Shinji
Ma estére beszéltük meg Tatsukival, hogy ha végzek, átugrom hozzá a szalonba, és megcsinálja nekem a kért tetoválást. Már napokkal ezelőtt elkészített nekem jó pár rajzot, s bár még nem volt alkalmam megnézni őket, valahol biztos vagyok abban, hogy mindegyik tökéletes lett.
Most mégis félek valahol, és nem tudom megmondani, hogy mitől. Talán attól, amit majd kivált belőlem azzal, hogy tetoválni kezd, hogy a fájdalom hatására megint előtörnek az emlékek. Újra látni fogom magam előtt Mao kíntól elgyötört arcát, a szenvedését és mindent, ami évek óta tisztán, élesen él az elmémben azóta is, amitől szabadulni akarok végre, hogy ne lássam, ha rá kell néznem a hegre. Nem tudom, hogy fogom mindezt újra elviselni. A rémálmaim megszűntek, nagyon ritka az, amikor mégis ezzel álmodok, s utána egész nap feszült vagyok. Persze amikor Ryuu kérdezte, mindig tereltem, ő még még nem tudta, hogy közöm volt az alvilághoz, és hogy vadásztak rám. Nem lett volna nehéz dolga, ha mindenáron ki akarta volna deríteni, mit titkolok előle, elég lett volna egyszerűen utánam keresnie bármelyik adatbázisban és egyből lebukok... Ryuuichi sem hülye, kapásból összerakja a dolgokat, ebben biztos vagyok. Az meg valahogy nem hiányzott. Szerintem senkinek sem. Leparkolom az autót nem messze a szalontól a szokott helyen, majd gyalog indulok el oda. Belépek az ajtón és bezárom azt magam mögött. Tatsuki már vár. Még mindig nincs feldobva és elragadtatva az ötletemtől, de egy szót nem szól. Elvonul a konyhába és egy kávét készít kettőnknek. Nem kapkodja el, talán még mindig abban reménykedik, hogy meggondolom magam. Márpedig nem fogom, ebben az egyben biztos vagyok. Továbbra sem szólunk egymáshoz, nálunk ez valahol megszokott, ám most annyira nem tetszik a csend. Talán most először érzem azt, hogy sokkal jobb lenne, ha inkább beszélne, morogna vagy bármi mást tenne, de nem teszi és én sem. A kávé befejezése után végül én vagyok az, aki mégis dönt, levetem magamról a rajtam lévő garbót, ezzel szabaddá téve felsőtestem, majd leülök a tetoválószékbe, ezzel is jelezve neki, hogy nem fogok meghátrálni.
Nézem, ahogy kipakol, majd kihozza a nekem szánt tigriseket és a kezembe adja a rajzokat. Nem tudok mit mondani rá, mindegyik tetszik, nagyon is. Végül választok, majd visszaadom neki a lapokat. Megint szöszmötöl, gumikesztyűt húz és arra kér, feküdjek el a székben. Megteszem. Biztos vagyok abban, hogy látja rajtam, hogy ideges vagyok, talán azt is, hogy félek kicsit, mert... nem mozdul. Nem fogok akkor sem meghátrálni, így rápillantok.
- Tudom, hogy nem mondasz le róla és én sem lépek vissza - szólal meg mély hangon. Látom rajta, hogy tétovázik kicsit, ám ez nem tart sokáig nála szerencsére. Fenébe is, ha arra játszik, hogy feladom még idő előtt, nem fogom megtenni! Vagyok ennyire makacs és már eldöntöttem, hogy csak azért sem hátrálok meg. Azt is megmondta nekem Tatsuki korábban, ha erre terelődött a szó, hogy még sosem tetovált meg heget, mert rajtam kívül nem volt még senki akkora hülye, hogy ilyet kérjen tőle. - Nyugodj meg - kéri. - Szőrtelenítem, lefertőtlenítem a bőröd és felrajzolom a mintát. Megoldható helyi érzéstelenítés, hogy ne szard össze magad közben. Ez mindkettőnknek előnyös volna, mert úgy nem fogok tudni dolgozni, ha ficánkolsz a tű alatt - teszi hozzá. Értékelem, hogy kímélni akar, de nem kell. Az érzéstelenítő sem.
- Nem fogok ficánkolni - jelentem ki határozottan, utalva arra, hogy semmi szükségem az érzéstelenítőre. Megnyugodni azonban nehezebb lesz, ebben biztos vagyok. Nem magától a ténytől félek még mindig, vagy vagyok ideges, hanem attól, amit kivált belőlem ez az egész. Nem tudom, mire számítsak magamtól. Évekig nem érdekeltek a dolgok, továbbléptem rajtuk, elnyomtam, elfojtottam őket magamban, de most... Nem tudom, hogy fogom én ezt bírni. Nem a fájdalmat, legalábbis nem a fizikait...
- Ahogy akarod. - mondja rám hagyva a dolgot, azzal elvégzi a szőrtelenítést és a lefertőtlenítést, majd gumikesztyűt cserél és elkezdi felrajzolni a tigrist. Míg dolgozik, van időm megint kicsit gondolkodni, kicsit jobban megnyugodni és úgy érzem, ez talán sikerül is valamelyest. Miután megrajzolta a tigrist részletesen, pontosan, rám emeli tekintetét.
- Ha akarod, ellenőrizheted a tükörben - mondja, miközben elhúzódik tőlem. - Most még visszaléphetsz vagy változtathatsz, ha elkezdem a kontúrt, már nem. - Valószínűleg igen, most még visszaléphetnék, de már nem fogok. Eldöntöttem, hogy megteszem és ezt már századjára is leszögeztem magamnak.
- Bízom benned. - A kijelentést követően Tatsuki kifújva a levegőt bólint pár aprót, aztán kézbe veszi a tetoválóeszközt és lassan közel húzódik hozzám, mintha azt várná, hogy mégis meggondolom magam, de tekintete elárulja, hogy azért ő is elszánta magát mindenre, aztán nekilát belevarrni a mintát bőrömbe. Az első szúrások még nem vészesek, nem érzek nagyobb fájdalmat annál, mint amikor Tatsuki véletlenül durvábban rámarkol vagy belekap, ám ahogy közeledik a heg felé, a fájdalom nő, élesedik és egyre pokolibbá válik. Tűrök, hang nélkül, ahogy rajzolja a tigrist a bőrömbe. Számítottam erre a pokolra. Egy darabig bámulom a plafont, majd inkább lehunyom szemem. A fájdalom éles... És ahogy behunyom szemem, kibaszott gyorsan rántanak magukkal az emlékeim. Még küzdök ellenük, még van annyi erőm, hogy egy futó pillantást vessek Tatsukira, aki némán dolgozik, s a tükörből rám pillant, mintha ellenőrizne. Talán így is van. Vajon mit vár? Hogy mikor fogok könyörögni azért, hogy hagyja abba? Vagy csak arra kíváncsi, mikor adom fel a küzdelmet a fájdalom ellen...? Nem siet. Nekem csigalassúnak tűnik az a tempó, amivel dolgozik, bár gondolom, ezzel most csak én vagyok így. Ismét lehunyom szemem inkább, s hagyom, hogy a fájdalom átjárja testem és elborítsa elmém megint...
Újra ott vagyok, azon a helyen, ahol Kitaro elkapta Maot. Tisztán látom magam előtt őt a két pincsijével, Kitamurával és Naokival, amint a két kutya lefogja a kölyköt és Kitaro előtt a földre térdeltetik. Kitaro megvető, gúnyos mosolyától a hideg is kiráz, s tekintetünk most találkozik. Ott állok mellettük és nem tudok mit tenni, ahogy akkor sem tudtam. Kitaro odalép Mao elé és belemarkolva hajába feszíti hátra a kölyök fejét, majd lassú mozdulattal vágja át a torkát, kiélvezve szenvedésének minden egyes pillanatát. A képek megbénítanak. Úgy érzem, nem tudok mozdulni, pedig kurva jó lenne elhúzni a faszba, ám a lábaim nem engedelmeskednek, még akkor sem, mikor a férfi felém fordul és nekem ront. Hirtelen vesz körbe a sötétség. Megölt? Kétlem. Ám jobb oldalam pokoli lüktetésbe kezd. Odakapok, talán csak képzeletemben, s saját véremmel találom magam szemben, mikor arcom elé emelem kezem. Lepillantok csípőmre. A hegből ömlik a vér...
A képek aztán eltűnnek.
Hosszú percek telnek el, aztán megint látom Maot, az arcát, a gyötrelmét, ahogy még küzdött az életéért az utolsó pillanatokban is, mígnem ezek a képek is halványulni kezdenek, s nem marad más, csak a tű okozta éles lüktetés csípőmnél. Nincsenek többé rémképek, csak Mao mosolya. Érzem, hogy arcomon végigfolyik forró könnyem, így csak egy nagyobb sóhajjal űzöm ki magamból a fájdalom egy részét, majd kinyitom szemem és Tatsukira pillantok. Magamba iszom a látványt, azt, ahogy minden figyelmét a művére fordítja, ahogy dolgozik lassan, precízen... Nem tudom, meddig tart, míg felvarrja rám a tigrist, nekem óráknak tűnik. Hosszú, gyötrelmes óráknak.
Kibírom...!
Évekkel ezelőtt gyenge akartam lenni, hogy megmeneküljek a további szenvedések szörnyű útjától, de a zsarnokká vált lelkiismeret torkon ragadta a szenvedélyt, gúnyosan megmondta neki, hogy gyönge lábával éppenhogy belegázolt a mocsárba, s megesküdött, hogy vaskezével a kín feneketlen mélységébe fogja taszítani. És megtette. Az emlékezés pedig kín, csak gyötröd vele magad! Mégsem hagyja az agy, hogy megállítsd ebben. Mert a lelkiismeret továbbra is gyötörni akar, s míg nem számolsz el vele, nem lesz nyugtod tőle sosem...
Mire végez, kellően szarul vagyok ahhoz, hogy bármire is képes legyek, de megemberelem magam. Felülök. A tükörbe nézek, amihez oda kellene vánszorognom, hogy megnézzem, mit alkotott. Egy falfehér arc bámul vissza rám. Összeszedem magam és végül kiszállva a tetoválószékből a tükör elé állok, hogy a tigrist csodáljam. A festéket látnám? Nem hiszem. Látom a kész művet, azt is, ahogy Tatsuki dolgozik rajta, s most a tükörben megint engem néz. Tekintetünk találkozik, ő pedig mögém lép és átkarol. Fájdalomtól elgyötörten simulok az ölelésébe. Talán most adom fel a küzdelmet magam ellen, a testem akarata ellen, mert elsötétül minden egyszeriben.
Meghalt bennem a múlt ezen gyötrelmes része.
Ajkaimra tapadó ajkak ébresztenek, egy forró csók. A tetoválásomon kötés van, én pedig Tatsuki magánszobájában fekszem a kanapén, immáron meztelenül.
- Nagyon jól bírtad - jegyzi meg, miközben további csókokat nyom nyakamra. - A tükörben... a tigrist láttad... vagy a heget? Úgy értem... sikerült, amit akartál? - kérdezi folytatva a bőrömnek aprólékos végigcsókolását. Jólesően szusszanok fel, mert egyszerűen kellemes, ahogy most vagyunk és az, hogy ennyire figyel rám megint. Néha hihetetlen még számomra is, hogy mennyire vágyom erre, pedig sosem voltam az az érzelgős típus, mint amiket az ember láthat az animékben. A húgaim, miután megtudták, hogy meleg vagyok, egy csomó ilyet mutattak anno, meg ezzel foglalkozó írásokat. Volt egy-két komolyabb köztük, amire magam is azt mondtam, hogy jó, de voltak nagyon nyálasak is, amiktől még a szőr is felállt a karomon. És persze akadt olyan is, amin jókat röhögtem, mert szerintem az írójának fogalma sincs arról, hogy zajlik egy szeretkezés két férfi között. Érdekesek voltak.
- Nem hittél benne, hogy menni fog, igaz? - kérdezem meg tőle csendesen, de elmosolyodva. - Nem a heget láttam és nem csak a tigrist. Többet annál... - felelem végül neki, hogy az, amit ezzel el akartam érni, sikerült és most tényleg hálás vagyok neki, őszintén hálás.
- Hinni a templomban kell, én amúgy sem vagyok hiszékeny vagy hívő ember - válaszol nyugodtan, majd áttér nyakam másik oldalára, természetesen végignyalva a torkomon. Elmosolyodom rajta. - Nehezebb menetre számítottam. Én inkább felkészülök a legrosszabb lehetőségekre, mert akkor nem érhetnek nagy meglepetések - magyarázza komolyan, s finoman megszívja bőröm, de most nem hagy nyomot rajta. Közben persze továbbra is cirógat, most megint nagyon gyengéd velem. - Ezek szerint... meg vagy elégedve mindennel?
- Meg... - felelem csendesen, lehunyt szemmel, aprót sóhajtva. Valahol még mindig hihetetlen, hogy mennyire hamar fel tud izgatni, mindegy, mit tesz, hogy gyengéd vagy sem. Mindig el tudja érni nálam, hogy vágyjak rá rettenetesen és ez most sincs másképpen. - Köszönöm... - teszem még hozzá, mert tényleg hálás vagyok neki, amiért mégis megcsinálta.
- Nincs mit - válaszol mély, doromboláshoz hasonló hangon. Nem hagyja abba a csókok bőrömre hintését, végighalad állkapcsom vonalán, majd visszatér ajkaimra, s újabb forró csókban részesít. Végigcirógatok karjain, az izmain, mert szeretem őt érinteni.
- De, van... Sokat jelent, hogy megcsináltad.
- Tudom. - Újabb csókot kapok, miközben keze végigsiklik oldalamon. Már nem igazán vágyom semmi másra, csak hogy megint a magáévá tegyen, hogy magamban érezzem őt. Keze végigsiklik mellkasomon is, majd hasamra csúszik és végül farkam köré fonja ujjait, hogy lassan kényeztetni kezdjen. Kínoz a tempóval, hiszen már attól is merev lettem, hogy csak érintett és ízlelte bőrömet, ám ez most sem marad el. Míg keze lassú ütemben dolgozik farkamon, továbbra sem pihen és ajkai hol nyakamon járnak táncot bőröm ízlelve, hol pedig ajkaimra tapadnak. Most megint gyengéd és odaadó, talán úgy érzi, eleget kínzott mára... Nem érzem, hogy azt tette volna.
Sokat jelent nekem ez az egész, hogy megcsinálta. Valahol úgy érzem, azzal, hogy megtette, segített túllépni a múlton. Tudom, hogy egy tetoválás túl végleges és azzal is tisztában vagyok, hogy maradandó emléke lesz ez Tatsukinak, ha egyszer mégis kidobna, vagy én mondanám neki, hogy elég volt, de akartam. Emlékezni akarok rá, mindig.
Mégiscsak egy érzelgős marha lett belőled, Shinji, gratulálok. Holnap meg majd szerelmet vallasz neki, ő pedig körberöhög és kidob. Talán... Talán nem. Néha vágyom rá, hogy kimondja, szeret, de tudom, hogy ez talán sosem következik be, mégis jó így. Jó vele.
Lassan abbahagyja kényeztetésem, megint akkor, mikor közel járok ahhoz, hogy pusztán kezének játékától elélvezzek alatta. Tudom, hogy szeret ily’ módon is kínozni, ahogy azt is, hogy most nem az a célja. Síkosítót vesz elő, majd nyom belőle ujjaira és elhelyezkedve lábaim között hatol belém egy, majd pár perccel később két ujjal. Nem kapkod most sem, gondosan készít elő, elérve megint azt, hogy jóleső nyögés hagyja el ajkaim. Sosem hozott még zavarba az, hogy élvezem, amit művel velem, most mégis érzem, hogy elvörösödöm, így számba harapva fojtom el ismét a felszínre törő nyögésemet. Nem tudom, mitől másabb most ez az együttlét, egyszerűen csak érzem. Pedig nem először bánik velem ennyire gyengéden, azonban most megint valami teljesen új, teljesen szokatlan, mint eddig volt... Mindig meg tud lepni és minden együttlétet különlegessé tud tenni a számomra. Ezt imádom benne.
Végül kihúzza belőlem ujjait, óvszert bont, s felgörgetve azt farkára ken magára egy újabb adag síkosítót. Óvatosan csomagol össze, de csak annyi időre, míg egy határozott lökéssel elmerül bennem, majd derekam alá nyúlva igazít rajtam, s megtámaszkodva mellettem, lassú tempót diktálva mozogni kezd. Végigcirógatok karjain. Imádom az izmait, a testét borító tetoválásokat és hegeket, mert ezek teszik őt még különlegesebbé. Imádom a látványát most is, mikor ő tornyosul fölém.
Évekkel ezelőtt elképzelni se tudtam volna, hogy valaha is uke leszek. Most sem vagyok az és ezzel tudom... legalábbis remélem, jól tudom, hogy Tatsuki is tisztában van, mert egyszer sem próbált úgy kezelni, mint egy átlagos kis ukét. Nem is venném jó néven. Tatsuki gyorsít a tempón, majd úgy helyezkedik, hogy ismét ráfoghasson farkamra, miközben ütemesen kefél, hogy kényeztetni tudjon. Felnyögök megint, s lassan ettől a kettős játéktól izmaim megfeszülnek, testem remegni kezd, majd a gyönyör pillanatokra megbénít és végül zihálva ernyedek el Tatsuki alatt. Ő még lök rajtam pár erőteljesebbet, mielőtt elélvezne, majd kihúzódik belőlem, letépi a farkáról az óvszert és a kukába hajítja, hogy végül elfekhessen mellettem, s óvatosan testéhez karoljon.
Mindketten zihálunk még mindig, s izzadtságtól nedves, forró bőrünk szinte összetapad, de egyikünk sem akar most szabadulni ebből az állapotból. Becsúsztatja karját fejem alá, hogy az a vállára kerülhessen, majd takarót húz magunkra. Minden mozdulatával birtokol megint, ahogy magához karol nem csak kezével, lábával is... Szemeibe nézek, s halvány mosoly jelenik meg szájam szegletében, ahogy a gyér fényben tekintetünk találkozik. Magamban számtalanszor elképzeltem azt a pillanatot, mikor lesz elég merszem a szemébe mondani, mit érzek. Most sem tudom. Hangosan nem...
Szeretlek...!
