431.

Deon

Úgy megyek arra, amerre Asame terel, mint bűnös a vesztőhelyére. Kegyetlenül rosszul érzem magam lelkileg amiatt, hogy Tatsuki így kiadott, noha megértem, hogy ezt fontos volt megtennie. Nem akarom, hogy Asame úgy lásson, megbénultan, talajt vesztve, rémülten, ájuláshoz közel. Tudom, hogy Luxnak elég pár pillanat és belekerget ebbe az állapotba, ahogy a múltkor is tette. Nem kell hozzám érnie, csak jól kell beszélnie és kész, levisz a padlóra, veszítettem. Acélozom magam, hogy kész legyek felvenni vele a harcot, ellenálljak és én irányítsam a beszélgetést, ezzel is megnehezítve a dolgát, de ez cseppet sem elég.


Megállok a szoba közepén és várok. Várom, hogy Asame nekikezdjen a fejmosásnak, a szentbeszédnek, a magyarázásnak, a tervei megosztásának, vagy kérdésekkel bombázzon, de hiába, mert nem szólal meg, helyette elszív egy cigarettát. Nem tudom, hogy ez a pár perc megnyugtat vagy az őrületbe kerget, hogy a sírási vágy, ami rám tör, melyik miatt keletkezik, azt viszont igen, hogy nem fogok nyafogni, mint egy ostoba gyerek, ezért lenyelem a könnyeimet. Már most reszketek, mert a fejemből nem távozik a kép, amint Lux közel lép hozzám és a vállamra teszi a kezét. Ismerem a mozdulatot, finoman ráfog, aztán a nyakam felé csúszik, újra picit megszorít, majd hátracsúszik a lapockám felé és hüvelykujja felsiklik a nyakamon a gerincem mellett egészen a hajamig. Ez az a mozdulatsor, amit ha elért, megcsinál és ezzel totálisan, teljesen és a csontomig hatoló mélységig megbéklyóz. Olyan ez számomra, mint patkánynak a kígyóméreg; az első pillanatban tisztába kerülök azzal, hogy vesztettem, még megpróbálok menekülni, ám gyorsan szétterjed bennem és még ébren vagyok, amikor elkezd bekebelezni. És igazából attól félek a legjobban, hogy végig tudatomnál leszek, amint ez történik velem. Hogy az álomvilág vagy az őrjöngés nem von magába, hanem mereven, megfeszülve, görcsösen tűrni fogom az egészet, mindent.


Szeretnék belekapaszkodni Asaméba. Szeretném mentsvárként használni, könyörögni neki, hogy valamit találjunk ki, hogy ne kelljen szerdán Lux szemébe néznem, hogy ne jöhessen ide, hogy bent lehessen velem Tatsuki, ha mégsem megoldható, hogy távol tartsuk a háztól, de nemhogy egy kurva szót nem bírok kinyögni, a testem mozdulatlan marad. Egyetlen dologra vagyok képes, megvonni a szám szegletét, mikor azt mondja nekem Asame, hogy nem haragszik rám, noha ezt nem láthatja, mivel még mindig lehajtott fejjel ácsorgom. Befelé sírok, így hát alig tudok kommunikálni. Tudom, hogy hiába lesz ott velem szerdán Asame, nem védhet nem. Nem foghatja be Lux száját, nem ölheti meg a háborúskodás miatt, de a legfontosabb: önmagamtól nem védhet meg senki engem. Mert ha le tudnám bontani Lux félelmet keltő imidzsét magamban, nem számítana, mit mond vagy tesz, könnyűszerrel legyőzném. Mit árthat nekem? Csak egy vén fasz... De mivel ő Lux, pár jól elhelyezett mondat vagy egyetlen érintés, s kész, végem.


Nem láthatja rajtam, hogy félek tőle... Persze, mert a legmélyebb félelmét az ember tudja titkolni és főleg bármennyi ideig. Mert egy húsz perces utcai megbeszélés más, mint egy akár másfél órás, vendéglátással egybekötött csevej. Azért ennyire én se vagyok fasza gyerek, hogy eleget tudjak tenni Asame ezen követelésének. Azt pedig semmiképp sem akarom, hogy miattam országos szintű háborút robbantsanak ki. Azt semmiképp. Akkor inkább adjon oda Luxnak, megvárjuk, amíg megőrülök és kivégzem, aztán kész, vége.


Megkísérlem a beszédet, hogy elmondjam Asaménak, mire jutottam, mit akarok, mit nem, mi bajom van egyáltalán, de bárhogy erőlködöm, csak fújtatni tudok. Képtelen vagyok megszólalni, az ajkaim összeszorulnak, a torkomra mintha Tatsuki erős marka tapadna, a mellkasomat pedig mintha homokzsák préselné össze, úgy érzem magam. Asame is érzi, hogy kommunikációképtelen vagyok, azt mondja, semmi baj, bár tudjuk, hogy ez nincs így, igenis baj, hogy nem bírok egy kibaszott mondatot sem elnyögni. Értékelem, hogy türelmes velem, mégis amint megemeli a fejem, hogy megcsókolhasson, a maradék kommunikációkészségem is eltűnik belőlem. Szemeimet lecsukom, látni sem akarok semmit, fogaim összeszorulnak, ajkaim fájdalmasan összepréselődnek és kiáll alóluk a feszüléstől mindkét pirszingem, s levegőt sem veszek. Minden bizonnyal fájdalmas grimaszba, vagy teljesen megadó ürességbe fordul az arckifejezésem, nem tudom, én csak a szívem monoton, erős lüktetését érzem és azt, sírni, üvölteni, talán még sikoltozni is tudnék, de nem tudok, képtelen vagyok rá.


Asame csókot nyom a homlokomra, majd egy apró sóhaj kíséretében magához fog. Úgy látszik, megvárja, míg megnyugszom egy kicsit, vagy nem t’om, mindenesetre az ölelése szoros, ő pedig csendben marad. Percekre van szükségem, először lélegezni kezdek újra, aztán kis idő múlva a szemeimet is kinyitom, hogy ne csak Asame karjainak ereje és a szívem mellkasomat bezengető dobbanásai, s vérem száguldása legyen az az inger, ami ér. Kicsit kiengednek az izmaim, de vállaim továbbra is fájnak, mert nem tudom lesüllyeszteni őket a szokott, normális magasságukba, ám legalább nem kell tovább attól tartanom, hogy elroppantom a fogaimat az állkapcsom erejével. Újabb percek kellenek, mire végre döntök, mit tegyek, utána azonban kibontakozom Asame karjaiból és az íróasztala felé fordulok. Nehézkesen megteszem azt a kevés távot, ami elválaszt tőle, ráveszem magam, hogy valami írószert és papírt keressek, aztán leülök a székre és a talált tollal, folyóírással, de japánul írni kezdek.

„Nem tudok beszélni.” Nyilván tudja, de most ezzel tudom csak nyitni az egészet, jelezve, hogy akarok kommunikálni, csak épp nem megy. Mivel nem lép utánam, felemelem a papírt. Muszáj közel jönnie hozzám, ha el akarja olvasni, de az is egy válasz, ha nem. Akkor nincs mit tenni, mint felállni innen, elhagyni a szobát és megkeresni Tatsukit. De szerencsére nem kell ilyesmit csinálnom, kérés nélkül hozzám lép, majd elolvassa, amit leírtam. Felpillantok rá, mond-e valamit, vagy megvárja, hogy folytassam. Mivel nem szól semmit, valszeg az utóbbi. Oké, akkor írok tovább. „Nem akarok háborút. Semmiképp sem. Annyit nem érek. Meg egyébként se. Az a cél, hogy a két ország közti háború ne robbanjon ki.” Mikor végzek, újra felmutatom a lapot.

- Nekem igen – jelenti ki komolyan. - A háború kirobbantása senkinek sem célja, de nem fogom nem megtenni, ha csak ez az egy módja van annak, hogy megvédjelek. A háború csak egy probléma, tudunk vele mit kezdeni, s bár az oyabunnak nem fog tetszeni, a Triádoknak is ideje észbe kapni végre, hogy nem egy csapat beszari fasszal állnak szemben. Ellenben amíg ez elkerülhető, amíg megoldható enélkül a Lux-probléma, én sem fogok lépni.


Elégedetlenül megrázom a fejem, megvonom szám szegletét, aztán újra a papír fölé magasodom. „Nem akarom! A háborúnak csak vesztesei vannak. Teljesen mindegy, ki és mit nyer, a veszteségeket az az én szememben nem pótolja. Az, hogy Lux még él, az egyetlen oka az, hogy ez a háború valóban elkerülendő és ezt nem csak te, én, hanem Tatsuki is így gondolja, úgyhogy ne mondd nekem, hogy a háború CSAK egy probléma, hanem A probléma lenne! De nem lesz! Nem akarom! Nem lesz, nem engedem!” Felindultan vésem a papírral a szavakat, aztán fújtatva félrehúzódom, hogy Asame el tudja olvasni.

- Igen, így gondolom. Ezért is mondtam, hogy amíg egy mód van rá, nem fogom megfontolni a háború elindításának ötletét. Én tisztában vagyok vele, mivel jár, ahogy te és Tatsuki is. Az oyabun is tudja, mit indítana el azzal, ha most nekiállna eltüntetni sorban a nemeseket, ezért nem lép semmi komolyat. Egyelőre sakkban tartják őket. A kikötők folyamatos ellenőrzés alatt vannak, a Kínába kifutó hajókat apró darabokra szedik a vámosok. Előbb-utóbb azonban ezt meg fogja elégelni a Triádok is... Nem akarunk háborút... a kérdés inkább az, a másik fél is ezt gondolja-e vagy sem...


Felsóhajtok. Ez a játszma nekem még túl nehéz. Engem teljesen lefoglal a félelem, hogy Luxszal szembe kell néznem. Ha egy másik nemessel kéne, nem érdekelne, de Lux az Lux. Újabb sóhaj hagyja el a számat, aztán megpróbálok megint írni valamit. Ahhoz, amit Asame mondott, nem nagyon tudok hozzátenni semmit, a Triádokkal való háború nem az én asztalom, nekem egyelőre bőven sok önmagammal megküzdeni is. Leírom, hogy Lux, aztán áthúzom. Aztán kisvártatva megint leírom, s megint áthúzom. Végül csak összerakom a mondatot a fejemben. „Lux nyomás alatt fog tartani... Lehetetlent kérsz, ha azt akarod, hogy fapofával csináljam végig. Ha egy kurva szót se szólna és mozdulatlan maradna, mint egy sóbálvány, sem tudnék nyugodt maradni.”

- A legnagyobb harc az önmagunkkal vívott harc és a legnagyobb győzelem az, ha képesek vagyunk legyőzni magunkat... Megértem, hogy félsz tőle, hogy nem tudsz mit kezdeni vele, sejtettem, hogy igyekszik majd téged sakkban tartani, ezért szeretném tudni, mire számíthatok tőle és mire tőled. Tárgyalok helyetted vele, ha kell, de ha nem mondasz semmit, csak ülünk Luxszal szemben órákig, akkor akár el is napolhatjuk a dolgot. Megértem, hogy nehéz. Ezért kértem akkor, hogy szerdára tegyük az egészet, hogy fel tudj készülni. Segítek neked, csak engedd, hogy segítsek. Ha nem mondod el, mi az, ami miatt félsz tőle, én sem jutok előrébb abban, hogyan tudjuk ezt megoldani szerda délutánig... - mondja komolyan.


Beharapom az ajkaimat és újabbat sóhajtok. Hogyan fogalmazzam meg, mi a bajom Luxszal? Ezt nem lehet elmondani sehogy sem, ezt az ember vagy érzi, vagy volt már hasonló félelme és sejti, milyen. Egyébként kár bármit mondani. „Szerintem nem tárgyalni akar.” - írom le őszintén végül. „Mit akarna VELEM megtárgyalni? Senki vagyok a Szindikátus és a Triádok játszmájában. Ja, meg tudlak kérni, hogy adj neki valamit, hagyd őt békén, töktudja, de evidens, hogy sem nem foglak kérni, sem nem kap tőled ilyesmit. Beszélgetni akar velem, tudni rólam. Ez a bajom.”

- Szerintem eddig is tisztában volt vele mindenki, hogy Lux nem azért jön ide, hogy a Szindikátus-Triádok viszonyról cseverésszen veled. Meg akar kapni, ha már egyszer apád eladott neki – mondja ki nyíltan minden kertelés nélkül. Még jó, hogy most nem rá nézek, mert eltölt a szégyen és a düh. - Viszont ezt egyikünk sem fogja hagyni. Ha kérdez, válaszolsz, ha olyan kérdést tesz fel, ami nekem sem tetszik... nem fogom hagyni, hogy nyomás alatt tartson. De vagy együtt oldjuk meg ezt a problémát, vagy most azonnal küldetek Luxhoz egy futárt, hogy el kell halasztanunk a dolgot, te dönthetsz. De később sem lesz könnyebb. Azt pedig nem fogom hagyni, hogy akárcsak egy ujjal is hozzád érjen.

Belül remegek. És nem csak belül, ahogy nézem a kezemben a tollat, az finoman mocorog a papír felett. Lehunyom a szemeimet és próbálok nyugalmat erőltetni magamra. A fenyegetőzés a legkevésbé sem érdekel, ha Asame próbál nyomás alatt tartani, az semmi ahhoz képest, amit Lux el tud érni minden akaratlagosság nélkül nálam, úgyhogy ezt most egyáltalán nem veszem fel. „Azt mondtad, szeretnéd tudni, mire számíthatsz tőlünk...” - kezdek újra írni. „Tőle hihetetlen nyugalomra, tőlem ingerültségre. Nagyon megfontoltan és szépen beszél, japánul nem ért, ellenben angolul körülbelül azon a szinten fejezi ki magát, mint a küldönc. Szóval kábé olyan lesz... mint a küldönccel. Csak hát hozzájön ahhoz az, hogy... Lux... az Lux. Zavar, hogy túl nyugodt és magabiztos, úgy érzem, a megfelelő pillanatban majd előhúz egy jollyt és leteszi az asztalra, amivel megnyeri a kört. De ha nincs is dugilapja... akkor is...”

- Bolond csibém. - Közel lép hozzám és nyom egy csókot a fejemre. - Mondd csak, csibe, elhiszed azt, hogy nem férhet a közeledbe? Hogy bármi történik, akkor sem engedjük neki, hogy megkaparintson, vagy megszerezzen? - Erre becsukom a szemeimet is. El tudom hinni? Nem is igazán ez a kérdés, hanem hogy elég-e számomra a hit. - Ha mindezt képes vagy nekünk elhinni és utána magaddal is tisztázni, hogy legyen bármi Lux kezében, hozzád nem nyúlhat, nem kaphat meg, te is képes leszel arra, hogy higgadtan és megfontoltan beszélj vele. De ezt előbb magadban kell eldönteni - mondja, majd érzem, hogy mozdul. Kinyitom a szemem és látom, hogy féltérdre ereszkedik előttem, s belenéz a szemembe. Nehézkesen nagyot nyelek a kellemetlen helyzet miatt. Nem érzem úgy, hogy már képes vagyok beszédre, mégis leteszem a tollat és teljesen Asame felé fordulok. Az őszinte szó fontos... akkor is, ha némán mondjuk ki. Bocsánatkérően beletúrok a hajába, ezzel bevallva neki, hogy ha tudok is hinni, az nem elég. Nem akarom megmondani neki, hogy jobban szeretném, ha inkább Tatsuki lenne velem, mert felesleges lenne, mindketten egyetértenek abban, hogy Asaménak kell velem lennie, és valószínűleg csak megbántanám ezzel a ténnyel őt, amit nem akarok. - Miért nem akarod, hogy én legyek veled ott? - kérdezi meg, mire döbbenet lesz úrrá rajtam és valószínűleg némi ijedtség is. Még mindig nem tudom, hogy a picsába képes kiolvasni a gondolataimat, de képes rá, talán egy rugóra jár az agyunk, nem t’om, de most... Most megint megfogott. Megadóan lesütöm a tekintetemet. Felelnem kell, ez nem kétséges, ezek után mindenképpen muszáj megmondanom, akkor is, ha megbántom őt, mert ha hallgatok, azzal csak súlyosbítom a helyzetet. Csak szeretném, ha nem gondolná azt, hogy nem bízom benne, nem tartom elég erősnek.

- Mert... - A hangom alig valami, még én sem igazán hallom, ezért megköszörülöm a torkomat. - Kérd meg valamelyik alvilágit... hogy mutassa meg... mi van nála - motyogom. - Vagy hogy használja... mintha éles helyzet lenne. - Ezzel felelek és nem mondom meg azt, hogy konkrétan Tatsukira gondolok és őt talán ebben a helyzetben veszélyesebbnek ítélem Asaménál.

- Nem kell megkérnem – válaszol és feláll közben. - Tudod, hogy volt dolgom az alvilággal, így tisztában vagyok azzal, hogy a ruha, ami rajtuk van, egy komplett fegyvertárnak is beillene... - mondja, s gyújt is rá. - Ám ezzel még mindig nem magyaráztad meg, miért Tatsukit akartad magad mellé. – Lenéz rám, miközben tüzet varázsol a cigi végére, majd lerakja a gyújtót. - Nem baj, nem is kell... - teszi hozzá végül és kinyújtja felém a kezét. Hát most aztán kegyetlenül rosszul érzem magam. Ha magyarázkodom, az ugyanolyan rossz, mintha hagyom ennyiben, szó nélkül a dolgot. Frankó... Asame is tudja, hogy kell sarokba szorítani valakit, de nem adom fel, valahogy akkor is ki akarok lábalni ebből a kutyaszorítóból. Persze előbb nem ártana tisztázni magamban azt, amit ő is tudni akar. Mindig azzal törődöm, megbántom-e, pedig lehet, hogy néha oda kell mondani dolgokat az embernek, úgyhogy felállok a székről és anélkül, hogy elfogadnám a felém nyújtott kezét, mellé lépek. Úgy nézek rá, amiből biztosan tudja, hogy még nem tekintem lezártnak ezt a beszélgetést.

- Nem ér gondolatolvasást alkalmazni. Egyébként sem tanítottál még meg rá - vágom hozzá éltelenül, mire Asame elmosolyodik. Jó... ez jó! - Nem tudom megmagyarázni, ahogy azt sem, miért - Ú, de nehéz kimondani csak így! - félek Luxtól - jelentem ki. Mindkettőjüket ismerem évek óta és mindkettőre úgy tekintek, mint rémekre, démonokra, csak míg Tatsukiban teljesen megbízom, addig Luxtól halálosan rettegek. Mindkettejük jelenléte hat rám, bár ez nem furcsa, mert Asaméé is. Mindegy... ilyesmivel magyarázni ezt a helyzetet elég abszurd lenne, úgyhogy nem fogom megtenni. - Nem szállok szembe azzal, hogy te leszel velem, értem, miért és értékelem az egyetértéseteket is, csak... Nem tudom, totál kikészít ez az egész, Luxra elég rágondolnom és még a nemlétező szőrszálaim is szétmerednek. - Kellene mesélnem arról, ami a múltban történt? Arról, amit gyerekként nem értettem? Arról, hogy anyám féltett, mert tudta, akkor is ha, csak ösztönből, de tudta, hogy úgy kering körülöttem Lux, mint macska a kása körül? Nem hiszem, hogy abból, amit Asaménak sikerült elmondanom, nem érti ezt meg.

- Tudom, hogy félsz tőle – jelenti ki és magához ölel. - Ahogy azt is, miért. Egyszer már beszélgettünk róla... De ha mersz beszélni a félelmedről, talán le is tudod azt győzni, neked pedig az kell, hogy legyőzd, különben ő nyer... Mellesleg, csibe, maximum a tollaid meredhetnek szét, nem a szőrszálaid – tolja be mosolyogva és egy újabb csókot nyom a fejemre. Apró mosoly fut át a számon, többre azonban most nem vagyok képes, a helyzet túl komoly ahhoz, hogy el tudjak szakadni tőle. - Próbálj meg megnyugodni kicsit. Tudom, hogy nem könnyű, de ha feszült vagy, az neked sem tesz jót és Lux eléri, amit akar, hogy szerda délutánig kellően nyomás alatt tartson ezzel.

- Nem tudom legyőzni - jelentem ki csendesen. - Próbálták kioldani belőlem, állítólag elmeséltem részletesen, mi volt anno, miközben teljesen nem is emlékszem rá. Csak részletekre emlékszem, de tök elég - magyarázom el, miközben belekapaszkodom Asame hátán a ruhájába és vállára fektetem az arcomat. - Most még könnyen kijöttünk a se kép, se hang állapotomból... de korábban órákra is képes voltam megkukulni. Nincs igazán mit beszélni róla, meglátom Luxot és szétfeszít az idegesség. Tipikusan az a helyzet, amikor a Pokol legmélyén, vagy a Naptól öt centire jobban érezné magát az ember, csak ne kelljen ott lennie - beszélek tovább. - Nem az a gond, hogy nyomás alatt tart, mert hazaküldöm a faszba, ha nem bírom tovább és otthagyom, aztán a testőreink kicseszik a házból... Nehogy már azt higgye, mindent lehet! Itt mi vagyunk otthon és ha nem távozik önként, lábon, akkor ki lesz hajítva, ezen nem parázom. Azon sem, hogy nem lesz lehetőségem felállni és lelépni. Inkább az a gáz... hogy... nem fogok tudni...

- Egyezzünk meg valamiben. Ha úgy érzed, elég volt, nem bírod, jelzed valahogy, és az egészet befejezzük ott és akkor. Rendben?

- Látszódni fog, hol szakad el nálam a cérna - mondom keserűen elmosolyodva. - Tudod, mit érzek még a félelmen kívül? - kérdezem suttogva.

- Mit? - kérdezi meg, hiszen szeretné, ha kimondanám.

- Gyűlöletet. Olyat, amitől meg akarom ölni - vallom be ugyanolyan csendesen. Ijeszt az, hogy Lux ezt váltja ki belőlem. Az, hogy érzem, el tudnám veszíteni az eszem és ki bírnám zsigerelni őt. Hogy valahol mélyen azt akarom, hogy kurvára szenvedjen, miközben kinyuvasztom. És ha belegondolok, mi miatt akarom magam mellé Tatsukit, mikor Lux a közelembe merészkedik, akkor ezt talán felsorolhatom indoknak; ő szemrebbenés nélkül, puszta kézzel is a halálba tudná kínozni azt a kínai férget.

- És ez megrémít...

- Ja. Mert... nem csak átvágni a torkát és heló... hanem morbid... kegyetlen módon kivégezni...

- Vissza akarod neki adni azt a szenvedést, amit kaptál tőle?

- Ráfogható... igen, olyasmi.

- A gyűlölet és a bosszú kegyetlen dolgokra képes. - És bólintok pár aprót még mindig a vállán fekve, jelezve, hogy tudom és egyet is értek vele. Ez a gondom... nem tudom, mit látnék a tükörben viszont, ha ilyen szörnyű tettet tudna valaki kihozni belőlem... de abban biztos vagyok, hogy többé már nem tudnék magamra úgy tekinteni, ahogy most és hogy már nem lennék ugyanaz a hülye tizenhét éves fiú sem. Nem mellesleg meg valszeg Asame sem lenne büszke rám, ha eldurranna az agyam és kinyuvasztanám Luxot. Márpedig nekem fontos, hogy ő mit gondol rólam, hogy tekint rám... nagyon fontos. - De vajon tényleg képes is lennél rá? Egy dolog elgondolni, egy másik érezni, de megtenni...

- Nincs kétségem afelől, hogy képes lennék rá - jelentem ki. - Tatsuki arra tanított, hogy legyek kegyetlen és az is tudok lenni. Az, ahogy egymással harcolunk... sokszor csak játék... de a játékok mindig fejlesztik, tanítják az embert. - Tatsukiban a könyörtelensége a legvonzóbb a számomra. Az, hogy az egész lénye a mozgásától kezdve a megjelenésén át egészen a pillantásáig azt üzeni, hogy mindenféle lelkizés nélkül kicsinál, ha ellene állsz. Az, ahogy bánt velem, miközben megkefélt... Nyersen, durván, mégsem foghatom rá, hogy nem figyelt rám, hogy rossz volt, mert... Mert nem, kész.

- Nem szállok vitába veled ezzel, mert egyetértek azzal, hogy a játékos harc is tanít. Ám teljesen más az, mikor valakit megkínzol, majd végzel vele, ha nem hal bele a sérüléseibe – mondja csendesen, apró sóhajjal. Képszerűen el tudom képzelni ezt, szinte látom Asamét egy földön heverő, már alaposan ellátott bajú embertől nem messze, aki már csak a kegyelemdöfésre vár. - Ahogy kínoztam már én is halálba valakit, mert a gyűlölet vezérelt, és ahogy kínoztam meg olyan embert is, akit sosem gyűlöltem... - tesz utalást Naotóra. - A kegyetlenség azonban nem áll szemben a becsülettel. - Most nyugodjak meg? Nem értem, miért bátorít, hiszen én szeretném elkerülni, hogy meg kelljen kínoznom valakit. - Becsületes lehetsz úgy is, ha kegyetlen vagy, ha attól félsz, hogy ettől elítéllek, mert így érzel, tévedsz. De azzal magadnak kell megbirkózni, amit utána a tükörben látsz, ahogy nekem is magamnak kellett, mikor az első ilyet apám parancsára követtem el. - Jó, az más... Más parancsra tenni és más a magad akaratából... Teljesen más. - Kegyetlenné akart tenni... Órákig álltam a kikötözött testőr előtt kezemben egy wakizashival. A fickó elárulta az öreget, ezért halnia kellett... Négy óra elteltével, mikor apám visszatért és még mindig nem volt egy karcolás sem a testőrön, bedühödött. Hogy ő tette vagy én? Lényegtelen. Az én kezemben volt a rövid kard, amivel apám halálra kínozta, majd a végén úgy vágta át a torkát, hogy a lehető legnagyobb fájdalomban haljon meg a férfi – meséli el nekem. Látom ezt a jelenetet is, végig, mindenestől. Párosul hozzá az undorító vérszag is, ami felkavarja a gyomrom. Még a kard markolatát is a tenyeremben érzem, mintha én tettem volna, mintha Asame helyében lennék. - Végül is elérte, amit akart – mondja, aztán rágyújt megint -, de a becsületet sosem hagytam, hogy kiölje belőlem... Lux megérdemelné azt a halált, amit felvázoltál.

- Ez nem jelenti azt, hogy meg is akarom tenni - mondom ki hallhatóan nem a legjobb állapotban. Émelygek a vérszagtól, noha tudom, igazából nem érzem, csak emlék az egész. - Beleférne a profilomba azok után, hogy évekig Tatsuki tanított... de nem tudnék elszámolni magammal. Nem hiszem, hogy jobban érezném magam attól, hogy megnyuvasztom Luxot - vallom be. - Nem múlna el a hideglelés, nem felejteném el az érintését, nem oldanék meg vele magamban semmit. Akkor meg minek? - teszem fel költőien a kérdést.

- Biztos vagyok benne, hogy nem is fogod – jelenti ki végül. - Ahogy én sem akartam megtenni és nem is tettem meg. Az akaratod pedig igenis erős, tudom... És magadat sem váltod meg vele, mert jobb nem lesz utána. Az elégedettség, amit érzel, pillanatnyi, de nem feledtet semmit – erősíti meg azt, amit mondtam.

- Ne felejtsd el, hogy van egy határ nálam, ami után nincs kontroll - figyelmeztetem csendesen Asamét, éltelenül. Őrjöngeni vagy Bakarit megölni sem akartam semmikor, csak elpattant a húr, elveszítettem a kapcsolatomat az eszemmel és csináltam, amit az ösztön diktált.

- Tudom, csibe - mondja, majd összeborzolja a hajamat. Elég könnyen veszi, ami azt illeti, én meg mindig megküzdhetek az őrülettel, ami megkörnyékez és sosem lehetek biztos benne, hogy amikor magamhoz térek, ugyanaz a hülyegyerek leszek, aki voltam.