190.

Asahito

Fájdalmasan nyögök fel, ahogy nekiesek az íróasztalnak. Nem igazán szokott zavarni ez a dolog, de most magam is meglepődöm, s mikor Yoru az ajtót bebaszva távozik, oldalam fogva ülök le székembe. Érzem, hogy remeg a kezem, ám a bennem lévő düh helyét most a meglepettség vette át. Nem Yoru reakciója miatt, nem az első eset, hogy így kiviharzik innen, sokkal inkább a saját gyengeségem miatt, mert gyengének érzem magam. Nem lelkileg, nem az akaratommal van baj, fizikálisan. Mi a fasz van? Ahogy megnyugszom, hirtelen azonban minden változni kezd. Rágyújtok és lehunyom szemem. Ha most hívnám fel, elküldene a faszba, tudom, ismerem, így hagyom, hogy egyelőre lecsillapodjon ő is. Talán nem ártana azt tenni, amit kér és nyugton maradni, de az nem én lennék. Gőzöm sincs, mennyi idő telik el így, végül csak rászánom magam és felhívom őt. A testőrök már persze értesítettek arról, hogy összepakolt magának néhány holmit és csak remélni merem, hogy visszajön, hogy most sem váltja be a fenyegetéseit.

- Mondd! - mordul bele a telefonba, amint felveszi. Tehát most rendesen felbasztam az agyát mégis. Már nem is tudom, akarok-e egyáltalán bármit is mondani. Makacs és büszke vagyok, ő pedig jelenleg rideg és elutasító. Ügyes vagy, Asa!

- Hogy vagy? És hol?

- Jól és jó helyen, majd megyek valamikor - válaszol kurtán, én pedig csak felsóhajtok.

- Mikor? - kérdezem csendesen.

- Nem tudom. Ja ne! - Bontja a vonalat, én pedig most az egyszer tényleg kétségbe esek, hogy nem jön vissza. Hogy csak meg akart nyugtatni ezzel a szöveggel és ez cseppet sem azt a hatást váltja ki, amit el akart érni. Újra elkap a remegés, gyengének érzem magam és a látásom is homályosodik. A picsába! A telefon is kiesik kezemből, de annyi erőm sincs, hogy felvegyem és szóljak bárkinek is. A szék támlájának döntöm fejem és lehunyom szemem újra. Le kell nyugodnod, Asa, különben kurva nagy gáz lesz, bár nem tudom, lehet-e ennél is nagyobb.


Életemben másodjára lesz úrrá rajtam a pánik, ám ez rosszabb jelenleg még annál az állapotnál is, mikor megtudtam, hogy Nagano és Morikawa félholtra verette Yorut. A magány furcsa és fojtó érzése kerít hatalmába és ez tovább ront az állapotomon. Tisztában vagyok azzal, mi történik velem. Az orvosom mindent elmagyarázott annakidején, most mégsem tudok lehiggadni megint, pedig akarok. Nem akarom ezt az állapotot és nem akarom tolókocsiban végezni még, de egyszerűen nem megy... Félek. És ez a félelem most csak még jobban lök afelé, amitől rettegek: hogy lebénulok.


Gőzöm sincs, mennyi idő telik el, nem érzékelek már dolgokat, csak abban reménykedem, hogy valaki rám nyitja azt a kurva ajtót és orvost hív, vagy legalább segít eljutnom az ágyamig. Kurva mindegy, csak történjen valami. A hangokból ítélve azonban úgy tűnik, most az egyszer a kamik kurvára szeretnek, mert nyílik dolgozószobám ajtaja, majd Junya aggodalmas hangját hallom meg. Meg sem lep, hogy fekete párducom testőre lép be hozzám és nem a sajátom egyike. Bagirám még ilyenkor is rajtam tartja a szemét. A srác segít felállni, majd lassan megindul velem szobánk felé és időközben a saját két vérebem is megjelenik. Átvesznek Junyától, majd ők maguk visznek be a szobába és fektetnek az ágyba, míg Yoru testőre már az orvossal beszél telefonon.


Képszakadás...


Ismerős illatot érzek meg és puha ajkakat sajátomon. Kinyitom szemem, és Yorut pillantom meg. Arcán aggodalom ül, de én csak halványan elmosolyodom és kinyújtva felé kezem húzom őt mellkasomra, majd arcom hajába temetem. Sajnálom, Bagira. Tisztában vagyok vele, hogy ennyi nem lesz még elég, hogy majd beszélnem kell vele komolyabban mindenről, de egyelőre úgy tűnik, beéri most ennyivel is, amit nem bánok. Végül kibontakozik ölelésemből és csókot nyom homlokomra. Nem akarom, hogy elmenjen, ezért megfogom kezét.

- Nem megyek sehova, pihenj! - mondja kedvesen. Csak bólintok, jelezve, hogy rendben, ő pedig felkel mellőlem és elindul az ajtóhoz. Lehunyom szemem. Hallom, hogy beszél valakivel, s mikor felismerem Deon hangját, elmosolyodom. Hozzá menekült tehát, ami teljesen megnyugtat. - Ha akarsz vele beszélni, most tudsz. Fáradt, de már jól van - magyarázza a kölyöknek.


Deon gondosan becsukja maga mögött az ajtót, Yoru pedig nem jön vele, tehát ők ezt megbeszélték már. Gyanítom, hogy párducom elmesélt neki mindent, ami történt és most emiatt van itt a srác velem kettesben. Zokniban, ahogy szokott, lassú léptekkel lépdel az ágyhoz, s míg ideér, végig engem néz. Megáll és felsóhajt.

- Most meglehetősen utállak - jelenti be csendesen, de egyelőre nem mond többet, kivár. Nem tudok mit kezdeni ezzel az infóval jelenleg, így nem lep meg a dolog.

- Ezt ráértél volna közölni később is - felelek neki halkan, de minden él nélkül. Yoruval akarok lenni most. Nem tudom, mit akar hallani a kölyök tőlem. Fasz voltam, úgy viselkedtem, ahogy nem kellett volna és ezt belátom, be tudom látni, de nem neki. Magamnak már órákkal ezelőtt, a párducomnak meg valószínűleg csak órák múlva, de megteszem, ahogy eddig is megtettem. Nehézkesen ülök fel, s helyezkedem kényelmesebb pozícióba, mert utálok teljesen vízszintesen feküdni. Majd fekszem akkor, ha már megdöglöttem, addig csak a kórházi fekvésekre emlékeztet és az ott eltöltött két napra, mikor annak idején kiderült, mi bajom van. - Mit szeretnél? - kérdezem meg végül, mert Deon továbbra sem hajlandó megszólalni, csak engem figyel. Remélem, tetszik a műsor. Igen, a nagy yakuza, aki mindenkivel képes kegyetlen lenni, aki pont leszarja, hogyan vélekednek mások a dolgaival kapcsolatban, most gyenge és sebezhető.

- Megkérni, hogy ne nyugodj bele abba, hogy Yoru hozzám fordult most, hanem mielőtt legközelebb eddig fajulnának a dolgok, gondold végig, hogy mi van, ha egyszer nem hozzánk jön, hanem megy az orra után egyenest valamerre és nem jön vissza, nem veszi fel a telefont és nem hagyja megtalálni magát. Nem fogja végignézni, ahogy tönkremész mellette és Asame leveszi rólad a kezét, ha csak baszol el mindent, mert ő sem fog semmit belefeccölni egy olyan emberbe, aki reménytelen. Meg tudják tenni és meg is fogják.

- Tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy márpedig kénytelen lesz végignézni a dolgot. Nem a saját felelőtlenségem miatt, vagy azért, mert magamnak okozom a dolgot, Deon. A folyamat visszafordíthatatlan, rohadt nehéz ép ésszel végigcsinálni ezt. Tudni, hogy teljesen mindegy, mit teszel, évek-évtizedek múlva tolókocsiban végzed, majd meghalsz. Hogy nem kaphatsz akármit, mert rontja az állapotodat és ezt nem lehet sehogy sem kivédeni.

- Fiatal vagyok, nem hülye és fel vagyok világosulva a tényállásról - közli egyszerűen. - Szerintem pontosan érted, hogy nem az önhibádon kívüli dolgokra utalok, hanem amikor tombolsz, mintha kötelező lenne és nemhogy túlfeszíted a húrt, de elszaggatod hatszor. A saját életedet és Yoru boldogságát rövidíted meg a felesleges baromságokkal - jelenti ki csendesen, de magabiztosan. - Nézd... a büszkeség nem egyenlő a gőggel és bánhatsz úgy velem továbbra is, mintha egy idegen lennék, de ha szarnék a fejedre, nem itt tépném a szám. Ne csináld ki magad - kér meg határozottan. - Nem kell a kioktatás, nem kell beismerni semmit, nem tartozol bocsánatkéréssel sem felém, meg semmi. Azért nem fordultam ki az ajtón rögtön azután, hogy beközöltem a kis monológomat, hogy ha valamit mondani akarsz, azt meghallgassam, de ezekre a lepasszolásokra nem vagyok kíváncsi. Nekem te ember vagy, csak másodlagosan yakuza és ha már így belejöttem a beszédbe - folytatja lendületesen -, azt is megosztom veled, hogy hajdanán Asame azt mondta nekem rólad, hogy simán képes lennél veled szemben fülét-farkát behúzott kutyává tenni Morikawát és Naganot. Nekem az erő és a Yoruval egymás közé tett egyenlőségjel és az összetartásotok tetszett meg bennetek, az vonzott, nem a menő külső, vad viselkedés, vagy valami más, de ezek a dolgok úgy működnek, hogy ha az egyik eltaknyol, rántja magával le a másikat is. Nem tudom, meddig akarsz takarózni az esemeddel, de ha végre hajlandó leszel összeszedni magad és értelmes dolgokra fordítani az energiádat, nem lesz szükséged arra, hogy egy tizenhét éves sráccal is úgy viselkedj, mint egy morgós, harapós kutya. Én hiszek benned, de ez kurva kevés ahhoz, hogy bármi is változzon, neked kell tenned azért, hogy joggal legyél büszke - mondja ki nyíltan, azzal sarkon fordul és az ajtó felé indul.

- Nem vagyok büszke magamra - zárom ennyivel az egészet. Nem akarom megrövidíteni a Yoruval tölthető időt, de nem akarom azt sem, hogy végigszenvedje velem a dolgot, ha nem akarja. Vele akarok lenni, ez tény, de én nem tudnám elviselni, ha végig kellene néznie azt, ahogy tönkremegyek, mindegy, hogy minek a következtében... - Nem akarom, hogy végig kelljen néznie... - Erre Deon megáll és visszapillant a válla felett rám.

- Szívós, erős, kitartó srác - mondja csendesen -, nem fogja könnyen feladni. Te vagy számára a legfontosabb és szerintem nem lenne fair, ha kihagynád abból a döntésből, hogy veled legyen-e a halálodig, vagy sem. Tudjuk mindketten, mit akarna, te viszont, ha meg akarod tagadni tőle, akkor ezt egyértelműen közöld vele, mert ha így lassan elűzöd magadtól, minden szépet és jót, amit együtt éltetek meg, besározol és összetörsz, ez pedig embertelen, méghozzá mindkettőtök számára - mondja el lassan, őszintén a véleményét. - Előbb vagy utóbb mindenki meghal, így vagy úgy. Te döntesz, hogy a meglévő idődet úgy töltöd, mint egy őrült, akinek minden mindegy, vagy megragadod a jó dolgokat és mész előre, amíg bírsz. A saját munkád és életed barmolod szét az előbbi esetben - teszi hozzá komolyan, még mindig csendesen beszélve. - Ismerek olyat, aki ott volt az utolsó percig a szerelme haláláig, a karjában halt meg a fickó. Beleroppant, igen, ráadásul senki sem volt mellette, Yorunak azonban vannak barátai és nem fogjuk cserben hagyni - jelenti ki magabiztosan. - Annak, hogy kimúlsz, ugyanúgy esélye van egy hirtelen támadt csetepatéban, vagy egy előre tudott lövöldözésben, nem kell hozzá szklerózis. A fájdalomtól nem tudod megóvni, mert aki szeret téged, annak fájdalmat fogsz okozni életed során és a haláloddal is. Az egyetlen módja, hogy mindenkivel megutáltatod magad, de aki igazán szeret, az akkor is szenvedni fog, ha elkergeted magad mellől és még sokkal jobban fog neki fájni, hogy úgy kell tennie, mintha utálna, miközben veled akar lenni - mondja őszintén. - Így van kitalálva a szeretet és a szerelem, ezért kell hozzá bátorság és erő. Lehet harcolni a természet ellen, csak nem érdemes. Nem csak te élsz a halál árnyékában, ismerek olyat is, aki rendezi el a dolgait, tudatosan készül rá, hogy bármelyik napja lehet az utolsó és kurvára félek, hogy meghal, mert nagyon szeretem, de halhatatlanoknak kellene lennünk, hogy ezek a dolgok ne legyenek az életünk részei.

- Hidd el, nem akarok senkivel sem kibaszni ilyen módon, de Yorut sem akarom kitenni ennek az egésznek. Tudom, hogy neki kell döntenie, sőt, tudom, hogy valahol már eldöntötte azt is, hogy mellettem marad, de nem tudom... - mondom tényleg bizonytalanul, mire Deon visszafordul felém.

- Nem tudsz úgy dönteni, hogy meg tudd kímélni őt. Nem volt ilyen opció a lehetőségek közt és egyelőre az a helyzet áll fenn, ami mellett hiába keresed, nincs. Én... nem akartam szeretni Asamét... - vallja be kissé talán nehézkesen -, de pont olyan volt, ami egyre jobban tetszett és vonzott, minél többet láttam meg belőle... Nem volt esélyem kikerülni ezt a kapcsolatot, pedig akartam... próbáltam... és tudtam, hogy mindig kibaszottul fogom félteni... hogy gyomorgörccsel fogom hazavárni, vagy pislantás nélkül figyelni őt éles helyzetben... hogy hezitálás nélkül ölnék érte és az sem érdekelne, ha bajom esne... mert nekem ő kell, én őt akarom... Amikor a te véred kellett, annyi vért vesztett egy lövés miatt... eldöntöttem, hogy ha meghal... - Látszik rajta, hogy egyre nehezebben beszél, hogy még a gondolat is összeszorítja a torkát és mellkasát, de állhatatosan folytatja. - akkor is, ha nem volt ideje kitanítani... viszem tovább az egész mindent, ami körülveszi... a helyére lépek és folytatom, amit csinált, amit elkezdett, méghozzá minél pontosabban úgy, ahogy ő csinálta... Ő engem választott utódjának és én ezt, azt hiszem, akkor fogadtam el. Akkor jutott el az agyamig minden súlyával, hogy... pártfogoltként kötelességeim vannak és elhatároztam, hogy azokat... bármi áron teljesíteni fogom. Én tudom, hogy bele fogok dögleni, ha Asame meghal... de egy részem életben fog maradni, hogy mindaz, ami ő, az fennmaradjon... És persze hozzáteszem, ami én vagyok... aztán majd keresek valakit... aki már kettőnk munkáját viszi tovább. Pártfogoltnak sem könnyű lenni, ha nem egyszerű pártfogolt vagy, a srácokkal beszéltünk erről... és kábé csak bízni tudunk benne, hogy az elhatározásaink, az akaraterőnk és a barátságunk elég lesz. Ettől függetlenül... ha szar is, ha nehéz is, ha kegyetlen vagy fájdalmas is... ezt így kell, ezt egyikőnk, sem Yoru, sem Kazu, sem pedig én nem kérdőjelezzük meg. Ezt így akarjuk.

- Tudom - felelek ennyit, mert erre már képtelen vagyok bármit is válaszolni Deonnak. Tudom, hogy így vélekednek... Tisztában vagyok vele, hiszen beszéltünk Yoruval erről, hónapokkal ezelőtt, mert tudni akart mindent és mert én is úgy éreztem, hogy joga van tudni, mivel jár ez. Akkor egy egész éjszakát töltöttünk beszélgetéssel, hogy tisztázzuk, mivel jár a betegség, hogy mit akar tenni, mit várunk el egymástól és hogyan tovább. Mellettem akar maradni végig, én pedig nem akadályozhatom meg ebben.

- Vigyázz magadra és Yorura! - kér, majd távozik a szobából. Felsóhajtok és kibámulok az ablakon, percekkel később azonban újra nyílik szobám ajtaja, majd Yoru lép be rajta, végül letelepszik mellém az ágyra. Talán mondanom kellene valamit neki, talán felesleges, hiszen tudja, így csak felülök, s magamhoz ölelve őt fúrom fejemet nyakához.


Életemben először talán...
Zokogok.


Nem szól, szorosan ölel magához és várja, hogy megnyugodjak, de ez most megint pokoli nehéz. Újabb hosszú percek telnek el némán, úgy, hogy csak bújok ölelésébe, míg ő továbbra sem ereszt el. Valamelyikünknek szólni kellene, mondani valamit, de jelenleg a csend és ez a helyzet azt hiszem, nyugtatóbb mindkettőnknek. Teljesen elnyugszom, már csak fekszem párducom ölelésében, s úgy helyezkedem, hogy fejem mellkasára hajthassam. Szíve kellemes ütemben dobban, s most az egész teljesen olyan, mintha az enyémmel együtt tenné. El akartam lökni magamtól őt... azt akartam, hagyjon itt a faszba, hogy ne kelljen végignéznie, ahogy emberi roncsként végzem és meghalok, de be kell látnom, nélküle nem tudnám folytatni még ennyire sem. Kell nekem, szükségem van rá és akarom, hogy velem legyen...

- El akartalak lökni magamtól, nem akartam, hogy végig kelljen nézned, ahogy szép lassan egy emberi selejt leszek - mondom csendesen, szinte alig hangon, de bújva párducomhoz. - De nem tudom nélküled folytatni. Nem akarlak megláncolni, soha nem akartalak, mégis úgy éreztem, hogy ezt teszem. Azzal, hogy elmondtam neked mindent erről a betegségről, belekényszerítettelek abba, hogy mellettem maradj, hogy ne akarj kiszállni, mert sajnálsz, ezért úgy döntöttem, inkább ellöklek magamtól, de ma, mikor Junya közölte, hogy leléptél, én pedig rosszul lettem, megijedtem... Megijedtem, hogy nem vagy velem, hogy úgy döglöm meg, hogy nincs mellettem az, aki mindig is a legtöbbet számított, te, Bagira.

- Nem láncoltál magadhoz - mondja rekedtes hangon. Talán az előbb ő is együtt sírt velem, s most attól ilyen karcos a hangja. - Magam vállaltam, hogy melletted leszek végig, Asa. Ápollak, ha kell, mert ezt akarom. Minden együtt tölthető percet kihasználni és veled lenni. Ez nem teher, nem áldozat...

- Tudom, megértettem. Sajnálom... - mondom csendesen, mire csókot nyom fejemre, majd óvatosan elfektet az ágyon, s mellém fekszik. Hozzábújok, az ölelésébe menekülve, a karjai közé. Nem akarom őt elveszíteni, mert sokkal többet ér nekem bárminél.