193.

Tatsuki

Számolgattam az időt, hogy úgy érjek vissza, hogy Shinji még mozgásképtelen legyen. Öt óra telt el, mióta megkapta a mérget, talán öt és fél, úgyhogy már nincs sok hátra, de ennél jobban nem tudtam sietni. Most azonban cigivel a számban lépdelek végig a folyosón, aztán benyitok a sráchoz. Az ágyon hever, ráadásul a pillantásából látni, hogy már kikezdte rendesen az idegeit, hogy az orrát sem bírja megvakarni. Nos igen, ez már csak ilyen. Lassan mosolyra húzom a szám, aztán miután ráfordítottam a kulcsot, komótos léptekkel indulok felé. Hamutartót veszek a kezembe, majd leülök mellé. Nem szólalok meg, csak kedvtelve nézem őt. Noha imádok vele harcolni, abban is van valami izgalmas és elragadó, hogy képtelen lenne ellenállni. Most kellene olyasmiket művelnem vele, amiért össze kéne vernem, hogy megtehessem, de nem fogok, hiszen még mindig jobban kedvelem legyőzni, mint az ilyen könnyű győzelmeket. Nincs kérdése, bizonyára tudja, hogy Bakari értesített bravúros kiruccanásáról és valószínűleg azt várja, hogy elszívjam a cigimet, majd jól lecsesszem. Az elszívás megtörténik, elnyomom a csikkemet, a lecseszés azonban elmarad. Tuti kiosztották már, én amúgy sem az apja vagyok, amíg pedig nem esik baja, nem fogok vele veszekedni. Nem mondom, hogy okos ötletnek tartom, amit csinált, de pontosan azt bírom benne, hogy küzd, ellenáll, törekszik, nem bír nyugodni.


Leteszem a hamutálat, azzal nekiállok lefejteni Shinjiről a ruháit. Nem könnyű egy magatehetetlen emberrel, sem szexre bírni, de az nyilvánvaló, hogy ennyi engem ugyan meg nem akadályoz. Kihámozom az ingjéből, nadrágjából, meg minden másból is, a duzzogása vagy dacos hallgatása pedig kifejezetten bejön. Mikor meztelenné válik, egyszerűen otthagyom, elmegyek kezet mosni a fürdőszobába. Azt hiszem, érdekes lenne belehallgatni a fejébe, érdekelne, mit gondol, azonban ez sajnos nem olyan egyszerű, mint a telefonok esetében, úgyhogy buktam. Visszatérek, síkosítót kerítek, összefogom a lábait és a vállamhoz támasztom őket, s megujjazom. Ilyen könnyű dolgom sem volt még vele, azt hiszem, csak akkor, mikor szeretkezni akart, nem pusztán azt, hogy megdugjam. Abból a szempontból viszont igencsak nehéz ez az egész, hogy a srác teljes mértékben elutasító, nemcsak egy szót sem szól, de még az éjjeliszekrényt bámulja, majd végül lehunyja a szemeit. Nem törődöm most ezzel, alaposan bekenem, bejárom ujjammal, aztán megfordítom Shinjit, félig lehúzom az ágyról, majd szétrúgom lábait, betérdelek közéjük, előveszem a farkam és lassan a seggébe tolom. Nagyjából hangtalanul tűri, én pedig ráhajolok és végigcsókolom nyaka ívét, vállát, jobbommal pedig farkára fogok, hogy felizgassam. A némafilm egészen addig tetszett, míg belé nem nyomultam, innentől azonban hallani akarom őt, s bár egy ideig még nem lesz képes mozogni, aztán lesznek gondjai a koordinálással, a szexszel még a szer is gyorsabban feloldódik a szervezetében.


Küzd, a természet ellen azonban nem lehet. A farka lassanként megkeményedik, a hangja pedig némileg később, de megered, így lassú lökésekkel is ingerlem. Ha ebben a játszmában akar győzni, már azelőtt futnia kellene, hogy hozzáértem, ezt azonban öt-hat órája lazán elszalasztotta. Mélyen a bőrébe harapok, most is otthagyva a fogaim nyomát. Kap rá egy csókot, utána azonban még megismétlem párszor kicsit arrébb. Azt hiszem, így sem élvezi, vagy most túl jól küzd a kéj ellen. Utóbbit kétlem, de nem tudom, az egészben nem vagyok biztos, úgyhogy mindent abbahagyok, hogy megtudjam, mi a fasz van. Shinji furcsán veszi a levegőt, amit nem lehet egyszerűen betudni annak, hogy megküzdött magával azért, hogy elfojtson minden feltörni kívánó hangot. Kedvem az lenne a hajába markolva megemelni a fejét, de nem teszem, mert valami nem stimmel, így pedig nekem sem oké a dolog. Fölé telepszem, majd behajolok az arca elé, hogy lássam, milyen képet vág. A könnyei megijesztenek és valahogy nagyon furcsán érintenek. Nem értem, miért és azt sem tudom, mit csináljak vele. Azt hiszem, jobb lesz, ha ezt most beszüntetem.


Felpakolom a srácot az ágyra, takarót húzok rá, majd mellé vackolom magam, fejét a vállamra igazítom, karját átvetem a felsőtestemen, ahogy ő szokta. Óvatosan, szelíden, gyengéden bánok vele, mert bizony előfordulhat, hogy sikerült bántanom, pedig nem akartam. Cseppnyi szándék sem volt bennem, hogy fájdalmat okozzak Shinjinek, éppen ezért simogatom most őt, hogy megnyugodjon. Sírja ki magát, persze, annak sokkal több értelmét látom, mint visszafojtani azt, ami most kibukott belőle, bár nem vagyok benne biztos, hogy ezzel ő is tisztában van. Lehet, hogy csak megtépázta az idegzetét az órákon át tartó mozdulatlanság, vagy az, amit Ryuuichitől kapott fejmosás címszóval, és nem én basztam el valamit, de bármelyik is a nyertes válasz, nyugodtan sírjon. Meg is teszi, könnyei a bőrömre potyognak, noha hangot még mindig nem igazán produkál. Nem baj, a zokogást amúgy sem szeretem annyira hallgatni, hogy ragaszkodjak hozzá. Csendben megvárom, amíg kiadja magából a dolgokat, lecseng nála ez az egész. Tudok türelmes is lenni, csak nem sűrűn, meg akarnom kell. Most akarom.


Sikerül megnyugodnia, bár elég lassan. Nem is csodálom, kurva biztos voltam benne, hogy a hallgatás, a hidegvér, a türelem, a zárkózottság valami olyasmit fog meg benne, ami ha egyszer kijön, azt nem lesz öröm nézni. Igazam lett, noha ennek azért ugyancsak nem örülök. Mikor úgy fest, abbahagyta, papírzsebkendőért nyújtózom, majd megtörölgetem a szemét.

- Orrot akarsz fújni? - kérdezem meg tőle. Egyet pislant, amit nemlegesnek könyvelek el és annak, hogy ha lehet, most nem beszélne. Kár, pedig a következő kérdésem az lett volna, hogy meg akarja vitatni ezt az egészet, avagy sem. Jó lenne, mert nem bírom a kurva nagy kérdőjeleket a fejemben, de egyelőre ráér. Amennyire tudom, letörölgetem a mellkasomról a könnyeit, mert ahogy ide-oda csorognak a bőrömön, csikiznek, amit utálok. Vágtam már pofán azért kölyköt, mert nem értett a keze félretolásából, s úgy tűnt, viccesnek véli, hogy képes megcsiklandozni. Szerintem a legcsekélyebb mértékben sem mókás ezen szórakozni, úgyhogy kapott érte egyet. Utána tudta, mi a dörgés.


Nem tudom, mennyi időt bírok még ki némán, simogatva Shinjit. Igyekszem minél többet, a kérdés azonban, hogy miért sírt, annyira foglalkoztat, hogy csak elfogy a türelmem azelőtt, hogy ő próbálna magától magyarázatot adni.

- Mi készített ki ennyire? - kérdezem meg. Azt hiszem, ez a legmegfelelőbb megfogalmazás.

- A magatehetetlenség megrémített - feleli csendesen. - Megalázó volt.

- Hamarosan vége - mondom neki csendesen. - Nagyjából fél óra, mire a koordinációs képességek is teljesen visszatérnek, miután az ember moccanni bír, ezért kicsit sem csodálom, hogy kiakadtál. Vallatáskor szoktuk alkalmazni ezt a mérget, mert a tudat, hogy mindent tökéletesen érez a delikvens, mégsem tud semmit csinálni, elmoccanni, elég sokkoló tud lenni. Főleg, ha Bakariról van szó. - Aki képes tükröt függeszteni az áldozat elé, hogy premierként nézze végig a saját élveboncolását, amihez még csak fájdalomcsillapítót sem kap, anatómiai kiselőadást annál inkább. Pszichopata a pasas egy kicsit. - Ötször csináltam végig, de a megalázó kifejezés sosem jutott eszembe - ismerem be végül.

- A megalázó az volt, hogy nem tudtam semmit sem csinálni, nem tudtam küzdeni az ellen, hogy így megdugj. Más, ha hagyom, hogy úgy bánj velem, mint egy szajhával, ha csak pusztán azért tiltakozom és védekezem ellened, mert ehhez van kedvem, de ez most... ez egyáltalán nem ugyanaz a helyzet. Nem akarom ezt, soha többet nem akarom - halkul el hangja. Engem kurvára izgatott ez a helyzet, azonban Shinjit is megértem. Egy apró sóhajt követően puszit nyomok a hajába.

- Mondhattad volna, hogy nem akarod és akkor nem csinálom - mondom azért meg a srácnak, hiszen már annyiszor megbeszéltük ezt és mégsem... Mindig hagyja magát, mintha kötelessége volna, vagy én nem is tudom. - Engem ez izgatott, de nem akartalak megalázni.

- Érdekelt - vallja be. - Érdekelt, milyen, de abban a pillanatban, hogy tudatosult bennem újra, hogy nem tudok semmit tenni, egyszerűen... megijedtem. - Oké... most állok fel és keresek egy pszichiátert, mert ez már súlyos. Shinji kíváncsisága nem abnormális, de hogy valami rohadtul nem stimmel nála, az holt biztos. Faszom belé, de komolyan! - Nem mindig tudok beszéddel jelezni, néha kurva nehéz megszólalnom és nem tudom megmondani neked, miért. Ilyen vagyok. Makacssággal, daccal, dühvel vagy tettekkel védekezem.

- Nem sokban különbözik ez egy alapos megkötözéstől. Tény, tudni, hogy semmi baja a testednek, de mozdíthatatlan, vagy kikötözve lenni nem ugyanaz - ismerem el készségesen, hiszen mind a két szituációt jól ismerem. - Eszembe sem jutott semmilyen módon bántani téged, még csak lecseszni sem akartalak, mert gondoltam, abban volt részed - vallom be egyszerűen.

- Nagyobbra számítottam - feleli. - Megkaptam a magam fejmosását, hogy felelőtlen vagyok és közölték, hogy bőven elég büntetés, amit kaptam. Az is - ismeri el. - De ennél már az is jobb lett volna, ha kapok egy atyai maflást, mint aznap, mikor Deon után mentem és azt osszam be, de ez... Tudja mindenki, hogy rohadtul nem viselem el a tehetetlenséget, eszemben sem lett volna lelépni a fenébe, ha legalább valami papírmunkát az orrom elé tolnak, amivel elszarozom egész nap. Ez nekem... - Nem is tudja befejezni a mondatot, de nem kell, értem így is.

- Megértem - mondom ki őszintén. - Nagyon célzottan kaptad ezt, azt gondolom. Meg kell tanulnod nyugton lenni. Tudom, milyen szar, de majd ha tudod, értékeld át objektíven - kérem őt. - Valószínűleg kapsz majd feladatot is, de ha nem, akkor foglald el magad. Olvass, gondolkodj az életeden, tervezz... például.

- Terveztem - árulja el. - Volt pár plafonbámulással töltött órám, míg átrendezhettem a mennyezet mintáját a leghülyébb alakzatokba - mondja csendesen, halvány mosollyal, majd aprót sóhajt. Micsoda hülye... Mégis mosolyra húzza a szám ezzel. - Nehéz nyugton maradni, ha az egész életed arról szólt eddig, hogy ne legyél nyugton. Hogy mindig csinálni kell valamit, hogy a másnap jobb legyen, hogy túléld, hogy egyszerűen csak legyen, amitől telik az idő és hamarabb jön el a másnap. Mindemellett nem hiszem, hogy néhány itteni papírmunka elvégzése olyan nagy kérés lett volna, amire nemet kell mondani. Mindegy, megtanultam a leckét és soha többet nem akarom ezt. Volt időm gondolkodni ezalatt a pár óra alatt. Rengetegszer fogalmazódott meg bennem, hogy ha ilyen helyzetbe kerülnék valaha is, inkább lőjenek le, vagy altassanak el, mint egy kutyát, mert ezt nem akarom soha többet átélni.

- Dührohammal sokkal szarabb. - Igen, amikor legszívesebben szétvernéd a környezetedet, megölnél minden élőlényt magad körül, még egy épületet is le bírnál bontani a benned dúló idegtől, s a tested nem moccan, a kisujjad se bírod megemelni, az kibaszottul szar érzés. Még jobban felbaszta az agyam, többször is beleájultam, Bakari azonban felébresztett. Fordítva is így működött a dolog, csak ő jól bírta a tehetetlenséget, bízott bennem és tudta, hogy nem lesz baja. Hát... részben tévedett, mert én kurvára megkínoztam. - Ezt már hallottam, Shinji, hogy ha egy bizonyos színvonal alá csökken az élete valakinek, akkor öljem meg. Sőt, még őriztem is embereket, hogy ne bírják kinyírni magukat. - Ugyanaz a kettő volt mindkét esetben, Deon és Bakari. - Mindent túl lehet élni, a kérdés, hogy túl akarod-e élni - mondom meg komolyan a srácnak a véleményemet. - Ha te egy bizonyos helyzetben lemondasz az életedről, az a te dolgod, jogod van hozzá, én a kezeim nélkül nem akarnék élni - osztom meg vele. - Ez egy tapasztalat volt, ami majd megerősít. Mi sem azért csináltuk végig, mert kurva jó poén, arról meg nyilván nem kell mesélnem, hogy a mi életünk sem épp a nyugalomról szól. Leszűröd a tanulságot és mész tovább - közlöm vele.

- Túl, de az nem élet, ha már csak arra vagy képes, hogy beszélj és a szemedet forgasd, ha valami nem tetszik. Évekig így lenni, hogy másoktól kell függened, hogy valaki rád áldozza az életét, mert azt kell lesnie, hogy mikor mire van szükséged... Ez nem élet, Tatsuki. - Ebben teljesen igaza van, én sem akarnék így élni, nekem is az lenne a vágyam, ha ilyen helyzetbe kerülnék, hogy húzzák ki belőlem mindazt, ami életben tart, vagy pedig altassanak el, mérgezzenek meg. Akármit, csak ne kelljen így léteznem, mert ez szánalmas. - Ha valamiből talpra lehet állni, akkor küzdeni fogok, ez tény, alap, nevezd, aminek akarod, mert nem életcélom megdögleni egykönnyen, de egy ilyen helyzetben, ha már remény se lesz arra, hogy változhat bármi, nem akarnám folytatni - mondja meg komolyan, őszintén. - Mert ami nem öl meg, az erősebbé tesz, de tanultam belőle, habár elég kemény lecke volt - teszi hozzá kicsit megtörten, csendesen. Szelíd félmosolyra húzom a szám és lassan összetúrom a haját, eljátszom a tincsekkel, megforgatom az ujjaim közt őket, aztán az oldalamra hemperedem, a szokott módon magamhoz fogom Shinjit és az arcom a hajába temetem. Cseppet sem jött össze, amit akartam, amiért voltaképpen jöttem, mégsem bánom, sőt, még helyesnek is tartom, hogy itt vagyok. Lenne mit intéznem, rohangálni, tulajdonképpen csinálni azt, ami a dolgom, de minden felesleges jószerivel, ha a srác közben összeomlik. A telefonom megszólal, ám mivel nem azok a kivételes emberek keresnek, akiknek bármikor felvenném, s hogy felismerjem őket, külön csengőhangot kaptak, ezért most a csöndet ez a kis dallam tölti be. Most épp nem érek rá, majd később visszahívom, vagy kitartóan próbál elérni újra, nem izgat. Persze mikor másodjára hív újra, előhalászom a zsebemből a telefont, megnézem, ki keres, majd hogy nyomatékosítsam benne, alkalmatlan pillanatban zavar, kinyomom. Ezután némára állítom és visszatömöm a zsebembe. Várok még pár percet a beszéddel, ám ez csak arra jó, hogy valaki megpróbáljon bejönni a szobába. Halk kopogás után benyitna, ám a kulcsra zárt ajtó nem a megszokott módon engedelmes, a kulcsot pedig a zárban hagytam elfordítva, ahogy szinte mindig, ha nem várok vendéget.

- Most Shinji nem elérhető! - mordulok rá a kinti emberre. Válasz nem érkezik, valószínűleg fülét-farkát behúzva távozott, hacsak nem Ryuuichi vagy Deon akarta meglátogatni a testőrt. Nem számít, ők jóformán bármikor kereshetik őt, én nem. - Yoshimivel mire jutottál? Arról értesültem, hogy magad mellé vetted és elkísért - teszem hozzá. Közben a hátára gördítem a srácot, majd felkelek mellőle, hogy levetkőzzek. Amint ezzel megvagyok, visszabújok a takaró alá, mellette elhelyezkedem, karommal és lábammal pedig átkulcsolom a testét.

- Használható anyag, de ráfér egy alapos seggbe rúgás, hogy összekapja magát. Lazán háromszor meg tudtam volna ölni, ő meg csak pislogott, mint borjú az új kapura. Tud logikusan gondolkodni, össze tud rakni dolgokat. Igen, vele léptem meg, ami részben oké, de talán elvártam volna, hogy megállít. Hogy megpróbálja, nem pedig egyből a kútba ugrik. Van mit rajta azért alakítani.

- Ha az alapanyag jó, kitartó munkával formát lehet létrehozni belőle. Ez a lényeg - mondom meg egyenesen, hiszen Jeremyvel is rengeteg munka van még, Araham nem győz rá panaszkodni, mert nem bír kussban lenni, megülni a seggén, ugyanakkor összerándul a legkisebb rászólástól és túl engedelmes. Nem is érti, miért választottam őt, én viszont nagyon jól tudom és megrángatom, ha nem kap észhez. Azt viszont Araham is kénytelen elismerni, hogy tehetsége van, úgyhogy nem küldte haza az első lehetséges alkalommal. Ez a fontos, minden más alakul. - Meglépni innen hülyeség volt, de csak nagy nehézségek árán tudnék felsorolni olyat, aki ne tette volna meg - jelentem ki elmosolyodva.

- Végülis már mindegy. Megkaptam érte a magamét és ennyi. Te jutottál valamire?

- Tetsujit próbálom horogra akasztani - árulom el Shinjinek. - Majd ha jutok valamire, szólok - rázom le ennyivel a témát, mert amit mondtam, azt állni fogom. - Hogy érzed magad? Kérsz valamit?

- Jobban - feleli röviden -, fáj a vállam és... nem tudom. Minden olyan, mint amikor Mao meghalt - vallja be. - Nem akarok senkivel beszélni, nem akarok senkit a közelemben tudni és látni rajtad kívül. - Hmm... ez kedves. De pusztán ennyiről lenne szó? Ezzel így nem tudok mit kezdeni, nem vagyok csodatévő és halvány sejtésem sincs, most mégis mi a franc van. - Csak azt szeretném, ha békén hagyna mindenki egyelőre - sóhajtja lemondóan. - Legszívesebben elmennék innen a francba pár napra. - Órákat meg tudok oldani, de napokat kizárt. Kurva sok időt vesztettem így is azzal, hogy lesérültem, meg hogy itt maradtam Shinjivel. Utóbbit cseppet sem bánom, máskülönben eszembe se jutott volna játszani az ápolót, előbbivel meg így jártam. A múlton változtatni nem lehet, csupán a hatásait enyhíteni.

- Azért ne ess depresszióba, rendben?

- Nem terveztem.

- Amit elmondtál, nekem valami hasonlónak fest - osztom meg vele őszintén. Valószínűleg folyamatosan próbál mozogni, vagy csak spontán mozgás, de néha már moccan. Egyelőre nem hiszem, hogy érzi, hogyan kell azt csinálni, amit akar, de megküzd magával, ahogy szokta. Nem is Shinji lenne. Feje felém fordul, kezeit pedig talán megemelni igyekszik. - Miért pont engem viselsz most el? - kérdezek rá némi vacillálás után.

- Mert bízok benned - feleli a szemembe nézve, őszintén. - Mert... sosem bántottál... - Elcsodálkozom.

- Gondolkodtam már, hogy beajánlom neked a szalonhoz közeli pszichológust, de ez kicsit súlyosabb gondokat feltételez. Mi az, hogy nem bántottalak sosem?! - kérdezem megütközve. - Jó! Igaz, előbb tisztázzuk, hogy ki mit ért ezalatt! - kapok észbe.

- Kösz... - morogja. - Fizikai és lelki értelemben sem érzem azt, hogy megtetted volna. Persze, az elején megaláztál, volt, hogy úgy éreztem, újra megteszed, de ezeket megbeszéltük, ahogy megbeszéltük azt is, mikor megkötöztél és kicsíkoztad a bőröm a lovaglópálcával. Ez utóbbit én magam is akartam és élveztem, attól függetlenül, hogy morgok miatta vagy tiltakozom. Nem érzem úgy, hogy ezzel bántanál.

- Reménytelen vagy - állapítom meg elmosolyodva. Valószínűleg soha nem fogom megérteni, hogy lett Shinjiből az én házi szajhám, amit én kurvára élvezek és az elmondottak alapján ő is, ettől függetlenül azért még néha meg fogok akadni, mert tudom magamról, hogy sem átlagos, sem normális nem vagyok. És Shinji se. Zsák a foltját? Néha nagyon úgy fest...

- Tudom - mosolyodik el ő is. Végre... már azt hittem, benne marad ebben a nyomott hangulatban. Nem arról van szó, hogy így nem bírom elviselni, de nem kellemes azt látni rajta, amit. Most, hogy kezdi visszanyerni az uralmát a teste felett, egyre többet mozog. Leszállok róla, hagyom felfedezni a mozgás szabadságát és élvezetét, addig elszívok egy cigit. Figyelem őt, mert tetszik az ügyetlenkedése, az, ahogy rátalál mindarra, amit már kiválóan ismert és most szinte újra kell tanulnia. Valójában nem kell ilyesmit tennie, egyszerűen csak ismét uralmat szerez mindaz felett, ami felett már volt. Kellemes látvány, bár tisztában vagyok vele, hogy az érzés cseppet sem az. Mindenki megborul, ha képtelen mozdulni, ha tudja, hogy semmi sem történt vele, mindent érez és mégsem képes cselekvésre. Annak ellenére, hogy tudta, csak órák kérdése az egész, nem fogják bántani, biztonságban van, Shinji teljesen kibukott.


Vontam korábban egy párhuzamot ez és a kikötözés közé, ami nem teljesen helytálló, a srác utóbbit azonban tagadhatatlanul, sőt, beismerten imádja. Valahol fura, valahol pedig annyira... egyértelmű.


Megharcol mindenért, méghozzá igen elszántan. Imádom ezt a pillantást, ahogy a küzdőszellemét is. Azt, hogy nem adja fel, hogy törtet előre. Remek kölyök, nem csodálom, hogy lehetőségeket láttak benne és Ryuuichi a maga helyére akarja. Lassan, komótosan szívom el a cigarettámat, ami alatt összeszedi magát Shinji annyira, hogy mire elnyomom a csikkem, ki bírjon menni a mosdóba. Nem valami magabiztos még a lábán, abban sem vagyok biztos, hogy fogni tud, és csak remélem, hogy nem töri össze magát, mert segíteni nem fogok neki, amíg nem kér rá. Hülye büksze pöcs, aki összetéveszti a keménységet a kőfejűséggel, mégis mulattat.