2. átkötő vázlat

Nagyon sok nyitott kérdés maradt fenn még az első szálból, azonban a legtöbb megoldása ebben az időszakban, a történet második évének első felében történik meg. Bele is vágok.

A tetoválószalon Deonhoz fog kerülni, hiszen ez nagyon fontos a kölyöknek ezért előbb-utóbb eljut Hirotohoz, hogy biztosítsa a támogatásáról és megkérje, adja neki Tatsuki szalonját. Hiro hajlik rá, azonban egy yakuza nem mondhat csak úgy le arról, ami az övé, s ha már ennyire fontos dolgokról van szó, akkor a szalonért cserébe Keiyuut kéri. Ezt viszonylag hamar zsírozzák is Asaméval, ugyanis a yakuzának van pár keményet ütő kártyája Naganoval szemben, aminek a Szindikátus igencsak nem örülne, ha napvilágot látnának, úgyhogy Kei átkerül Hirohoz, akit majd Asame segít, s ezzel a lépéssel Deon megalapozza a két fiúval való barátságát. Mindhárom fiatal más szemmel kezd nézni egymásra, átértékelődnek dolgok, Deon kifejezetten jó kapcsolatban szeretne lenni a párossal, amihez megszabadul minden benne élő negatív felhangtól és igyekszik megbékíteni velük Kazukit és Yorut is.

A Lux probléma húzódik, mivel az öreg kitartó és egyre agilisebb, ráadásul a többi kínai nemessel együtt egyre nagyobb fenyegetést jelent. Emellett ugye van egy yakuzák közti feszültség is, hiszen kiderült, hogy a miei Akinari keze is benne van valamennyire ebben az ügyben, sőt, az alvilág is mozgolódni kezd, s persze Tatsuki sem nyugszik. A tetoválómester tanítja Deont, ahogy megállapodott Asaméval, de akad más dolga, méghozzá Shinji miatt, hiszen Kitamura keresi a testőrt. Ha ez nem volna elég a férfi nyakába, Deon kitalálja, hogy kerít maga helyett egy tanítványt, amihez Shinjit hívja segítségül. Az Endorfin mellett "a ködben", ahogy Deon fogalmaz, sok minden található, úgyhogy elviszi oda a testőrét, mert tudja, hogy enélkül kitekernék a nyakát, s elhoz onnan egy szajhát, aki megtetszik neki. A fiút Eijinek hívják és a kezdeti feszültség ellenére gyorsan megérti, hogy álmában sem remélt lehetőségekhez jutott Deon által, akibe bele is szeret ennek hatására. Ez meglehetősen nagy problémákat okoz a kölyöknek, mivel Eiji nem egy szemérmeskedő, félénk srác, eleinte csak nyomul, a későbbiekben rámászik Deonra, amit ő iszonyatosan nehezen visel. Persze próbálja elmagyarázni Eijinek a helyzetet, nem mondja el Asaménak, hogy a fiú miket meg nem enged magának, nehogy a yakuzának beteljen a pohár és lelője, ám Eiji arra az elhatározásra jut, hogy előbb ki kell idegelnie Asamét, meg kell mutatnia Deonnak, hogy ő is csak egy férfi, nem valami istenség, ahogy a kölyök tekint rá és akkor neki szabad pálya lesz. Na ez az, ami miatt Deon sürgősen átviszi Eijit a szalonba, hogy leadja Tatsukinak és közölje vele, hogy őt is tanítania kell. Gondolom, nyilvánvaló, hogy a tetoválómester legszívesebben felrobbanna, de nem ágál, Deonnal szemben úgyis mindegy minden ellenállás, úgyhogy az elkövetkezendő időben Eiji és Tatsuki meglehetősen penge élen táncol a másik idegzetét illetően.

Deon kinyílását már sokat emlegettem, de még nem sok konkrétumot tártam elétek. Nos a kölyök már a december folyamán eljut arra a gondolatra, hogy ha Asame régen mindig kimonoba öltöztette a szajháit, akkor bizonyára bejön neki ez, így megkéri Shinjit, hogy segítsen szerezni neki egyet. A két fiú sokszor ül össze beszélgetni, Shin megnyílik a kölyök felé, ő pedig egyre magabiztosabbá válik. A kimonot is Shinjinek kell segítenie felvenni a kölyöknek, mivel halvány lilája sincs, hogyan kéne, aztán kivasalja a haját és áttipeg Asaméhoz éjszakára. =D Kis hülye szerelmes, akinek megalapozódik a bizalma és úgy gondolja, ő az egyedüli, aki megoldhatja a Lux-problémát, csak titokban kell véghez vinnie, különben nem fogják hagyni azt, amire készül. Készít egy nikotinteát és cigarettát áztat bele, majd visszateszi a szálakat egy cigisdobozba, mikor megszáradtak. Ez tömény méreg, úgyhogy teljesen biztos a sikerében, ennek megfelelően megszökik a birtokról, a kutyaházak tetejére mászva átugrik a falon, végigrohan az erdős részen, majd tömegközlekedéssel Lux birodalmának közeléig jut, ahova simán besétál. A kínai azt gondolja, végre megadja magát, aminek nagyon örül, hiszen rájött a megfigyeltetés által, hogy Deon olyan őszinte szemekkl lehazudta neki a csillagokat is az égről, ami elismerésre méltó és csak még jobban akarja miatta a kölyköt. A rezidenciájáig meg sem állítják, egyedül azt ellenőrzik, van-e nála bármilyen ártásra alkalmas eszköz, Deon azonban csak telefont, iratokat és cigit visz magával, még elterelésnek a szobájában is szól a zene, hogy legyen ideje biztosan, míg gyanút fognak otthon az eltűnésével kapcsolatban. Kicsit mókás a kettejük találkozása, Lux abszolút biztos benne, hogy a fiú nem árthat neki, nyilvánvalónak tartja, hogy ennyi holmival szökésben van, vagyis elégtétellel tölti el a jelenléte, Deon meg lassan felülemelkedik a frusztrációján, félelmén, hajlandó némi flörtölésre, hogy még jobban beleringassa a kínait a sikerérzetbe. Nem kertel, Deon megmondja a férfinek, hogy magának köszönheti a kettejük közti viszony alakulását, ő tehet arról, hogy visszataszítónak találta, Lux pedig nyájasan igyekszik lekezelni ezt. A hónapok óta tartó megfigyelés és néhány találkozó alatt rájött, hogy a kölyköt nem lehet irányítani, befolyásolni sem egyszerű mindig, úgyhogy nem próbálkozik nagyon vele, invitálja inkább maga mellé a fekhelyre, Deon pedig tettetett vonakodással fogadja el az ajánlatot, aztán rá is gyújt és megkínálja Luxot. Az első korttyal tulajdonképpen a kölyök megnyerte a háborút és a boncolás után sem fogják tudni rábizonyítani, pláne, hogy ő elszívja a saját szálát (egy nem nikotinban áztatott szálat). Lux megfullad mellette, a srác meg kilóg a házból és hazamegy. Persze már keresték, rettenetes fejmosásokat kap Asamétól, Shinjitől, Tatsukitól, de túl makacs, hogy belássa, hajszálak választották el egy kínai repülőúttól. Neki az számít, hogy Lux többet sem Asamét, sem Yanamit, sem pedig őt nem tudja fenyegetni, szerinte mindenki más már "gyerekjáték" lesz.

Kiegészítem, ha van még valami, első körben ennyi jutott eszembe. =)

5.

Tatsuki

Egyáltalán nem mindegy, hogy “nem szoktam ilyen lenni” vagy “nem ilyen szoktam lenni”. Ezek tények, hiszen valóban nem jellemző rám, hogy bárkit hosszútávon megtűrjek magam mellett, akarjam a társaságát és mindenféle egyszerű baromságot csináljak vele. Vele együtt. Valahogy nagyon kellemes, hogy ketten rakunk rendet, van kit bevágni az ágyba, noha jobban örülnék neki, ha Shinji nem lenne beteg, mert a megfázással, köhögéssel, satöbbivel nem nagyon tudok mit kezdeni. Hoztam papírzsebkendőt és van néhány ötletem a köhögésre is, de nem vagyok orvos és ilyen betegségekkel sem volt dolgom régóta. Ha nem javul az állapota, kénytelen leszek kitalálni, kihez vihetem el, hiszen a nyilvántartásokban Shinji még mindig nem szerepel, vagyis normál orvos nem láthatja.


Elzavarhatom, ha nem kell... Úgy osztja ezt meg velem, mintha nem lennék tökéletesen a tudatában ennek. Ez az én lakásom, bármikor kidobhatom és nem vagyok az a fajta, aki problémázik ennek megtételén. Oké, a ruhái vizesek, de azt kaphat, nemrég pedig azt állította, haza tud vezetni. Ám nem fogom kirakni Shinjit, mert jó, hogy itt van. Nem nagyon tudunk egymással mit kezdeni a szexen kívül, nehezen beszélgetünk, nincs közös témánk, nem nagyon csinálunk olyasmit, ami nem kapcsolódik a kufircoláshoz, mégsem akarom, hogy elmenjen. Ha már kimenőt kapott, maradjon. A jelenléte különös módon kellemes a számomra, élvezem a kötetlenséget, azt, hogy amikor csak akarom, megdughatom.

Nem tudom, milyen lett volna, ha sikerül Deont rávenni, hogy költözzön ide. A srác elég házias, tehát azzal nem lenne gond, elég cserfes is, tehát nem teltek volna csendben a napjaink és elég kreatív ahhoz, hogy sose legyen unalmas mellette lenni. Ő örömét leli a filmekben, nekem pedig bőven elég lett volna feküdni az ölében. Az is impozáns látvány, ahogy tereget, takarít, vagy épp főz, mert mindent valami különös hülyeséggel övezve csinál. Ráadásul szeret megfeledkezni magáról, táncolni, alkotni, énekelni, maszturbálni, és ahogy ezeket képes végrehajtani... na azt úgy senki más nem tudja. Kétségtelen a számomra, hogy rengeteg változással járt volna a kölyökkel való együttélés, de akartam mindet. Deonnal megállapodtam volna, amit azelőtt sosem gondoltam. Ez főleg azért nevetséges, mert mikor én elterveztem, milyen kurva jó lesz nekünk ketten itt, még hozzá sem nyúltam a sráchoz. Biztosra vettem, hogy kibaszott ügyes az ágyban, mert az érzékei remekül működnek, az egész testével kommunikál és cselekszik, az ízlése nagyon változatos, vagyis csak jó lehet vele a szex. És igazam is lett, csak már akkor kurvamindegy volt, mit akarok.


Belegondolva egy tizenhét éves szarházi kölyök tönkrecseszte közel fél évnyi tervezgetésemet. Sőt... igazából sokkal többet tett ennél. Meg tudott sebezni. Nem a testemet, azt leszarom, hanem... a lelkemet. És ezzel nem tudok mit kezdeni, mert időnként rohadtul fáj, máskor kegyetlenül dühít, de fogalmam sincs, hogyan kell kezelni ezt az egészet. Le akarom zárni, mert különben megőrjít és belehajt az öngyilkosságba, márpedig élni akarok és élnem is kell, különben pont Deonnak teszek keresztbe. Még legalább egy évre van szükségem, hogy elrendezzek mindent, aztán... aztán mindegy, mi lesz velem. Mindig mindegy volt, csak most nem teljesen az érdektelenség mondatja ezt velem, hanem valamiféle... Megcsömörlés? Elkeseredettség? Csalódás? Valami hasonló.


Viszont itt van Shinji... Valóban csak egy döntésként indult, miszerint megkefélem. Egyszer. Aztán ahelyett, hogy elhúzta volna a csíkot, olyan izgatóan és izgalmasan viselkedett, hogy nem bírtam kiverni a fejemből. Meg kellett dugnom őt még egyszer, hogy meg bírjak szabadulni az állandó képzelődéstől. Úgy tekintettem rá, mint egy jól álcázott, veszélyes kurvára, s ennek megfelelően bántam vele. Használtam és kihasználtam, amit meg bírtam szerezni belőle, aztán eldobtam, és még meg is aláztam, hogy ne legyen képes utánam jönni, hiszen úgy gondoltam, nem kell már többet nekem. Mégis, amikor megjelent a szalonban, az első gondolatom az volt, hogy meg kell basznom és bármiért is jött, enélkül nem megy el. Most meg itt van mellettem és azt mondja, az enyém. Furcsamód én is így tekintek rá, még meg is jelöltem, hogy a többi ember tisztában legyen vele, amikor hozzáér, az én tulajdonomat érinti, amikor pedig fenyegeti, engem is fenyeget, hiszen ami az enyém, azt megvédem.


Méghogy meg kell ölnöm, ha ráunok és szabadulni akarok tőle... Ez baromság. Shinjin osztozunk Deonnal. Vele még tudok osztozni Shinjin, nem dühít, ha köztük bármi történik, ellenben én nem tehetek csak úgy meg akármit Shinjivel, mert nem teljesen az enyém. Nem vétek Deon ellen azzal, hogy végzek a testőrével és egyben barátjával, csak mert meguntam a vele való játszadozást. Deonnak szüksége van Shinjire, ideális támasz, ügyes őrzőkutya, ezért Shinjinek valami olyan főben járó bűnt kell elkövetnie, mint az árulás, hogy megöljem. De az sem az én reszortom, hanem Deoné. Engem nem tud elárulni, mert nincs a viszonyunknak semmiféle kötöttség.


Van köztünk valami Shinjivel, amit egyikünk sem tud a jelek szerint elhelyezni, de nem is akar egyikünk sem megnevezni. Valami, ami összetart kettőnket, ami egymáshoz vonz minket. Valami, ami miatt képtelen gondolatok fogannak meg a fejünkben, tőlünk szokatlan dolgokat teszünk és lassan megváltozunk egymás mellett. Annak érdekében, hogy megtartsuk ezt a “jót”, engedünk a másik akaratának és megpróbálunk olyasmit tenni, amivel biztosítjuk, hogy megmaradjon mellettünk. Mintha normális pár lennénk, nem? Pedig a legcsekélyebb mértékben sem nevezhető a kapcsolatunk normálisnak, ebben biztos vagyok.


Elmondom Shinjinek az igazat. Bevallom, bár burkoltan, rejtve, nem kimondva és még csak utalva sem rá, de valahol mégis elismerve, hogy... szerelmes vagyok Deonba. Nem egyszerűen szeretem azt a kölyköt, azt hiszem, sokkal többet érzek iránta annál. A múzsa tűz elemű, szerelemmel táplálkozó lény a mondák szerint, márpedig nekem az a kis szarházi a múzsám, s egyszerre dühít, lomboz le, frusztrál és hajt az, hogy még nem tudtam neki olyat rajzolni, amit a bőrére engedne varrni. Pedig ez olyan cél, amit nem hagyok elveszni, mindenképp el akarok érni. Veszett módon küzdök érte, miközben... Miközben én a számára csak egy kutya vagyok. Valaki, aki hűséges hozzá, vigyáz rá, szereti, akit a barátjának mondhat, akivel játszhat, aki mellette van, de ennyi és nem több. Az a rajz teljes mértékben kifejezi azt a ragaszkodást és szeretetet, amit érzek iránta. Hogy csak őt látom, mindig és mindenben, miközben sosem lehet az enyém.


Akarom Shinjit. Érzek iránta valamit, ami a Deon iránt érzetthez képest szinte semmis, ám a semmihez viszonyítva már elég nagy dolog, ezért jó lenne, ha maradna, de valóban nem fogom visszatartani, ha megunja velem az egészet. Nem tudom elképzelni, hogy valaha is elmúljon, amit Deon iránt érzek, ezért baromság lenne lekötni Shinjit, hiszen fiatal ahhoz, hogy megkeserítsem és tönkretegyem, s nem is akarok így tenni. Megdolgozta már az élet, én nem akarom bántani. Sokszor vagyok vele durva, erőszakos és kegyetlen, de igazából nem akarok neki ártani, csak nem tudok másmilyen lenni. Élvezzük azt, amire képesek vagyunk, amit adunk és kapunk, és ez a lényeg. Tart, amíg tart, addig kell kiélni mindent, aztán ha vége, nyissz, mindennek vége kell legyen.


Úgy mondom a kölyöknek, hogy ha elmegy, nem megyek utána, mintha teljesen hidegen hagyna, ha ez történne, miközben nem is tudom, mihez kezdenék. Amikor velem van, jól érzem magam, nem húznak olyan nagy súlyok, inkább egyszerű férfinak érzem magam és ez határozottan kellemes a számomra. Ugyanakkor nem vetkőzhetem le azt, ami vagyok, mert ettől, ha akarnék, sem tudnék sosem szabadulni. Az alvilágban születtem és ott fogok megdögleni is. Alvilágiként, valószínűleg egy leszámolás vagy klánírtás miatt.


Tetoválás... Azt hiszem, először nem jut el teljesen az agyamig, mi van vele, vagy Shinji mit akar. Csak meredek rá és még azt sem igazán érzékelem, hogy köhög. Tetoválás...? Shinjin??? Hova?! Mit?! Dehogy kell neki tetoválás! Nem illik hozzá, ráadásul a teste úgy tökéletes és kívánatos, ahogy van. Nem véletlenül vetkőztetem le állandóan, hiszen tetszik, hogy tele van hegekkel a bőre. Tény, hogy rajtam is van pár ékszerből is, tetoválásból is és hegből is, de Shinjiben pont a természetessége annyira megkapó. Ezt csesszem el egy tetoválással?! Hát nem...!


Ráadásul egy heget akar elfedni vele...! Nincs ki mind a négy kereke? Ezt eddig is tudtam, de hogy három se... Csak nézem őt, újra és újra végigmérve a testét, gondolkodva, vajon hol tudnék rajta elképzelni bármit is ízlésesnek találva azt, de nem jutok eredményre. A bőre domborzata szerintem tökéletes, és vétek volna tetoválással megbontani az összképet, amit a srác nyújt. Ebbe nem megyek bele. Remélhetőleg, ha én nem csinálom meg neki, nem fordul máshoz, különben kénytelen leszek kiporolni Shinjit, mint egy gyereket. Nem, annyival kibaszottul nem érném be, mert dühítene, hogy valaki más mázolta össze. Nem tudnám elviselni valaki másnak a munkáját rajta, bosszantana és mindenképpen ki akarnék találni valamit, hogy eltüntessem. Nagy macera átfesteni egy tetoválást, de vagy az, vagy pedig nem vetkőztetném le többet teljesen meztelenre, az meg megint csak idegesítene.


Sehogy se jó ez. Inkább hagyjuk ezt az egészet! Felejtsük el, mintha sosem került volna szóba. Ritkán akarok ilyet, de akkor azt nagyon. Gondolom, hiába. Shinji is makacs, így ezzel a gyógyszer-dologgal csak az időt tudom húzni, az akaratát letörni nem fog menni. De miért akar ilyesmit? Nem látom be. Egy heget megtetoválni nem egy élmény, méghozzá egyik félnek sem. Bár ennél már csak az volna jobb, ha hegtetoválást akarna, attól tényleg kiakadnék, azt hiszem. Jól kiröhögném, mint a pirszing miatt a szalonban, aztán vagy hasra vágnám és megdugnám, vagy a kezébe nyomnám a cuccait és hazafuvaroznám, hogy kicsit gondolkodjon még, méghozzá nélkülem, hátha rossz hatással vagyok rá. Utóbbi mindenképpen igaz valószínűleg, de lényegtelen.


Bosszant ez a dolog. Nem tudom eldönteni, mégis melyik hegével lehet gondja, mert nekem mind tetszik. Mondták már, hogy furcsa ízlésem van, ezt azonban most főleg leszarom. Méghogy nekem van furcsa ízlésem... Akkor Shinjinek mi van? Áh, nem is értem én ezt! Végül csak nem bírok felülemelkedni a dolgon, muszáj megkérdeznem, melyiket szeretné elfedni valami mintával, mert kiidegel ez a kérdés, és amikor megmondja, már röhögni sem bírok. Annak a hegnek az erősebb érintésétől is összerántja a fájdalom...! Komolyan azt várja el, hogy varrjak rá?! Nem normális... Nemhogy összepisálná magát, de letenné a csokibrióst is a székbe, az biztos. Hát köszi, de ezt nem vállalom!


Hhijohhh...! Téma lezárva, részemről a kérdés eldöntve.


Elfekszem az ágyon, karjaim a fejem alá hajtogatom és próbálom elképzelni, milyen lenne egy tetoválással Shinji. Attól, mert nem vagyok hajlandó egy ilyen tortúrát végigcsinálni, még kíváncsivá tesz, valóban természetellenesen festene-e rajta egy minta. Nem jutok sehova a képzelgéssel, mert Shinji megszólal mellettem és az, ami a hangjában van, vagy amit kérdez, nem is tudom, de... úgy ér, mint egy jól megküldött mellbe vágás. Nem kérdeztem sosem, hogy szerezte a sérüléseit, ahogy ő sem, én az enyémeket hogyan. Rólam egyértelmű valószínűleg, hogy harcban, bár van három Deon-harapásom is, aminek megmaradt a nyoma, ahogy az is nyilvánvaló, hogy nem vagyok híve a kaszabolásnak szex közben. Vannak perverz játékaim, szeretem kidekorálni a partnerem, de engem nem csigáz fel a vér látványa. Elég embert öltem már meg ahhoz, hogy a szexuális szokásaim közt ne szerepeljen ilyesmi. Ellenben ezt annyira természetesnek vettem, hogy eszembe sem jutott, hogy Shinjivel elbánhattak így. Még sosem volt vele könnyű dolgom, mindig harcol ellenem, amikor letámadom, és hiába akarja ő is, hogy megkeféljem, az ösztön nem hagyja egyszerűen kitartani nekem a seggét. Úgy fest, újabb részletet tudtam meg arról, hogyan sikerült kinyírnia Kitarot. Nagy áldozatok árán, melyek a... lelkén? Máshogy nem tudom kifejezni és ha Deon hisz abban, hogy még nekem is van lelkem, akkor Shinjinek biztos van. Szóval a lelkén ugyanolyan mély sebek húzódnak, mint a testén. Mindkettőt megedzette, a srác igazán erős és vonzó lett, ám az évek sem voltak elegek, hogy eltűnjenek a hegek. Nem is fognak, nem az a tulajdonságuk.


Öröm, mi? Nem... te, kérlek, elégtételnek érezted, a bosszúd beteljesülésének, hogy megölted Kitarot és igenis az a bajod, hogy többet fizettél, mint amennyit cserébe kaptál. Még mindig keresnek téged, meg kell húznod magad amiatt is, hogy a létezésedet nem bizonyítja egyetlen adat sem, nem tanácsos alvilági területeken feltűnnöd, nehogy bajba sodord a gazdádat és van egy Suki nevű konc is a nyakadon, ami minden kétséget kizáróan probléma.


Kikelek az ágyból, majd a konyhába ballagok. Az előbbiek tudtában kissé másképp állok a tetoválás-kérdéshez. Dühít, hogy butaságot akar. Bármelyik pillanatban vissza tudom idézni az emlékeimből azt az elkínzott kiáltást, amit előcsalok belőle, ha rámarkolok arra a hegre. Kétségtelen, hogy egy szadista vadbarom vagyok, hogy imádom kínozni őt is, mást is, hogy a hangok és a látvány ugyanolyan fontos számomra a szexben is, mint az érzetek, Shinjinek azonban már nem akarok igazi, rossz fájdalmat okozni. Márpedig most arra kér, hogy hosszú ideig kínozzam. Erre nem vagyok hajlandó!


Szembe fordul velem és amit rajta látok, az begerjeszt. Imádom, amikor egyenesen a szemembe néz, méghozzá anélkül, hogy egy pislantásnyi időre is másfele fordítaná a tekintetét, ellenben vesébe látó mélységig hatol bennem és elszánt. Imádom a mozdíthatatlanságából kimozdítani, felülmúlni az elképzeléseit, megdönteni őt az akaratában. Imádom a kitartását, az acélos keménységét, imádok vele játszani, szórakozni, imádom őt gyötörni és kielégíteni, az őrület széléig kergetni. Még azt is imádom, hogy ennyire gyorsan, ilyen könnyen fel tud húzni és majdnem képtelenség neki ellenállnom.


Ami nem öl meg, erősebbé tesz... A legnagyobb közhelyek egyike, mégis nyer vele. Igen, meggyőzött, minden további szócséplés már csupán informálódás. Megfordította bennem az akaratot, mert a teszteket jobban szeretem annál, mintsem kihagyjak egy lehetőséget. Ha nem akar kegyelmet kapni, én nem fogok neki kegyelmezni, megtervezem, hogyan hajtsam végre a legérzékenyebb hegének a megtetoválását, aztán kivitelezem, ő pedig kínlódjon csak. Gyönyörű lesz, ebben biztos vagyok és ha nem bírja olyan jól, mint amennyire hiszi, mozdulatlanságig odakötözöm a székhez, rajtam nem múlik. Valamit a bőrébe varrok, aztán ha összepisálja magát, még takarítani is fog. Erősödhet, ha ezt akar. És fog? Kétségtelennek kellene gondolnom, de olyasmit vár el ettől az egésztől, amiben nem vagyok biztos, hogy reális. Báár... Igen, az is valami, ha a fájdalom már nem arra emlékeztetné, ami elmúlt, hanem rám. Ez hízelgő is, ám bizonytalan vagyok azt illetően, hogy összejöhet-e ez.


Kissé groteszk, hogy Shinji egy szadistát választ egy másik szadista elfelejtésére. Az emberek többsége inkább egy másik archetípust keres, lehetőleg olyat, aki nem ismétli meg a múltjában történteket, ez a kölyök azonban még ebben sem hajlandó átlagos lenni. Imádom. Odalépek hozzá és tenyerem alá temetem a szóban forgó heget. Én nem látom csúnyának, eltüntetnivalónak, egyszerű indokok fejében sosem varrnék rá, így azonban fel kell rá készülnöm, kell rá terveznem valamit, ami méltó az alkalomhoz, a helyhez és hozzánk is.


Az ember mindig köt valamit valamihez... Talán. És Shinji engem akar a fájdalmához kötni, rám akar emlékezni. Kétség sem férhet hozzá, hogy jól meggondolta, tisztában van vele, hogy ha kidobom, a tetoválás nem fog eltűnni, végleges emléke marad annak, hogy hónapokon keresztül keféltünk, az alattam való kínlódásainak és élvezeteinek. Nyilván tudja, hogy ha vége, nincs visszaút, hozzám aztán nem könyörgi vissza magát ő sem, mégis rám akar emlékezni és egy tetoválás nem is eltávolítható, eltüntethető, mint a nyelvébe szúrt pirszing. A lehetőség felcsigáz. Shinjim... kiválóan értesz hozzá, hogyan érd el, hogy ugyanazt akarjam, mint amit te.


Az albumból?! Még mit nem??? Saját mintája lesz. Olyan, amit senki másnak nem csinálok meg, bármennyit fizet, akármit ígér.

4.

Shinji

- Késő – vonja meg vállait és jelenti ki könnyedén, mire éppen csak megcsóválom a fejem. Úgy látszik, a funkcióim bővülnek, most már bejárónő is lehetek nála. El tudom képzelni, abból mi lenne... Gyanítom, nem rendrakás. Illetve annak indulna, míg Tatsuki nem veszti el kellően a türelmét, hogy esetlegesen egy szál faszba vagy épp csak valamibe flangálok előtte és takarítok vagy főzök. Mesés jövőkép. Rövid úton halnánk vagy éhen, vagy pedig enne meg minket a kosz. Előbbi sanszos, mert azért Tatsuki a rendre gondosan ügyel még ilyenkor is. Persze nem bánom, hogy nekem kell megcsinálni a mosogatást vagy épp a hozott cuccok elpakolását, nem esik nehezemre. Valahol ez is idilli inkább, mint rossz... Jó vele, bármennyire is hihetetlen ez még számomra is, de szeretek vele lenni, s bár túl sokat nem beszélgetünk, a kettőnk közti kapcsolat nem erről szól. Még csak nem is a szexről, ám gyanítom, egyikünk sem tudná megmagyarázni, miről, vagy hogy mit érez a másikkal kapcsolatban. - Mars az ágyba! - zavar el, én pedig eleget teszek a kérésének és elvonulok a hálóba, bebújok a takaró alá. Lázam már nincs, ami van is, inkább csak hőemelkedés, ám az cseppet sem nyugtat meg, hogy nehéz a levegővétel. Rühellem ezt az állapotot. Végül Tatsuki is megjelenik és lerakva a bögréket az éjjeliszekrényre fekszik el végül az ágyon. Felé fordulok és csak nézem őt egy darabig, mire végül megszólalok.

- Fáradt vagy? - kérdezem meg tőle csendesen. Bugyután hathat a kérdés, hiszen látom rajta, hogy az, de hátha szóra bírom, vagy történik valami. Mindkettőnk hangulata pocsék, semmi kétségem nincs efelől, de hogy miért, azt nem tudom megmondani. A sajátomat sem.

- Nem vészes - felel csendesen. - Inkább lefoglalnak a gondolataim - teszi hozzá némi szünetet tartva. - Miért?

- Feltűnt - felelem röviden. - Nem szoktál ilyen lenni... vagy inkább nem ilyen szoktál lenni. Részletkérdés - teszem hozzá.

- Ja. - Tart megint egy rövidebb szünetet, ami alatt sóhajt. Talán ezért nem szoktunk túl sokat beszélgetni, mindketten inkább tartjuk magunkban a gondolatainkat, ha kell, bokszzsáknak használjuk a másikat, hogy levezessük a feszültséget, de ennyi. - Sok mindent nem szoktam, amit az elmúlt időszakban mégis megtettem. - Észrevettem ezt is, s nekem tetszenek ezek az apróbb változások, ám úgy látom, őt azért valahol talán nyomasztja ez az egész.

- Például nem szoktál huzamosabb ideig itt tartani? - teszem fel inkább költőinek szánva a kérdést. - Ugyanúgy elzavarhatsz, ha nem kellek - folytatom tovább.

- Például - vallja be, aztán felém fordítja a fejét. - Nem problémázom ilyesmin, Shinji, még nem vetted észre? - De, észrevettem, csak néha jobb úgy tenni, mintha mégse. - Ha valamit akarok, megmondom, megteszem, ha valamit nem akarok, azt megakadályozom, teszek ellene. Ezen nincs mit ragozni, ha nem akarnám, hogy itt legyél, megtalálnám a módját, hogy elmenj. Jó itt, jó veled. Idegen, de jó. - Halvány mosolyt csal ezzel arcomra, de épp csak egy pillanatnyit. Nekem is jó vele.

- Nagyon is észre szoktam venni - mosolyodom el.

- Nem szoktam szeretőt sem tartani. Sőt, azelőtt nem keféltem meg senkit másodszor sem. Deonon kívül másról nem gondoskodtam, Bakarit is inkább csak rugdaltam, hogy szedje össze magát. Nem szoktam döntéseken hosszan hezitálni, aztán belebetegedni. Döntök és aszerint cselekszem, s bármit is eredményez, megyek tovább.

- Gondolom, én sem indultam többnek egy döntésnél - mondom ki őszintén. - Amíg akarsz, a tied vagyok, amíg akarlak, visszajövök. Túlteszem magam rajta, ha egyszer megunsz, de akkor meg kell ölnöd, különben nem lesz tőlem nyugtod - felelem neki komolyan. - Nézd, Tatsuki, lövésem sincs, mi ez kettőnk közt, nem is akarok rá magyarázatot kapni, mert jó így, jó veled. Ha nem lenne az, nem csinálnám - ülök fel, és helyezkedem el úgy az ágyban, hogy félig ülőhelyzetbe keveredjek, így könnyebb a beszéd és kapok is levegőt valamennyire. - Nem vártam el sosem, hogy ápolj, hogy körbeugrálj, de jólesik... szeretek... veled lenni - nyögöm ki végül. Tatsuki is felül, és teljesen felém fordul. Mindig így beszélünk, már amikor tényleg beszélünk egymással és nem a másiknak esünk azonnal. Én nem félek a szemébe nézni és ő nem fél mindent őszintén a szemembe mondani. Talán ez az, ami vonz benne a legjobban... Ez is.

- Megkívántalak és eldöntöttem, hogy megduglak, részemről ennyi volt. Lett volna, ha elhagyod a szobát akkor, amikor kizártam az ajtót - teszi hozzá újra elvigyorodva. És mindjárt az én hibám lesz minden... Aztán megkomolyodik és felsóhajt. Én is elmosolyodom a dolgon. Gőzöm sincs, akkor miért nem hagytam ott a faszba, de nem bántam meg ezt a döntést. - Nem is akartam többet, csak hát izgattad a fantáziám és valami téged sem hagyott nyugodni - teszi hozzá vállát megvonva. Most sem hagy, de nem tudom megmagyarázni, mi vonz hozzá. Ritka az, amikor nem durván kefél meg, mégis bármennyire is harcolok ellene, vagy vágok hozzá olyan képet, amilyet... élvezem... mindig. Sosem vallanám be neki, talán egyszer, bár nem hiszem, hogy nem tudná, vagy sejtené... - Sokat kéne tenned azért, hogy megöljelek, nagyon sokat. Deon kutyája vagy, hűséges, erős véreb, engem meg nem érsz el, ha nem akarom - közli tárgyilagosan. Tisztában vagyok vele sajnos, bár megtalálnám a módját, hogy rövid úton csesszem fel az agyát annyira, hogy tényleg el kelljen gondolkodnia arról, megöl vagy sem. Nem lenne egyszerű és gyors menet, de azt már tudhatja, hogy kitartó vagyok, ha el akarok érni valamit. Ahogy kitartó voltam Kitaro esetében is. - Nincs igazán elvárásom veled szemben. Nem kell a szerelmed, nem kell a hűséged, nem kell a szereteted vagy a gondoskodásod, ezáltal kevés olyan dolog van, ami miatt azt mondanám, menj a picsába és ne gyere vissza. De ha vissza is jönnél, és? Kirúglak az ajtón, én nem fogok veled szarozni. Idővel úgyis kénytelen lennél feladni, mert csak egyetlen embernek hagyom magam hajlítani - ismeri el egyértelműen Deonra utalva. Tisztában vagyok az utóbbival. De akkor mégis mi kell, ha más nem? Azon kívül, hogy jó így és jó velem. Nem hiszem, hogy a dugás lenne az, amivel ezt magyarázná, azt találna magának, amennyit akar, ehhez nem kellek. - Mindig megvoltam egyedül, az egész életem is erre rendeztem be, és úgy igyekszem élni, hogy semmit se bánhassak meg. Mindig voltak szarságok, de már régóta nem érzek fájdalmat, immunissá váltam ezzel szemben. Engem a logika vezérel, az érdek mozgat és az élvezet hajt, nincs mit túlragozni velem kapcsolatban. Ha valami jó, akarom, ha valami nem az, elpasszolom vagy elviselem, ha nem tudok rajta másképp túljutni. Aztán jön egy Deon - ahogy erre tér rá, elfekszik az ágyon és előkeres valamit, egy rajzot, amit gondolom, Deontól kapott és ölembe ejti -, és bebizonyítja, hogy rosszul ismerem magam. Nem fogok neked hazudni, nem foglak áltatni, de ez az egyetlen dolog, amin nem jutok túl. Ami fáj. Szóval ha elmész, mert neked lesz eleged, én nem megyek utánad - mondja meg őszintén. Tudom... De nem akarok elmenni, most már tudom biztosan. Amíg nem küld el, mellette maradok, mindegy, hogy miként, hogyan. Az eddigi rendszer is megfelelt, ha netán más lesz, az is jó lesz. Miért ragaszkodom hozzá ennyire? Miért nem akarok szabadulni tőle? Nincs különösebb oka, jó vele.

- Ezek után, miért kellek mégis? - kérdezem meg és adom vissza neki a rajzot. Úgy lelkizünk itt, mint a friss házasok, holott tisztában vagyunk mindketten az egymás iránt érzett dolgokkal és mégis... Rosszul esnek a szavai valahol, talán fájnak is, ám sosem képzeltem bele többet a dologba, mint amennyi ténylegesen volt. Meglepett azzal, mikor gyengéd volt velem, mikor minden fájdalom nélkül juttatott az orgazmushoz, de az is tetszett. Sem nőből, sem hisztis tiniből nem vagyok, hogy ezen problémázzak. - Valaminek a fele is több, mint a semmiből az egész... - teszem hozzá végül halkan, mert így gondolom. Tatsukiból a fél is több a semminél, mert akarom ezt a felet.

- Kellesz - válaszol ennyivel vállát megvonva, aztán visszarakja a rajzot oda, ahonnan előszedte. - Mondtam, jó veled és ami jó, azt akarom. Nem mellesleg meg véget akarok annak vetni, csak nem megy parancsra. Idő volt, míg úgy változtak a dolgok, idő kell, míg megváltoznak. - Nem szólok, elfogadom a magyarázatát, döntését, vehetjük, aminek akarjuk. Nekem megfelel így minden, ha nem így lenne, én sem lennék itt, ez a beszélgetés sem történne meg. Felsóhajtok megkönnyebbülésképpen, vagy már a fene sem tudja. Halványan elmosolyodom.

- Bőven elég - felelem neki végül és elveszem a teát az éjjeliszekrényről. Most nincs kedvem a kávéhoz, talán később kicsit. Belekortyolok. Cukor nélkül borzalmasabb, de cukorral meg nem innám még így se, az is biztos. Apró fintor ül ki arcomra, végül ismét Tatsukira nézek, miközben újra belekortyolok a gyógynövényes löttybe. Lassan fontolom meg magamban az elhatározást. El akarom tüntetni azt a heget onnan, meg akarok szabadulni az emlékétől is annak, amit Kitamura tett. Pokolian fog fájni, ebben már biztos vagyok, de a fájdalom talán segít valamennyire megszabadulni a múlt ezen részétől. - Kellene egy... tetoválás... - nyögöm ki végül, mi az, amin gondolkodom egy ideje. Tulajdonképpen azóta, hogy először mentem el hozzá a tetoválószalonba. Nem tudom, mit fog szólni hozzá... sanszos, hogy elküld az ötletemmel a halál faszára, de akkor is akarom, és azt, hogy ő csinálja meg. Ebből nem engedek. Miért érzem, hogy nem lesz egyszerű menet? Még mindig nehéz a levegővétel, s amint belekortyolok a teába, a köhögés is elkap, épp csak sikerül lerakni a bögrét. Kellemes az érzés, az égető fájdalom, ami mellkasomat perzseli végig. Finom lesz... Tatsuki pedig még mindig értetlen pofával mered rám.

- Pirszing, tetoválás... Mi lesz a következő, fültágítás? - kérdezi meg elégedetlenül, ezzel is jelezve, hogy nem tetszik neki az ötlet. Sejtettem, hogy ez lesz, hogy kurva jó indokokat kell felhoznom azért, hogy engedjen nekem. Hát akkor, hajrá. - Már a pirszinggel sem értettem egyet, mert ha az összképedet nézem, nem illik bele. Nem magától értetődő, hogy neked pirszinged van. Ettől függetlenül mozgatta a fantáziámat azóta, hogy ezt a kurva indokot hoztad fel a szalonban és akartam. De ez a tetoválás... - morogja a végét.

- Toronyóra lánccal - felelem neki még mindig köhögve és ismét magamhoz véve a bögrét iszok bele a teába. - Zavar a heg... - árulom el neki, miért gondolkodom ezen.

- Hoztam mindenféle gyógyszert, akarsz valamit? - kérdezi meg morcosan, miközben jó alaposan végigmér rajtam. Látom rajta, hogy nemhogy nincs elragadtatva, de kifejezetten tiltakozik az ötlet ellen, és ezt ráadásul hallgatással kívánja érvényesíteni, ahogy az is rá van írva ábrázatára, hogy elmélyülten gondolkodik. Vajon megosztja velem is, hogy min? Kétlem...

- Nem mérgezem magam, de egy fájdalomcsillapítót elfogadnék... - felelem nehézkesen véve a levegőt. Bár még nem vészesen, de fáj a fejem, és ha valaki, akkor én tudok olyan fejfájást produkálni, amitől rosszul is vagyok. Főleg, mikor hányingerig fajul. Nem kéne bejátszani.

Tatsuki csak biccent, majd kimegy a konyhába, aztán egy marék gyógyszerrel tér vissza, amit elkezd kipakolni az ágyra elém. Komoly képet vág, de nem néz fel rám, csak elém rakosgatja a különféle gyógykészítményeket. Hozott többféle dolgot, láz- és fájdalomcsillapítót, sima, egyszerű fájdalomcsillapítót, és akad néhány vízben feloldható, megfázásra jó porokat. Mindenből többfélét.

- Nem emlékszem, hogy lenne gyógyszerallergiád... - morogja. Megvárja, míg elveszem az egyiket. Kicsit bajlódom a megszerzésével, mert amint előrébb hajolok, újabb köhögési roham kap el, így végül Tatsuki adja kezembe a gyógyszeres dobozt, aztán amint beveszem a fájdalomcsillapítót, az éjjeliszekrényre teszi azt, a többit pedig kiviszi a szobából, majd amikor visszatér, még mindig morcos fejjel, meztelenül visszatelepszik az ágyra mellém. Karba fonja mellkasán a kezét és újra végigmér rajtam. - Mégis melyik hegeddel van gondod? - teszi fel morogva a kérdést. Tehát nem sikerült rájönnie, melyikről beszélek, ez csak nekem volt nyílvánvaló, hogy az egyetlen hegem, amit mindennél jobban gyűlölök, az a csípőmnél húzódó tíz-tizenkét centis vágás nyoma. A legrondább. Kitamura nem végzett szép munkát, a heg ferdén húzódik végig csípőmnél, a teteje alig fél centi vastag, míg az aljára már, mely kicsit befelé ível, eléri a közel másfél centi vastagságot is, s kellően ronda, amennyire egy vágott és megégetett heg ronda lehet. Látom rajta persze, hogy a dolog nem hagyja nyugodni.

- Nincs - válaszolom meg a gyógyszerallergiámra vonatkozó fel nem tett kérdést, majd arra is felelek neki, melyik heget nem tudom egyszerűen elviselni és megszokni közel hat éve. - A csípőmön hagyottal.

- És akarsz rá egy tetoválást... - mondja ki erősen kétkedő, kissé kérdő éllel a mondatot, miközben tekintete erre a hegre vándorol. - Eddig is biztos voltam benne, hogy nincs ki mind a négy kereked, de most annak a háromnak a meglétét is kétségbe vonom - közli, azzal elfekszik az ágyon, és nem néz tovább engem. Aprót sóhajtok, bár inkább mélyebb levegővételnek tűnhet az egész. Ráadásul ez is fáj.

- Mégis miért? - kérdezem őszintén. - Miért is baj, hogy kibaszottul szeretnék elfelejteni mindent, ami arra az estére emlékeztet? Nem Kitaroról van szó... öröm volt nézni a döbbent és fájdalmas arcát, mikor átvágtam a torkát... és rohadtul nem az a bajom, hogy megtettem, mert a cél fontosabb volt... El akarom felejteni, hogy mennyire megalázott, és mielőtt megkérdezed, hogy téged miért nem hagytalak ott a faszba, mikor megtetted, a kettő közt kicsit baszott nagy különbség van - kelek ki az ágyból és megyek ki a konyhába, hogy rágyújtsak. Hülye ötlet, de ez a fájdalom most kell, azt hiszem, bár erősen köhögni kezdek, így inkább csak pöfékelem a továbbiakban a nikotinrudat, nem tüdőzöm le.

- Nem tudom, kit akarsz becsapni, de ez a te dolgod, úgy számolsz el a múltaddal, ahogy akarsz és tudsz. Viszont egy heget megtetoválni nem szokás, felejtőnek alkalmazni ilyesmit meg végképp. De hogy miért tartalak idiótának? Azért, Shinji, mert ha csak kicsit erősebben érek hozzád ott, már fájdalmat okoztam neked. Szerinted nem szarnád össze magad, ha hosszú órákon keresztül tűvel rajzolnék a bőrödbe? - kérdezi meg komolyan és érzem a hangján, hogy dühös.

- Tulajdonképpen annak tartasz, aminek akarsz, ezen már túlvagyunk, azt hiszem - morgom és eloltom a cigit a hamutartóban, majd felé fordulok teljesen, és a szemeibe nézek. Sosem futamodtam meg tőle, nem kerültem a pillantását, most is elszántan állok előtte, megingathatatlanul. Mindkettőnknek muszáj lesz kurva jó indokokkal előrukkolni most, ha le akarjuk beszélni a másikat és jelenleg az sem érdekel, hogy dühös. Maximum ha kellően feldühítem, kapok tőle egy akkora pofont, hogy beleszédülök. Túl fogom élni. - A fájdalom nem számít, túlélem, túléltem, mikor megtette, akkor is. Egyetlen hang nélkül tűrtem, hogy a forró penge egyszerre sértse fel bőröm és égessen meg... Szerinted ennyit nem bírnék ki? - kérdezem színtelen hangon. - Ami nem öl meg, az pedig erősebbé tesz.

- Hh! - fújja egy mosolygrimasszal egybekötve. - Nem kérdéses számomra, hogy amit akarsz, kibírsz, amin akarsz, azon túllépsz - válaszol nyugodtan, szemembe nézve. - Nyilván te sem véletlenül hozzám fordultál ezzel a vágyaddal, de ez ugyanannyira nem érdekes, mint az, hogy nyikkanás nélkül kibírod-e, hogy megtetovállak a legérzékenyebb sebhelyeden. Az már sokkal inkább érdekelne, miért gondolod azt, hogy ezzel lezárásra kerülhet az életed azon szakasza.

- A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom... - felelek neki -, és a régit csak egy új írhatja felül. Miért mondom ezt? Két évig éltem azzal, hogy Mao a szemem láttára halt meg átélve a kínok kínját. Elégedett voltam, mikor az a rohadék ugyanazt élte át, amit ő... De ettől még kurvára nem lett semmi sem jobb. A heg, ha fáj... ha belenézek a tükörbe... újra és újra ugyanarra emlékeztet minden egyes nap... Nem Kitamurára, nem arra, amit tett, hanem Maora. A félelemre az arcán... Ettől akarok szabadulni, már lassan hat éve, de nem megy... - vallom be végül. - És lehet, hogy számodra nem érdekes, miért hozzád fordultam ezzel, de számomra igen... mert... egyszerűen számít...

- Gondolom, azért, mert én le tudom szarni a kínod - mondja nem túl magabiztosan, de lazán, aztán odalépdel hozzám és óvatosan rácsúsztatja a tenyerét a hegre. - Értem, amit mondasz, de azt még mindig nem, ettől mi változna meg - folytatja csendesen. - A tükörbe nézve először a festéket látnád meg, talán ennyi.

- Bárki leszarná a kínom, ha megfizetem - mondom komolyan. - De nem bárkivel akarom megcsináltatni... Veled... és pont azért, hogy ha a tükörbe nézek, ne csak a festéket lássam meg. Az ember mindig köt valamit valamihez. Amikor tükörbe nézek, nem azt látom, hogy ronda a heg - csúsztatom tenyerem Tatsuki kezére -, hanem azt, amit elmondtam, abból pedig bőven elég volt ez a hat év... - Nagyon is elég volt. Maora nem így akarok emlékezni, nem minden nap azzal szembesülni, mikor meglátom a heget, hogy a kölyök mennyit szenvedett, mielőtt meghalt volna... Szerettem őt... talán ő volt az egyetlen...

- Bármilyen furcsa, még nekem is vannak elveim - kezdi. - Tettem pár kivételt, amivel megszegtem az elveim alapján felállított szabályaimat, de még sosem bántam meg. Most egy ilyenre kérsz - árulja el halk hangon, s még közelebb lép hozzám. - Megcsinálom, ha ezt akarod. Van is elképzelésed, hogy mit?

- Annyi időt nem hagytál, hogy belemerüljek az albumaidba, és kitaláljam - felelem. - A gondolata valamikor akkor született meg... - árulom el neki. Egy ideje akkor már fontolgattam, hogy valamit kellene kezdenem vele, de nem tudtam, mit. Nem akartam sosem tetoválást, ahogy akkor sem, mikor az albumokat lapozgattam nála, de az elhatározásom eléggé kezdett meginogni, mikor megláttam a munkáit. Tetszettek...

- Csak találd ki, nagyjából, mit akarsz és megtervezem. Egyedi lesz és máson nem látod viszont sosem.

- Tigrisre gondoltam. A tigris az erő, az erőfeszítés, a szexualitás, a vonzalom és az agresszió jelképe... Bár ez az utóbbi nem igazán jellemző rám - felelem neki és kicsit elhúzódva tőle állok meg előtte úgy, hogy megint meg tudja nézni a heget. - Te mit tudnál kihozni ebből?

- És a magányos harcosé is - szólal meg, miközben gondolkodik a kérdésen és tervezget.

- Tatsuki...

- Mondjad - kéri halkan, miközben tekintete felvándorol rám és ismét szemembe néz.

- Köszönöm... - mondom ki csendesen én is, s visszalépve hozzá egészen közel nézek fel rá, majd átölelem. Tatsuki átfog, de sokáig nem szólal meg, aztán csak felsóhajt és tol pár lépésnyit rajtam úgy, hogy velem mozdul, majd az ölére kap és visszavisz a hálószobába. Ledob az ágyra, fölém mászik, nyom egy csókot a számra, hogy utána kinyomva magát ott maradjon és nézzen. Úgy fest, mint aki mondani akar valamit, de végül hallgatásba burkolózik, és inkább elfekszik mellettem. Betakarja magunkat, épp csak eligazítja a paplant, közelebb kúszik hozzám, majd benyúl alám úgy, hogy fejem a vállán legyen, s felém fordulva átkarol kezével és lábával is. Belesimulok ebbe az ölelésbe és fejem mellkasához hajtom egészen közel, míg kezemet övére csúsztatom. Lehunyom szemem. Érdekel, mit akart mondani, hogy mi volt az, amit végül mégsem árult el most, de talán nem kellene tovább feszítenem a húrt ma. Elég lesz ennyi bőven. Majd... holnap. Közelsége engem is elnyugtat, mert bármilyen határozottan is álltam ki vele szemben, azért ideges voltam, talán most először aggódtam amiatt, hogy kidob a francba és többet látni sem akar. Ahogy megnyugszom, és a gyógyszer is hatni kezd végül, úgy nyom el az álom szép lassan mellette.

4.

Tatsuki

Megszenvedek az ajtó kinyitásával, mert két cseszett nagy szatyorral a kezemben ez nem olyan egyszerű feladat. Nem vagyok hozzászokva az efféle problémákhoz, fele ennyi holmi nekem bőven elég. Nincs szükségem például gyógyszerekre, meg ami azt illeti, a síkosítót sem fogyasztom egyedül olyan mértékben, mint Shinjivel ezalatt a két nap alatt, és mivel a főzés sem sorolható a kedvenc elfoglaltságaim közé, nem szokásom ennyi zöldséget és egyéb alapanyagot hazahordani, de mielőtt a srác megint nekem támad, hogy nincs itthon normális étel, inkább hoztam pár cuccot. Ebből már fog tudni választani, ha meg mégsem, éhes marad. De persze csak azután, hogy nekem kaját csinált.


Amint belépek, Shinji fegyvert fog rám. Zsír, így még sosem jöttem haza, el is vigyorodom. Kellemes fogadtatás, a pillantása és a kiállása nagyon izgató, s az sem elhanyagolható tény, hogy alsónadrágban van. Ennél már csak az lenne impozánsabb, ha teljesen meztelen lenne, de nem elégedetlenkedek, így is kedvem lenne azonnal megkefélni. Az egyetlen dolog, ami valahol mélyen idegesít, hogy mennyire simán lelőhetnének, mikor hazajövök. Eszembe sem jutott aggodalmaskodni, hogy esetleg ilyesmi vár itthon, pedig ha egyszer túlfeszítem a húrt valamelyik baromnál és sikerül ráakadnia a címemre, könnyen végezhetem hullaként. Elbíztam magam. Nem engedhetek meg még egy ilyen hibát, hiszen nem egy gondtalan civil vagyok, hanem alvilági gazfickó, akinek még a legbiztonságosabb pillanatban is kibaszottul arra kéne ügyelnie, hogy megölhetik!


Shinji dühe mulattat. Képes feledtetni is velem a hibám miatt érzett csalódottságot. Ez a pár nap úgy telt el, mintha normális életem lenne, egyszerű férfi lennék egyszerű gondokkal: láz, fejfájás, levertség, hidegrázás, fájdalom, … és egyszerű férfi lennék egyszerű kapcsolattal: szex, kaja, szex, alvás, szex, némi beszélgetés, szex, alvás, szex, kaja, szex, veszekedés, békülős szex, … De nem vagyok egyszerű férfi és az életem semely' része sem tekinthető egyszerűnek. Néha jó lenne, ha úgy lenne, kezdek belefáradni ebbe az egészbe, negyvenhárom év után nem is csoda talán, hogy elegem kezd lenni, de még kibaszott sok dolgom van, mielőtt nyugalomba vonulhatok. Félő, ötven éves korom előtt nem fogok tudni hátradőlni egy kényelmes fotelbe tévét nézni, mint minden közönséges lélek, vagy a tengerparti kecóm előtt egy napozóágyon. Időnként vágyom rá, aztán jön valami ramazuri és mindig rájövök, mennyire kurvára élvezem az életemmel járó stresszt, izgalmat, feszültséget, kétségeket, problémákat, veszélyeket és a meglepetéseket. Mint ezt is.


Jópofa a srác aggodalma, ami az eltűnésem miatt keletkezett benne. Ugyan heccelem vele, hogy nélkülem nem kell itt félnie, de tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy erről szó sincs. Talán attól tart, hogy nem jövök vissza? Vagy helyettem valaki más jön fel? Senki sem ismeri ezt a címet rajtunk, Deonon és Bakarin kívül, ezért annyira nem aggódom. Ez az egyik legbiztonságosabb hely az életemben, másképp nem ide jönnék döglődni, vagy az ágyba is tőrrel feküdnék le, ahogy a szalonban szoktam tenni.


Mit védekezik? Engem kurvára nem fog számon kérni, mert nem kötelességem elmondani neki, hol jártam, mit csináltam. Az ilyen felesleges körök megtétele idegessé kellene tegyen, azonban most mégis elönt a vágy. Az a hideg tüzű lángolás a szemében, a teste látványa és ez a hajszálnyi érzelgősség beindít. Leteszem a szatyrot, közlöm a testőrrel, hogy nem érdekel, miért rendezett jelenetet, aztán letámadom. Az asztalhoz tolom, mert akaratom szerint azon fog vonaglani szex közben, s lemeztelenítem, ám természetesen meg kell Shinjivel küzdenem, hogy megkaphassam őt. Ezer örömmel! Marokkal-foggal marjuk egymást, most viszonozza durvaságaimat, ezzel azonban csak még jobban begerjeszt. Felfektetem az asztalra, levetem a pulcsim és a pólóm, mert megdöglöm a melegtől, előveszem a farkam és már hatolok is a testébe.

- Rohadj meg! - morogja fogai közt, szűkölve. Megbeszéltük, hogy ha valami nem jó, változtatunk, ha valamit nem akar, megmondja, márpedig ez egyik jeléül sem szolgál számomra, ellenben tetszik a fájdalmas pofa, amit vág, ezért elmosolyodom és kefélni kezdem őt. Minden lökéssel egyre őszintébb lesz a kín az arcán, a hangjában azonban hallom az élvezetet, ha még gyengén is. De lesz ez még jobb is, tudom. Ismerem már annyira ezt a hülyét, hogy biztosra vehessem, néhány jól elhelyezett harapás, erős bőrszívás, csók, nyalás és egy leheletnyi változtatás a dugási szögön, s meg sem áll a gyönyörig. Most sem tévedek, hamarosan eltűnik a fájdalom, így megkapaszkodom a srácban és addig kefélem, míg el nem élvez. Tovább nem, megtarthatja a mámort, hiszen megszépíti, akár a fájdalom, inkább magam elé térdeltetem lehúzva őt az asztalról, belemarkolok a hajába és úgy kényszerítem őt, mintha szájba akarnám baszni. Shinji is ezt várja, de nem ment el teljesen az eszem, s ha már kifejeztem a számára, milyen fontos nekem az a pirszing a nyelvében, nem vágom, miért csodálkozik, de nem is érdekel. Szabad kezemmel kielégítem magam, ráélvezek arcára, aztán felhúzom a hideg kőről. Jól áll a srácnak a sperma és szó nélkül sem hagyja a tettemet, így mosolyra görbül a szám. Kurva jó választás volt ez a kölyök...


Még annál is jobb. Elvisel engem, a kegyetlenségem és a durvaságom, kínzással és ridegséggel együtt, s még csak panasszal sem él. Ha nem tapasztalnám, nem hinném el, ám így, hogy velem maradt... Érzem, hogy megdöbben, mert átkarolom, s csak pár pillanattal később, bizonytalanul fog át engem. Mulattat ez a dolog, szeretek meglepetést okozni az embereknek, aztán lépni tovább. Inkább a harcaim alatt élek ezzel a módszerrel, ám most jól jön ki, Shinji némileg megváltozott pillantással néz rám. Nem mintha zavarna. A fürdőben levetkőzöm teljesen, itthon nincs kedvem ruhában lenni, főleg, míg itt flangál egy szál faszban a srác is, hiszen szerencsére ő sem az a pironkodós, szégyenlős fajta. Megmosom kezem és farkam, megtörölközöm, majd meglepetten felkapom a fejem. Kaja? Kezdem magam tényleg otthon érezni... A mosás megvan, már csak ki kéne teregetni, friss étel vár, a szexből sincs hiány... Ha már ennyire idilli a hangulat, ehetnénk együtt, ám Shinji vagy nem veszi a lapot, vagy nincs kedve megenni, amit főzött. Nekem mindegy... Azért még teszek egy utolsó kísérletet, amit úgy tűnik, elfogad.


Hmmm... jól néz ki az étel, az illatából ítélve finom is, úgyhogy jó adagot szedek belőle, aztán belövöm a tévét és keresek valami filmet. Ez már nehezebb mutatvány, beszereztem egy csomó szart Deonnak, én meg csak párról tudom, mégis mi a hétszentség. Kihúzom, megforgatom a DVD-ket, aztán visszatolom a helyükre. Arról sincs fogalmam, Shinji mit nézne, vagy mitől ugrana ki az ablakon, ezért inkább találomra választok. Constantine... jó lesz.


Leülök a kanapéra, elkényelmesedem, magamhoz veszem a tányérom és a pálcákat, aztán a képernyőt bámulva enni kezdek. Tavaly, év közepén ültem le elé legutóbb azzal a komoly, de megingatható szándékkal, hogy hosszan bámuljam. Még akkor, amikor Deon azon a két héten itt dekkolt és le lehetett foglalni néha egy-egy filmmel. Izgalmas volt a szenvedés a kölyökkel, lediktáltattam vele pár filmcímet, ami tetszett neki annyira, hogy akár másodjára vagy sokadjára is megnézze, aztán elküldtem Bakarit, hogy találja fel magát, ezek alapján keressen neki még nem látott darabokat. Azt a morgást... de megoldotta a helyzetet, egy szatyornyi DVD-vel állt elő. Azt hittem, megüt a guta, mert rögtön arra gondoltam, hova teszem majd. Aztán a jelenleg is hasznosított komplett állvány mellett döntöttem és még Deont is mozgósíthattam, hogy segítsen összerakni. Nem azért, mert nem bírtam volna el egyedül a cuccal, hanem ezzel is eltereltem a srácot a sírógörcstől.


Elröhögöm magam a filmet nézve, aztán hátravetem a fejem a támlára és megcsóválom. Remélem, Shinji nem fog harakirizni a mozisiker láttán, de végignézni sem nálam akarja. Na jó, nem bánom, ha utóbbit mégis megtenné, max elnyúlok hosszában a kanapén és alszom egyet a srác ölében fekve, míg ő elszórakozik a filmen. Ahogy előre hajtom a fejem, hogy folytassam az evést, rápillantok. Kínlódik az evéssel, de magához híven megküzd vele, ám valami gondja van.

- Mi van, ennyire rossz? - kérdezem a tévére biccentve. A tészta nagyon finom, kellemes a fűszerezése, élvezet minden falat, szóval azt kifogásolni nem lehet. Megtartom a srácot, ez már biztos. Sőt... kellene alkalmazni itthon, mint szexrabszolga és szakács. - Deon ízlését dicséri - teszem hozzá elvigyorodva.

- Olyan, mint a rossz whisky... szódával elmegy – mondja halványan elmosolyodva. Viszonzom a gesztust, belapátolom a kajám maradékát, addig hagyom, hadd szenvedjen a maga adagjával, aztán kiveszem a kezéből és a saját, üres tányérommal együtt a kanapé melletti asztalkára teszem és belefekszem az ölébe. Nem különösebben érdekel a film, nem is szeretek tévézni vagy moziba menni, az viszont foglalkoztat, hogy Shinji miről hallgat. Mert azt teszi, leráz egy fél válasszal, csakhogy nem vagyok az a típus, amelyik ha akar valamit, a nagy nesze semmi, fogd meg jóllal beéri. Láttam a szemében valamit, bár fogalmam sincs, mit, Shinji elég jól megtanulta, hogyan legyen kiismerhetetlen. Nem csodálkozom, a yakuzák közt is szüksége van rá, főleg, ha egy olyan kommunikatív, feltűnő és kíváncsiságot ébresztő személy testőre, mint amilyen Deon, ám a tény, hogy valahogy sikerült Kitaro közelébe férkőznie és meg is ölnie, minden kétséget kisöpör afelől a számomra, hogy a srác tud... nagyon tud.


Egy rövid ideig nézem az arcát, aztán lecsukódnak a szemeim. Nem alszom, így kényelmes.

- Mit mondtál a kölyöknek? - kérdezem meg Shinjit. - Felhívott, hogy tájékoztasson, kimenőt kaptál, míg beteg vagy – magyarázom meg széles vigyorral, a végét már elröhögve. Deon utolérhetetlen... Persze, amíg beteg... És ha már most jól van a testőre? Küldjem haza? Okos egy kis szarházi, direkt osztott nekünk foghatatlan indokkal szabadidőt. Ezek szerint tényleg a fejébe vette, hogy boldoggá tesz engem a maga módján. Hogy ezzel milyen sikerrel halad, nem tudom, az viszont egyértelmű még nekem is, hogy jól érzem magam Shinjivel. Bár nem értem, miért, hiszen jóformán nem tudunk mit kezdeni egymással a kufircoláson kívül.

- Megkérdeztem, hogy holnapra van-e valami programja, mert mennék dolgozni, de ezek szerint nem hatotta meg a dolog – feleli. Felvonom a szemöldökömet. - Nekem is beközölte, hogy felejtsem el... - Vagy én nem értem, most akkor mi a szar van, vagy mindenki más a hülye.

- Nem vagy rab, elmész, ha menni akarsz – közlöm egyszerűen. - Ha meg vissza akarsz menni, de nem tudsz, elviszlek – ajánlom fel ugyanazzal a nyugalommal. Hogy hogyan keveredem ide vissza, még nem tudom, hó is esett rendesen napközben, de ez nem számít, a tömegközlekedés még működik, ha pedig minden kötél szakad, hívok taxit, ezen nem múlik semmi. Utálnám, ha Shinji csak azért maradna itt és szolgálna ki, mert úgymond nincs más választása. Valószínűleg, ha ez derülne ki, a kezébe nyomnám a ruháit, aztán ha nem öltözik, meztelenül vágom be a kocsijába, szélsebesen visszafuvarozom Deonhoz és megmondom a srácnak, hogy ezzel végeztünk egymással, s jobb lesz, ha kiszedi a pirszinget a nyelvéből, mert kitépem. Nem ilyennek ismerem, ezért csak átfut rajtam az egész képzelgés, némi dühöt is kelt bennem, ám lenyugtatom magam. Ha Shinji effajta szajha lenne, nem testőrnek áll, hanem keres magának valakit, aki szexért cserébe eltartja. A mai világban nem nehéz ilyet találni.

- Nem is érzem magam rabnak - közli egyszerűen. - Ha menni akarok, úgyis itt hagylak - jelenti ki.

- Akkor mi ez a maszatolás ezzel a hol legyél témával? - kérdezem meg a szemeimet is kinyitva. - Kavar a kölyök? - Simán kinézem belőle, de kivasalom a tereptaposóval, ha így van. Nincs szükségem kerítőnőre, mindigis megvoltam egyedül, a szexből sem szenvedtem hiányt annak ellenére sem, hogy kétszer ugyanazt nem dugtam meg.


Deonnak megvannak a saját elképzelései a boldogságról, aztán valszeg azt próbálja rám húzni. De mi van, ha nekem nem az okoz örömet, ami neki? Utálom azt is, ha simogatnak, és aki becézgetett, az kapott érte olyan maflást tőlem, hogy kétszer meggondolta utána, mit mer mondani nekem. Az a kis szarházi meg láthatóan mindkettőt szereti és meg is találta azt a személyt, aki megadja neki. Csibe... még most sem ment ki a fejemből. Annyira nevetséges és mégis annyira illik a kölyökhöz... Nem csak maga a megszólítás, hanem az, hogy büszke legyen egy ilyen ostoba becenévre. Vagy az a mozdulat, ahogy Asame az álla alá nyúl, amivel teljesen megbabonázza őt... Nekem nincs ilyesmi az életemben szerintem.

- Nem tudom, nekem beközölte, hogy maradok nálad - árulja el.

- Majd ha a kezeim közé kapom, megfürdetem a hóban, hátha észhez tér – mondom, miközben kiszállok Shinji öléből és felkelek a kanapéról. - Ha nem érdekel, lődd ki nyugodtan, csak a lemezt tedd a helyére – kérem a srácot, miközben ledobom neki a távirányítót a kanapéra, aztán visszamegyek a hálóba, hogy megkeressem a Deontól kapott darut és a cigarettát. Az ágyban nincs, abban biztos vagyok, ahogy abban is, hogy legutóbb ott láttam. Hát akkor játszunk! Még nem kellett semmit sem keresnem ebben a lakásban, mert mindennek megvan a maga helye és a rendre ügyelek.


Bassza meg, még a mosást is ki kéne teregetni! Nem maradhat a gépben éjjelre, mert megbüdösödik... Magamban emiatt morgolódva keresem elő a kapott holmit, amit végül az átellenes oldalon ácsorgó éjjeliszekrényben lelek meg. Még utoljára szemügyre veszem a darut, aztán széthajtogatom, mert kíváncsi vagyok, mit rajzolt a kölyök. És eláll a légzésem is. A lapot egy nagy, fekete kutya uralja loncsos, rozsdabarna fényű szőrrel, szemeiben pedig tükröződik Deon, akit leginkább a szanaszét álló hajzatból ismerek fel. Szíven vág, de valami kegyetlen erővel és most nagyon örülök, hogy Shinjinek eszébe sem jutott utánam jönni. Kell pár perc ahhoz, hogy napirendre térjek, aztán... Aztán nem is tudom, mit csináljak a képpel. Kitenném, de mardos, eldugnám, pedig látni akarom, ahogy minden alkotását. Ugyanazt érzem, mint amikor megkaptam tőle az ajándékot... Ám most már valamiféle düh is keveredik a kavalkádba. Végül... némi hadakozás után visszasüllyesztem a fiókba a széthajtott darut és a cigit is, inkább a megszokottból gyújtok rá egy szálra és a konyhába megyek.


A tévé hallgat, a kanapé üres, vagyis Shinjit sem érdekelte különösebben a démonvadász története, s a szerencséjére a tányéroknak is hűlt helye. A konyhában lelem meg őt is, természetesen dohányozva és a mosogatásra váró dolgokat is.

- Rakd rendbe a konyhát – kérem, miközben felszedem a földről a széthajigált ruhákat. Valahogy úgy tűnik nekem, hogy neki sincs jó kedve, ahogy már nekem se. Tényleg áthajtok a Mercivel Deonon; döntöm el a fürdőbe lépdelve. Nem tudom, a srác kedvét is a kölyök rontotta-e el, az enyémet viszont mindenképpen, ennyi indok meg bőven elég.


A pólóm és Shinji alsónadrágját a szennyestartóba teszem, a pulcsit csak a székre dobom, aztán előszedem a szárítót és felállítom a nappaliban, a pulóveremet és a farmeromat pedig, amiket ma felvettem arra a röpke időre, míg lent jártam, a hálóba tartva összehajtom, ott bent pedig a szekrénybe rakom és az időközben felélt cigarettám csikkjét is elnyomom. Rend a lelke mindennek. Ennek fejében visszatérek a fürdőbe, kosárba szedem a kimosott ruhákat, majd kiteregetek. Eltart egy darabig, hiszen mindent precízen aggatok fel, kicsapkodom a gyűrődéseket, az átfordított pólókat visszafordítom, a zoknikat párosítom. Dolgom végeztével a kosarat a helyére viszem, ám útközben friss kávé illata csapja meg az orrom. Számban összefut a nyál, tehát sietősen szabadulok meg a cucctól és már lépdelek is a konyhába. Nem is tudom, mikor ittam utoljára kávét ma... Ittam egyáltalán?!


Rend fogad, ahogy kértem. Van okom elégedettnek lenni, s hogy kifejezzem, az is vagyok, Shinji mögé lépek, átfogom a testét és belecsípek fogaimmal nyaka bőrébe, de csak finoman, játékosan.

- Rendszereznünk kell, hogy ide gyere – mondom neki mély, doromboláshoz hasonlító hangon, azzal eleresztem és a felső szekrényből két bögrét veszek elő.

- Mondtam, hogy ne szokd meg – válaszol halvány mosollyal, majd töltök mindkettőnknek kávét és felé fordulok teljesen, nem csak a szemem sarkából lesek rá.

- Késő – jelentem ki könnyedén, megvonva a vállamat. El kell ismernem, hogy jól mutat a lakásomban. Tartózkodó, igyekszik úgy viselkedni, mintha nem otthon lenne, ennek ellenére jól kiismeri magát, meztelenül is teljesen természetesen mozog, és gondoskodott rólam, míg döglődtem. - Mars az ágyba! - zavarom el, hiszen nemrég még ébren maradni is alig bírt, most meg mezítláb ácsorog a kövön. Nem hideg, az alattam lakó valami trópusi növény lehet, mert folyton fűt, de ez nekem csak jó, nem kell bajlódnom a padlófűtéssel. Kézbe veszem a két bögrét, aztán elindulok a hálóba.


Kezd besötétedni és a fáradtság is rám tör, én meg egyszerűen nem értem, mibe fáradtam el, hiszen a szokotthoz képest nem csináltam semmit. Oké, letoltam pár kört a kölyökkel, de ez nem indokolja, hogy kifeküdjek. Mégis, miután letettem a bögréket az éjjeliszekrényre, elfekszem az ágyon.

3.

Shinji

A hideg víz lassan hat, ám az izmaimban tomboló fájdalom és görcsösség kicsit sem akar engedni, s már vacogva állok a zuhany alatt a csapba kapaszkodva, hogy tartani tudjam magam. Valahol hosszú percekkel ezelőtt még megvolt az elhatározás, hogy elzárom a vizet, ám a művelet félúton elakadt. Megint meg kell küzdenem magammal, de egyelőre kudarcra van ítélve ez az egész harc. Faszba! Utálok lázas lenni, mindig kikészít. Röhej... Tatsuki végül megjelenik és szó szerint kiment a zuhany alól. Hálás vagyok érte. Tényleg. Végül vállára vesz és az ágyba dob megint. Luxuskiszolgálás... Megmorgom, bár nem azért, mert haragszom rá, inkább csak kellemetlen volt az ággyal való találkozásom jelenleg, az izmaim pedig még mindig egy merő görcsben vannak. Mellém fekszik. Most már fázom, így ha nem is teljesen, de húzok magamra takarót. Csendesen hallgatom végig, amit mond, s ugyanilyen csendesen és él nélkül válaszolok is neki, ám sikerül megbántanom vele akarva-akaratlanul is. Jobb lenne lehet tényleg hazahúzni a francba, míg nyűglődöm. Már megtettem volna... de akkor pont ő kérte, hogy maradjak. Gőzöm sincs, képes vagyok-e hazakeveredni épségben, de nem állok ellen az akaratának, megyek.


Megemberelve magam kelek ki az ágyból, hogy elinduljak ruháimért, ám Tatsuki végül mégsem hagyja és visszalökve fordít hasamra. Semmi kedvem ehhez, szabadulni akarok innen, de erőm nincs harcolni vele most. Már várom, hogy egyszerűen megint lerohanjon és megkeféljen, de ez nem történik meg, Tatsuki visszavonulót fúj és arra kér, maradjak így, majd nem sokkal később visszatér és fölém helyezkedve masszírozni kezd. Ez most felér egy jó keféléssel. Érzem, ahogy az izmaim szép lassan felengednek kezének munkájától, miközben elmondja, hogy talán az egyetlen dolog az életében, amire bátran azt meri mondani, hogy szereti, az a piercingelés, a tetoválás és a rajzolás. Valahol megértem őt. Én sem mondhatom, hogy túl sok mindent szeretek. Az egyetlen ilyen dolog az autóvezetés. Azt tényleg szeretem és megnyugtat, kikapcsol, bár nem telt autóra eddig, a család fontosabb az ilyeneknél, ám amit Deontól kaptam, nagy becsben tartom. Az a Nissan egy álom, egy olyan álom, ami valószínűleg nekem sosem teljesült volna, ha nincs a kölyök. Őszintén hálás vagyok érte neki és vigyázok is a 350z-re. Végül a masszázs, ahogy beszélgetünk, megint szexbe torkollik. Nem bánom, egy cseppet sem. Imádom Tatsukival a szexet, még akkor is, mikor nem hagyja, hogy elélvezzek. Most is ezt teszi, mielőtt elérne a beteljesülés, kihúzódik belőlem és tovább kínoz. Elégedetlen morgás a jutalma, sokáig azonban nem kínoz, így megint remegő testtel, zihálva fekszem az ágyon. Kisöpröm arcomból a hajam és egy darabig nézem Tatsukit, ahogy ő is engem, egészen addig, míg el nem nyom a fáradtság és a betegség...

***

Mikor felébredek, nyakig be vagyok takarva, de elmondhatom, hogy egész jól érzem magam, azt leszámítva, hogy a nyelvem fáj, a torkom kapar, és olyan, mint akit alaposan mellbe vágtak. Nehéz a levegővétel. Talán most már a láz elkerül. Szerencsére már gyerekként sem szenvedtem tőle túl sokáig, de az az egy- két, rossz esetben három nap maga volt a pokol, ahogy most is. Kikelek az ágyból és kimászom a mosdóba, majd előkutatom legalább az alsóm. Amint ezekkel végzek, visszacaplatok a szobába és elveszem a bögrémet az éjjeliszekrényről, hogy a konyhába mehessek. Szomjas vagyok. Szerencsére van még tea, így felrakom melegedni és leülve az asztalhoz rágyújtok. Azt hiszem, kezdek éhes lenni. Még jó, hogy vettem múltkor néhány alapanyagot, míg Tatsuki aludt, mert most rohadtul bajban lennék, s bár még van a tegnapi... vagy tegnap előtti levesből, most egyáltalán nincs hozzá gusztusom. Oké... semmi tejtermék. Előhalászom a yakisobához kellő alapanyagokat, majd nekiállok elkészíteni azt, egyszer csak előkerül Tatsuki is. A kaja hamar megvan, így lekapcsolva alatta a gázt töltök bögrémbe a teából és visszamegyek a szobába.


Előhalászom telefonom, majd a kölyköt hívom, s amint felveszi, már kérdezek is igyekezve nem túlzottan felhívni a figyelmét arra, hogy meg kell küzdenem a beszéddel.

- Minden rendben otthon? - kérdezem meg még viszonylag könnyen. Ezek a rövid kérdések-válaszok még mennek azért.

- Miért ne lenne? - kérdezi meg elkuncogva magát. - Mi bajod amúgy? Mármint írtad, hogy pocsékul vagy.

- Sikerül összeszednem valamit – vallom be neki. - De már túlélem. Legalább a láz elmúlt... Holnapra van valami terved? - kérdezek rá, mert akkor úgy kell kalkulálnom az idővel, hogy őt is szállítani tudjam, ha kell. Muszáj dolgozni... Az élet nem állhat meg ennyitől és nekem kötelességem testőrként Deon mellett lenni, mindegy, hogy mi van vagy mi az ára.

- Ha beteg vagy, ha van is dolgom, sem tudsz segíteni, szóval megoldom Bakarival. Feküdd ki, gyógyulj meg – mondja határozottan, mégis segítőkészen. - Maradsz Tatsukinál?

- Ha akarja. Ha nem, akkor hazamegyek, mert nem akarom feltartani őt sem. Már jól vagyok annyira, hogy ne okozzon gondot hazavezetni – felelem.

- Te figyu! - szól rám röhögve. Mi ilyen vicces? - Maradsz, pont – jelenti ki végül. Ó, mert ezt te döntöd el, Deon, mi? Megcsóválom fejem mosolyogva. Hihetetlen a kölyök.

- Mintha rajtad múlna – vágok vissza neki még mindig elmosolyodva. - Bár így legalább kaját kap. Lövésem sincs, hogy a viharba élte túl mirelit pizzákon.

- Az csak vésztartalék, éttermi, gyorséttermi és bolti kajákon él – felel nevetve. - A főzéshez nem ért túlzottan, de ha összeszed pár alapanyagot, nem hal éhen – folytatja viccelődve. - Ő is jobban van?

- Határozottan - ...főleg mikor engem kell megkefélnie -, bár a kámforrá válást gyakorolja új hobbiként – felelem. - Elég hamar túltette magát rajta – nyugtatom meg Deont.

- Kámforrá válást? Ezt nem vágom – ismeri el. - Mióta ismerem, most először beteg. Csodálom, hogy már jól van – vallja be ezt is. Nem kell meglepődni ezen, kölyök, kikúráltam.. vagy inkább ő kúrálgatott engem, csak eddig nem sok sikerrel. De neki jót tett. - Amúgy... furán beszélsz – jegyzi aztán meg csendesebben, talán egy kicsit félénken is. Muszáj neked mindent észrevenni?

- Míg aludtam, lelépett valahová – árulom el neki. - Csak emiatt a vacak betegség miatt van. Levegőt venni is fáj – füllentem neki, bár van benne igazság, mert mióta felkeltem, ezt érzem. Az előbbi cigi sem esett már jól, el is oltottam a fenébe.

- Biztos dolga akadt – mondja könnyedén. - Mivel Bakari már nem visz fel neki dolgokat és nem intézkedik helyette, sanszos, hogy muszáj volt személyesen megjelennie. De az is lehet, hogy elfogyott valami és leugrott a boltba. Küzd némi rend- és tisztaságmániával – árulja el röhögve. Nem mondasz újat, kölyök. - Viszont... nem akarok akadékoskodni, de az nem olyan, mint amikor léghiánytól beszél másképp az ember, mint ahogy te. Az r, s és sz betűket tök nehezen ejted – közli kissé morcosan.

- Akkor ne akadékoskodj – mosolyodom el. - Biztos ráhúzódott az r, s, sz betűimre a nátha – heccelem. - Ne aggódj, minden rendben van – felelem végül, mire meghallom a kulcscsörgést. - Most leteszlek, ha kell valami hívj! - nyomom is ki egyelőre Deont, majd kikelve az ágyból kibaktatok Tatsuki elé, hogy fogadjam őt. Ám az, hogy még mindig matat a zárral, kurvára nem tetszik, így visszalépve magamhoz veszem pisztolyom és óvatosan közelítem meg a bejárati ajtót. A zár úgy tűnik, végre enged, én pedig kibiztosítom fegyverem és rászegezem a még mindig ismeretlenre...

- Baszd meg! - morgom leengedve pisztolyom. - Mi a faszért nem szólsz? - Kurva pipa vagyok rá, de Tatsuki csak vigyorog, kezében két jól megpakolt szatyorral. Lehet, hogy ez a két nap most túl feszültté tett, de akkor is. Komolyan, egyszer lelövöm.


Volt időm gondolkodni, míg őt vártam és arra a következtetésre jutottam, hogy kurva jó lenne megszabadulni mindentől, ami Kitaro megöléséhez köt vagy csak emlékeztet rá. Van, amitől azonban nem tudok megszabadulni soha talán, az pedig a csípőmnél húzódó tíz centis heg, mely talán az összes közül a legrondább. Az, hogy a borotvaéles wakizashi úgy hasítja fel a bőröd, mint kés a vajat, semmi ahhoz képest, amit egy felhevített pengéjű példány képes művelni az emberrel. Az égett húsnak pedig gyomorforgató szaga van.

- Miről? - kérdezi meg kuncogva. - Ha beülök szarni, is tegyek melléd levélkét, hogy ne félj egyedül? - Nem féltem. Mindegy... leszarom.

- Persze, és írásos kérvényt is nyújts be, minimum hat példányban – morgom még mindig, de már elmosolyodva és kiveszem kezéből az egyik szatyrot. - Hülye vagy – teszem még hozzá, azzal beviszem a konyhába a cuccot.

- Most épp miért vagyok hülye? - kérdezi meg röhögve. - Volt némi elintéznivalóm és ha már lent jártam, hoztam pár cuccot – Ez párnak számít? Nem akarom tudni, milyen egy nagybevásárlás. -, mert többnapos ittlétre nem vagyok igazán berendezkedve.

- Hogy érezd a törődést – vágok vissza. - Nem számonkérés volt... - teszem végül hozzá csendesen és kezdek el kipakolni, közben pedig megint elgondolkodom, és igen, hezitálok. Menjek vagy maradjak? Végülis már semmi bajom, legalábbis semmi olyan, amivel otthon ne bírnék el. Nem vagyok lázas, a többi pedig elmúlik előbb-utóbb. A kérdés az, hogy akarom-e vagy sem. Nem tudom...


Tatsuki rafináltan elmosolyodik és a szatyrot a konyhapultra téve felém fordul. Most látom rajta, hogy mennyire be van indulva és ez apró mosolyt csal arcomra.

- Tök mindegy, mi volt – jelenti ki, azzal csípőm megfogva tol az asztalhoz, s már fejti is le rólam az egyetlen ruhadarabot, ami testemet takarta, az alsómat. Felfektet az asztalra... azaz fektetne, ha hagynám neki, hogy ezt könnyen megtegye, miközben viszonzom én is durvább harapásait. Élvezi, ha ellenkezem vele, és én is, ha ezt tehetem. Szeretek az övé lenni, még ha ezt sosem vallanám be neki. Kellenek ezek a játékos harcok kettőnk között, még ha most nem is állok ellen neki annyira, mint szoktam, mert akarom, hogy megdugjon. Újra és újra...


Tatsuki most persze türelmetlen, sietősen szabadítja meg magát is a felesleges ruháktól, majd minden előkészítés nélkül illeszti magát bejáratomhoz és egy határozott mozdulattal elmerül bennem. Fájdalmasan mordulok fel egy „Rohadj meg!” kíséretében, melyet épp csak ki tudok szűrni fogaim közül, ő pedig válaszul elégedetten mosolyogva mozogni kezd bennem. Rohadtul fáj és kellemetlen most ez az érzés, talán még grimaszolok is hozzá, miközben fájdalommal kevert élvezettel a hangomban nyögök fel. Egyszerre gyűlölöm és élvezem ezt a helyzetet.


Fölém hajol. Harap és csókol felváltva, újra megjelölve kellemetlen és fájdalmas nyomot hagyva bőrömön fogaival, miközben ütemesen mozogva bennem repít mindkettőnket egyenesen a beteljesülés felé. Zihálva, remegve élvezek el Tatsuki alatt, s ahogy első alkalommal a szalonban tette, mielőtt elmenne ő is, kihúzódik belőlem, majd a földre húz. Belemarkol hajamba, egészen ágyéka magasságába húzva, hátrafeszítve fejem. Belemarkolok combjaiba, s már várom, hogy számba tolja farkát, hogy megint gyönyörködhessen fájdalmas grimaszomban, ám ez nem történik meg, egyszerűen csak arcomra élvez beterítve forró spermájával, majd még mindig hajamat markolva húz fel álló helyzetbe és szemeimbe néz.

- Ennyit a fehérjedús táplálkozásról – morgok vele megtörölve arcom.

- Nem lehet okod panaszra - közli elégedetten, halványan elvigyorodva. Nem is panasznak szántam.

- Ha panaszkodnék, nem itt lennék – felelem neki elmosolyodva én is, mire elenged és testéhez ölel. Meglepődöm, szinte leblokkolok, ám végül én is átkarolom őt. Az egész nem tart sokáig, talán nem is igaz, hogy ezt tesszük, mégis, a teste melege meggyőz arról, hogy ez megtörténik. Végül ellép előlem és elvonul rendbe szedni magát. Követem őt, mert nekem sem ártana, élvezetem még mindig hasamon csillog és most már nem csak arcom, de kezem is ragad spermájától, így utána lépve a fürdőbe mosakodok meg én is. - Csináltam kaját, ha akarsz enni – szólalok meg, miközben megtörlöm arcomat.

- Eszel te is, ugye?

- Nélkülem nem megy? Ehető – teszem hozzá halvány mosollyal. - Nem tartok éhségsztrájkot – teszem ezzel egyértelművé, hogy szándékomban állt enni. Bár azt nem tudom, mi lesz belőle. Lényegében a hangulatom pocsék. Sőt mi több, egyenesen rémes és nem tudom, miért. Percekkel ezelőtt még minden jó volt, most meg...

- Ha már itt vagy, ehetünk együtt is, nem? - kérdezi meg morcosabban. - Megvagyok egyedül, megszoktam a csendet is - veti oda nekem félvállról, ami most megint csak ront a hangulatomon - Film kaja közben?

- Rendben van – nyugtázom ennyivel a dolgot. Visszamegyek a konyhába és megvárom Tatsukit is. A szatyrokat egyelőre félrerakom, tányért keresek, evőeszközt, majd a yakisobát is az asztalra teszem. Pff... mint valami tökéletes család... Akarnám ezt... vagy talán pont, hogy nem? Nem tudom. De... tetszik a dolog. Mindenképpen. Mindketten szedünk magunknak kaját, majd átvonulunk a nappaliba a kanapéra. Tatsuki belövi a tévét és keres valami filmet, majd mellém telepedve indítja el azt. Rápillantok, lopva, éppen csak, s lassan nekiállok enni én is. Borzalmasan megy. De megküzdök minden egyes falattal, mert éhes vagyok most már, ám valahol a dolog felénél megállok a mozdulatban. Most kéne innen lelépni, mielőtt túlságosan beleélem magam bármibe is.


Csak tudnám, miért nem megy...

3.

Tatsuki

A srác biztosan nem százas. Beszélni alig tud, de a fürdőben önszántából elém térdelt, hogy leszopjon. Fogalmam sincs, mit gondolt és bár gyönyörű volt az arca, amint elgyötörten, megküzdve magával kényeztetett, most még azért jó lenne, ha kímélné a nyelvét, mert azt akarom, hogy minden gond nélkül benne maradjon az ékszer. Még nem sokat beszélt vele, egyelőre örül, ha pár tőmondatra futja, de már most kurva izgató. Haza kéne zavarnom, hogy lássák el szakszerűen, mert én az ilyesmihez nem igazán értek, hiszen tízévente egyszer, ha letámad egy kis megfázás, Shinji feküdje viszont ki a betegségét, ott nem lenne, aki állandóan felkelti és kimeríti a kufircolással, no meg a nyelve is valószínűleg gyorsabban gyógyulna, de… nem akarok megválni még tőle. Az egy dolog, hogy volán mögé nem engedném, vagyis kénytelen lennék hazafurikázni, aztán hogy hogyan jutok vissza ide vagy a szalonba, már megint egy külön kérdés, az azonban jobban foglalkoztat, hogy utálnám, ha Deon kérdezősködni kezdene. A kölyök nagyon kíváncsi és jól kérdez, ezért okosabb elkerülni a lehetőségeket, mint abban bízni, hogy megúszhatom a vallatását.


Arra ébredek, hogy nincs kit ölelnem. A tapasztalás azonnal éberré tesz és már ugrom is fel, mikor megpillantom a lapot. Elment volna? Nem tűnt úgy, hogy nagyon szeretne szabadulni tőlem, de persze ennek eshetőségét sem tudom kizárni. Inkább rágyújtok, majd széthajtom a lapot és olvasni kezdem az üzenetét. Sokáig még a gondolataim is hallgatnak, aztán csak kikelek az ágyból, kimegyek a konyhába és a mosogató felett elégetem a papírt. Alvilági szabályok szerint semmit sem hagyunk magunk után, ami fontos, mindent megjegyzünk, vagy elfelejtünk, nyom nem maradhat, amit követve eljuthatnak hozzánk, a titkainkhoz, vagy valakihez a környezetünkben, aki fontos a számunkra. Azt is meghallom, hogy a fürdőben csobog a víz, vagyis Shinji csak hűtőfürdőt vesz, nem ment el. Ennek örülök. Felmelegítem a gyógyteát, amit készítettem, majd megtöltöm vele a bögréinket, a hálóban az éjjeliszekrényre teszem őket, levetkőzöm, s a testőr után megyek. Reszketve-rángva ácsorog a víz alatt, alig tudja tartani magát, de görcsösen kapaszkodik a csapba. Elhúzom a kabin ajtaját, megfogom a karját, amely már ugyanolyan hideg, mint a víz, amivel hűti magát, aztán a biztonság kedvéért átkarolom a testét, hogy ha elhagyná az erő, ne essen össze és elzárom a vizet. Hangosan csattognak a fogai, úgy vacog, az izmai vadul össze-összerándulnak, a srác tartása a legkevésbé sem nevezhető természetesnek, és ahhoz, hogy kimenekítsem a zuhanyzóból, ki kell belőle húznom őt. A ruháknak fenntartott, bent álló székre ültetem, aztán hátára törölközőt terítek és némán leitatom bőréről a vizet. Mikor ezzel végzek, a vállamra dobom őt, aminek cseppet sem örül, morgása most elégedetlen, azonban kétlem, hogy egymaga visszajutna záros határidőn belül a szobába. Ismét az ágyra dobom, majd a kezébe nyomom a bögréjét, jelezve, nincs apelláta, megissza, különben tölcsérrel töltöm belé. Érti a célzást, engedelmesen bekortyolja az egészet, mert amíg az utolsó csepp el nem tűnik a torkában, fölé magasodom. Hallhatóan nem morog, de azt biztosra veszem, hogy magában annál inkább. Nem érdekel.


Elfekszem mellette, most nem érek hozzá, hogy ne melegítsem és a takarót is a mellkasomig húzom, de Shinjit szándékosan nem takarom be. Ha akar, húz magára a takaróból, ha nem, engem aztán nem zavar, ha meztelen marad. Sőt, szeretem a látványát. Felé fordítom fejem és lassan végignézek a testén. Azt gondoltam, a sérüléseit testőrtanonc és testőr mivolta miatt szerezte, nem pedig egy nálam is embertelenebb kreténnel való kufircolása közben. Furcsa mód bejött, amit véltem a vibrátorral kapcsolatban, noha nem teljesen és sokkal többet tudtam meg, mint előre sejtettem. Nem is tudom, mit mondhatnék neki. Semmit? Hát akkor semmit. De pár dolgot mégis muszáj. Tisztázni bizonyos apróságokat.

- A szexuális kultúrám meglehetősen sajátos, de ha valami nem jó, elvárom, hogy szólj róla és ne nyugodj bele - mondom csendesen, mégis határozottan Shinjinek. - A küzdés valami ellen nem elég, mert mindig harcolsz velem, ami nekem tetszik is, de mindig nagyobb erővel fogok rá válaszolni, hogy megdughassalak. A legegyszerűbb, ha megmondod, hogy valami nem tetszik, nem jó, nem akarod, nem úgy akarod, ahogy csinálom, mert a szád ritkán fogom befogni, hiszen élvezem a hangod.


Érdekes kérdéseket és felvetéseket vet fel az, amit leírt nekem a srác. Például, hogy miért keres mindig engem, ha a vad, durva, nyers szex egy gyűlölt emberre emlékezteti. Remélem, semmi köze annak, hogy velem dug ahhoz, ami évekkel ezelőtt történt, még csak közvetetten sem, mert különben... Kidobnám ilyenért? Végtére is úgy cseszi el mindenki a saját életét, ahogy akarja és nekem nem kell játszanom sem a pszichológust, sem pedig a jófiút, akit érdekel egy kicsit is a másik. De mi van akkor, ha már érdekel Shinji? Ha már túlvagyok azon a szakaszon, hogy csak meg akarom kefélni, aztán mehet a faszba? Törődünk egymással, s hiába csupán szexelni jártunk össze, mégis mára kialakult köztünk valami, ami egymáshoz vonz minket. A hallgatagsága és a fapofa, ami mögé mindig rejtőzik, a könnyed visszadumálása, ésszerűsége, ritkán látható mosolya, komolysága, racionalitása és egyszerűsége ellenállhatatlanná teszi a számomra. Úgy vélem, tele van titkokkal, rejtett mélységekkel és nem képzelt magaslatokkal, ráadásul nem is egyszerű bármit megtudni róla, ami csak tovább fokozza az iránta érzett, kiolthatatlan vonzalmamat.


Igen, lényegében összejárunk dugni, eljön a szalonba, megrakom a seggét, kocsiba ül és hazamegy. Nem igazán beszélgetünk, nincs nagyon mit mondanunk egymásnak, nincs közös témánk sem szerintem, egyetlen dologban tudjuk szaporítani a szót, ha a másik csesztetésére kerül sor, be kell szólni, mert abban mindketten megfékezhetetlenek vagyunk. Egyébként szinte rögtön egymásnak esünk, lecibáljuk a ruháinkat, kifulladásig szexelünk, elszívunk egy cigit és megiszunk egy kávét, aztán vagy újra dugunk, vagy megyünk a magunk dolgára. Nem csinálunk úgy, mintha járnánk, mintha jobban érdekelne a másik, mint egy alkalmi szexpartner, pedig valami régóta összekapcsol minket.


Mindig éreztem, hogy ő igazából nem egy uke, ezért is akartam annyira megbaszni. Be akartam törni, aztán újra megkívántam és muszáj voltam még egyszer megalázni, mert nem bírtam ellenállni a vágynak. Túl mámorító érzés volt hallgatni a szűkölését és kiáltozásait, látni a gyűlöletét, a fájdalmát és az élvezetét, imádtam az ellenállását, azt, ahogy harcolt ellenem, és túl édes volt a győzelem, amelyet akkor éreztem, mikor a gyönyörökig hajszoltam őt. Hónapok teltek el azóta és hiába változott meg valami bennünk, ugyanúgy odavagyok ezekért a dolgokért. Mindig egy kicsit erőszakosabbnak kell lennem ahhoz, hogy ezt elérjem, de... már biztos vagyok benne, hogy igazából sosem akarnám bántani Shinjit. Nem azért, mert meghat a belém vetett bizalma vagy az érthetetlen ragaszkodása, hanem azért, mert ha megtenném, többet nem dughatnám meg. Furcsa, hogy ezt olyan veszteségnek ítélem, amelyet nem akarnék elviselni, de szemernyi hazugság sem volt abban, amikor azt mondtam neki, tisztelem őt. Erős, kitartó, szívós, hűséges, magabiztos, okos és megbízható. Olyan tulajdonságok ezek, amelyekért képes vagyok tisztelni egy embert, de vele kapcsolatban persze másról van szó. Csak nem tudom még jól körbekeríteni sem, mi az, amit érzek iránta.

- Próbáltam lekommunikálni, csak kicsit kurva nehéz ezzel a szarral a nyelvemben - feleli csendesen, megküzdve a szavakkal. Ez a válasz most egy kicsit mélyre szalad bennem, mint egy tőr. Felülök az ágyban és gyorsan cigarettáért nyúlok, ám az első korty füst után érzem, hogy ez nem fog segíteni rajtam. Keményen oda tudnék neki szúrni, csak azt kellene mondanom, hogy aki szopni tud friss ékszerrel a nyelvében, az ki bírja azt is nyögni, hogy valamit nem akar, de végül úgy döntök, nem teszem meg, mert ha belegyalogolok a büszkeségébe, leshetem, mikor szop le újra.

- Kiszedheted - vetem oda neki. - Az alsó bogyót kell balra eltekerni. Nem szűnik meg azonnal a fájdalom, de talán egy kicsit gyorsabban, mint a pirszinggel - árulom el, azzal levetem magamról a takarót, lepergetem a hamut a cigarettámról és kikelek az ágyból. - Ideje összekaparnod magad és hazamenned, van más dolgom, mint téged ápolgatni - közlöm Shinjivel hűvösen.

- Nem terveztem - feleli. - Nekem számít. - Kikászálódik ő is az ágyból, szédül és erőtlennek tűnik, de ahogy kértem tőle, összeszedi magát, hogy felálljon. Úgy fest, elmegy, ha ezt akarom, ám látom szemében, hogy nem úgy értette azt, amit mondott, ahogy én, nem megbántani akart. Kevés embernek és kevésszer sikerül megbántani, de akkor idegen fájdalmat érzek a mellkasomban. Amint Shinji talpra küzdi magát, könnyedén visszalököm az ágyba.

Nekem is számít az a fém a szájában. Számtalan nyelvbe szúrtam tűt és tettem bele pirszinget, de egyetlen embernek sem ezelőtt azért, hogy megjelöljem magamnak. Shinji rendkívüli a számomra, az egyetlen srác, akit nem csak egyszer dugtam meg, ráadásul továbbra is a terveim közt szerepel polírozni belülről őt. Elnyomom a cigarettámat, leterítem a srácot és hasra fordítom, aztán visszavonulok.

- Maradj így - mondom neki, erre kérve őt. Magamhoz veszem a telefonomat, s otthagyom a srácot az ágyban. Mentolos masszázsolajat keresek, közben néhány dolgot elintézek, mert időnként rá kell mordulni a kutyákra, nehogy elfelejtsék, hogy pár karcolás engem ugyan nem tart vissza semmitől, de örüljenek, míg heverészek, aztán visszateszem az éjjeliszekrényre a készüléket és Shinji fölé telepszem. - Tudod - kezdem, miközben félresöpröm nyakáról a haját, egy keveset csepegtetek a tenyerembe az illatos olajból, s szétkenem tenyereimben -, amikor megálmodtam, hogy emberek bőrébe akarok festékeket és ékszereket tenni - folytatom, de a kezeim nem állnak meg, szétterítem a bőrén az olajat, aztán masszírozásba kezdek -, vett egy száznyolcvan fokos fordulatot az életem. Azelőtt nem zavart a kosz és a rendetlenség, magas fokon és meglehetősen intenzíven űztem ezek gyártását, de mikor elkezdtem kitanulni ezt a mesterséget, fokozatosan álltam rá arra, hogy tisztaságot és rendet tartsak magam körül. Ez volt az első dolog, amit igazán komolyan vettem - mesélem el nyugodtan. - Többszáz ékszert tettem be emberek különféle testrészeibe és körülbelül ugyanennyi tetoválást varrtam meg, de sosem vicceltem ezekkel. Egyetlen sárkány, a nyakamon lévő kivételével az összeset magam rajzoltam bele a bőrömbe és minden ékszerem én szúrtam. Kevés dolgot tudok büszkeségemként felsorolni és még kevesebbet, ami örömet okoz számomra. Nem élvezetet, hanem örömet - emelem ki, mert ennek a dolognak igenis jelentősége van. - De a tetoválás, a pirszingelés és a rajzolás ilyen - jelentem ki csendesen. Átgyúrom a beszéd alatt Shinji izmait, kimasszírozom belőlük a feszültséget, s megdolgozom azokat a pontokat, amik jók a láz és a fájdalom csillapítására. - Mint mondtam, nem igazán érzek érzéseket, inkább csak érzeteim vannak, amiket az érzékszervekkel fel lehet fogni, a mesterségemre azonban rá merem mondani... szeretem.

- Deon mesélt róla, mit jelent neked ez - feleli csendesen, nyugodtan. Izmai felengednek a kezeim alatt és a srác is érezhetően megpuhul. - Amikor először mentem hozzád, akkor is akartam valahol, hogy megjelölj. - Tehát tisztában van vele, hogy miért kapta az ékszert. Okos, most sem csalódtam benne. Halványan elmosolyodom, amit nem láthat, de nem is baj, nem kell mindent tudnia. - Mindegy volt hogyan. Így... egy kicsit a tiednek érzem magam és ez... jó érzés - vallja be. Azt hiszem, ezen meglepődöm. És nem is kicsit.


Nem vártam ilyen vallomást tőle, azt pedig a legkevésbé sem feltételeztem, hogy egyezik az akaratunk, vagyis az enyém akar lenni. De ha ezen vágya még valahol az agyam rejtett féltekélyén meg is fordult volna két kerék közt, akkor sem remélhettem volna véleményem szerint, hogy elismerni, ha nekiszegezem ezt az állítást, nemhogy önként bevallja. Furcsa ez a srác, nagyon furcsa.

- Eszembe sem jutott, hogy komolyan gondolnád - mondom őszintén -, azt hittem, csak üres kifogás, hogy ne kelljen bevallanod, hogy kefélni jöttél. Mit mesélt még rólam az a dumagép? - kérdezem meg. Csak azután jut eszembe, hogy nem beszél túl könnyen Shinji, hogy már elhagyta a számat a kérdés. Ez sem túl jellemző rám, hogy előbb nyitom ki a szám, mint végiggondolnám, mit akarok mondani vagy kérdezni, ahogy az sem, megenyhüljek. De mit is vagyok ezen fennakadva, mikor két hétig verekedtem magammal érveket és ellenérveket keresve, hogy a születésnapomra idehívjam-e Shinjit?

- Túl sokat nem, de ezt kivételesen igen... - Megnyugodtam. Kénytelen lettem volna a bokáinál fogva kilógatni a lakásom ablakából Deont, hogy a helyére kerüljön az agya, ha kiderült volna, hogy szépen kiadott engem a szeretőmnek. A bizalom kényes dolog és senki sem szereti, ha helyette osztják ki a sajátját. Még akkor sem, ha Shinjiben egyre szilárdabban bízom. - Valahol amúgy az volt, üres kifogás, aztán míg az albumokat nézegettem bent... az egész kezdte kiforrni magát... és tényleg akartam. - Várjunk csak...! Ha jól rémlik, nem pirszinges albumot bámult... Remélem, nem akar tetoválást. Bár, ha jobban belegondolok, akkor még erősen azon a véleményen voltam, hogy egy ékszer elrontaná az arca összképét, nem illene Shinjihez, aztán a gondolat nem ment ki a fejemből, kísértett, míg végül rá nem jöttem, mennyire tökéletes módja lenne ez annak, hogy megjelöljem, rátegyem anélkül a védjegyem, hogy bárki sejtené.

- Kíváncsi lennék, ki milyen képet vág majd, ha észreveszi - mondom elvigyorodva. Beszélgetés közben áttérek karjaira, majd újra háta izmaira, nyakára, s gerince vonalán elindulok lefele testén. Valóban megnézném mondjuk Ryuuichi arcát, hiszen ő tanította Shinjit, vagyis talán ő ismeri őt legrégebbről. Azt nem hiszem, hogy a legjobban is, mert ha a sejtésem helyes, akkor a srác nem büszkélkedett el az alvilági múltjával, mint nekem, de aztán ki tudja. Nem egy félénk kölyök, oda tudja magát tenni, ha úgy alakul. - És te... mit szeretsz? - A szexen kívül.

- Ryuu kapásból vallást váltana szerintem... - mondja elmosolyodva, én pedig elröhögöm magam. Ezek azok a megszólalások, amiket mindigis szerettem hallani és nagy örömömre szolgál, hogy hülyeségért az alattam heverő srácnak sem kell a szomszédba mennie. - Nem volt mit szeretni... Most a vezetés az, amire bátran rá merem mondani, hogy igen, szeretem... megnyugtat, kikapcsol...

- Az jó is - értek vele egyet kurtán. Én is szeretem meghajtani a tereptaposómat, noha az jobban szereti a göröngyös talajt. Van is abban valami, ahogy végigdönget mindenen, aztán meg élvezet lemosni, ha sikerült jó terepet találni neki.


Kezeim lejjebb haladnak Shinji derekáról, belegyúrok a fenekébe, noha már nem izomlazító célzattal és ennek úgy adok nyomatékot, hogy ráhajolok a srácra és beleharapok a fülébe. Tovább markolászom a seggét, lekúszom combjaira, aztán bal kézzel megtámaszkodom a srác mellett, míg másikkal felsiklom lábai közt és érzéki masszázsban részesítem heréit, farkát, majd mikor már nem bírja tovább, röviden megujjazom síkosítós ujjal, aztán csípőjét kissé kiemelve, apró lökésekkel nyomulok belé. Megőrjít ez a kölyök! Úgy kívánom, mint a levegőt... mintha létszükséglet lenne számomra egy újabb menet vele, ha a közelemben van. És mindig máshogy akarom megkefélni, hol kikötözve, hol magam alá fordítva, hol durván és gyorsan, hol lassan és megkínozva, hol elnyújtva az előjátékot, hol elfelejtve, hogy ilyen is létezik, ... Hogy kifogyok-e valamikor is az ötletből, hogyan dugjam meg? Őszintén kétlem.


Most egy kicsit elhúzom az együttlétünket, alaposan felizgatom, aztán visszavonulok, kihúzódom belőle, s csak játszom az érzékeivel, mert élvezem, ahogy megvonaglik a kéjtől. Shinji annyira persze nem díjazza ezt, utál kiszolgáltatott lenni, reszketve várni a gyönyörre, így mikor végül kegyelmet kap, gyorsan, hevesen élvez el. Nem tagadom, akartam, hogy az önkívületbe csússzon, direkt nem hagytam, hogy ösztönözzön, követelőzzön és a farkamra tolja magát, hiába kívántam én is nagyon az orgazmust, de vannak olyan áldozatok, amiket az ember meghoz bizonyos dolgokért. Most megint nyertem, nem csak élvezhettem őt, de megint megmutattam neki, milyen könnyen tartom meg a markomban, de nem kell aggódnia, nem fogom rázárni az ujjaim és összeroppantani. Könyörtelen alvilági vagyok, ez igaz, ám Shinji kell nekem és ezért hajlandó vagyok a tenyeremen hordozni őt, amíg ő is engem akar.


Türelmetlenül kisöpri arcából a haját, aztán kimerülten rám néz. Figyelem, miképp nyomja el a beteljesülés utáni fáradtság vagy a betegség, aztán óvatosan kimászom mellőle az ágyból, megmosom a kezem és a farkam, rágyújtok, magamhoz veszem a félkész rajzot, a táblát, a ceruzát és a radírt, majd visszatelepszem mellé. Mivel nem ébred fel, megkockáztatom, hogy betakarom, még bámulom békés arcát egy rövid ideig, aztán folytatom a munkát.

2.

Shinji

Annak ellenére is megébredek, mikor Tatsuki megigazítja rajtam a takarót, hogy tudom, itt azért biztonságban vagyok, ám az ösztöneimet nem tudom leküzdeni. Az évek során belém rögzült, hogy a legkisebb neszre is azonnal felébredjek, s bár tudom, hogy itt maximum annyitól kell tartanom, hogy Tatsuki éhesen rám veti magát, mégsem vagyok képes olyan mélyen aludni, hogy ne kelljek fel azonnal az érintésére, legyen az bármilyen gyengéd és gondoskodó. Felülök az ágyban, és erősen el kell gondolkodnom azon, hogy a tetoválómester mikor cseréltette le az egyszerű kéglijét egy kacsalábon forgó lakásra, vagy pusztán az ágy alá szerelt be egy önműködő körhintát, mely akkor lép működésbe, ha fel mernék ülni véletlenül. Gyanítom, azért egyik sem sanszos. Tatsuki kézbe veszi az egyik bögrét és hűteni kezdi a benne lévő löttyöt, miközben arról beszél, hogy nem megalázni akart tegnap, hogy habár úgy kezel, mint egy szajhát, nem tekint annak és tisztel. Jólesnek a szavai, ez tagadhatatlan. Megnyugtat, s miután a kezembe nyomja a bögrét, belekortyolok a teába. Elhúzom a számat. Nem vagyok édesszájú, ezért roppant hálás vagyok, hogy egy gramm cukor nincs benne, pont tökéletes, de az ízével nem vagyok kibékülve. Mint egy marék gyógyszer, kábé... Azt azonban be kell látnom, hogy hat, még így is, hogy alig ittam belőle jóformán. Őszintén felelek Tatsukinak, mikor kijelentem, hogy túltettem magam a tegnapi dolgon. Én nem beszéltem neki arról soha, nekem ez milyen, ő pedig nem tudhatja, amíg el nem mondom.

- Miért? - kérdezi meg végül, de nem felelek neki azonnal. Nem azért, mert nem érezném azt, hogy elmondhatnám neki, vagy hogy nem hallgatna meg, mert tudom, hogy ez nem igaz. Ennyi idő alatt legalábbis volt időm rájönni, hogy ebben biztos legyek, ha sok mindenben nem is. És valahol magyarázatot is érdemelne, de még nem most. Még nem vagyok rá képes, hogy nyíltan beszéljek olyan dologról, mint ez. Tatsuki a második ember az életemben, aki mellett nem seme vagyok. Az első ilyen nem sokkal Mao halála után történt, mikor elterveztem, hogy végzek Kitaroval. Szinte minden éjszakámat night klubokban töltöttem, hogy a közelébe férkőzzek, ami nem volt egyszerű feladat. Szőkére festettem a hajam és rövidre nyírtam, ráadásul a smink is sokat segített abban, hogy alig hasonlítsak mostani önmagamhoz. Hosszú éjszakák teltek el így, míg végül belefutottam egy olyan fickóba, akibe nem kellett volna, akibe nem akartam, de tudtam jól, hogy ő lesz a belépőm Kitaro ágyába. Ő volt Kitamura, az alvilági nagykutya egyik legjobb embere. Hogy mit kellett átélnem mellette? Mindent, amit nem akartam és semmit, amit igen. Megkínzott, megvert, megalázott. Nem egyszer keveredtem tőle úgy haza, hogy tele voltam vágásokkal, zúzódásokkal, melyeknek a nyoma a mai napig megvan. Köztük talán az egyik leglátványosabb a jobb oldalamon, a csípőmnél húzódó, majd' tíz centis heg, ami nem műtét miatt került oda, hanem azért, mert Kitamurának tetszett az arcomra kiülő fájdalom, undor, megvetés látványa, mely az akkor már bennem lévő vibrátornak köszönhetően élvezettel is keveredett. Talán ezért is tiltakozom és állok ellent Tatsukinak állandóan még akkor is, mikor élvezem azt, hogy megver, hogy durvább velem, hogy megkötöz... mert élvezem és akarom, ezt nem tagadom és sosem tagadtam. Büszkeség? Valahol az, ami dolgozik bennem, mikor nem hagyom magam, mikor meg kell harcolnia velem azért, hogy kikötözzön, hogy megkeféljen. Muszáj küzdenem ellene. Ezt talán sosem fogja megérteni, főleg, ha bőszen hallgatok róla, de talán nem is baj. Valószínűleg egyből pszichológushoz küldene ezzel, ám ettől még az ösztönös ellenállás sosem fog megszűnni. Ugyanúgy látni fogja minden érzésem, amit annyira szeret látni, mert másképp nem vagyok képes reagálni, bármennyire is élvezem az egészet. Hogy miért vagyok mégis vele? Mert ezek ellenére is vágyom, hogy durván bánjon velem, hogy kikötözzön és megkeféljen. És mert valahol érzem, hogy nem bántana. Egyszerűen csak szeretem.

- Maradjunk annyiban, hogy egy rossz tapasztalat következménye. - felelem végül neki kurtán, s Tatsuki sem faggat tovább. Nyilván érzi, hogy jelenleg úgysem tudna belőlem többet kiszedni ennél. Már csak azért is, mert egy ilyen monológ, bármennyire is megerőltetem magam és leküzdöm a fájdalmat, azért rendesen megdolgoztatna. Ráadásul ismét fáradtnak érzem magam, így amint Tatsuki elhatározza, hogy rendet varázsol a hálóban, újra elfészkelem magam az ágyban és szinte azonnal el is alszom. Most még arra sem ébredek fel, hogy a tetoválómester visszatér a szobába. Érzékelem a dolgot, de többre nem futja.


Kínos...!


Mikor újra megébredek, Tatsuki megint nincs a szobában, ellenben egy rajz hever a takarómon. Felülök és elvéve azt nézegetni kezdem. Tetszik, bármennyire is befejezetlen. Persze meg is kapom érte a magamét annak ellenére, hogy semmi él és harag nincs a hangjában.

- Itt hagytad – pillantok fel rá a lap mögül, majd visszaadom neki. Kijelentésén elvigyorodom. Én azért nem halnék éhen, ha most nem nála nyűglődnék történetesen, hanem otthon, de meghagyom abban a hitében, hogy most megment az éhhaláltól azzal, hogy kaját diktál belém. Még mindig vigyorogva, egy rövid mindjárt kíséretében kelek ki az ágyból és vetem be magam a mosdóba, hogy könnyítsek magamon. Lehet, nem kellett volna az ő teáját is meginni, de szomjas voltam, hála a láznak. Amikor visszatérek, Tatsukinak megint csak hűlt helye. Úgy látszik, ma felcsapott ügyeletes kámfornak. Visszamászom az ágyba, majd magamhoz veszem a levest és enni kezdek. Nem tudom, hány embernek tervezte ezt az adagot, de simán jóllakna belőle a japán hadsereg is. Nem is bírok megbirkózni vele, így amikor visszatér és lerakja a bögréket az éjjeliszekrényre, majd betelepszik az ágyba, egyszerűen csak a kezébe nyomom a tányért, jelezve neki, hogy innentől övé a pálya, mert én tele vagyok, és ha lekötöz és megtöm, sem tudok többet enni belőle most. Persze azért látom rajta, hogy nincs megelégedve az elfogyasztott mennyiséggel, de kivételesen hallgat erről. Jól van, anyu, majd később eszek még.


Miután befejezi a kajálást, megint kipattan az ágyból és kiviszi a tányért, megnézi a mosógépet, én meg hirtelen kapok tőle harcifrászt, így utána megyek és mögé lépve karolom át derekát, ráfogva farkára nadrágon keresztül, hogy jelezzem további terveimet.

- Úgy ugrálsz itt jobbra-balra, mint egy elcseszett bejárónő – morgom neki.

- Ugrálhatsz te is, nekem csak a rend a fontos - közli elvigyorodva, majd szembe fordul velem, nekidől a mögötte lévő mosógépnek és elkezdi szétbontani a nadrágját, hogy elővegye a farkát. Elégedett mosolyra húzom ajkaim, mert bármennyire is fáj az egész pofám szinte, nem fogom hagyni, hogy ennyi meggátoljon abban, hogy játszadozzam kicsit Tatsukival. Nem lesz egyszerű valószínűleg, de majd nyűglődöm utána max, egyelőre megteszem, amit tudok azért, hogy ő is élvezze a dolgot.

- Majd a kölykök ugrálnak a homokozóban, nekem más a tervem – lépek hozzá közelebb, megtámaszkodom mellkasán és nyakába harapok, többször is, megküzdve a fájdalommal, ami jelentkezik, de pont leszarom, miközben kezem már farkát kényezteti, épp csak addig, míg meg nem merevedik kezemben, mert akkor elengedem őt és most, mint egy gátlástalan kis szajha, leguggolok elé és ha nehézkesen is, végignyalok teljes hosszán. Eldöntöttem, hogy történjen bármi, kielégítem őt, ha már ilyen kedvesen körbeugrált ma, és mert tudom, hogy imádja, ha leszopják. Néha felpillantok rá, miközben nyelvemmel és számmal kényeztetem őt, keresve azokat a jeleket, amiből tudom, hogy élvezi, mert Tatsuki teljesen máshogy reagál ezekre, mint általában emberek reagálni szoktak. Az első alkalommal is, mikor leszoptam, rezzenéstelen arccal figyelt és egyszerűen nem tudtam hova tenni a dolgot, így mikor végül számba élvezett, egyszerűen elhúzódtam tőle és elvonultam rágyújtani magamban dühöngve, hogy ha nem élvezi, akkor mi a faszért nem szól. Végül utánam jött és elmagyarázta, hogy ne aggódjak, mert ha nem élvezi, akkor pofákat vág közben és ha még utána sem sikerül őt lenyűgözni, egyszerűen csak otthagy a faszba. Most is ezért pillantok fel rá, hogy lássam a szemeiben az élénk, némileg hideg, élvező csillogást, miközben amennyire tudom, a számba engedem farkát. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem lenne elég hely most a nyelvemnek és a farkának egyszerre, s egy apró fájdalmas grimasz ül ki arcomra, mely csak pillanatokig tart, mégis állandósul tőle nyelvemben egy tompa lüktetés. Újra kiengedem őt ajkaim közül, ismét játszadozom csak vele.


Tatsuki végül megelégeli a dolgot, vagy egyszerűen megszán és megszabadít a további kínoktól annak ellenére is, hogy imádja, ha szenvedni lát és felhúzva magához nyom egy csókot ajkaimra, majd a mosógépnek lökve fordít a felálláson. Megint nem szarozik sokat, leemeli a közeli polcról a síkosítót, s bekenve vele nyomul belém. Meg kell kapaszkodnom a gépben, hogy ne kenődjek fel rá fájdalmasan, mert bőven elég az is, hogy a hideg fém égeti bőrömet. Végül Tatsuki mozogni kezd bennem. Hajamba markolva, hátrafeszítve fejem kefél vadul, ütemesen, én pedig felnyögve alatta élvezek el, beterítve forró spermámmal a mosógépet. Elengedi hajam, majd rámarkolva csípőmre lök rajtam két erőteljesebbet még, amitől fájdalmasan nyögök fel, s végül ő is elélvez bennem. Rendben, akkor most ne kelljen innen mozdulnom, különben nem jutok el a szobáig, sem sehova. Az izmaim kibaszottul fájnak és remeg mindenem, amit Tatsuki is megérez valószínűleg, mert kihúzódik belőlem, de megtartva karjaiban nyúl ki egy törülközőért és szed rendbe valamelyest, majd juttat el megint az ágyig, és egyszerűen, mint egy nehéz liszteszsákot, dob rá. Fájdalmasan mordulok egyet, de pont leszarja és visszavonul a fürdőbe. Takarót húzok magamra és lehunyom szemem. Csak arra eszmélek, hogy Tatsuki befekszik mellém, és magához ölelve temeti arcát megint hajamba. Még morog nekem valamit, bár már nem fogom fel, mit, hanem csak hagyom, hogy elnyomjon a láz és a fáradtság.


Mikor megébredek, Tatsuki még mindig alszik, ám szorítása most nem olyan erős, mint lenni szokott, így könnyedén kibújok mellőle, hogy a mosdóba vánszorogva könnyítsek magamon. Itt is találok ceruzát és lapot, így rövid elmélkedés után végül leírom neki, amit nem tudtam elmondani, majd összehajtva a papírt teszem azt mellé az ágyba. Szükségem van egy zuhanyra, az majd talán leviszi a lázamat is, így fogom magam és becsukva a fürdő ajtaját magam mögött állok be a zuhany alá és nyitom meg a meleg vizet, hogy utána fokozatosan hűtve rajta hűthessem le testemet is.


Csak ne érezném magam ennyire szarul... !


Homlokom a hideg csempének támasztva folyatom magamra a langyos, de inkább hideg vizet, s várom, hogy múljon a remegés, az izmaimban tomboló fájdalom, míg a lázam is lecsillapszik.