18.

Tatsuki

A végére azért csak sikerül annyira megkínoznom, hogy kicsit látszódjék az arcán. Ez tetszik. Nem szándékosan húzom az időt, csupán néha rá kell pillantanom a tükörben Jeremyre. Hősiesen tűri a fájdalmat, inkább bent tartja a levegőt, mintsem megnyikkanjon, ami azért elismerésre méltó. Apró mosoly marad csak szám szegletén, míg az utolsó apróságokat viszem bele a bőrébe és hallgatom, amit mond. Kicsit később fejezem be a munkám, mint ő a beszédet, aztán csak némán eltávolítom a fölösleges festéket, fertőtlenítő folyadékkal áttörlöm a bőrfelületet, majd lehúzom kezeimről a gumikesztyűt és elkezdek összepakolni.

- Kész – jelentem ki közben. Hagyom, hogy egyedül keljen ki a székből és zavartalanul csodálhassa meg a lapon szereplő rózsája tökéletes mását, noha rá-rásandítok, mert az elégedett, örömteli arc látványa is kedves a számomra. Ha nem az lenne, bajosan csinálnám ezt az egész melót. Sőt, belegondolva, a dühöt és az undort is szeretem viszont látni, ha közöm van hozzá. – Nem járnának a testvéreid jobban egy olyan nevelőnél, aki gondozza őket, foglalkozik velük, biztosítja a szükségleteik kielégítéséhez kellő dolgokat és megvédi őket? – kérdezem könnyedén. Igen, valóban Jeremy kezébe tudom tenni az egész családját, csak kérdés, akarja-e. Arra viszont kíváncsi vagyok, mennyire érinti ez az egész érzékenyen. Az biztos, hogy a bátyjával kapcsolatban mélyek a sérülései, ahogy talán az anyjával kapcsolatban sem csupán apróságok. És az apja? Ez is egy érdekes felvetés, be is próbálom. – Apádról mit tudsz, hol van, mit csinál?