Kawano
Általában nem jó, ha Asame házhoz megy hivatalos ügyben hívatlanul. Szinte mindig rossz, hiszen amióta csak az örege kilehelte a lelkét, a Szindikátus bérence. Kibaszott Asame. A csontjaimban érzem, hogy főbe kéne lőni, amint kiszáll a BMW-jéből, halomra gyilkolni az embereit, aztán elhúzni az országból olyan helyre, ahová a Szindikátus keze nem ér el. Úgysincs maradásom itt, ennyi ember és fegyver láttán könnyen kitalálható, hogy fény derült a mocskos kis titkaimra és vége a dalnak. Pedig kurva jól alakult minden, a város is virágzik, mint még talán soha. Míg várom, hogy a kis Seichoru megjelenjen a dolgozószobámban, átfut a fejemben az a gondolat, mióta ilyen pedáns a Szindikátus. Néhány ember, pár Kínának eladott suhanc és holmi… Korábban leszarták, a kutyát nem érdekelte, csak minden legyen rendben a kibaszott várossal és jelenjen meg a yakuza a kötelező eseményeken. Változnak az idők, úgy látszik. De akkor is idegesít, hogy ez a kopó a házamban jár és a fejemet akarja. Eddig minden harcát megnyerte, túlélte a vágásokat és lövéseket, mert Asame, baszdmeg, mindent túlél. Hányan akarják a halálát? Engem addig nem zavart, hogy él, míg az utamat nem keresztezte, de kicsúsztam az időből, itt ma már legfeljebb csak az én vérem folyhat, az ő segge bebiztosított. Tudtam, hogy Takuya elárul, a fiával való fenyegetés kevés lesz. Vagyis sok, vérszemet kap. Csodálkozom is, hogy nyugton vár, hogy egészen az utolsó pillanatig számolja a másodperceket. Embert faragtam belőle, olyan testőrt, amilyenné mind válni akar. Mindent elé raktam és csak azt vártam el, hogy kövessen, bárhová megyek, ha a pokolba is szállok alá. Hogy megvédjen és takarítson utánam. Kiváló ember, büszke lennék rá, ha sikerült volna tökéletessé formálnom. De nem lett katona, megmaradt testőrnek, akinek véleménye, személyisége és akarata van. Sőt, minden elszámolt másodperc, amit a fia nélkül élt túl, keményebbé tette, tovább tanult és taktikázott… Vajon hogy csinálta? Hogyan szövetkezett Asaméval? Nem hagy nyugodni a gondolat. Azt reméli, Asame visszaadja neki a kölkét, de gondoskodott róla Zakura, hogy abból a kis töpszliből sose legyen ember. Bosszú a tökéletlenségért. Nem értem, egy hidegfejű férfit hogy képes egy asszony forró szívűvé változtatni. Mindent az a kurva rontott el. Tudom, hogy Takuya tudja, én ölettem meg, azóta lázong ellenem. És nem akar bosszút állni? Nevetséges. Teremtményem tökéletlensége még szembetűnőbb, mint valaha. Elfelejtené a veréseket, a kínokat, de éjjelente a fia üvöltésében ott lesznek. Az a gyerek még rosszabbakat is élt meg, mint az apja, Zakura egy elmebeteg, úgy játszott vele, mint macska az egérrel. Márpedig a kamaszok vagy a gyerekek játéka a legkegyetlenebb, a kíváncsiság és a kedv könyörtelen kínzómester. Mindig az a kérdés, vajon mit bír még ki a test, s mit a szellem…
Mindegy lehetne nekem, ki követ engem a poszton, de nem az. Azt akarom, hogy emlékezzenek rám. Hogy az égett szaru szagában ott legyek, hogy a nevem sötétséget hozzon a vidámságra. Fényárba öltöztettem ezt a porfészket, kitakarítottam, embereknek adtam munkát és örömöket, s kivettem a részem a szórakozásból. Hát baj ez? Baj. De Takuyával nem lesz ilyen gond, olyan átlagos, hogy az már siralmas és valóban minden képessége megvan hozzá, hogy amit én megcsináltam ezzel a várossal, azt ő fenntartsa, talán még fejlesztheti is.
Célszerűbb lett volna lőni. Nem azért, hogy megöljem Asamét, a halála nekem már úgyis lényegtelen, hanem a hátralévő idő lerövidítésére. Félek a haláltól és ez a köcsög mindent el fog követni, hogy rettegjem az utolsó pillanatot. De nem, a büszkeség nem engedi, hogy a vesztembe rohanjak végleg. Tán… még kíváncsi is vagyok, ha nem Takuya bosszúja vár, akkor kié. Kinek van több haragudnivalója annál a vérebnél? Takuyával mindent megtettem, ami csak eszembe jutott, a végére már szó szerint a bőrére nőtt a hosszú ujjú ing és a vasalt nadrág. Érdekel az ellenfelem. Persze csalódás ér, mert nem hozzá vezetnek, Asame tényleg nem ad át senkinek trófeaként, hanem le akar záratni a kibaszott pincéjébe. Meg a kurva anyádat, azt! Mintha esélyem lenne menekülni… Tudom, tudom, amióta csak belépett a kapumon, ez veszett ügy.
- Halálra éheztetsz? Vagy várunk még valamire? - kérdezem Asamét. A hangom megváltozott, a hajamból néhány tincs kibontakozik a gondosan rendezett halomból és a homlokom kezdi csiklandozni, az izmaim megfeszülnek. Túl sok időt töltöttem pincében, láncok közt, hogy el tudjam képzelni, mik várhatnak rám és még a sötétben is látok kirajzolódni eszközöket, amiket használni jobban szeretnék, mint kipróbálni a másik oldalt. A Seichirou család is híres a kegyetlenségéről, mindegy, hogy a kicsi, az öreg, vagy annak az örege, félték a nevüket. De nekem nem Asaméval van dolgom, ő csak lejelenti, hogy a küldetés teljesítve, a Szindikátus megsimogatja a fejét, újabb képzeletbeli érdemjelet akaszthat a mellkasára, várva, hátha egyszer maguk közé emelik. Minden esélye megvan rá.
- Megmondtam neked, Kawano, ígéretett tettem valakinek arra, hogy nem én foglak kivégezni, és az ígéreteimet mindig megtartom - közli hűvösen. Amint hátat fordít, idegesen rángatni kezdem a láncaimat, mint egy vadállat. Intelligensebb vagyok a dögöknél, de… de nem akarok várni. Lőni kellett volna. Valaki biztos megöl, ha megteszem.
Takuya megölte az egyetlen embert, akire számíthattam. Az a korcs… Bár ahogy rám szegezte a pisztolyt, én sem voltam benne biztos, hogy színjáték az egész. Jobban meg kellett volna égetni, hogy tudja, ki a vezére. Ha kicsit gondosabban dolgozom, Japán domborzata visszaköszönt volna az oldaláról. A kurva életbe, hogy ilyeneken gondolkodom! Ki akar engem? És mit akar tenni? A bosszú nem csak a halálról szól, a rohadt picsába! Asame, te szótartó seggfej! A hülye fejem...
- Ki az?! Meddig várjak rá?! Essünk rajta túl már!
A csend válaszol, majd hosszú, ámbár megszakított monológ után megelevenedik a sötétség és egy medveszerű rém jelenik meg az ajtóban egy hozzá képest nyeszlett testőrrel és egy szőke cicával. A mozgása eszembe jutottat minden sérülést, amit neki okoztam, a tetoválásait és az izmait… Mindig élvezet betörni az ilyen nagydarab állatokat, de ez… ez kudarc volt, nem tört meg. Az elme hatalma. Létezik ember, aki kibírja, vagyis létezik menedék, mely megóv az őrülettől. Csodálattal tölt ez a felfedezés még mindig, hiszen pályafutásom alatt még nem találkoztam ilyen erős akarattal. És még most is azt akarom, hogy üvölteni, rázkódni, sőt, sírni láthassam. Asame emberei mind hasonlóak és mindet be akarnám törni, de hogy ez… ez az egy nem a testőrség tagja, arra mérget vennék. A pillantása hűvös, a gondolkodása nem testőrökre jellemző. Puszta kézzel rárontani egy fegyveresekkel tömött autóra… Vagy Asame ilyen elképesztő hülyeségre tanítja az embereit? És mégis meghajolt a fém azokban az erős kezekben, még a láncokat is majdnem letépte. Bár olyan erőm lenne, mint az övé! Ha újra láncra verhetném, ugyanazokat tenném a kis szőkével a szeme láttára, mint amiket vele. Az dühítené, tudom, s a dühe felforralná, többé nem lelne menedéket abban a zugban a koponyája mélyén, ahova zárta az elméjét, míg kínoztam. Istenem, ha láthatnám…!
- A kígyó ragadozó, Asame… - suttogja. Nem hiszem, hogy az a szótartó köcsög még itt lenne, de ez nem zavarja a rusnya korcsot. - Azt akarom, hogy eleressze. Fusson csak Tokió utcáin, minden neszre felfigyelve, mint a patkány.
- Baromság! - szól rá a mellette álló férfi. - Te nem vagy bosszúálló, hogy ilyet kérj. Megkaptad, amit akartál, intézd el, aztán feküdj vissza - kéri. Szinte szánalmas, mégis vágyom rá, hogy az ő akarta teljesüljön. Nem csak én, a kisgyerek is azt reméli, a korcs meggyőzhető, de annak a pillantásában még mindig az elszántságot látom. Megtörhetetlen, acélos, masszív elszántságot.
- Ideje, hogy minden yakuza megjegyezze a nevem és azt, hogy a semlegességem megsértése akkor is az életükbe kerül, ha én is belehalok.
- Masao!
- Mondd meg Asaménak, hogy nem vagyok terráriumlakó, hogy a betett zsákmányra vadásszak! Majd elkapom, ha eljön az ideje - válaszol a férfinek magabiztosan, ezzel lezártnak tekintve az ügyet. Nem érdekli a testőr ellenállása, sőt, mikor a fegyveréért nyúl, hogy véget vessen a kettőnk ügyének, a rusnya korcsból egyszeriben a lebenyeit szétnyitott, fenséges kobra lesz. Rettegnem kellene a haragját, hiszen amit ígért, az a pokolnál is rosszabb lesz, de pillanatnyilag csak meredten figyelni tudom őt. A végzetem. Nem hittem volna, hogy Takuyán kívül ennyire magának akarhatja valaki a kivégzésem jogát. Áltassam magam, hogy ha Asame elereszt, lesz esélyem túlélni, elmenekülni vagy visszatérni a yakuzaszékembe? Faszság, ez az ember holtbiztos, hogy nem szolgálja a kis Seichirout és minden kint megtett lépésem maga lesz a kín. - Ne merészeld! - formálja sziszegve a testőrnek. Jól ismerik egymást, talán sokkal jobban, mint el tudom képzelni. Annyira, amennyire engem senki sem ismert meg és amennyire én sosem kerültem közel senkihez. Az ember, még ha nem is tapasztalja meg az ilyesmit, meglátja, megérzi.
A testőr feladja a harcot, a semleges kígyó akaratereje őt is legyőzte. Vajon a nyomába értem ennek az akaraterőnek? Furcsa már most a múltra gondolni, mikor a jövő szörnyűségesebbnek látszik minden megélt borzalomnál.
2012. szeptember 23., vasárnap
21.
Asame
Nem mondom, hogy nem bírtam volna ki, ha Deonnal most nem kezdünk egymással semmit, de így határozottan jobb volt. Amúgy is egy bújós dög lett mostanában, amit én cseppet sem bánok. Imádom, mikor ennyire szeretetéhes és ebből kijut jócskán testőrének és még Ryuunak is persze. Igazából sétálni indultam, valamint egy kávét beszerezni, mielőtt folytatom a munkát, de ha már eszembe jutott Shinji, akkor megejtem azt a bocsánatkérést, amit már említettem Deonnak, s egyenesen a testőrszoba felé veszem az irányt. Ryuuichi és Shinji persze most is nyakig a munkába merülve ülnek asztalaiknál, miközben a nyitott ablakon keresztül kellemes levegő áramlik be. Belépek hozzájuk, ám mielőtt mindkettő felugorhatna, hogy köszöntsenek, csak leintem őket.
- Igazából Shinjivel szeretnék beszélni - jegyezem aztán meg, mire a srác rám pillant, Ryuu pedig távozni készül, de maradásra kérem. Semmi olyat nem óhajtok mondani a kölyöknek, amit ő, mint pótapja, esetlegesen nem hallhatna. - Csak szeretnék tőled elnézést kérni, amiért kellemetlen szituációba hoztalak.
- Nincs miért elnézést kérnie, Asame-sama, ez a dolgom.
- Ebben részben igazad van, részben pedig azért nem, mert lehettem volna tapintatosabb veled. Még egyszer ne haragudj. Kiváló testőr vagy és örülök, hogy Deon mellé kerültél.
- Köszönöm szépen, Asame-sama, a belém vetett bizalmat - hajol meg mélyen, én pedig még egy utolsó pillantást vetek rá, azzal elindulok végre a konyha irányába.
Ezután lassan telt a nap. Sheon csak másnap reggel távozott, így én is reggeli után összeszedtem a kölykömet, hogy meglátogassuk a mi kis kényeskedő luvnyánkat. Jó volt látni a cicust, hogy már most sokkal jobb színben volt, még hízelgett is egy sort mindkettőnknek, s bár nehéz volt őt otthagyni, mégis meg kellett tennünk. Jobb helyen volt még pár napig a kórházban, mint nálunk.
Napok teltek el aztán eseménytelenül. Az embereink folyamatosan dolgoztak Kawano és Zakura eltűntetésén, de sokra nem haladtunk vele. Zakura még mindig foghatatlannak tűnt, ami kezdett egyre jobban idegesíteni, mert valahogy sehogy sem akart haladni az ügy. Sheon is sokszor jelent meg nálunk, én folyamatosan tartottam a kapcsolatot a Szindikátussal, remélve, hogy hamarosan valami használhatót is tudok nekik mondani. Az oyabun már türelmetlen, amit meg is értek, hiszen két olyan yakuza ellen ténykedek, akik kemény pillérei annak a területnek. Hamarosan azonban változni kezdtek a dolgok. Sheon egyre kevesebbet jött Ehimét látogatni, végül teljesen el-elmaradozott, amit kezdetben nem értettünk, aztán megtudtuk az okát ennek is.
Egy titkos hálózaton keresztül hirtelen olyan jelentések érkeztek, melyek már nem csak Kawanora jelentettek terhelő bizonyítékot, de Zakurát is alaposan befeketítette, s nem csak írásos formában, hanem képek és videóanyagok is érkeztek. Nekem ez már elég volt ahhoz, hogy Kiyosumi elé állva jelentést tegyek és arra kérjem, engedélyezze a két yakuza végleges likvidálását, így mire Sheon azzal a kérdéssel fordult felém, hogy jelentsem a Szindikátusnak a történteket, már olyan válasszal tudtam neki szolgálni, ami megpecsételte a két férfi sorsát. Megértem, az a kölyök, akit csak az életkor miatt nevezhetek annak, miért akart mindenáron szabadulni a yakuzáktól. Annyi haladékot kértem tőle, hogy összeszervezzem a saját embereim, hogy megfelelő módon csaphassak le Kawanora, míg Zakura sorsát az ő kezeire bíztam. Rendesen meg akartam szervezni ezt a leszámolást, hiszen nagyon jól tudom, hogy ha elkapkodjuk a dolgot, abból semmi jó nem sülhet ki. Pár napot kértem csak, ám úgy tűnt, az a pár nap is túl sok lesz.
Újabb videoanyag érkezett Sheontól, melyben most Takuya fia kapta a főszerepet és az, ahogy a két férfi elbánik azzal a kölyökkel. Nem akartam, hogy Deon jelen legyen, mikor megnézem azokat a felvételeket, mert ahogy a két yakuza bánt azzal a szerencsétlen fiúval… Még a kínaiak is jobban vigyáznak az értéktelen szajhákra is, holott ha valami, akkor a hasznavehetetlen szajha odakint még annyit sem ér, mint itt. Magam sem néztem végig a felvételt, valahol az anyag felénél kilőttem a gépem, majd a lemezt, amin érkezett, egy dossziéba csúsztattam, miközben már Akihitot hívtam, hogy álljon készen, mert támadunk, s arra kértem, küldje ide az egyik emberét, hogy ezt a felvételt is átadhassam az oyabunnak, mint az utolsó terhelő bizonyítékot. Három órát kért, adtam neki kettőt, s közben tájékoztattam Sheont, hogy álljon készen, mert hamarosan látogatást teszek Kawanonál, ő pedig végre leszámolhat Zakurával.
Öt autónyi testőrséget vettem magam mellé, és Akihito is biztosított arról, hogy legalább negyven embere van a környéken, akiket azonnal mozgósítani tud, valamint ugyanennyi ember áll rendelkezésre Zakura rezidenciájánál. Teljes körültekintést kértem az embereimtől. A cél az, hogy megszabaduljunk mindkettőtől, ám nem felejtettem el, hogy ígéretet tettem Masaonak, miszerint ő végezheti ki Kawanot. Szeretem megtartani az ígéreteimet és csak abban az esetben fordulhat elő, hogy nem tartom magam az ígéreteimhez, ha valamelyikünk élete múlik ezen döntésemen. Persze bebiztosítottam magamat is, előhozattam a garázsból a hetes BMW-t, s magam mellé kértem Shinjit, hogy Ryuuval együtt kísérjenek. Persze kivételesen elkértem őt kölykömtől, és megígértem Deonnak, hogy vigyázok testőrére, azonban azt semmiképpen sem akartam, hogy velem jöjjön.
Reggel hétre terveztem az indulást, hiszen még így is jócskán tíz lesz, mire Kawanohoz érünk, s amint ez megtörténik, Sheont is értesítik, hogy lecsaphat végre Zakurára, így a két yakuzát egyszerre éri támadás, tehát esélyük sem marad egymást segíteni, amivel azt érhetnék el, hogy valamelyikünket hátba támadja az ellenfél. Pontosan érkezünk, hiszen a pontosság nagy erény, én pedig még tegnap tájékoztattam róla Kawanot, hogy meglátogatom, s tíz óra magasságában már ott is leszek, várjon rám. Biztos vagyok benne, hogy sejti, miért akarok találkozni vele és van egy olyan érzésem, hogy készül valamivel. Ő ne tenné? Valóban betartom, amit ígértem, autóink pontban tíz órakor begurulnak Kawano rezidenciájának udvarára, s bár az őrség fegyverrel a kezükben fogad, én bátran szállok ki autómból, miután testőreim ajtót nyitnak nekem. Azonnal fegyveresek lépnek hozzánk és leellenőrzik, mi van nálunk, majd megkísérlik elvenni fegyvereinket, ám Ryuuichi és Shinji után embereim közül többen is előrántják pisztolyaikat, ezzel jelezve a testőrségnek, hogy bármekkora is az erőfölény esetlegesen az ő részükről, minket az sem állít meg és nem hagyják védtelenül yakuzájukat sem. Kawano emberei pár percig hezitálnak, végül ellépve tőlünk intenek nekem és két testőrömnek, hogy kövessük őket, hogy bekísérjenek minket a yakuzához, aki szintén két testőrrel fogad bennünket.
- Kemény pofára esés, mikor kiderül, hogy a kis Seichirou nem tudja az illemet - szólal meg a férfi a székében ülve, ujjaival peckesen támasztva arcát könyöklő kezén. - Minek köszönhetem ezt a rátörő modort? - kérdezi komolyan, nem leplezve sértettségét.
- Az illem annak jár, aki meg is érdemli, Kawano - jelentem ki ridegen. - Jöttem lezárni azt, amit már évek óta le kellett volna zárnia a Szindikátusnak.
- Mindigis szerettél a végrehajtó szerepében posztolni, de nem hiszem, hogy jogosan rántasz fegyvert a birtokomon egy rutineljárás alatt. Visszakaptad a kis szőkéd és a kutyád. Mit akarsz még? Tudtommal semmi dolgunk egymással - közli hűvösen.
- Az én akaratom, hidd el, cseppet sem számít itt már. Az oyabun megelégelte a piszkos kis dolgaidat. Hamarosan új yakuzát tesznek a helyedre, az már csak rajtad múlik, hogy önként távozol innen, vagy hullazsákban.
- Nagyon magabiztos vagy, de ha ez a Szindikátus akarata, te mi a francot keresel itt? Már hivatalosan is a végrehajtójuk vagy? - kérdezi gúnyolva.
- Kétlem, hogy rád tartozna, mije vagyok a Szindikátusnak vagy mije nem. Érintett vagyok az ügyben azáltal, hogy az embereimet támadtad meg, a többi viszont nem a te dolgod.
- Rám tartozik, mert ha most értesítem az oyabunt a fenyegetőzésedről és csak blöffölsz, talán már te is szarban leszel, az embereidet pedig visszakaptad. A kutyád nem lett rondább, mint volt, használható is maradt, a cafkádra meg időm sem volt, élvezhetitek a kis pártfogoltaddal.
- Ha annyira biztos lennél abban, hogy blöffölök, már hívtad volna. - Kawano int a testőrének, hogy hívja fel az oyabunt, mire a férfi már nyúl is telefonjáért és tárcsázza őt. Miután a vonal másik végén Kiyosumi minden bizonnyal beleszól, a testőr tisztelettel felvázolja neki a helyzetet, aztán hosszabb hallgatás után illedelmesen elköszön és bontja a vonalat, arcán azonban látszik, hogy végiggondol néhány dolgot.
- Asame-sama nem blöfföl - szólal meg aztán csendesen. - A Szindikátus döntése szerint Kawano-sama kiiktatásra kerül és mindenki, aki önhöz lojális marad, veszni fog - árulja el.
- Ugyan miért? - vonja őt kérdőre összeszűkülő szemöldökkel, kihúzva magát a székében, de mivel a testőr hallgat, rám pillant.
- Bármennyire is ügyesen igyekeztél eltüntetni magad után a szart, a piszkos kis dolgaid kiderültek, s bármennyire is nagyszerűen virágoztatod ezt a területet, a Szindikátus egyáltalán nem nézi jó szemmel, hogy fiatal suhancokat adsz el Kínának és nem csak olyanokat, akik már csak szervdonornak jók, hanem olyan fiatal fiúkat is, akikre társadalmunknak szüksége lehet, és nem feltétlen szajhaként. Kiyosumi-sama szemében ez hazaárulásnak számít.
- Miféle vád ez?! - bukik ki belőle hevesen, szemei megvillannak és azonnal felpattan a székéből, s előrántva rám szegezi a pisztolyát. Testőreim azonnal elém ugranak fegyvert rántva, míg Takuya meg sem mozdul, az viszont némiképp elégedettséggel tölt el, hogy a másik férfi is gazdájára szegezi fegyverét, ám nem bízom el magam.
- Nem vád, ezek már tények, Kawano, de megnézheted a saját szemeddel is a bizonyítékokat.
- Mintha még számítana - morogja dühösen, kitartva még a pisztolyt, ám lassan kezd elbizonytalanodni, hiszen tudja jól, a saját embere előbb fogja őt lelőni, mint az én testőreim.
- Igazad van, már nem igazán, viszont az már rajtad múlik, hogy méltósággal, yakuzaként végzed be a sorsod, vagy mint egy egyszerű patkány.
- Ebben a helyzetben nem létezik már méltóság, Asame - közli visszanyerve a lélekjelenlétét és lassú, de határozott mozdulatokkal lerakja az asztalra a fegyverét -, ráadásul egy yakuzát és egy patkányt is ugyanúgy kilapíthat egy autó.
- De megkapod az esélyét annak, hogy utoljára még yakuzaként viselkedhess - közlöm vele. - Kötözzétek meg!
- Mégpedig? - kérdezi, miközben idegesen pillant körbe, ám ellenállást nem tanúsít tovább az embereimmel szemben. Takuya továbbra sem mozdul, míg a másik testőr leteszi fegyverét az asztalra.
- Elrendezheted az embereid sorsát.
- Megkötözve? Végig is akarsz hurcolni, mint valamit trófeát, aztán levágod a fejem és elviszed a Szindikátusnak? - Hűvös tekintettel mered rám, hangja mélyebbé válik.
- Nem. Azért élsz még, mert ígéretet tettem az emberemnek, hogy ő végezhet veled, én pedig szeretem megtartani az ígéreteimet. - Kawano meglepetten pillant Takuyára, aki maga is ledöbben a feltételezésen. - Nem róla beszélek.
- Megtiszteltetés volna Asame-sama testőrének lenni, de a bosszú nem adná vissza a fiamat és nem semlegesítene semmilyen fájdalmat, nem törölné el az emlékeimet, ezért átadom másnak annak reményében, hogy ő megtalálja benne, amire szüksége van.
- Hogy döntesz?
- Csak a fiamat szeretném visszakapni, sama, semmi más nem érdekel - feleli őszintén. Takuya erős, szerény ember, tartja magát, így egy bólintással jelzem neki, hogy rajtam nem fog múlni, hogy visszakapja a fiát, majd Kawanora pillantok, megadva neki az utolsó szó jogát, ám ő feszélyezett képpel hallgat.
- Menjünk! - adom ki az utasítást, mivel a férfi nem mond semmit. - Rád bízhatom a többit? - kérdezem meg kifelé menet megállva egy pillanatra Takuya mellett, mire a férfi biccent, majd előrántja pisztolyát és lelövi társát. Előhúzom cigimet a zsebemből és rágyújtok, végül megindulok testőreim után.
- Átadsz mindent Takuyának? - szólal meg már az autó mellé érve Kawano.
- Ez a szándékom - ismerem el neki. - Takuya nagyszerű testőr, remekül átlát mindent, így nincs okom nem rábízni a területeidet.
- Kimért, határozott, sokrétű a tudása és magabiztos, a Szindikátus sem választhatna nála jobbat - ért egyet.
- Magam is így gondoltam, mikor őt ajánlottam nekik. Akarsz még itt valamit? - kérdezem meg végül, mielőtt kiadnám a parancsot a távozásra, s bár pár emberem marad itt segíteni Takuyát, mi hazamegyünk. Az én feladataimnak ezzel vége.
- Vicces egy ember vagy te - közli felröhögve. - Megkötöztetsz, elhurcolsz és megkérdezed a kocsi mellett, akarok-e még valamit. Gondolom, a fogkefémre nem lesz szükségem - ironizál rázkódva a röhögéstől.
- Menjünk! - adom ki az utasítást, fel sem véve Kawano gúnyolódását. Őt a testőrök betessékelik az egyik BMW-be, míg én Ryuuichivel és Shinjivel saját autómhoz sétálok.
Otthon sem marad el a fegyveres kíséret, ami Kawanot illeti, s azonnal a pincébe vitetem őt, bár megpróbál ugyan megszökni, kijátszva testőreim pillanatnyi figyelmetlenségét, ám pár méternél nem jut tovább, mert több testőröm is utána ered és szinte azonnal a földre terítik őt, majd már szorosan közrefogva lekísérik a pincébe, míg én elintézem, hogy Masao értesüljön arról, Kawano itt van.
Nem mondom, hogy nem bírtam volna ki, ha Deonnal most nem kezdünk egymással semmit, de így határozottan jobb volt. Amúgy is egy bújós dög lett mostanában, amit én cseppet sem bánok. Imádom, mikor ennyire szeretetéhes és ebből kijut jócskán testőrének és még Ryuunak is persze. Igazából sétálni indultam, valamint egy kávét beszerezni, mielőtt folytatom a munkát, de ha már eszembe jutott Shinji, akkor megejtem azt a bocsánatkérést, amit már említettem Deonnak, s egyenesen a testőrszoba felé veszem az irányt. Ryuuichi és Shinji persze most is nyakig a munkába merülve ülnek asztalaiknál, miközben a nyitott ablakon keresztül kellemes levegő áramlik be. Belépek hozzájuk, ám mielőtt mindkettő felugorhatna, hogy köszöntsenek, csak leintem őket.
- Igazából Shinjivel szeretnék beszélni - jegyezem aztán meg, mire a srác rám pillant, Ryuu pedig távozni készül, de maradásra kérem. Semmi olyat nem óhajtok mondani a kölyöknek, amit ő, mint pótapja, esetlegesen nem hallhatna. - Csak szeretnék tőled elnézést kérni, amiért kellemetlen szituációba hoztalak.
- Nincs miért elnézést kérnie, Asame-sama, ez a dolgom.
- Ebben részben igazad van, részben pedig azért nem, mert lehettem volna tapintatosabb veled. Még egyszer ne haragudj. Kiváló testőr vagy és örülök, hogy Deon mellé kerültél.
- Köszönöm szépen, Asame-sama, a belém vetett bizalmat - hajol meg mélyen, én pedig még egy utolsó pillantást vetek rá, azzal elindulok végre a konyha irányába.
Ezután lassan telt a nap. Sheon csak másnap reggel távozott, így én is reggeli után összeszedtem a kölykömet, hogy meglátogassuk a mi kis kényeskedő luvnyánkat. Jó volt látni a cicust, hogy már most sokkal jobb színben volt, még hízelgett is egy sort mindkettőnknek, s bár nehéz volt őt otthagyni, mégis meg kellett tennünk. Jobb helyen volt még pár napig a kórházban, mint nálunk.
Napok teltek el aztán eseménytelenül. Az embereink folyamatosan dolgoztak Kawano és Zakura eltűntetésén, de sokra nem haladtunk vele. Zakura még mindig foghatatlannak tűnt, ami kezdett egyre jobban idegesíteni, mert valahogy sehogy sem akart haladni az ügy. Sheon is sokszor jelent meg nálunk, én folyamatosan tartottam a kapcsolatot a Szindikátussal, remélve, hogy hamarosan valami használhatót is tudok nekik mondani. Az oyabun már türelmetlen, amit meg is értek, hiszen két olyan yakuza ellen ténykedek, akik kemény pillérei annak a területnek. Hamarosan azonban változni kezdtek a dolgok. Sheon egyre kevesebbet jött Ehimét látogatni, végül teljesen el-elmaradozott, amit kezdetben nem értettünk, aztán megtudtuk az okát ennek is.
Egy titkos hálózaton keresztül hirtelen olyan jelentések érkeztek, melyek már nem csak Kawanora jelentettek terhelő bizonyítékot, de Zakurát is alaposan befeketítette, s nem csak írásos formában, hanem képek és videóanyagok is érkeztek. Nekem ez már elég volt ahhoz, hogy Kiyosumi elé állva jelentést tegyek és arra kérjem, engedélyezze a két yakuza végleges likvidálását, így mire Sheon azzal a kérdéssel fordult felém, hogy jelentsem a Szindikátusnak a történteket, már olyan válasszal tudtam neki szolgálni, ami megpecsételte a két férfi sorsát. Megértem, az a kölyök, akit csak az életkor miatt nevezhetek annak, miért akart mindenáron szabadulni a yakuzáktól. Annyi haladékot kértem tőle, hogy összeszervezzem a saját embereim, hogy megfelelő módon csaphassak le Kawanora, míg Zakura sorsát az ő kezeire bíztam. Rendesen meg akartam szervezni ezt a leszámolást, hiszen nagyon jól tudom, hogy ha elkapkodjuk a dolgot, abból semmi jó nem sülhet ki. Pár napot kértem csak, ám úgy tűnt, az a pár nap is túl sok lesz.
Újabb videoanyag érkezett Sheontól, melyben most Takuya fia kapta a főszerepet és az, ahogy a két férfi elbánik azzal a kölyökkel. Nem akartam, hogy Deon jelen legyen, mikor megnézem azokat a felvételeket, mert ahogy a két yakuza bánt azzal a szerencsétlen fiúval… Még a kínaiak is jobban vigyáznak az értéktelen szajhákra is, holott ha valami, akkor a hasznavehetetlen szajha odakint még annyit sem ér, mint itt. Magam sem néztem végig a felvételt, valahol az anyag felénél kilőttem a gépem, majd a lemezt, amin érkezett, egy dossziéba csúsztattam, miközben már Akihitot hívtam, hogy álljon készen, mert támadunk, s arra kértem, küldje ide az egyik emberét, hogy ezt a felvételt is átadhassam az oyabunnak, mint az utolsó terhelő bizonyítékot. Három órát kért, adtam neki kettőt, s közben tájékoztattam Sheont, hogy álljon készen, mert hamarosan látogatást teszek Kawanonál, ő pedig végre leszámolhat Zakurával.
Öt autónyi testőrséget vettem magam mellé, és Akihito is biztosított arról, hogy legalább negyven embere van a környéken, akiket azonnal mozgósítani tud, valamint ugyanennyi ember áll rendelkezésre Zakura rezidenciájánál. Teljes körültekintést kértem az embereimtől. A cél az, hogy megszabaduljunk mindkettőtől, ám nem felejtettem el, hogy ígéretet tettem Masaonak, miszerint ő végezheti ki Kawanot. Szeretem megtartani az ígéreteimet és csak abban az esetben fordulhat elő, hogy nem tartom magam az ígéreteimhez, ha valamelyikünk élete múlik ezen döntésemen. Persze bebiztosítottam magamat is, előhozattam a garázsból a hetes BMW-t, s magam mellé kértem Shinjit, hogy Ryuuval együtt kísérjenek. Persze kivételesen elkértem őt kölykömtől, és megígértem Deonnak, hogy vigyázok testőrére, azonban azt semmiképpen sem akartam, hogy velem jöjjön.
Reggel hétre terveztem az indulást, hiszen még így is jócskán tíz lesz, mire Kawanohoz érünk, s amint ez megtörténik, Sheont is értesítik, hogy lecsaphat végre Zakurára, így a két yakuzát egyszerre éri támadás, tehát esélyük sem marad egymást segíteni, amivel azt érhetnék el, hogy valamelyikünket hátba támadja az ellenfél. Pontosan érkezünk, hiszen a pontosság nagy erény, én pedig még tegnap tájékoztattam róla Kawanot, hogy meglátogatom, s tíz óra magasságában már ott is leszek, várjon rám. Biztos vagyok benne, hogy sejti, miért akarok találkozni vele és van egy olyan érzésem, hogy készül valamivel. Ő ne tenné? Valóban betartom, amit ígértem, autóink pontban tíz órakor begurulnak Kawano rezidenciájának udvarára, s bár az őrség fegyverrel a kezükben fogad, én bátran szállok ki autómból, miután testőreim ajtót nyitnak nekem. Azonnal fegyveresek lépnek hozzánk és leellenőrzik, mi van nálunk, majd megkísérlik elvenni fegyvereinket, ám Ryuuichi és Shinji után embereim közül többen is előrántják pisztolyaikat, ezzel jelezve a testőrségnek, hogy bármekkora is az erőfölény esetlegesen az ő részükről, minket az sem állít meg és nem hagyják védtelenül yakuzájukat sem. Kawano emberei pár percig hezitálnak, végül ellépve tőlünk intenek nekem és két testőrömnek, hogy kövessük őket, hogy bekísérjenek minket a yakuzához, aki szintén két testőrrel fogad bennünket.
- Kemény pofára esés, mikor kiderül, hogy a kis Seichirou nem tudja az illemet - szólal meg a férfi a székében ülve, ujjaival peckesen támasztva arcát könyöklő kezén. - Minek köszönhetem ezt a rátörő modort? - kérdezi komolyan, nem leplezve sértettségét.
- Az illem annak jár, aki meg is érdemli, Kawano - jelentem ki ridegen. - Jöttem lezárni azt, amit már évek óta le kellett volna zárnia a Szindikátusnak.
- Mindigis szerettél a végrehajtó szerepében posztolni, de nem hiszem, hogy jogosan rántasz fegyvert a birtokomon egy rutineljárás alatt. Visszakaptad a kis szőkéd és a kutyád. Mit akarsz még? Tudtommal semmi dolgunk egymással - közli hűvösen.
- Az én akaratom, hidd el, cseppet sem számít itt már. Az oyabun megelégelte a piszkos kis dolgaidat. Hamarosan új yakuzát tesznek a helyedre, az már csak rajtad múlik, hogy önként távozol innen, vagy hullazsákban.
- Nagyon magabiztos vagy, de ha ez a Szindikátus akarata, te mi a francot keresel itt? Már hivatalosan is a végrehajtójuk vagy? - kérdezi gúnyolva.
- Kétlem, hogy rád tartozna, mije vagyok a Szindikátusnak vagy mije nem. Érintett vagyok az ügyben azáltal, hogy az embereimet támadtad meg, a többi viszont nem a te dolgod.
- Rám tartozik, mert ha most értesítem az oyabunt a fenyegetőzésedről és csak blöffölsz, talán már te is szarban leszel, az embereidet pedig visszakaptad. A kutyád nem lett rondább, mint volt, használható is maradt, a cafkádra meg időm sem volt, élvezhetitek a kis pártfogoltaddal.
- Ha annyira biztos lennél abban, hogy blöffölök, már hívtad volna. - Kawano int a testőrének, hogy hívja fel az oyabunt, mire a férfi már nyúl is telefonjáért és tárcsázza őt. Miután a vonal másik végén Kiyosumi minden bizonnyal beleszól, a testőr tisztelettel felvázolja neki a helyzetet, aztán hosszabb hallgatás után illedelmesen elköszön és bontja a vonalat, arcán azonban látszik, hogy végiggondol néhány dolgot.
- Asame-sama nem blöfföl - szólal meg aztán csendesen. - A Szindikátus döntése szerint Kawano-sama kiiktatásra kerül és mindenki, aki önhöz lojális marad, veszni fog - árulja el.
- Ugyan miért? - vonja őt kérdőre összeszűkülő szemöldökkel, kihúzva magát a székében, de mivel a testőr hallgat, rám pillant.
- Bármennyire is ügyesen igyekeztél eltüntetni magad után a szart, a piszkos kis dolgaid kiderültek, s bármennyire is nagyszerűen virágoztatod ezt a területet, a Szindikátus egyáltalán nem nézi jó szemmel, hogy fiatal suhancokat adsz el Kínának és nem csak olyanokat, akik már csak szervdonornak jók, hanem olyan fiatal fiúkat is, akikre társadalmunknak szüksége lehet, és nem feltétlen szajhaként. Kiyosumi-sama szemében ez hazaárulásnak számít.
- Miféle vád ez?! - bukik ki belőle hevesen, szemei megvillannak és azonnal felpattan a székéből, s előrántva rám szegezi a pisztolyát. Testőreim azonnal elém ugranak fegyvert rántva, míg Takuya meg sem mozdul, az viszont némiképp elégedettséggel tölt el, hogy a másik férfi is gazdájára szegezi fegyverét, ám nem bízom el magam.
- Nem vád, ezek már tények, Kawano, de megnézheted a saját szemeddel is a bizonyítékokat.
- Mintha még számítana - morogja dühösen, kitartva még a pisztolyt, ám lassan kezd elbizonytalanodni, hiszen tudja jól, a saját embere előbb fogja őt lelőni, mint az én testőreim.
- Igazad van, már nem igazán, viszont az már rajtad múlik, hogy méltósággal, yakuzaként végzed be a sorsod, vagy mint egy egyszerű patkány.
- Ebben a helyzetben nem létezik már méltóság, Asame - közli visszanyerve a lélekjelenlétét és lassú, de határozott mozdulatokkal lerakja az asztalra a fegyverét -, ráadásul egy yakuzát és egy patkányt is ugyanúgy kilapíthat egy autó.
- De megkapod az esélyét annak, hogy utoljára még yakuzaként viselkedhess - közlöm vele. - Kötözzétek meg!
- Mégpedig? - kérdezi, miközben idegesen pillant körbe, ám ellenállást nem tanúsít tovább az embereimmel szemben. Takuya továbbra sem mozdul, míg a másik testőr leteszi fegyverét az asztalra.
- Elrendezheted az embereid sorsát.
- Megkötözve? Végig is akarsz hurcolni, mint valamit trófeát, aztán levágod a fejem és elviszed a Szindikátusnak? - Hűvös tekintettel mered rám, hangja mélyebbé válik.
- Nem. Azért élsz még, mert ígéretet tettem az emberemnek, hogy ő végezhet veled, én pedig szeretem megtartani az ígéreteimet. - Kawano meglepetten pillant Takuyára, aki maga is ledöbben a feltételezésen. - Nem róla beszélek.
- Megtiszteltetés volna Asame-sama testőrének lenni, de a bosszú nem adná vissza a fiamat és nem semlegesítene semmilyen fájdalmat, nem törölné el az emlékeimet, ezért átadom másnak annak reményében, hogy ő megtalálja benne, amire szüksége van.
- Hogy döntesz?
- Csak a fiamat szeretném visszakapni, sama, semmi más nem érdekel - feleli őszintén. Takuya erős, szerény ember, tartja magát, így egy bólintással jelzem neki, hogy rajtam nem fog múlni, hogy visszakapja a fiát, majd Kawanora pillantok, megadva neki az utolsó szó jogát, ám ő feszélyezett képpel hallgat.
- Menjünk! - adom ki az utasítást, mivel a férfi nem mond semmit. - Rád bízhatom a többit? - kérdezem meg kifelé menet megállva egy pillanatra Takuya mellett, mire a férfi biccent, majd előrántja pisztolyát és lelövi társát. Előhúzom cigimet a zsebemből és rágyújtok, végül megindulok testőreim után.
- Átadsz mindent Takuyának? - szólal meg már az autó mellé érve Kawano.
- Ez a szándékom - ismerem el neki. - Takuya nagyszerű testőr, remekül átlát mindent, így nincs okom nem rábízni a területeidet.
- Kimért, határozott, sokrétű a tudása és magabiztos, a Szindikátus sem választhatna nála jobbat - ért egyet.
- Magam is így gondoltam, mikor őt ajánlottam nekik. Akarsz még itt valamit? - kérdezem meg végül, mielőtt kiadnám a parancsot a távozásra, s bár pár emberem marad itt segíteni Takuyát, mi hazamegyünk. Az én feladataimnak ezzel vége.
- Vicces egy ember vagy te - közli felröhögve. - Megkötöztetsz, elhurcolsz és megkérdezed a kocsi mellett, akarok-e még valamit. Gondolom, a fogkefémre nem lesz szükségem - ironizál rázkódva a röhögéstől.
- Menjünk! - adom ki az utasítást, fel sem véve Kawano gúnyolódását. Őt a testőrök betessékelik az egyik BMW-be, míg én Ryuuichivel és Shinjivel saját autómhoz sétálok.
Otthon sem marad el a fegyveres kíséret, ami Kawanot illeti, s azonnal a pincébe vitetem őt, bár megpróbál ugyan megszökni, kijátszva testőreim pillanatnyi figyelmetlenségét, ám pár méternél nem jut tovább, mert több testőröm is utána ered és szinte azonnal a földre terítik őt, majd már szorosan közrefogva lekísérik a pincébe, míg én elintézem, hogy Masao értesüljön arról, Kawano itt van.
20.
Sheon
Rengeteget gondolkodtam a belépőmön. Mire elérkezett az idő, hogy megjelenjek a Seichirou-rezidencián, már a tenyeremként ismertem a helyet és a benne élők többségét. Asame végtelenül kimért ember, mindig hideg fejjel dönt, míg Deon heves és érzelgős, de a párosuk megtestesít valamit, amit megirigyeltem. Ha csak simán kinyírnám Zakurát és lelépnék Ehimével, az egész életünk bujkálással töltenénk, vagy pedig egy idegen országban, ahol valószínűleg már nem találnak meg, de akkor is ébernek kellene maradnunk mindig, míg ha átveszem Zakura helyét, az egész életünk kiegyensúlyozódna és Ehimének végre olyan élet adódna, amilyet megérdemel. Alaposan elgondolkodtam a látottakon, azon, hogy akár nekünk is lehetne ilyen életünk, s mielőtt nagyon töprengenem kellett volna rajta, már akartam. Ez volt az egyik ok, hogy úgy döntöttem, a kapun érkezem. A másik a válaszok, amiket kaptam a kis ténykedéseimre. Semmi kirobbanás, semmi támadás, semmi erőszak, semmi durvaság... Pedig vártam volna, hogy ha egy olyan neves yakuzánál okozok gebaszt, mint Asame, akkor azt megtorolja, de ő nemesi nyugalommal tűrte a kóstolgatását, s várta, hogy végre elég legyen számomra a megjelenéshez. Aztán ott van az, ahogy Ehimével bánnak. Amint megtudtam, kihez került, fel bírtam volna robbanni. Féltettem őt, mert Asame durva nagyhal, aki élvezi egy fiatal fiú gyötrelmeit és ő bizony nem adott volna túl rajta, míg engem lépre nem csal... Nem is tudom, minek köszönjem, hogy a félelmem alaptalannak bizonyult, az isteneknek, a sorsnak, a szerencsének, vagy Deonnak. Valószínűleg utóbbi játszik, mert a srác... túlzás ilyet mondani, de mintha... elrabolta volna a szívét. Rá se nézett Ehimére, egyedül Deon volt az, aki sokat járt be hozzá, de ő sem ért a kicsikémhez, csupán megpróbálta társalgásra bírni, bemutatta a barátainak, szórakoztatta. Komolyan mondom, ha tudtam volna, hogy ez a két ember tejben-vajban füröszti Ehimét, már rég beadtam volna hozzájuk. Emellé még az is elviselhető lett volna, ha néha megdugják, ők legalább nem kínozták volna, mint abban a kibaszott lebujban. Tulajdonképpen már azzal eldőlt, hogy a kapun megyek be, hogy semmi revans reakció nem érkezett a betöréseimre és Ehimével jól bántak, azonban sikerült elcsípnem, mikor Deon végigrongyolt a folyosón a vérző macskájával kibőgött szemekkel. Ha egy elkényeztetett kölyök így bír szeretni egy állatot, akkor megérdemli, hogy bocsánatot kérjek és ne bosszantsam őket tovább.
Ideges vagyok, mert ez mégis csak egy pengeélen való séta lesz, de talán ha önként átadom minden fegyverem és semmilyen ellenállást nem tanúsítok, nem lesz gond. Nem vártam, hogy ekkora fogadóbizottságot kapok, de Zakura mellett megtanulhattam volna már, hogy miképp is kell köszönteni egy olyan vendéget, aki borsot tört az orrunk alá. Két testőr... méghozzá talán a két legjobb. Az idősebb Asaméé lehet, láttam ide jönni több alkalommal is és ő ült a központi biztonsági szobában is, noha ott a másik is megfordult nem egyszer, ám a fiatalabbat Deon kereste fel. Furcsák itt a viszonyok, minden teljesen másképp működik, mint annál a fasz Zakuránál. Basszus, ha még egyszer megpróbál megkefélni, azelőtt megölöm, hogy bármiféle egyezségre jutottam volna Asaméval! Kibaszottul elegem van már a zaklatásaiból. Az első alkalommal is egyértelmű volt, hogy nem adom a seggem, ha Niju le nem lő, ott helyben kifilézem azt a barmot, de neki persze nem volt elég...! A kurva életbe már, hogy... De mindig eszembe jut, hogy anyám talán még él és ő tudhatja, hol van.
Asaméval egyszerre nehéz és könnyű tárgyalni. Olyan ember, akinél nem szívesen húznám ki a gyufát, de a korrektségére lehet építeni és javasolt is viszonozni, különben szarozás nélkül megfoszt a fejedtől. Nos, én nem szeretnék meghalni a célszalag előtt néhány méterrel. Ha sikerül megegyeznünk, nem csak Zakurát és Kawanot tudhatom a tenger alján, hanem Ehimét egy olyan élethelyzetben, amiben boldog lehet. Tudom, hogy neki nem kell ilyen sok, de nem bírnám megtagadni tőle ezt, ha már látom is rá a lehetőséget. Elfogadom a férfitől a helyet, noha meglovasítok egy szál cigit előtte, méghozzá Deon vádló pillantásai kereszttüzében. Nyilván azért ennyire rideg és hallgatag, mert haragszik rám a macska miatt. Ezt megértem és feltett szándékom legalább bocsánatot kérni tőle. Nem tehetek róla, hogy a görényem megtámadta, ám Anuri bizonyos, hogy sosem fog vezekelni a tettéért. A beszélgetést néhány hangzatosabb infó bedobálásával kezdjük, én elárulom, hogy nem tudna megállítani és azt is, hogy ismerem az alvilági emberét, Asame pedig vetít valami szépet, amiből a fele kreált infó. Hát jó, akkor rántsuk le a leplet, hiszen biztos vagyok benne, hogy tisztában van a származásommal. Egy fejvadászpár fiaként sokakat ismerek az alvilágból, de ha ez nem volna elég, mindig csak a semlegesek közt mozgolódtam. Masaohoz éppenséggel nem sok szerencsém volt, egyszer átlökött egy ablakon és rám mordult, hogy takarodjak a picsába, amivel megmentette a kis életemet, azonban a dologban nem ez a szép, hanem az, hogy a neki kilőtt vessző ellenére tette ezt. Később persze megértettem: gyerek voltam, akit mindenáron védene. Neki nem számított abban a pillanatban, hogy szándékosan lőttem rá, az ellenség táborában fészkeltem, számára csakis az volt a fontos, hogy egy tizenkét éves kölök voltam, akit nem hagyhat meghalni. Csodálom az ilyen embereket, de komolyan. Lehet, hogy a semlegesekkel veszélyesebb jóban lenni, mert egy munka bármikor eredményezheti, hogy egymást kell megölni, azonban ha megismeri őket az ember, megérti a mozgatóikat, sok értékes információra tesz szert. Azt is elárulom Asaménak, hogy tökéletesen tisztában vagyok a házban lévő kapcsolatokkal, a kis szöszi Masaoért van oda, rajta kívül senki más nem nyúlt hozzá egyszer sem a házból, Deon és ő rendszeresen kefélnek és a kapcsolatuk messze túlmutat pártfogoltságon és szeretői viszonyon, a kis feketéről azonban nem beszélek, mert úgy tűnt, a Deonnal való kapcsolata nem nyilvános a yakuza számára, én meg nem azért informálódtam ennyire, hogy elpuskázzam vele életem nagy lehetőségét. Kétlem, hogy én értettem volna félre valamit a két kölyök viszonyában, de az is lehet, hogy bakot lövök, ha feldobom a kis feketét, Jeremyt, mint Deon szajháját. Ehime szerint csak barátok. Erről a részről nem sok fogalmam van, mert sok a zavaró tényező, meg nem is ez volt a legfontosabb prioritású dolog, amit vizsgáltam a házban, úgyhogy hagyom a fenébe.
Sért a feltételezés, hogy mi is csak műbalhézunk a színpadon Zakurával, mint ők ketten Kawanoval. Én valóban gyűlölöm Zakurát, és már csak azért él, hogy kinyögje, hol van az anyám, mit művelt vele. Amint megtudom, a beleivel fogom megfojtani. Nyilván nem evidens ez a családi szeretet dolog a részemről, hiszen két alvilági gyereke vagyok, de a szüleim tényleg szerették egymást és engem is, mi jó család voltunk, csak időnként a szüleimnek el kellett menniük olyan munkát végezni, amiből nem biztos, hogy hazajönnek. Rettegtem minden alkalommal, aztán az a kretén Zakura levadásztatott a pincsijeivel. Figyelhetett már egy kis ideje, mert a két véreb felkészült volt, majdnem megfojtottak és kukaccá kötöztek, nehogy meglóghassak, majd a lelövésem után az egyetlen fenyítési alap a szüleim voltak. Látni a saját apádat rommá verve... az orra elferdült, hiányzott egy foga, a bal karja erőtlenül lógott, jobb kezén az ujjak a szanaszét álltak, s alig bírt megmaradni a lábán. Aztán egy pillanat alatt vége lett, szétloccsantotta Zakura előttem az agyát. Gondolkodtam rajta, hogy ezután megkefélt-e, mivel annyira sokkos voltam, hogy a következő néhány nap teljesen kiesett... Talán nem, hiszen még sosem újságolta el, mennyire csinos vagyok elgyötört arccal, egyelőre csupán azt emlegette, az anyámmal még eljárhat hasonlóan, úgyhogy tudjam a helyem. Persze ezután is olyan dühroman szokott következni, hogy túl sűrűn nem emlegeti, annyira azért nem hülye, hogy ne tudja, az agyam hátsó szegletében mindig ott van skarlát betűkkel, hogy anyám miatt nem csinálhatom ki és nem szökhetek meg. Azt hiszem, az egyetlen reményem pillanatnyilag Asame. Ő is tudja, hogy amíg anyámról semmit sem tudok, nem fogok lépni Zakura likvidálása ügyében, megmondtam neki, így talán remélhetem, hogy kideríti, mit művelt az életemet adó nővel. Ha nem... sajnos akkor az információ hiányában kell cselekednem, menni tovább és életem végéig ostorozni magam, amiért anyám halálát okoztam. Tisztában vagyok vele, milyen nyomokat kellene keresnem, hogy megtaláljam őt, azonban nem ment sehova, Zakura gyűjtötte be, ahogy apámat és engem is. Bassza meg a ló az egészet! Asame elhiheti, hogy ha segít nekem ennek az ügynek a felgöngyölítésében, akkor hűséges leszek hozzá. A semlegeseket mindig a saját értékrendszerük alapján lehet megfogni, Masaot egy kiskölyökkel, engem a családommal, Akihitot ővele... Mivel mindannyian emberek vagyunk, szeretünk valamit, valakit, amiért bármit megtennénk. Ha életem végéig szövetségben kell lennem Asaméval és Deonnal azért, hogy megbosszulhassam, amit velünk tettek, még azt mondhatom az isteneknek, hogy a legjobb büntetést választották, hiszen ők ketten olyan emberek, akikre felnézhetek, akiktől tanulhatok, akiket szívem szerint is követnék vagy pártolnék. És mennyit kaphatnék tőlük...! Egy villa, egy birodalom, üzletek, rang, vagyon, név... Soha többé nem lenne semmi gondunk, boldogan élhetnénk Ehimével. Sajnálom, anya, hogy ennyire önző vagyok, de tudom, hogy helyeselnéd, ha meg tudnánk beszélni... tudom, hogy azt mondanád, a halál természetes velejárója az életnek, ne nézzek hátra, csak mentsem, ami menthető és fogjam erősen magamhoz a kedvesemet. Annyira sajnálom, hogy nem tudtam nektek bemutatni Ehimét... Tudom, hogy bár nem lány, nagyon szerettétek volna.
Deon sort kerít arra, hogy megtudja, mi bántotta a cicusát, én pedig végre őszintén bocsánatot kérhetek tőlük. Asame nem egy szívtelen ember, bármennyire is ezt a látszatot kelti, ám láttam őket hármukat együtt, a srác az ő ölében, a cica a srácéban... Vágyom rá, hogy az én kicsi cicusom is egy saját szőrmók döggel az én ölemben ücsörögjön így. Annyira egyszerű, mégis boldogságot hozó pillanat... annyira hétköznapi és idilli... El sem tudják képzelni ők ketten, én mennyire vágyom erre az életre. Tényleg bármit megtennék érte. Persze nem bírom ki és megerősítem Asaméban, hogy fogalmam sincs, hol az anyám, sőt, megpedzítem, hogy talán ő sejthetné, azonban a válasza kiborít. Ha anyám halott és Zakura csak fenyeget vele, még az a legjobb forgatókönyv, szinte hálás lehetnék az isteneknek, azonban ha a yakuzának igaza van és kiadta Kínának... Egy olyan elszánt harcos, mint az anyám, Kínában hosszú gyötrődésnek néz elébe, amibe bele sem akarok gondolni. Persze azonnal sikerül vizualizálni, úgyhogy felpattanok és távozom. Közlöm még Asaméval, hogy ha nem engedi meg, akkor is meglátogatom a kicsikémet, de elvinni akkor sem akarnám, ha parancsba adná, mert ő meg tudja védeni és Deon ténykedései végre éreztetik vele, milyen embernek lenni, nem csupán egy szexuális használatú tárgynak, azzal a testőre kíséretében nyíl egyenesen Ehime szobájához megyek. A férfi nyugodtan és szótlanul kísér, majd leválik rólam, amint kinyitom a szoba ajtaját.
Bent csend van, Ehime egy könyvből pillant fel, majd meg sem nézve, hol tart, félrerakja és feláll az ágyról. Épp csak be tudom csukni az ajtót, mikor a nyakamba borult és szorosan átölel, mintha csak ez hitethetné el vele, valóban itt vagyok. Átfogom vékony testét és simogatni kezdem a hátát.
- Nyugi, édes, mondtam, hogy hamarosan látjuk egymást - mormolom szerelmesen a fülébe, de ő csak elkezd sírni az örömtől. Most mérhetetlenül boldog vagyok, a sötét fellegek messze szálltak a fejem fölül. Ehime felkapaszkodik rám, lábaival átöleli a csípőmet, én meg formás fenekére téve a tenyereim megtámasztom őt, majd az ágyhoz cipelem. Leülök és ringatom, simogatom, csókolgatom, ő pedig csak szorít és szorít. - Nem megyek el, ráérek reggel vagy délelőtt - biztosítom róla, hátha akkor nem fojt meg. Bár a szeretetéből sosem lenne elég számomra.
- Hogy jutottál be? - kérdezi hüppögve.
- A kapun. Besétáltam Asaméhoz és azt hiszem, sikerült vele szövetséget kötnöm - mesélem el, erre elenged és végignéz rajtam. - Nincs egy karcolásom se, nem bántottuk egymást.
- Ne is - kéri. - Durva férfi, de jószívű.
- Tudom, már mondtad. Zakura és Kawano halálát akarja, hajlandó segíteni nekem, hogy a Szindikátus ne fejezzen le, ha megölöm Zakurát, ráadásul azt hiszem, segítene abban is, hogy átvegyem annak a fasznak a helyét - folytatom a mesélést csendesen. Közben Ehime lehúzza a mellényem cipzárját, majd finom mozdulattal lelöki a vállamról. - Máris akarsz? - kérdezem kuncogva.
- Bárhol, bármikor, tudod - suttogja, ám nem kezdeményező csókot ad, hanem átölel. Az előbb is tudtam, hogy bár valóban készségesen és örömmel adná magát nekem most is, egyelőre csupán a bőrömhöz akar simulni. A rajongása nagyon édes, s noha nekem is tetszenek a tetkóim, az, ahogy ő képes átszellemülni és simogatni őket, valami földöntúli. - Hajlandó lennél szövetkezni Asame-samaval és yakuza lenni? - kérdezi csendesen.
- Persze. Gondolj bele - kérem őt szelídeni. - Ha csak Asame szavatolná, hogy nem kerülök a halállistára, mikor kinyírom Zakurát, visszatérhetnék az alvilágba és örök veszély lenne az életem, ha viszont elintézi nekem, hogy yakuza legyek, a vele való szövetség nagyon kevés ár egy boldog életért, sőt, még ő fizet rá, mert valószínűleg rengeteget kellene tanulnom tőle.
- Szerinted megéri neki?
- Remélem. Takuyát akarja Kawano helyére - árulom el.
- Hogy van a kis Kurama? - Mosolyogva beletemetkezem a srác hajába ezt hallva. Mindig másokért aggódik, mindig azzal van elfoglalva, hogy másoknak jó legyen, az nem is érdekli, ő milyen fost él át. Köszönöm az isteneknek, hogy Asame magához vette és vigyáz rá, mérföldekkel jobb sora van itt, mint eddig bárhol. Na jó, a szüleinél jobb helyen lett volna, csak akkor sosem ismerkedünk meg.
- Jól - hazudom. Hogy lenne, mikor Zakura úgy játszik vele, mint egy rongybabával? Szegény gyerek azt se érti, mi történik, miért nem lehet az apjával. A testőrök viszont így lassan az én oldalamra állnak, hiszen egy négy éves kiskölyök kínzása minden kicsit is jóérzésű ember gyomrát felforgatja. Ha tehetném, valahogy visszaadnám az apjának, de akkor még velem sem szarozna Zakura.
- Ha majd yakuza leszel, biztos meglátogathatom. Ugye?
- Biztosan - értek vele egyet csendesen. Nem akarom felzaklatni Ehimét az igazsággal, s azt is tudom, hogy nagyon iparkodnunk kell Asaméval, különben emberségesebb lesz kioltani annak a gyereknek az életét, mint megpróbálni helyre hozni a lelkét. Zakura intézkedik róla, hogy sose lehessen belőle testőr, de hogy ezért mit fog kapni tőlem… Az első alkalommal a gyomrom majdnem kiokádtam, mikor összefosta álmában magát szerencsétlen gyerek, most már csak sajnálatot és haragot érzek. Persze nem altathatom mindig magam mellett, engem is terrorizál az a kretén, Kuramának meg még az hiányzik, hogy azt nézze, amint megpróbálnak megerőszakolni.
Őszintén kívánom, hogy Ehime simogatása űzzön el minden gondolatot a fejemből, azonban ez csak hosszú idő múlva sikerül. Kiérzem minden finom mozdulatból a szeretetet és a ragaszkodást, ami elnyugtatja a lelkem, majd felizgat. El sem bírom képzelni, miért tartották unalmasnak és vértelennek őt mások, hiszen a keze a legérzékenyebb területekre téved ösztönösen. Jó, persze tudom, hogy a kuncsaftjai perverz kis kéjencet akartak, az meg Ehiméből csak akkor bújik elő, ha rólam van szó, de hogy valamit is ügyetlenül csinálna… Láttam táncolni, persze privátban sokkal jobb volt, majdnem megvesztem, ahogy az ölembe ringatta magát, amit meg a kezével művel… Persze mindenki szájba akarja toszni, hogy fitogtassa az erejét, mintha Ehime nem adná meg magát azonnal. Gyűlöltem azokat, akik hozzányúlnak és véres tisztogatással szabadítottam meg Ehimét azoktól, akik rosszul bántak vele. Olyan törékeny és kedves… miért kell bántani?
- Hiányoztam? - kérdezem vigyorogva.
- Nagyon… - Szeretem hallani az ilyesmit. Az egyetlen ember, aki mindig vár, aki szeret, akire számíthatok, aki mellettem áll. Persze csak azért, mert apámnak és anyámnak a hiányában szenvedek, amúgy ők is velem lennének minden módon.
- Fényesre nyallak és úgy megkeféllek, hogy a nevemet fogod sikítozni - mormolom a fülébe, mire megborzongva markol a ruhámba.
- Jó. - Ebben az apró válaszban több vágy van, mintha csak egy három szavas mondatban ecsetelné, mennyire akarja. Persze köztünk a szex nem ennyire nyers, sosem tudnám pusztán megkefélni, nekem ő nagyon… gyengéden kell.
Készségesen hagyja magát kihámozni a ruháiból, amikor csak tud, bújik, én pedig csókolgatom a bőrét. Ez a néhány nap maga volt a pokol, valósággal sóvárogtam Ehime után, szükségem van a szerelmére és a közös gyönyörre. Hiába gondolok rá és verem ki magamnak, abban ő nincs benne, ezért semmit sem ér, a vágyódás semmit sem csökken, talán csak csitul, hogy aztán erőteljesebben törjön rám. Ilyenkor állatnak érzem magam, pedig tisztában vagyok vele, mennyire gyengéden bánok Ehimével, mégis ahogy meztelenül leterítem és hozzádörgölőzöm, elkap a félsz, nehogy én is bántsam. Ezekben a pillanatokban csak az ő reakciói tudnak megnyugtatni, mint most, hogy a gatyámat tolja le a seggemről. Komolyan mondom, ha Ehime akarná, befeküdnék alá, mert tudom, hogy örömet okozna nekem, ahogy csak bír. Persze ő nem olyan, neki csak az kell, hogy én rendesen megrakjam. Tudva, mekkorát képes élvezni, nem is értem, mások hogy bénázhatták el vele a szexet, hiszen olyan érzékeny fiú…
Miután sikerült megszabadulnunk minden ruhámtól, keres a fiókban síkosítót, én meg lefekszem és magam fölé húzom hatvankilencbe. Megígértem neki, hogy fényesre nyalom a fokhagymagerezd hátsóját, úgyhogy némi elővezetés után feljebb csúszom alatta, belemarkolok farpofáiba, hogy széthúzzam őket és bevetem minden tudásomat. Egy darabig Ehime még bírja, szorgalmasan járatja a kezét farkamon, aztán ráfekszik a lábamra és halkan nyögdécselve, homorú háttal kínálja magát. Szeretem ezt, az izmai teljesen ellazulnak, ezért viszonylag könnyen bele tudom dugni a nyelvem, majd az ujjam, s a teste csodálatosan ring felettem. Nehezen állom meg, hogy ne rohanjam le, vagy hogy ne csináljam addig, míg el nem élvez, de még időben le tudok állni és kicsúszva alóla mögé helyezkedem. Ő húzza szét a fenekét, én csak egyik kezére fogok és besíkosítózott szerszámmal cirógatom.
- Szeretlek - mondom meg neki. Sokat mondom, mert ebből sosem elég. Ehime is olyan szeretethiányos, mint én, talán még jobban is, csak ő sosem mutatja ki. Hálás vagyok az itteni fiúknak, amiért törődnek vele, pláne, hogy nem ilyen módon, mint én. Lassan merülök a testébe, ezért az ő “szeretlek”-je elcsuklik, de így is értem és még őszintébbnek találom. Talán ha kevésbé lenne önzetlen, nem tudott volna kicsalni belőlem érzelmeket, dugtam volna csak, mint előtte a többi fiút, de Ehime mindig odaadó volt velem. Az első alkalommal nem érdekelt, hogy kötelességből engedi, hogy megfektessem, de a másodikkal nagyon betalált nálam, hiszen örült nekem. Később elárulta, hogy én rendes voltam vele, ezért megkönnyebbült, mikor én vártam a szobában, én pedig azonnal beleestem. Hülyeség, de ez van, egyszerűen odavagyok érte.
Betartom az ígéretemet, hosszan, határozottan veszem őt birtokba, de minden mozdulatommal azon vagyok, hogy növeljem a gyönyörét, így Ehime is betartja, amit kértem tőle, a nevemet sikítja a végén. Végtelen örömöt érzek, beteljesülésnek mondhatom a saját orgazmusomat is. Ha lehetne, folyton csak dugnám őt, hogy mindketten benne maradhassunk a buddhai tökéletességben, de valószínűleg egyikünk sem bírná. Abban bízom, hogy ha yakuza leszek és együtt élünk majd, a bennünk háborgó lélek és a szeretethiány szép lassan elmúlik majd, és képesek leszünk betöltöttséget érezni egymás mellett. Ez minden vágyam.
Rengeteget gondolkodtam a belépőmön. Mire elérkezett az idő, hogy megjelenjek a Seichirou-rezidencián, már a tenyeremként ismertem a helyet és a benne élők többségét. Asame végtelenül kimért ember, mindig hideg fejjel dönt, míg Deon heves és érzelgős, de a párosuk megtestesít valamit, amit megirigyeltem. Ha csak simán kinyírnám Zakurát és lelépnék Ehimével, az egész életünk bujkálással töltenénk, vagy pedig egy idegen országban, ahol valószínűleg már nem találnak meg, de akkor is ébernek kellene maradnunk mindig, míg ha átveszem Zakura helyét, az egész életünk kiegyensúlyozódna és Ehimének végre olyan élet adódna, amilyet megérdemel. Alaposan elgondolkodtam a látottakon, azon, hogy akár nekünk is lehetne ilyen életünk, s mielőtt nagyon töprengenem kellett volna rajta, már akartam. Ez volt az egyik ok, hogy úgy döntöttem, a kapun érkezem. A másik a válaszok, amiket kaptam a kis ténykedéseimre. Semmi kirobbanás, semmi támadás, semmi erőszak, semmi durvaság... Pedig vártam volna, hogy ha egy olyan neves yakuzánál okozok gebaszt, mint Asame, akkor azt megtorolja, de ő nemesi nyugalommal tűrte a kóstolgatását, s várta, hogy végre elég legyen számomra a megjelenéshez. Aztán ott van az, ahogy Ehimével bánnak. Amint megtudtam, kihez került, fel bírtam volna robbanni. Féltettem őt, mert Asame durva nagyhal, aki élvezi egy fiatal fiú gyötrelmeit és ő bizony nem adott volna túl rajta, míg engem lépre nem csal... Nem is tudom, minek köszönjem, hogy a félelmem alaptalannak bizonyult, az isteneknek, a sorsnak, a szerencsének, vagy Deonnak. Valószínűleg utóbbi játszik, mert a srác... túlzás ilyet mondani, de mintha... elrabolta volna a szívét. Rá se nézett Ehimére, egyedül Deon volt az, aki sokat járt be hozzá, de ő sem ért a kicsikémhez, csupán megpróbálta társalgásra bírni, bemutatta a barátainak, szórakoztatta. Komolyan mondom, ha tudtam volna, hogy ez a két ember tejben-vajban füröszti Ehimét, már rég beadtam volna hozzájuk. Emellé még az is elviselhető lett volna, ha néha megdugják, ők legalább nem kínozták volna, mint abban a kibaszott lebujban. Tulajdonképpen már azzal eldőlt, hogy a kapun megyek be, hogy semmi revans reakció nem érkezett a betöréseimre és Ehimével jól bántak, azonban sikerült elcsípnem, mikor Deon végigrongyolt a folyosón a vérző macskájával kibőgött szemekkel. Ha egy elkényeztetett kölyök így bír szeretni egy állatot, akkor megérdemli, hogy bocsánatot kérjek és ne bosszantsam őket tovább.
Ideges vagyok, mert ez mégis csak egy pengeélen való séta lesz, de talán ha önként átadom minden fegyverem és semmilyen ellenállást nem tanúsítok, nem lesz gond. Nem vártam, hogy ekkora fogadóbizottságot kapok, de Zakura mellett megtanulhattam volna már, hogy miképp is kell köszönteni egy olyan vendéget, aki borsot tört az orrunk alá. Két testőr... méghozzá talán a két legjobb. Az idősebb Asaméé lehet, láttam ide jönni több alkalommal is és ő ült a központi biztonsági szobában is, noha ott a másik is megfordult nem egyszer, ám a fiatalabbat Deon kereste fel. Furcsák itt a viszonyok, minden teljesen másképp működik, mint annál a fasz Zakuránál. Basszus, ha még egyszer megpróbál megkefélni, azelőtt megölöm, hogy bármiféle egyezségre jutottam volna Asaméval! Kibaszottul elegem van már a zaklatásaiból. Az első alkalommal is egyértelmű volt, hogy nem adom a seggem, ha Niju le nem lő, ott helyben kifilézem azt a barmot, de neki persze nem volt elég...! A kurva életbe már, hogy... De mindig eszembe jut, hogy anyám talán még él és ő tudhatja, hol van.
Asaméval egyszerre nehéz és könnyű tárgyalni. Olyan ember, akinél nem szívesen húznám ki a gyufát, de a korrektségére lehet építeni és javasolt is viszonozni, különben szarozás nélkül megfoszt a fejedtől. Nos, én nem szeretnék meghalni a célszalag előtt néhány méterrel. Ha sikerül megegyeznünk, nem csak Zakurát és Kawanot tudhatom a tenger alján, hanem Ehimét egy olyan élethelyzetben, amiben boldog lehet. Tudom, hogy neki nem kell ilyen sok, de nem bírnám megtagadni tőle ezt, ha már látom is rá a lehetőséget. Elfogadom a férfitől a helyet, noha meglovasítok egy szál cigit előtte, méghozzá Deon vádló pillantásai kereszttüzében. Nyilván azért ennyire rideg és hallgatag, mert haragszik rám a macska miatt. Ezt megértem és feltett szándékom legalább bocsánatot kérni tőle. Nem tehetek róla, hogy a görényem megtámadta, ám Anuri bizonyos, hogy sosem fog vezekelni a tettéért. A beszélgetést néhány hangzatosabb infó bedobálásával kezdjük, én elárulom, hogy nem tudna megállítani és azt is, hogy ismerem az alvilági emberét, Asame pedig vetít valami szépet, amiből a fele kreált infó. Hát jó, akkor rántsuk le a leplet, hiszen biztos vagyok benne, hogy tisztában van a származásommal. Egy fejvadászpár fiaként sokakat ismerek az alvilágból, de ha ez nem volna elég, mindig csak a semlegesek közt mozgolódtam. Masaohoz éppenséggel nem sok szerencsém volt, egyszer átlökött egy ablakon és rám mordult, hogy takarodjak a picsába, amivel megmentette a kis életemet, azonban a dologban nem ez a szép, hanem az, hogy a neki kilőtt vessző ellenére tette ezt. Később persze megértettem: gyerek voltam, akit mindenáron védene. Neki nem számított abban a pillanatban, hogy szándékosan lőttem rá, az ellenség táborában fészkeltem, számára csakis az volt a fontos, hogy egy tizenkét éves kölök voltam, akit nem hagyhat meghalni. Csodálom az ilyen embereket, de komolyan. Lehet, hogy a semlegesekkel veszélyesebb jóban lenni, mert egy munka bármikor eredményezheti, hogy egymást kell megölni, azonban ha megismeri őket az ember, megérti a mozgatóikat, sok értékes információra tesz szert. Azt is elárulom Asaménak, hogy tökéletesen tisztában vagyok a házban lévő kapcsolatokkal, a kis szöszi Masaoért van oda, rajta kívül senki más nem nyúlt hozzá egyszer sem a házból, Deon és ő rendszeresen kefélnek és a kapcsolatuk messze túlmutat pártfogoltságon és szeretői viszonyon, a kis feketéről azonban nem beszélek, mert úgy tűnt, a Deonnal való kapcsolata nem nyilvános a yakuza számára, én meg nem azért informálódtam ennyire, hogy elpuskázzam vele életem nagy lehetőségét. Kétlem, hogy én értettem volna félre valamit a két kölyök viszonyában, de az is lehet, hogy bakot lövök, ha feldobom a kis feketét, Jeremyt, mint Deon szajháját. Ehime szerint csak barátok. Erről a részről nem sok fogalmam van, mert sok a zavaró tényező, meg nem is ez volt a legfontosabb prioritású dolog, amit vizsgáltam a házban, úgyhogy hagyom a fenébe.
Sért a feltételezés, hogy mi is csak műbalhézunk a színpadon Zakurával, mint ők ketten Kawanoval. Én valóban gyűlölöm Zakurát, és már csak azért él, hogy kinyögje, hol van az anyám, mit művelt vele. Amint megtudom, a beleivel fogom megfojtani. Nyilván nem evidens ez a családi szeretet dolog a részemről, hiszen két alvilági gyereke vagyok, de a szüleim tényleg szerették egymást és engem is, mi jó család voltunk, csak időnként a szüleimnek el kellett menniük olyan munkát végezni, amiből nem biztos, hogy hazajönnek. Rettegtem minden alkalommal, aztán az a kretén Zakura levadásztatott a pincsijeivel. Figyelhetett már egy kis ideje, mert a két véreb felkészült volt, majdnem megfojtottak és kukaccá kötöztek, nehogy meglóghassak, majd a lelövésem után az egyetlen fenyítési alap a szüleim voltak. Látni a saját apádat rommá verve... az orra elferdült, hiányzott egy foga, a bal karja erőtlenül lógott, jobb kezén az ujjak a szanaszét álltak, s alig bírt megmaradni a lábán. Aztán egy pillanat alatt vége lett, szétloccsantotta Zakura előttem az agyát. Gondolkodtam rajta, hogy ezután megkefélt-e, mivel annyira sokkos voltam, hogy a következő néhány nap teljesen kiesett... Talán nem, hiszen még sosem újságolta el, mennyire csinos vagyok elgyötört arccal, egyelőre csupán azt emlegette, az anyámmal még eljárhat hasonlóan, úgyhogy tudjam a helyem. Persze ezután is olyan dühroman szokott következni, hogy túl sűrűn nem emlegeti, annyira azért nem hülye, hogy ne tudja, az agyam hátsó szegletében mindig ott van skarlát betűkkel, hogy anyám miatt nem csinálhatom ki és nem szökhetek meg. Azt hiszem, az egyetlen reményem pillanatnyilag Asame. Ő is tudja, hogy amíg anyámról semmit sem tudok, nem fogok lépni Zakura likvidálása ügyében, megmondtam neki, így talán remélhetem, hogy kideríti, mit művelt az életemet adó nővel. Ha nem... sajnos akkor az információ hiányában kell cselekednem, menni tovább és életem végéig ostorozni magam, amiért anyám halálát okoztam. Tisztában vagyok vele, milyen nyomokat kellene keresnem, hogy megtaláljam őt, azonban nem ment sehova, Zakura gyűjtötte be, ahogy apámat és engem is. Bassza meg a ló az egészet! Asame elhiheti, hogy ha segít nekem ennek az ügynek a felgöngyölítésében, akkor hűséges leszek hozzá. A semlegeseket mindig a saját értékrendszerük alapján lehet megfogni, Masaot egy kiskölyökkel, engem a családommal, Akihitot ővele... Mivel mindannyian emberek vagyunk, szeretünk valamit, valakit, amiért bármit megtennénk. Ha életem végéig szövetségben kell lennem Asaméval és Deonnal azért, hogy megbosszulhassam, amit velünk tettek, még azt mondhatom az isteneknek, hogy a legjobb büntetést választották, hiszen ők ketten olyan emberek, akikre felnézhetek, akiktől tanulhatok, akiket szívem szerint is követnék vagy pártolnék. És mennyit kaphatnék tőlük...! Egy villa, egy birodalom, üzletek, rang, vagyon, név... Soha többé nem lenne semmi gondunk, boldogan élhetnénk Ehimével. Sajnálom, anya, hogy ennyire önző vagyok, de tudom, hogy helyeselnéd, ha meg tudnánk beszélni... tudom, hogy azt mondanád, a halál természetes velejárója az életnek, ne nézzek hátra, csak mentsem, ami menthető és fogjam erősen magamhoz a kedvesemet. Annyira sajnálom, hogy nem tudtam nektek bemutatni Ehimét... Tudom, hogy bár nem lány, nagyon szerettétek volna.
Deon sort kerít arra, hogy megtudja, mi bántotta a cicusát, én pedig végre őszintén bocsánatot kérhetek tőlük. Asame nem egy szívtelen ember, bármennyire is ezt a látszatot kelti, ám láttam őket hármukat együtt, a srác az ő ölében, a cica a srácéban... Vágyom rá, hogy az én kicsi cicusom is egy saját szőrmók döggel az én ölemben ücsörögjön így. Annyira egyszerű, mégis boldogságot hozó pillanat... annyira hétköznapi és idilli... El sem tudják képzelni ők ketten, én mennyire vágyom erre az életre. Tényleg bármit megtennék érte. Persze nem bírom ki és megerősítem Asaméban, hogy fogalmam sincs, hol az anyám, sőt, megpedzítem, hogy talán ő sejthetné, azonban a válasza kiborít. Ha anyám halott és Zakura csak fenyeget vele, még az a legjobb forgatókönyv, szinte hálás lehetnék az isteneknek, azonban ha a yakuzának igaza van és kiadta Kínának... Egy olyan elszánt harcos, mint az anyám, Kínában hosszú gyötrődésnek néz elébe, amibe bele sem akarok gondolni. Persze azonnal sikerül vizualizálni, úgyhogy felpattanok és távozom. Közlöm még Asaméval, hogy ha nem engedi meg, akkor is meglátogatom a kicsikémet, de elvinni akkor sem akarnám, ha parancsba adná, mert ő meg tudja védeni és Deon ténykedései végre éreztetik vele, milyen embernek lenni, nem csupán egy szexuális használatú tárgynak, azzal a testőre kíséretében nyíl egyenesen Ehime szobájához megyek. A férfi nyugodtan és szótlanul kísér, majd leválik rólam, amint kinyitom a szoba ajtaját.
Bent csend van, Ehime egy könyvből pillant fel, majd meg sem nézve, hol tart, félrerakja és feláll az ágyról. Épp csak be tudom csukni az ajtót, mikor a nyakamba borult és szorosan átölel, mintha csak ez hitethetné el vele, valóban itt vagyok. Átfogom vékony testét és simogatni kezdem a hátát.
- Nyugi, édes, mondtam, hogy hamarosan látjuk egymást - mormolom szerelmesen a fülébe, de ő csak elkezd sírni az örömtől. Most mérhetetlenül boldog vagyok, a sötét fellegek messze szálltak a fejem fölül. Ehime felkapaszkodik rám, lábaival átöleli a csípőmet, én meg formás fenekére téve a tenyereim megtámasztom őt, majd az ágyhoz cipelem. Leülök és ringatom, simogatom, csókolgatom, ő pedig csak szorít és szorít. - Nem megyek el, ráérek reggel vagy délelőtt - biztosítom róla, hátha akkor nem fojt meg. Bár a szeretetéből sosem lenne elég számomra.
- Hogy jutottál be? - kérdezi hüppögve.
- A kapun. Besétáltam Asaméhoz és azt hiszem, sikerült vele szövetséget kötnöm - mesélem el, erre elenged és végignéz rajtam. - Nincs egy karcolásom se, nem bántottuk egymást.
- Ne is - kéri. - Durva férfi, de jószívű.
- Tudom, már mondtad. Zakura és Kawano halálát akarja, hajlandó segíteni nekem, hogy a Szindikátus ne fejezzen le, ha megölöm Zakurát, ráadásul azt hiszem, segítene abban is, hogy átvegyem annak a fasznak a helyét - folytatom a mesélést csendesen. Közben Ehime lehúzza a mellényem cipzárját, majd finom mozdulattal lelöki a vállamról. - Máris akarsz? - kérdezem kuncogva.
- Bárhol, bármikor, tudod - suttogja, ám nem kezdeményező csókot ad, hanem átölel. Az előbb is tudtam, hogy bár valóban készségesen és örömmel adná magát nekem most is, egyelőre csupán a bőrömhöz akar simulni. A rajongása nagyon édes, s noha nekem is tetszenek a tetkóim, az, ahogy ő képes átszellemülni és simogatni őket, valami földöntúli. - Hajlandó lennél szövetkezni Asame-samaval és yakuza lenni? - kérdezi csendesen.
- Persze. Gondolj bele - kérem őt szelídeni. - Ha csak Asame szavatolná, hogy nem kerülök a halállistára, mikor kinyírom Zakurát, visszatérhetnék az alvilágba és örök veszély lenne az életem, ha viszont elintézi nekem, hogy yakuza legyek, a vele való szövetség nagyon kevés ár egy boldog életért, sőt, még ő fizet rá, mert valószínűleg rengeteget kellene tanulnom tőle.
- Szerinted megéri neki?
- Remélem. Takuyát akarja Kawano helyére - árulom el.
- Hogy van a kis Kurama? - Mosolyogva beletemetkezem a srác hajába ezt hallva. Mindig másokért aggódik, mindig azzal van elfoglalva, hogy másoknak jó legyen, az nem is érdekli, ő milyen fost él át. Köszönöm az isteneknek, hogy Asame magához vette és vigyáz rá, mérföldekkel jobb sora van itt, mint eddig bárhol. Na jó, a szüleinél jobb helyen lett volna, csak akkor sosem ismerkedünk meg.
- Jól - hazudom. Hogy lenne, mikor Zakura úgy játszik vele, mint egy rongybabával? Szegény gyerek azt se érti, mi történik, miért nem lehet az apjával. A testőrök viszont így lassan az én oldalamra állnak, hiszen egy négy éves kiskölyök kínzása minden kicsit is jóérzésű ember gyomrát felforgatja. Ha tehetném, valahogy visszaadnám az apjának, de akkor még velem sem szarozna Zakura.
- Ha majd yakuza leszel, biztos meglátogathatom. Ugye?
- Biztosan - értek vele egyet csendesen. Nem akarom felzaklatni Ehimét az igazsággal, s azt is tudom, hogy nagyon iparkodnunk kell Asaméval, különben emberségesebb lesz kioltani annak a gyereknek az életét, mint megpróbálni helyre hozni a lelkét. Zakura intézkedik róla, hogy sose lehessen belőle testőr, de hogy ezért mit fog kapni tőlem… Az első alkalommal a gyomrom majdnem kiokádtam, mikor összefosta álmában magát szerencsétlen gyerek, most már csak sajnálatot és haragot érzek. Persze nem altathatom mindig magam mellett, engem is terrorizál az a kretén, Kuramának meg még az hiányzik, hogy azt nézze, amint megpróbálnak megerőszakolni.
Őszintén kívánom, hogy Ehime simogatása űzzön el minden gondolatot a fejemből, azonban ez csak hosszú idő múlva sikerül. Kiérzem minden finom mozdulatból a szeretetet és a ragaszkodást, ami elnyugtatja a lelkem, majd felizgat. El sem bírom képzelni, miért tartották unalmasnak és vértelennek őt mások, hiszen a keze a legérzékenyebb területekre téved ösztönösen. Jó, persze tudom, hogy a kuncsaftjai perverz kis kéjencet akartak, az meg Ehiméből csak akkor bújik elő, ha rólam van szó, de hogy valamit is ügyetlenül csinálna… Láttam táncolni, persze privátban sokkal jobb volt, majdnem megvesztem, ahogy az ölembe ringatta magát, amit meg a kezével művel… Persze mindenki szájba akarja toszni, hogy fitogtassa az erejét, mintha Ehime nem adná meg magát azonnal. Gyűlöltem azokat, akik hozzányúlnak és véres tisztogatással szabadítottam meg Ehimét azoktól, akik rosszul bántak vele. Olyan törékeny és kedves… miért kell bántani?
- Hiányoztam? - kérdezem vigyorogva.
- Nagyon… - Szeretem hallani az ilyesmit. Az egyetlen ember, aki mindig vár, aki szeret, akire számíthatok, aki mellettem áll. Persze csak azért, mert apámnak és anyámnak a hiányában szenvedek, amúgy ők is velem lennének minden módon.
- Fényesre nyallak és úgy megkeféllek, hogy a nevemet fogod sikítozni - mormolom a fülébe, mire megborzongva markol a ruhámba.
- Jó. - Ebben az apró válaszban több vágy van, mintha csak egy három szavas mondatban ecsetelné, mennyire akarja. Persze köztünk a szex nem ennyire nyers, sosem tudnám pusztán megkefélni, nekem ő nagyon… gyengéden kell.
Készségesen hagyja magát kihámozni a ruháiból, amikor csak tud, bújik, én pedig csókolgatom a bőrét. Ez a néhány nap maga volt a pokol, valósággal sóvárogtam Ehime után, szükségem van a szerelmére és a közös gyönyörre. Hiába gondolok rá és verem ki magamnak, abban ő nincs benne, ezért semmit sem ér, a vágyódás semmit sem csökken, talán csak csitul, hogy aztán erőteljesebben törjön rám. Ilyenkor állatnak érzem magam, pedig tisztában vagyok vele, mennyire gyengéden bánok Ehimével, mégis ahogy meztelenül leterítem és hozzádörgölőzöm, elkap a félsz, nehogy én is bántsam. Ezekben a pillanatokban csak az ő reakciói tudnak megnyugtatni, mint most, hogy a gatyámat tolja le a seggemről. Komolyan mondom, ha Ehime akarná, befeküdnék alá, mert tudom, hogy örömet okozna nekem, ahogy csak bír. Persze ő nem olyan, neki csak az kell, hogy én rendesen megrakjam. Tudva, mekkorát képes élvezni, nem is értem, mások hogy bénázhatták el vele a szexet, hiszen olyan érzékeny fiú…
Miután sikerült megszabadulnunk minden ruhámtól, keres a fiókban síkosítót, én meg lefekszem és magam fölé húzom hatvankilencbe. Megígértem neki, hogy fényesre nyalom a fokhagymagerezd hátsóját, úgyhogy némi elővezetés után feljebb csúszom alatta, belemarkolok farpofáiba, hogy széthúzzam őket és bevetem minden tudásomat. Egy darabig Ehime még bírja, szorgalmasan járatja a kezét farkamon, aztán ráfekszik a lábamra és halkan nyögdécselve, homorú háttal kínálja magát. Szeretem ezt, az izmai teljesen ellazulnak, ezért viszonylag könnyen bele tudom dugni a nyelvem, majd az ujjam, s a teste csodálatosan ring felettem. Nehezen állom meg, hogy ne rohanjam le, vagy hogy ne csináljam addig, míg el nem élvez, de még időben le tudok állni és kicsúszva alóla mögé helyezkedem. Ő húzza szét a fenekét, én csak egyik kezére fogok és besíkosítózott szerszámmal cirógatom.
- Szeretlek - mondom meg neki. Sokat mondom, mert ebből sosem elég. Ehime is olyan szeretethiányos, mint én, talán még jobban is, csak ő sosem mutatja ki. Hálás vagyok az itteni fiúknak, amiért törődnek vele, pláne, hogy nem ilyen módon, mint én. Lassan merülök a testébe, ezért az ő “szeretlek”-je elcsuklik, de így is értem és még őszintébbnek találom. Talán ha kevésbé lenne önzetlen, nem tudott volna kicsalni belőlem érzelmeket, dugtam volna csak, mint előtte a többi fiút, de Ehime mindig odaadó volt velem. Az első alkalommal nem érdekelt, hogy kötelességből engedi, hogy megfektessem, de a másodikkal nagyon betalált nálam, hiszen örült nekem. Később elárulta, hogy én rendes voltam vele, ezért megkönnyebbült, mikor én vártam a szobában, én pedig azonnal beleestem. Hülyeség, de ez van, egyszerűen odavagyok érte.
Betartom az ígéretemet, hosszan, határozottan veszem őt birtokba, de minden mozdulatommal azon vagyok, hogy növeljem a gyönyörét, így Ehime is betartja, amit kértem tőle, a nevemet sikítja a végén. Végtelen örömöt érzek, beteljesülésnek mondhatom a saját orgazmusomat is. Ha lehetne, folyton csak dugnám őt, hogy mindketten benne maradhassunk a buddhai tökéletességben, de valószínűleg egyikünk sem bírná. Abban bízom, hogy ha yakuza leszek és együtt élünk majd, a bennünk háborgó lélek és a szeretethiány szép lassan elmúlik majd, és képesek leszünk betöltöttséget érezni egymás mellett. Ez minden vágyam.
20.
Asame
Ahogy vártam, Ehime elhozatala nem maradt esemény nélkül. Először persze csak szőrmók macskánk, Shabu volt az, akinek feltűnt, hogy valami szokatlan dolog készülődik, napokig nyugtalanul viselkedett, nem találta a helyét, aztán nem csak saját embereim, de Akihito emberei is megerősítették, hogy valaki ólálkodik a ház körül, és igyekszik alaposan felmérni, mire számíthat tőlünk védelem címén. Senki nem mondta ki, de tudtuk jól, hogy Sheon az. Megparancsoltam az embereimnek, hogy ne vegyenek tudomást róla, de figyeljenek oda és készüljenek fel minden eshetőségre. Ezután még napokig nem történt semmi komoly, mígnem Shabu vérmocskosan és megtépetten nem került elő. Nem emberi kéz bántotta, az látszott rajta, sokkal inkább valami kistestű állat. Egy percig sem volt kétséges, hogy állatorvosnak látnia kell.
Én nem mentem Ryuuichivel és Deonnal azonban. Egyrészt nem akartam egyedül hagyni Ehimét, másrészt kíváncsi voltam, történik-e még valami szokatlan a ház körül. Ryuu és a kölyök viszonylag hamar megjárják az állatorvost, ám Shabunak ott kellett maradnia, hogy megfelelő ellátást kapjon, s ez Deont is alaposan letörte, ezért amint tudom, a karjaimba vonom, hogy megvigasztalhassam. Ezután napok teltek el úgymond eseménytelenül, mikor az őrök jelentik, hogy Sheon van a kapuban és bebocsájtást kér. Meghagyom nekik, hogy az ilyenkor szokásos procedúrával fogadják, s míg ők fegyvertelenítik, átmotozzák, magamhoz hívatom Deont és Shinjit is. Ryuuichi úgyis jön, mint a ház biztonságifőnöke és mint a legjobb testőröm, így neki kár is lenne szólnom. Szerencsémre a kölyök és testőre előbb érnek be, mint vendégünk, így van pár perünk rendezni vonásainkat, aztán Ryuuichi jelenik meg az ajtóban, s bekíséri Sheont.
Cseppet sem kerüli el a figyelmemet, hogy kölyköm megint remekül néz ki, mintás szövetnadrágot és testére simuló, fekete pólót visel, s ékszerként fa golyókból álló nyaklánc és karkötő díszíti. És az sem elhanyagolható, hogy szokásához híven zokniban csattogott be és persze az asztalomon foglalt helyet, mint ahogy Shabu is mindig. Sheon is kitett magáért azonban. Egy fekete pufimellényt visel, melynek karjain és gallérján szőrme van, körülbelül rekeszizom magasságig kicipzározva, aminek következtében tetoválásai remekül látszanak, s csuklóira egy-egy szegecses bőrszíjat tett. Egyelőre csak figyelem őt, várva, hogy kezdeményezzen.
- Seichoru Asame - szólal meg a fiú érdes hangon a mutálástól és biccent is nekem. - Deon Elerden - köszön így a kölyöknek és neki is biccent. - Izumura Sheon vagyok - mutatkozik be. Bár higgadtan beszél, a pillantásán látszik, hogy feszült, arca merev, kezei néha ökölbe szorulnak.
- Szerintem felesleges a további udvariassági köröket lefutnunk - szólalok meg. - Tudom, miért jöttél, de engem az érdekel inkább, mit ajánlasz érte, hogy meg is kapd. Mik a szándékaid?
- Tévedsz - jelenti ki fölényesen elmosolyodva. - Nem Ehiméért jöttem, ha akarnám, el tudnám vinni az engedélyed nélkül és ebben a testőreid és Akihito emberei sem tudnának meggátolni. Az sokkal jobban érdekel, miért csaltál ide. - Elégedett félmosolyra húzom ajkaim és hellyel kínálom Sheont. A srác elfogadja azt, ám mielőtt leülne, elveszi az asztalról Deon eperleveles cigarettáját, s tűnődve vizsgálja meg a dobozt, majd kiszolgálja belőle magát. Csodálkozom, hogy a kölyköm nem ugrik neki, de Deon egyelőre csak figyeli őt, amit valahol nem is bánok, bár szeretem a szájalását.
- Zakura és Kawano nem kívánatos személyek, régóta keressük azt, ami miatt eltávolíthatóvá válnak és azzal, hogy Kawano elkapta az egyik emberem és a legkedvesebb szajhám, alaposan kihúzta azt a bizonyos gyufát, egy túlságosan nyílt támadás azonban nem lenne célszerű.
- Zakurát és Kawanot megetetheted ezzel a maszlaggal, de engem nem, mert én pontosan tudom, kicsoda hever az egyik vendégszobádban alaposan összeégetve. Masao sose lenne a te embered, a kis szöszi meg az ő nyakán csüng, mióta csak idekerült, te rá se néztél, ti egymással szórakoztok - közli hidegvérrel, nyíltan a szemembe nézve. - Lehet, hogy a biztonsági rendszereitek nagyon jók, nehéz volt belezavarni bármelyikbe, de vannak más módszereim, hogy alaposan felmérjem a terepet - árulja el hűvösen. - Most, hogy rendbe tettük ezt, elmondom, miért jöttem, remélve, hogy nem kell másodjára feltennem a kérdést. Miért csaltál lépre? - kérdezi meg határozottan. - Zakura hamarosan halott ember lesz, csak még nem tudom, mit csinált az anyámmal, Takuya visszakapja a fiát és aztán Kawano is haleledellé válik.
- Szerintem teljesen érthető okokból vagyok elővigyázatos még veled is annak ellenére, hogy idecsalogattalak. Nekem Kawano és Zakura feje kell, ha nem is ezüsttálcán, de belátható időn belül. Végérvényesen el akarom őket távolítani, ám ehhez szükségem van arra, hogy előkerüljenek róluk olyan adatok, amikkel sarokba szoríthatóak. És itt jössz a képbe te. A yakuzád és közted lévő feszültség nekünk nagyon is kapóra jön alkudozás szempontjából, de tudnom kell, hogy ez nem csak olcsó kis trükk, amivel engem akarsz átverni.
- Megölte az apámat és eltűnt miatta az anyám. Ez neked elég indok, hogy én is a fejét akarjam? - kérdezi harapósan, szinte vicsorogva, majd a csikkét elnyomja az asztalon lévő hamutálban.
- Elég - közlöm vele nyugodtan, rágyújtva.
- Nagyszerű. Akkor intézd el nekem, hogy a Szindikátus ne akarja a fejemet, ha elteszem láb alól Zakurát, én pedig elintézem, hogy Kawano a pokolba kerüljön - áll elő az alkujával, Deon pedig hangosan felröhög, bár öröm nincs a hangjában, csak egy nagyon kevés.
- Túl egyszerűnek tűnik.
- Egészen addig nem érdekelt ez a kurva yakuzavilág, amíg el nem vitted Ehimét. Úgy voltam vele, hogy szépen csendben elszivárgunk, miután megbosszultam a szüleimet, de most már Zakura helyét akarom.
- Mi hasznom származik abból, ha téged teszlek a helyére?
- Azon túl talán semmi, hogy ugyanúgy a két hülye halálát akarjuk - válaszol fesztelenül. - Mert mit akarsz?
- Biztosítékot arra, hogy a későbbiekben nem támadsz sem nekem, sem másnak. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, Kawano helyére a testőrét, Takuyát szánom, mint szövetségest, ebből kifolyólag talán érthető, miért nem akarok a későbbiekben ellenségeskedést azon a területen.
- Eddigi tapasztalataim szerint jó szövetségesek vagytok - jelenti ki és most az eddig néma Deonra pillant.
- Mit küldtél be ide? - kérdez rá.
- Két görényt. Sajnálom, ami a macskátokkal történt, az nem volt szándékos.
- Szerencsére rendbe fog jönni - tájékoztatom. - Részemről áll az alku, ha te is így gondolod.
- Nincs okom mást gondolni - válaszol kissé flegmán. - Esetleg van tipped, mit csinálhatott anyámmal? - kérdezi tőlem komolyan. - Anya fel tud szívódni, de ismerem a hátrahagyott jeleket, amik most sehol sincsenek.
- Sok minden lehetséges. Megölte és a szerveit eladta Kínának, vagy egyszerűen csak eladta szajhának odakintre. - Sheon erre biccentve felugrik, mint aki minden kérdésére választ kapott és menne. - Ha akarod, láthatod Ehimét - ajánlom fel neki -, de elvinni egyelőre nem engedem.
- Az engedélyed nélkül is így volna - válaszol villanó pillantással.
- Fenyegetőzéssel nem mész sokra.
- Ez nem volt fenyegetőzés - közli.
- Ryuuichi elkísér - tájékoztatom, s hagyom lelépni.
- Nem kell. - Azzal elviharzik. A biztonság kedvéért utána küldöm Ryuut, Deon pedig jót kuncog rajta.
- Mennyire hasonlít rám?
- Túlságosan - dörgölöm meg halántékom és hátradőlök székemben, Deon pedig betelepszik az ölembe.
- Nekem szimpatikus. Nem vártam volna, hogy bocsánatot kér a macska miatt.
- Neked elég sok mindenki szimpatikus, akit én annyira nem preferálok.
- A Yoruval és Asahitoval kapcsolatos dolog se jött be - incselkedik bújva. - Szerintem nem lesz gáz Sheonnal se.
- Remélem.
- Nagy gáz lenne, ha átcseszné a fejünket, mi? Úgy tűnt, sokat tud a mindennapjainkról. - Bújik hozzám és vállam simogatja mindeközben.
- Nem eszik olyan forrón azt a kását, de okozna kellemetlen pillanatokat - ismerem el, mert minek tagadjam. - Viszont az én haragomat is jobb félni és nem azért mondom, mert ennyire el lennék szállva magamtól.
- Tudom - nyugtat meg halvány mosollyal. - Érdekes időszaknak nézünk elébe megint, de Sheon olyan szövetséges lehet, akivel fenyegetőzik az ember - kuncogja el magát. Mióta Shabu nincs, nagyon kis letört, csak ritkán mosolyog vagy nevet, ami nekem nagyon is hiányzik, ezért igyekszem mindig jobb kedvre deríteni, de tudom, hogy majd akkor változik ez, ha már a macska megint itt lesz.
- Én meg már most biztos vagyok benne, hogy meg is fogod tenni.
- Az lesz a barátibb, hidd el.
- Elhiszem - nyomok csókot fejére, mire átöleli nyakam, Shinji pedig csak egy meghajlással adja tudtunkra, hogy megfeledkeztünk róla, azzal távozik a dolgozószobából, míg kölyköm továbbra is csak bújik hozzám. Imádom, mikor ennyire szeretetgombóc. - Azt hiszem, tartozom majd Shinjinek egy bocsánatkéréssel.
- Azért, mert elküldted megvenni Ehimét?
- Igen - ismerem el neki.
- Pártolom, noha tudom, nem haragszik rád. Beszéltem vele erről és én jobban ki voltam rajta akadva, mint ő.
- Amúgy sem pártolás kérdése lett volna, de tényleg sajnálom.
- Tisztában vagyok vele, csak próbáltam megmutatni az álláspontomat. Annyira szeretném megnézni Shabut - motyogja -, de amíg itt van Sheon, nem akarok elmenni. Val'szeg pár óráig ellesz Ehimével, de aztán csak megéheznek és tudok vele beszélni - magyarázza is meg.
- Amint el tudunk innen szabadulni, elviszlek Shabuhoz. Ránézünk a kis luvnyára, hogy van - ígérem meg neki.
- Jó - egyezik bele vérszegényen. - Sose fogom elfelejteni, mikor megtaláltam…
- Semmi baj nem lesz vele, ne aggódj.
- Tudom - motyogja.
- Bolond kölyköm - mondom neki kedvesen, csókot nyomva fejére.
- Jól van na - szabadkozik szégyenlősen. - Megyek, keresek valami rágcsát.
- Most itt hagysz? - kérdezem tőle meglepetten annak ellenére is, hogy tudom, zavarba jött és csak menekül.
- Ne hagyjalak? - kérdez vissza halkan elkuncogva magát.
- De, végülis, menj csak… - mondom neki vállam megvonva, elkényelmesedve a székben. - Majd csak kezdek valamit ezzel itt - igazítom meg nadrágom ágyékomnál. Nem kérdéses, hogy eléggé felhúzott, én meg nem félek ezt mindenképpen a tudtára is adni.
- Ha elmegyek, nem láthatom, mit kezdesz vele - jelenti ki incselkedve. - Nagy dilemma…
- Viszont ha maradsz, akár segíthetsz is orvosolni.
- Rendesen belecsalsz a dologba - ismeri el, majd hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Hagyom neki és csak játékos morgással veszem tudomásul, mikor finoman megharapdálja ajkaim.
- Ugyan már, a döntés a tiéd.
- Hát persze - nevet rám, folytatva szám harapdálását és csókolásom, miközben elkezdi legombolni rólam az inget.
Ahogy vártam, Ehime elhozatala nem maradt esemény nélkül. Először persze csak szőrmók macskánk, Shabu volt az, akinek feltűnt, hogy valami szokatlan dolog készülődik, napokig nyugtalanul viselkedett, nem találta a helyét, aztán nem csak saját embereim, de Akihito emberei is megerősítették, hogy valaki ólálkodik a ház körül, és igyekszik alaposan felmérni, mire számíthat tőlünk védelem címén. Senki nem mondta ki, de tudtuk jól, hogy Sheon az. Megparancsoltam az embereimnek, hogy ne vegyenek tudomást róla, de figyeljenek oda és készüljenek fel minden eshetőségre. Ezután még napokig nem történt semmi komoly, mígnem Shabu vérmocskosan és megtépetten nem került elő. Nem emberi kéz bántotta, az látszott rajta, sokkal inkább valami kistestű állat. Egy percig sem volt kétséges, hogy állatorvosnak látnia kell.
Én nem mentem Ryuuichivel és Deonnal azonban. Egyrészt nem akartam egyedül hagyni Ehimét, másrészt kíváncsi voltam, történik-e még valami szokatlan a ház körül. Ryuu és a kölyök viszonylag hamar megjárják az állatorvost, ám Shabunak ott kellett maradnia, hogy megfelelő ellátást kapjon, s ez Deont is alaposan letörte, ezért amint tudom, a karjaimba vonom, hogy megvigasztalhassam. Ezután napok teltek el úgymond eseménytelenül, mikor az őrök jelentik, hogy Sheon van a kapuban és bebocsájtást kér. Meghagyom nekik, hogy az ilyenkor szokásos procedúrával fogadják, s míg ők fegyvertelenítik, átmotozzák, magamhoz hívatom Deont és Shinjit is. Ryuuichi úgyis jön, mint a ház biztonságifőnöke és mint a legjobb testőröm, így neki kár is lenne szólnom. Szerencsémre a kölyök és testőre előbb érnek be, mint vendégünk, így van pár perünk rendezni vonásainkat, aztán Ryuuichi jelenik meg az ajtóban, s bekíséri Sheont.
Cseppet sem kerüli el a figyelmemet, hogy kölyköm megint remekül néz ki, mintás szövetnadrágot és testére simuló, fekete pólót visel, s ékszerként fa golyókból álló nyaklánc és karkötő díszíti. És az sem elhanyagolható, hogy szokásához híven zokniban csattogott be és persze az asztalomon foglalt helyet, mint ahogy Shabu is mindig. Sheon is kitett magáért azonban. Egy fekete pufimellényt visel, melynek karjain és gallérján szőrme van, körülbelül rekeszizom magasságig kicipzározva, aminek következtében tetoválásai remekül látszanak, s csuklóira egy-egy szegecses bőrszíjat tett. Egyelőre csak figyelem őt, várva, hogy kezdeményezzen.
- Seichoru Asame - szólal meg a fiú érdes hangon a mutálástól és biccent is nekem. - Deon Elerden - köszön így a kölyöknek és neki is biccent. - Izumura Sheon vagyok - mutatkozik be. Bár higgadtan beszél, a pillantásán látszik, hogy feszült, arca merev, kezei néha ökölbe szorulnak.
- Szerintem felesleges a további udvariassági köröket lefutnunk - szólalok meg. - Tudom, miért jöttél, de engem az érdekel inkább, mit ajánlasz érte, hogy meg is kapd. Mik a szándékaid?
- Tévedsz - jelenti ki fölényesen elmosolyodva. - Nem Ehiméért jöttem, ha akarnám, el tudnám vinni az engedélyed nélkül és ebben a testőreid és Akihito emberei sem tudnának meggátolni. Az sokkal jobban érdekel, miért csaltál ide. - Elégedett félmosolyra húzom ajkaim és hellyel kínálom Sheont. A srác elfogadja azt, ám mielőtt leülne, elveszi az asztalról Deon eperleveles cigarettáját, s tűnődve vizsgálja meg a dobozt, majd kiszolgálja belőle magát. Csodálkozom, hogy a kölyköm nem ugrik neki, de Deon egyelőre csak figyeli őt, amit valahol nem is bánok, bár szeretem a szájalását.
- Zakura és Kawano nem kívánatos személyek, régóta keressük azt, ami miatt eltávolíthatóvá válnak és azzal, hogy Kawano elkapta az egyik emberem és a legkedvesebb szajhám, alaposan kihúzta azt a bizonyos gyufát, egy túlságosan nyílt támadás azonban nem lenne célszerű.
- Zakurát és Kawanot megetetheted ezzel a maszlaggal, de engem nem, mert én pontosan tudom, kicsoda hever az egyik vendégszobádban alaposan összeégetve. Masao sose lenne a te embered, a kis szöszi meg az ő nyakán csüng, mióta csak idekerült, te rá se néztél, ti egymással szórakoztok - közli hidegvérrel, nyíltan a szemembe nézve. - Lehet, hogy a biztonsági rendszereitek nagyon jók, nehéz volt belezavarni bármelyikbe, de vannak más módszereim, hogy alaposan felmérjem a terepet - árulja el hűvösen. - Most, hogy rendbe tettük ezt, elmondom, miért jöttem, remélve, hogy nem kell másodjára feltennem a kérdést. Miért csaltál lépre? - kérdezi meg határozottan. - Zakura hamarosan halott ember lesz, csak még nem tudom, mit csinált az anyámmal, Takuya visszakapja a fiát és aztán Kawano is haleledellé válik.
- Szerintem teljesen érthető okokból vagyok elővigyázatos még veled is annak ellenére, hogy idecsalogattalak. Nekem Kawano és Zakura feje kell, ha nem is ezüsttálcán, de belátható időn belül. Végérvényesen el akarom őket távolítani, ám ehhez szükségem van arra, hogy előkerüljenek róluk olyan adatok, amikkel sarokba szoríthatóak. És itt jössz a képbe te. A yakuzád és közted lévő feszültség nekünk nagyon is kapóra jön alkudozás szempontjából, de tudnom kell, hogy ez nem csak olcsó kis trükk, amivel engem akarsz átverni.
- Megölte az apámat és eltűnt miatta az anyám. Ez neked elég indok, hogy én is a fejét akarjam? - kérdezi harapósan, szinte vicsorogva, majd a csikkét elnyomja az asztalon lévő hamutálban.
- Elég - közlöm vele nyugodtan, rágyújtva.
- Nagyszerű. Akkor intézd el nekem, hogy a Szindikátus ne akarja a fejemet, ha elteszem láb alól Zakurát, én pedig elintézem, hogy Kawano a pokolba kerüljön - áll elő az alkujával, Deon pedig hangosan felröhög, bár öröm nincs a hangjában, csak egy nagyon kevés.
- Túl egyszerűnek tűnik.
- Egészen addig nem érdekelt ez a kurva yakuzavilág, amíg el nem vitted Ehimét. Úgy voltam vele, hogy szépen csendben elszivárgunk, miután megbosszultam a szüleimet, de most már Zakura helyét akarom.
- Mi hasznom származik abból, ha téged teszlek a helyére?
- Azon túl talán semmi, hogy ugyanúgy a két hülye halálát akarjuk - válaszol fesztelenül. - Mert mit akarsz?
- Biztosítékot arra, hogy a későbbiekben nem támadsz sem nekem, sem másnak. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, Kawano helyére a testőrét, Takuyát szánom, mint szövetségest, ebből kifolyólag talán érthető, miért nem akarok a későbbiekben ellenségeskedést azon a területen.
- Eddigi tapasztalataim szerint jó szövetségesek vagytok - jelenti ki és most az eddig néma Deonra pillant.
- Mit küldtél be ide? - kérdez rá.
- Két görényt. Sajnálom, ami a macskátokkal történt, az nem volt szándékos.
- Szerencsére rendbe fog jönni - tájékoztatom. - Részemről áll az alku, ha te is így gondolod.
- Nincs okom mást gondolni - válaszol kissé flegmán. - Esetleg van tipped, mit csinálhatott anyámmal? - kérdezi tőlem komolyan. - Anya fel tud szívódni, de ismerem a hátrahagyott jeleket, amik most sehol sincsenek.
- Sok minden lehetséges. Megölte és a szerveit eladta Kínának, vagy egyszerűen csak eladta szajhának odakintre. - Sheon erre biccentve felugrik, mint aki minden kérdésére választ kapott és menne. - Ha akarod, láthatod Ehimét - ajánlom fel neki -, de elvinni egyelőre nem engedem.
- Az engedélyed nélkül is így volna - válaszol villanó pillantással.
- Fenyegetőzéssel nem mész sokra.
- Ez nem volt fenyegetőzés - közli.
- Ryuuichi elkísér - tájékoztatom, s hagyom lelépni.
- Nem kell. - Azzal elviharzik. A biztonság kedvéért utána küldöm Ryuut, Deon pedig jót kuncog rajta.
- Mennyire hasonlít rám?
- Túlságosan - dörgölöm meg halántékom és hátradőlök székemben, Deon pedig betelepszik az ölembe.
- Nekem szimpatikus. Nem vártam volna, hogy bocsánatot kér a macska miatt.
- Neked elég sok mindenki szimpatikus, akit én annyira nem preferálok.
- A Yoruval és Asahitoval kapcsolatos dolog se jött be - incselkedik bújva. - Szerintem nem lesz gáz Sheonnal se.
- Remélem.
- Nagy gáz lenne, ha átcseszné a fejünket, mi? Úgy tűnt, sokat tud a mindennapjainkról. - Bújik hozzám és vállam simogatja mindeközben.
- Nem eszik olyan forrón azt a kását, de okozna kellemetlen pillanatokat - ismerem el, mert minek tagadjam. - Viszont az én haragomat is jobb félni és nem azért mondom, mert ennyire el lennék szállva magamtól.
- Tudom - nyugtat meg halvány mosollyal. - Érdekes időszaknak nézünk elébe megint, de Sheon olyan szövetséges lehet, akivel fenyegetőzik az ember - kuncogja el magát. Mióta Shabu nincs, nagyon kis letört, csak ritkán mosolyog vagy nevet, ami nekem nagyon is hiányzik, ezért igyekszem mindig jobb kedvre deríteni, de tudom, hogy majd akkor változik ez, ha már a macska megint itt lesz.
- Én meg már most biztos vagyok benne, hogy meg is fogod tenni.
- Az lesz a barátibb, hidd el.
- Elhiszem - nyomok csókot fejére, mire átöleli nyakam, Shinji pedig csak egy meghajlással adja tudtunkra, hogy megfeledkeztünk róla, azzal távozik a dolgozószobából, míg kölyköm továbbra is csak bújik hozzám. Imádom, mikor ennyire szeretetgombóc. - Azt hiszem, tartozom majd Shinjinek egy bocsánatkéréssel.
- Azért, mert elküldted megvenni Ehimét?
- Igen - ismerem el neki.
- Pártolom, noha tudom, nem haragszik rád. Beszéltem vele erről és én jobban ki voltam rajta akadva, mint ő.
- Amúgy sem pártolás kérdése lett volna, de tényleg sajnálom.
- Tisztában vagyok vele, csak próbáltam megmutatni az álláspontomat. Annyira szeretném megnézni Shabut - motyogja -, de amíg itt van Sheon, nem akarok elmenni. Val'szeg pár óráig ellesz Ehimével, de aztán csak megéheznek és tudok vele beszélni - magyarázza is meg.
- Amint el tudunk innen szabadulni, elviszlek Shabuhoz. Ránézünk a kis luvnyára, hogy van - ígérem meg neki.
- Jó - egyezik bele vérszegényen. - Sose fogom elfelejteni, mikor megtaláltam…
- Semmi baj nem lesz vele, ne aggódj.
- Tudom - motyogja.
- Bolond kölyköm - mondom neki kedvesen, csókot nyomva fejére.
- Jól van na - szabadkozik szégyenlősen. - Megyek, keresek valami rágcsát.
- Most itt hagysz? - kérdezem tőle meglepetten annak ellenére is, hogy tudom, zavarba jött és csak menekül.
- Ne hagyjalak? - kérdez vissza halkan elkuncogva magát.
- De, végülis, menj csak… - mondom neki vállam megvonva, elkényelmesedve a székben. - Majd csak kezdek valamit ezzel itt - igazítom meg nadrágom ágyékomnál. Nem kérdéses, hogy eléggé felhúzott, én meg nem félek ezt mindenképpen a tudtára is adni.
- Ha elmegyek, nem láthatom, mit kezdesz vele - jelenti ki incselkedve. - Nagy dilemma…
- Viszont ha maradsz, akár segíthetsz is orvosolni.
- Rendesen belecsalsz a dologba - ismeri el, majd hozzám hajol, hogy megcsókoljon. Hagyom neki és csak játékos morgással veszem tudomásul, mikor finoman megharapdálja ajkaim.
- Ugyan már, a döntés a tiéd.
- Hát persze - nevet rám, folytatva szám harapdálását és csókolásom, miközben elkezdi legombolni rólam az inget.
2012. szeptember 9., vasárnap
6. összekötő vázlat
Őszintén szólva abszolút kiestem a reagból, csak elképzeléseim vannak, Deon mit akarhatott azzal a nyakörvvel. Ciki, nagyon ciki, nem jutottam előrébb két hónap gondolkodás után sem, ezért csak egy fél reagot tettem fel.
Deonnak a nyakörv csak egy apró bizalmi kérdés, amivel felméri, hogyan is állnak ők egymással a yakuzájával. Természetesen azért annyira sokáig nem bírják szex nélkül egy ilyen helyen, meztelenül, Asaménak ez meg is adja az altatót, a kölyök meg csak azért nem tart vele, mert Yoru bejelenti érkezési szándékát. Míg Bagira megérkezik, Deon összekaparja magát, majd ránéz Jeremyre, aki baromira belebetegszik a saját félelmeibe. Első körben Deon megpróbálja megnyugtatni, másodikban hagyja pihenni, hogy mielőbb felgyógyuljon.
Yorunak eszében sincs magyarázat nélkül futni hagyni Deont, gyanús neki az éjjeli idegeskedés, Asame váratlan érkezése, noha Asahito beavatta az állapota romlásába és a tervezett pihenésbe, Deon meg képtelen lenne a srác szemébe hazudni, ezért elmond mindent Yorunak. Rosszabb reakcióra számít, de tulajdonképpen belátja, hogy a feketepárduc nem az a hegyibeszédes fajta, megmondja a véleményét, ha kell, megmossa a fejét, ám alapvetően nem lő túl egy határon, s azt nagyon is érzi, hogy Deon tisztában van a tettei, hibái súlyával.
Ehimére és Akemire nem sok ideje jut Deonnak, mivel miután Yoruval átbeszélnek néhány dolgot, ránéznek Shinjire, aki bár igyekszik úgy tenni, mintha jól lenne, de ők ketten elég jól ismerik ahhoz, hogy tudják, az igazság merőben kezd elütni a mutatott képtől. Este meg Deon rátalál Shabura.
Deonnak a nyakörv csak egy apró bizalmi kérdés, amivel felméri, hogyan is állnak ők egymással a yakuzájával. Természetesen azért annyira sokáig nem bírják szex nélkül egy ilyen helyen, meztelenül, Asaménak ez meg is adja az altatót, a kölyök meg csak azért nem tart vele, mert Yoru bejelenti érkezési szándékát. Míg Bagira megérkezik, Deon összekaparja magát, majd ránéz Jeremyre, aki baromira belebetegszik a saját félelmeibe. Első körben Deon megpróbálja megnyugtatni, másodikban hagyja pihenni, hogy mielőbb felgyógyuljon.
Yorunak eszében sincs magyarázat nélkül futni hagyni Deont, gyanús neki az éjjeli idegeskedés, Asame váratlan érkezése, noha Asahito beavatta az állapota romlásába és a tervezett pihenésbe, Deon meg képtelen lenne a srác szemébe hazudni, ezért elmond mindent Yorunak. Rosszabb reakcióra számít, de tulajdonképpen belátja, hogy a feketepárduc nem az a hegyibeszédes fajta, megmondja a véleményét, ha kell, megmossa a fejét, ám alapvetően nem lő túl egy határon, s azt nagyon is érzi, hogy Deon tisztában van a tettei, hibái súlyával.
Ehimére és Akemire nem sok ideje jut Deonnak, mivel miután Yoruval átbeszélnek néhány dolgot, ránéznek Shinjire, aki bár igyekszik úgy tenni, mintha jól lenne, de ők ketten elég jól ismerik ahhoz, hogy tudják, az igazság merőben kezd elütni a mutatott képtől. Este meg Deon rátalál Shabura.
19.
Deon
A kurvára kibaszottul fáradt már nagyjából megközelíti azt, ahogy érzem magam, de még mindig nem írja le helyesen és pontosan. Holtkóma, körülbelül. A probléma csupán az, hogy képtelen vagyok aludni, annyira feszít az idegesség, nyugtalanítanak a gondolataim és egész egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne most csillapítani bennem bármit is. Talán ha Asame hasra fektetne és lassan a magáévá tenne, minden helyre kerülne bennem. Úgy érzem, ez segítene, csakhogy a közeledésemet egy bizonyos szint után képtelen vagyok kifejezni, neki pedig legcsekélyebb szándékában sem áll komolyabban hozzám érni. Megölel, csókot nyom a fejemre, én pedig az éjszaka nagy részét agyalással töltöm. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt most megmondani, vagy egyáltalán megmondani Asaménak, hogy megdugattam magam Tatsukival, de csak úgy tudok tiszta lappal indítani nála, ha most minden mocsokságom bevallom, márpedig ezt akarom. Ha kivág, akkor megteszi, beledöglöm félig, elmegyek megjavulni, vagy elveszni, ha pedig sikerül jobbá válnom, mint amilyen voltam, visszajövök és megpróbálom elérni, hogy megbocsásson.
Pánik tör rám, amikor megérzem, hogy Asame szabadulni próbál tőlem, s ösztönösen csak még erősebben belekapaszkodom, ragaszkodón szorítom. Nem tudom, miért akar ilyenkor elmenni mellőlem, de nem akarom, csak azt, hogy maradjon, még átfogjon, öleljen. Persze csak nem tesz le arról, hogy itt hagy, ezért még be is szól. Azonnal eleresztem, feltartani ilyesmiben nem akartam, csupán... Mindegy. Rosszul esett, amit mondott, mégis még én engeszteltem. Tiszta hülye vagyok.
Megint azt érzem, hogy majdnem bármire képes lennék, csak hogy jobb legyen köztünk a helyzet. Kiengesztelném, ezerszer megbánnám a tettem és ki is mondanám, vagy akármi, de nem kéri, nem is biztos, hogy igényli. Összeborzolta a hajam, amivel máris elűzte a kellemetlen, fájó érzést a mellkasomból, s repesve várom vissza őt magam mellé. Szeretném érinteni, a közelében lenni, mégis mikor visszajön, mozdulatlan maradok és a yakuzámat nézve folytatom az agyalást. Egy barom vagyok, mert kockáztattam a vele való kapcsolatomat. Még akkor is így gondolom, ha pontosan tudom, mit éreztem Jeremy mellett akkoriban. Rosszul intéztem az egészet... Arról sem beszéltem, mikre vágyom és másnál kerestem. Ostoba voltam. Nem tudom, miért feltételeztem, hogy Asame nem tudna velem kemény, már a durvaságig vad lenni. Nem csak tud, de szeret is. És én is imádom, amikor olyasmiket művel velem.
Végül nem bírom ki és odabújok a yakuzámhoz, megpróbálok aludni még, bár érzem, az nem fog menni, mert túl feszült vagyok. Szeretnék eleget tenni a kérésének, de lehunyva a szemem csak rémképek kergetik egymást a fejemben. A mellettem fekvő férfi is érzi ezt, mert elégedetlenül felszusszant, amitől nem érzem túl jól magam, de nem tudom, mit tehetnék a cél elérésének érdekében. Talán a vállára hajthatnám a fejem. Nem, mert nem nyúlt hozzám, nem kérte. Akkor a karjának hajthatnám a fejem és átfoghatnám azt. Áh, egyelőre elég lesz annyi, hogy a markába csúsztatom a kezem és ujjaim az övéi közé fűzöm. Lehet, hogy tényleg csak egyelőre, de most még mindenképp jó így.
Asame bejelentése halálra rémít. Nem tudok mást elképzelni, minthogy night klubokba megy és kurvázik egy keveset. Ha nem azért, hogy dugjon, csak simán az érzetért, hogy más valakit érint meg, vagy nincs velem, de bármiért is, rosszul esik, bánt. Ugyanakkor nem feltételezek róla ilyesmit mégsem, ahogy azt sem, hogy képes lennék a saját otthonából menekülésre késztetni. Inkább semleges módon igyekszem megérdeklődni, miért nem óhajtja velem tölteni az elkövetkezendő éjszakákat és nagyon remélem, hogy nem azért, mert undorodik tőlem. Nem mintha ez valószínű lehetőség lenne. Egyenesen néz vissza bele a szemembe, látom, hogy végiggondolja, hogyan válaszoljon, végül még ijesztőbbet sikerül mondania, mint amire gondoltam. Remélem, nincs komoly baja Asahitonak és nem azért kell razziáznia az Endorfinban Asaménak. Szerencsére nem, sőt, külföldre mennek. Ennek nagyon örülök. Rájuk is fér a kikapcsolódás és talán a yakuza is nyugodtabb lesz. Megkérdezem, hátha mehetek én is, mert szeretnék minél többet tudni, tanulni, az Endorfin pedig kissé az enyém is Tatsuki miatt, de a rosszfiúm finoman lepasszol. Már nem veszem zokon, inkább beletörődöm és megpróbálok megint visszaaludni.
Most Asaménak nem megy, kávézást javasol, aminek nagyon megörülök, mert cseppet sem vagyok biztos benne, hogy képes lennék alvásra, meg nem is biztos, hogy túl jó lenne nekem. Felpörgök attól, hogy ébredni szeretne, ő meg nem is érti, alig alvással hogy lehetek ennyire felturbózva. Hát úgy, hogy a fáradtság egy ideig hajtja az embert, aztán kiüti. Engem legalábbis mindenképpen. Már ugrom is ki az ágyból és kezdek ruhákat keríteni magamnak, csak szokásos módon gondban vagyok azt illetően, hogy mit vegyek fel. Asame mesteri módon oldja meg a problémámat, mögém lép, mire azonnal hozzásimulok egy kicsit, kivesz egy menő nadrágot, majd találomra egy pólót is a kezembe nyom. Kapok egy hajborzolást is, meg tíz percet a készüléshez, ami nálam leginkább semmi, de most kifejezetten nagyon igyekszem. Miután becsukódik Asame mögött az ajtó, bevetem magam a fürdőbe, megáztatom a testem és megmutatom a bőrömnek, hogy van olyan is, hogy tusfürdő, áttörölközöm nagyjából, beleugrom az alsónadrágomba és a naciba, út közben a szobámba bújok pólóba, ott átkócolom a fejem egy fésűvel és már süvítek is a konyha felé. Eldöntöttem, hogy meglepem a yakuzámat és ez sikerül is, de csak egy megjegyzést kapok. Ennek is örülök. Nagyon.
A beszélgetés alatt folyamatosan kapom az ívet, s végül Asame győz kiütéssel, amitől jócskán égek. Képes úgy tenni, mintha csak én fixíroznék és vágynék egy egész estés együttlétet, méghozzá teljes nyugodtsággal. Hihetetlen ez a pasi... Igyekszem nem gondolni most azokra a szeretkezésekre, mert már így is túlságosan izgatott vagyok, ám a rosszfiúm mögém lép és a fülembe suttog, ráadásul azzal a feltett szándékkal, hogy odakozmál. Forrni kezd a vérem, meg sem tudom állítani magam, úgy vetődöm rá. Hamar felállok és hozzásimulok, s gátlástalanul megmutatom neki, mire képes az ágyékba kúszó hangjával és az ügyesen megformált mondataival. Válaszul a vállára kap, mintha ezzel mutatná meg mindenkinek, az övé vagyok, s most minden kétséget kizáróan valahol a magáévá is fog tenni. Még jó, hogy nincs itt senki. Ellenben attól begyulladok, hogy elindul velem, ezért heccelni kezdem Asamét. Természetesen nem tesz le, így végül átkarolom a testét, mégis beleszédülök az utazásba és a lerakásba. Aztán ami az ajtó mögött fogad...
Basszus!
Ez egy komplett kéjbarlang, mely egyszerre kellemes és perverz, hiszen a süllyesztett kád és a hatalmas franciaágy romantikussá teszi, főleg, ha a kettő közti panorámaüveget és az azon túli erkélyt veszem számításba, viszont van itt kikötözéshez alkalmas részleg is, természetesen széles választék kínálja magát a szexuális eszközökből, ráadásul a plafon egy merő tükör. Ámulok és zavarban vagyok, de persze Asame hamar feltalálja magát, csinál egy fürdőt, ami jól is fog jönni, hiszen pihentet. Az más kérdés, hogy erről a helyről nem a pihenés jut eszembe, hanem sokkal inkább a szex. De az bármilyen formában. Viszont a rosszfiúm nem adja jelét, hogy azért hozott volna ide, hogy megdugjon, úgyhogy nem igazán tudom, mihez kezdjek, téblábolok, nézelődök, szemügyre veszem az eszköztárat, végül beülök a férfi mellé a kádba. Szóhoz sem jutok, úgyhogy egészen addig nyugton maradok, míg yakuzám le nem fröcsköl. Talán játszani akar, ezért magára hagyom egy kis időre a vízben, választok egy nyakörvet a sok kincs közül, majd azzal térek vissza Asaméhoz. Kíváncsi vagyok, hagyja-e, hogy rátegyem. Ő nem ellenkezik, csak az én kezem remeg, de némi bénázás után végre sikerül bekapcsolni a nyakörvet.
- Jól áll - jegyzem meg merészen.
A kurvára kibaszottul fáradt már nagyjából megközelíti azt, ahogy érzem magam, de még mindig nem írja le helyesen és pontosan. Holtkóma, körülbelül. A probléma csupán az, hogy képtelen vagyok aludni, annyira feszít az idegesség, nyugtalanítanak a gondolataim és egész egyszerűen nem tudom, hogyan lehetne most csillapítani bennem bármit is. Talán ha Asame hasra fektetne és lassan a magáévá tenne, minden helyre kerülne bennem. Úgy érzem, ez segítene, csakhogy a közeledésemet egy bizonyos szint után képtelen vagyok kifejezni, neki pedig legcsekélyebb szándékában sem áll komolyabban hozzám érni. Megölel, csókot nyom a fejemre, én pedig az éjszaka nagy részét agyalással töltöm. Nem vagyok biztos benne, hogy jó ötlet volt most megmondani, vagy egyáltalán megmondani Asaménak, hogy megdugattam magam Tatsukival, de csak úgy tudok tiszta lappal indítani nála, ha most minden mocsokságom bevallom, márpedig ezt akarom. Ha kivág, akkor megteszi, beledöglöm félig, elmegyek megjavulni, vagy elveszni, ha pedig sikerül jobbá válnom, mint amilyen voltam, visszajövök és megpróbálom elérni, hogy megbocsásson.
Pánik tör rám, amikor megérzem, hogy Asame szabadulni próbál tőlem, s ösztönösen csak még erősebben belekapaszkodom, ragaszkodón szorítom. Nem tudom, miért akar ilyenkor elmenni mellőlem, de nem akarom, csak azt, hogy maradjon, még átfogjon, öleljen. Persze csak nem tesz le arról, hogy itt hagy, ezért még be is szól. Azonnal eleresztem, feltartani ilyesmiben nem akartam, csupán... Mindegy. Rosszul esett, amit mondott, mégis még én engeszteltem. Tiszta hülye vagyok.
Megint azt érzem, hogy majdnem bármire képes lennék, csak hogy jobb legyen köztünk a helyzet. Kiengesztelném, ezerszer megbánnám a tettem és ki is mondanám, vagy akármi, de nem kéri, nem is biztos, hogy igényli. Összeborzolta a hajam, amivel máris elűzte a kellemetlen, fájó érzést a mellkasomból, s repesve várom vissza őt magam mellé. Szeretném érinteni, a közelében lenni, mégis mikor visszajön, mozdulatlan maradok és a yakuzámat nézve folytatom az agyalást. Egy barom vagyok, mert kockáztattam a vele való kapcsolatomat. Még akkor is így gondolom, ha pontosan tudom, mit éreztem Jeremy mellett akkoriban. Rosszul intéztem az egészet... Arról sem beszéltem, mikre vágyom és másnál kerestem. Ostoba voltam. Nem tudom, miért feltételeztem, hogy Asame nem tudna velem kemény, már a durvaságig vad lenni. Nem csak tud, de szeret is. És én is imádom, amikor olyasmiket művel velem.
Végül nem bírom ki és odabújok a yakuzámhoz, megpróbálok aludni még, bár érzem, az nem fog menni, mert túl feszült vagyok. Szeretnék eleget tenni a kérésének, de lehunyva a szemem csak rémképek kergetik egymást a fejemben. A mellettem fekvő férfi is érzi ezt, mert elégedetlenül felszusszant, amitől nem érzem túl jól magam, de nem tudom, mit tehetnék a cél elérésének érdekében. Talán a vállára hajthatnám a fejem. Nem, mert nem nyúlt hozzám, nem kérte. Akkor a karjának hajthatnám a fejem és átfoghatnám azt. Áh, egyelőre elég lesz annyi, hogy a markába csúsztatom a kezem és ujjaim az övéi közé fűzöm. Lehet, hogy tényleg csak egyelőre, de most még mindenképp jó így.
Asame bejelentése halálra rémít. Nem tudok mást elképzelni, minthogy night klubokba megy és kurvázik egy keveset. Ha nem azért, hogy dugjon, csak simán az érzetért, hogy más valakit érint meg, vagy nincs velem, de bármiért is, rosszul esik, bánt. Ugyanakkor nem feltételezek róla ilyesmit mégsem, ahogy azt sem, hogy képes lennék a saját otthonából menekülésre késztetni. Inkább semleges módon igyekszem megérdeklődni, miért nem óhajtja velem tölteni az elkövetkezendő éjszakákat és nagyon remélem, hogy nem azért, mert undorodik tőlem. Nem mintha ez valószínű lehetőség lenne. Egyenesen néz vissza bele a szemembe, látom, hogy végiggondolja, hogyan válaszoljon, végül még ijesztőbbet sikerül mondania, mint amire gondoltam. Remélem, nincs komoly baja Asahitonak és nem azért kell razziáznia az Endorfinban Asaménak. Szerencsére nem, sőt, külföldre mennek. Ennek nagyon örülök. Rájuk is fér a kikapcsolódás és talán a yakuza is nyugodtabb lesz. Megkérdezem, hátha mehetek én is, mert szeretnék minél többet tudni, tanulni, az Endorfin pedig kissé az enyém is Tatsuki miatt, de a rosszfiúm finoman lepasszol. Már nem veszem zokon, inkább beletörődöm és megpróbálok megint visszaaludni.
Most Asaménak nem megy, kávézást javasol, aminek nagyon megörülök, mert cseppet sem vagyok biztos benne, hogy képes lennék alvásra, meg nem is biztos, hogy túl jó lenne nekem. Felpörgök attól, hogy ébredni szeretne, ő meg nem is érti, alig alvással hogy lehetek ennyire felturbózva. Hát úgy, hogy a fáradtság egy ideig hajtja az embert, aztán kiüti. Engem legalábbis mindenképpen. Már ugrom is ki az ágyból és kezdek ruhákat keríteni magamnak, csak szokásos módon gondban vagyok azt illetően, hogy mit vegyek fel. Asame mesteri módon oldja meg a problémámat, mögém lép, mire azonnal hozzásimulok egy kicsit, kivesz egy menő nadrágot, majd találomra egy pólót is a kezembe nyom. Kapok egy hajborzolást is, meg tíz percet a készüléshez, ami nálam leginkább semmi, de most kifejezetten nagyon igyekszem. Miután becsukódik Asame mögött az ajtó, bevetem magam a fürdőbe, megáztatom a testem és megmutatom a bőrömnek, hogy van olyan is, hogy tusfürdő, áttörölközöm nagyjából, beleugrom az alsónadrágomba és a naciba, út közben a szobámba bújok pólóba, ott átkócolom a fejem egy fésűvel és már süvítek is a konyha felé. Eldöntöttem, hogy meglepem a yakuzámat és ez sikerül is, de csak egy megjegyzést kapok. Ennek is örülök. Nagyon.
A beszélgetés alatt folyamatosan kapom az ívet, s végül Asame győz kiütéssel, amitől jócskán égek. Képes úgy tenni, mintha csak én fixíroznék és vágynék egy egész estés együttlétet, méghozzá teljes nyugodtsággal. Hihetetlen ez a pasi... Igyekszem nem gondolni most azokra a szeretkezésekre, mert már így is túlságosan izgatott vagyok, ám a rosszfiúm mögém lép és a fülembe suttog, ráadásul azzal a feltett szándékkal, hogy odakozmál. Forrni kezd a vérem, meg sem tudom állítani magam, úgy vetődöm rá. Hamar felállok és hozzásimulok, s gátlástalanul megmutatom neki, mire képes az ágyékba kúszó hangjával és az ügyesen megformált mondataival. Válaszul a vállára kap, mintha ezzel mutatná meg mindenkinek, az övé vagyok, s most minden kétséget kizáróan valahol a magáévá is fog tenni. Még jó, hogy nincs itt senki. Ellenben attól begyulladok, hogy elindul velem, ezért heccelni kezdem Asamét. Természetesen nem tesz le, így végül átkarolom a testét, mégis beleszédülök az utazásba és a lerakásba. Aztán ami az ajtó mögött fogad...
Basszus!
Ez egy komplett kéjbarlang, mely egyszerre kellemes és perverz, hiszen a süllyesztett kád és a hatalmas franciaágy romantikussá teszi, főleg, ha a kettő közti panorámaüveget és az azon túli erkélyt veszem számításba, viszont van itt kikötözéshez alkalmas részleg is, természetesen széles választék kínálja magát a szexuális eszközökből, ráadásul a plafon egy merő tükör. Ámulok és zavarban vagyok, de persze Asame hamar feltalálja magát, csinál egy fürdőt, ami jól is fog jönni, hiszen pihentet. Az más kérdés, hogy erről a helyről nem a pihenés jut eszembe, hanem sokkal inkább a szex. De az bármilyen formában. Viszont a rosszfiúm nem adja jelét, hogy azért hozott volna ide, hogy megdugjon, úgyhogy nem igazán tudom, mihez kezdjek, téblábolok, nézelődök, szemügyre veszem az eszköztárat, végül beülök a férfi mellé a kádba. Szóhoz sem jutok, úgyhogy egészen addig nyugton maradok, míg yakuzám le nem fröcsköl. Talán játszani akar, ezért magára hagyom egy kis időre a vízben, választok egy nyakörvet a sok kincs közül, majd azzal térek vissza Asaméhoz. Kíváncsi vagyok, hagyja-e, hogy rátegyem. Ő nem ellenkezik, csak az én kezem remeg, de némi bénázás után végre sikerül bekapcsolni a nyakörvet.
- Jól áll - jegyzem meg merészen.
19.
Asame
Sokat hallani azt az igencsak megfontolandó közhelyet, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, vagy betelt a pohár. Azt hiszem, valahol én is így érzek most, hogy Deon beközölte, Tatsukival is tolt még egy kört. Remek. Most ugrálnom kellene örömömben vajon, hogy az én hülye kölykömre rájött az őszinteségi roham és ha már tálal, mindent tálal? Nem tudom. Mi lenne a megfelelő? Benyelni és továbbmenni? Van jó döntés egy ilyen helyzetben? Szerintem nincs... Döntés van és majd meglátjuk. Túllépek rajta, benyelem, elfogadom, hogy megtörtént, hogy lesz még olyan, hogy a kölyköm megkíván másokat, ami tényleg nem zavarna és nem is fog, ha megmondja és kész. Közösen kell tudnunk orvosolni ezeket a problémának nem nevezhető problémákat, mert csak így lehet működőképes egy ilyen kapcsolat, márpedig nem tervezek megvállni a kölyöktől semmiképpen sem. Ha őszinte akarok lenni, elviseltem volna, ha Deon nem most tálalja ezt is be, bár igaza van, mikor máskor? Ha már lúd, legyen kövér. A mienk pedig egy méretes példány lett.
Mindig próbálkoztam Deonnal kapcsolatban azzal, hogy ha már úgy láttam, túlságosan telik a pohár, leittam belőle annyit, hogy a következő alkalomnál ne csordulhasson túl. Most is így tettem volna, ám a jeremys után még nem volt alkalmam leinni egy kortyot sem, így most törölgethetem fel a kiömlött vizet. Hát marad ez, feltörölgetem. Magamhoz ölelem a kölyköt végül, nyomok egy csókot a fejére, majd lehunyom szemem. Gőzöm sincs, mennyit fogok aludni, de van egy olyan érzésem, hogy a reggel még tartogat majd meglepetéseket. Hosszú napunk lesz...
Deon nem sok esélyt ad amúgy sem az alvásra, ragaszkodón belém kapaszkodik, bújik hozzám, de jó sokáig nem alszik el, érzem. Valószínűleg csak agyal, majd valamikor végül kidől és úgy alszik el kábé, mint akit agyonvertek. Persze nem élvezhetem sokáig ezt, mert mire nekem is sikerülne normálisan elaludni, Deon felébred, én meg arra, hogy ő mocorog. Megint egymást gerjesztjük így, mert ő nem alszik miattam, én pedig nem alszom az ő mocorgása miatt. Tökéletes páros vagyunk, azt hiszem. Ráadásul nem nagyon akar elereszteni, bár rohadtul nem ártana kikeverednem a mosdóba, ám amint szabadulnék tőle, alaposan ráhozhatom a frászt, mert úgy kell majd' levakarni magamról a kölyköt.
- Hugyozni még tudok egyedül - jegyzem meg neki. Azonnal elenged, majd nyom egy csókot a vállamra és hasra fekve fordítja el a fejét. Bolond kölyök. Összeborzolom haját, majd kimegyek a mosdóba végre. Miután végzek, kezet és arcot mosok, majd visszatérek a szobába és visszafekszem. Ennél kicsit azért több alvásra vágyom, főleg, hogy este megint le kellene látogatni az Endorfinba, mert ha jól láttam, azok a repjegyek, amiket drága öcsém elém dobott, ma estére szólnak, de erről még megkérdezem Asahitot. Feleslegesen nem éjszakázom.
Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt mondom, Deon úgy várt vissza, mint a messiást, s bár már nem fog fojtó ölelésben és marokbéklyóban, látom rajta, hogy ez így van. Aludni kellene még egy kicsit. Nem vagyok már az a huszonéves kölyök, aki napokig bírta pár óra alvással, és Deonra is rohadtul ráférne még egy kevés pihenés. Szemei ugyan nyitva vannak, de karikásak és fátyolosak. Ez így nem lesz jó...
- Én fáradok el abban, hogy te agyalsz - jegyzem meg neki csendesen, mire visszabújik hozzám és behunyja szemeit. Már most tudom, hogy megint nem fog tudni visszaaludni, pedig fáradt. Elégedetlenül szusszanok egyet. Végülis teljesen mindegy, mit csinálok, mert Deont most egy levél Xanaxszal sem lehetne lenyugtatni, hát még mással... Bár látványos lenne őt körbekergetni a ház körül korán reggel. Gyanítom, én fáradnék el hamarabb.
Alig pár perccel később végül megkeresi kezemet és megkapaszkodik benne. Akkor most mi van? Hagylak aludni, de mégse? Jó. Azt hiszem, feladom inkább ezt az alvás-dolgot most. Viszont kávé kellene, sok...
- Az elkövetkezendő pár napban nem sűrűn leszek itthon éjszaka - tájékoztatom inkább, mert aludni már én sem fogok, azt látom előre.
- Miért? - kérdezi meg szomorkásan és belenéz szemembe. Édes a bosszú alapon simán a képébe kellene löknöm, hogy köze nem sok, bár ismerve Yorut az első az lesz, hogy elmondja Deonnak, Asahitoval elutaznak egy időre kikapcsolódni és a drága öcsém rám tukmálta az Endorfin felügyeletét, így valahol kár is ezen agyalni. Amúgy sem kenyerem az ilyen óvodás szintű bosszúk kivitelezése.
- Dolgom van az Endorfinban.
- Csak ideiglenesen, vagy úgy fest, ez most rád fog hárulni?
- Csak egy pár nap, míg Asahito és Yoru ropogósra sülnek valahol édeskettesben.
- Aztán megint pár, amíg kicsit összeszedik magukat és kiheverik a kemence-viszonyokat, a külföldi kaját és a többit - kontráz rá halvány mosollyal. - Ennek örülök. Tudok neked segíteni? Mehetek veled? - kérdezi picit lelkesebben.
- Majd meglátom, egyelőre fel kell mérnem az ottani helyzetet.
- Rendben. - Visszacsukja a szemét és aprót sóhajt. Nyomok egy csókot a fejére.
- Mit szólnál egy kávéhoz? Nekem most rohadtul kellene.
- Jó! - lelkesül be hirtelen, mint egy kisgyerek. Mosolyogva csóválom meg a fejem és rásandítok.
- Egyszer elárulhatnád, melyik konnektoron töltöd magad.
- Ööö... Semelyiken - böki ki végül ujjongva, azzal kipattan az ágyból és a szekrénye elé lép. Jön a szokásos dilemma, hogy mit vegyen fel. Nem hagyom, hogy sokat túrázzon rajta, kikelek én is az ágyból, majd mögé lépve nyomok a kezébe egy fekete, sok zsebes, láncos, a fenekén feszülős nadrágot, hozzá meg az első kezembe kerülő felsőt. Persze mindezt olyan szakértelemmel, ahogy már Deontól ellestem ennyi idő alatt. Néha még mindig elcsodálkozom azon, hogy mennyit képes tökölni ezzel. A kölyök persze vigyorogva fogadja a ruhákat, s míg “válogattam” neki, hozzám simult. Shabu lassan tényleg irigykedhet. Összeborzolom haját, majd magamra veszem a nadrágom.
- Tíz perc múlva a konyhában.
- Sietek - ígéri izgatottan.
- Te és a sietség - nevetek fel, majd elvonulok öltözni én is magára hagyva a kölyköt, hogy készülődhessen. Felesleges a felhajtás, amit csinál, de hagyom, egyszerűen jó a műsor és kész. Hiába, ez a kölyök kurva jó választás volt a nyűgjei ellenére is.
A szobába lépve ledobom magamról a tegnapi göncöket és egy gyors zuhanyt is megejtek, hogy valamelyest felfrissüljek, mert félő, hogy ha Asa kitalálja, menjek le ma is az Endorfinba, akkor az ébrenmaradást már az intravénás kávé sem fogja garantálni. Fekete öltönynadrágot és hozzá egy szintén fekete inget kerítek, amit most nem gombolok be teljesen nyakamig, majd magamhoz veszem a fegyvert, elrakom cigim és mobilom, és elindulok a konyhába. Kíváncsi leszek, mennyit kell a kölyökre várni, ám meglepetésemre, mikor benyitok, az úrfi már az asztalnál ül a kávénkkal maga előtt. Nocsak... Ritka pillanatok egyike. Persze megint kitett magáért. Abban a cuccban üldögél, amit én választottam neki, s haját is átfésülte és feltupírozta. Kezdek tényleg aggódni, hogy titokban valahol tölti magát, mert normális esetben ilyenkor még az ágyból nem lehet kirúgdosni, pedig akkor nem is virrasztja át az éjszakát.
- Gyanús vagy te nekem - jegyzem meg leülve az asztalhoz.
- Miért? - kérdezi meglepve.
- Te és a pontosság... Ég és föld... - rakom cigimet az asztalra, miután kihúzva belőle egy szálat rágyújtottam.
- Siettem - jelenti ki angyali mosollyal és kiszolgálja magát az asztalra pakolt dohányból. Még mindig ordít róla, hogy kibaszott fáradt és álmos. Kénytelen leszek rávenni valahogy, hogy aludjon.
- Látom.
- Fel vagyok pörögve, de hogy meg se bírnék mozdulni a dojoban, az rohadt biztos. Meg egy csomó mindent akarok csinálni - teszi hozzá a vallomásához, majd iszik a kávéjából is.
- Csak le ne szédülj a székről ebben a nagy pörgésben. Mi mindent?
- Azt nem kéne, kemény a padló - ért egyet vidáman. - Ránézek Jeremyre, mert valahogy érzem, hogy kéne. Yoruval is beszélni akarok, szerintem átnéz ma, meg ő is, én is rálesünk Shinjire. Ehimével folytatni akarom a barátkozást, Akemi szerintem nem akar Raktari közelében lenni, úgyhogy lefoglalom éééés megkeresem Shabut, mert most már rohadtul nyugtalanít a viselkedése - sorolja fel.
- Ezt most követni is fárasztó volt, nemhogy végigcsinálni esetleg. Mindenesetre ha nem kerülnék elő, ne hívj! - kérem őt komolyan.
- Csak simán elfoglalt leszel, vagy ez most rázós ügy? - kérdez rá aggódva.
- Simán aludni tervezek minimum még négy órát.
- Ja, azt hittem, éjszaka. Én nem akarok aludni addig, mert megint állíthatom be utána a biológiai órám.
- Bezzeg amikor szeretkezni szeretnél egész éjjel, magasról teszel a biológiai órádra - heccelem őt, mire Deon a szája elé fogja a cigit és elvörösödve néz inkább másfelé. Már hiányzott, hogy zavarba hozzam. Belekortyolok a kávéba, de amennyire vágytam rá, most annyira nem esik jól. El kellene intéznem azt a telefont Asahitoval, elintézni egy-két dolgot, majd a beszélgetés kimenetelétől függően vagy lefeküdni a fenébe aludni, vagy lemenni a dojoba. Ideje egy intenzív edzést csinálni végre.
- Nem mintha te nagyon aggódnál miatta... - mormolja. Elnyomom csikkemet a hamutartóba, majd felállok és a kölyökhöz lépek.
- Nem tudok aggódni miatta, mikor annyira ellenállhatatlanul nyögsz alattam - búgom fülébe. Deon is elnyomja a csikket, majd már fordul is, hogy megcsókoljon. Megfogom állát és mélyen megcsókolom őt. A kölyök lassan állásba keveredik és addig ügyeskedik, míg végül hozzám nem tud simulni, miközben ingembe kapaszkodva, mohón falja ajkaim. Ravasz félmosolyra húzom ajkam, s egy óvatlan pillanatban a vállamra kapom őt.
- Ez a dzsungelharcos megszereztem-aki-kell-nekem nagyon bejön neked, ahogy észreveszem - neveti.
- Csak a miheztartás végett - árulom el neki könnyedén, majd elindulok vele kifelé a konyhából, persze csak azután, hogy zsebembe csúsztattam a cigit és a telefont.
- Jelzed mindenkinek, hogy a tiéd vagyok és a birtokjogoddal is élni fogsz? - kérdezi heccelve.
- Nem is rossz ötlet - állok meg elgondolkodva a folyosón. - Bár mostanában nem így jelölik meg a yakuzák a tulajdonukat... - heccelem őt, majd folytatom utamat.
- Ha fájdalmas, akkor ezt igazán nem szorgalmazom.
- Pedig a fájdalom az élethez köt, nem?
- Igen, de ettől függetlenül nem vagyok mazochista - közli és átkarol.
- Az ujjad is ezt bizonyítja - jelentem ki nagy komolyan, miközben megindulok vele fel az emeletre. Ha már reggeli edzés, végülis Deon seggét is cipelhetem erősítő edzés gyanánt.
- Az más. Teljesen más - egészíti ki. - Összemosható, mert valóban szükségem volt fájdalomra, de nem azért, mert élvezném magát a fájdalmat, nem magáért a fájdalomérzet érzése miatt csináltam, hanem mert ez visszahoz a valóságba, felébreszt, kitisztít - magyarázza. - Hova megyünk?
- Gondoltam, megkeressük a tavalyi bújócska győztesét - felelek egyszerűen. Majd megtudja, hova megyünk, ha odaértünk.
- Anatómiaóra lesz? - kuncogja a srác.
- Nem egészen.
- Miért nem árulsz el semmit? - kérdezi arcát beledörgölve hátamba.
- Pont azért, hogy kíváncsiskodhass.
- Nem kíváncsiskodom tovább, de most már siess, mert kezd túlcsordulni a fejemben a vér és így nem vagy túl kényelmes se hosszútávon - kéri.
- Nem félek én attól, hogy nem kerül a helyére a véred - nevetem el magam és végül lerakom a kölyköt az egyik ajtó előtt. Kicsit megkapaszkodik bennem, miután letettem és zavartnak is tűnik, de majd később megbeszéljük. - Tied a pálya. - Felsandít rám, aztán benyit. Deonnak nagyra tágulnak a szemei, kissé talán el is képed, de ahogy látom, tetszik neki a látvány. Szégyenlős, mégis játékos, halvány mosolyra húzódnak ajkai, utána bemegy és izgatottan fordul vissza felém. Én is belépek utána a szobába, majd bezárom magunk mögött az ajtót és karba tett kézzel támaszkodom neki a fa szerkezetnek, míg a kölyköt figyelem. A srác elkuncogja magát, aztán felfedezőútra indul. Megnézi közelebbről a kikötözéshez használható eszközöket, utána átsétál a kádhoz, majd kiköt az ágynál és felnéz a plafonon lévő tükrökre. Legutolsónak hagyja az üveget, amin kinéz. Kíváncsian várom, mikor szólal meg és azt is, mi lesz az első szava. Történetesen nekem most egyetlen egy dolog esne jól, megtölteni a kádat forró vízzel és órákig ázni benne.
Nem agyalok túl sokat a dolgon. Ellököm magam az ajtótól, majd a kádhoz sétálok és a dugót bedugva megengedem a vizet végül. Fogalmazzunk úgy, hogy ebben a szobában aztán tényleg van minden, mint a rossz piacon. Szerettem is idehozni azokat a szajhákat, akikben láttam némi fantáziát és nem csak arra voltak jók, hogy betörd, egyszer megkeféld, majd túladj rajta jópénzért. Ilyen volt Eiya is. Volt pár kellemes óránk itt a kölyökkel. Az a kis szuka imádta a tükröket, s ha be kéne tippelnem, szerintem hiúságban túltett Deonon, nem is kicsit, amire persze minden oka megvolt, hiszen nem volt egy rossz példány.
Míg telik a kád, Deonhoz lépek és átkarolom őt. Látom rajta, hogy még mindig barátkozik a hellyel, ami halvány mosolyt csal arcomra. Mi az, csibe, betojtál? Kár lenne a dologért. A kölyök válaszképpen hozzám bújik fejét vállamra hajtva, arcát nyakamhoz fúrva és határozottan végigsimít hátamon. Hmm... Érdekes menet lesz ez így, mert a kölyök tele van vággyal, s bármennyire is ez volt a célom, nem tervezem őt megfektetni. Még legalábbis biztos nem. Na majd meglátjuk, mi lesz. Elengedem őt végül, majd ellépve előle nekiállok levetkőzni, miközben visszasétálok a kádhoz, s nyomok bele egy kevés habfürdőt. Úgy nézem, Deon is követi a példám, így amint megszabadulok a bokszertől is, elzárom a vizet, majd belépek a kádba és kényelmesen elhelyezkedve hajtom fejem a szélére, majd hunyom le szemeim.
Percekkel később Deon is bemászik a kádba, majd elhelyezkedve engem kezd el bámulni. Érzem magamon a tekintetét, s bár csak besaccolni tudom, merre lehet, egy hirtelen ötlettől vezérelve lefröcskölöm őt.
- Nem szeretem, ha ennyire néma vagy - magyarázom ennyivel tettemet egy ravasz félmosolyra húzva ajkaim, mire Deon is elkuncogja magát és kitörli szeméből a vizet. Szóval játszani akarsz? Felőlem. Ismét lehunyom szemem és várom, mikor unja meg ez a lökött. Gyanítom, nem én leszek az, aki előbb feladja, mert nem bírja sokáig kussban, hát még mozdulatlanul, csak bámulva engem. Érzem, hogy Deon kiszáll a kádból, így rápillantok, mégis hova ez a sietség, ám amint látom, hogy csak a nyakörvet veszi el az egyik szekrényről, újra kényelmesen elhelyezkedve hunyom le szemem. Kíváncsi vagyok, mit eszelt már megint ki, ám nem kell sokat várnom a válaszra, mert Deon visszatelepedve a helyére szenvtelenül igyekszik nyakamra varázsolni a nyakörvet. Menni fog, vagy segítsek? Úgy tűnik, elboldogul vele.
Lássuk, hogyan tovább akkor...
Sokat hallani azt az igencsak megfontolandó közhelyet, hogy ez volt az utolsó csepp a pohárban, vagy betelt a pohár. Azt hiszem, valahol én is így érzek most, hogy Deon beközölte, Tatsukival is tolt még egy kört. Remek. Most ugrálnom kellene örömömben vajon, hogy az én hülye kölykömre rájött az őszinteségi roham és ha már tálal, mindent tálal? Nem tudom. Mi lenne a megfelelő? Benyelni és továbbmenni? Van jó döntés egy ilyen helyzetben? Szerintem nincs... Döntés van és majd meglátjuk. Túllépek rajta, benyelem, elfogadom, hogy megtörtént, hogy lesz még olyan, hogy a kölyköm megkíván másokat, ami tényleg nem zavarna és nem is fog, ha megmondja és kész. Közösen kell tudnunk orvosolni ezeket a problémának nem nevezhető problémákat, mert csak így lehet működőképes egy ilyen kapcsolat, márpedig nem tervezek megvállni a kölyöktől semmiképpen sem. Ha őszinte akarok lenni, elviseltem volna, ha Deon nem most tálalja ezt is be, bár igaza van, mikor máskor? Ha már lúd, legyen kövér. A mienk pedig egy méretes példány lett.
Mindig próbálkoztam Deonnal kapcsolatban azzal, hogy ha már úgy láttam, túlságosan telik a pohár, leittam belőle annyit, hogy a következő alkalomnál ne csordulhasson túl. Most is így tettem volna, ám a jeremys után még nem volt alkalmam leinni egy kortyot sem, így most törölgethetem fel a kiömlött vizet. Hát marad ez, feltörölgetem. Magamhoz ölelem a kölyköt végül, nyomok egy csókot a fejére, majd lehunyom szemem. Gőzöm sincs, mennyit fogok aludni, de van egy olyan érzésem, hogy a reggel még tartogat majd meglepetéseket. Hosszú napunk lesz...
Deon nem sok esélyt ad amúgy sem az alvásra, ragaszkodón belém kapaszkodik, bújik hozzám, de jó sokáig nem alszik el, érzem. Valószínűleg csak agyal, majd valamikor végül kidől és úgy alszik el kábé, mint akit agyonvertek. Persze nem élvezhetem sokáig ezt, mert mire nekem is sikerülne normálisan elaludni, Deon felébred, én meg arra, hogy ő mocorog. Megint egymást gerjesztjük így, mert ő nem alszik miattam, én pedig nem alszom az ő mocorgása miatt. Tökéletes páros vagyunk, azt hiszem. Ráadásul nem nagyon akar elereszteni, bár rohadtul nem ártana kikeverednem a mosdóba, ám amint szabadulnék tőle, alaposan ráhozhatom a frászt, mert úgy kell majd' levakarni magamról a kölyköt.
- Hugyozni még tudok egyedül - jegyzem meg neki. Azonnal elenged, majd nyom egy csókot a vállamra és hasra fekve fordítja el a fejét. Bolond kölyök. Összeborzolom haját, majd kimegyek a mosdóba végre. Miután végzek, kezet és arcot mosok, majd visszatérek a szobába és visszafekszem. Ennél kicsit azért több alvásra vágyom, főleg, hogy este megint le kellene látogatni az Endorfinba, mert ha jól láttam, azok a repjegyek, amiket drága öcsém elém dobott, ma estére szólnak, de erről még megkérdezem Asahitot. Feleslegesen nem éjszakázom.
Azt hiszem, nem tévedek sokat, ha azt mondom, Deon úgy várt vissza, mint a messiást, s bár már nem fog fojtó ölelésben és marokbéklyóban, látom rajta, hogy ez így van. Aludni kellene még egy kicsit. Nem vagyok már az a huszonéves kölyök, aki napokig bírta pár óra alvással, és Deonra is rohadtul ráférne még egy kevés pihenés. Szemei ugyan nyitva vannak, de karikásak és fátyolosak. Ez így nem lesz jó...
- Én fáradok el abban, hogy te agyalsz - jegyzem meg neki csendesen, mire visszabújik hozzám és behunyja szemeit. Már most tudom, hogy megint nem fog tudni visszaaludni, pedig fáradt. Elégedetlenül szusszanok egyet. Végülis teljesen mindegy, mit csinálok, mert Deont most egy levél Xanaxszal sem lehetne lenyugtatni, hát még mással... Bár látványos lenne őt körbekergetni a ház körül korán reggel. Gyanítom, én fáradnék el hamarabb.
Alig pár perccel később végül megkeresi kezemet és megkapaszkodik benne. Akkor most mi van? Hagylak aludni, de mégse? Jó. Azt hiszem, feladom inkább ezt az alvás-dolgot most. Viszont kávé kellene, sok...
- Az elkövetkezendő pár napban nem sűrűn leszek itthon éjszaka - tájékoztatom inkább, mert aludni már én sem fogok, azt látom előre.
- Miért? - kérdezi meg szomorkásan és belenéz szemembe. Édes a bosszú alapon simán a képébe kellene löknöm, hogy köze nem sok, bár ismerve Yorut az első az lesz, hogy elmondja Deonnak, Asahitoval elutaznak egy időre kikapcsolódni és a drága öcsém rám tukmálta az Endorfin felügyeletét, így valahol kár is ezen agyalni. Amúgy sem kenyerem az ilyen óvodás szintű bosszúk kivitelezése.
- Dolgom van az Endorfinban.
- Csak ideiglenesen, vagy úgy fest, ez most rád fog hárulni?
- Csak egy pár nap, míg Asahito és Yoru ropogósra sülnek valahol édeskettesben.
- Aztán megint pár, amíg kicsit összeszedik magukat és kiheverik a kemence-viszonyokat, a külföldi kaját és a többit - kontráz rá halvány mosollyal. - Ennek örülök. Tudok neked segíteni? Mehetek veled? - kérdezi picit lelkesebben.
- Majd meglátom, egyelőre fel kell mérnem az ottani helyzetet.
- Rendben. - Visszacsukja a szemét és aprót sóhajt. Nyomok egy csókot a fejére.
- Mit szólnál egy kávéhoz? Nekem most rohadtul kellene.
- Jó! - lelkesül be hirtelen, mint egy kisgyerek. Mosolyogva csóválom meg a fejem és rásandítok.
- Egyszer elárulhatnád, melyik konnektoron töltöd magad.
- Ööö... Semelyiken - böki ki végül ujjongva, azzal kipattan az ágyból és a szekrénye elé lép. Jön a szokásos dilemma, hogy mit vegyen fel. Nem hagyom, hogy sokat túrázzon rajta, kikelek én is az ágyból, majd mögé lépve nyomok a kezébe egy fekete, sok zsebes, láncos, a fenekén feszülős nadrágot, hozzá meg az első kezembe kerülő felsőt. Persze mindezt olyan szakértelemmel, ahogy már Deontól ellestem ennyi idő alatt. Néha még mindig elcsodálkozom azon, hogy mennyit képes tökölni ezzel. A kölyök persze vigyorogva fogadja a ruhákat, s míg “válogattam” neki, hozzám simult. Shabu lassan tényleg irigykedhet. Összeborzolom haját, majd magamra veszem a nadrágom.
- Tíz perc múlva a konyhában.
- Sietek - ígéri izgatottan.
- Te és a sietség - nevetek fel, majd elvonulok öltözni én is magára hagyva a kölyköt, hogy készülődhessen. Felesleges a felhajtás, amit csinál, de hagyom, egyszerűen jó a műsor és kész. Hiába, ez a kölyök kurva jó választás volt a nyűgjei ellenére is.
A szobába lépve ledobom magamról a tegnapi göncöket és egy gyors zuhanyt is megejtek, hogy valamelyest felfrissüljek, mert félő, hogy ha Asa kitalálja, menjek le ma is az Endorfinba, akkor az ébrenmaradást már az intravénás kávé sem fogja garantálni. Fekete öltönynadrágot és hozzá egy szintén fekete inget kerítek, amit most nem gombolok be teljesen nyakamig, majd magamhoz veszem a fegyvert, elrakom cigim és mobilom, és elindulok a konyhába. Kíváncsi leszek, mennyit kell a kölyökre várni, ám meglepetésemre, mikor benyitok, az úrfi már az asztalnál ül a kávénkkal maga előtt. Nocsak... Ritka pillanatok egyike. Persze megint kitett magáért. Abban a cuccban üldögél, amit én választottam neki, s haját is átfésülte és feltupírozta. Kezdek tényleg aggódni, hogy titokban valahol tölti magát, mert normális esetben ilyenkor még az ágyból nem lehet kirúgdosni, pedig akkor nem is virrasztja át az éjszakát.
- Gyanús vagy te nekem - jegyzem meg leülve az asztalhoz.
- Miért? - kérdezi meglepve.
- Te és a pontosság... Ég és föld... - rakom cigimet az asztalra, miután kihúzva belőle egy szálat rágyújtottam.
- Siettem - jelenti ki angyali mosollyal és kiszolgálja magát az asztalra pakolt dohányból. Még mindig ordít róla, hogy kibaszott fáradt és álmos. Kénytelen leszek rávenni valahogy, hogy aludjon.
- Látom.
- Fel vagyok pörögve, de hogy meg se bírnék mozdulni a dojoban, az rohadt biztos. Meg egy csomó mindent akarok csinálni - teszi hozzá a vallomásához, majd iszik a kávéjából is.
- Csak le ne szédülj a székről ebben a nagy pörgésben. Mi mindent?
- Azt nem kéne, kemény a padló - ért egyet vidáman. - Ránézek Jeremyre, mert valahogy érzem, hogy kéne. Yoruval is beszélni akarok, szerintem átnéz ma, meg ő is, én is rálesünk Shinjire. Ehimével folytatni akarom a barátkozást, Akemi szerintem nem akar Raktari közelében lenni, úgyhogy lefoglalom éééés megkeresem Shabut, mert most már rohadtul nyugtalanít a viselkedése - sorolja fel.
- Ezt most követni is fárasztó volt, nemhogy végigcsinálni esetleg. Mindenesetre ha nem kerülnék elő, ne hívj! - kérem őt komolyan.
- Csak simán elfoglalt leszel, vagy ez most rázós ügy? - kérdez rá aggódva.
- Simán aludni tervezek minimum még négy órát.
- Ja, azt hittem, éjszaka. Én nem akarok aludni addig, mert megint állíthatom be utána a biológiai órám.
- Bezzeg amikor szeretkezni szeretnél egész éjjel, magasról teszel a biológiai órádra - heccelem őt, mire Deon a szája elé fogja a cigit és elvörösödve néz inkább másfelé. Már hiányzott, hogy zavarba hozzam. Belekortyolok a kávéba, de amennyire vágytam rá, most annyira nem esik jól. El kellene intéznem azt a telefont Asahitoval, elintézni egy-két dolgot, majd a beszélgetés kimenetelétől függően vagy lefeküdni a fenébe aludni, vagy lemenni a dojoba. Ideje egy intenzív edzést csinálni végre.
- Nem mintha te nagyon aggódnál miatta... - mormolja. Elnyomom csikkemet a hamutartóba, majd felállok és a kölyökhöz lépek.
- Nem tudok aggódni miatta, mikor annyira ellenállhatatlanul nyögsz alattam - búgom fülébe. Deon is elnyomja a csikket, majd már fordul is, hogy megcsókoljon. Megfogom állát és mélyen megcsókolom őt. A kölyök lassan állásba keveredik és addig ügyeskedik, míg végül hozzám nem tud simulni, miközben ingembe kapaszkodva, mohón falja ajkaim. Ravasz félmosolyra húzom ajkam, s egy óvatlan pillanatban a vállamra kapom őt.
- Ez a dzsungelharcos megszereztem-aki-kell-nekem nagyon bejön neked, ahogy észreveszem - neveti.
- Csak a miheztartás végett - árulom el neki könnyedén, majd elindulok vele kifelé a konyhából, persze csak azután, hogy zsebembe csúsztattam a cigit és a telefont.
- Jelzed mindenkinek, hogy a tiéd vagyok és a birtokjogoddal is élni fogsz? - kérdezi heccelve.
- Nem is rossz ötlet - állok meg elgondolkodva a folyosón. - Bár mostanában nem így jelölik meg a yakuzák a tulajdonukat... - heccelem őt, majd folytatom utamat.
- Ha fájdalmas, akkor ezt igazán nem szorgalmazom.
- Pedig a fájdalom az élethez köt, nem?
- Igen, de ettől függetlenül nem vagyok mazochista - közli és átkarol.
- Az ujjad is ezt bizonyítja - jelentem ki nagy komolyan, miközben megindulok vele fel az emeletre. Ha már reggeli edzés, végülis Deon seggét is cipelhetem erősítő edzés gyanánt.
- Az más. Teljesen más - egészíti ki. - Összemosható, mert valóban szükségem volt fájdalomra, de nem azért, mert élvezném magát a fájdalmat, nem magáért a fájdalomérzet érzése miatt csináltam, hanem mert ez visszahoz a valóságba, felébreszt, kitisztít - magyarázza. - Hova megyünk?
- Gondoltam, megkeressük a tavalyi bújócska győztesét - felelek egyszerűen. Majd megtudja, hova megyünk, ha odaértünk.
- Anatómiaóra lesz? - kuncogja a srác.
- Nem egészen.
- Miért nem árulsz el semmit? - kérdezi arcát beledörgölve hátamba.
- Pont azért, hogy kíváncsiskodhass.
- Nem kíváncsiskodom tovább, de most már siess, mert kezd túlcsordulni a fejemben a vér és így nem vagy túl kényelmes se hosszútávon - kéri.
- Nem félek én attól, hogy nem kerül a helyére a véred - nevetem el magam és végül lerakom a kölyköt az egyik ajtó előtt. Kicsit megkapaszkodik bennem, miután letettem és zavartnak is tűnik, de majd később megbeszéljük. - Tied a pálya. - Felsandít rám, aztán benyit. Deonnak nagyra tágulnak a szemei, kissé talán el is képed, de ahogy látom, tetszik neki a látvány. Szégyenlős, mégis játékos, halvány mosolyra húzódnak ajkai, utána bemegy és izgatottan fordul vissza felém. Én is belépek utána a szobába, majd bezárom magunk mögött az ajtót és karba tett kézzel támaszkodom neki a fa szerkezetnek, míg a kölyköt figyelem. A srác elkuncogja magát, aztán felfedezőútra indul. Megnézi közelebbről a kikötözéshez használható eszközöket, utána átsétál a kádhoz, majd kiköt az ágynál és felnéz a plafonon lévő tükrökre. Legutolsónak hagyja az üveget, amin kinéz. Kíváncsian várom, mikor szólal meg és azt is, mi lesz az első szava. Történetesen nekem most egyetlen egy dolog esne jól, megtölteni a kádat forró vízzel és órákig ázni benne.
Nem agyalok túl sokat a dolgon. Ellököm magam az ajtótól, majd a kádhoz sétálok és a dugót bedugva megengedem a vizet végül. Fogalmazzunk úgy, hogy ebben a szobában aztán tényleg van minden, mint a rossz piacon. Szerettem is idehozni azokat a szajhákat, akikben láttam némi fantáziát és nem csak arra voltak jók, hogy betörd, egyszer megkeféld, majd túladj rajta jópénzért. Ilyen volt Eiya is. Volt pár kellemes óránk itt a kölyökkel. Az a kis szuka imádta a tükröket, s ha be kéne tippelnem, szerintem hiúságban túltett Deonon, nem is kicsit, amire persze minden oka megvolt, hiszen nem volt egy rossz példány.
Míg telik a kád, Deonhoz lépek és átkarolom őt. Látom rajta, hogy még mindig barátkozik a hellyel, ami halvány mosolyt csal arcomra. Mi az, csibe, betojtál? Kár lenne a dologért. A kölyök válaszképpen hozzám bújik fejét vállamra hajtva, arcát nyakamhoz fúrva és határozottan végigsimít hátamon. Hmm... Érdekes menet lesz ez így, mert a kölyök tele van vággyal, s bármennyire is ez volt a célom, nem tervezem őt megfektetni. Még legalábbis biztos nem. Na majd meglátjuk, mi lesz. Elengedem őt végül, majd ellépve előle nekiállok levetkőzni, miközben visszasétálok a kádhoz, s nyomok bele egy kevés habfürdőt. Úgy nézem, Deon is követi a példám, így amint megszabadulok a bokszertől is, elzárom a vizet, majd belépek a kádba és kényelmesen elhelyezkedve hajtom fejem a szélére, majd hunyom le szemeim.
Percekkel később Deon is bemászik a kádba, majd elhelyezkedve engem kezd el bámulni. Érzem magamon a tekintetét, s bár csak besaccolni tudom, merre lehet, egy hirtelen ötlettől vezérelve lefröcskölöm őt.
- Nem szeretem, ha ennyire néma vagy - magyarázom ennyivel tettemet egy ravasz félmosolyra húzva ajkaim, mire Deon is elkuncogja magát és kitörli szeméből a vizet. Szóval játszani akarsz? Felőlem. Ismét lehunyom szemem és várom, mikor unja meg ez a lökött. Gyanítom, nem én leszek az, aki előbb feladja, mert nem bírja sokáig kussban, hát még mozdulatlanul, csak bámulva engem. Érzem, hogy Deon kiszáll a kádból, így rápillantok, mégis hova ez a sietség, ám amint látom, hogy csak a nyakörvet veszi el az egyik szekrényről, újra kényelmesen elhelyezkedve hunyom le szemem. Kíváncsi vagyok, mit eszelt már megint ki, ám nem kell sokat várnom a válaszra, mert Deon visszatelepedve a helyére szenvtelenül igyekszik nyakamra varázsolni a nyakörvet. Menni fog, vagy segítsek? Úgy tűnik, elboldogul vele.
Lássuk, hogyan tovább akkor...
19.
Jeremy
Valahogy semmi nem akar a helyére kerülni. Próbálok pihenni, aludni egy kicsit, de amint lehunyom a szemem, máris megrohannak a rémképek. Talán túl sok embertől, túl sokszor hallgattam meg, hogy mi lesz, ha ez vagy az történik. Félek, nem is kicsit, de sokkal jobban izgat, hogy mi lesz, ha Deonnal történik valami. Vajon képes lenne őt Asame valóban bebetonoztatni? Nem hiszem, de csak ott lebeg ez a lehetőség is. Persze a gondolataim magam körül is forognak. Nem tartok sem a fájdalomtól, sem a haláltól. Ha ez jön, akkor most jön. Eddig mindent élveztem és mindezek ellenére sem bántam meg, azt sem, amit ma tettünk, azt sem, amit korábban. Talán kéne, de nem fogom.
Mikor kikeveredek ebből a félálmos zagyvaságból, továbbra is azt érzem, hogy valami nem stimmel. Még mindig nagyon fázom, remegek és vacognak a fogaim. Ez ilyenkor már nem így szokott kinézni. Lehúzom a fejemről a takarót, de már ez is komoly erőfeszítést igényel. Mi ez? Már megint mi van velem? Nagyon fázom, mégis azt hiszem, jobb lenne kitakarózni, csak a lendületem fogy el. Ennyire nem lehetek fáradt, nem is vagyok, valami másnak kell lennie. Egyszerűen nem okés, ráadásul a szoba sem szokott forogni, meg hullámozni a fal. Mi folyik itt? Sokkal jobban izgat most, hogy hányingerem is kezd lenni, így lecsukom a szemem, bár csak egy kicsivel jobb így. Mint egy hajón, hullámzik az egész mindenség körülöttem és kezdek tengeribeteg lenni. Fel kéne hívni valakit, de nincs erőm arra, hogy hozzájussak a telefonomhoz.
Nem tudom, meddig tart ez az állapot, de lebegek, agyalok és küzdök a hideggel, meg a hányingerrel. Szenvedek rendesen és kutyául érzem magam. Ha ez már a büntetés onnan fentről, akkor állok elébe, de gyors halált szeretnék és ha lehet, nem egy csónakban döglődve. Ki akarok szabadulni, de sehogy sem megy. Azt hiszem, közben a telefonom szólalt meg, de ahhoz sincsen már kedvem sem, hogy megpróbáljak mozogni. Ha eddig hosszúak voltak az éjszakák, akkor ez megnyeri a versenyt. A kérdés, hogy vajon fog valaki keresni, és ha igen, mikor. Nem hiszem, hogy ezt most egyedül meg tudom oldani. Bár jelen helyzetben olyat sem tudok mondani, aki esetleg hiányolhat. Teru szerintem messziről kerülni fog, Deon utál, Tari Masaoval van elfoglalva, Yoshit meg én kértem, hogy ne jöjjön. Már csak abban reménykedem, hogy Asame talán tényleg számolni akar velem is, mert akkor van esélyem hamar meghalni, vagy kapni valami segítséget. Azért ezek remek kilátások így...
Már egyre nehezebben döntöm el, hogy mennyi idő telt el, vagy percek, vagy órák, vagy már napszakok, de ezen kár is agyalni. Sokkal fontosabb, hogy így nem tudom, mi van Deonnal, ez pedig kiborít. Ugyan kinyitni is nehezen tudom a szemem, de össze kéne szednem magam és megtudni valamit. Legalább az sms-t megnézni. Igyekszem is, de nem jutok messzire, felülni sem sikerül, nemhogy eljutni az éjjeliszekrényig. Továbbra sem nagyon értem ezt az egészet. Remegek és izzadok egyszerre, miközben annyi erőm sincs, hogy felemeljem a kezem. Dühítő és rémisztő egyszerre. Pláne, hogy a kiutat sem látom belőle. A hangom is elveszett valahol útközben, mert mikor azt próbálom használni, csak gyenge nyögésekre futja. Megőrülök! Miért akkor hagyom cserben saját magam, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá? Vagy miért nem tud az agyam is tompa és ködös lenni? Akkor talán nem szenvednék a gondolatoktól, miközben megvalósítani esélytelen őket.
Egyre idegesebb is vagyok attól, hogy amit szeretnék, nem tudom megtenni. Könnyebb lenne, ha most el tudnék aludni, de csak hülyeségek keverednek ki ezekből a kicsi, rövid időszakokból. Rémálmok, félelmek, forgatókönyvek, amiket nem akarok látni, amik elől menekülnék. Akkor lehet agyalni ébren, vagy rémképeket nézni álmomban. Mondjuk lassan megjön a tompulat is, már csak fájok mindenhol, miközben lüktet a vér a fejemben, a fülemben hallok minden dobbanást. Időnként összerándulnak az izmaim, aztán valahogy sikerül elernyedni, de komoly erőfeszítést igényel. Utálok vergődni, most más mégsem megy, miközben valahol saját magammal küzdök. Aztán feladom, elég volt, hagyom, hogy elöntsön ez az állapot, a fejfájás, a tompultság, a remegés. Talán nem kéne, de már nem tudok ellene harcolni, segítség nélkül nem megy. Ritkán vagyok beteg, de akkor nagyon és ez az, már biztos vagyok benne. Csak azt nem tudom, hogyan keveredek ki belőle.
Valahogy semmi nem akar a helyére kerülni. Próbálok pihenni, aludni egy kicsit, de amint lehunyom a szemem, máris megrohannak a rémképek. Talán túl sok embertől, túl sokszor hallgattam meg, hogy mi lesz, ha ez vagy az történik. Félek, nem is kicsit, de sokkal jobban izgat, hogy mi lesz, ha Deonnal történik valami. Vajon képes lenne őt Asame valóban bebetonoztatni? Nem hiszem, de csak ott lebeg ez a lehetőség is. Persze a gondolataim magam körül is forognak. Nem tartok sem a fájdalomtól, sem a haláltól. Ha ez jön, akkor most jön. Eddig mindent élveztem és mindezek ellenére sem bántam meg, azt sem, amit ma tettünk, azt sem, amit korábban. Talán kéne, de nem fogom.
Mikor kikeveredek ebből a félálmos zagyvaságból, továbbra is azt érzem, hogy valami nem stimmel. Még mindig nagyon fázom, remegek és vacognak a fogaim. Ez ilyenkor már nem így szokott kinézni. Lehúzom a fejemről a takarót, de már ez is komoly erőfeszítést igényel. Mi ez? Már megint mi van velem? Nagyon fázom, mégis azt hiszem, jobb lenne kitakarózni, csak a lendületem fogy el. Ennyire nem lehetek fáradt, nem is vagyok, valami másnak kell lennie. Egyszerűen nem okés, ráadásul a szoba sem szokott forogni, meg hullámozni a fal. Mi folyik itt? Sokkal jobban izgat most, hogy hányingerem is kezd lenni, így lecsukom a szemem, bár csak egy kicsivel jobb így. Mint egy hajón, hullámzik az egész mindenség körülöttem és kezdek tengeribeteg lenni. Fel kéne hívni valakit, de nincs erőm arra, hogy hozzájussak a telefonomhoz.
Nem tudom, meddig tart ez az állapot, de lebegek, agyalok és küzdök a hideggel, meg a hányingerrel. Szenvedek rendesen és kutyául érzem magam. Ha ez már a büntetés onnan fentről, akkor állok elébe, de gyors halált szeretnék és ha lehet, nem egy csónakban döglődve. Ki akarok szabadulni, de sehogy sem megy. Azt hiszem, közben a telefonom szólalt meg, de ahhoz sincsen már kedvem sem, hogy megpróbáljak mozogni. Ha eddig hosszúak voltak az éjszakák, akkor ez megnyeri a versenyt. A kérdés, hogy vajon fog valaki keresni, és ha igen, mikor. Nem hiszem, hogy ezt most egyedül meg tudom oldani. Bár jelen helyzetben olyat sem tudok mondani, aki esetleg hiányolhat. Teru szerintem messziről kerülni fog, Deon utál, Tari Masaoval van elfoglalva, Yoshit meg én kértem, hogy ne jöjjön. Már csak abban reménykedem, hogy Asame talán tényleg számolni akar velem is, mert akkor van esélyem hamar meghalni, vagy kapni valami segítséget. Azért ezek remek kilátások így...
Már egyre nehezebben döntöm el, hogy mennyi idő telt el, vagy percek, vagy órák, vagy már napszakok, de ezen kár is agyalni. Sokkal fontosabb, hogy így nem tudom, mi van Deonnal, ez pedig kiborít. Ugyan kinyitni is nehezen tudom a szemem, de össze kéne szednem magam és megtudni valamit. Legalább az sms-t megnézni. Igyekszem is, de nem jutok messzire, felülni sem sikerül, nemhogy eljutni az éjjeliszekrényig. Továbbra sem nagyon értem ezt az egészet. Remegek és izzadok egyszerre, miközben annyi erőm sincs, hogy felemeljem a kezem. Dühítő és rémisztő egyszerre. Pláne, hogy a kiutat sem látom belőle. A hangom is elveszett valahol útközben, mert mikor azt próbálom használni, csak gyenge nyögésekre futja. Megőrülök! Miért akkor hagyom cserben saját magam, mikor a legnagyobb szükségem lenne rá? Vagy miért nem tud az agyam is tompa és ködös lenni? Akkor talán nem szenvednék a gondolatoktól, miközben megvalósítani esélytelen őket.
Egyre idegesebb is vagyok attól, hogy amit szeretnék, nem tudom megtenni. Könnyebb lenne, ha most el tudnék aludni, de csak hülyeségek keverednek ki ezekből a kicsi, rövid időszakokból. Rémálmok, félelmek, forgatókönyvek, amiket nem akarok látni, amik elől menekülnék. Akkor lehet agyalni ébren, vagy rémképeket nézni álmomban. Mondjuk lassan megjön a tompulat is, már csak fájok mindenhol, miközben lüktet a vér a fejemben, a fülemben hallok minden dobbanást. Időnként összerándulnak az izmaim, aztán valahogy sikerül elernyedni, de komoly erőfeszítést igényel. Utálok vergődni, most más mégsem megy, miközben valahol saját magammal küzdök. Aztán feladom, elég volt, hagyom, hogy elöntsön ez az állapot, a fejfájás, a tompultság, a remegés. Talán nem kéne, de már nem tudok ellene harcolni, segítség nélkül nem megy. Ritkán vagyok beteg, de akkor nagyon és ez az, már biztos vagyok benne. Csak azt nem tudom, hogyan keveredek ki belőle.
2012. szeptember 8., szombat
19.
Deon
Nem vagyok láncdohányos, de ez a nyolcadik, amit szívok és kurvára nem is esik jól. Az előbbi hat se ízlett, csupán azért fogyasztottam el a felét, hogy azzal is teljen az idő. Nem lett tőle gyorsabb. A kerekek beakadhattak, vagy szorulnak, vagy csak az időmérő biológiai órája meglassult. Ne már, hogy most krepál be! Yoru se írt vagy hívott, pedig lassan három lesz. Elragadta volna Asahito meg a szenvedély? Áh, azért csak küldött volna egy egyszavas üzenetet, hogy a yakuzám elindult. Vagy nem? Most már én sem tudom. Ezt a szálat is beleölöm az üvegbe, aztán csak toporgok szobám közepén, mint egy nagy család legkisebb gyereke a reggeli csúcs idején a vécé előtt. Már mindenen túlvagyok, de tényleg, meggyóntam az összes bűnöm, megígértem mindent az isteneknek, csak épségben hazajöjjön Asame és hajlandó legyen megmondani, hogy mi ütött belé és ha haragszik rám, vagy ránk, vagy Jeremyre, akkor meg tudjam, vagy tudjuk békíteni, vagy legyen igaza Yorunak és csak merő abszurditásból rájött a felelősséggel-tartozom-a-hülye-öcsém-iránt-ezért-elmegyek-megmosni-a-fejét érzés az éjszaka közepén minket nézve...
Sms-em jött!
Úgy vetődöm az ágyra, mint egy katona, akinek az élete múlt ezen a mozdulaton. Felmarom a telefonom és megnézem, mit írt a srác. “Asame távozott.” Hát köszi. Mondtam már, hogy szeretlek?!
Újra a fejem elé veszem a párnám, belenyomom az arcom és üvöltök, mint akit kínoznak. El fog menni a hangom ennyi hangoskodástól, pedig remélem, még szükségem lesz rá. Már csak az idegesség tart ébren, egyfajta várakozás. A félelem elmúlt, a fáradtság kiült rám, aludni azonban nem bírtam egy pillanatot sem. Lehunytam a szemem és csak a sötétséget láttam magam előtt, az álom elkerült, a kipihentségi állapotom nem javult. Végiggondoltam, mi van, ha Asame rájött, hogy ez a második köröm volt Jeremyvel és ezért ő is megtosz valakit. Muszáj volt számolnom ezzel is annak ellenére, hogy tudtam, Asahitoval beszél, méghozzá kettesben. Yoru nem kamuzna, bízom benne maximálisan, de a rémképek a fejemben kergették egymást. Legalább valami volt, amivel tölthettem az időm. Elképzeltem őt másokkal, vagy a legdühösebb formában, amit csak ki bírok találni. Már annyi mindenen túlvagyok, hogy már az se rémítene meg, ha baltával a kezében, jéghidegen rám parancsolna, hogy vegyem elő a farkam, levágja. Vagyis helytállóbb kifejezés, hogy megszabadít tőle.
Fáradt vagyok. Úgy érzem magam, mint aki napok óta menekül a biztos halál elől, tudva, úgyis utoléri a végzet. Sok mindent megadnék, hogy holnap legyen, vagy azért, hogy az elmúlt huszonnégy óra kitörlésre kerüljön az életünkből. Sőt, azért többet, hogy az utóbbi teljesüljön. De nem fog, az élet nem kegyes. Most a kamik biztos valami olyasmit mondanak, csak nem hallom, hogy rohadt kis hűtlen tetű vagyok és megérdemlem a kínlódást...
Na jó, ez már súlyos, muszáj kijózanodnom. Még fürdeni sem voltam, pedig biztosan rémesen festek. Ideje ezen változtatni. Talán Asame is végre hazajön. Nem mintha ennek sok köze lenne egymáshoz. Mindegy. Kikelek az ágyból, fél kézzel lebénázom magamról az alsónadrágom, beállítom a vizet, majd az ujjamon lévő kötésre vigyázva, meglehetősen hülyén lefürdök. A hajam csak azért nem mosom meg, mert fél kézzel nem megy. Így is röhögnek rajtam az istenek, nem kell nekik még nagyobb kabaré. Furcsa, hogy nem unják. Bár drámából, akcióból és horrorból is jut nekik elég, szóval nem hiszem, hogy okuk van panaszra. Az emberi faj igazán... sokszínű.
Pöcsölök egy ideig, aztán ügyetlenül törölközve baktatok vissza a szobába. Kell egy tiszta alsónadrág meg egy póló, de mielőtt azért mennék, az ágyhoz lépek, hogy megnézzem a telefonomon, jött-e valamilyen üzenetem, hívott-e valaki, vagy úgy egyáltalán mennyi az idő. Pár perc múlva négy. Fasza. Ledobom a mobilt, majd kiszúrok egy vörös pontot nem messze az ajtótól. A frász jön rám, még ugrok is egyet, aztán az ágyamra huppanok. Kedvem lenne ízesen és hosszan káromodni, de gyorsan felismerem a körvonalaiból is a fotelben ülő férfit. A tartása tipikus, még fáradt szemeim sem kell megdörgölnöm, hogy biztossá váljak benne, időközben Asame hazajött és most a szobámban ücsörög. Az első, amit érzek, az öröm, aztán megrohan minden más, de ahogy a törölközőt is az ágyon, úgy az egész hóbelebancot hátrahagyom és odalépdelek hozzá. Feltérdelek mellé a fotelre, majd az ölébe mászom. Hagyja, ezért hozzábújok és vállára fektetem az arcom. Jó, hogy itt van. Akkor is, ha tudja, ha sejti, ha... Nem akarok gondolkodni. Tőle akarok mindent hallani.
- Megbeszéljük? - kérdezem meg végül, mert csupán némán pusztítja tovább a cigarettáját.
- Ha nem így lenne, nem lennék itt - szólal meg csendesen. Várok, hallgatok. Én nem tudok lebonyolítani egy ilyen beszélgetést és egyébként is ő húzta el a csíkot, ezért nem érzem jogosnak, hogy én kezdjek pofázni, de persze ezt nem dörgölöm a yakuzám orrá alá, mert már késő van és nem akarok veszekedni, csak minél előbb pontot tenni ennek az ügynek a végére, aztán lefeküdni aludni vele. Átfog végül és eloltja a cigijét, ami újabb kis örömmorzsát jelent számomra. - Mit tennél a helyemben? - kérdezi meg, s kicsit lejjebb csúszik a fotelban.
- Nem tudom, milyen a helyed, mit gondolsz, mit érzel... - felelek csendesen, a fejemet is kicsit rázva.
- Mint akit nagyon szépen átbasztak azon a bizonyos palánkon.
- Többet akarnék tudni, mint amennyit gondolok - mondom meg csendesen. Valószínűleg tudja, s talán tőlem várja azt is, hogy megmondjam, pedig ismer, valamennyi kártyám lefordítva tartom a végső pillanatig még akkor is, ha tudom, hogy a másik már kitalálta, mi áll rajta. Ez a természetem.
- Gondolod, kellene többet tudnom annál, mint amennyiben már biztos vagyok?
- Azt kérdezted, én mit tennék... - térek ki így a válasz elől. - Én mindig többet akarok tudni. Egyébként fogalmam sincs... - mondom meg végül az igazságot a kerülgetése helyett. Nem mintha lehetne Asamét befolyásolni, de meg sem akarom kísérelni ezt, ahogy ötleteket sem adok neki és arra sem adok alkalmat, hogy magam ellen fordítson.
- Valami elképzelésed csak van... - mondja.
- Mi lenne, ha a te elképzelésedről beszélnél?
- Ha az az Asame lennék, amelyik akkor voltam, mikor idekerültél, most sokkal jobban járnál, ha beszélnél, mert a saját helyzetedet rontod a hallgatással. Ennek az Asaménak, aki most vagyok, fingja sincs, mit tegyen a hülye kölykével. - Egy Asame nélküli Deon már kómában feküdne, vagy nem is élne, ezért kár erről beszélni. A mostani pedig ugyanannyira nem tudja, mi legyen, mint a rosszfiúm.
- Tettem valamit... - kezdek bele függetlenül attól, hogy fenyegetve vagyok-e, vagy sem, mert fáradt vagyok a taktikázáshoz és nem is akarom megtenni -, amit nem kellett volna, de nem tudtam nem megtenni. Sokszor körbejártuk azóta, csak olyan messziről, hogy ne lehessen összekapcsolni semmit semmivel és minél többet tudtam meg... annál jobban el akartam titkolni. Úgy gondoltam, ha sikerült megúszni a lebukást, akkor jobb, ha nem tudsz róla, én pedig nem fogok többet közel menni a meghúzott határhoz.
- Belementem volna és bele is egyeztem a hármasba, mert tudtam, hogy vágysz arra, hogy seme lehess, ahogy abban is biztos voltam, hogy ha ezt tőlem nem kapod meg, majd keresed másnál. Egyáltalán nem zavart volna, hogy előttem kefélsz meg valakit, de hogy ezt a hátam mögött tetted meg... nehéz benyelnem.
- Sajnálom - mondom ki őszintén. - Akkor még sok mindenről nem beszéltünk és nem bírtam észnél maradni - vallom be csendesen. - De... nem azért, mert seme akarok lenni... vagy mert veled nem jó... - Kellene folytatnom. Ki kéne tálalnom az egészet, felfedni az összes lapomat, hogy végre megszabaduljak attól a parától, ami a takargatásuk és tartalmuknak titkolása miatt keletkezett bennem, vagy hogy Asame végre teljes képet lásson rólam. Nem azért nem teszem, mert félnék attól, mit gondol majd, vagy hogy ellökne ezért magától, mert most is pengén billegek, hanem azért, mert nem tudom megmagyarázni, mi van bennem és még véletlenül sem akarok mentséget vagy kibúvót a tettemre.
- Tisztában vagyok vele, hogy ez hozzád tartozik, az alapcsomag része, elfogadtam és el tudom fogadni, hogy vágysz másra, de nem így. - Nem veszek levegőt. Azt hiszem, valamiről lemaradtam. Kábé úgy, mint mikor valaki mást ünnepelnek meg a neked szervezett meglepetéspartyn. Felpattannak a szemeim és csak nézem az előttem lévő tárgyak körvonalait, azt, amit a szobában égő kislámpa és a fürdőből kiszűrődő fény megvilágít, s próbálom elképzelni, hogy most nem hallucinálok, nem álmodom, nem kómás éveim alatt szül ilyesmit a képzeletem. Képes lennék kitalálni olyat, hogy Asame megbocsát nekem, de őt magát sosem, tehát ez nem lehet álom, de hogy megbizonyosodjak erről, azért mérek egy óvatosabb, de erős harapást az alkaromra. Mikor fogaim közül kiengedem a bőröm, még mindig a Seichirou-házban kapott szobám éjjeli képe vetül elém, az, ami a fotelben ülő yakuzám válláról látható belőle és az is eljut a tudatomhoz, hogy nyugtatóan simogat. Sírni és röhögni is menne most, de mindkettőt szánalmasnak érzem, ezért visszafogom magam.
- Én sehogy sem - mondom ki végül. - Te azt mondtad, ezt nem igazán szokták tolerálni, és én meg is értem, miért. Ha önzőség, akkor azért nem, ha meg ez van, akkor azért nem, mert én nem tudom elfogadni.
- Pedig jó lenne, ha magad is elfogadnád, csibe. Nem önzőség ez, más meg egyáltalán nem számít, ha az, akivel együtt vagy, elfogadja és képes így is szeretni, vagy tévedek? Márpedig engem nem érdekel a dolog.
- Ez nagyon jól hangzik, de cseppet sem okés - mondom meg leszállva a válláról, s bár sokat nem látok belőle, mégis a szemébe próbálok nézni. - Miért gondolod, hogy nem egy önző és telhetetlen dög vagyok?
- Mert nem vagy az. A pánszexualitás ezzel jár, ha tetszik, ha nem, ezzel együtt kell élned. Komolyan ennyire sokat számít, ha én elfogadom? - Túlnő rajtam a nyomás és megkukulok. Nem tudok kinyögni egy szót sem, pedig vagy ezer akar egyszerre átfurakodni a számon, ezért aztán csak idétlenül és idegesen hadonászom első körben.
- Másodlagos - bököm ki végül, bár valószínűleg úgy cseng, mintha kiszakadna belőlem a szó. Így is van, de mindegy. - Nagyon fontos a véleményed és az nekem is segítene elfogadni, hogy neked ez nem probléma, de kicseszettül nem működő életforma úgy élni, mintha nagymacska lennél a csirkeólban, aki szereti a pipiket, persze, csak épp megenné az összeset! - hadarom kiakadtan.
- Nekem ehhez már kibaszottul hajnal van - mondja felsóhajtva. - Egyetlen egyszer fogadd el végre, hogy különleges vagy!
- Cseréljünk - kérem esdekelve -, te lehetsz különleges és leszek elfogadó, jó? - Halálra rémít, hogy pánszexuálisnak gondol és hogy talán tényleg... de tényleg az vagyok. Így nem lehet normális életem és bár Asame most azt mondja, elfogadja, de mi van, ha két év múlva azt mondja, hogy tele a töke vele? Vagy a ha neked szabad, akkor nekem is elv alapján kerít magának valakit alkalomadtán? Pánikba esem és alig kapok tőle levegőt, elszorul a torkom, megtámad a sírhatnék, felfordul a gyomrom, megszédülök...
- Deon - szólít engem meleg hangon és tenyerei közé fogja az arcomat, amivel azonnal magára vonja a figyelmem. - Nyugodj meg, kérlek, semmi baj nincs! - kéri szelíden. - Szeretem, hogy ennyire különleges vagy, nincs okod semmiért sem pánikolni, rendben? Bízol bennem?
- Bízom, persze!
- Akkor felejts el minden ha-t és de-t, mert felesleges bármin is agyalnod. Szeretlek, úgy ahogy és amilyen vagy, megértetted? Nem az bosszantott, hogy megkívántál mást, vagy hogy lefeküdtél vele, hanem az, hogy a hátam mögött tetted. Nincs többről szó. Ezen meg túljutunk és évek múlva majd jót röhögünk az egészen.
- Kétlem, hogy valaha röhögni fogok tudni rajta - mondom meg neki őszintén. - Fogalmad sincs, milyen... - motyogom.
- Ne forgasd ki a szavaimat - kéri. - Nem, nincs fogalmam, milyen, de azt látom, hogy attól nem lesz jobb, hogy órákig boncolgatjuk és ragozzuk a dolgot. - Ebben igaza van és végtelenül hálásnak kellene lennem, mert elfogad így is és megpróbál megbocsátani nekem a hibámért. Megtörlöm inkább a képem és kikászálódom az öléből, majd kezeit megfogva célzatosan húzni kezdem, hogy felálljon a fotelből. Hagyja magát és fel is áll, én pedig nekiállok ügyetlenül legombolni róla az ingét.
- Nem lehet elcserélni? - kérdezem közben. - Ez biztos, hogy nem kinőhető?
- Szívesen hitegetlek, de felesleges lenne.
- Igen, teljesen - ismerem el. - Jeremyre haragszol? Vagy...? - Nem tudom, hogyan kérdezzem meg, ezért inkább elharapom a mondatot. Úgyis tudja, mi érdekel.
- Ne túrázz ezen, rendben? Nem fogom bántani őt sem.
- Ő jobban túrázik rajta, mint én - mondom meg egy erőtlen félmosollyal. Az inge levétele és fotelbe dobása után nekiveselkedek a nadrágjától is megszabadítani.
- A fantáziádból kiindulva el tudom képzelni, milyen rémtörténetekkel álltál elő neki - mondja hangjából hallhatóan elmosolyodva, majd megfogja a bal kezemet, amelyiken szétharaptam az ujjam és a mellkasára húzza. - Nem szeretem, amikor magadban teszel kárt.
- Véletlen volt - mondom csendesen, s közelebb lépek Asaméhoz. Tenyereim az izmaira fektetem, arcom a nyakához simítom. - Nem adtam neki ötleteket, eléggé kivolt nélkülük is. A fejébe vette és nem lehetett sem megértetni vele, hogy hülyeség, sem lebeszélni róla, hogy majd ő elszámol veled ezzel az egésszel kapcsolatban, így abban állapodtunk meg, hogy ketten beszélünk veled - árulom el. - De örülök, hogy ez nem valósult meg - teszem hozzá.
- Talán jobb is. Ideje aludnunk - mondja végül az ágy felé terelgetve.
- Vetkőzz le, addig én írok neki, mert bár órák óta nem beszéltem vele, tudom, hogy ébren van és baromságokon agyal - kérem, de még nyomok egy csókot az állára, mielőtt kibontakoznék karjaiból. Felveszem a telefont az ágyról, majd a fürdőhöz megyek, hogy lekapcsoljam a benti villanyt. - És tudom, hogy azt hiszi, utálom - teszem hozzá elmosolyodva, mialatt pötyögök neki.
- Azért sajnálni most nem fogom, ha nem haragszol - mondja, majd amint befejezte a vetkőzést, befekszik az ágyamba. Halványan elmosolyodom, majd megállapodom az üzenet szövegében és elküldöm azt Jeremynek. “Megbeszéltük Asaméval. Szerinte is kódoltan vagyok olyan, hogy más is kell, amit ő teljesen elfogadhatónak tart, azon pedig szeretne túllépni, hogy a tudta nélkül megdugtalak. Teljesen nyugodtan, békésen megbeszéltünk mindent, jobb is talán, hogy nem voltál velünk, rád amúgy sincs kihatással sem a mai, sem a múltkori. Aludj!”
- Ha haragudnék, se sajnálnád - jelentem ki játékosan, letéve a készüléket az éjjeliszekrényre, azzal lekapcsolom a kislámpát, bebújok mellé és szorosan hozzábújok. Érinteni akarom Asamét, s bármilyen fáradt vagyok, még nem tudok elaludni. Simítok-tapicskolok végig a testén, mintha nem hinném el, hogy itt van, hazajött, épségben van. - Asahitoval... megbeszéled az ilyesmit? - kérdezem meg óvatosan.
- Yoru... Nem, más miatt voltam Asahitonál.
- Kerestelek a házban, aztán felhívtam Ryuuichit, hogy hol vagy, de ő csak annyit mondott, hogy veled van, viszont amikor leraktam a telefont, felhívott Yoru - mesélem el.
- Gondolom, nem tetszett neki, hogy kirakattam a szűrét a yakuzája irodájából.
- Hát nem. Miről nem tudhat Yoru? - kérdezem csendesen, még mindig Asamét simogatva.
- Megkaptam Asahito legfrissebb orvosi papírjait. Az ő dolga, hogy ezt közölje Yoruval, nem az enyém, ezért rakattam ki.
- Rosszabbodik az állapota? - kérdezem meg aggódva.
- Sajnos az elmúlt időszakban rohamosan romlott, most úgy tűnik, stagnál, de... mivel semmilyen kezelés nem használ, ennél jobban nem tudják lassítani a folyamatot nála.
- Min stresszel? Vagy más miatt van ez?
- A stressz csak befolyásolja az állapotromlást, mindenkinél változó, hogy milyen gyorsan győzi le a betegség.
- Annyira szeretnék valamit tenni - vallom be.
- Nem tudsz, senki sem. Már a szteroidos rásegítéssel adott infúziós kezelés sem segít és Asa is kezdi feladni szép csendben a harcot.
- Nincs rá... más? Masszírozás, stimulálás... bármi! - Szeretném, ha lenne. Bár Asahito nem engedett magához közel engem, én attól még kedvelem őt és Yoru nagyon jó barátom, el tudom képzelni, mit érezhet, hogyan élheti ezt az egészet meg. Rohadtul erős, de... de ez bárkinek sok lenne.
- Az elmúlt fél évben mindennel próbálkoztunk, amivel lehetett.
Nem mondok mást, értelmetlen. Asaménak sem akarom rontani a helyzetét azzal, hogy én még mindig ezen vergődöm. Ő is szeretne tenni Asahitoért, tudom, s a tehetetlenség őt is bosszantja, nem véletlenül ment át hozzá, ezért csak szorosan hozzásimulok és megkapaszkodom a testében. Eszméletlenül közel álltam hozzá most is, hogy elveszítsem és megint nem rajtam múlt, hogy végül megmarad nekem. Persze nem holtbiztos, hogy túl tud jutni azon az eseten és a Tatsukival megesettet sem mondtam meg, pedig valószínűleg kellett volna.
Nem, ez így nem helyes! Úgy volt, hogy felfordítom a lapjaim... Percekig gondolkodom rajta, érvelek, ellenérvelek, ő pedig szerintem vár, mert már ismer, a légzésem üteméből és erejéből tud dolgokat, így végül nyer a teljes beismerés.
- Egyszer Tatsukival is - mondom meg szinte csak suttogva.
- Aludjunk! - közli. Nem bírok megszólalni, úgyhogy csak bólogatok, azzal még erősebben ráfogva egy pillanatra a testére alvásra adom a fejem. Szeretnék belelátni a gondolataiba, vagy csak ha megmondaná, mire gondol, de nem nyaggatom, inkább megpróbálok aludni valamennyit.
Nem vagyok láncdohányos, de ez a nyolcadik, amit szívok és kurvára nem is esik jól. Az előbbi hat se ízlett, csupán azért fogyasztottam el a felét, hogy azzal is teljen az idő. Nem lett tőle gyorsabb. A kerekek beakadhattak, vagy szorulnak, vagy csak az időmérő biológiai órája meglassult. Ne már, hogy most krepál be! Yoru se írt vagy hívott, pedig lassan három lesz. Elragadta volna Asahito meg a szenvedély? Áh, azért csak küldött volna egy egyszavas üzenetet, hogy a yakuzám elindult. Vagy nem? Most már én sem tudom. Ezt a szálat is beleölöm az üvegbe, aztán csak toporgok szobám közepén, mint egy nagy család legkisebb gyereke a reggeli csúcs idején a vécé előtt. Már mindenen túlvagyok, de tényleg, meggyóntam az összes bűnöm, megígértem mindent az isteneknek, csak épségben hazajöjjön Asame és hajlandó legyen megmondani, hogy mi ütött belé és ha haragszik rám, vagy ránk, vagy Jeremyre, akkor meg tudjam, vagy tudjuk békíteni, vagy legyen igaza Yorunak és csak merő abszurditásból rájött a felelősséggel-tartozom-a-hülye-öcsém-iránt-ezért-elmegyek-megmosni-a-fejét érzés az éjszaka közepén minket nézve...
Sms-em jött!
Úgy vetődöm az ágyra, mint egy katona, akinek az élete múlt ezen a mozdulaton. Felmarom a telefonom és megnézem, mit írt a srác. “Asame távozott.” Hát köszi. Mondtam már, hogy szeretlek?!
Újra a fejem elé veszem a párnám, belenyomom az arcom és üvöltök, mint akit kínoznak. El fog menni a hangom ennyi hangoskodástól, pedig remélem, még szükségem lesz rá. Már csak az idegesség tart ébren, egyfajta várakozás. A félelem elmúlt, a fáradtság kiült rám, aludni azonban nem bírtam egy pillanatot sem. Lehunytam a szemem és csak a sötétséget láttam magam előtt, az álom elkerült, a kipihentségi állapotom nem javult. Végiggondoltam, mi van, ha Asame rájött, hogy ez a második köröm volt Jeremyvel és ezért ő is megtosz valakit. Muszáj volt számolnom ezzel is annak ellenére, hogy tudtam, Asahitoval beszél, méghozzá kettesben. Yoru nem kamuzna, bízom benne maximálisan, de a rémképek a fejemben kergették egymást. Legalább valami volt, amivel tölthettem az időm. Elképzeltem őt másokkal, vagy a legdühösebb formában, amit csak ki bírok találni. Már annyi mindenen túlvagyok, hogy már az se rémítene meg, ha baltával a kezében, jéghidegen rám parancsolna, hogy vegyem elő a farkam, levágja. Vagyis helytállóbb kifejezés, hogy megszabadít tőle.
Fáradt vagyok. Úgy érzem magam, mint aki napok óta menekül a biztos halál elől, tudva, úgyis utoléri a végzet. Sok mindent megadnék, hogy holnap legyen, vagy azért, hogy az elmúlt huszonnégy óra kitörlésre kerüljön az életünkből. Sőt, azért többet, hogy az utóbbi teljesüljön. De nem fog, az élet nem kegyes. Most a kamik biztos valami olyasmit mondanak, csak nem hallom, hogy rohadt kis hűtlen tetű vagyok és megérdemlem a kínlódást...
Na jó, ez már súlyos, muszáj kijózanodnom. Még fürdeni sem voltam, pedig biztosan rémesen festek. Ideje ezen változtatni. Talán Asame is végre hazajön. Nem mintha ennek sok köze lenne egymáshoz. Mindegy. Kikelek az ágyból, fél kézzel lebénázom magamról az alsónadrágom, beállítom a vizet, majd az ujjamon lévő kötésre vigyázva, meglehetősen hülyén lefürdök. A hajam csak azért nem mosom meg, mert fél kézzel nem megy. Így is röhögnek rajtam az istenek, nem kell nekik még nagyobb kabaré. Furcsa, hogy nem unják. Bár drámából, akcióból és horrorból is jut nekik elég, szóval nem hiszem, hogy okuk van panaszra. Az emberi faj igazán... sokszínű.
Pöcsölök egy ideig, aztán ügyetlenül törölközve baktatok vissza a szobába. Kell egy tiszta alsónadrág meg egy póló, de mielőtt azért mennék, az ágyhoz lépek, hogy megnézzem a telefonomon, jött-e valamilyen üzenetem, hívott-e valaki, vagy úgy egyáltalán mennyi az idő. Pár perc múlva négy. Fasza. Ledobom a mobilt, majd kiszúrok egy vörös pontot nem messze az ajtótól. A frász jön rám, még ugrok is egyet, aztán az ágyamra huppanok. Kedvem lenne ízesen és hosszan káromodni, de gyorsan felismerem a körvonalaiból is a fotelben ülő férfit. A tartása tipikus, még fáradt szemeim sem kell megdörgölnöm, hogy biztossá váljak benne, időközben Asame hazajött és most a szobámban ücsörög. Az első, amit érzek, az öröm, aztán megrohan minden más, de ahogy a törölközőt is az ágyon, úgy az egész hóbelebancot hátrahagyom és odalépdelek hozzá. Feltérdelek mellé a fotelre, majd az ölébe mászom. Hagyja, ezért hozzábújok és vállára fektetem az arcom. Jó, hogy itt van. Akkor is, ha tudja, ha sejti, ha... Nem akarok gondolkodni. Tőle akarok mindent hallani.
- Megbeszéljük? - kérdezem meg végül, mert csupán némán pusztítja tovább a cigarettáját.
- Ha nem így lenne, nem lennék itt - szólal meg csendesen. Várok, hallgatok. Én nem tudok lebonyolítani egy ilyen beszélgetést és egyébként is ő húzta el a csíkot, ezért nem érzem jogosnak, hogy én kezdjek pofázni, de persze ezt nem dörgölöm a yakuzám orrá alá, mert már késő van és nem akarok veszekedni, csak minél előbb pontot tenni ennek az ügynek a végére, aztán lefeküdni aludni vele. Átfog végül és eloltja a cigijét, ami újabb kis örömmorzsát jelent számomra. - Mit tennél a helyemben? - kérdezi meg, s kicsit lejjebb csúszik a fotelban.
- Nem tudom, milyen a helyed, mit gondolsz, mit érzel... - felelek csendesen, a fejemet is kicsit rázva.
- Mint akit nagyon szépen átbasztak azon a bizonyos palánkon.
- Többet akarnék tudni, mint amennyit gondolok - mondom meg csendesen. Valószínűleg tudja, s talán tőlem várja azt is, hogy megmondjam, pedig ismer, valamennyi kártyám lefordítva tartom a végső pillanatig még akkor is, ha tudom, hogy a másik már kitalálta, mi áll rajta. Ez a természetem.
- Gondolod, kellene többet tudnom annál, mint amennyiben már biztos vagyok?
- Azt kérdezted, én mit tennék... - térek ki így a válasz elől. - Én mindig többet akarok tudni. Egyébként fogalmam sincs... - mondom meg végül az igazságot a kerülgetése helyett. Nem mintha lehetne Asamét befolyásolni, de meg sem akarom kísérelni ezt, ahogy ötleteket sem adok neki és arra sem adok alkalmat, hogy magam ellen fordítson.
- Valami elképzelésed csak van... - mondja.
- Mi lenne, ha a te elképzelésedről beszélnél?
- Ha az az Asame lennék, amelyik akkor voltam, mikor idekerültél, most sokkal jobban járnál, ha beszélnél, mert a saját helyzetedet rontod a hallgatással. Ennek az Asaménak, aki most vagyok, fingja sincs, mit tegyen a hülye kölykével. - Egy Asame nélküli Deon már kómában feküdne, vagy nem is élne, ezért kár erről beszélni. A mostani pedig ugyanannyira nem tudja, mi legyen, mint a rosszfiúm.
- Tettem valamit... - kezdek bele függetlenül attól, hogy fenyegetve vagyok-e, vagy sem, mert fáradt vagyok a taktikázáshoz és nem is akarom megtenni -, amit nem kellett volna, de nem tudtam nem megtenni. Sokszor körbejártuk azóta, csak olyan messziről, hogy ne lehessen összekapcsolni semmit semmivel és minél többet tudtam meg... annál jobban el akartam titkolni. Úgy gondoltam, ha sikerült megúszni a lebukást, akkor jobb, ha nem tudsz róla, én pedig nem fogok többet közel menni a meghúzott határhoz.
- Belementem volna és bele is egyeztem a hármasba, mert tudtam, hogy vágysz arra, hogy seme lehess, ahogy abban is biztos voltam, hogy ha ezt tőlem nem kapod meg, majd keresed másnál. Egyáltalán nem zavart volna, hogy előttem kefélsz meg valakit, de hogy ezt a hátam mögött tetted meg... nehéz benyelnem.
- Sajnálom - mondom ki őszintén. - Akkor még sok mindenről nem beszéltünk és nem bírtam észnél maradni - vallom be csendesen. - De... nem azért, mert seme akarok lenni... vagy mert veled nem jó... - Kellene folytatnom. Ki kéne tálalnom az egészet, felfedni az összes lapomat, hogy végre megszabaduljak attól a parától, ami a takargatásuk és tartalmuknak titkolása miatt keletkezett bennem, vagy hogy Asame végre teljes képet lásson rólam. Nem azért nem teszem, mert félnék attól, mit gondol majd, vagy hogy ellökne ezért magától, mert most is pengén billegek, hanem azért, mert nem tudom megmagyarázni, mi van bennem és még véletlenül sem akarok mentséget vagy kibúvót a tettemre.
- Tisztában vagyok vele, hogy ez hozzád tartozik, az alapcsomag része, elfogadtam és el tudom fogadni, hogy vágysz másra, de nem így. - Nem veszek levegőt. Azt hiszem, valamiről lemaradtam. Kábé úgy, mint mikor valaki mást ünnepelnek meg a neked szervezett meglepetéspartyn. Felpattannak a szemeim és csak nézem az előttem lévő tárgyak körvonalait, azt, amit a szobában égő kislámpa és a fürdőből kiszűrődő fény megvilágít, s próbálom elképzelni, hogy most nem hallucinálok, nem álmodom, nem kómás éveim alatt szül ilyesmit a képzeletem. Képes lennék kitalálni olyat, hogy Asame megbocsát nekem, de őt magát sosem, tehát ez nem lehet álom, de hogy megbizonyosodjak erről, azért mérek egy óvatosabb, de erős harapást az alkaromra. Mikor fogaim közül kiengedem a bőröm, még mindig a Seichirou-házban kapott szobám éjjeli képe vetül elém, az, ami a fotelben ülő yakuzám válláról látható belőle és az is eljut a tudatomhoz, hogy nyugtatóan simogat. Sírni és röhögni is menne most, de mindkettőt szánalmasnak érzem, ezért visszafogom magam.
- Én sehogy sem - mondom ki végül. - Te azt mondtad, ezt nem igazán szokták tolerálni, és én meg is értem, miért. Ha önzőség, akkor azért nem, ha meg ez van, akkor azért nem, mert én nem tudom elfogadni.
- Pedig jó lenne, ha magad is elfogadnád, csibe. Nem önzőség ez, más meg egyáltalán nem számít, ha az, akivel együtt vagy, elfogadja és képes így is szeretni, vagy tévedek? Márpedig engem nem érdekel a dolog.
- Ez nagyon jól hangzik, de cseppet sem okés - mondom meg leszállva a válláról, s bár sokat nem látok belőle, mégis a szemébe próbálok nézni. - Miért gondolod, hogy nem egy önző és telhetetlen dög vagyok?
- Mert nem vagy az. A pánszexualitás ezzel jár, ha tetszik, ha nem, ezzel együtt kell élned. Komolyan ennyire sokat számít, ha én elfogadom? - Túlnő rajtam a nyomás és megkukulok. Nem tudok kinyögni egy szót sem, pedig vagy ezer akar egyszerre átfurakodni a számon, ezért aztán csak idétlenül és idegesen hadonászom első körben.
- Másodlagos - bököm ki végül, bár valószínűleg úgy cseng, mintha kiszakadna belőlem a szó. Így is van, de mindegy. - Nagyon fontos a véleményed és az nekem is segítene elfogadni, hogy neked ez nem probléma, de kicseszettül nem működő életforma úgy élni, mintha nagymacska lennél a csirkeólban, aki szereti a pipiket, persze, csak épp megenné az összeset! - hadarom kiakadtan.
- Nekem ehhez már kibaszottul hajnal van - mondja felsóhajtva. - Egyetlen egyszer fogadd el végre, hogy különleges vagy!
- Cseréljünk - kérem esdekelve -, te lehetsz különleges és leszek elfogadó, jó? - Halálra rémít, hogy pánszexuálisnak gondol és hogy talán tényleg... de tényleg az vagyok. Így nem lehet normális életem és bár Asame most azt mondja, elfogadja, de mi van, ha két év múlva azt mondja, hogy tele a töke vele? Vagy a ha neked szabad, akkor nekem is elv alapján kerít magának valakit alkalomadtán? Pánikba esem és alig kapok tőle levegőt, elszorul a torkom, megtámad a sírhatnék, felfordul a gyomrom, megszédülök...
- Deon - szólít engem meleg hangon és tenyerei közé fogja az arcomat, amivel azonnal magára vonja a figyelmem. - Nyugodj meg, kérlek, semmi baj nincs! - kéri szelíden. - Szeretem, hogy ennyire különleges vagy, nincs okod semmiért sem pánikolni, rendben? Bízol bennem?
- Bízom, persze!
- Akkor felejts el minden ha-t és de-t, mert felesleges bármin is agyalnod. Szeretlek, úgy ahogy és amilyen vagy, megértetted? Nem az bosszantott, hogy megkívántál mást, vagy hogy lefeküdtél vele, hanem az, hogy a hátam mögött tetted. Nincs többről szó. Ezen meg túljutunk és évek múlva majd jót röhögünk az egészen.
- Kétlem, hogy valaha röhögni fogok tudni rajta - mondom meg neki őszintén. - Fogalmad sincs, milyen... - motyogom.
- Ne forgasd ki a szavaimat - kéri. - Nem, nincs fogalmam, milyen, de azt látom, hogy attól nem lesz jobb, hogy órákig boncolgatjuk és ragozzuk a dolgot. - Ebben igaza van és végtelenül hálásnak kellene lennem, mert elfogad így is és megpróbál megbocsátani nekem a hibámért. Megtörlöm inkább a képem és kikászálódom az öléből, majd kezeit megfogva célzatosan húzni kezdem, hogy felálljon a fotelből. Hagyja magát és fel is áll, én pedig nekiállok ügyetlenül legombolni róla az ingét.
- Nem lehet elcserélni? - kérdezem közben. - Ez biztos, hogy nem kinőhető?
- Szívesen hitegetlek, de felesleges lenne.
- Igen, teljesen - ismerem el. - Jeremyre haragszol? Vagy...? - Nem tudom, hogyan kérdezzem meg, ezért inkább elharapom a mondatot. Úgyis tudja, mi érdekel.
- Ne túrázz ezen, rendben? Nem fogom bántani őt sem.
- Ő jobban túrázik rajta, mint én - mondom meg egy erőtlen félmosollyal. Az inge levétele és fotelbe dobása után nekiveselkedek a nadrágjától is megszabadítani.
- A fantáziádból kiindulva el tudom képzelni, milyen rémtörténetekkel álltál elő neki - mondja hangjából hallhatóan elmosolyodva, majd megfogja a bal kezemet, amelyiken szétharaptam az ujjam és a mellkasára húzza. - Nem szeretem, amikor magadban teszel kárt.
- Véletlen volt - mondom csendesen, s közelebb lépek Asaméhoz. Tenyereim az izmaira fektetem, arcom a nyakához simítom. - Nem adtam neki ötleteket, eléggé kivolt nélkülük is. A fejébe vette és nem lehetett sem megértetni vele, hogy hülyeség, sem lebeszélni róla, hogy majd ő elszámol veled ezzel az egésszel kapcsolatban, így abban állapodtunk meg, hogy ketten beszélünk veled - árulom el. - De örülök, hogy ez nem valósult meg - teszem hozzá.
- Talán jobb is. Ideje aludnunk - mondja végül az ágy felé terelgetve.
- Vetkőzz le, addig én írok neki, mert bár órák óta nem beszéltem vele, tudom, hogy ébren van és baromságokon agyal - kérem, de még nyomok egy csókot az állára, mielőtt kibontakoznék karjaiból. Felveszem a telefont az ágyról, majd a fürdőhöz megyek, hogy lekapcsoljam a benti villanyt. - És tudom, hogy azt hiszi, utálom - teszem hozzá elmosolyodva, mialatt pötyögök neki.
- Azért sajnálni most nem fogom, ha nem haragszol - mondja, majd amint befejezte a vetkőzést, befekszik az ágyamba. Halványan elmosolyodom, majd megállapodom az üzenet szövegében és elküldöm azt Jeremynek. “Megbeszéltük Asaméval. Szerinte is kódoltan vagyok olyan, hogy más is kell, amit ő teljesen elfogadhatónak tart, azon pedig szeretne túllépni, hogy a tudta nélkül megdugtalak. Teljesen nyugodtan, békésen megbeszéltünk mindent, jobb is talán, hogy nem voltál velünk, rád amúgy sincs kihatással sem a mai, sem a múltkori. Aludj!”
- Ha haragudnék, se sajnálnád - jelentem ki játékosan, letéve a készüléket az éjjeliszekrényre, azzal lekapcsolom a kislámpát, bebújok mellé és szorosan hozzábújok. Érinteni akarom Asamét, s bármilyen fáradt vagyok, még nem tudok elaludni. Simítok-tapicskolok végig a testén, mintha nem hinném el, hogy itt van, hazajött, épségben van. - Asahitoval... megbeszéled az ilyesmit? - kérdezem meg óvatosan.
- Yoru... Nem, más miatt voltam Asahitonál.
- Kerestelek a házban, aztán felhívtam Ryuuichit, hogy hol vagy, de ő csak annyit mondott, hogy veled van, viszont amikor leraktam a telefont, felhívott Yoru - mesélem el.
- Gondolom, nem tetszett neki, hogy kirakattam a szűrét a yakuzája irodájából.
- Hát nem. Miről nem tudhat Yoru? - kérdezem csendesen, még mindig Asamét simogatva.
- Megkaptam Asahito legfrissebb orvosi papírjait. Az ő dolga, hogy ezt közölje Yoruval, nem az enyém, ezért rakattam ki.
- Rosszabbodik az állapota? - kérdezem meg aggódva.
- Sajnos az elmúlt időszakban rohamosan romlott, most úgy tűnik, stagnál, de... mivel semmilyen kezelés nem használ, ennél jobban nem tudják lassítani a folyamatot nála.
- Min stresszel? Vagy más miatt van ez?
- A stressz csak befolyásolja az állapotromlást, mindenkinél változó, hogy milyen gyorsan győzi le a betegség.
- Annyira szeretnék valamit tenni - vallom be.
- Nem tudsz, senki sem. Már a szteroidos rásegítéssel adott infúziós kezelés sem segít és Asa is kezdi feladni szép csendben a harcot.
- Nincs rá... más? Masszírozás, stimulálás... bármi! - Szeretném, ha lenne. Bár Asahito nem engedett magához közel engem, én attól még kedvelem őt és Yoru nagyon jó barátom, el tudom képzelni, mit érezhet, hogyan élheti ezt az egészet meg. Rohadtul erős, de... de ez bárkinek sok lenne.
- Az elmúlt fél évben mindennel próbálkoztunk, amivel lehetett.
Nem mondok mást, értelmetlen. Asaménak sem akarom rontani a helyzetét azzal, hogy én még mindig ezen vergődöm. Ő is szeretne tenni Asahitoért, tudom, s a tehetetlenség őt is bosszantja, nem véletlenül ment át hozzá, ezért csak szorosan hozzásimulok és megkapaszkodom a testében. Eszméletlenül közel álltam hozzá most is, hogy elveszítsem és megint nem rajtam múlt, hogy végül megmarad nekem. Persze nem holtbiztos, hogy túl tud jutni azon az eseten és a Tatsukival megesettet sem mondtam meg, pedig valószínűleg kellett volna.
Nem, ez így nem helyes! Úgy volt, hogy felfordítom a lapjaim... Percekig gondolkodom rajta, érvelek, ellenérvelek, ő pedig szerintem vár, mert már ismer, a légzésem üteméből és erejéből tud dolgokat, így végül nyer a teljes beismerés.
- Egyszer Tatsukival is - mondom meg szinte csak suttogva.
- Aludjunk! - közli. Nem bírok megszólalni, úgyhogy csak bólogatok, azzal még erősebben ráfogva egy pillanatra a testére alvásra adom a fejem. Szeretnék belelátni a gondolataiba, vagy csak ha megmondaná, mire gondol, de nem nyaggatom, inkább megpróbálok aludni valamennyit.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)