191.

Shinji

Valamivel több, mint két óra múlva kopogást hallok szobám ajtaján. Yoshimit tehát tényleg érdekli a dolog, ami halvány mosolyt csal arcomra. Mielőtt behívhatnám, előveszem fegyverem, majd az ajtóhoz megyek és egy halk, messziről ható gyerével invitálom beljebb. Az ajtó nyílni kezd, ám egyelőre nem mozdulok rejtekemből. Belép és szétnéz engem keresve szemével. Hangtalanul lépek mögé és rászegezem a fegyvert. Első leckének tökéletes. Én is hibáztam, mikor azt hittem, megnyugodhatok, mert támadóm nem rontott nekem elsőre, a ház biztonsága azonban nem mindig jelent tényleges biztonságot. Ezt még Tatsuki kapcsán sikerült megtanulnom, mikor első alkalommal rontott nekem itt a házban és berángatva a neki kijelölt szobába kefélt meg.


Meglepetten fordul meg és néz rám. Lövése sincs, mi a fene folyik éppen, ugyanakkor nem fél, ami jó, de édeskevés. Leengedem fegyverem. Hazudnék, ha azt mondanám, nem vártam többet, hiszen testőr. De, többet vártam tőle.

- Minimum négyszer lőhettelek volna le - közlöm vele ridegen, keményen. Újabb csodálkozó pillantással válaszol, süt belőle, hogy nem érti, miért tettem ezt vele most. Majd megérti, remélem. - Azért, mert a ház biztonságos, nem jelenti azt, hogy ténylegesen is biztonságban vagy. Az alvilágban sosem lehetsz biztos abban, hogy azért, mert látszólag egyedül vagy, ez ténylegesen is így van. Egy profi vadász kivárja a megfelelő alkalmat, hogy támadjon. Megvárja, míg a figyelmed alább hagy, míg azt hiszed, biztonságban vagy, csak mert nem rontott neked elsőre - ülök le az ágyra és gyújtok rá, miközben intek fejemmel Yoshinak, hogy helyezze magát kényelembe.

- Az első lecke - foglal helyet mellettem. - Igazad van, marhára nem számítottam arra, hogy itt bárki vagy bármi veszélyt jelenthetne, mert itt bennem van, hogy biztonságban vagyunk. Ez pedig önbizalmat és figyelmetlenséget eredményez.

- Az önbizalom nem feltétlen hátrány, ám a figyelmetlenség egyelő a halálos ítélettel. Egy alvilági nem fog szarozni egy percig sem, az első alkalmat megragadva fog neked rontani és kinyírni - közlöm vele egyszerűen. - Most pedig, ha van kérdésed, tedd fel őket. Ezért hívtalak ide.

- Van. Először is mit kell majd tennem, vagy mi fog megváltozni?

- Egyelőre, ha mennem kell valahova, jössz velem, amint pedig helyre jön a vállam, komolyabban is képezni foglak, hogyan szállj szembe egy mindenre elszánt alvilágival.

- Rendben, értem. És ebbe a főnök is bele fog egyezni? Gondolom, őt nem fogjátok kihagyni.

- Emiatt ne fájjon a fejed - kérem őt komolyan. Asame és Tatsuki kapcsolata ilyen szempontból már rég stabil lábakon áll, kölcsönösen segítik egymást attól függetlenül, hogy milyen érdekekről van szó, még ha ezt egyikük se vallja be sem magának, sem pedig a másiknak.

- Tehát ebből gond nem lehet. - Bólint, majd megint elgondolkodik. - Mi lesz a pontos feladatom melletted?

- Védeni. - Nem mintha ez nem menne magamtól is, de Tatsuki ragaszkodik ahhoz, hogy legyen mellettem még valaki, én pedig nem ellenkezem ezen akaratával. Nem vagyok jártas az alvilágban olyan mélységig, mint ő, így az ehhez fűződő döntései számomra megkérdőjelezhetetlenek.

- Gondoltam, hogy nem társalkodónőnek - mondja komolyan. - Tekintsem úgy, mintha a te testőröd lennék? Természetesen a tanítás mellett.

- Annak tekinted, aminek akarod. Tökéletesen megvagyok egyedül, ahogy eddig is megvoltam, ám nem véletlen kérték, hogy vegyek magam mellé valakit, nekem pedig nem áll szándékomban ellenszegülni ennek a kérésnek. Van közöm az alvilághoz, ám nem vagyok jártas benne olyan mélységig, mint Tatsuki vagy akár Bakari maga, így ezekben a kérdésekben számomra az ő szavuk és kérésük megkérdőjelezhetetlen.

- Remek együttműködés lesz, ha csak kényszerből veszel magad mellé - mondja ki kerek-perec, amit gondol. - Ennek ellenére benne vagyok, érdekel, mi sül ki ebből és lesz lehetőségem fejlődni valami olyan irányba, ahova sosem hittem volna.

- Mióta idekerültem, egyedül dolgozom - jelentem ki, hogy megértse a dolgot. Kényszer? Valahol az, de azt is tudnia kell, hogy ehhez nekem idő kell, míg megszokom, hogy nem egyedül fogok járkálni, hogy nem úgy intézkedem, ahogy eddig tettem, mert mellettem lesz. Hánytorgathatnám én is, hogy ők sem adtak arra lehetőséget, hogy esetleg beilleszkedjek közéjük, mert miután Ryuu magához vett, úgy bántak velem, mintha idegen lennék, de minek? Ettől még nem lesz semmi sem másképp, neki pedig nem mellettem kell majd helytállnia, ha felkészült, hanem Jeremy mellett, az ő kutyájaként.

- Tudom, de ez változhat, nem? Oké, nem voltunk veled sosem igazán barátságosak, erre nincs kifogás, aztán meg mire összeszedtük a bátorságunkat, feljebb kerültél, effektíve a főnökünk lettél, így pedig nem tudtuk, mi legyen - vallja be. - Ennek ellenére én például mindig meg akartalak ismerni, pont azért, mert olyan magadnak való voltál. Szóval mi lenne, ha nem csak kényszer lenne, hanem akkor kicsit nyitnánk is?

- Roppant félelmetes lehet egy huszonéves kölyök - jegyzem meg halvány mosollyal és megkínálom cigivel, miközben magam is ismét rágyújtok. - Mint mondtam, azért hívtalak ide, hogy kérdezz, hát tedd meg!

- Én is a huszonéves kölykök közé sorolom magam. Nem a félelmetességgel volt a gond, nem is tudom, inkább arról, amit a szemedben láttam, hogy talán nem is akarod, hogy nyissunk feléd - mondja csendesen, miközben rágyújt. - Rendben. Akkor mégis hogy lehet közöd az alvilághoz?

- Egy tény, hogy sosem voltam az a barátkozós fajta - árulom el neki. - De embert még nem ettem azért, mert megpróbált megismerni - vonom meg vállam. - Suhancként kerültem vele kapcsolatba, tizenhat évesen, az egyik legjobb barátom kapcsán. Rengeteget lógtunk együtt, megcsináltuk a magunk hülyeségét. Az egyik ilyen alkalommal pont rossz emberrel basztunk ki. Meglett az ára. Maot, mert így hívták a srácot, elkapta az egyik alvilági nagykutya, akitől több kiló heroint sikerült meglovasítani és a szemem láttára végezte ki. Két évvel később bosszút álltam érte és megöltem a fickót - foglalom össze röviden, mi közöm van az alvilághoz, ezzel elárulva azt is, miért vadásznak rám.

- Már értem, miért voltál visszahúzódó - mondja komolyan, ebbe sűrítve a megértését. Nem tudja, vagy nem akarja ennél jobban kifejezni a megértését, nem tudom, de annak mindenképpen örülök, hogy nem kezd el sajnálkozni. Nincs szükségem rá amúgy sem, hat éve élek ezzel, bujkálok, játszom úgy, hogy ne tűnjek fel Kitamurának. Jól ment eddig, ám mint tudjuk, semmi sem tart örökké, Kitamura pedig volt annyira makacs, hogy ennyi év elteltével se tegyen le arról, hogy előkerít és kinyír. - Tehát emiatt akarnak elkapni. Gondolom, a fickó rokona, utóda vagy szeretője, igaz?

- Kitamura Kitaro öccse, utóda és leghűségesebb vérebe volt. Hat éve vadászik rám, most pedig, hogy a nyomomra akadt, kurvára nem fogja érdekelni, kivel kell megküzdenie azért, hogy engem holtan lásson. Az pedig csak hab a tortán, hogy Tatsuki engem véd. Kitaro legnagyobb vetélytársa volt, s az öccsével sincs másképp a helyzet, így Kitamura kurva sokat nyerne a dologgal, ha sikerülne neki végrehajtania a tervét.

- Uh, ez kemény. Már értem, miért akar valakit melléd Tatsuki, mert nem hiszem, hogy Bakari adta volna a tanácsot - mosolyodik el halványan. - Shinji, szívesen leszek melletted, de csak akkor, ha nem csak azért csinálod, hogy megfelelj neki. Akkor is maradok, ha csak ez az indok, de jobb' szeretném, ha nem így lenne.

- Nincs bennem megfelelési kényszer. Nem azért teszek meg valamit, amit mond, mert bizonyítani akarok neki, ugyanúgy szembeszállok az akarata ellen, ahogy másé ellen is kiállok, ha szerintem az nem célravezető, helytálló vagy logikus. Makacs vagyok és büszke, de be tudom látni, ha a másiknak igaza van. Ahogy azt is, ha hibázom.

- Értem - mosolyodik el. - De nem így gondoltam a dolgot. Van is mire büszkének lenned, ahogy a makacsság sem rossz tulajdonság, már tapasztaltuk, hogy ez jellemez téged. Rendben van, akkor vágjunk bele ebbe, meg akarom tenni és melletted jobbá válhatok. Jeremy tudni fogja?

- Ha tőlem nem is, Tatsukitól mindenképpen. Az én meglátásom az, hogy célravezetőbb, ha egyelőre ezt nem kötjük a kölyök orrára. Jeremy még nem tudja kezelni a helyzetet, egyelőre túlságosan az érzelmei irányítják, ami az alvilágban ugyancsak hátrány.

- Egyetértek veled - mondja komolyan. - Fel fog neki tűnni a dolog, de jobb neki, amíg nem tud mindent. Egyelőre lelkileg marha instabil, és bár kezd kijönni belőle, de meg-megborul időnként, szóval mindent tuti nem kéne neki elmondani.

- Ha feltűnik neki, akkor az azt jelenti, nem tudtad külön választani a kettőt. Légy hű kutyája, légy a szeretője, de mindig tudd, mikor melyik vagy!

- Értem - gondolkodik el a dolgokon. - Képes vagyok elválasztani ezt a kettőt, azt hiszem. Ellenben azt biztos észre fogja venni, hogy többet leszek melletted, és kísérlek.

- És? Mindenre van megfelelő válasz. Mellettem vagy, mert mellém rendeltek. Ez azok után, hogy megtámadtak, nem több egy egyszerű és logikus lépésnél.

- Valszeg felmerül majd benne a kérdés, mért pont én, pláne, hogy beismerte nekem, hogy egyelőre fogalma sincs, mit érez irántam, vagy irántad. Gondolom, ezzel nem mondtam neked újat, nem vagy te sem vak. Ezt nehezen fogom kimagyarázni.

- Azt már neked kell megoldani, hogy mivel magyarázod. Nem, nem vagyok vak, de a kölyök a tűzzel játszik. Esélye sincs nálam.

- Meg fogom oldani, majd kitalálok valamit. Valahogy sejtettem, hogy nincs esélye nálad, elég valószínű volt és szerintem ő is tudja. Idővel meg fog változni a dolog, csak elég türelmesnek kell lennem, legalábbis remélem. De majd még beszélek vele erről, bár azt hiszem, azért hallgat, mert engem nem akar megbántani. Mindegy, ez legyen az én bajom - mosolyodik el.

- Miből gondolod, hogy ha úgy adódna, nem is lenne esélye? - kérdezem meg tőle, mert ezzel most kíváncsivá tett. Attól függetlenül, hogy Jeremy még csak nem is az esetem és Tatsuki mellett nem keféltem még félre, és nem is tervezem ezt.

- Mert ha érdekelne, lett volna lehetőséged megtenni, mégsem tetted. Meg mert ahogy Tatsukit őrizted, abból azért sok minden kiderül. Ennek ellenére nem érzem, hogy féltékenynek kéne lennem, ez csak olyan megérzésféle, de így gondolom - mondja őszintén.

- Egy döntés lenne csak, hogy megdugom vagy sem Jeremyt - mondom neki komolyan -, Tatsukival pedig nem kötöttük egymást a hűség láncára - árulom el ezt is, attól függetlenül persze, hogy egyikünk sem kefélt félre egy ideje. Tatsukinak Jeremy volt talán az egyetlen, akit megdugott, mióta együtt vagyunk, bár ebben nem vagyok biztos, de nem is érdekel. Amíg én vagyok az, akihez visszatér, hogy az elveivel ellentétben többször is megdugjon, addig rohadtul nem izgat, ha néha mást is megkefél.

- Tisztában vagyok vele, sőt, azzal is, hogy nem mondana neked nemet. Ennek ellenére nyugodt vagyok ezzel kapcsolatban. Nem tudom, miért. Azt is beismerte, hogy lefeküdt Tatsukival - Nekem a lefekvésről kicsit más jut eszembe, mint ezek szerint neki. -, pedig marhára nem vártam el. A részleket szerencsére kihagyta, mindegy. A lényeg az, hogy ha te is azt mondod, hogy nincs esélye nálad, akkor nincs gond. Meg nem tudom, csak szeretném hinni, hogy majd egyszer csak engem fog viszont szeretni. Nem tudom őt elítélni azért, mert máshoz is vonzódik. Majd elmúlik, vagy tesz valamit, ami elindítja valamilyen irányba. Egyébként miért nem dugod meg, ha tudod, hogy megtehetnéd? - kérdez be, ezzel pedig elégedett mosolyt csal arcomra. Ügyes.

- Jeremy nem az esetem - jelentem ki komolyan.

- Ez nem sokat magyaráz, ugyanis egy éjszakára ez nagyjából mindegy is - mondja meg komolyan a véleményét -, szóval ne akard nekem bemesélni, hogy ez az egyetlen ok. - Kitartó.

- Gondolom, nem dicsekedett el azzal a kölyök, hogy Tatsuki a szemem láttára kefélte meg, és tőlem még annyi reakciót sem kapott, hogy egyszerűen kibasszam őt esetleg a szalonból, miután végeztek. Mindezek ellenére megvan a magam oka, hogy miért nem érdekel Jeremy, de ez nem tartozik senkire különösebben - zárom le ennyivel a dolgot. Senkinek nincs ahhoz köze, hogy bár nem fogadtam hűséget annak a marharépának, eszembe se jut félrekefélni mellette. Még akkor sem, ha napokig vagy hetekig nélkülöznöm kell őt. Igen, fontos számomra a tetoválómester, és azok az olyan apró gesztusok, mint a kapott lakáskulcs, nekem számítanak annyit, hogy ne dugjak félre.

- Nem, erre már nem tértünk ki - mondja csendesen, majd elszívja az utolsó slukkot és elnyomja a cigit. - Elfogadom, hogy nem árulod el és megértettem a helyzetet. Nekem végülis így jobb, nem? - mosolyodik el. - A többit majd megoldom én. Mit tennél, ha bepróbálkozna? Ezt még szeretném tudni, aztán más témát is feszegetnék még.

- Abban az esetben, ha egyszer lenne annyi bátorsága, hogy bepróbálkozik, rövid úton zárnám le vele a dolgot. Fejre is állhat a kölyök felőlem, megdugni akkor sem fogom, maximum azt éri el, hogy felbassza az agyam, ami a kisebb gond. A nagyobb, ha ezzel Tatsukiét is.

- Bántaná? - kérdezi meg komolyan. - Azt hiszem, látszik, hogy nekem ő a gyenge pont - vakarja meg a tarkóját.

- Nem dicsérné meg. Tatsuki védi azt, ami az övé - zárom ennyivel a dolgot. - Ezt vagy megtanulod elrejteni, vagy akár hagyhatjuk is az egészet a fenébe. Ha látják rajtad, hogy nem csak egy kutya vagy, aki ugrik a gazdi parancsára, akkor a kör bezárul. Fel fognak használni ellene és vicaverza.

- Meg fogom tanulni, csak ez még nekem is új helyzet. De képes leszek elválasztani a kettőt - fejezi be most már ő is. - Mire kell számítanom az alvilágban? Ugyanis a tudásom nulla ezen a téren, illetve már lehet, hogy egy kicsit több, de az is zavaros.

- Egy alvilági számára az élet semmit nem jelent, ezért nem fogják feladni egy percig sem a küzdelmet ellened. A halál ott kegy, melyet nem osztogatnak csak úgy. És a legnagyobb lecke, amit onnan kaphat az ember, ha valaki olyat kell megölnöd, aki fontos a számodra - mondom komolyan, s ahogy eszembe jut a Tatsukival való beszélgetésünk, egy pillanatra megállok és kibámulok az ablakon. - Ezért is lényeges, hogy a Jeremy és közted lévő kapcsolatnak nyoma se legyen, mert ez a legnagyobb fegyver, amit a kölyök ellen fel tudnak és fel is fognak használni, ha egyszer úgy adódik. Nagyon ritka az, hogy valamelyiküknél pisztoly legyen, sokkal jobban szeretik az olyan tárgyakat használni, mint a dobócsillagok vagy a senbon. A ruháik kész fegyvertár, ezért is fontos, hogy ha sikerül elkapnod egy alvilágit, a lehető legalaposabban megkötözd, hogy moccanni se bírjon, és meztelenre vetkőztesd - magyarázom komolyan.

- Értem. Tehát ha elkapnak, nem az lenne a legrosszabb, hogy megölnek. Ennek értelmében, gondolom, az alvilágiak, ha úgy adódik, magukkal próbálnak végezni, vagy nem? - Elgondolkodik. - Ezek a fegyverek aljasak... Nem okoznak igazán nagy sebet, csak a mozgástól, meneküléstől fosztanak meg. Sok mindent tanultam használni, de ebben nem vagyok valami jó - vallja be. - Gondolom, ezt is még csiszolni kell. Mit jelent az, hogy egy számomra fontosat kell megölnöm? Úgy értem, az ellenségeim kényszerítenek rá, vagy pedig... - hagyja félbe a mondatot, mert nem tudja befejezni a kérdést jól.

- Ha egy alvilági nem tud szabadulni, inkább végez magával, mintsem hagyja, hogy megkínozzák bármilyen információ érdekében - osztom meg vele, majd a félbehagyott kérdésre is igyekszem válaszolni neki. Ezekre talán Bakari jobban tudna felelni, hiszen ő alvilági kutya, ám egyelőre amennyit tudok, elmondok a srácnak. Aztán ha úgy adódik, és ahogy Tatsuki is mondta, majd kikupáljuk. - Erről én nem tudok neked beszélni, én sem vagyok jártas az alvilági dolgokban. Tudok egyet s mást, de az én tudásom is véges. Viszont te nem alvilági leszel, nem ez a cél. Az alvilágban a kutya választ magának gazdát, s miután leteszi a hűségesküt, csak a halálával szabadulhat meg ettől. Te azonban nem ilyen kutya leszel. Egy hibrid, aki helyt tud állni mindkét világban.

- Hogyan akarjátok elérni a hibridségem? - kérdezi inkább kíváncsian. - És miért kell Jeremy mellé valaki, aki ilyen?

- A testőri képzés mellett megtanítunk arra is, hogyan küzdj meg egy alvilágival - közlöm vele, hiszen ezt már egyszer elmondtam, hogy az a cél, hogy meg tudjon küzdeni velük is. - Olyan testőrt szán a kölyök mellé, amilyen én magam is vagyok - teszem ezzel egyértelművé talán, hogy mire gondolt Tatsuki hibrid alatt. - Ahogy valószínűleg később kutyát is kap maga mellé, aki viszont teljes mértékben az alvilághoz tartozik. Jeremy nem csak Tatsuki tanítványa, de ő lesz az utódja is. Mint azt tudod, Deon és Jeremy egész jól összehaverkodott, ami a későbbiekre nézve mindenki számára előnyös lehet.

- Értem. De... Jeremy azt mesélte nekem, hogy Tatsuki örököse Deon, akkor hogy lesz ő az utódja? Vagy itt én értettem félre valamit?

- Deont akarta örökösének Tatsuki, ám azzal, hogy a kölyök Asame pártfogásába került, az egész szép lassan elúszott. Deon bármennyire is akaratos és kemény, két helyen nem fog tudni helytállni, s már sokkal jobban tartozik ehhez a világhoz, mint az alvilághoz. Jeremy kurva nagy lehetőség Tatsuki számára, ahogy Tatsuki is Jeremynek. A két kölyök mellesleg már lezsírozta magaközt a dolgot, és egy erős szövetség sokkal kifizetődőbb, mint az, hogy esetleg Deonnak beletörjön a bicskája abba, hogy egyszerre két helyen is teljesítenie kelljen.

- Ez elég logikusnak hangzik. Egyébként miért pont Jeremyre esett a választás? Nem mintha nem lenne különleges, de nem éppen az a kemény alvilági figura, bár azt sem állítom, hogy nem lehetne az. Akkor ha jól értem, Jeremy kap majd meg mindent, ami odalenn van. Milyen kapcsolata lesz így Deonnal? Úgy értem, mivel fog tartozni neki?

- A keménység nem minden, azt lehet fejleszteni, edzeni. Tatsuki lehetőségeket lát Jeremyben - vonom meg vállam -, mindamellett, hogy a kölyök tehetségesen is rajzol, ráadásul a tetoválás is érdekli, Deon pedig akit megkedvel, azért mindent megtesz, szerintem ezen nincs mit magyarázni.

- Akkor, ha jól értem, ők együtt fognak dolgozni később, de nincs alá-fölérendeltségi viszony köztük, igaz? Tatsuki fejleszteni fogja Jeremy művészi oldalát is, legalábbis a kölyök szerint. Ennek alapján megfelelőnek tűnik, de lelkileg egyelőre nagyon össze van törve, bár vannak dolgok, amiket már megbeszéltünk, de még sok minden halmozódik fel benne. Mit mondjak erről a többieknek, vagyis mit ne?

- Mint mondtam, én sem tudom mindenre a választ, arra pedig végképp nem, hogy ki miért döntött úgy, ahogy és hogy ezzel a döntéssel a későbbiekben mit kíván eszközölni. Tatsuki segíteni fogja művészileg is fejlődni Jeremyt, ebben biztos lehet a kölyök is. Az pedig, hogy egyelőre lelkileg sem tud kezelni dolgokat... Idővel ez is változni fog, nem véletlenül tanítják, de még hosszú idő, mire ő is készen áll majd átvenni Tatsuki helyét. A többieknek egyelőre semmit - kérem őt komolyan.

- Rendben van, mondjuk őket a legkönnyebb lerendezni, azt hiszem - mosolyodik el. - Ki tud róla?

- Tatsuki, én, talán Ryuuichi és Bakari is egyelőre. Nem tudom.

- Oké, akkor senki másnak egy szót sem, megértettem. Mikor kezdünk?

- Amint használhatóvá válok - mondom komolyan, megemelve jobbom kicsit. - Bakari kapásból az ágyhoz kötözne, ha ilyen vállal nekiállnék a kiképzésednek - árulom el halvány mosollyal.

- Na azt semmiképpen nem kéne eszközölni - kuncogja el magát. - Nem feltétlen gondoltam rögtön a harci dolgokra. Elméleti oktatást nem kapok?

- Egy alvilágival szemben a gyakorlati oktatás hatásosabb, mint az elmélet, amit pedig nem értesz, az idővel úgyis kibukik és a kiképzés során lesz időnk elmagyarázni.

- Rendben, értem. Egyébként minden folyik tovább a szokott módon - mosolyodik el. - Mikor hozza vissza Tatsuki Jeremyt?

- Ha úgy ítéli meg, hogy a kölyök itt is biztonságban lesz. Sok mindentől függ, többek közt attól is, Kitamura mit tervez, vagy mikor óhajt végül ténylegesen is támadni. Egyelőre csak felméri, mire számítson, ha megtámad engem és ezáltal Tatsukit is.

- Értem. De gondolom, nem fogsz bezárkózni ide. Vagy tévedek? És mégis mennyien vagyunk és mennyien vannak ellenünk?

- Nem fogok, mert az élet ettől még nem áll meg és Kitamurától sem félek, hogy bujkáljak, ebben pedig nem vagyok hajlandó engedni senkinek. Ezzel tisztában van Tatsuki is, nem véletlen kérte, hogy vegyek magam mellé valakit. Hogy mennyien vagyunk? Sokan és egyre többen leszünk. Tatsuki összeszervezte az embereit, így a területein szinte mindenhol ott vannak és elkezdték begyűjteni Kitamura kutyáit.

- Mennyire lehetnek nagy összecsapások? Vagy inkább kis támadásokra kell számítani tőlük is, egy-egy ember leszerelésére? És kit vitt Bakari a pincébe?

- A jelenlegi állás szerint inkább kisebb, amolyan erőfelmérő támadások lehetnek, de ha Kitamurát veszem alapul, inkább hatalmas háborúra készül, ezért sem lép jelenleg és szerintem sokáig nem is fog. Bakarinak sikerült elkapnia Kitamura kedvenc pincsijét.

- Már csak egyet nem értek. Rendben, hogy bosszút akar állni rajtad, de gondolom, tudja, hogy ez kinek a háza és kinek vagy a testőre. Miért éri meg neki mégis támadni? Hiszen így összerobbanthatja a yakuzavilágot a sajátjával, az pedig végzetes lenne.

- Ezt talán tőle kérdezd meg. Mindenesetre ha hat évig nem adta fel, hogy előkerít, most, hogy már látja a célt maga előtt, nem is fogja. Pont leszarja, ha beledöglik, csak végezhessen velem is előtte.

- Tehát őrült - vonja le a következtetését. - Bármit feláldoz, hogy veled végezzen. Ez azért kicsit bonyolítja a képletet. Ő is vadászik a mieinkre? Veszítettünk embert?

- Erről nem tudok semmit - vallom be neki őszintén. - Volt egy összecsapása Tatsukival, a tetováló ott sérült meg, azóta erről nincs több infóm.

- Értem. Shinji, őszintén, nem félsz egy kicsit sem?

- Nem - mondom határozottan, mert tényleg így van. Ha meg kell halnom, hát legyen, de nem lesz könnyű dolga velem szemben Kitamurának.

- És attól sem, hogy elveszítesz valakit, aki fontos neked?

- Féltem a családom, de tudom, hogy Asame, Deon és Tatsuki is mindent megtesz azért, hogy Kitamura hozzájuk ne jusson el.

- Sosem akartál menekülni innen?

- Mire gondolsz?

- Sosem érezted, hogy ez túl sok? Hogy jobb lenne elmenni innen valahova, ahol nem találnak meg? Valami nyugalmas helyre?

- Sosem futamodtam meg semmitől. Tisztában voltam azzal, hogy ha megölöm Kitarot, a kutyái üldözni fognak, mégis megtettem. A környékről ugyan eltűntem, de csak a város másik felébe jöttem el, hogy a családomat még véletlen se keverjem bele a dologba.

- Ha arra kerülne a sor, megölnéd Kitamurát is?

- Meg.

- Amit most kérdezek, arra aztán pláne nem muszáj válaszolnod. De jobb lett, miután bosszút álltál?

- Egyáltalán nem.

- És azóta elmúlt a fájdalom?

- Ha nehezen is, de el. Már nem fáj ráemlékezni - vallom be neki őszintén. - És már nincs, ami a fájdalomra emlékeztessen.

- Nem lehetett könnyű - mondja csendesen. - Mi vitt rá utána, hogy testőr legyél? És miért pont itt?

- El kellett tűnnöm Kitamura szeme elől, kézenfekvő megoldás volt, hogy ezt lehetőleg minél távolabb tőle, az pedig még inkább, hogy egy yakuza testőreként. Amint látod, évekig jól működött a dolog, hiszen csak itt nem keresett. Választhattam volna persze bármelyik yakuzát itt a környéken, ám már akkor is magam választottam meg, kit akarok szolgálni. Asame mellett döntöttem, és nem tágítottam az akaratom mellől. Mindemellett a családomat is támogatni kellett, így keményen dolgoztam azért, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, végül pedig beleszerettem a testőrködésbe és már az volt a fontos, hogy mit bírok még el, mennyire vagyok képes feszegetni a saját határaimat, hogy egyre jobbá váljak.

- A családod tudja, mi történik veled? Hogy mivel foglalkozol? Vagy hogy mibe keveredtél?

- Tudják, hogy testőr vagyok, és ez bőven elég információ a számukra. Nem akarom, hogy tudják, mi folyik körülöttem, hogy mibe keveredtem, mert így könnyebb védeni is őket.

- Nem volt furcsa, hogy nagyjából csak te voltál, aki nem dinasztiából jött? Miért Asamét választottad, és hogy küzdötted be magad ide?

- Ilyenekkel nem foglalkoztam, hogy nem testőrdinasztiából származom, vagy hogy nem illenék ide. Miért Asame? A környék alvilági krémje ismeri és elismeri őt, rettegik a haragját. Mindenképpen olyan yakuza mellett akartam testőrré válni, aki mellett lehetőségem is adódhatott arra, hogy fejlődjek, erősödjek, aki nem csak ül a fenekén a jenjeit számolva és még egy légynek sem tett keresztbe életében soha. Beküzdeni magam ide tényleg nem volt könnyű, de mint mondtam, vagyok annyira makacs és elszánt, hogy ha négyszer dobnak ki valahonnan, ötödjére is visszamenjek. Ugyanezt tettem akkor is.

- Egyébként sem sokat jelent az, hogy honnan jössz. A bátyám sem vitte sokra, szerintem pont azért, mert rossz helyre küldte apám. Nekem hatalmas szerencsém volt szerintem. Ha azt nézzük, én vagyok az első a családban, aki ölt is, és ez szerintem valamilyen szinten szégyen is, mert egy testőrcsaládban... Ellenben nekem voltak lehetőségeim is. Tényleg kidobtak innen? Többször is?

- Miért lenne szégyen ölni testőrként? A testőrlét nem arról szól, hogy úgy véded meg a gazdádat, hogy elé ugrasz, ha rálőnek. Nem csak erről - pontosítok. - Ha kell, embert ölsz, hogy megvédd azt, akit meg kell, máskülönben téged is kinyírnak - közlöm vele a saját véleményem. Persze én nem származom testőrdinasztiából, így lehet, nincs igazam ebben a dologban, de mint testőr, nekem ez a véleményem. Nem csak azzal védek meg valakit, ha elé vetem magam, hanem ha időben és helyesen mérlegelek, megölöm azt, aki veszélyt jelent a védendő személyre. - Szám szerint négyszer - árulom el neki halvány mosollyal.

- Félreértettél - mondja mosolyogva. - Pont az az égő, hogy a családom csak olyan embereket védett, akik mellett sosem kellett semmi ilyesmire számítani. Persze jól meg is szedték magukat, ennek ellenére az, hogy egy szobában malmoztak meg néha beültek egy autóba, szerintem nem igazi testőrmunka. Az már sokkal inkább az, amit itt csinálunk. Először nagyon levert, mikor öltem, de muszáj volt, most meg már megtenném bármilyen szívfájdalom nélkül, ha az, akit meg kell védeni, veszélybe kerül, vagy ha az én életem védelméről van szó. - Elkuncogja magát. - De mit csináltál egyébként? Idejöttél, bekopogtál és közölted, hogy testőr szeretnél lenni? El sem tudom képzelni a szitut - vallja be.

- Ölni sosem könnyű - vonom meg vállam. - Valahogy amúgy ennyi volt a szitu. Idejöttem, közöltem, hogy beszélni akarok a testőrök főnökével, elmondtam, mit akarok és ennyi. Persze Naotoval kiröhögtek elsőre és kidobtak. A negyedik alkalom után már Ryuuichi inkább úgy döntött, ad egy esélyt, mert ha nem válok be, még kirakhatnak innen.

- Na ehhez képest - mondja mosolyogva. - Bezzeg engem apám kísért, pöffeszkedve előadta, mit akar, miközben én majd elsüllyedtem a szégyentől. Úgy beszélt, mintha minimum ő lenne a kiskirály itt. Ezek után nem lepődtem meg, hogy az elején kb. senki nem akart szóba állni velem és ott szívattak, ahol tudtak. Egyébként milyen érzés volt, mikor Ryuu kiválasztott?

- Úgy éreztem, túlbecsül.

- Túlbecsül? Miért?

- Mert nem éreztem azt, hogy készen állok mindarra, amit felkínált nekem.

- Pedig, ahogy nézem, igaza volt, jobb embert nem is nagyon találhatott volna Deon mellé. Egyébként a kölyökkel mindig kijöttetek? - Elmosolyodom kijelentésén.

- Nem Deon mellé szánt, a kölyköt én magam választottam gazdámnak és szerencsémre ezért nem kellett küzdenem, mert mielőtt léphettem volna bármit is, Asame a kölyök mellé adott.

- Akkor Naoto helyére? - kérdezi komolyan. - És miért akartál Deon mellé kerülni?

- Igen - felelem röviden. Részemről ezt lezártnak tekintem. - Tetszett a kölyök elszántsága, habitusa és minden, ami Deont Deonná teszi.

- Különleges is a kölyök - ért egyet elmosolyodva. - Kevesen vannak, akik hajlandóak szóba állni a pórnéppel, ellenben Deon... Néha jobban megért, mint én magamat és marha jófej dolog tőle, hogy időnként megkérdezi, mi van velünk, vagy mit gondolunk, mit érzünk. Neki is hatalmas az érzelemvilága, ami igazán Deonossá teszi, ellenben kemény is tud lenni. De ha jól látom a helyzetet, téged is a barátjává fogadott, nem? Luxuskocsi? Versenyek? Ne érts félre, nem akarlak megbántani ezzel, szerintem megérdemled, hogy ezt megkapd. Nekem egy Jeremyt hozott félig-meddig Deon. Legalábbis az elbeszélések szerint - kuncogja el magát.

- Az biztos, hogy akit megkedvel és akit megszeret, annak igyekszik jobbá tenni az életét, amit csak tud, megad neki, segíti őt.

- Én nem akartam elhinni, hogy Jeremyvel jól kijönnek, mert van egy csomó hasonlóság közöttük, amit én tuti széthúzóerőnek véltem volna, de szerencsére tévedtem. Hülye kérdés jön, de te most a testőrének tekinted magad, vagy a kutyájának?

- A hasonló is vonzza a hasonlót. Mindkettő - felelem őszintén kérdésére.

- Igen, de abból általában ütközés is lesz, náluk meg egyelőre nincs. És miben nyilvánul meg hogy a kutyája is vagy egyben? És mi ez a hűségeskü-dolog?

- Ezt nehéz megmagyarázni így - mondom neki őszintén. - Mint mondtam, az alvilágban a kutya választ magának gazdát. Megküzdenek egymással, s ha a gazda bizonyította azt, hogy méltó arra, hogy az ő vérebévé váljon az illető, akkor hűséget fogad neki a kutya, de erről igazán Deon tud neked mesélni, ennyire mélységeibe nem volt közöm az alvilághoz, még korán dobbantottam belőle. Tudok egy-két dolgot, de az nem túl sok.

- De te fogadtál esküt Deonnak? És Jeremynek kell majd? - kérdezi komolyan.

- Nem, nem fogadtam. A jelenlegi állás és legjobb tudomásom szerint, neki sem.

- Értem, ez sok mindent talán könnyebbé tesz, talán nem, majd kiderül. Újabb hülye kérdés - vigyorodik el. - Ha valakinek a kutyája vagy és ő valaki más kutyája lesz, akkor te annak a másnak is a kutyája leszel?

- Nem. Egy kutya csak ahhoz tartozik, akinek hűséget fogad.

- És a kutya vakon követi a gazdáját? Lehet nemet mondani, vagy amit parancsba kap, azt végre kell hajtania? Meddig mehet el a gazdája?

- Olyasmit kérdezel, amire nem biztos, hogy tökéletesen tudom a választ - figyelmeztetem. - Tudtommal igen, de hangsúlyozom, te nem kutya leszel, nem alvilági, ahogy én sem vagyok az.

- Én nem leszek, de Jeremy igen és ha úgy alakul, ezt nem árt tudnom - mondja őszintén. - Megértettem, hogy mi inkább a kilógó rész leszünk és ennek is megvan a különlegessége szerintem, nem hiszem, hogy sok ilyen lenne. Mi történik, ha egy kutya gazdája meghal?

- Ezekre a kérdésekre én már nem tudok neked érdemben válaszolni.

- Oké, akkor felhagyok velük - kuncogja el magát. - Ne haragudj a faggatásért, csak az a fránya kíváncsiság... - Elhallgat, látszik, hogy mérlegel valamit. - Köszönöm - mondja ki végül.

- Mit? - kérdezem meglepetten.

- Hogy megfelelőnek találsz erre, ahogy arra is, hogy magad mellé vegyél. Nagyon sokat kell még tanulnom, de szeretném. Ezt.

- Ezen nincs mit köszönni, ha nem válsz be, minden szarozás nélkül mész a levesbe - közlöm vele komolyan. - Mindenkinek van mit tanulni. Nekem is.

- Meg sem fordult a fejemben, hogy nem így lenne, de igyekszem megfelelni - mondja ő is komolyan. - A tanulással meg semmi gond nincs, attól kerülünk egyre feljebb. Én kész vagyok rá.


Aprót bólintok, majd előhúzom zsebemből a telefonomat és a srácra pillantva megcsörgetem. Még tegnap az aktájából kikerestem és elmentettem a számát, remélve, hogy nem utasít vissza.

- Ez a számom.

- Rendben - veszi elő a mobilját és bepötyögi a számhoz a nevet. - Akkor most hogyan tovább? Mármint oké, én visszamegyek a többiekhez, te meg a saját dolgodra. De mi lesz a következő lépés?

- Egyelőre ennyi. Egy pár napig valószínűleg a házból sem engednek ki. Majd hívlak, ha kellesz, addig marad minden, ahogy volt.

- Rendben, ha van valami, elérsz - mosolyodik el, azzal feláll és elindul az ajtó felé, de még visszafordul és küld még egy utolsó mosolyt. - Épülj fel minél hamarabb.

- Ha hagyják - felelem még, s miután távozik, elfekszem az ágyon a plafont bámulva.

- Merre jársz? - sóhajtom a kérdést a semmibe egy válasz reményében, amit tudom, hogy úgyse kapok meg. Fáradtnak érzem magam és nélküle most semminek. Eszembe jut, amit Ryuuichi mondott, s a kezembe véve a telefont küldök egy sms-t a tetoválómesternek: "Mindenki megőrült, mióta meglőttek, vagy kómában vagyok és ez csak egy baromi rosszul sikerült álom?" - küldöm el neki az üzenetet, s várom, mit felel. A válasz hamar megérkezik, ami egy halvány mosolyt csal arcomra, s már nyúlok is a készülékért, hogy megnézzem a Tatsukitól kapott üzenetet. "Mert mi van?" A válasz tömör és lényegretörő. Ennél már csak az lett volna velősebb, ha küld egy kérdőjelet. Belőle ezt is kinézem. Vigyorogva írok neki vissza annak ellenére, hogy az üzenet tartalmát a lehető legkomolyabbnak szánom: "Miért akar hirtelen mindenki mindent megadni és mindennel megbízni?" - teszem fel neki a kérdést sms-ben, bár a szövegből nem hallható ki az, ami talán hangomból annyira nyilvánvaló lenne: kétségbeestem. És kurvára nem tudom hova tenni mindazt, amit most Ryuuichi és ő is elém tálalt.


Nem sokkal később megint megérkezik a tetoválómester válasza és őszintén elnevetem magam az üzeneten. Imádom, mikor ilyen: "Szerintem állj le a gyógyszerekkel, azt meg ne várd el mindenkitől, hogy képes legyen kegyetlenül megkínozni."


Nem maradok adósa a hülyeségben magam sem, bár a szöveg második felét már komolynak szánom: "Sajnálom, hozzászoktattál a jóhoz. Mégis mivel magyarázod, hogy hirtelen Ryuu főiskolára akar küldeni, mindezt úgy, hogy kibaszottul esélyem se legyen ellentmondani neki? Arról nem is beszélve, hogy beközölte, hogy engem akar utódjának. Komolyan, mint valami haldokló, úgy érzem magam, akinek mindent meg kell adni, csakhogy az utolsó napjai jól teljenek."


Tatsuki persze továbbra is heccel és burkoltan valahol le is csesz, ami újra megmosolyogtat: "Szó sincs erről. Egyébként sem értem, miért ért meglepetésként, hogy Ryuuichi az utódjának szán téged. Megfőtt az agyad a láztól, vagy csak kicsit félretetted, nehogy túlmelegedjen? Gondold szépen végig logikusan, ha meg nem megy, szólok Bakarinak, hogy változtasson a gyógyszerezéseden, mert komoly elhülyülés jelentkezett nálad. A fősuli remek lehetőség, ragadd meg! Máskülönben én is szétrúgom a segged." Na ettől nem félek. Keményem meg kell ahhoz kergetnie, hogy ezt véghez vigye, de állok elébe. Amúgy sem akartam elengedni ezt a lehetőséget, hiszen mindigis erre vágytam. Bár sosem mondtam el Tatsukinak, hogy a főiskola számomra az egyik olyan cél, amiért küzdök, hogy egyszer elvégezhessem még akkor is, ha évekig kell várnom erre a lehetőségre. Talán itt az ideje megosztani vele ezt is. "Mióta az eszemet tudom, minden vágyam a főiskola. Nem főtt meg az agyam és nem is kezdek elhülyülni, egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel." - írom meg neki és küldöm el az üzenetet. Gőzöm sincs, mi a faszért nem szóban beszéljük meg. Kábé ugyanott tartanánk, de ezeknek az sms-ezéseknek is megvan a maga feelingje.


"Nem is értem, mi a kérdés. Neked semmi mást nem kell ezzel kezdeni, mint elfogadni és tenni a dolgod: tanulni, fejlődni." - érkezik meg a válasz megint perceken belül és megint vigyázzba vágnám magam, ha most itt lenne. Láttam, hogy nem értette pár napja sem, miért tettem, de majd megmagyarázom neki, hátha sikerül újra ilyet produkálnom. Már a választ pötyögöm be neki és küldöm is el: "Nem volt kérdés. Egyszerűen csak az egész... nem tudom..."


Tatsuki ismét hamar válaszol és én megint csak kuncogni tudok üzenetén: "Akkor én mit írjak? Nem vágom, mit vársz tőlem." Mit is? Pont azt, amit most tett, hiszen ő mondta, hogy néha kell egy seggberúgás az embernek. Erre volt szükségem, még ha csak képletesen is. Persze ezt akkor sem vallanám be neki, ha itt ülne velem szemben az ágyon és addig kínozna, míg magamtól dalolni nem kezdek. "Nem volt kéznél semmi. Gondoltam, befogod a szám és kivered... a fejemből a hülyeségeimet." - felelem neki nem is kicsit célozgatva arra, hogy rohadtul hiányzik az, hogy itt legyen, és az, hogy ahogy azt valszeg tenné, egyszerűen megkeféljen a hülyeségeim miatt. Hihetetlen, mennyire be tud indítani, mindegy, mit tesz, mindegy, hogy itt van, vagy sem, vagy hogy épp csak pár óra telik el, miután meglőnek. Akarom őt! Mindig. "Szívesen tenném, de most be kell érned a kezeddel." - jön a válasz a burkolt kérésre, én meg lemondóan sóhajtok. Akkor mára marad a cölibátus. Azért kíváncsi vagyok, mit szólna, ha elküldeném neki videóüzenetben a dolgot. Lehet, egyszer bejátszom, noha jobb’ szeretem, ha az ő keze dolgozik a farkamon és nem a sajátom, de még visszaírok neki csak a hecc kedvéért, választ sem várva rá: "Jobb híján..."

190.

Deon

Öröm lesz úrrá rajtam, mikor meglátom, hogy Shinji hív. Úgy tűnik, nem kell rátörnöm az ajtót és közölnöm vele, hogy szerintem már elég jól van, ezért most kap öt percet összerendezni magát menetkészre, hogy elvihessen shoppingolni, majd levezetőnek becsapni egy forrócsokit. Méghozzá kötelező jelleggel. Komolyan elgondolkodtam ezen, de így, hogy ő maga keres meg engem, feldob és megnyugtat. Jó látni Shint, azonnal mosolyba szalad a szám, minden gondom elfelejtem és a laptopot is hamar félreteszem, mert csak rá akarok figyelni. Persze attól majdnem a szívem is megállt, hogy lőtt vállú kezével simogatja meg Shabut, de tudom, hogy nem kell féltenem, nem olyan eszetlen, mint én tudok lenni. Mesélek neki egy keveset, mert feltételezem, hogy nem szívesen beszélne az átélt napokról, de érzem, hogy nem sikerül függetlenítenem magam az érzéseimtől, hogy a feszültség kiütközik és Shinji beszólása is majdnem olaj csupán a tűzre. Nem akarom elijeszteni, nem akarok goromba lenni vele, egyszerűen csak nem bírom ezt a helyzetet, ami kialakult kettőnk közt Asaméval.


Megértem a testőrt, minél jobban elmérgesedik bennem a helyzet a yakuzámmal kapcsolatban, annál kevésbé igénylem én is a társaságot. Persze jó Kazuval, Yoruval és Jeremyvel lenni, a problémáink azonban kihatnak minden pillanatban rám és érzem, hogy már kezdek nagyon gázul viselkedni. A macska jelenléte megnyugtat, végighallgatja a panaszaimat, aranyosan hozzám dörgölőzik, mikor sírok, hogy így vigasztaljon meg, és még a kutyák is lenyalják a könnyeimet, ha a lelkességükről valami olyasmire asszociálok, ami megríkat. Ez a srácokkal nincs így, mert lepasszolnak, kiokosítanak, vagy tanácsokkal látnak el, pedig nem hiszem, hogy bármire szükségem lenne egy együttérző ölelésen kívül. Asaméra, azon viszont ők nem tudnak segíteni.


Szeretnék lelécelni innen, mert szétfeszít a bánat, s hogy Shinjit ne érje meglepetésként, ha egyszer eltűnök, inkább tájékoztatom erről. Nem akarok kicseszni vele, azért se zsebelt be jó pontokat, mikor leráztam őt, hogy Luxhoz menjek, ráadásul még ő is holt ideg volt miattam. Erről legalább tudni fog, noha nem szándékozom magammal vinni, az ő feladata az lesz, hogy nyugton tartsa Tatsukit és gondozza Shabut. Azt is megmondom neki, mert tudnia kell, nem árt, ha figyel is rám, hogy elkezdtem visszazuhanni az álomvilágomba, mert már annyira fáj ez a helyet Asaméval, hogy ösztönösen menekülök vissza oda. Fáj, mert hazudok neki, amikor ordítani, sírni és csapkodni lenne kedvem, a szemére vetni, hogy úgy érzem magam, mintha csak a kedvenc szajhája lennék, aki érje be annyival, hogy időnként megkeféli, vagy beül vele mozizni, amikor már nem bírja tovább az állandó hajtást. Fáj, mert nem tudok neki elmondani dolgokat, ezért úgy teszek, mintha minden oké lenne és ezzel is hazudok neki. És én utálok hazudni neki. A belső körnek nehéz, Asaménak a legnehezebb, másoknak viszont gátlástalanul belehazudok a fejébe, az nem is érdekel.


Shinji szerint beszélnem kéne a yakuzámmal, de nem bírok. Ez is dühít és fáj. Félek, hogy visszakerülök oda, amiből Asame kihúzott, azonban ha nincs ideje rám, rohadtul mindegy, tud-e róla. Illetve nem, mert nem akarom, hogy csak azért legyen velem, nehogy újra elnyeljenek az álmok. A szeretetére, törődésére, figyelmére van szükségem, ezeket azonban önzetlenül kell adni, egyébként semmit sem érnek. Ezt próbálom megérteni testőrömmel is, de végül úgy fordítja a beszélgetést, hogy megdőlök a saját elhatározásaim terén. Fain... Igen, Asaménak joga van tudni, hogy mi van velem, de... de olyan sok minden gyűlt már össze bennem, amit be kéne neki vallanom, hogy ha azt mind a nyakába zúdítanám, valszeg úgy érezné, mintha a legnagyobb tenger vizét zuttyantották volna rá. Ezt nem akarom. Egyébként sem tudok már beszélni néhány dologról, mert amikor megpróbáltam a srácokkal, sikeresen beoltottak, Asaméval meg amúgy is voltak tabutémák.


Megeredne talán a nyelvem, a yakuzám azonban jól elcseszi az egészet azzal, hogy megjelenik. Shinji üdvözli őt, tömören válaszol a kérdésére, aztán magunkra hagy. Biztos vagyok benne, hogy azért, hogy meg tudjuk Asaméval beszélni a problémáinkat, főleg ha már a nagyságos úr hajlandó volt felkeresni. Mégis dühössé tesz, mert pont most, amikor rohadtul nem hiányzott. Jó, ez túlzás, de akkor is alkalmatlan volt a pillanat és simán megérdemelte volna, hogy kidobjam, csak hogy érezze a törődést, meg a „nem érek rá”-féle visszautasítás okozta keserű ízt a szájában. Mindegy, Shin már eldöntötte ezt a szitut, úgyhogy kelletlenül eltűröm, hogy Asame helyet foglaljon az ágyon és féltékenységgel a szívemben pillantok a kezére, miközben megsimogatja Shabut. Aztán kezdődik megint a szokásos kör a „mi bajom”-kérdéssel, csak most vissza tudok vágni és mégis megkaphatja azt, hogy milyen szar, amikor a másik nem ér rád. Elegem lett abból, hogy kuncsorgok a figyelméért, nem bírom tovább. Egész eddig még a morzsáknak is tudtam örülni, bármit megtettem, csakhogy velem legyen, de ennek vége, betelt a pohár, a végtelenségig ezt nem lehet csinálni.


Dühít, hogy lecsukja a laposomat, s félreteszi, pimaszságból vissza kéne venni, azonban a hideg hang és a szúrós pillantások, amiket bezsebelek, sokkal jobban izgatnak, mint a képszerkesztés. Arra ráérek, Asame meg ritkán hajlandó veszekedni velem. Feszítem még a húrt a biztos siker érdekében, megpróbálom kihúzni magam a kérdése alól is, de azzal, amit mond, mosolyt csal az arcomra. Elbuktam, mégis tovább folytatom a hadjáratot. Nem azt a veszekedést érem el, amitől jobban érezném magam, mindig csak dühösebb leszek attól, hogy neki kell mindenben igaza lennie, hogy kioktat, mintha egy hülyegyerek lennék és még be is olt, mint a franc. Elvörösödöm, és mivel meglehetősen szégyellem, hogy én is tehetek arról, hogy ennyire fáradt, mert nem hagyom aludni, hasra vágom magam és inkább eltakarom égő képem. Valószínűleg Asame érzékeli, hogy gondjaim vannak, azért is van most itt, azzal pedig, hogy fölém magasodik, eldől a csata. Képtelen vagyok tovább harcolni, noha megint nem adtam bele szinte semennyit sem. Láz önt el ettől a helyzettől, kívánom, hogy simogasson, csókoljon, ugyanakkor a sírás kerülget, annyira fáj, hogy vesztettem, hiszen megint meg fogom adni magam, méghozzá anélkül, hogy igazából eljutnánk a problémákig.


Kiráz a hideg és végiggördül rajtam a nyakamra intézett csóktól. Akarom, hogy folytassa, igen, pontosan azt, amit tesz, hogy benyúl a pólóm alá és végigsimít a testemen. Nagyon élvezem ezt így és minden vágyam ebben a helyzetben maradni, alatta, háttal lenni neki, finoman hozzásimulva, mozdulatlanul, Asame azonban szembe fordít magával. Már meg sem próbálom arra kérni, hogy engedjen úgy maradni, inkább elfogadom az akaratát. Mostanában mindig azt teszem, amit akar, ő pedig megpróbálja kitalálni, én mire vágyom. Úgy érzem, volt köztünk valamiféle fesztelenség, vagy legalábbis a gátlásaim nem voltak olyan súlyosak, hogy ne tehessen meg velem akármit. Ennek megfelelően felkent a falra, lefogott, húzott, kínzott, amit imádtam. Nehezen ment bele, mert féltett, de mióta elétérdeltem, hogy kielégíthessem, mintha feszülés lenne közöttünk. Nem tudom, jól érzem-e, hogy nem mer megint akárhogy hozzám érni, de most nem azért, mert engem félt, hanem mert kínosan ügyel arra, hogy a kettőnk közti egyenlőséget képviseljék az együttléteink. Mintha Asame nem értené meg, hogy semmivel sem érzem magam alacsonyabban hozzá képest, vagy kevésbé megbecsültnek, ha ezt vagy azt teszi, illetve tenné meg velem.


Csókol és simogat, ahogy vágytam rá. Hagyom. Kínálnám a testem, de nem megy, megérinteném Asamét, de nincs erőm hozzá. Vágyom a szeretetére, a figyelmére, a törődésére. Vágyom arra is, hogy játsszon velem egy kicsit és én is akármit megtehessek vele. Nem csinálnék olyat, amiről tudom, hogy nem akarja, ahogy eddig se csináltam sosem. Fáj, hogy az a feszülés közöttünk van, mert olyan, mintha azt mondanánk egymásnak "bízom benned, de...", "szeretlek, ha...", "hiszek neked, amíg...". Vagy ezt ő nem érzi? Fogalmam sincs, valami elvakít... mintha már nem látnám olyan tisztában a szemeiben, hogy szerelmes belém. Pedig szeret, abban biztos vagyok, csak valahogy... más ez az egész. Csorbult? Én ugyanúgy rajongok érte, imádom őt, tisztelem és megveszek érte. Bolond lennék mindezért? Annyira nem jövök tisztába kérdésekkel...


A szívemhez fogom a kezét, mikor mellkasomra csúszik a tenyere. Igen, cseszd meg, érted dobog! Mindenben és mindenhogy a tiéd vagyok, hozzád tartozom! Fáj, ha félredobsz, ha visszautasítasz, és ha nem kellek mindenestől. Úgy érzem, ezért most bocsánatot kér, de hogy csak ennyi legyen, azt nem akarom, ezért nem hagyom, hogy eltávolodjon tőlem. Passzív szerepre vágyom, méghozzá olyanra, akit most nagyon szeretnek és elkényeztetnek. Ha úgy nem lehet, ahogy a legjobban vágyom most, akkor legyen olyan a folytatás, mint amikor először szeretkeztünk: gyengéd, lassú, amely alatt fokozatosan kerül le rólam a ruha és jár át a kéj. Nem bírok mozdulni. Olyan, mintha attól tartanék, hogy ha megteszem, vége szakad, nem lesz ennyire jó utána. Tisztában vagyok vele, hogy ez totális hülyeség, mégsem simítok végig a yakuzámon. Élvezem a játékát, akarom azt a lassú megőrjítést, amit alkalmaz és Shabu is pont akkor gondolja meg azt, hogy most hozzám bújjon, mikor már ott tartok, hogy lelökjem az ágyról. Szeretem ezt a macskát, de nem akarom, hogy beleüsse a nedves kis orrát a szeretkezésünkbe. Valószínűleg a cicvarekot ijeszti a nyögdécselésem, nem tudja hova tenni magában, de nem baj, nem is kell.

A fellegek felett érzem magam. Elmondhatatlanul imádom, amikor Asame úgy elégít ki, hogy miközben leszop, meg is ujjaz. Ez valahogy a gyengémmé vált és teljesen ellazulva, majdnem folyva a gyönyörűségtől élvezem, míg abba nem hagyja. Azt hiszem, nem bír tovább küzdeni a vágyai ellen, magáévá akar tenni. Felnyitom a szemeim és kicsit lihegve figyelem, ahogy levetkőzik, s sóvárogva várom, hogy valamilyen módon, akárhogy, de folytassa a kielégítésem. Én is csinálhatnám, ám nem akarom, őrá vágyom. Hagyom, hogy belém tolja a farkát. Hagyom, hogy megdugva engem tegyen boldoggá. Hagyom, mert bármivel beérem, amit velem képes és akar tenni. Tenyerem a combjára és karjára simítom, egy pillanatig nézem őt, azt az arcot, amit vág engem figyelve, érezve azt, amit a bennem-lét jelent a számára, aztán nem tudom tovább bámulni, a szemeim lecsukódnak és átadom magam neki.

190.

Asame

Fáradtan rakom le a kezemben lévő papírokat íróasztalomra. Képtelen vagyok már haladni ezekkel a szarokkal és a kölyök is hiányzik. Túlságosan belemerültem a munkába az elmúlt napokban, ettől függetlenül mindig igyekeztem arra időt szakítani, hogy vele lehessek, ám valami nem tetszik rajta, és ez egyre jobban bosszant. Azt hittem, ha gondja van, már hajlandó nekem beszélni róla, de most egyszerűen nem tudom, mi a fasz van. Nem túrázom most ezen, beszélek vele, mert ez így kurvára nem állapot jelenleg. Magamhoz veszem cigim és mobilomat, majd elindulok Deon szobája felé. Ahogy hallom, nincs egyedül, ezért kivételesen kopogok, s várva egy pár másodpercet végül benyitok hozzá. Meg sem lep, hogy Shinji mellette van. A kölyök többször is felkereste testőrét, míg az az ágyat nyomta és emlékszem, mennyire le volt törve amiatt, hogy nem tudott vele beszélni egy kicsit sem. Shinji meghajol, láthatóan sokkal jobban van, mint eddig és mint akkor, mikor én is jártam nála, ennek pedig tényleg örülök. Kurtán válaszol arra a kérdésemre, hogy érzi magát, majd elnézést kér és távozik. Ha Shinjin nem is, de Deonon látom, hogy elég kemény témáról beszélgettek, így miután a testőr távozik, letelepszem a kölyök mellé az ágyra, s a mellette lévő dögöt megsimogatom. Azért kíváncsi vagyok, hajlandó-e nyitni a beszélgetést, vagy megint nekem kell szép lassan kihúzni belőle, mert azt látom, hogy valami rohadtul bassza a csőrét, ráadásul velem kapcsolatban. Persze nem is Deon lenne, ha egyből nekiállna csacsogni arról, mi a fasz baja van. Már megszoktam, bár néha ilyenkor inkább felkenném az egyik falra és addig húznám, míg magától nem dalol, de sosem teszem, birka módjára, türelmesen kifaggatom inkább, miközben a fejemben lévő hang azt sulykolja belém: Puhány vagy! Remek állapot.

- Mi a gond, csibe? - kérdezem meg tőle őszintén. - Ma még nem voltál nálam.

- Nem értem rá.

- Ennél többről van szó.

- Tényleg? - kérdezi, miközben felnyitja a laptopját. Úgy látom, a kölyök mindenképpen háborút akar értelmes beszélgetés helyett. Felőlem. Odanyúlok a géphez és visszazárva azt arrébb teszem, majd komolyan a kölyökre nézek. Tudom, hogy rohadtul nem hatom meg sem a ridegségemmel, sem azzal, hogy szúrós pillantásokat kap tőlem, de most ezt is leszarom. Ha nem megy normálisan, felőlem végigveszekedhetünk itt pár órát.

- Tényleg - közlöm vele színtelen hangon. - Mi bajod van?

- Tele lett a tököm azzal, hogy nem lehet veled dűlőre jutni.

- Miért is? - kérdezem még mindig semleges hangon. Roppant módon érdekelne, miben nem jutott velem dűlőre. Dolgoznom kell, ő is tudja, ennek ellenére mindig igyekeztem úgy intézni a dolgokat, hogy ne érezze magát elhanyagolva, mert azt nem akarom. Fontos a meló, de fontosabb Deon. Vagy ez a kölyöknek nem esett még le? Kicsit gáz lenne, ha ezt most így érezné, vagy ezt gondolná. Bár gyanítom, ez a baja.

- Hagyjuk - passzolja a kérdést.

- Nem, nem hagyjuk. Olyan kibaszottul jól ellen tudsz nekem szegülni, most se hátrálj ki a dolgokból! Hallgatlak, Deon! - Ő azonban csak elmosolyodik egy amolyan "nem hiszlek el"-féle mosollyal, majd felvonja szemöldökét, mintha csak azt kérdezné: Ez most komoly? Nem, nem komoly. Unalmas perceimet töltöm azzal, hogy itt ülök az ágyad szélén és ahelyett, hogy épp egymásnak esnénk, várom, hogy kiduzzogd magad. Tényleg nem komoly. Nincs jobb hobbim, mint Deont faggatni.

- Mikor néztél utoljára tükörbe? - kérdezi be hanyagul végül.

- Megint ezen lovagolunk? Párszor tisztáztuk, hogy vannak kötelességeim még yakuzaként is, amiket akkor is meg kell csinálnom, ha Tokió a feje tetejére áll. Aláírom, hogy nem tetszik, hogy ennyit dolgozom, de néha muszáj.

- Na ezért mondtam, hogy hagyjuk! - vágja rá dühösen. - Még ha azt kérném, hogy vonulj ki a konyhába, tolj be egy háromfogásost, kávézz meg nyugodtan, vagy hogy aludj tizenkét órát, esetleg ruccanjunk el a városba lazulni, megértem ezt a hisztit, de nem hiszem, hogy teljesíthetetlen, hogy meló közben legalább a minimális mennyiségű kaját edd meg, aludj összefüggően legalább négy órát!

- Tisztában vagy vele, hogy enni amúgy sem eszem sokat és rendszeresen sem nagyon. Elismerem, hogy ebben igazad van - mondom neki komolyan. - De nem tudom, merre jársz éjszakánként, vagy kinek az ágyában, mert nekem eddig úgy tűnt, mellettem. Hajnal kettőtől hétig bezárólag testvérek között is van öt óra, még ha többször is megébredek arra, hogy nyugtalanul alszol mellettem - közlöm vele minden bántó szándék nélkül, mire Deon vér vörös lesz és megsértődik. Haladunk. Rükvercben.

- Jó, legyen igazad - mordul. Szabadulni akar, még Shabutól is elhúzódik, hogy hasra fekhessen, aztán körbeöleli a fejét, hogy ne látszódjon az arca, a fülein azonban még így is látom, hogy vörösek. Elmosolyodom, majd fölé mászom és egészen közel hajolok hozzá. Imádom, amikor ilyen.

- Ne menekülj - kérem őt szelíden.

- Utálok veszekedni - mondja már egyáltalán nem úgy, ahogy korábban beszélt velem. - Nem hiszem el, hogy ennyi munka van... hogy nem lehet mellette normálisan élni... hogy mindent neked kell csinálnod...

- Nem kell mindent nekem csinálnom, de sok mindent igen, csibe - mondom neki komolyan, csókot nyomva fejére. - De igazad van - ismerem el. Talán kicsit tényleg túlzásba vittem azért az elmúlt napokban attól függetlenül, hogy igyekeztem azért vele is foglalkozni. -, ne haragudj - kérem őt újabb csókot lehelve most nyakára, amitől nagyon finoman végighullámzik a teste alattam.

- De haragszom - mormolja.

- Nagyon? - kérdezem elmosolyodva, még egy csók kíséretében, s kezem becsúsztatom pólója alá. Ahogy egyre mélyebbre nyúlok be ruhája alá, úgy lesz egyre libabőrösebb Deon is, s megremegve szusszan egyet.

- Ühüm.

- Akkor nincs más választásom - suttogom fülébe és átfordítom őt magam alatt, majd hosszan megcsókolom, miközben tovább cirógatom bőrét. Deon arca még mindig vörös, de hagyja, hogy megcsókoljam, s viszonozza is azt. Tovább cirógatom bőrét pólója alatt. Érzem rajta, hogy vágyik arra, hogy törődjek vele, én pedig megadok neki mindent, amit szeretne. Tovább csókolom őt épp csak annyira megállva, hogy mindketten levegőhöz jussunk, majd kezem pólója alól kihúzva arcára simítom. Deon ártatlan szemekkel néz rám, mire elmosolyodom, s kezem újra mellkasára simítva nyomok csókot először homlokára, majd orrára és végül ajkaira ismét. Erre a szívéhez fogja kezem, szemeiben pedig látom, hogy sikerült, még ha akaratomon kívül is, de fájdalmat okozni neki. Nem akartam őt bántani. Sosem akarom sem fizikailag, sem lelkileg. Újabb apró csókot kap ajkaira, pillantása pedig olyan, mintha azt szeretné, hogy begyógyítsam a szívén ejtett sebeket. Kérnie sem kéne, mert nem akartam ezt tenni vele, így kezemet kezével együtt arrébb húzom, s most szívére lehelek forró csókot, hosszan, ám mikor mellé feküdnék, nem enged el, visszahúz magára, majd nyakam átkarolva puha csókot nyom ajkaimra. Gyengéden, forrón csókolom meg őt, kezem ismét besiklik felsője alá és gyengéden cirógat végig mellkasán. Zavar a rajta lévő ruhamennyiség, így kicsit elhúzódva tőle szabadítom meg pólójától, majd visszahajolva hozzá tovább folytatom a bőrével való játszadozást.


Lassan járom be ajkaimmal és nyelvemmel egész felsőtestét, miközben továbbra is gyengéden cirógatom őt. Szeretem ezt a kölyköt és nem akarom megbántani még véletlenül sem többet, de ezek elkerülhetetlenek, úgy érzem. Míg nyelvemmel mellkasát járom be, kezem lesiklik nadrágjára, s elkezdi kioldani a derekán lévő övet, majd lassan azt is lejjebb tornázom testén, mígnem attól és alsójától is megszabadítom Deont. Visszahajolok hozzá újabb szerelmes csókra, kezem pedig végigsimít combján, elhaladva farka mellet úgy, hogy épp csak megérintsem őt. Ismét megremeg újabb mosolyt váltva ki belőlem. Meg akarom őt őrjíteni, mielőtt bármit tennék vele és úgy érzem, ez szép lassan sikerül is.


Elindulok testén lefelé. Falom és csókolom bőrét szüntelen, miközben farkára fonom ujjaim és lassan kényeztetni kezdem őt. Shabu először kíváncsian mászik Deon mellé, ám mikor a kölyköt ajkaim közé fogadom és ő felnyög, a macska jobbnak látja menekülőre fogni. Nem is baj, nem való ez egy gyereknek. Lassan kényeztetem Deont, s egyik ujjamat benyálazva hatolok belé, hogy így is ingereljem. Felpillantok rá, imádom a látványt, amit nyújt, s azt, ahogy egyre jobban élvezi és veszti el a fejét. Nem bírom tovább. Minden olyan szándékom, hogy így elégítem ki, azonnal semmivé foszlik, mikor a kölyök hangosabban nyög fel, így abbahagyok mindent, amit eddig műveltem vele, majd megszabadulok ruháimtól, s visszahelyezkedve lába közé igazítom magam bejáratához és belé nyomulok lassan, kezemmel segítve, miközben megtámaszkodva mellette szenvedélyesen megcsókolom. Hagyok neki időt arra, hogy megszokjon magában, s végül lassan, őrjítő tempóban mozogni kezdek benne.


Szeretkezünk.


Zihálva ölel magához, s én sem akarok eltávolodni tőle még. Úgy támaszkodom, hogy ne nyomjam össze, miközben pihegve hol vállát, hol nyakát borítom be apró csókokkal, továbbra is gyengéden kényeztetve, szeretve.

190.

Shinji

A másnap most még lassabban jön el, mint az eddigiek, de legalább a lázam megszűnt szerencsére, Bakari pedig egy gyors ellenőrzést követően még kötést cserél vállamon, ám azt meghagyja, hogy eszembe se jusson elhagyni a házat és túl sokat ugrálni még ezzel a vállal. Nem állt szándékomban. Miután távozik a szobából, elvonulok a fürdőbe és rendbe szedem magam. Megmosakszom, majd ruhát kerítek elő, belebújok egy egyszerű fekete melegítőnadrágba és egy ujjatlan garbóba. Kicsit rendet rakok a szobában is, bár nem csináltam nagy felfordulást, még ez a csekélyke is zavar, ami az éjjeliszekrényen és az ágyon uralkodik, s amint végzek ezzel, elindulok a testőrszoba felé, hogy megnézzem, mit csinál Ryuuichi. Deonnal is szeretnék beszélni mindenképpen, mert míg az ágyat nyomtam, egyiküket sem engedtem a közelembe, így meg akarom nyugtatni a kölyköt is, hogy kutyabajom. Tudom, hogy kerestek többször is, hogy látni akartak, így tartozom nekik ennyivel. Csendesen nyitom ki az ajtót és lesek be rajta, de nem bírok sokáig hallgatni, mert Ryuu a gép előtt ül és bőszen szidja a szerkezetet, amiért az nem akarja az igazat. Kuncogásomra persze azonnal felkapja fejét, majd feláll, elém lép, s mosolyogva, de óvatosan magához ölel.

- Hogy vagy? - kérdezi meg, miközben kávét készít magunknak. Anyám, ha ennyire körbe leszek ugrálva továbbra is, zárdába vonulok, míg a vállam helyre nem jön.

- Most már jól - ülök le a kanapéra, miközben cigit kotrok elő zsebemből és miután megkaptam a kávémat, rá is gyújtok. Ryuu ablakot nyit még, majd letelepszik velem szemben a fotelba. - Mik a fejlemények itthon?

- Továbbra is a fokozott biztonsági intézkedések vannak érvényben, de neked most az az első, hogy felépülj, minden mással ráérsz foglalkozni később - mondja komolyan, mire csak elégedetlenül morogva szusszanok egyet. Meglőttek, aláírom, napokig szarul voltam, ezt is, de ettől még nem kell hímestojásként kezelni. Tudom, hogy meghalhattam volna, hogy Okita nem egy kispályás kezdő volt, aki csak szarral gurigázik, de élek, örülnék, ha ehhez mérten kezelne mindenki, szerintem ez nem olyan teljesíthetetlen kívánság. - Gondolkodtál már azon, hogy elvégezd a főiskolát? - szólal meg némi szünet után, én pedig kávémról ráemelem a tekintetem.

- Tudod, hogy mindig is ezt akartam, hogy ez egy olyan cél, amiért akkor is küzdeni fogok, ha már esély sem marad arra, hogy elvégezzem - jelentem ki határozottan.

- Tudom, Nino. Ha vége ennek az egésznek, szeretném, ha elkezdenéd. - Meglepetten pislogok, mert nem értem. - Szeretném, ha beiratkoznál, és elvégeznéd a főiskolát - ismétli el még egyszer. Oké, elsőre is felfogtam, de nem értem, miért most. Miért ilyen hirtelen? Meglőttek, de ettől még nem kell azonnal mindent megadni nekem. Jól vagyok.

- Nem lehet - felelem csendesen, újra kávémat bámulva. - Védenem és szolgálnom kell Deont, mindemellett itt is van elég teendőm, hogy segítsek neked és Asaménak is. Vannak egyéb kötelességeim, emellé nem fér be egy főiskola.

- De, Shinji, befér. És ehhez minden segítséget megkapsz. Azt akarom, hogy elvégezd - nyomatékosítja bennem a dolgot újra. - És szeretném, ha idővel átvennéd a helyem, mint a ház biztonsági főnöke, ehhez azonban az kell, hogy tanulj. És fogsz is! - Hangja határozottan cseng és némi szigor is keveredik bele, én pedig köpni-nyelni nem tudok hirtelen. Ez csak vicc. Vagy én nem tértem magamhoz a lövés óta és ez egy kibaszott álom lenne? Fel akarok ébredni, ha az.

- Miért? - nyomom el cigarettámat.

- Mert te vagy erre a legmegfelelőbb személy. Évek óta foglalkozol vele és segítesz nekem benne, kívülről ismered a rendszert, Nino, ez már bőven elég ok. - Felállok. Igen, most azt hiszem, menekülök, de egyszerűen úgy érzem, muszáj lelépnem innen. Ezt meg kell emésztenem.

- Ne haragudj, megnézem Deont is. Járt nálam, de nem beszélgettem vele egy kicsit sem. A szobámban leszek később - adom még tudtára, mert biztos vagyok benne, hogy ennek még itt nincs vége. Aprót biccent halvány mosollyal, én pedig lelépek. Beszélek Yoshival, az eltereli a gondolataimat legalább.


Miután végeztem Ryuunál - jobban mondva menekülőre fogtam inkább -, elindulok a testőrök pihenőjéhez. Első utam azonban a garázs felé vezet. Szeretném megnézni a Nissant, hogy itt van-e és hogy nincs semmi baja. Szeretem ezt az autót, az egyik legnagyobb meglepetés volt, amit valaha is kaptam és őszintén hálás voltam érte a kölyöknek. Persze gőzöm sem volt, mit reagáljak, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy tényleg nekem szánta ezt, azt meg végképp nem, hogy Asame engedte neki. Furcsa volt. Úgy éreztem, túlbecsülnek megint, mert semmi olyat nem tettem, amit más ne tett volna meg az én helyemben, ha Deon mellé kerül testőrnek. Azóta azzal az autóval járok mindenhova. Nem félek attól, hogy bárki elvinné, a rendszám eléggé árulkodik arról, kihez tartozik a verda, mégis szeretem biztonságban tudni. Miután alaposan szemügyre veszem a gépet, végre elindulok eredeti úticélom felé, a testőrpihenőhöz, s belépve az ajtón már gyújtok is rá magam is. Minden szem rám szegeződik, mintha nem is hozzájuk tartoznék, pedig én nem érzem így. Évekig együtt lógtam velük ebben a helyiségben és most sem tartom magam többre náluk azért, mert Ryuu kiemelt innen, maga mellé vett és végül Deonhoz kerültem.


Raktari, Yoshi és Teruki az egyik asztalnál ücsörögnek és jókat nevetgélnek valamin, míg a többiek is csoportba verődve élvezik a szabadidőt. Nem vagyok már idevaló, ezt érzem és ezt az érzést az is erősíti, hogy szinte már le se szarnak, ha megjelenek, vagy csak azt várják, milyen parancsot osztok ki nekik Ryuuichi kérésére. Az érzés nem kellemes, de az évek alatt megszoktam, hogy egyedül vagyok mindenben. Hogyha kell, van ugyan kire támaszkodnom, van kitől tanácsot kérnem, vagy megvitatnom vele az álláspontomat, de ennél többet nem, s azok után, hogy Deon és Ryuuichi kiemeltek ebből, minden hirtelen lett furcsa. Yoru és Kazuki is úgy barátkozott velem, mintha én is egy lennék a pártfogoltak közül. Előbbinek megvolt rá az oka, ahogy az ki is derült majd' egy fél évvel ezelőtt. Egyenrangúnak tekintettek és tekintenek magukkal. Pedig ez egyáltalán nincs így, nem vagyok az. Ők mégis befogadtak.


Yoru még valamikor december táján hívott fel először. Nem tudtam, honnan szerezte meg a számom, gyanítottam, hogy Deon adta meg neki, de miután megkérdeztem erről a kölyköt, ő csak nemet mondott. Azt hiszem, az első beszélgetésünk furcsára sikeredett. Nem sok minden van meg a gyerekkoromból, nem emlékszem pontosan, kivel mit és hogyan csináltam akkoriban, mert hamar felnőtté kellett válnom, azonban mindig volt egy arc nélküli kölyök az álmaimban, akivel gondtalanul nevetgélve játszottunk órákig az utcán, akivel még a suliban is együtt lógtunk, amikor csak lehetett. Halványak az emlékeim, de vannak, és az egyetlen, amire emlékeztem belőle, egy név volt csupán: Takuyama Yasujiro. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy meglepett, mikor Yoru elárulta az igazi nevét. Rengeteget változott ahhoz képest, amire emlékeztem belőle, és... örültem, hogy egymásra találtunk végül. Végigbeszélgettük azt az éjszakát.


Odalépek Yoshimiékhez és eloltva a cigarettát a srácra pillantok.

- Beszélhetnénk négyszemközt, ha ráérsz? - kérdezem meg végül. Mind a hárman engem figyelnek most, én pedig tényleg kívülállónak érzem magam a társaságukban, eldöntöttem azonban, hogy őt szánom Jeremy mellé és ő lesz mellettem, míg ennek az egésznek vége nincs. Tatsukival megbeszéltünk mindent vele kapcsolatban, így a döntésem végleges. Visszautasíthatja persze, de egyelőre nem akarok foglalkozni azzal, hogy mi lesz, ha nem akar a kölyök mellé kerülni.

- Persze - áll fel meglepetten. Látom rajta, hogy nem tudja mire vélni a dolgot, de készségesen teljesíti kérésemet és követ. Megdörzsölöm halántékomat. Még mindig nem tudom, miért érzik úgy, hogy felettük állnék, vagy minden más lenne, mert kurvára nincs így. Mindegy, nem fogok most ezen túrázni, vannak fontosabb dolgaim is, mint ezt megvitatni jelenleg. Miután kellő távolságba érünk a többiektől, egy félreeső asztalhoz, ledobom magam ez egyik székre. Ismét rágyújtok, pedig rohadtul nem kellene ennyit szívnom, de míg az ágyban fetrengtem, a telefonom után ez volt a második dolog, amivel le tudtam kötni magam.

- Gondolkoztál már azon, hogy mihez akarsz kezdeni? Hogy mit szeretnél még elérni? - kérdezek be ezzel indítva a beszélgetésünket. Kíváncsi vagyok, milyen célokért van itt, mi az, ami motiválja. Azt hiszem, Tatsuki "rossz" hatással van rám, alig pár napja még ő faggatott a céljaimról és én most ugyanezt teszem Yoshival. Veszélyes...!

- Te is tudod, hogy testőrdinasztia vagyunk - közli, mire bólintok, hogy ezzel teljes mértékben tisztában vagyok, de ez még nekem nem indok semmire. - Mi mást akarhatnék, mint testőr lenni valaki mellett, védeni és egyre jobb lenni? Utolérni apámat, talán túl is szárnyalni őt - jelenti ki komolyan, bár látom rajta továbbra is, hogy még mindig nem érti, mire megy ki a dolog. - Vagy nem erre gondoltál? - Nem egészen, de megoldjuk ezt a problémát is egy újabb kérdéssel mindjárt.

- Kinek akarsz bizonyítani?

- Én... - kezd bele, ám egy pillanatra megáll és komolyan elgondolkodik a kérdésen. - Valamikor úgy gondoltam, hogy apámnak, de azt hiszem, ez nem teljesen igaz. Sokkal inkább magamnak, hogy képes vagyok több is lenni és törni előre, ha teszek is érte. Meg valamennyire a főnöknek is persze - teszi hozzá azért, de érződik, hogy nem ez a fő ok.

- Most kinek akarsz bizonyítani és megfelelni? - kérdezem meg ismét. Azt akarom, hogy határozottan kijelentse, miért testőrködik. Jó fél évvel ezelőtt, mikor át kellett vennem Deon szerepét a versenyen, beszélgettünk a kölyökkel sok mindenről. Akkor Deon ugyanezt kérdezte tőlem, amit én most Yoshitól; miért csinálom mindezt. Amíg másoknak akar az ember megfelelni, amíg az a cél, hogy azért váljon jobbá, hogy megfeleljen az elvárásoknak, nem fog előrébb jutni sosem. Lehet jó, de ez édeskevés lesz ahhoz, hogy megvédje azt, aki mellé rendelik. Sokáig én is a családom miatt csináltam mindent, hogy nekik jobb életük legyen, hogy a húgaim ne szenvedjenek hiányt semmiben, ám hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem minden. Ha nem szeretem igazán azt, amit csinálok, sosem leszek benne elég jó, mert addig csak kényszer lesz. Egy szükséges rossz, amit el kell viselnie az embernek azért, hogy jobb életet biztosítson a szerettei számára. Ez motivált, ugyanakkor rá kellett jönnöm, hogy szeretem ezt csinálni minden veszélyével együtt, s mikor Deon rákérdezett, már őszintén tudtam azt felelni neki, hogy nem csak azért csinálom, hogy másnak megfeleljek, hanem hogy magamnak is bizonyítsak és mert ezt akarom csinálni. Vágyak, álmok továbbra is vannak, sosem tettem le arról, hogy egyszer elvégzem a főiskolát vagy egyetemet, mint informatikus, de ez olyan cél, amivel ha lassan haladok, akkor sem tűnik el előlem és egyszer elérem, ha beledöglöm is.

- Szeretem ezt csinálni - mondja komolyan. - Azért kezdtem, mert apám elvárta, azért mentem bele, mert ők akarták, csak aztán megváltozott minden. Beleszerettem és ezért csinálom, így most már csak a magam kedvéért dolgozom és a saját elvárásaimat követem, ez alapján teszem a dolgokat. - Nem rossz, de lesz még mit tanulnia, ha elfogadja azt a lehetőséget, amit neki kínálok majd.

- Mennyit tudsz a most itt zajló eseményekről?

- Részleteket, amiket Jeremy elmond, mert már nem bírja magában tartani, de sok mindent nem értek és nem tudok hova kötni - mondja őszintén.

- Akkor úgy kérdezem, mi az, amit elmondott?

- Valami klánháborút emlegetett az alvilágban, hogy Tatsukit ezért támadták meg és ezért nyomtad te is az ágyat, nagyjából ennyit volt hajlandó közölni, a többit vagy nem tudta ő sem, vagy nem akarta elmondani.

- Mit gondolsz, mi közöm lehet nekem egy alvilági klánháborúhoz? - teszem fel a következő kérdésemet. Kíváncsi vagyok, mennyire képes dolgokat összerakni, mert később ez is fontos lesz. Érdekel, milyen a megfigyelőképessége. Tesztelem.

- Két dolgot tudok elképzelni - mosolyodik el végül. Szerintem elképzelni se tudja, miről lehet szó, de reméli, hogy nem sértődöm be azon, amit most elmond. Kíváncsian hallgatom, mivel áll elő. - Az első változat nem túl valószínű, de azért elmondom. Tehát a másik klán valakit el akart kapni innen, hogy megmutassa, hogy húúú de erősek. Mindegy volt, kit kapnak el, csak a házból kilépő alak legyen és te nyerted meg ezt a címet. - A feltételezés nem lenne rossz, de indok nélkül szart sem ér. Miért innen? - De ezt tartom a kevésbé valószínűnek. A másik, hogy nem véletlenül vagy annyit Tatsuki mellett, mert elég feltűnő volt, hogy ki sem jöttél a szobájából, mikor idekerült. Ebben az esetben pedig rajta akartak bosszút állni és elkapták azt, akit a leginkább közelinek gondoltak. Ezt jobban el tudnám hinni, mert ő az alvilági, tehát ő lehet az indoka annak, hogy ez az egész kirobbant.

- Nem rossz - ismerem el. - Az első nem állja meg a helyét. Indoknak persze abban az esetben is remek lenne az, hogy Tatsukinak köze van a Seichirou-házhoz, de az alvilágiak nem fognak egy yakuzát és az embereit megtámadni, ha egy másik alvilágival akarnak leszámolni - jelentem ki. - A másodikban már van némi ráció, de az sem tökéletes elmélet. De nem magyarázom meg, miért. Mikor tűnt fel, hogy esetleg van valami köztem és Tatsuki között? - kérdezek be így, hogy rávezessem, a második állítása miért nem tökéletes.

- Most, hogy huzamosabb ideig itt vagytok mindketten. Állandóan mellette voltál és láthatóan feszültebben jöttél ki tőle, idegesen, aggódva, ahogy tetszik. Meg ő is furcsán viselkedett, mikor te kerültél ágyba, bár ezt én nem tapasztaltam, olyan mendemondaféle, tudod, hogy itt mindenki pletykál. Ennek ellenére tényleg volt valami különös a viselkedésetekben. Ez azért felvetett némi gyanút nálam, de szerintem egyedül én vagyok ezzel így, mert a többiek azt hiszik, hogy Deon parancsára teszed a dolgokat, csak a viselkedésed szerintem nem ezt mutatja. - Látom rajta, hogy direkt nem mond ki konklúziót, inkább körülírja, mire gondol. A következtetése egész jó, lehet vele kezdeni valamit. Vajon ebből a konzekvenciát is képes levonni? - Tehát ha az van köztetek, ami, akkor a korábban vázolt kép lép életbe, amire azt mondtad, nem. Viszont van egy másik lehetőség is, hogy te voltál a célpont és Tatsuki védett téged, úgy keveredett bele.

- Mibe?

- A klánháborúba. Nem látok bele a dolgokba, de miért ment volna bele Tatsuki egy ilyenbe, ha nem lett volna rá komoly oka? Ez pedig elég komoly ok.

- És a kör megint bezárult - mondom kicsit elégedetlenül. - Ha Tatsuki miattam keveredett bele, akkor ott vagyunk, ahol a part szakad. Egy yakuza testőreként miért lennék én célpont? Viszont ez újabb kérdéseket vet fel - árulom el. - Ahogy rákérdeztem nem olyan rég, mikor tűnt fel bármi is a köztünk lévő dolgokról, megválaszoltad a kérdésem. Ebben az esetben nem helytálló megint csak, hogy mégis Tatsuki a célpont általam - magyarázom. Mindig ügyeltünk arra, hogy a környezetünk semmit ne vegyen észre a kapcsolatunkból és ehhez mérten viselkedtünk is. Sosem látott minket senki együtt, semmilyen árulkodó helyzetben.

- Azt, hogy te mért lehetnél célpont, nem tudom, de nem hiszem, hogy Asame, vagy éppen Deon lenne az, és mivel csak ti ketten néztetek ki ramatyul, ott kell keresni a megoldást - mondja nyugodtan. - Egyébként nem mondtam egy szóval sem, hogy ő volt a célpont. - Mondtad, bár nem ezekkel a szavakkal, de ebbe most ne menjünk bele. - Azt nem tudom, ki robbantotta ki a háborút, de akár Tatsuki is lehetett az.

- Nem azon van a hangsúly, hogy én mit tettem, vagy mit nem, amiért engem akarnak, még csak nem is azon, hogy ki robbantotta ki, vagy ki nem a dolgot, jelen helyzetben ez utóbbi teljesen lényegtelen, mert a háború már elindult. Vannak jó meglátásaid. Valóban én vagyok a célpont, és az is igaz, hogy a megoldást nálunk kellene keresni, bár ehhez keveset tudsz - mondom meg őszintén, minden szemrehányás és él nélkül, mert ahhoz képest, hogy túl sokat nem tud, egész jól pakolta össze a kirakós darabjait. - Mindezek tudatában, hogy raknád össze ezt a puzzle-t? - kérdezem meg tőle végül, mert ettől függ, hogy tényleg őt fogom-e választani, vagy sem.

- Nem biztos, hogy igazam van, de legyen, elmondom, mit gondolok. Nem hiszem, hogy te egyszerű testőr vagy, vagyis kellett lennie valami közödnek az alvilághoz, azon belül is a másik klánhoz. Vagy elkövettél ellenük valamit, vagy csak egyszerűen kinéztek maguknak, ami nem tetszett Tatsukinak és elkezdte kinyírni őket, csak nem számolt azzal, hogy kirobban a háború, vagy ha számolt is, nem gondolt ekkora erőre, mert gondolom, akkor nem így jött volna ide. Plusz nem járnának kétes alakok a házban, vagy Bakari nem zárkózik be a pincébe. Ezt tudom jelen pillanatban elképzelni - fejezi be szemembe nézve. Nem rossz, még ha a végét nem is sikerült tökéletesen összeraknia, ám továbbra is tartom, hogy ennyi infóból elég jól hozta ki a dolgot.

- Bár a vége nem teljesen tökéletes, meggyőztél - jelentem ki komolyan. - Mit gondolsz, miért kerestelek most fel?

- Úgy sejtem, Jeremy miatt. Talán a legrosszabbkor csöppent bele a dolgokba. Ezen kívül nem tudom, mert maximum lelkileg tudom támogatni jelenleg, de gondolom, ezt Tatsuki is meg tudja adni neki - vonja meg a vállát, de a szemében látszik, hogy ezt nem így gondolja.

- Valóban az egyik és fő ok Jeremy - mondom komolyan. - Ám egyelőre még nem az elsődleges. Ha elfogadod, amit kínálok neked, idővel mellé kerülhetsz. Olyan testőrt akarok Jeremy mellé kiképezni, aki nem csak itt, de az alvilágban is helyt áll majd - kezdek bele most már elmondani, miért is jöttem ide. - Képezni foglak, tanítani, hogy méltó és hű vérebe lehess a kölyöknek, de csak akkor, ha elfogadod ezt és tényleg akarod. Egyelőre azonban, míg tart ez a klánháború, magam mellé veszlek társnak.

- Tessék? - Egyelőre megszólalni sem nagyon tud a meglepetéstől, ahogy nézem. Kell pár perc, hogy összeszedje magát. - Akarom - közli végül komolyan. - De azt hiszem, tudnod kell valamit előtte. Szeretem Jeremyt már a második találkozásunk óta. Ugyan nem tudom, ő mit gondol, vagy érez, ha egyáltalán érez valamit, de ez van. - Na bumm. Volt már rá példa a történelemben, hogy egy testőr szerette a munkaadóját és viszont. Legalább lekattan rólam végre Jeremy. Remélem.

- Nem hiszem, hogy ez bármiben akadályt jelentene később, ha meg kell védeni - mondom komolyan. - Egy valami azonban fontos, sose hagyd, hogy más is lássa ezt a kapcsolatot, mert ezzel vele szemben támadási felületet biztosítasz másoknak. Az alvilágban, ha nem tudják közvetlen elérni őt, akkor azt fogják megtámadni, aki a legközelebb áll hozzá.

- Ezzel tisztában vagyok - bólint komolyan. - Ha azon túl nem nehezíti a képletet, hogy vigyáznunk kell, akkor nincs gond. Mit jelent pontosan az, hogy magad mellé veszel? - kérdezi meg némileg kíváncsian.

- A képletet nem. Nehézzé akkor válik a dolog, ha netán szétmentek, mert te akkor is a kutyája maradsz, történjen bármi, csak a halálod jelent szabadulást - válaszolok neki komolyan, hogy tudja, mire számíthat. - Mint arra te magad is rájöttél, a célpont én vagyok, vadásznak rám, eddig szerencsére sikertelenül. Abban is igazad volt, hogy nem egy egyszerű testőr vagyok és van némi közöm az alvilághoz is. Hogy miért kerülsz mellém? Vedd úgy, hogy már ez is a kiképzés része. Azért veszlek magam mellé, mert erre kértek. Nem az a fickó lesz az első és utolsó fejvadász, aki megtámad, míg ez az egész háború véget nem ér. Most mázlim volt, több lehetőséget viszont nem biztosíthatunk nekik.

- Ki kért erre és miért? És mit vársz tőlem pontosan?

- A ki nem fontos, a miértre pedig már megkaptad a választ. Vadásznak rám és nem biztos, hogy mindig ilyen kurva nagy mázlim lesz, ahogy pár napja. Mit várok? Légy a segítségemre.

- Rendben - mondja némi agyalás után.

- Kényszerből ne tedd - jelentem ki komolyan.

- Kényszerből? Az hol volt benne? - néz meglepetten rám. Helyes hozzáállás. - Ez csak valami olyan, amire talán vágytam, csak nem értem, miért pont én.

- Mert úgy ítéltem, alkalmas vagy erre a feladatra.

- Rendben. Mivel fog ez járni?

- Kurva sok melóval. Megbeszéljük később - állok fel, mert tényleg szeretnék beszélni Deonnal és Yorut sem ártana felhívnom, hogy ne aggódjon, ha már eljött meglátogatni, én meg szartam a fejére. - Két óra múlva keress fel! - kérem őt, majd elindulok most már a kölyök felé. Útközben persze megejtek egy telefont is, hogy megtudjam, Deon merre tanyázik éppen.

- Hella! - köszön bele vidáman. - Mizu? - kérdezi.

- Merre lebzselsz?

- A szobámban - válaszolja, én pedig bontom a vonalat és elindulok Deon szobája felé. A kölyök az ágyán fekszik orra előtt laptoppal, s a hasánál Shabu összegömbölyödve alszik. Miután közelebb lépek, rám mosolyog. Én is elmosolyodom, majd odasétálok hozzá és leülök az ágy szélére, kezem kiveszem a nyakamban lógó vacakból és megsimogatom a mellette fekvő dögöt. Jópofa ez a macska, csípem.

- Mi újság?

- Tőlem kérded? Te nyomtad az ágyat eddig - heccel, miközben félretolja és lecsukja a gépet. - Amúgy semmi különös, telnek a napok és várjuk a csodát. Asame alig jön ki a dolgozószobájából, néha komoly küzdelmet kell vívnom vele, hogy ugyan már egyen egy pár falatot, feküdjön le aludni, úgyhogy az elmúlt időszakot a srácokkal, Shabuval és a kutyákkal töltöttem javarészt, meg edzéssel. Kijelenthetem, hogy tele a hócsukám, de ha szarok rá, akkor Asame lekómál szerintem a székről, vagy megint elfelejti, hogy kell beszélgetni, normális hangon kommunikálni az emberekkel. Köbö, nagyvonalakban, némileg árnyaltan ennyi.

- Azt hittem, szereted a kihívásokat - vágok vissza neki az Asaméval kapcsolatos kijelentésére. - Bocs, kölyök, hogy gondot okozok - mondom végül. - Tulajdonképpen azért is jöttem, hogy megnyugodj, hogy már nem az ágyat igyekszem egyenlővé tenni a padlóval - mosolyodom el. - És persze igyekszem tájékozódni az itteni helyzetről, mert ez a pár nap kiesés bosszant - árulom el neki. - Ryuu ha bent is járt nálam, ugyanúgy mint Bakari, egy árva mukkot nem volt hajlandó közölni.

- A kihívásokat és nem a lehetetlen küldetéseket. Meg amúgy is utálok veszekedni - teszi hozzá morcos képpel, jelezve ezzel is, hogy nem épp az efféle kihívásokat kedveli. Elmosolyodom rajta. - Velem nem lesz szerencséd, én kivontam magam a forgalomból.

- Pedig benned bíztam - sóhajtom színpadiasan. - Amúgy örülök, hogy jártál bent nálam és ne haragudj, hogy nem méltattalak még annyira sem, hogy egy kicsit beszélgessünk, de miután Tatsuki lelépett, nem volt kedvem senkivel sem beszélni - vallom be neki. Deonnal tudok beszélni a Tatsuki és köztem lévő kapcsolatról és nem csak azért, mert érdekli, mi van velünk, hanem azért is, mert valahol ezen a téren is egymás bizalmasai lettünk, amit egy cseppet sem bánok.

- No problem - válaszolja őszintén. - Valahol megértem, mert mióta élesedik a helyzet Asaméval, én is inkább előnyben részesítem Shabu és a kutyák társaságát. Őszintén szólva játszom azzal a gondolattal, hogy meglépek innen - vallja be. - Megkattanok bezárva, attól, hogy álló nap dolgozik, ezért hiába élünk egy fedél alatt, hiányzik. Úgy hiányzik, mintha elment volna és az, hogy mégis itt van, az totál kicsinál. Tudom - kezd bele újra egy pár pillanatnyi szünet után -, hogy azért melózik ennyit, hogy mindenkit megvédjen, aki nekem fontos, és továbbra sem a munkától akarom elvonni, nem elsősorban azért vagyok ki, mert nem foglalkozik annyit velem, hanem azért, mert úgy néz ki, mintha kimosták volna főzőmosáson kétszer. Fáradt. Persze azt is kifogásolom, hogy nem törődik velem - teszi hozzá őszintén.

- Nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb megoldás, Deon - mondom neki komolyan. - Ha lelépsz innen, te is tudod, hogy Asame finoman szólva sem lesz elragadtatva. Nem hiszem, hogy nem tudsz vele beszélni - nézek rá felvont szemöldökkel. Azért valljuk be, ebben a házban még mindig Deon az, aki a legjobban képes hatni a yakuzára, még ha nem is olyan egyszerű a dolog, mint amilyennek talán tűnik.

- Pont ez a bajom, Shinji, hogy nem tudok vele beszélni.

- Ebben az esetben tényleg nem tudom, mit tehetnél. De az, hogy lelépsz, nem megoldás.

- Nem, de... - áll meg egy pillanatra és látom Deonon, hogy komolyan elgondolkodik. - Ne mondd el senkinek, de... kezdek újra álmosságot érezni időnként nap közben. Néha megint nem azt látom, ami van. - Ezekből pedig pontosan tudom, hogy zuhan vissza az álomvilágába, amiből Asame húzta ki. - Szükségem van arra, hogy a valóságban maradjak, erre pedig, ha a helyzetet itt nem tudom megjavítani, az egyetlen megoldás, hogy egy olyan intenzív dolgot csinálok, ami ébren tart. - Megdörzsölöm halántékom és felsóhajtok.

- Nem mondom el, de neked el kéne. Asaménak - mondom komolyan. - Ha kell, beszélek vele én is azokról, amiket megtudtam Tatsukitól, hogy valamelyest felhagyjon azzal, hogy megint a munkába temetkezik, de neked is beszélni kell vele. Erről meg végképp. Fontos vagy neki, ezzel gondolom, tisztában vagy még akkor is, ha néha nem úgy tűnik.

- Nem! - vágja rá komolyan, a fejét is rázva. - Nem kell a szánalombóli velem levés. Ha azért nem dönt úgy, hogy velem lesz, mert hiányzom neki, vagy csak velem akar lenni, akkor ennyi. Ez nem valami kényszer, hanem ez egy kapcsolat, amihez két ember kell. Én nem fogom még burkoltan sem zsarolni azzal, hogy vagy foglalkozik és törődik velem, vagy ez és ez lesz, mert nem akarom magamhoz láncolni. Ez nem így működik, erre nem vagyok hajlandó.

- Most úgy őszintén, Deon, szánt valaha is bármi miatt? - kérdezem komolyan. - Mellesleg nem hiszem, hogy az zsarolás lenne, ha ezt elmondanád neki. Joga van tudni, hogy mi van veled. Nem azt mondtam, hogy menj oda hozzá és közöld vele, hogy te baszd meg, ez és ez van, mert - mondom neki őszintén.

- Össze vagyok zavarodva - ismeri el némi hallgatás után. - Semmi sem tűnik jó ötletnek, mert minden vakvágány, zsákutca. Nem tudom, mit csináljak.

- Épp itt az ideje akkor, hogy megint olyan akaratos kis dög legyél, amilyen lenni tudsz és elé állj. Egyikőtöknek sem jó ez, ami van. Ha a hegy nem megy Mohamedhez... - mondom neki komolyan, ám valaki kopog az ajtón, így felállok eddigi helyemről, s odafordulok. Rövid várakozás után végül Asame lép be a szobába. Mégis jönne az a hegy? Meghajlok előtte.

- Asame-sama - köszöntöm őt még mindig meghajolva.

- Hogy vagy? - néz rám. Tekintete fáradt, de szigorú, mint amilyen mindigis.

- Jól. Engedelmükkel - indulok meg kifelé, ám mielőtt kilépnék az ajtón és becsuknám azt magam mögött, még hátrapillantok és egy halvány mosollyal Deonra kacsintok.

190.

Asahito

Fájdalmasan nyögök fel, ahogy nekiesek az íróasztalnak. Nem igazán szokott zavarni ez a dolog, de most magam is meglepődöm, s mikor Yoru az ajtót bebaszva távozik, oldalam fogva ülök le székembe. Érzem, hogy remeg a kezem, ám a bennem lévő düh helyét most a meglepettség vette át. Nem Yoru reakciója miatt, nem az első eset, hogy így kiviharzik innen, sokkal inkább a saját gyengeségem miatt, mert gyengének érzem magam. Nem lelkileg, nem az akaratommal van baj, fizikálisan. Mi a fasz van? Ahogy megnyugszom, hirtelen azonban minden változni kezd. Rágyújtok és lehunyom szemem. Ha most hívnám fel, elküldene a faszba, tudom, ismerem, így hagyom, hogy egyelőre lecsillapodjon ő is. Talán nem ártana azt tenni, amit kér és nyugton maradni, de az nem én lennék. Gőzöm sincs, mennyi idő telik el így, végül csak rászánom magam és felhívom őt. A testőrök már persze értesítettek arról, hogy összepakolt magának néhány holmit és csak remélni merem, hogy visszajön, hogy most sem váltja be a fenyegetéseit.

- Mondd! - mordul bele a telefonba, amint felveszi. Tehát most rendesen felbasztam az agyát mégis. Már nem is tudom, akarok-e egyáltalán bármit is mondani. Makacs és büszke vagyok, ő pedig jelenleg rideg és elutasító. Ügyes vagy, Asa!

- Hogy vagy? És hol?

- Jól és jó helyen, majd megyek valamikor - válaszol kurtán, én pedig csak felsóhajtok.

- Mikor? - kérdezem csendesen.

- Nem tudom. Ja ne! - Bontja a vonalat, én pedig most az egyszer tényleg kétségbe esek, hogy nem jön vissza. Hogy csak meg akart nyugtatni ezzel a szöveggel és ez cseppet sem azt a hatást váltja ki, amit el akart érni. Újra elkap a remegés, gyengének érzem magam és a látásom is homályosodik. A picsába! A telefon is kiesik kezemből, de annyi erőm sincs, hogy felvegyem és szóljak bárkinek is. A szék támlájának döntöm fejem és lehunyom szemem újra. Le kell nyugodnod, Asa, különben kurva nagy gáz lesz, bár nem tudom, lehet-e ennél is nagyobb.


Életemben másodjára lesz úrrá rajtam a pánik, ám ez rosszabb jelenleg még annál az állapotnál is, mikor megtudtam, hogy Nagano és Morikawa félholtra verette Yorut. A magány furcsa és fojtó érzése kerít hatalmába és ez tovább ront az állapotomon. Tisztában vagyok azzal, mi történik velem. Az orvosom mindent elmagyarázott annakidején, most mégsem tudok lehiggadni megint, pedig akarok. Nem akarom ezt az állapotot és nem akarom tolókocsiban végezni még, de egyszerűen nem megy... Félek. És ez a félelem most csak még jobban lök afelé, amitől rettegek: hogy lebénulok.


Gőzöm sincs, mennyi idő telik el, nem érzékelek már dolgokat, csak abban reménykedem, hogy valaki rám nyitja azt a kurva ajtót és orvost hív, vagy legalább segít eljutnom az ágyamig. Kurva mindegy, csak történjen valami. A hangokból ítélve azonban úgy tűnik, most az egyszer a kamik kurvára szeretnek, mert nyílik dolgozószobám ajtaja, majd Junya aggodalmas hangját hallom meg. Meg sem lep, hogy fekete párducom testőre lép be hozzám és nem a sajátom egyike. Bagirám még ilyenkor is rajtam tartja a szemét. A srác segít felállni, majd lassan megindul velem szobánk felé és időközben a saját két vérebem is megjelenik. Átvesznek Junyától, majd ők maguk visznek be a szobába és fektetnek az ágyba, míg Yoru testőre már az orvossal beszél telefonon.


Képszakadás...


Ismerős illatot érzek meg és puha ajkakat sajátomon. Kinyitom szemem, és Yorut pillantom meg. Arcán aggodalom ül, de én csak halványan elmosolyodom és kinyújtva felé kezem húzom őt mellkasomra, majd arcom hajába temetem. Sajnálom, Bagira. Tisztában vagyok vele, hogy ennyi nem lesz még elég, hogy majd beszélnem kell vele komolyabban mindenről, de egyelőre úgy tűnik, beéri most ennyivel is, amit nem bánok. Végül kibontakozik ölelésemből és csókot nyom homlokomra. Nem akarom, hogy elmenjen, ezért megfogom kezét.

- Nem megyek sehova, pihenj! - mondja kedvesen. Csak bólintok, jelezve, hogy rendben, ő pedig felkel mellőlem és elindul az ajtóhoz. Lehunyom szemem. Hallom, hogy beszél valakivel, s mikor felismerem Deon hangját, elmosolyodom. Hozzá menekült tehát, ami teljesen megnyugtat. - Ha akarsz vele beszélni, most tudsz. Fáradt, de már jól van - magyarázza a kölyöknek.


Deon gondosan becsukja maga mögött az ajtót, Yoru pedig nem jön vele, tehát ők ezt megbeszélték már. Gyanítom, hogy párducom elmesélt neki mindent, ami történt és most emiatt van itt a srác velem kettesben. Zokniban, ahogy szokott, lassú léptekkel lépdel az ágyhoz, s míg ideér, végig engem néz. Megáll és felsóhajt.

- Most meglehetősen utállak - jelenti be csendesen, de egyelőre nem mond többet, kivár. Nem tudok mit kezdeni ezzel az infóval jelenleg, így nem lep meg a dolog.

- Ezt ráértél volna közölni később is - felelek neki halkan, de minden él nélkül. Yoruval akarok lenni most. Nem tudom, mit akar hallani a kölyök tőlem. Fasz voltam, úgy viselkedtem, ahogy nem kellett volna és ezt belátom, be tudom látni, de nem neki. Magamnak már órákkal ezelőtt, a párducomnak meg valószínűleg csak órák múlva, de megteszem, ahogy eddig is megtettem. Nehézkesen ülök fel, s helyezkedem kényelmesebb pozícióba, mert utálok teljesen vízszintesen feküdni. Majd fekszem akkor, ha már megdöglöttem, addig csak a kórházi fekvésekre emlékeztet és az ott eltöltött két napra, mikor annak idején kiderült, mi bajom van. - Mit szeretnél? - kérdezem meg végül, mert Deon továbbra sem hajlandó megszólalni, csak engem figyel. Remélem, tetszik a műsor. Igen, a nagy yakuza, aki mindenkivel képes kegyetlen lenni, aki pont leszarja, hogyan vélekednek mások a dolgaival kapcsolatban, most gyenge és sebezhető.

- Megkérni, hogy ne nyugodj bele abba, hogy Yoru hozzám fordult most, hanem mielőtt legközelebb eddig fajulnának a dolgok, gondold végig, hogy mi van, ha egyszer nem hozzánk jön, hanem megy az orra után egyenest valamerre és nem jön vissza, nem veszi fel a telefont és nem hagyja megtalálni magát. Nem fogja végignézni, ahogy tönkremész mellette és Asame leveszi rólad a kezét, ha csak baszol el mindent, mert ő sem fog semmit belefeccölni egy olyan emberbe, aki reménytelen. Meg tudják tenni és meg is fogják.

- Tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy márpedig kénytelen lesz végignézni a dolgot. Nem a saját felelőtlenségem miatt, vagy azért, mert magamnak okozom a dolgot, Deon. A folyamat visszafordíthatatlan, rohadt nehéz ép ésszel végigcsinálni ezt. Tudni, hogy teljesen mindegy, mit teszel, évek-évtizedek múlva tolókocsiban végzed, majd meghalsz. Hogy nem kaphatsz akármit, mert rontja az állapotodat és ezt nem lehet sehogy sem kivédeni.

- Fiatal vagyok, nem hülye és fel vagyok világosulva a tényállásról - közli egyszerűen. - Szerintem pontosan érted, hogy nem az önhibádon kívüli dolgokra utalok, hanem amikor tombolsz, mintha kötelező lenne és nemhogy túlfeszíted a húrt, de elszaggatod hatszor. A saját életedet és Yoru boldogságát rövidíted meg a felesleges baromságokkal - jelenti ki csendesen, de magabiztosan. - Nézd... a büszkeség nem egyenlő a gőggel és bánhatsz úgy velem továbbra is, mintha egy idegen lennék, de ha szarnék a fejedre, nem itt tépném a szám. Ne csináld ki magad - kér meg határozottan. - Nem kell a kioktatás, nem kell beismerni semmit, nem tartozol bocsánatkéréssel sem felém, meg semmi. Azért nem fordultam ki az ajtón rögtön azután, hogy beközöltem a kis monológomat, hogy ha valamit mondani akarsz, azt meghallgassam, de ezekre a lepasszolásokra nem vagyok kíváncsi. Nekem te ember vagy, csak másodlagosan yakuza és ha már így belejöttem a beszédbe - folytatja lendületesen -, azt is megosztom veled, hogy hajdanán Asame azt mondta nekem rólad, hogy simán képes lennél veled szemben fülét-farkát behúzott kutyává tenni Morikawát és Naganot. Nekem az erő és a Yoruval egymás közé tett egyenlőségjel és az összetartásotok tetszett meg bennetek, az vonzott, nem a menő külső, vad viselkedés, vagy valami más, de ezek a dolgok úgy működnek, hogy ha az egyik eltaknyol, rántja magával le a másikat is. Nem tudom, meddig akarsz takarózni az esemeddel, de ha végre hajlandó leszel összeszedni magad és értelmes dolgokra fordítani az energiádat, nem lesz szükséged arra, hogy egy tizenhét éves sráccal is úgy viselkedj, mint egy morgós, harapós kutya. Én hiszek benned, de ez kurva kevés ahhoz, hogy bármi is változzon, neked kell tenned azért, hogy joggal legyél büszke - mondja ki nyíltan, azzal sarkon fordul és az ajtó felé indul.

- Nem vagyok büszke magamra - zárom ennyivel az egészet. Nem akarom megrövidíteni a Yoruval tölthető időt, de nem akarom azt sem, hogy végigszenvedje velem a dolgot, ha nem akarja. Vele akarok lenni, ez tény, de én nem tudnám elviselni, ha végig kellene néznie azt, ahogy tönkremegyek, mindegy, hogy minek a következtében... - Nem akarom, hogy végig kelljen néznie... - Erre Deon megáll és visszapillant a válla felett rám.

- Szívós, erős, kitartó srác - mondja csendesen -, nem fogja könnyen feladni. Te vagy számára a legfontosabb és szerintem nem lenne fair, ha kihagynád abból a döntésből, hogy veled legyen-e a halálodig, vagy sem. Tudjuk mindketten, mit akarna, te viszont, ha meg akarod tagadni tőle, akkor ezt egyértelműen közöld vele, mert ha így lassan elűzöd magadtól, minden szépet és jót, amit együtt éltetek meg, besározol és összetörsz, ez pedig embertelen, méghozzá mindkettőtök számára - mondja el lassan, őszintén a véleményét. - Előbb vagy utóbb mindenki meghal, így vagy úgy. Te döntesz, hogy a meglévő idődet úgy töltöd, mint egy őrült, akinek minden mindegy, vagy megragadod a jó dolgokat és mész előre, amíg bírsz. A saját munkád és életed barmolod szét az előbbi esetben - teszi hozzá komolyan, még mindig csendesen beszélve. - Ismerek olyat, aki ott volt az utolsó percig a szerelme haláláig, a karjában halt meg a fickó. Beleroppant, igen, ráadásul senki sem volt mellette, Yorunak azonban vannak barátai és nem fogjuk cserben hagyni - jelenti ki magabiztosan. - Annak, hogy kimúlsz, ugyanúgy esélye van egy hirtelen támadt csetepatéban, vagy egy előre tudott lövöldözésben, nem kell hozzá szklerózis. A fájdalomtól nem tudod megóvni, mert aki szeret téged, annak fájdalmat fogsz okozni életed során és a haláloddal is. Az egyetlen módja, hogy mindenkivel megutáltatod magad, de aki igazán szeret, az akkor is szenvedni fog, ha elkergeted magad mellől és még sokkal jobban fog neki fájni, hogy úgy kell tennie, mintha utálna, miközben veled akar lenni - mondja őszintén. - Így van kitalálva a szeretet és a szerelem, ezért kell hozzá bátorság és erő. Lehet harcolni a természet ellen, csak nem érdemes. Nem csak te élsz a halál árnyékában, ismerek olyat is, aki rendezi el a dolgait, tudatosan készül rá, hogy bármelyik napja lehet az utolsó és kurvára félek, hogy meghal, mert nagyon szeretem, de halhatatlanoknak kellene lennünk, hogy ezek a dolgok ne legyenek az életünk részei.

- Hidd el, nem akarok senkivel sem kibaszni ilyen módon, de Yorut sem akarom kitenni ennek az egésznek. Tudom, hogy neki kell döntenie, sőt, tudom, hogy valahol már eldöntötte azt is, hogy mellettem marad, de nem tudom... - mondom tényleg bizonytalanul, mire Deon visszafordul felém.

- Nem tudsz úgy dönteni, hogy meg tudd kímélni őt. Nem volt ilyen opció a lehetőségek közt és egyelőre az a helyzet áll fenn, ami mellett hiába keresed, nincs. Én... nem akartam szeretni Asamét... - vallja be kissé talán nehézkesen -, de pont olyan volt, ami egyre jobban tetszett és vonzott, minél többet láttam meg belőle... Nem volt esélyem kikerülni ezt a kapcsolatot, pedig akartam... próbáltam... és tudtam, hogy mindig kibaszottul fogom félteni... hogy gyomorgörccsel fogom hazavárni, vagy pislantás nélkül figyelni őt éles helyzetben... hogy hezitálás nélkül ölnék érte és az sem érdekelne, ha bajom esne... mert nekem ő kell, én őt akarom... Amikor a te véred kellett, annyi vért vesztett egy lövés miatt... eldöntöttem, hogy ha meghal... - Látszik rajta, hogy egyre nehezebben beszél, hogy még a gondolat is összeszorítja a torkát és mellkasát, de állhatatosan folytatja. - akkor is, ha nem volt ideje kitanítani... viszem tovább az egész mindent, ami körülveszi... a helyére lépek és folytatom, amit csinált, amit elkezdett, méghozzá minél pontosabban úgy, ahogy ő csinálta... Ő engem választott utódjának és én ezt, azt hiszem, akkor fogadtam el. Akkor jutott el az agyamig minden súlyával, hogy... pártfogoltként kötelességeim vannak és elhatároztam, hogy azokat... bármi áron teljesíteni fogom. Én tudom, hogy bele fogok dögleni, ha Asame meghal... de egy részem életben fog maradni, hogy mindaz, ami ő, az fennmaradjon... És persze hozzáteszem, ami én vagyok... aztán majd keresek valakit... aki már kettőnk munkáját viszi tovább. Pártfogoltnak sem könnyű lenni, ha nem egyszerű pártfogolt vagy, a srácokkal beszéltünk erről... és kábé csak bízni tudunk benne, hogy az elhatározásaink, az akaraterőnk és a barátságunk elég lesz. Ettől függetlenül... ha szar is, ha nehéz is, ha kegyetlen vagy fájdalmas is... ezt így kell, ezt egyikőnk, sem Yoru, sem Kazu, sem pedig én nem kérdőjelezzük meg. Ezt így akarjuk.

- Tudom - felelek ennyit, mert erre már képtelen vagyok bármit is válaszolni Deonnak. Tudom, hogy így vélekednek... Tisztában vagyok vele, hiszen beszéltünk Yoruval erről, hónapokkal ezelőtt, mert tudni akart mindent és mert én is úgy éreztem, hogy joga van tudni, mivel jár ez. Akkor egy egész éjszakát töltöttünk beszélgetéssel, hogy tisztázzuk, mivel jár a betegség, hogy mit akar tenni, mit várunk el egymástól és hogyan tovább. Mellettem akar maradni végig, én pedig nem akadályozhatom meg ebben.

- Vigyázz magadra és Yorura! - kér, majd távozik a szobából. Felsóhajtok és kibámulok az ablakon, percekkel később azonban újra nyílik szobám ajtaja, majd Yoru lép be rajta, végül letelepszik mellém az ágyra. Talán mondanom kellene valamit neki, talán felesleges, hiszen tudja, így csak felülök, s magamhoz ölelve őt fúrom fejemet nyakához.


Életemben először talán...
Zokogok.


Nem szól, szorosan ölel magához és várja, hogy megnyugodjak, de ez most megint pokoli nehéz. Újabb hosszú percek telnek el némán, úgy, hogy csak bújok ölelésébe, míg ő továbbra sem ereszt el. Valamelyikünknek szólni kellene, mondani valamit, de jelenleg a csend és ez a helyzet azt hiszem, nyugtatóbb mindkettőnknek. Teljesen elnyugszom, már csak fekszem párducom ölelésében, s úgy helyezkedem, hogy fejem mellkasára hajthassam. Szíve kellemes ütemben dobban, s most az egész teljesen olyan, mintha az enyémmel együtt tenné. El akartam lökni magamtól őt... azt akartam, hagyjon itt a faszba, hogy ne kelljen végignéznie, ahogy emberi roncsként végzem és meghalok, de be kell látnom, nélküle nem tudnám folytatni még ennyire sem. Kell nekem, szükségem van rá és akarom, hogy velem legyen...

- El akartalak lökni magamtól, nem akartam, hogy végig kelljen nézned, ahogy szép lassan egy emberi selejt leszek - mondom csendesen, szinte alig hangon, de bújva párducomhoz. - De nem tudom nélküled folytatni. Nem akarlak megláncolni, soha nem akartalak, mégis úgy éreztem, hogy ezt teszem. Azzal, hogy elmondtam neked mindent erről a betegségről, belekényszerítettelek abba, hogy mellettem maradj, hogy ne akarj kiszállni, mert sajnálsz, ezért úgy döntöttem, inkább ellöklek magamtól, de ma, mikor Junya közölte, hogy leléptél, én pedig rosszul lettem, megijedtem... Megijedtem, hogy nem vagy velem, hogy úgy döglöm meg, hogy nincs mellettem az, aki mindig is a legtöbbet számított, te, Bagira.

- Nem láncoltál magadhoz - mondja rekedtes hangon. Talán az előbb ő is együtt sírt velem, s most attól ilyen karcos a hangja. - Magam vállaltam, hogy melletted leszek végig, Asa. Ápollak, ha kell, mert ezt akarom. Minden együtt tölthető percet kihasználni és veled lenni. Ez nem teher, nem áldozat...

- Tudom, megértettem. Sajnálom... - mondom csendesen, mire csókot nyom fejemre, majd óvatosan elfektet az ágyon, s mellém fekszik. Hozzábújok, az ölelésébe menekülve, a karjai közé. Nem akarom őt elveszíteni, mert sokkal többet ér nekem bárminél.