2.

Yoru

Azóta gondolkodom ezen, mióta Shinji megkefélt. Akkor nem értettem, neki miért vagyok képes hagyni magam és úgy éreztem, meg akarom próbálni Asával is, mert szeretem azt a marhát. Ki akarom használni azokat a perceket, amiket együtt tölthetünk és mindent megadni neki még, amíg együtt vagyunk. Talán így könnyebbé válik, hogy készülök rá, hogy tudom, ma én leszek az, aki alatta fog nyögni, mégis bennem van a félsz. A mi kapcsolatunk sosem volt megszokott, Asahito rendszerint kiharcolta magának, hogy keményen megdugjam, akár a dolgozószobában, akár a hálóban, mindegy volt neki és piszokmód élvezte. Ritkák voltak az olyan pillanatok, mikor nem estünk a másiknak, nem akartuk széttépni, hanem tényleg csak szeretkeztünk. Talán ezért is félek odaadni magam neki, mert nem tudom, mennyire bírná megállni, hogy ne vadul keféljen meg. Bízom benne, mindennél jobban, de ezt egyelőre nem tudom leküzdeni magamban. Talán majd most.


Nem készülök túlságosan, egy gyors zuhanyt veszek, majd yukatába bújok és az ágyra telepedve várom, hogy megunja a dolgozószobája négy falát. Írnom kéne neki egy sms-t, hogy várom, mert ki tudja, mikor talál így be a szobába, de nem akarom megsürgetni a saját vesztem. Igen, félek... Hosszú percek telnek el, s már túlvagyok legalább két cigin, mire végül nyílik a háló ajtaja, s Asahito lép be rajta. Kikelek az ágyból, s elindulva felé köszöntöm őt egy forró csókkal. Meglepődik, érzem azon, ahogy visszacsókol, mégis magamhoz karolom őt. Ennyire kibaszottul bizonytalan utoljára akkor voltam, mikor a szalonban összefutottunk és nem tudtam eldönteni, mit varrassak magamra. Akkor is ő segített és remélem, ez most sem lesz másképpen, mert bízom benne; teljes mértékben.


Miután ajkaink elválnak, óvatosan tol egy kicsit távolabb magától és mér rajtam végig, miközben lassan elkezdi kioldani a yukatát összefogó övet. Hagyom, hogy felfedezze meztelen testem, melyet csak ez a könnyed köntös takar, s mikor letúrja vállamról az anyagot, minden félelmem hirtelen válik semmissé, mert Asa nem rohan le, csak állam alá nyúlva emeli meg a fejem és gyönyörködik a látványban.

- Gyönyörű vagy - csókol végig nyakamon, s búgja fülembe. Elmosolyodom, majd lassan vetkőztetni kezdem, miközben ő tovább nyalja és harapdálja bőrömet. Lefejtem róla hófehér ingét, mely valahol a lábánál a földön végzi, majd nadrágja szíját veszem célba. Húzni kezdem az ágyhoz, s mire kikötök a fekvőhelynél, már Asahiton sincs rajta, csak a bokszere. Nyakára hajolok, finoman harapdálok végig bőrén, miközben az ágyra ereszkedem, s mellkasát végigcsókolva ülök le. Eljátszadozom nyelvemmel kockás hasán, míg lesimogatom testéről alsóját. Beletúr és -markol hajamba, én pedig lopva rápillantok. Talán már rájött arra, hogy mit szeretnék, talán nem. Nem csinálok egyelőre semmit, combját cirógatom, nyelvemmel nyálcsíkot húzok köldökétől egészen farkáig, de nem bukok még rá, azt akarom, hogy ő tolja a számba.


Pillantásunk megint találkozik, Asa szemében a vágy, az értetlenség és a kíváncsiság furcsa egyvelege táncol, s mivel továbbra sem vagyok hajlandó őt ajkaim közé fogadni, ráfog saját farkára, majd végül a számba tolja azt, én pedig lassan szopni kezdem hol mélyre engedve torkomban, hol csak játszadozva nyelvem hegyével makkján, de továbbra is meghagyva neki azt a lehetőséget, hogy irányítson, hogy ő ütemezze kényeztetése tempóját, ám elmenni nem hagyom.


Feljebb mászva az ágyon fekszem el végül, s Asahito fölém magasodva mar rá szenvedélyesen ajkaimra, miközben egyik kezén megtámaszkodva mellettem simít végig testemen a másikkal.

- Tegyél magadévá! - kérem őt elszántan, ajkaira lehelve a szavakat.

- Biztos ezt szeretnéd? - kérdezi meg komolyan tekintetem fürkészve, de ennél határozottabb már nem tudok lenni. Vágyom rá, szeretném, ha most ő venne engem birtokba. Forrón csókol meg újra, miközben ismét végigsimít testemen, majd rátér nyakamra, s lassan, játszadozva indul el lefelé. Megremegek, de nem akarom őt semmiben sem megakadályozni, így csak beletúrok fekete hajába, s hagyom, hogy egyre lejjebb haladjon testemen apró csókjaival és harapásaival.


Furcsán kellemetlenül, ugyanakkor biztonságban érzem magam még akkor is, mikor Asa ráfog farkamra, majd ajkai közé véve kezd el kényeztetni már-már kínzó tempóban. Megfeszülök, s egy apró sóhaj hagyja el ajkaim, ahogy egyre jobban élvezem a játékát, már nem foglalkozva azzal, mi lesz. Nagyon úgy tűnik, hogy csak erre várt, mert kienged ajkai közül, s míg síkosítót túr elő az éjjeliszekrény fiókjából, kezével ingerel tovább. Azt hiszem, most kezdek igazán pánikba esni és bármennyire is eldöntöttem azt, hogy ezt megteszem, egyelőre képtelen vagyok továbblendülni a dolgon, pedig akarom. Megfeszülök és ajkamba harapva szorítom össze szemeimet is, Asahito azonban nem tesz semmit., tovább ingerli farkamat kezével, miközben újra fölém telepedve nyom csókot ajkaimra.

- Ha nem akarod, nem kell - leheli ajkaimra, miközben elengedve farkam gyengéden simít végig arcomon. De akarom, csak egyszerűen képtelen vagyok elmagyarázni, mit érzek jelenleg. - Vigyázok rád, Bagira! - ígéri meg, s újabb csókokat lehelve ajkaimra indul el testemen lefelé ismét, hogy ajkai közé fogadva kezdjen el kényeztetni. Megint megvárja, míg teljesen felengedek, míg már nyögdécselve élvezem újra a kényeztetését, majd kinyúl a síkosítóért, s nyomva belőle ujjaira bejáratomnál simít végig velük, ám nem furakszik belém. Így is összerezzenek attól, ahogy hozzám ér, de Asahito most türelmesen vár, s csak simogat, miközben nyelvével végighúz teljes hosszomon, hogy újra az ajkai közé engedje farkamat, mélyen torkára eresztve. Percek kellenek megint, hogy felengedjek, s amint ez megtörténik, végül belém hatol egyik ujjával.


Most sem kellemesebb ez az egész, bár nem tudom, miből gondoltam, hogy majd vele az lesz. Remélni akartam inkább. Bátran kijelenthetem, hogy a fasznak azon a felén tényleg könnyebb minden. Igyekszem szép lassan ellazulni, ahogy Asa folyamatosan beszélve hozzám erre kér, de így, hogy be nem áll a szája, ez nehezebb feladat, mint gondoltam. Miért is nem tud csak egyszer ebben a rohadt életben kussolni?

- Mi lenne, ha befognád? - morgom neki fájdalmasan nyögve.

- Csak segíteni akarok - válaszol csendesen, s mozgatni kezdi bennem ujját, miközben csókokat lehel hasamra nyugtatóan.

- Akkor maradj csendben! - mordulok rá most már komolyan. Asahito úgy látszik, kivételesen hallgat rám, bár ez a legkevésbé sem jellemző rá, főleg, ha szexről van szó, ám most érzi ő is val'szeg, hogy még egy mondat és két napig maximum a saját kezével élhet nemi életet, mert úgy itt hagyom a faszba, hogy azt öröm lesz nézni.


Lassan engedek fel megint, ám ahogy múlik a feszítő kín, úgy kezdem el én is egyre jobban élvezni a velem folytatott játékát. Hamarosan még egy ujját társítja az előzőhöz, ami megint pillanatok alatt dönti romba az eddig elért eredményeket, mert megmarkolva magam mellett a lepedőt nyögök fel fájdalmasan és izmaim is megfeszülnek. Drága yakuzám most kivételesen egy szót sem szól, gyengéden cirógatja combom, hasam, s nyelve újra eljátszadozik férfiasságomon. Felszusszanok, s bár lüktet a hátsóm, vágyom arra, hogy folytassa, amit félbehagyott az előbb, így megmozdítom csípőm kicsit. Felelőtlen dolog, mert kénytelen vagyok ajkamba harapni, hogy elfojtsam a fájdalmas nyögést, amit magamnak köszönhetek. Lehet, hagyni kéne az egészet a fenébe, mert én erre nem érzem magam képesnek, de egyáltalán nem akarom ezt tenni, Asahito azonban hamar eldönti a dolgot helyettem, mert alig pár mozdulat után kihúzza belőlem az ujjait és fölém magasodva von gyengéd csókba.


Picsába...!


Magamhoz karolom őt és gyengéden viszonzom csókját. Nem szeretném, ha most feladná és inkább arra kérne, hogy hagyjuk az egészet. Azt hiszem, nem tudnék mit kezdeni a helyzettel, így amint elválnak ajkaink egymástól, a szemébe nézve simítok végig arcán.

- Gyere - kérem őt vágytól kissé rekedtes hangon.

- Fordulj meg - kér szelíden, s miután megtettem, belecsókol nyakamba, majd ujjaival gyengéden húz végig gerincem vonalán, amitől jólesően megborzongok. Nem kapkod továbbra sem, nyelvével gyengéden rajzolja végig vállamon díszelgő szárnyaim vonalát, miközben továbbra is simogat és markolja testemet. Farkát fenekemhez dörgöli ingerelve, én pedig nem vagyok képes nem felnyögni alatta újra és újra, ahogy szép lassan megint teljesen hatalmába kerít a vágy.


Tovább játszadozik velem, tovább ingerel, miközben megint megérzem síkosítós ujjait bejáratomnál ténykedni, de most nem hatol belém, egyszerűen csak eloszlatja a gélt, miközben ingerel, majd csípőm alá nyúlva húz fel térdelésbe. Továbbra is csak simogat, derekam, fenekem harapdálva, farkammal játszadozva, s mikor a síkósítós tubust tolja belém, egyszerűen annyira megdöbbenek, hogy hirtelen arra sincs időm, hogy fájdalmat érezzek. Gondosan előkészít, az már biztos, mert míg azzal dug meg, folyamatosan nyom a gélből fenekembe, végül kihúzza belőlem azt, s még bejáratomnál is szétken egy jó adagot a zseléből, hogy végül farkát is bekenve illessze magát hozzám, s még ha épp csak pár milliméterrel is, de belém nyomuljon. Felnyögök és arcomat a takaróba fúrva zihálok a kellemetlen érzéstől, de nem mozdulok. Asa percekig vár, hogy szokjam, miközben hátam cirógatja, majd csípőmre fogva megint beljebb hatol bennem.


Hosszú percek telnek el így, kínban, míg végül teljesen elmerül bennem, ám továbbra sem mozdul, csak hátam cirógatja és farkam kényezteti egészen addig, míg megint elő nem csal belőlem újra néhány apró nyögést. Teljesen elnyugszik bennem minden félelem, ami eddig gyötört, s ahogy Asa lassan mozogni kezd testemben, úgy engedem én is, hogy elöntsön a vágy. Zihálva-nyögve markolok bele a takaróba, s mordulok fel jólesően egyre többször és egyre hangosabban, miközben Asahito is gyorsít a tempón, s csípőm megragadva kefél meg egyre vadabbul. Megint ugyanazzá a büszke vaddá válik, akivel annyiszor meg kellett küzdenem, ha magam alá akartam gyűrni, ám tudom, hogy ő is tisztában van azzal, hogy ez az alkalom egyszeri és talán megismételhetetlen. Megkapta, amire már évek óta vágyik, birtokba vehet, mert amit birtokolsz, az előbb-utóbb úgyis birtokba vesz, hát most itt van. Asahito az enyém, s most már én is az övé vagyok teljesen. Gerincem ívbe feszül, ahogy végigkarmolva hátamon ragadja meg csípőm és ránt magára, miközben nyögve elélvez. Nekem sem kell több, veszett vad módjára morogva-fújtatva jár át az orgazmus, míg végül elernyedek alatta, s az ágyra roskadok. Asahito kicsúszik belőlem, majd nehézkesen fekszik el mellettem. Összekaparom magam annyira, hogy magamhoz húzva őt öleljem át, s szorítsam felhevült testét enyémhez, nyugtatón cirógatva vállát és hátát. Reszket mindene, érzem, hogy ölelésében nem sok erő maradt, így csókot nyomok homlokára és magunkra húzom a takarót.


Már nem gondolok a holnapra, nem érdekel cseppet sem, mi lesz, ha ennek az egésznek vége, ha többé nem lesz itt velem, mert minden egyes pillanatát ki akarom használni annak az időnek, ami még hátra van. Néha, mikor magamra hagy, furcsa érzés fog el, bánt és fáj a hiánya, hogy nincs a közelemben és ez hamarosan állandósulni fog, de kettőnk közül nekem kell kitartanom egy kicsit jobban, mert ha már ő is feladja a küzdelmet, mindennek vége. Én viszont nem adom őt ilyen könnyen. Ragaszkodom ehhez a büszke bestiához, amelyik most itt piheg a karjaimban, amelyikért boldogan halnék meg bármikor, csakhogy ő élhessen, de az élet nem ilyen kegyes, mert olyan ellenfelet állított velem szembe, aki ellen nem tudom őt megvédeni.


Néha önmagamról megfeledkezve féltem őt, tudván, hogy elvesztése egyben az én vesztem is. Ha elvennék tőlem, megvakítanának, szívem és lelkem vakulna meg hirtelen, s arra kényszerülnék, hogy ne lássam többé az élet szépségét. Tudom, hogy szeretni valakit nem egyéb, mint nap mint nap átélni az elvesztése miatti rettegés gyötrelmét; hogy a szeretés szép érzésére mindenkor rátelepül a szörnyeteg fájdalom, ám nekünk ez már rég nem kérdéses, hogy idővel el kell egymástól válnunk, s hiába küzdünk ellene, nincs esély győzelmet aratni a legnagyobb ellenfél, a halál felett. Mégsem bánom, hogy megismertem és megszerettem őt, mert bár a meg nem ismert dolgok elvesztése nem fájdalmas, és nem vált ki hiányérzetet sem, én már tudom, hogy mit veszthettem volna nélküle. Minden okkal történik, mindennek megvan a maga miértje, ahogy annak is megvolt, hogy mi találkoztunk, hogy magához vett, s megmentett a bátyámtól, ám a mostani miértet egyszerűen nem találom. Nem lelek magyarázatot arra, miért kell ilyen korán távoznia...


Újabb csókot nyomok fejére, miközben félresöpörve haját simítok végig arcán, s csak figyelem őt csendesen, ahogy lehunyt szemmel szuszog karjaimban. Néha annyira nehéz, néha már nem bírom, s legszívesebben feladnám az egészet, s veszett vad módjára üvöltenék, hogy a kamik nem lehetnek ennyire kegyetlenek, de olyankor mindig elég ránéznem, s tudom, ha én nem lennék mellette, már rég halott lenne. Sokszor kérdeztem meg magamtól: "Mikor dobod be a törölközőt végül? Mikor ismered el, hogy egy veszett ügy tényleg az?" Talán soha. Mert mindig van, ami arra késztet, hogy tovább küzdve harcoljak mindazért, amiben hiszek. Van egy pont, amikor már túl sok... amikor már nem harcolunk tovább. Feladjuk, ám akkor kezdődik csak el az igazi munka, mert reményt kell találnunk ott, ahol semmi sincsen.

- Köszönöm - szólal meg végül csókot lehelve mellkasomra. Hangja fáradt, de boldogság cseng benne. Megremegek, ahogy ölelem őt, megint erősebben, ragaszkodón, s könnyeim is elerednek. - Szeretlek, Bagira - fut át egy halvány mosoly arcán, én pedig dorombolni kezdek neki, mert tudom, hogy imádja, végül kibontakozom az ölelésből és felülve húzom ki az ágy melletti éjjeliszekrény középső fiókját. Érzem, hogy ő is felül az ágyban, s megérzem magamon kíváncsiskodó pillantásait is, míg előkeresem azt az egyszerű kis nyakörvet, melyet évekkel ezelőtt csináltatott nekem.


Aznap éjjel próbálta meg másodjára is megkísérelni, hogy megdugjon, ám miután rátámadtam és a testőröknek kellett lefogniuk, hogy ne végezzek vele dühömben, felhagyott a dologgal. Két napig kerültem őt, ha nem volt muszáj, nem mentem a közelébe, de őt nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Akkor dacosan kijelentettem, hogy sohasem fogom felvenni ezt a vackot, mert nem vagyok a tulajdona és még csak állat sem, hogy ezzel kelljen megjelölnie. Így utólag belegondolva örülök, hogy nem szabadultam meg ettől a mai napig sem. Kezébe nyomom az egyszerű nyakörvet, melyen egy fém lapocskába vésve annyi díszeleg: Bagira; s hátat fordítva neki hagyom, hogy végül nyakamba tegye.


Hogy kettőnk közül mégis ki idomít kit? Nem számít, mert mindketten változunk a másik mellett. Szelídülünk és csendesedünk...


Felé fordulok, arcára simítom tenyerem, s ujjaim fekete fürtjeibe temetve csókolom meg őt végül forrón, szerelmesen. Nem akarok többet boldog lenni, ha ő már nem lesz nekem, mert tudom, mit veszíthetek ismét. Ha most hirtelen kellene elbúcsúznom tőle, nem tudom, mit mondanék neki, talán csak annyit: "Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, és elfogadtad az én szeretetemet. Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök."


Mert eljön majd az az idő, amikor tudom, hogy elengedhetlek...

1.

Shinji

- Tudunk beszélni négyszemközt? - kérdezem meg a férfit, mielőtt elmennék néhány holmiért a saját szobámba. Tatsuki végre elaludt, így van időm áthozni pár cuccot, mert nem akarok túlságosan távol lenni tőle, míg itt van.

- Persze - válaszol Bakari.

- Szeretnék mindent tudni arról, ami vele van és azt is, hogy miben tudok majd segíteni neked és neki is a továbbiakban. - Leülök a vele szemben lévő fotelba és rágyújtok végül.

- Feltételezem, semmit sem mondott róla, mi történt vele - kezdi. Nemlegesen megrázom fejem. - Gyakorlatilag lenyúzták a kezéről a húst - közli kertelés nélkül. Beleslukkolok cigarettámba. A tudata a dolognak valahol elborzaszt. Nem azért, mert ennyire nem bírnám, vagy mert undorodnék a tőle, sokkal inkább az a kegyetlenség, amivel elbántak Tatsukival, bármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy az alvilágban nem szarral gurigáztak sosem, ha arról volt szó. - Sérült néhol a csont is, nemhogy az idegek, izmok... Megpróbálták megszabadítani a kezeitől... Igazából a szerencsén múlt, hogy hónapok múltán egyáltalán használni fogja tudni a kezeit, meg annak a három részből álló műtétsorozatnak, amit az első két hét alatt ejtettek meg rajta, amiből egyet vallottam be neki. További műtétek várnak még rá. Sokféle. A roncsolt seb a legrohadtabb dolog, könnyen fertőződik, nagy a szövetelhalás, nem lehet elfogadhatóra megfoltozni az embert belőle... Hosszú, fájdalmas, nehézkes gyógyulási időszak lesz ebből felgyógyulni, amely lelkileg még sokkal jobban megterhelő lesz, mint fizikálisan. - Csak bólintok, jelezve számára, hogy ezzel tisztában vagyok, felkészültem erre a lehetőségre. - Segíteni nekem és neki azzal tudsz, ha kitartasz mellette, mert csak miattad nem ugrott fejest az aszfaltra a tizenkettedikről. De ezt csak őszintén, nem szánalomból, sajnálatból, vagy együttérzésből - köti ki komolyan. - Ha azt érzi, hogy teher, visszahúz, csak kötelességből vagy vele, el fog utasítani, nincs szüksége bűntudatra, vagy bármire, épp eléggé szarul van. Összeroppant - mondja ki megint kertelés nélkül. Tudom, láttam rajta. - Majd menet közben mindenről tájékoztatlak, most csak nyugalomra, biztonságra, őszinteségre van szüksége. Arra, hogy segítsenek neki tartani a lelket magában. Talpra kell állítani, de vissza fog még esni.

- Egyáltalán nem számít, mennyire nehéz lesz, kitartok mellette - jelentem ki ugyanolyan határozottan, ahogy azt pár órája Tatsukinak is. - Nem szánalomból, nem kötelességtudatból, vagy mert úgy érzem, ezzel tartozom neki, hanem mert igenis azt akarom, hogy talpra álljon és tudom, hogy képes rá. Az én szememben semmit nem változott... Nekem ugyanaz a férfi, akit megismertem, akibe beleszerettem, bár tudom, hogy változott, ez pedig megtörte őt, hiszen a kezei jelentették számára az életet. - Nézek ki az ablakon. - Mindegy, meddig tart, mellette leszek...

- Nagyon sokat változott. Önzetlenebb, nyitottabb, néhány emberben már képes bízni, foglalkozik másokkal, törődik pár emberrel. Még mindig az élvezet motiválja, érdekből dönt legtöbbször, ám a mérlegre felkerültek emberi értékek, elvek, érzelmek. Érez és meglepően szépen képes kifejezni, mit. Megtanult gyengéd, odaadó lenni, megszelídült. Persze ezek mellett megmaradt alvilági rohadéknak is, rettegett ellenfélnek, kényes üzleti partnernek, kiváló kapcsolatok birtokosának, gátlástalan, könyörtelen söpredéknek, ami mindigis volt, mióta ismerem. - Elmosolyodom, még ha halványan és erőtlenül is.

- Mindketten változtunk a másik mellett. Egymáshoz szelídültünk... - Nem igazán tudok ennél többet mondani Bakarinak, hiszen tisztában vagyok azokkal a változásokkal, amiken keresztülment Tatsuki, holott megtartotta azt az énjét is, ami vonzott hozzá.

- Igen. Egyelőre nagyon össze van zuhanva, de felállítható. Azt persze nem tudni, mennyi esély van arra, hogy ugyanolyan független és erős legyen, mint volt - teszi hozzá komolyan.

- Fel fog állni, képes rá és azon leszek, hogy ez meg is történjen - mondom határozottan. - Egyelőre nem akarok számolni olyan dolgokkal, hogy nem lesz ugyanolyan, mint régen... Mindent meg fogok tenni azért, hogy az így legyen, hogy ha nem is teljesen, de a lehető legnagyobb mértékben hasonlíthasson a régi önmagára - beszélek nagyon halkan, még mindig kifele bámulva az ablakon, de őszintén. Nem csak üres szava ezek, tényleg hiszek abban, amit most kimondok; teljes mértékben.

- Gondolom, mindig mellette akarsz lenni. Úgy értem, ápolni, gondozni, felügyelni akarod.

- Ha ő is így akarja - nézek most már újra Bakarira. - Ha nem, tiszteletben tartom a döntését.

- Nézd, Shinji, ez hálátlan feladat - jelenti be sóhajtva. - Morog, dühöng, elzárkózik, beugat, leszól, szenved, kibukik, ordít, rúg, visszautasít... Éjjelente, mikor már nem bír ébren lenni a fáradtság miatt, sír, de megesik, hogy vergődik és kiabál... Nem lehet magára hagyni túl sok időre, mert pánikba esik... És mindent neked kell megcsinálnod, mint egy gyereknek. Nem csak főzni, mosni, takarítani, annál sokkal többet. Itatni, mosdatni, etetni, öltöztetni... - figyelmeztet.

- Nem számít, mit kell mellette átélnem, mit kell elviselnem, vagy hogy mindenben segítenem kell neki, mert ez egyáltalán nem teher, nem áldozat és még csak nem is azért teszem, mert kötelességemnek érzem. Szeretem őt, Bakari. Szeretem annyira, hogy ne okozzanak semmilyen gondot az előbb felsoroltak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz mindig könnyű, nem lesz mindig szép és jó, de ez nem érdekel. Segítek neki felállni ebből... Aztán majd az idő eldönti, hogy ettől csak szorosabbá válik a köztünk lévő kapcsolat, vagy széthullik... Mindenesetre hiszem, hogy az előbbi következik be.

- Sejtettem, hogy nem fogsz tágítani és Tatsukinak lesz nehezebb elfogadni a helyzetet - mondja továbbra is csendesen. - Bízom benned és tudom, hogy szereted, de ehhez kibaszott erősnek kell lenned. Sokszor erősebbnek nála, hogy meggyőzd, hogy harcolni tudj vele. Vagy hogy el bírd viselni, amikor majdnem elviselhetetlen.

- Meg tudom őt győzni és képes vagyok harcolni is vele, ha ez kell. Nem számít, mennyire lesz elviselhetetlen, vagyok annyira makacs én is, mint ő, ha el akarom érni a céljaimat.

- Rendben. A kezei egyelőre összetartó kötésben vannak, nagyon könnyen elválik egymástól még mindig az összefércelt hús, a bőre túlságosan károsodott, ezért lassan gyógyul, elvesztette a rugalmasságát is. Iszonyatos látvány, erre készülj fel. Valószínűleg tiltakozni fog, hogy átkösd a kezeit, lásd a sebeit, ez egyelőre ne legyen vita tárgya, megcsinálom, aztán ha Tatsuki el bírja viselni, hogy látod, te csinálod, megtanítom, mi a teendő.

- Rendben van. - Bólintok is hozzá. - Helyre jöhet teljesen?

- Az esély rá egy a tízmilliárdhoz. Én reális hozzáállással azt mondom, nem, ám a reményt nem akarom elvenni tőled - Csak megrázom fejem, hogy erről nincs szó. Tudni akarom, mi az, ami lehet ebből, hogy mennyire áltassam saját magamat is azzal, hogy teljesen fel fog épülni. Szeretem én is reálisan látni a dolgokat, ám a reményt nem fogom elvenni én sem Tatsukitól. -, tőle meg aztán végképp nem. Jobb, ha ezt sem tudja, ha küzd és majd szép lassan megbékél.

- Én sem fogom tőle elvenni annak a reményét, hogy újra a régi lehet. Szüksége van arra, hogy megkapaszkodhasson ebben.

- Teljesen egyetértek. Ha magától beletörődik, hogy már nem képes olyan finom, aprólékos, pontos mozdulatokra, mint korábban, van esély rá, hogy egyenesbe jöjjön, de ha valaki közli vele, aki tudhatja is, hogy bármennyit küzd, harcol, gyakorol, bármilyen erősen akarja, már nem lesz képes rajzolni, abba beleomlik.

- Tudom. Mindig is a rajzolás, a tetoválás és a piercingelés voltak azok a dolgok, amikre bátran rá merte mondani, hogy szereti - mondom csendesen, nem mintha nem tudnám, hogy Bakari tisztában van ezzel, egyszerűen csak... nem tudom. Ki kell most ezeket mondanom.

- Tizenkét-három éves korában kezdett rajzolni, huszonhárom körül járt, mikor tetoválni kezdett tanulni... Ezt nem lehet elmagyarázni, mit jelent a számára. Nem lehet pótolni, feledtetni, őneki kell megbékélnie, de csak azután, hogy felhozta magát egy szintre. Mindenképpen küzdeni fog, én azonban úgy vélem, szüksége lesz arra az elszántságra is, ami emiatt hajtja.

- Nem akarom sem pótolni, sem feledtetni vele. Azt akarom, hogy küzdjön. Én hiszek benne...

- Hogy miben hiszel, az a te dolgod - hagyja rám Bakari. - Van még kérdésed? Olyan, amit tudni akarsz?

- Egyelőre azt hiszem, nincs - állok fel. - Majd menet közben. Vele maradsz, míg elmegyek pár cuccomért?

- Persze, menj csak.

- Kösz. - Elkezdek felöltözni, majd otthagyom őket, hogy visszatérve a nekem kijelölt szobába összeszedjek magamnak néhány ruhát, a laptopot és átköltözzek Tatsukihoz. Nem rakok össze túl sok holmit, Tatsuki mellett nem sűrűn van szükségem egy-két darabnál többre, így alig tíz perc múlva már újra a férfi szobájában vagyok, s csendesen kezdek el elpakolni a szekrénybe a férfi ruhái mellé téve sajátjaimat, miután a laptopot az asztalra rakom, majd egyelőre elfoglalom helyemet a fotelban, ahol addig is ültem, míg Bakarival beszélgettem.

- Szép lassan háttérbe fogok szorulni, ha vállalod az ápolását - szólal meg a férfi -, de számítok rá, hogy ha nem bírod, segítség kell, akkor szólsz.

- Szólni fogok - ígérem meg neki. Az én tudásom közel sem akkora, mint az övé, és hiába fogja megmutatni, mit és hogyan kell majd tennem, biztos vagyok abban, hogy lesznek olyan helyzetek, mikor Tatsuki is arra fog kérni, hogy szóljak Bakarinak. A férfi biccent és mivel jelenleg nincs több mondanivalóm neki, elhagyja a szobát. Bekapcsolom laptopomat, s felmegyek a főiskola honlapjára. Már eldöntöttem, hogy halasztok, így kikeresem az ehhez szükséges nyomtatványt, s kitöltve azt küldöm el. Összecsukom a gépet, majd ismét megszabadulva ruhámtól fekszem be Tatsuki mellé az ágyba.

1.

Ryuuichi

Elintéztem, amit el kellett rendeznem a testőrökkel, így miután visszatérek a testőrszobába, nekiállok egy újabb adag számlázásnak. Tudom, hogy számíthatok Shinji segítségére is, viszont most azt szeretném, ha nem foglalkozna mással, csak Tatsukival. Ráfér, hogy kicsit megnyugodjon, hogy vele legyen. Hosszú percek telnek el, majdnem a felét sikerül gépre vinnem az egyik könyvnek, mikor Bakari jelenik meg a szobában. A férfi komoly, határozott, ahogy mindig, most sem látszik rajta semmilyen érzelem, csak fáradtság, elszántság.

- Asaméval még nem beszéltem, de terveim szerint az elkövetkezendő minimum két hetet Tatsukival a házban töltjük - jelenti ki. - Meglehetősen küzdelmes időszak lesz, bár ez elsősorban engem és valószínűleg Shinjit fogja érinteni. Remélem, engedélyezitek a srácnak, hogy Tatsuki mellett legyen. - Halvány kérés azért bújik ebben a mondatban, ahogy némi követelés és bejelentés is. Annak ellenére, hogy színtelen hangon beszél, a mondatai igen érzékletesek, megfontoltak, ahogy megszokhattuk már tőle. - Kitamura klánja mindenestől kiirtásra került - ad jelentést. - Nem maradt egyetlen ember azok közül, akik hozzá tartozónak vallották magukat a legjobb időszakban. Nincs semmilyen utód, a terület üres, Kageru és Katsuri már osztozkodnak rajta, telepednek le. Kiváltak tőlünk, bár készségesen mellénk csapódnak, ha úgy hozza a szükség. Tetsuji visszakapta a kurváit és szigorú megfigyelés, ellenőrzés mellett ténykedhet, ahogy eddig. Ha felmerül a gyanúnk, hogy mégis Kitamura embere, megöljük, ezt Asahito is pontosan tudja. Tettünk róla, hogy Shinjire senki se vadásszon amiatt, mert hajdanán megölte Kitarot és arról is, hogy senki se merjen Tatsuki útjára lépni, aki nem mellette, érte, miatta akar lenni. Jelenleg kimondhatjuk, hogy béke van, már ha létezik ilyen az alvilágban. Mondhatjuk csendnek is - teszi hozzá mintegy mellékesen. - Ha Asaménak szüksége lenne valamire, a mi embereink is ugraszthatók, nem óhajtunk adósa maradni semmiben. A közte és Tatsuki közt megkötött szövetség fontos a számunkra, méghozzá nem érdek miatt. Törekszünk egyenlőségjelet tartani, ezért ha gond adódna, vagy elkélne valami, gondoljatok ránk is - kéri komolyan. - Még nem tudja senki, hogy Tatsukit ide hoztam, ő úgy határozott, hogy egyelőre ez így is maradjon, viszont ha ezen még akkor változtathatok, amíg itt van, több alvilági is várható ide leróni a tiszteletét - folytatja a tájékoztatást. - Bár gondolom, Deon már körbetelefonálta a barátait, hogy elmondja, hogy a pirszingese él és megkerült, Tatsuki nyugalma megőrzése érdekében hagyja békén egyelőre mindenki, akit ő nem hív. Hálás, amiért Jeremy dekkolhatott itt az elmúlt másfél-két hónapban, noha tisztában van vele, hogy Deon nem engedte volna, hogy a szalonban maradjon.

- Addig maradtok, míg jónak látjátok és szeretnétek. Senki nem fog zavarni titeket és főleg nem Tatsukit, magam gondoskodom erről és biztosíthatlak, hogy Asaménak sincs kifogása az ellen, hogy a házában töltsetek annyi időt, amennyit jónak láttok - felelem neki komolyan. - Felesleges hálálkodnia azért, mert nem dobtuk az utcára Jeremyt, a közte és Asame között lévő szövetség erős és egy ilyen szövetségbe Asaménak mindig is belefért, hogy ha úgy van, magához vegye szövetségese tanítványát és vigyázzon rá, míg szükséges. Inkább mi... én tartozom hálával azért, hogy nem hagytátok veszni Shinjit. - Talán nem ez a legmegfelelőbb kifejezés, de tényleg őszinte hálát érzek azért, mert megvédték a kölyköt, nem hagyták, hogy Kitamura elkapja, mert Shinji nagyszerű testőr és remek tanítvány. - Egyelőre az itteni dolgok lecsendesedtek. A kínaiak lapítanak, így kijelenthetem, hogy bár valószínűleg időlegesen, de béke van teljesen - osztom meg én is vele azokat az infókat, amiket nem árt most tudnia Bakarinak az itteni helyzetről. - Örülünk, hogy visszatértetek - teszem hozzá végül. - Nem kívánom távol tartani Shinjit Tatsukitól, ha szükségem van rá, szólni fogok róla. Most amúgy is az elsődleges feladat számára az, hogy a főiskolára koncentráljon, Tatsuki pedig mindig is ösztönzőleg hatott a kölyökre.

- Javaslom, hogy jelöljetek ki más testőrt Deon mellé, mert Tatsuki amint lehet, szerintem a lakására akar majd menni, amennyiben Shinji engedélyt kap vele tartani. Nincs miért hálásnak lenned neked és másnak sem, Tatsuki még akkor döntötte el, hogy megvédi Shinjit, mikor megtudta, hogy a srác kölyökként kinyírta az ellenségét. Deonnak tartozott annyival, hogy védje, ami az övé, a barátját. Ő, amit kitalál, azt véghez viszi, az idő folyamán pedig csak egyre több indok sorakozott fel, miért ne hagyja veszni Shinjit.

- Ez amúgy is esedékes lett volna, ha Shinji elkezdi a főiskolát, mert nem tud Deon mellett lenni mindig, ha a kölyöknek szüksége lesz rá, így ha ideiglenesen is, de Deon másik testőrt kapott volna erre az időre.

- Hát most nem a főiskolán múlik. Van már olyan, akit alkalmasnak tartotok a kölyök mellé?

- Teruki. - Látszik, hogy a választotton Bakari komolyan elgondolkodik. Latolgat, végül megrázza a fejét.

- Be akarom tanítani.

- Akkor kerítek mást erre a feladatra.

- Köszönöm.

- Felesleges. Értesítsem Asamét, hogy beszélni akarsz vele is, vagy elég, ha elmondom neki mindazt, amit te elmondtál nekem?

- Utóbbi - dönt végül így. Fáradt, valószínűleg azért.

- Rendben. Szükségetek van valamire?

- Felkészülten érkeztünk, ezért egyelőre nem.

- Rendben van - felelem, mire Bakari feláll a helyéről, majd egy biccentést követően távozik is. Lesz megint jócskán munkám a ház körül, de cseppet sem bánom. Könnyebb lenne, ha már ide tudnám venni Xiah-t és Jinseit, de még van pár évük az iskola befejezésig, ráadásul fiatalabbik fiam a későbbiekben nem akar testőrködéssel foglalkozni, őt sokkal jobban vonzza a mérnöki pálya. Hát… Nem lesz egyszerű.

1.

Shinji

Muszáj kinyújtóznom, különben az a veszély fenyeget, hogy nem állok fel innen többet az elkövetkezendő húsz évben sem, annyira elgémberedett már mindenem. Már csak két aktát kellene átnyálaznom és megírni a könyvelést, de jócskán van időm befejezni. Jólesne egy kávé is, így hatalmasat nyújtózkodva lépek a készülékhez és rakok fel egy adagot, miközben rágyújtok. Ma is kellemesen meleg az idő, így az ablak szinte állandóan nyitva van. Míg a kávé készül, a biztonsági kamerák monitorára pillantok, s hirtelen a szememnek is alig akarok hinni, mikor megpillantom Bakari autóját begurulni az udvarra, majd megállni a ház előtt. Azt hiszem, levegőt sem veszek pár percig, mire tényleg tudatosul bennem, hogy az, amit Deon mondott órákkal ezelőtt, tényleg igaz. Szó sincs arról, hogy nem hittem volna a kölyöknek, egyszerűen inkább nem mertem elhinni és most, hogy látom a monitoron az autót... Kinyomom a kávéfőzőt, majd szinte rohanva indulok meg a bejárathoz. Meg sem lep, hogy Deon már kint van, így csak megállok a lépcső tetején nyugodtságot erőltetve magamra, s mindent elrejtve mások előtt, holott kibaszottul örülök annak, hogy Tatsuki él, és visszatértek.


Aprót biccentve köszöntöm Bakarit, s figyelem, ahogy kinyitja a Suzuki ajtaját. Ledermedek, mikor megpillantom Tatsuki bekötözött kezeit, s bár rohadtul örülök, hogy életben van, hogy visszajött, a látvány valahol sokkol. Az örömbe most szomorúság keveredik, miközben folyamatosan a szemébe nézek. Nem akarom elhinni, hogy amit látok, igaz lehet, hogy a kezei... A röpke pillanatra a Deonhoz lépő Bakarira pillantok, majd újra Tatsukira, de az előttem lévő kép nem változik. Ha ez egy kibaszott álom, akkor valaki keltsen fel, mert bár örülök annak, hogy a tetováló él és visszajött, azt nem tudom feldolgozni jelenleg, hogy nem tudja használni a kezeit, márpedig nem tudja. Minden mozdulatában látom, ehhez nem kell órákig tartó magyarázatokat végighallgatnom sem Bakaritól, sem mástól. Önző vagyok, de most csak arra vágyom, hogy a két kölyök végre kiörülje magát és kettesben lehessek Tatsukival. Nem tudom, mit mondanék neki, talán semmit...


Nézem, ahogy végül elengedi Deont, majd elindul Jeremy felé, hogy a kölyköt is megnyugtassa, vagy meggyőzze arról, tényleg él és visszatért. Nem is igazán fogom fel az előttem zajló eseményeket, még mindig nem tudom elhinni, hogy amit látok, igaz, holott tudom, hogy az. Végül összeszedem magam, legalább én legyek hármunk közül józan és magabiztos, de pokoli nehéz most annak lenni. Tekintetem újra találkozik Tatsukiéval egy pillanatra, s csak figyelem, ahogy magához öleli Jeremyt. A kölyök úgy tűnik, hamarabb kijózanodik és felfogja, hogy Tatsuki él, mert elereszti őt, majd megindul Deonhoz, nekem pedig most érzem, hogy végem van. A szívem vadul ver, ahogy a tetováló egyre közelebb ér, én pedig képtelen vagyok megmozdulni és valahol még mindig azt várom, hogy mikor ébredek fel hirtelen és tűnik el minden, ami körülvesz, ám ez nem akar bekövetkezni.

- A szokásos szoba? - kérdezi meg, mire csak bólintok, ő pedig halad tovább. - Gyere - kér, én pedig egyetlen szó nélkül követem. Arra sem vagyok képes, hogy bármit feleljek neki, vagy hogy elmondjam, mehetünk abba is, amit Deon nekem jelölt ki. Teljesen mindegy, hogy hol leszünk, csak maradjunk végre kettesben, mindenki nélkül. Végül mellé érek a folyosón, majd kinyitva az ajtót engedem előre a szobába, s miután belépünk, becsukom azt. Ez az a pillanat, mikor már feladom én is, hogy tartsam magam előtte, mert érzem, hogy egy könnycsepp végigfolyik arcomon, de továbbra is csendben, szinte mozdulatlanul nézem őt, testem pedig makacsul elutasítja agyam minden parancsát, s csak akkor hajlandó engedelmeskedni, mikor Tatsuki befekszik az ágyba, beljebb tornázza magát, s int fejével, hogy menjek. Megteszem, útközben pedig leoldom magamról a pisztolytáskát, s a fegyvert az éjjeliszekrényre téve fekszem be mellé, hogy végül, ha óvatoskodva is, de hozzábújhassak.


Megnyugtat, hogy érezhetem a közelségét, testének melegét, hogy itt van és arcát hajamba temeti. Már nem érdekel, mi lesz holnap vagy holnapután, amíg itt van és velem marad. Szeretem. Ezen semmi nem változtat, s megint úgy bújok hozzá, mint egy elveszett gyerek, aki végre visszakapta azt, ami vagy aki mellett már nem érzi elveszettnek magát. A biztonságát... Nem akarom többet elengedni, és már az sem számít, ezért mit kell feláldoznom. Sosem adtam fel a reményét annak, hogy egyszer visszajön, hogy nem halt meg és vártam ezt a napot. Mindegy lett volna, hogy meddig kell, hónapokig, évekig... Nem adtam volna fel. Tatsuki végül mocorogni kezd mellettem, hogy a szokott módon, karját fejem alá téve ölelhessen magához. Vajon mennyi ideig maradhatunk most kettesben? Nem érdekel, leszarom az egészet, ha valakinek nem tetszik a látványunk, majd nem nyit ránk! Kibaszottul vágyom arra, hogy érezhessem a bőrét az enyémhez simulni, ezért felülök, s már szabadulok is meg felsőmtől, ám mielőtt őróla is leszedhetném a ruhákat és a nadrágomtól is megválhatnék, fölé hajolok. Vágyom a csókjára.


Hosszú percekig faljuk egymás ajkait, miközben elkezdem kioldani nadrágján az övet, hogy ahogy azt elterveztem, megszabadítsam a ruháitól és végre meztelenül bújhassunk össze, ám nem tudom hova tenni azt, ahogy megcsókol. Félelmet és kétségbeesést érzek benne, de... valami még mindig furcsa, és nem az, hogy nincsenek benne a piercingek. Ahogy nadrágjával baszakszom, lekoppan...


Visszaereszkedik, én pedig folytatom a nadrággal való szerencsétlenkedést, s csak most veszem észre, hogy remegnek kezeim, végül sikerül róla leszednem minden ruhát, bár eltart egy darabig, hiába segít benne Tatsuki. Bénázom, határozottan... Amint megvagyok, magamat is megszabadítom a rajtam maradt nadrágtól és alsótól, majd visszafekszem mellé fejem vállára hajtva, szorosan testéhez simulva. Friss, de már begyógyult sérülésnyomok tarkítják, így átkarolom őt, ahogy szoktam, ám most érezhetően erősebben és ragaszkodóbban, mint eddig bármikor. Megint sírok, de már leszarom. Kibaszott hosszú volt ez a másfél hónap bizonytalanság. Az első pár hét pokoli fájdalma, az, hogy szép lassan beletörődtem abba, hogy többet nem lehetek így mellette, hogy nem látom és most, hogy itt van, minden egyszerre akar feltörni belőlem, amit az utóbbi időben már elfojtottam. Sosem adtam fel... sosem!


Lassan megnyugszom, az egész talán pár perc csak, míg végül abbamarad a sírás, s megtörlöm arcom, majd Tatsuki mellkasáról is letörlöm maradék könnyeim. Megtörtem, ezen nincs mit magyarázni, hiába akartam tartani magam, hiába kapaszkodtam abba a gondolatba, hogy nem halt meg, az elmúlt másfél hónapban többet sírtam, mint az elmúlt huszonöt évben összesen, s csak az jelentett némi megnyugvást, hogy néhány ingét elhozva a lakásáról azokban aludtam éjszaka, hogy ha már ő nem is, az illata velem legyen. Talán ez volt az, ami tartotta bennem a lelket és a reményt egészen mostanáig.


Tatsuki is sír. Érzem abból, ahogy meg-megrándulnak izmai, még ha csak kicsit is, ahogy másképp veszi a levegőt, de nem pillantok fel rá, csak ölelem és hagyom őt, hogy lassan megnyugodjon majd. Egy Emily Dechamp idézet jut eszembe, melyet még régebben olvastam, talán egy novellában valahol és már akkor is megragadott a gondolat: “Mikor két ember először sír együtt, akkor értik meg igazán, mennyire szeretik egymást.”. Nem akarok nélküle élni, nem akarom elengedni ezt a férfit többet a közelemből.


Nem foglalkoztat az, hogy mi lesz később, hogy esetleg élete végéig a segítségemre szorul majd vagy sem, bármennyire is akarom az utóbbit, én mellette akarok maradni, együtt küzdeni meg vele az elkövetkezendő nehézségekkel. Végül megszólal, beszélni kezd, még ha összefüggéstelenül is, de hangja megnyugtat, s örülök, hogy ismét hallhatom őt. Bár csak félinformációkat oszt meg velem, nem bánom, ennyiből is össze tudom rakni, hogy ez a másfél hónap neki is maga volt a pokol. Nem akartam kérdőre vonni, miért nem jelentkezett, hogy miért tűntek el ennyi időre Bakarival, mert a válasz már valahol akkor nyilvánvaló volt, mikor kiszállt a kocsiból. Csendben hallgatom őt, ölelve, szorosan tartva, hagyva, hogy beszéljen. Nem számít, hogy min mentem keresztül ezalatt a másfél hónap alatt, nekem bőven elég, hogy él és visszajött. Elhallgat egy rövid időre, majd újra megszólal, ám attól, amit mond, akaratlanul is megremegek egy pillanatra. Tudom, hogy ha úgy dönt, nem jön vissza, akkor most nem hallanám tőle ezt, szép lassan beletörődtünk volna az elvesztésébe, ám így, hogy itt van, fájnak szavai, bármennyire is megértem, hogy miért gondolkodott el ezen és bármennyire is nem vetem meg ezért és vetettem volna meg, ha mégis megtudom, hogy él, csak nem akar visszatérni hozzánk.


Érzem beszédén, hogy még mindig bizonytalan, hogy cseppet sem magabiztos, én pedig csak egyre jobban azzá válok. Szeretem ezt a marhát annyira, hogy bármi legyen is, vele akarjak lenni mindig és mellette lenni, ha erre van szüksége. Nem azért, mert szánom, nem azért, mert magamat hibáztatom és tartoznék neki ezzel, erről már szó sincs, Yoru elég alaposan helyre rakott ezzel kapcsolatban. Azért akarok, mert szeretem, őszintén, tiszta szívből...

1.

Tatsuki

Kibaszottul szarul érzem magam. Egyszerre szeretnék már bent lenni a házban, és szólni Bakarinak, hogy inkább a lakásomra menjünk és maradjunk továbbra is távol az egész bandától. Másfél hónap telt el a Kitamurás csata lezárása után. Abból úgy két hetet tökéletesen eszméletlenül töltöttem, mivel a sérüléseim megkövetelték, aztán pedig az a tény, hogy a kezeim használhatatlanokká váltak jóformán. Bakari nem mert felébreszteni, nem tudta, mire számítson, főleg annak fényében, hogy elvitt a mesteréhez, Lukuya doktorhoz egy kórházba és megműtöttek. Kibaszott nagy mázli, hogy ebből semmire nem emlékszem, nem tudtam előre és utólag is nagyobb bajom volt, hogy alig bírom mozdítani az ujjaimat, különben iszonyatosan tomboltam volna. A maradék négy hét azzal telt, hogy Bakari próbált nyugton tartani, mert bevallom, leterített a lábamról a kezeim bénasága. Ezt nem lehet megemészteni, ezen nem lehet túllépni és bármilyen kemény erőfeszítéseket tett... ugyanúgy fáj, rettegésben tart, rémiszt, kétségbe ejt, taszít, idegesít, dühít, frusztrál, ingerel, ...


Elszorult torokkal, szabálytalanul lüktető szívvel, gyomorgörccsel, meg-megremegve nézem az utat a Seichirou-ház felé haladva. Minden pillanatban ki bírna bukni belőlem, hogy forduljunk vissza, tűnjünk el mégis a városból, végleg, holott tisztában vagyok vele, hogy három fiú olyan nagyon fog nekem örülni, mint még talán soha semminek. Három kis hülye és pont miattuk akarok a legjobban meghátrálni, mert nem akarom, hogy gézbe kötözött kézzel, jóformán magatehetetlenül, sebezhetően és megtörten lássanak. Ahogy Asame pillantásától is szeretnék megkímélt maradni.


Vissza lehetne fordulni, de akkor mindenki pofára esne, ami különösebben még csak nem is érdekelne, de azt a három bolond srácot nem akarom megbántani, hiszen Bakari már indulás előtt két órával felhívta Deont, hogy élünk és visszatérünk. Ő tutira feltelefonálta még Yorut és Kazukit is, ahogy ismerem, úgyhogy mesteri hatást érnénk el, ha mégse mennénk. De megyünk, minden megmaradt erőmmel azon vagyok, hogy higgadt maradjak és visszaszorítsam az érzelmeimet amögé a pajzs mögé, ami anyám halála óta fedett és védett. Persze semmilyen módszer nem segít és amikor meglátom a kaput, a feszültségtől fulladni kezdek. Azt hiszem, most érzem át azoknak a szerencsétlen kutyáknak az érzéseit és sorsát a maga teljes súlyával és rémületével, amikor a pórázuknál fogva húzzák be őket az állatorvoshoz, hiába tartanak ellen négy lábbal. Na, pont ezt élem át.


Begurulunk a kapun és már távolról kiszúrom a három kölyköt. Kicsi, mégis megható a fogadóbizottság, de csak közel érve látom meg, ki milyen érzésekkel vár. Deon sír, körülbelül hisztérikusnak lehetne nevezni, ellenben Shinji igyekszik nyugodt maradni, nem kimutatni az örömét és azt, amit Jeremyn is látok. Nem hiszik el, hogy ez igaz. A tökalsóról is ordít az öröm, mégis értetlennek fest. Micsoda katarzis... Valahogy az nyugtat meg, hogy csak hárman vannak és jóformán a rajtpisztoly hangjára várnak, hogy megrohanjanak, amit majd az fog jelenteni, hogy Bakari kinyitja nekem a kocsit. Ez hamarosan meg is történik, biccent a három srácnak, amint kiemelkedik a sárga Suzukiból, majd átnyargal mellém és kitárja az ajtót. Lassan mászom ki, óvatosan, valahol még mindig rettegve. Nem is nézem a három kölyköt, arra figyelek, hogy a méltóságom maradékát megőrizve, nyugodtan, magabiztosan, összeszedetten keveredjek talpra. Nehéz, sokat feküdtem és ültem az elmúlt időszakban és a kezemet sem bírom használni, de amint Bakari felém nyúl, hogy segítsen, dühösen villan rá a szemem, ő pedig mindent értő módon visszahúzódik és félreáll. Felegyenesedem, tétován lépek is a ház felé, de aztán a kocsi fog meg, visszalök a belém csapódó Deon. Szerencsére már csak a berozsdált ízületek és a kezemet ért károk a problémáim, így nem okoz különösebb gondot a kölyök hevessége, s csak félszeg, halvány mosoly kúszik szám szegletére attól, ahogy szorítva ölel, az ingembe kapaszkodik, reszketve zokog.

- Utállak! Utállak! Utállak! - ismételgeti alig érthetően.

- Én is örülök neked - mondom halkan neki. Ügyetlenül és óvatosan átkarolom, mert amíg nem nyugszik le, nem tudok tovább jutni a házhoz, a még mindig hitetlen Jeremyhez és már a dermedtnek tűnő Shinjihez. Vajon sokkolja, hogy ujjbegytől egészen a felkarom közepéig gézben látja a kezeimet? Talán ő tudja a legjobban, hogy a kezeim nélkül semminek érzem magam. Nem csak azért, mert a seggem nem bírom kitörölni, az másodlagos probléma. Az elsődleges, hogy nem tudok rajzolni, tetoválni és rendesen megérinteni őt. Nyíltan nézem a testőrt, miközben Bakari hozzánk lép és hogy kicsit megnyugtassa Deont, megsimogatja a fejét. Tudta ő is, hogy ez kurva nehéz menet lesz, felkészültünk rá, hogy ki lesz bukva mindhárom srác, a letaglózó, elsöprő örömük ereje azonban még így is váratlan a számunkra.


Szeretnék már abban a nekem elkülönített szobában lenni. Shinjivel, az ágyon fekve. Nincs mit mondanom, nem is nagyon bírok megszólalni és nem is akarom elhúzni ezeket a perceket. Rosszul érint. Tisztában vagyok vele, hogy az elutasításommal megbánthatom Deont is, Jeremyt is, ugyanakkor bízom abban, hogy a két kölyök képes lesz megérteni kimondatlan indokaimat.


Deon végre elereszt és könnyes, vörös, feldagadt szemekkel, püffedt orral bámul rám fel. Most veszem csak észre, mennyire sovány, az arca szabályszerűen beesett. Nem örül, nem, ez a gyerek most azért rimánkodik, hogy igaz legyen. Kis hülye... Lassan megemelem jobbom és óvatosan a fejére teszem. Most elfogadja, hogy a hajához érek, nyúlna a kezemért, de aztán nem ér a gézhez, én pedig ellépek mellette. Nem akarom látni a képét, ellenben észreveszem, hogy Jeremy megindul felém. Meglehetősen kába, a léptei nem valami magabiztosak, egyenesen se bír menni, úgyhogy elébe megyek, mielőtt összeesik útközben. Lehet, hogy nincs is magánál, az viszont nem lenne túl jó, fogalmam sincs, most mi törne ki belőle, ha kattanna egyet és Bakari is úgy ugrana rá, mint egy vadállat. Követ; hátrahagyja Deont, a legcsekélyebb mértékben sem érdekli a kölyök, tőlem viszont nem akar távol maradni. Megviselték az elmúlt hetek. Szigorú, kemény és hideg minden pillantása, a mozgásán mégis látszik, hogy ölni lenne képes, olyan feszült. Ez is várható volt, a féltése. Akkor is, ha pontosan tudja, hogy ez a három idióta nem akarna nekem ártani. Jeremy egy ujjal érint meg, amit nem tudok hova tenni, aztán nekiáll bőgni. Azt vártam, hogy hozzám bújik, hogy Deonhoz hasonlóan fog szorongatni, de nem. Felpillantok Shinjire, hogy jelezzem neki, hamarosan odaérek, azzal közel lépek ehhez a hülyéhez is és magamhoz vonom. Ő is teljesen ki van borulva és azt hiszem, csak most hiszi el, hogy nem álmodik. Rögtön átfog és szorítani kezd, ugyanúgy, mint Deon, sírva és egy szót ismételgetve:

- Élsz... Élsz... Élsz... - Talán. Valahogy úgy. Olyasmi. De mit mondjak neki? Érzem, hogy kezd felengedni belőle a feszültség, ami azóta gyűlhetett benne, hogy eltűntem a csatamezőről és ennek tudatába került.

- Igen - felelek. Ennyiben hagyom, nem fogom elárulni neki, hogy amikor felébredtem, inkább kívántam a halált, mint azt, hogy Bakari küzdjön értem tovább. Persze baromság volt, tudom, de csak a legrohadtabb ellenségeimnek kívánom azt, amit akkor éltem át. Azt a négy-öt napot, amíg ott ingtam a kurva szakadék szélén és nem hagyták, hogy beugorjak. Amikor a saját gondolataim püfölték egymást, hánykódtam és beszélni se bírtam, annyira kicsinált az a tény, hogy megbénultam. Nem ez a tényállás, talán egy fél év-év múlva fogom tudni használni a kezem, enni például ha nem is evőpálcával, de képes leszek egyedül, a rajz, a mesterségem és normális szex nélkül azonban nem tartom józan döntésnek, hogy Bakari nem hagyott megdögleni.


Jeremy gyorsabban elereszt, mint a másik kölyök, de ő is felnéz rám. Kicsit józanabbnak tűnik Deonnál, ahhoz képest meg, ahogy felém kevergett, meglepően épeszűnek tűnik. El is mosolyodik.

- Téged várt - suttogja. Vagy csak leolvasom a szájáról a szavakat? Még az is meglehet, de az biztos, hogy valahogy kimondta, mert ellép mellettem és Deon felé veszi az irányt. Értetlen képpel követem, míg ki nem poroszkál a látóteremből, azzal megindulok előre, végre akadálytalanul. Persze ez a legnehezebb rész. Odamegyek Shinjihez, őt nem érintem meg, nem is nyúlok felé sem, csak mellé érek.

- A szokásos szoba? - kérdezem tőle csendesen, a lendület azonban visz tovább, már teszem is meg a következő lépést, de még látom, hogy bólint. - Gyere - kérem is, hogy biztos legyen abban, nem hagyom üdvözlés nélkül, csak nem itt, nem így, nem most akarom. Az is rémisztő volt, amit a két fiútól kaptam, közel álltam hozzá, hogy ne bírjak úrrá lenni a reszketésen és az érzelmeimen, de végül csak győztem, megtartottam az önkontrollt. Nem szeretném, ha Deon és Jeremy látna ennél is jobban szétesve. Úgy, ahogy igazából vagyok.


Hagyom, hogy Shinji kinyissa előttem és becsukja mögöttem az ajtót. Némán tettük meg az utat ide, úgy saccolom, pontosan azt akarja, amit én, ezért nem húzom az időt, leülök az ágyra és azt figyelve, ahogy a könny végigfolyik az arcán, lerúgom magamról a cipőmet. Amint ezzel megvagyok, biccentek neki a fejemmel és ügyetlenül beljebb fészkelem magam az ágyon, s elfekszem. Iszonyú bénának, esetlennek és nyomorultul érzem magam, de ezt akarom, szokott módon, fekve, ölelve összebújni vele. Megnyugtat és felzaklat az élmény. Hetek óta sóvárogtam ezután és ugyanúgy elutasítottam, mint első körben az életet. Nem akartam, hogy így lásson, megakadályozni nem tudtam azonban, mert győzött az a hozzáállás, hogy a biztos rosszat tudni még mindig jobb, mint bizonytalanságban lenni, remélni, félni, hinni, kétségbeesetten róni az értelmetlen köröket, vádolni...


Meztelennek érzem magam és tehetetlennek. A pirszingjeim nélkül és a kezem használhatatlansága miatt az arcom a hajába fúrom. Menekülök. Shinjivel akarok lenni, de mindaz, amit eddig láttam rajta, fáj. Talán jobb lett volna nem jönni vissza, hagyni, hogy kicsit belehaljon az elvesztésembe, aztán túllépjen mindenen. Fiatal még, biztosan lett volna esélye még egyszer kikelni a poraiból, de nem bírtam ki, nélküle végképp nem akartam élni, nem beszélve arról, hogy tartottam attól, hogy nem nyugszik bele az eltűnésembe, keresni, reménykedni, gyötrődni fog. Ahogy valószínűleg eddig is tette, mert fáradtnak, nyúzottnak, elesettnek és megkínzottnak látszik. Mégis úgy vélem, boldog, hogy itt vagyok, ragaszkodón bújik hozzám.


Átkarolom, így azonban nem az igazi, ezért csak annyira elhúzódom, hogy a feje alá bepróbálkozzak a karommal. Minél közelebb akarom tudni magamhoz, a ruháink is hihetetlen mód zavarnak, ha képes lennék rá, tépném lefele az összeset róla is, magamról is. Dühít és taszít a gondolat, hogy nem vagyok rá képes, hogy még egy ennyire egyszerű, ösztönös dolgot sem tudok megtenni. Marcangol és ijeszt, mert nem tudom, így mi lesz velünk később. Erre is kigondoltam valamit, szavakba önteni mégsem vagyok elég erős egyelőre. Shinji nem teszi meg, amit szeretnék, helyette felül és leveti a pólóját. Hihetetlen megkönnyebbülés árad szét bennem, mert ha folytatja, ha engem nem is hámoz ki a cuccomból, legalább fikarcnyi esélyem lesz a bőréhez érni, egy réteggel kevesebb választ el tőle. Végül teljes levetkőzés helyett meztelen felsőtesttel hajol fölém. Talán egy kicsit vékonyabb, mint volt, de nem érdekel, izomból húzom fel magam, míg elérem a száját és az enyémet szorosan rányomom. Repedezik és szakadozik mindaz, amivel kordában tartom a kitöréseimet, ez a csóknak nem nevezhető gesztus is kétségbeesésről, elveszettségről, félelemről árulkodik, méghozzá hevesen.


Furcsa, hogy nem feszül az ajkamnak a karika. Hiányzik. Az viszont otthonossá teszi kissé az igazi csókká váló egymáshoz közeledésünket, hogy a srác nyelvében lévő ékszer az enyémhez ér. Amint ki bírok nyögni majd pár szót, megkérem, hogy pakolja vissza a fejembe az ékszereimet, nem érdekel, hogy három nap múlva megint ki kell őket szedni egy újabb műtét miatt, mert szükségem van rájuk. Kiszolgáltatottnak érzem magam nélkülük, mintha ennyi, a hiányuk elég volna, hogy szétkürtölésre kerüljön az egész világon, hogy én, Tatsuki, azaz Akashuri Akira gyenge, sebezhető, védtelen vagyok, hogy nagyrészt romokban az életem és rettegek minden következő perctől.


Visszaereszkedem az ágyra és tűröm, hogy Shinji megkíséreli lerángatni rólam a nadrágom. Val'szeg az is rájátszik nyomorultságérzetemre, hogy egyetlen fegyver sincs nálam, még a tőröm sem, hiszen megfogni sem bírom, nemhogy belevájni valakibe. Meg az, hogy nagyon reménykedem benne, hogy semmilyen módon nem akar szeretkezni velem, mert az nekem most nem megy. Ilyen se volt még, de a testiség nekem most kimerül abban, hogy minél szorosabban hozzábújok, átölelem kézzel-lábbal, a hajába temetem az arcom és el se eresztem, amíg nem lesz mindenképpen muszáj. Addig viszont még el kell jutni, ám a srác keze remegve vetkőztet, én pedig nem tudom beazonosítani az arcán, szemeiben tükröződő érzelmeket. Talán megrémíti, hogy sikerült összetörnöm? Vagy valamitől fél? Ideges? Gyötri a vágy? Egyszerűen nem tudom...


Emelem csípőm, felülök, hogy boldoguljon az inggel, majd amint meztelenül egymáshoz simulunk, megint karolom, ölelem, testemhez fogom. Igen, ezt akartam. Abban, ahogy átkarol, felfedezni vélem a kapcsolatunk elején általam tanúsított erőt, ragaszkodást, azt a félreismerhetetlen “nem eresztelek el” határozottságot. Jó... ne is engedj el... Lecsukom a szemeimet, hallgatom a szívem dübörgését, fojtom el az érzéseimet, mert még mindig próbálok az maradni, aki voltam, holott az... elveszett. De minimum nagyon messzire kerültem tőle. Önfegyelem, mi? Van, de minek? Egyértelmű, hogy üvölteni bírnék, csak mégse megy, valami akadályoz. Orromba áramlik Shinji elfeledett, kellemes illata. Próbáltam felidézni, kapaszkodni az emlékbe, hogy ennyivel is segítsem magam túlélni a pánikot, hogy a kezeim ügyetlenek, erőtlenek, nehezen mozdíthatóak, megmerevedettek annak ellenére is, hogy Bakari naponta többször is nyújtotta és masszírozta őket. Most, hogy újra érzem Shinji illatát, nem is értem, hogy nem voltam képes felidézni, csupán annyit, hogy nagyon szeretem, nagyon finom illat.


Sír. A légzésének üteme megváltozik, a teste megfeszül még egy kicsit jobban, megremeg talán, vállamat és mellkasomat pedig forró könnyek árasztják el, s ahogy már nem fér el rajtam a tenger, csiklandozva lefolyik rólam több helyen is. Én sem bírom tovább. Meghasad a kitartásom, az izmaim össze-összerándulnak, de csak apró mozdulatokat képeznek, inkább a vállam rángatják ütemesen. Nehezen kapok levegőt és az arcomon is vonaglanak az érzelmek, a szemeimet azonban leszorítom, mert nem akarom látni Shinjit, mikor tudatosul benne, hogy befelé sírok. Kifelé nem megy. Most sem. Úgy érzem, belülről mar szét valami, amivel nem tudok semmit sem kezdeni. Ez teljesen elvon, kitép a pillanatból, a srác karjából, a testemből, csak a tudat marad: megsemmisülök lassan.


Azt hiszem, percekig tart, míg lecsillapodom. Vágytam erre, ugyanakkor tudom, hogy most adtam meg magam. Hogy teljesen-e, abban nem vagyok biztos, csak abban, hogy megtettem. Patthelyzetek követik egymást. Akarjam tudni, Shinji mit gondol, mit érez, mit mondana? Vagy inkább semmit, csak maradjak csendben, mozdulatlanul? Passzolom a kérdést. Nem tudom, mit és hogyan kéne kinyögnöm, neki kellene feltennie azokat a bizonyosokat, tapintatból, vagy talán félelemből azonban nem fogja. Egyszerűen csak válaszolnom kellene, megmondani, hol voltam, mi történt velem az elmúlt másfél hónapban és mi következik. Megtudni, vállalja-e, akarja-e, vagy hagyjuk a picsába az egészet. Mély levegőt veszek és ahogy kifújom, remeg a lélegzetem. Vajon mennyi hangom van? Bármennyi, nem akarok beleesni abba a csapdába, hogy most belenyugszom a helyzetbe és elhiszem, hogy valahogy túl tudunk jutni ezen is, aztán pofára esni, hogy mégsem. Shinji erős, nagyon erős, szívós, kitartó, elszánt, határozott, akaratos, állhatatos, de... De vajon ehhez is eléggé az bír lenni? Tudnom kell.

- Két hétig... - kezdek nagyon halkan beszélni - aludtam. Altattak - teszem hozzá. - Megműtöttek... Bakari nem mert felébreszteni... - Nem túl összefüggő, amit mondok, de legalább meg tudok fogalmazni félinformációkat. Shinji ennyiből is össze fogja tudni rakni a távolmaradásom okait, körülményeit, történetét. - Utána... kellett egy hét... hogy meg bírjak szólalni...


Attól féltem, ha kinyitom a szám, üvöltözni fogok. Zokogni, szitkozódni, lebaszni és még jobban beledöngölni a földbe Bakarit, amiért nem hagyott megdögleni. Vagy arra kérni, hogy valahogy öljön meg, holott pillanatról pillanatra változott bennem, mit akarok: befejezni az életem, vagy visszatérni Shinjihez, ahogy lehet, folytatni tovább az egészet, menni előre, ahogy mindigis tettem. Az is bennem volt, hogy a Deontól eltanult módon ordítsak bele az éterbe, csupán egyetlen hangot hosszan kitartva, a legmélyebb mélyemből felszabadítva mindent, közben az sem baj, ha remegnek a falak, betörik az ablak, vagy berekedek, semmi, csak valahogy szabaduljon ki belőlem, ami beleszorult a mellkasomba és feszített. De nem ment. Három nap múlva már akartam, azonban nem volt hangom. Nem bírtam megszólalni, még csak kommunikálni sem Bakarival. Csak az alvás, pontosabban az altató adta alvás jelentett nyugalmat, anélkül és nyugtató nélkül felkeltem volna, hogy mindent szétrúgjak magam körül. Főleg akkor volt szükségem valami szerre, amikor megláttam azt a nőt. Szét bírtam volna robbanni a méregtől, elárulva, kifordítva, kibelezve, más elé tárva éreztem magam, utána azért kussoltam. Amit mondtam volna, abból gyűlölet fröcsögött volna, pedig nem gyűlöltem Bakarit, hamar megértettem, hogy szüksége volt valakire, aki őt ápolja, aki segít neki, mert ő is a határán volt idegileg a kipurcanásnak. Mitsuko egyébként rettenetesen hasonlít Rikára és Yanamira is, apró, kecses, szép, csendes, szelíd, szolgálatkész... tetőtől talpig, kívül-belül, ízig-vérig nő. Könnyen lehet, hogy ha nem lett volna, mindketten meghalunk Bakarival.

- Nem tudtam... vissza akarok-e jönni... - vallom be némi hezitálással töltött hallgatás után. - Vállalni... ezt... mindent... Kellett idő... míg... - Míg nem azért akarok felkelni az ágyból, hogy kiugorjak az ablakon. Tizenkét emelet magasról a biztos halál várt volna és furcsa mód féltem. Nem magától a haláltól, hanem hogy ezt így meg tudnám tenni. Sokszor mentem szembe különféle fegyverekkel, azzal a tudattal, hogy meghalhatok, gyilkosokkal, elmbeháborodottakkal, drogosokkal, vadállatokkal, de sosem azzal a szándékkal, hogy végem legyen. - Míg... elfogadom... Nem, azt nem! - javítom is gyorsan, erőtlenül magamat. - Nem tudom... el tudom viselni, vagy valami.... ilyesmi...

Igen, pontosan ennyire vagyok magabiztos. Még most is olyan érzések, gondolatok, ötletek cikáznak bennem, ami erősen túlszárnyalja az önpusztítás fogalmát, miközben semmi mást nem akarok, csak azt, hogy Shinji ki akarjon és ki bírjon tartani mellettem. Szükségem van rá, most mindennél és mindenkinél jobban. Nélküle nem élem túl és nem is akarnám túlélni ezt. Ugyanakkor nem kell az, hogy azért legyen mellettem, mert tartozik nekem ennyivel, ha már miatta mentem neki Kitamurának. Nem miatta. Nem csak miatta. Először Deon miatt, hogy védjem azt a személyt, akiért még ellenem is teljes vállszélességgel kiállt, akit nem hagyott nekem megölni. Aztán azért, mert tetszett Shinji, jó volt vele kefélni és érdekelt, meddig kínozhatom még. Végül megszerettem, beleestem, a rabja lettem és hajlandó lettem volna meghalni érte. Érte és nem azért, mert megnyomorodtam. A kettő nem ugyanaz. Kicsit sem hasonlít...

- Nem mozognak az ujjaim... Érzem őket... de mozgatni nem megy - folytatom a vallomásomat. - Három nap múlva megint... megműtenek... - Ha hagyom. - Akkor talán... az is fog menni... - Ennyiből bőven egyértelmű, hogy amihez kéz kell, ahhoz máséra van szükségem. És az is, hogy ami az enyémben volt... az erő, a tehetség, az érzék... az nincs. Most biztos nincs és lehet, hogy nem is lesz később se. - Shinji... - szólítom meg. Megint elönt a pánik, de még ma, most akarom tudni, hogy van-e remény, vagy valahogy el kell érnem, hogy Bakari hajlandó legyen átjuttatni a túlvilágra. Vagy más. Bárki, csak minél előbb tegye meg és lehetőleg legyen gyors. Komolyan nem szándékozom élni így nélküle. Nincs miért. A kölyköket tanítja más, jó helyen lesznek, a dolgaimat elrendeztem, leharcoltam, amit le kellett, megnyertem a háborút és békét hoztam azokra, akiket érintett a Kitamurás balhé. Már csak hátra kellene dőlnöm és élvezni az életet, ez azonban ügyetlen, mozdíthatatlan ujjakkal nem megy. És anélkül se, aki miatt ennyire mélyre ástam magam az egészben, aki miatt mindenáron nyerni akartam. - Kitartasz mellettem? - kérdezem meg komolyan. Talán ez hozzá az egyik leghatározottabb mondatom, még akkor is, ha kérdés. Gondolom, felesleges elmondanom, hogy ez nem nehéz lesz, hanem embertelen. Hogy lesz minden, dühkitörés, hiszti, ordítás, sírás, kiborulás, használati tárgyak pusztítása, kifakadás, félelem, kétségbeesés, elveszettség, bűntudat, kapaszkodás, kellemetlenségek, amit csak el lehet képzelni, s több. Nem várt fordulatok, rizikó, kalkulálatlan problémák, reménytelenség, hiú ábrándok, talán vádaskodás és még a fasz se tudja, mi.

- Nem számít, mit kell kiállnom melletted, hetekig, hónapokig, évekig. Szeretlek, Tatsuki, és ezen nem változtat semmi. Nem foglak elengedni vagy ellökni csak azért magamtól, mert nehézségek adódnak. Nem érdekel, mi jön még, melletted akarok maradni! - jelenti ki határozottan, méghozzá belenézve a szemeimbe.

- Nem hátrálsz meg? - kérdezem csendesen. Elég elszánt, határozott választ kaptam, sokkal magabiztosabbat és kiforrottabbat, mint amit várhattam volna. Remélni se mertem, hogy egy igennél többet kaphatok. Valószínűleg visszavárt, talán sejtette, hogy nagy szar van, azért nem kerültem elő és tűntem el nyomtalanul, vagyis végigzongorázta már azt a lehetőséget, hogy sor kerülhet egy hasonló kaliberű kérdésre. És döntött, annak ellenére, hogy megkérdőjeleztem egy kicsit, csak hogy megerősítést adjon és kapjak, biztos vagyok benne, hogy lefutott kör ez, mellettem fog maradni, ha törik, ha szakad, ha fúj, ha havazik.

- Sosem hátráltam meg semmitől. Ez a másfél hónap maga volt a pokol. A bizonytalanságba bele tudtam volna őrülni, mert valami mélyen azt súgta, életben vagy és ne adjam fel annak ellenére sem a reményt, hogy az napról napra csak egyre kisebb lett és nem volt mibe kapaszkodnom, csak a lakásod ágyában hagyott illatodba, az együtt töltött idők emlékeibe, de hinni akartam, hogy visszajössz. Évekig kapaszkodtam volna az utolsó morzsájába is a reménynek, hogy élsz, amíg az ellenkezőjét nem tudják bizonyítani. Visszakaptalak. Nem érdekel, hogy mennyire kemény lesz, hogy mennyi mindent kell elviselnem tőled, kiállnom melletted. Veled akarok lenni! Amint lehet, elhúzni innen hetekre valahova, kiszakadni ebből az egészből és normális életet élni, még ha csak kis időre is. De veled!

- Jó. - Nem tudok többet mondani. Agyonütnek a szavai és olyan mély fájdalmat érzek, amit nem lehet elmondani. Öröm, megnyugvás, remény... ezek lehetnek. Elveszettnek éreztem magam, féltem, hogy így már nem kellek neki, nem lesz képes elég kemény lenni, ám felkészültnek érzem. Három nap múlva legkésőbb indul a dili, főleg, ha addigra nem sikerül megnyugodnom se. Még mindig rettegek a kórháztól. Undorodom tőle és gyűlölöm. Bármennyit is muszáj eltöltenem ott, minimum egy nyugtatóra szükségem lesz állandóan, hogy ne rúgjak bele mindenbe és mindenkibe, hogy kiszabadulhassak onnan.


Percekig hallgatok. Emésztem azt, ami a mellkasomban beszakadt. Most nem érzem olyan erősen a kétségbeesést, pedig nem lett kevésbé kétségbeejtő a helyzet, ugyanúgy megmaradt az esélye annak, hogy hátralévő életemet tölthetem el így, bénán. Elképzelni sem tudom. Felfoghatatlan annak gondolata, hogy nem leszek képes belemarkolni Shinji hajába, fenekébe, megujjazni vagy kézzel kielégíteni, felkapni és cipelni, levetkőztetni, … Hogy mindig csak ülhetek valahol a közelében és figyelhetem, mit csinál, nem tudok majd segíteni neki rendet rakni, pakolni, mosást vagy teregetést intézni, ágyat húzni... Vezetni, kulcsra zárni egy ajtót, engedni magamnak egy pohár vizet, vagy fizetni a boltban... Edzőteremben ténykedni, tőrt rántani, harcolni, megfojtani vagy összeroppantani valakit... Rajzolni, pirszinget szúrni, tetoválást készíteni, tanítani Jeremyt ezekre...


A súly visszanehezedik rám, újra elönt a pánik. Végre megnyílt előttem a kapu, hogy rendes életem legyen egy szerető párral, akiért én is teljesen és jobban odavagyok, aki maximálisan megbízik bennem és mindenre nyitott, szereti vagy épp elviseli a durvaságaimat, kegyetlenségeimet, játékaimat, ráadásul gátlástalan, vonzó, izgató, okos, mindenben tökéletes a számomra... Hogy szabad legyek, ne terheljen semmi, utazhassak, élhessek bármilyen kedvtelésemnek... Hogy átlagos férfiként élhessek, akinek vannak gyerekei, akikkel foglalkozik, játszik egy kicsit; tanítványai, akiket okít, nevel, fedezi a seggük és rendet rak, mikor a problémáik túlnőnek rajtuk; igaz barátja, aki a legpokolibb helyzetben is kitart mellette, gondozza, eltűri minden szarságát...


Francba, Deon, ez a te áhított tökéletes boldogságod, aminek a kapujában állok és nem bírom elfordítani a kilincset?!


Azt hiszem, csak utólag fogom fel igazán, mi az, amiket Shinji mondott. Járt a lakásomon, valószínűleg nem is egyszer. Utólag pokoli hálás vagyok Bakarinak, hogy eszébe sem jutott Tokióban maradni velem és belenyomorított abba a kisautóba, amit annyira szeret. Pontosan azt akarhatta, hogy aki életben maradt mégis - noha határozott utasítást adtam a vadászaimnak, hogy senki se élje túl az ellenség táborából, mint a régi nomádok, férfit, asszonyt, gyereket, tábort gyújtsanak fel, égessenek porig -, az rettegjen, bujdosson és soha meg se merje kísérelni, hogy azok közelébe jusson, akik mellettem harcoltak. Ugyanazt az álcát használta fel, amiket én is, nem tudhatta senki, hogy élek vagy halok, mert mindent hátrahagytam és aztán visszajöttem megtisztítani a területeimet a hiénáktól. Persze ez a megoldás, a nyomtalan eltűnés Shinjinek, Deonnak és Jeremynek pokoli kínt jelentett, mégis hálás vagyok azért, hogy Bakari sehogy sem jelezte számukra, hogy még nem haltam meg. Látni akartak volna, én pedig nem lettem volna elég erős ahhoz, hogy elviseljem és valószínűleg amint lehetett volna, azt követelem Bakaritól, hogy húzzunk el innen és ne jöjjünk vissza, vagy tényleg átvetem magam az ablakon fejjel előre. A fájdalmat, a félelmet, az aggodalmat és a sajnálatot senki szemében nem akartam látni, annak tudata is bőven elég volt, amit barátommal tettem.


Szenvedett... kutyául szenvedett... Ő még pontosabban tudta, hogy cérnaszálak kötnek az élethez, melyeket képes lennék elvágni, ha végül úgy döntenék, Shinji sem elég, hogy megpróbáljak felkelni az egész szarságból és tovább menni, előre, csakis előre. Tisztában lehetett vele, hogy a heteken át tartó küzdelme, minden erőfeszítése számomra semmilyen tartóerőt nem fog képviselni, még bele is rúgok, vagy kijátszom, ha végül úgy döntök, hogy nekem így nem kell az életem. Szüksége volt arra a nőre, még akkor is, ha kegyetlen haragot ébreszthet vele bennem. Ez meg is történt, de mindent megtettem azért, hogy ne nyissam ki a számat és ne keljek ki az ágyból, hogy megöljem. Talán mindkettőjüket ezzel mentettem meg magamtól és a dühtől, amit éreztem. Aztán felfedeztem, micsoda gondoskodással lát el engem és szelídséggel bánik Bakarival. Meglepődtem, de a maga csendes, puha módján is képes volt a határozottságra, ha másképp nem ment, akkor szigorúan, mégis asszonyhoz méltóan parancsolt barátomnak. Olyanokat, hogy egyen két falattal többet, feküdjön vissza aludni, vagy egyáltalán menjen el lefeküdni, sétáljon egyet az utcán, de hallottam egyszer azt is követelni, hogy kapcsolja be a telefonját és értesítsen néhány ismerőst, hogy élünk. Halvány fingom sincs, hogy került a kis patkánylyukunkba Mitsuko, nem kérdeztem róla semmit, rideg elutasítással és fojtott ellenségességgel viseltettem felé, ő pedig bölcsen hallgatott, nem szólt hozzám egy szót se, nem csinált velem felesleges dolgokat és gondosan kerülte azokat, amiktől megtörik az önuralmam és tajtékozva próbálom meg beleépíteni a szoba padlójába. Kétségtelenül szükségünk volt rá, vagy bárkire, aki elég erős, hogy kibírja velünk ezt a másfél hónapot. Arról sem volt sejtésem, mikor jelent meg és kezdett el besegíteni Bakarinak. Semmit, valahogy úgy tiltakoztam a jelenléte ellen, hogy egy kurva kérdést nem intéztem hozzá se, róla se.


Felesleges firtatnom, hogy ne maradjon mellettem szánalomból, amit Shinji mondott, az egyértelművé tette, hogy bolondulásig szeret és jobban. Már most sokkal magabiztosabb és erősebb ahhoz képest, amilyennek az ajtóban állva láttam. Mintha csak elég lett volna számára az, hogy testéhez szoríthatott és kibőghette magát ő is, s lassan elhihette, nem álmodik, valóban élek. Megrázó volt ennek a három srácnak a kitörése. Az, ahogy Deon kimondatlanul könyörgött, hogy ne menjek el sehova, maradjak itt, legyen igaz, hogy visszajöttem, és még csak számításba sem igazán vettem, mikor az életemről elmélkedtem, hogy mekkora fájdalmat okozok neki az esetleges halálhíremmel. Az, hogy Jeremynek szüksége volt egy érintésre, egy egészen apróra is ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, nem délibáb játszik vele, s csak azután mert hozzám bújni, hogy átkaroltam. Az öröme és az a józanság, amivel félreállt, ijesztő volt. A legveszedelmesebbnek azonban Shinji bizonyult a nyugalmával, néma könnyeivel, megfejthetetlen arckifejezésével, erős ragaszkodásával és határozott szavaival, melyek nagyon súlyos döntést mondtak ki számomra.


Ügyetlenül, lassan, óvatosan megsimogatom az ujjaimat fedő gézzel a hátát. Valószínűleg nem túl kellemes, inkább gyomorösszerántó érzés, úgyhogy nem csinálom három oda-vissza húzásnál többször. Nekem szerencsére ennyi nem fáj, fizikálisan legalábbis nem, az pedig, hogy mennyire meggyötör lelkileg ez az egész, felboncolhatatlan.

- Majd... visszateszed a pirszingjeimet? - kérdezem meg tétován, csendesen. - Nem most... később is ráér. - Nem akarom még elereszteni. A teste súlya, melege, bőrének érzete, az illat, ami belőle párolog, a mellkasa süppedése és emelkedése, karjai szorítása engem is megnyugtat. A korábban belőle áradó elszántság némi erőhöz juttatott, azonban tartok tőle, hogy ez nem sokáig lesz elég számomra.

- Visszateszem őket - feleli csendesen, majd csókot nyom a mellkasomra. Felnyitom a szemeimet és lenézek rá. Halványan már mosolyogni is képes, ami őszintén meglep. Tőlem nem igazán futja most többre egy átsuhanó mosolyfintornál.


Szeretnék a hajába túrni, ujjaimmal elveszni a tincseiben, majd kirajzolni arca vonásait, végighúzni nyaka vonalán, ám az, amit most tudnék tenni, cseppet sem hasonlítana ahhoz, amire vágyom. Fogalmam sincs, mit csináljak. Én nem tudom olyan nyíltan és határozottan megfogalmazni, mit érzek, mint ő, a kifejezőeszközeim pedig elvesztettem nagyrészt. Bénultnak, magatehetetlennek, ügyetlennek és szerencsétlennek érzem magam. Egy pancsernek. Mérhetetlen közlési kényszer tör rám, de minden, amit Shinji tudtára szeretnék hozni, nem tehető meg szavakban. Nem biztos, hogy lehet ennél közelebb is bújni valakihez, mint ahogy mi most tesszük, ennyi azonban nem elég. Nem is tudom, elmúlik-e ez az érzet, ez a furcsa, idegen félelem, hogy nem tudom megtartani őt és megkapni sem, mert nem leszek képes harcolni vele. Nem vagyok már ellenfél számára, noha tudom, nem fogja ellenem használni ezt, hacsak nem feltétlen muszáj. Ettől még végigcikázik a fejemben az a lehetőség, hogy hamarosan megébred benne a seme. Most, hogy már nem vagyok olyan erős és sebezhetetlen, elképzelhetőnek tartom. Félek ettől. Nem azért, mert nem bízom benne, hanem attól a ténytől, hogy nem bírnám ellökni, megütni, megverni... hogy nem tudnám megvédeni magamat, elutasítani a szavaimon túl és tenni sem lennék képes, mert a kezeim gyengék és ügyetlenek. Biztos vagyok benne, hogy nincs miért félnem, az azonban rémülettel tölt el, hogy a lehetőség sincs a markomban, hogy ellenálljak, küzdjek. Ez rosszabb annál, mintha agyonvernek kis híján és megkötöznek... vagy bénító mérget kapok, amitől hat óráig mozdulatlan leszek... mert ez tartósabb és nem biztos, hogy valamikor is visszanyerem a régi erőm és képességeim.


Erőszakkal szakítom el a gondolataim ettől az egésztől. Mióta magamhoz tértem, ezek járnak a fejemben, mindig új dolog jut eszembe, mint most a Shinji és köztem fennálló viszonyok felborulása. Bizonytalan vagyok, az idegeim kinyúltak, addig tépték őket, elfáradtam, rémiszt egy csomó minden, ...


Behunyom a szemem újra. Szeretném, hogy mikor kinyitom, minden rendben lenne... mintha álom lett volna csak az egész, amit azért idézett elő a tudatalattim, hogy kissé megváltoztasson néhány dologhoz való hozzáállásomban. Megteszem, csak legyen ép a kezem! Sok mindent hajlandó lennék megtenni ezért... De amikor Shinji felett a mancsaimra nézek, azok kötésben vannak továbbra is, zsibbadnak, viszketnek, fájnak.

- Kell Bakari - szólalok meg. Tudom, hogy percek múlva olyan lesz, mintha nyúznák vagy égetnék a bőröm, remegni fognak a kezeim és rángani az ujjaim, amitől pánikba esek és a kín is kiborít. Megelőzném. Nem akarom megmutatni a srácnak ezt... Tudom, hogy nem fogom tudni mindig eltitkolni, hogy lesz alkalma látni, de még ne most...!

- Azonnal idehívom - mondja és már ül is fel. Szerencsére nem megy el, csupán előkutatja nadrágja zsebéből a telefonját és felhívja a férfit. Mikor bontja a vonalat, újra rám néz. - Kell valami Bakarin kívül? - kérdezi. Nem szívesen fogom megmondani a választ, de a hamarosan megérkező pasas nem fogja pozitívan értékelni a látványát, a morgása meg nem kell, felbosszantana.

- Húzz alsónadrágot - kérem csendesen. - Utána kérek inni - teszem hozzá most már elnézve oldalra. Sem a pohár, sem az üveg nem kezelhető eszköz számomra, tényleg szinte mindenben másokra szorulok. Ez bánt, zavar és idegesít. Shinji kikel az ágyból, majd felveszi alsóját és a szobában az asztalon lévő poharakból elvesz egyet, majd elviszi, kiöblíti és visszatérve vele leül mellém, hogy megitasson. Nem strapálom magam azzal, hogy takargassam magam, feleslegesnek tartom, így csak felülök és bekortyolom az utolsó kortyig a vizet. Bakari is befut, rögtön megrándul az arcán valami, talán annak a döbbenete, hogy egyedül egy alsónadrág maradt az öltözékünk, s valószínűleg lefut a fejében az a lehetőség, hogy szexeltünk, ám hamar rájön, hogy ahhoz túlságosan zaklatott vagyok, most nem menne a szex, még a farkam sem áll fel. Ezen már nem is problémázom, noha ezelőtt példátlan volt ez a jelenség és tisztában vagyok vele, hogy meg kéne rémisszen, de ha ezen is beparázok, komoly mennyiségű nyugtatóra lesz szükségem.

- Hogy érzed magad? - kérdezi meg, miközben a szokott módon vizsgálni kezd. Lehajtott fejjel tűröm.

- Kell fájdalomcsillapító - közlöm halkan.

- Egyébként? - faggat tovább. Belém fagy a vér, mikor nekiáll leoldani a kötést a karomról, ösztönösen rántom el és húzódom hátra az ágyon, amivel meglepem és értetlenné teszem őt. Én is alig bírom elviselni a látványt, ezért Shinjit meg akarom kímélni tőle. Felnézek rá és remélem, magától dönt úgy, hogy most kimegy, de nem kérem meg, mert ha maradni akar, én nem fogom elküldeni. Eddig Bakari ténykedését figyelte szemeiben ugyanazzal az elszántsággal, amit a hangjából éreztem, mikor kimondta, velem marad, kitart mellettem, mert szeret. Nem látok rajta sajnálatot, a legcsekélyebbet sem, amiért némi hálát érzek. Rosszul érintene, nagyon rosszul. Találkozik a pillantásunk, s felméri, mérlegeli, mit kellene tennie. Kimenne, tudom, ha megkérném, azonban nem akarom elküldeni őt. Végre velem van... Régóta vágytam ezt és még most is szeretném, csak... nem akarom, hogy lássa a kezeimet.


Shinji végül egy köztes megoldást választ, az ablakhoz megy, felül a párkányra és rágyújt. Nem néz ránk vissza, nekem pedig az jut eszembe arról a megszokottnak, rutinosnak látszó mozdulatsorról, ahogy ezt véghez vitte, hogy rengetegszer csinálta ezt.

- A fájdalomcsillapító - emlékeztetem keményebben Bakarit. Megrándul szája ép szeglete, de némán hagyja el sietős lépteivel a szobát, majd tér vissza egy méretes orvosi táskával, amit lepakol mellém. A kezeim már ránganak a combjaimon, aminek láttán elszorul a torkom és rám tör a hányinger. Őszinte, óvatos, figyelmes mozdulattal próbál Bakari megnyugtatni, végigsimít a kézfejeimen lehelet finoman rásimítva mancsaimat a lábaimra, de nem ér el vele semmit, most nem tudok ennyitől nyugodtabb lenni. Ideges vagyok és dühít a fájdalom is, ami marcangolja a kezeimet és a mellkasomat is. Megkapom az injekcióm, majd folytatja a kötéseim eltávolítását. Az első reakcióm, hogy felpillantok Shinjire, ám ő továbbra is az ablakon bámul ki, a gyomrom azonban így is borsónyivá szűkül és fojtogat, ami közeledik, következik.


Mérhetetlenek a károk, amit a bőrömben tettek, valósággal szétroncsolták a kezeimet. Amikor megéreztem a hasító, tépő fájdalmat, azt, ahogy megnyúznak, szabályszerű halálfélelmet éreztem. Túl mély volt egyszerű nyúzásnak, és nem is olyan egyenletes. Ha csak az lett volna, könnyebben lehetne kezelni, így azonban... A roncsolt sebek mindig sokkal problémásabbak. Nincsenek sebszélek, amiket össze lehetne illeszteni, a felület egyenletlen, élő és holt hús tapad egymáshoz, amit ha összevarrnak, gyakorlatilag a saját tested öl meg, mert a rothadás vérmérgezést okoz. Ugyanakkor ott vannak a fertőzésveszélyek és az egyetlen lehetőségként a kukacok. Még jó, hogy azt átaludtam és a szövetelhalás nem volt olyan nagy mértékű... Így is nehezen bírtam és bírom ki, de az a tudat, hogy élek és mégis kukacok rágnak, idegileg teljesen tönkretett volna. Megpillantom azt, ami maradt az alkarjaimból és a kezeimből, mire az egész belsőm csavarodik, rándul és liftezik egyet. Majdnem hányok... megint. Elkapom a tekintetem, mély lélegzeteket véve kezdem bámulni a plafont és küzdök... küzdök az ösztönök, a természetes reakciók és önmagam ellen.


Csend van, amelyet csak apró neszek zavarnak meg a belőlem áradó heves légzés hangján túl. Bakari ténykedésének is van némi zizegése, de semmi több, így kénytelen vagyok megint a gondolataimat hallgatni. Azt, hogy hogyan fogom én elviselni ezt az egészet, ami előttem áll. Nem tudom, Bakari mit intézett, beszélt-e Asaméval vagy Ryuuichivel, ők akarnak-e valamikor látogatót tenni nálam, vagy a két kölyök meddig bírja nélkülem. Anai és Katsuri is biztosan látni akar majd, utóbbi szarni fog rá, hogy ehhez be kell jönnie a yakuza házába, lányomat pedig már egyáltalán nem zavarja ez a tény.

- Kérsz még valamit? - szólal meg a kezemen babráló férfi.

- Ne értesítsd a kölköket - felelem azonnal.

- Nem erre gondoltam, de rendben.

- Asaméval vagy Ryuuichivel beszéltél? - teszem fel végül némi hallgatás után a kérdést.

- Deon foglalta az előbbit, Ryuuichi pedig szerintem megbeszélést tartott a testőrökkel, mikor kerestem. Behordtam mindent - folytatja a beszámolót semlegesen hangszínnel, hogy eddig mivel ütötte el az időt -, jártam Ayakonál, beszéltem Terukival, mert Yoshimi nyakában meg Jeremy lógott, meg megejtettem pár telefont.

- Meddig maradtok itt? - kérdezi meg végül Shinji csendesen, s ahogy hallom, ismét rágyújt. Ennyire rákapott volna a dohányzásra? Vagy csak feszült? Esetleg egyszerűen így foglalja le a figyelmét, hogy ne engem bámuljon? Szeretném tudni, de akkor rá kellene néznem.

- Két hétig biztosan - válaszol Bakari. - Még nem sikerült beszélnem Asaméval erről, hiszen ez nagyban függ tőle is, meg attól, hogy Tatsuki meddig akar itt lenni. - Nem tudom. Itt ugyanolyan rossz és jó, mint otthon. De egy ideig jobb lenne a házban, biztonságosabbnak érzem a lakásomnál. Bakari is el tudna mellőlem mozdulni, nem terhelném őt le annyira, a kölykök is megnyugodhatnának, hogy a közelükben vagyok, ide nem jönne el akármelyik alvilági még a saját klánomból sem... - A két következő műtét lábadozását terveim szerint itt húzzuk ki, utána újra elővesszük a kérdést - jelenti ki végül.

- Nem hiszem, hogy gond lenne abból, hogy itt maradtok - mondja őszintén Shinji.


Hosszú ideig telepszik meg ezután közöttünk a némaság. Bakari nem mond semmit, én pedig főleg nem akarom elmagyarázni, miért akar mindenképpen beszélni a yakuzával. Mi tudjuk, hogy ez nekem is kibaszottul szar és azt is, hogy könnyen megkeseríthetem az itteniek életét a vehemens viselkedésemmel.


Végül újra kötésbe kerülnek a kezeim, Bakari letuszkol a torkomon még egy pohár vizet, ami azért annyira nem esik jól, majd az ajtó felé indul.

- Hamarosan hozok valamit enni. - Tudom, hogy felesleges tiltakoznom, pedig nem vagyok éhes. Nincs étvágyam, a gyomrom csak egy görcsös góc. Ennek ellenére inkább itt ül órákig, mintsem hagyja, hogy kimaradjon az étkezés. - Neked hozzak majd valamit? - kérdezi meg távozás előtt Shinjit.

- Eszek majd Tatsukival én is - feleli, s leszáll a párkányról. Bakari magunkra hagy, a srác pedig visszatér hozzám. Egy röpke pillanatra felnézek rá, aztán leszegem a fejem és az ölemben nyugvó, kötéssel fedett kezeimet bámulom. Még mindig nem érzek vágyat, semennyit se, pedig nem látom kevésbé vonzónak, izgalmasnak, vagy kívánatosnak Shinjit. Talán annyi az egész, hogy jelenleg a mellkasomban keletkezett kráter jobban vággya őt, a közelségét, mint a testem. Remélem, ha sikerül megnyugodnom, legalább ez a megszokottá válik, mert nem hiszem, hogy el bírnám viselni azt, ha még annyira sem lennék képes a szexre, mint gézbe csavart kezekkel.


Szeretnék olvasni belőle. Ránézésből se nagyon megy, ám így, hogy képtelen vagyok állni a pillantását, még nehezebb lesz. Pedig szeretném tudni, mit gondol, mit érez, mit szeretne. Bármit, ami vele kapcsolatos, amit még nem tudok. És nem bírok egyetlen kérdést sem feltenni, nem bírom megfogalmazni, nincs hang a torkomban érzésem szerint, ezért csupán megvonom szám szegletét és várok. Nem tudok mást tenni, csak várni. Várni, hogy vánszorogjon az idő, történjen valami, túllegyek ezen az egész szarságon...


Megriaszt egy kicsit, hogy Shinji a tenyerét az arcomra simítja, majd szelíden, mégis határozottan maga felé fordítja a fejem, hogy ránézzek. Annyiszor kényszerítettem másokat, hogy a szemembe nézzenek, s most, hogy velem teszi ezt ez a srác, átérzem mások nyomorát, kínját, mégsem annyira rémes talán ez a helyzet, mint amiket én idéztem elő. Shinji megcsókol, én pedig lassan, őszintén, ragaszkodón viszonzok mindent. Szeretnék a hajába túrni, belemarkolni, kezeimet azonban már meg sem mozdítom, hagyom visszavonulni is a testőrt. Nem tudom, mit tegyek, így visszatornászom magam a korábbi helyemre az ágyon és elfekszem. Rábízom, mi lesz, csak figyelem őt a szemem sarkából. Elhelyezkedik mellettem, majd ahogy én szoktam, most ő könyököl fel a fejét támasztva, lenézve rám. Furcsán, zavartan, talán egy picit hülyén érzem magam, de nem a helyzettől, hanem annak a lehetőségnek a hiányától, hogy tükrözzem a gesztust. Ahogy elnézem, azon elmélkedik, hogyan mondja meg, amit akar. Ismét csak várni tudok. És remélni. Rohadt egy dolog tehetetlennek, magatehetetlennek lenni. Hamarosan kell hugyoznom is, az lesz a főnyeremény. Azt hiszem, igen gyorsan eldől, tényleg mellettem akar-e maradni, vagy képes-e rá. Vagy az, hogy én egyáltalán el bírom-e viselni, hogy ő segít mindenben, mintha egy takonyorrú kis szaros gyerek lennék. Negyvenen túl...

- Szeretlek - mondja komolyan, őszintén. Kezdem nem érteni, miért mondja ki ilyen sokszor és nyíltan. Korábban nem használta túl sűrűn ezt a szót, inkább kimutatta az érzéseit, bár nem mindig nyíltan, időnként burkoltan, ami ugyanúgy tetszett, mint mikor egyértelműbb nem is lehetett volna, mit érez. - Mi a baj? - kérdezi csendesen. Mi nem? Annyi választ adhatnék erre a kérdésre... - Mit szeretnél hallani? Kérdezni? Mondani? - Magam sem tudom. - Tatsuki, nem számít, mi történik, nekem mindig az az erős és büszke férfi maradsz, akibe beleszerettem. - Pedig már nem vagyok erős, megtörtem és büszkének sem tudom, mire kéne lennem azon túl, hogy nem vetettem ki magam azon az ablakon, nem követeltem Bakaritól, hogy kegyelmezzen meg nekem és vessen véget az életemnek. - Nem érdekel, mennyit kell veled harcolnom hetekig, hónapokig, hogy mit kell elviselnem tőled esetleg, de ki fogok tartani melletted. Igazad van, ha azt gondolod, el sem tudom képzelni, min mész keresztül, mit érzel, pedig ha pontosan nem is tudom, sejtem... Az én szememben ettől nem vagy más, nem vagy gyengébb és nem vagy kevesebb. Nem szánlak, mert ha valaki, akkor te talpra fogsz állni ebből is és ha kell, seggbe is rúglak párszor, hogy ez így legyen, de rendbe fogsz jönni. Együtt - mondja határozottan. Igen, emlékszem erre korábbról... Együtt... Szeretnék hinni úgy magunkban és magamban, ahogy ő teszi, de egyelőre nem megy. Látom Shinjin, hogy nehezebben beszél, hiszen ritka az, mikor ennyit és ilyen nyíltan vall az érzéseiről vagy bármiről, de most őszintén ezt akarja tenni. El akarja mondani azokat, amiket kimond. - Számomra ugyanaz maradtál, aki voltál. Aki képes lett volna megölni a gyakorlóplaccon aznap, mikor Deon után mentem. Aki megalázott és akihez mégis ragaszkodom és akit szeretek. Az a vad, amelyikkel élvezet harcolni és aki képes úgy megdugni, hogy ne tudjak magamról, és akiben ugyanúgy benne van a gyengédség, amit szintén szeretek. Ezeken semmi nem fog változtatni soha - jelenti ki komolyan. - Napokig nem bírtam egy-két óránál többet aludni, azt is csak akkor, mikor már voltam annyira fáradt, hogy ne bírjam ébren. Magamat vádoltam és még most is magam vádolom mindazért, ami történt, de... - nyomja meg a de-t, ezzel kiemelve a szót - nem azért maradok melletted, mert ennyivel tartoznék, vagy mert ez kötelességem. Visszakaptalak, visszajöttél. Hosszú idő után te vagy az első, akit újra és igazán szeretni tudok őszinte, tiszta szerelemmel. És ebben nincsenek olyan érzések, hogy "mert az én hibám volt..." vagy "mert ha én nem vagyok, nem ez van" és "ezt meg kell tennem érte, ha már ekkora áldozatot hozott". Nincsenek bennem ilyen érzések, mert egy percig nincs ilyenről szó...

- Ha lennének, mehetnél a picsába és húznám el innen a csíkot - jelentem ki. Egy pillanatra érzem magamban azt a magabiztosságot és erőt, amivel a kezem tönkretétele előtt rendelkeztem. Aztán kihuny, mint egy hullócsillag. Amiben viszont biztos vagyok, hogy ha felmerülne a gyanú bennem, hogy Shinji mégis szánalomból vagy kötelességtudatból maradna mellettem, azt nem lennék hajlandó elviselni. - Nem maradtam ugyanaz. Egyelőre esélyt sem látok önálló, másoktól független életvitelre, ahogy arra sem, hogy rajzolni, tetoválni, pirszingelni a későbbiekben képes leszek. Elvesztettem az életemből egy jelentős részt... valamit, ami végigkísért évtizedeken keresztül és ami rosszabb, mindenben másokra vagyok utalva. Mindenben - emelem ki a szót. Nem mintha nem értené meg. - Nemhogy megölni vagy leharcolni nem lennék képes téged jelen helyzetben, de félretolni vagy normálisan megölelni sem. Nincs értelme az önvádnak viszont. Felnőtt emberek vagyunk, én azután döntöttem úgy, hogy ebbe a harcba belemegyek, hogy összeraktam, te csináltad ki Kitarot. Gyakorlatilag semmi közöd nem volt a döntésemhez - mondom meg neki nyíltan -, azért kezdtem szétzilálni, amit már mások összeraktak, falsch információkat terjeszteni, bevédeni, mert Deon kutyája voltál, akiért szembeszállt velem. Barátok voltatok már, ahogy én láttam és nem akartam, hogy a kölyöknek fájjon a halálod. Meg végülis te ölted meg azt, akit én is ki akartam nyírni, tehát tehetek én is neked egy olyan kéretlen szívességet, hogy falazok neked. Ebből indult ki az egész.

- Lehet, hogy nem látod az esélyét, de tudom, hogy ebből is talpra állsz. Én hiszek benne és benned is, te is higgy magadban - kéri csendesen, majd úgy helyezkedik, hogy fejét a nyakamhoz tudja fúrni. Átfogom őt, bár eléggé ügyetlenül és nem is biztos, hogy sokáig így fogok tudni maradni. - Az önvádaskodáson már túltettem magam - árulja el végül. - Volt, aki helyretegye az agyam emiatt és nem szarozott megtenni sem.

- Az jó. - Paradox gondolat fogan meg a fejemben. Nem értem, miért nem kételkedik abban, hogy talpra tudok állni és azt sem, hogy én miért kételkedem benne, mikor ezelőtt mindig sikerült. - Feküdj máshogy - kérem meg őt végül -, így nem jó a kezeimnek - és az indokot is megmondom. Máshogy fekszik rám és én is áthelyezem a mancsaimat. - Néha... jó lenne olvasni a gondolataidban - árulom el csendesen, őszintén.

- Mit szeretnél kiolvasni onnan?

- Többet, mint amit elmondtál... Nem tudom megfogalmazni - vallom be végül megadóan. Kerülgethetném a forró kását, de nem akarom. Ha önszántából nem beszél, nem akarok kierőszakolni a legszelídebb módszerrel sem belőle semmit.

- Most tényleg nem tudom, mire gondolsz - vallja be csendesen.

- Nem baj - hagyom ennyiben ezt a részét a beszélgetésnek. - Mesélj, mi történt itt másfél hónap alatt - kérem inkább.

- Lecsendesedett minden. Megpróbáltuk túlélni és folytatni mindent. Nem volt könnyű sem Deonnal, sem Jeremyvel, de ment. A kölyök rajzolt, Deon sokszor dühöngött, mindig társaságot akart maga mellé. - Az jó, mert akkor legalább hagyta valakinek, hogy figyeljen és vigyázzon rá. - Aztán lassan lecsillapodott. Nem volt könnyű. Inkább a munkába temetkeztem. Felvettek a főiskolára, de majd csak októbertől indul, így van egy kis időm még ahhoz is - válaszolja, majd aprót sóhajt. - Azt hiszem, halasztok egy évet - mondja végül. - Veled akarok lenni...


Nem örülök neki, hogy ez így jött ki, hogy miattam halasztani akar, mikor végre felvették. Tiltakozzak? Vagy felesleges? Igazából valahol szeretném, ha velem lenne, bár nem minden áron. Ugyanakkor az ő álmai is érdekelnek, szeretném, ha teljesülne végre, amit már olyan régóta akar.

- Meddig adhatod be a halasztási kérelmed? - kérdezem meg végül. Nem mintha sokat számítana, ahhoz nem elég hosszú az októberig hátralévő idő, hogy felgyógyuljak. - Jó lesz ez így? - kérdezem meg végül némi hezitálás után. - Végre felvettek...

- Szeptember közepéig - feleli. - Nem lesz gond, már felvettek. Halasztok egy évet és jövő októberben elkezdem. Ezen semmi nem fog múlni és te fontosabb vagy most.


Jólesnek a szavai. Megint azt a beszakító fájdalmat érzem a mellkasomban, csak most kicsiben. Ez lenne a meghatódás? Fogalmam sincs, valahol a kellemes és a kellemetlen közt tendál, de arra késztet, hogy amennyire tudom, magamhoz szorítsam. Már ha ez menne annál jobban, mint egy lehelés ereje. Nem csak az erőtlenség a baj, hanem az, hogy fájna, ha erősebben bírnám csinálni, az izmok, idegek és varratok húzódnának miatta, az pedig egyelőre nagyon nem tenne jót a kezeimnek, meg az idegeimnek.


Hosszú ideig hallgatok. Meg kellene köszönöm, de nem vagyok képes megtenni, így csak egy mély sóhajtással tudatom Shinjivel, hogy hálás vagyok neki. Később cseppet sem biztos, hogy elégedett lesz a döntésével, de nem akarom ennél jobban megkísérelni eltántorítani, mert noha nagyon elszánt tud lenni, azért tartok tőle mégis, hogy sikerülne.

- A Triádokkal hogy áll a széna? - kérdezem meg inkább ezt.

- Egyelőre úgy tűnik, Asame befogta a szájukat, mert semmi mozgolódás nincsen, bár ami késik... Asame készül arra, hogy ez megint csak egy új hullám kezdete esetlegesen, de a meglátásai és informátorai szerint minden kínai igyekszik lapítani - feleli.

- Kíváncsi lennék, miért lapítanak - jegyzem meg kicsit elgondolkodva. A Triádok ügy is valamennyire érdekel, hiszen szeretem a hazám és kötelességemnek érzem megvédeni, hiába egyelőre nem tehetek szinte semmit. Azért, ha kell, jó pár embert Asame mellé tudok állítani, bár Akihito is elég jó segéd- és munkaerő.

- Asame tett néhány olyan intézkedést, ami miatt meghúzták magukat. Az az igazság, hogy sokat nem tudok erről, mert nem kaptam infókat Ryuutól.

- Miért nem kaptál, azt tudod?

- Sejtésem sincs - vallja be őszintén. - Abból, amit tudok és amit sikerült kideríteni, semmi olyan nem volt, amiről ne tudhatnék esetleg. Hozzám nem volt köze a dolgoknak, Asame csak keményen rendet tett a területein is többek közt, de nem folyt vér... Passz piros. Talán megint csak túlságosan kímélni akart ahelyett, hogy lefoglalt volna.

- Lehetséges. Ez érthető is, meg érthetetlen is. - Hiszen Shinji szeret, tud és akar is dolgozni, amikor meg baja van, menekülő számára a munka. - Mindegy, nem?

- Végülis igen - feleli. Ennyiben maradunk akkor és ugyan még várom a kölykök megjelenését, Bakari kerül elő a beharangozott kajával. Idegesít, hogy egyedül nem megy semmi, ő viszont rutinosan töm belém minden újabb falatot, amit nem akarok elfogadni. Az elmúlt időszakban az a szokás alakult ki köztünk, hogy mondhatok bármit, ő addig etet, amíg szerinte elegendő mennyiségű étel nem tűnik el bennem. Inkább több alkalommal tukmál le a torkomon kaját, nem terhel nagy adagokkal, de hogy napi szinten még összeszűkült gyomorral is megeszek annyit, amennyit általában szoktam, abban biztos vagyok. Nem szól egy rohadt szót se, mert felesleges, a mozdulataiban lévő határozottság, az ismert erély, amivel rendelkezik, régóta elég, hogy meggyőzzön. Veszekedtem én már vele eleget, ordítoztunk, visszahánytam az egész bevitt mennyiséget, úgyhogy most már inkább hagyom megtömni magam. Addig jó, míg emberi eszközökkel próbál életben tartani. Shinji is eszik valamennyit, aztán még apróbb dolgokon túlesünk, kérdéseken a hogylétem felől, azt még felfogom, aztán a fáradtság és az étkezés utáni álmosság elnyom.

7. átkötő vázlat

Kazuki félelme alaptalannak bizonyul, Nishidát nem éri semmilyen baj Kiotóban, a fiú pedig mélyen hallgat arról, hogy lefeküdt Yoruval. Megy minden tovább, mintha ez nem történt volna meg.

Sheon, ahogy akart, végezhetett Zakurával, méghozzá egyidőben Asame Kawanora való lecsapásával. A srácból minden elfojtott düh, harag és indulat feltört, brutálisan végzett a yakuzával, hosszasan kínozta a dolgozószobában, mely hangszigetelt, gyakorlatilag senki sem tudta, mi folyik odabent. Miután Sheon egy kicsit megnyugodott, módszeres irtást akart véghez vinni, ám Zakura egyik testőre az ő oldalára áll, tőle tudja meg, hogy az anyja még valóban él. Egy viszonylag közeli épület pincéjében raboskodott, Zakura gondoskodott róla, hogy testileg-lelkileg megtörjön, így Sheon tulajdonképpen a halála előtt találja meg, már nem tud rajta segíteni.

Asame tartja a szavát, Takuya és Sheon kerül yakuzaszékbe, de mindkettővel nagyon sok munkája lesz, mivel Sheon tényleg keveset tud a yakuzaság mivoltáról, Takuya pedig nem bír koncentrálni a fia miatt. A kis Kuramára hosszú kezelések várnak, hogy megnyugodhasson a lelke és begyógyulhassanak rajta a sebek. Sheon forrófejű, harcias, de Asaméhoz lojális, hűséges, az anyjával történtek azonban egy jó ideig még feladatot adnak Ehimének, de a fiú mindent megtesz, hogy békét hozzon Sheonnak.

Masao szép lassan felépül. Egy perccel sem akar több időt tölteni a rezidencián, mint amennyit szükséges, de nehezen gyógyulnak a sérülései. Nem egy bosszúszomjas figura, azonban szilárd döntése, hogy Kawanot felhasználva mindenkinek a tudtára adja, hogy soha semmilyen formában nem lesz hajlandó a tulajdona lenni senkinek. Úgy érzi, a függetlenségét és a semlegességét csak úgy védheti és erősítheti meg, ha egész Tokiónak kinyilvánítja, hogy kivégzi azokat, akik megpróbálják csőbe húzni. Ennek megfelelően csinál magának egy kis hírverést, aztán még a teljes gyógyulása előtt kirángatja Kawanot a pincéből és Tokió szélén elereszti. Néhány napig tartó hajsza keretében végigkergeti a fővároson, aztán megöli és kifüggeszti a főtérre az üzenetével. Asame persze figyelemmel kíséri, mert nem hagyhatja, hogy egy exyakuza szabadon kószáljon a fővárosban, de nem lesz dolga, Masao elintézteti a takarítást és a megfelelő információk nyomatékosítását.

Ezután valamivel Masao természetesen kiköltözik a házból, Jeremyvel megint nem igazán találkozgatnak, mivel a férfinek még pihenésre van szüksége, de ott van mellette Akemi és elkezd visszarázódni a mindennapokba is. Deon persze nyughatatlan, mindig ott motoszkál az agyában, hogy talán lehetne legálisan együtt Jeremyvel, végre tiszta lapokkal vághatnának bele a hármasozásba, mivel rövid időn belül mindenki túlteszi magát a történteken. És amit Deon a fejébe vesz... A dolog jól sikerül, a kéjszobában kerítenek rá sort, Asame játszik Jeremyvel is, még meg is dugja, s mivel semleges a fiúval, Deonnak nagyon tetszik a műsor, nem ébred benne féltékenység, sőt, simogatja a hiúságát, hogy a yakuza mennyire másképp bánik vele. Természetesen a férfi sem maradhat műsor nélkül és Deon is szeretné kiélni seme hajlamait, úgyhogy Jeremynek igen sok gyönyöre akad a pároshoz való csatlakozásban. Az orgia olyannyira jól sikerül, hogy a kis fekete hajú srác több alkalmat is kap, aztán mikor Asaménak nincs ideje vagy kedve csatlakozni, kettesben kéjelegnek Deonnal. A yakuza meghagyja azt a szabadságot a pártfogoltjának, amire szüksége van, nincs ellenérzése ezzel kapcsolatban, de él a "birtokjogával" is, ami megerősíti Deont abban, hogy el tudja fogadni és nem akar tőle semmilyen módon megválni Asame. Igazából a Jeremyvel való gubanc még erősít is a kapcsolatukon hosszútávon.