194.

Shinji

Gőzöm sincs, mennyi idő telik el. Az órát nem tudom megnézni, és ez a helyzet egyre jobban bosszant. Akkor sem fogok lapítani legközelebb sem. A szobám persze lassan kezd átjáróházzá avanzsálni, mert megint nyílik ajtóm. Tatsuki lép be rajta, mosolyra húzza száját, majd elfordítja a zárban a kulcsot és leül mellém. Essünk túl akkor ezen is, ám ahelyett, hogy lecseszne, elnyomja a csikket, majd megszabadít a ruháimtól. Ezt most rohadtul nem akarom! Miután visszatér a fürdőből, síkosítót túr elő, majd vállára véve lábaimat lassan elkezd megujjazni és bekenni. A helyzet megalázó. Dacosan nézek egy pontot az éjjeliszekrényen, ám mikor megelégelem azt, inkább lehunyom szemem. Nem akarom, hogy bármit leolvasson rólam. Dugjon meg, aztán haladjunk. Megtanultam a leckét, köszönöm, ennél többre nincs szükségem. Hang nélkül tűröm, hogy lehúzzon az ágyról, hogy belém nyomuljon, és sokáig küzdök az ellen is, mikor farkamra fogva akar belőlem nyögéseket kicsalni. Persze nem sikerül, ez ellen már hiába akarok, akkor sem tudok mit tenni, ám továbbra is igyekszem elfojtani mindet. Valamivel több, mint fél éve éreztem utoljára azt, hogy megaláz azzal, amit tesz, s most ez az érzés megint itt kavarog bennem és ez rosszabb, mintha üvöltözne velem, vagy egyszerűen elverne.


Kihúzódik belőlem, én pedig továbbra is hallgatok és igyekszem elrejteni előle, mit érzek éppen. Lehunyom szemem, mert nem akarom, hogy lásson, holott nagyon jól tudom, hogy ettől ő még kurvára látni fog. Mindegy, jobb most így, mert...


Hány éve is...?
Húsz?
Huszonkettő?


Talán az utóbbi. Utoljára akkor sírtam valami miatt, ám most érezem, hogy elszorul a torokom és szemem megtelik könnyekkel, ezt pedig rohadtul nem akarom, főleg Tatsuki előtt nem. Persze megbízom benne továbbra is, ahogy eddig is tettem és talán emiatt sem nézne le, de egyszerűen képtelen vagyok ezt előtte megtenni. Aludni akarok és most az egyszer menekülni ebből a helyzetből. Tatsuki felpakol az ágyra, majd mellém vackolva magát húzza fejem vállára és rakja úgy karom, ahogy én szoktam őt átölelni, s gyengéden simogatni kezd, hogy nyugtasson, ezzel azonban pont azt nem éri el, mert ahelyett, hogy megnyugodnék karjaiban, bosszant a tehetetlenség, hogy nem tudom úgy ölelni, ahogy én szeretném, nem tudom fejem mellkasához fúrni és ugyanakkor még mindig kínoz az, hogy nem tudtam semmit tenni, miközben meg akart dugni. A magatehetetlenség megrémített és megalázó volt számomra. Nem akarom ezt érezni, soha többet! Nem mindig harcolok ellene, nem mindig küzdök vele azért, hogy ne dugjon meg úgy, mint egy szajhát, ám az, hogy magamtól teszem mindezt, nem ugyanaz, mint a mostani helyzet.


Képtelen vagyok még bármit is mondani, egyszerűen nem megy, pedig muszáj lesz, tudom. Ez a hat óra kibaszott hosszú volt és soha többet nem akarom átélni. Magamban számtalanszor fogalmaztam meg az elmúlt órákban, hogy ha egyszer ilyen helyzetbe kerülök, hogy nem tudok mozdulni, hogy mindenben segítségre szorulok, akkor inkább lőjenek le, altassanak el, mint egy korcsot, de ezt ne engedjék. Ez nem élet így.


Valami nem olyan, mint volt. Megváltozott, mintha... nem tudom megmondani, mit érzek, egyszerűen csak azt, hogy nem akarok megint senkivel beszélni, senki közelébe menni, nem vágyom senkire, csak a tetoválóra. Hagyjon békén mindenki. Olyan ez az érzés, mint az, amit akkor éreztem, mikor Mao meghalt. Akkor is csak egy emberben bíztam, annak ellenére, hogy az hiba volt, de nem bírtam mást elviselni a közelemben, mert... féltem.


Őszintén beszélni kezdek Tatsukinak arról, mit éreztem, hogy mi volt az, ami ezt váltotta ki belőlem. Nem számít már, hogy mit gondol. Nem vagyok erős, meg lehet törni, ha mással nem, hát azzal, hogy órákra lebénítanak ily’ módon. Eszembe se jutott volna megszökni, ha legalább néhány papírmunkát a nyakamba varrnak és hagyják, hogy azokat csinálgassam, s ha elfáradok, egyszerűen lefekszem aludni. Nem bírom a tehetetlenséget, ezt tudta jól mindenki... Nem érdekelnek a büntetések, de ettől az egytől igenis rettegek, a magatehetetlenségtől.


Depresszió lenne a mostani állapot? Nem hiszem, nem érzem így, egyszerűen csak idő kell a továbblépéshez. Idő kell az egészet feldolgozni, magamban, társaság nélkül.


Elcsodálkozik azon, mikor elmondom neki, miért ő az, akit most elviselek magam mellett, pedig szerintem ezen nem kell. Legalábbis én így gondolom. Nem érzem azt, hogy bántana. Sosem tette. Más volt persze a kapcsolatunk elején, mikor megalázott, de mindent megbeszéltünk, azt hiszem. Kicsit más a felfogásom arról, mi az igazi bántalmazás és mi nem. Amit Tatsuki tesz velem, nem az. Ha az lenne, nem élvezném annyira, nem akarnám újra és újra és nem hagynám neki, hogy megdugjon, de akarom. Talán sohasem fogja igazán megérteni, miért ragaszkodom és vonzódom hozzá ennyire, de nem baj. Nem is kell. Persze a beajánlott pszichológuson morgok egyet, mert nem hiszem, hogy ezek miatt hülye lennék. Még ha ott dobta volna be a témát, mikor közöltem, hogy bármennyire is kiakadtam azon, hogy magatehetetlen vagyok és úgy akart megdugni, érdekelt a dolog, milyen lehet, azt mondom, van benne ráció. Tényleg kíváncsi voltam erre és ő is tudja, hogy nyitott vagyok az új dolgokra, de amikor mozdulni akartam valami miatt és nem tudtam, megint elkapott a pánik és ott már nem érdekelt, hogy nem bánt, nem akartam, hogy megdugjon. Egyszer talán képes leszek arra, hogy engedjek neki. Bár akkor valami rövid hatóidejű mérget fogok kérni, mert egy jó kefélésért én még egyszer nem fogok ennyit szenvedni. Sok volt. Végtére is, azt hiszem, kár tovább lovagolni a dolgon. Megbeszéltük és ez bőven elég.


Lassan végre tudok mozogni és ez most rohadtul jólesik, s amint sikerül összeszednem magam, kimászom az ágyból, hogy a mosdóba menjek. Van némi problémám még a koordinálással, de nem leküzdhetetlen és ha nem lennék biztos abban, hogy képes vagyok eljutni a fürdőig, meg se kísérelném. Ezt a meccset már lejátszottuk a tetoválóval, nem esne nehezemre megkérni, hogy segítsen, de nem érzem azt, hogy szükségem van most segítségre. Mert nincs.


Miután végzek, kezet és arcot mosok, majd visszamegyek a szobába, ám az ajtóban megállok és a félfának támaszkodva fonom magam előtt karba kezeimet. Tatsuki kihívó pózban fekszik az ágyon és elégedetten, némileg gúnyosan mosolyog rám. Hmm... Én ráérek még itt ácsorogni, a türelem neki nem erőssége. Mondjuk lenne még gondom rendesen azzal, ha menekülőre kéne vennem a figurát, de mi abban az izgalom, ha egyszerűen odasétálnék hozzá és hagynám, hogy befejezze, amit elkezdtünk? Szerintem unalmas lenne. Kihívóan mérek rajta végig egy elégedett hümmögés kíséretében, de továbbra sem tervezek elmozdulni az ajtóból. Tatsuki ezen persze felnevet, majd pár pillanattal később végül kimászik az ágyból és lassan elkezd becserkészni. Komoly képpel nézem, ahogy közeledik felém, mint akit kurvára hidegen hagy, hogy ideérve esetleg semmi jóra nem számíthat, holott már simán vigyorognék az egészen. Nem eresztem őt tekintetemmel, de az összes lehetséges menekülési útvonalat számításba veszem, hogy ha eljön a megfelelő pillanat, meglépjek előle. Hat óra mozdulatlanság után kibaszottul vágyom erre. Persze megvárom, mit talált ki. Hagyom, hogy közel lépjen hozzám, majd kezét tetoválásomra csúsztassa, s mikor mozdulna, hogy másik kezével belemarkoljon hajamba, feladom azon elhatározásomat, hogy most megküzdök vele, s aprót mozdulva lépek hozzá közelebb. Felfelé irányítja fejem és apró harapásokat és nyalásokat intéz nyakamra, jóleső borzongást, s egy apró sóhajt váltva ki belőlem. Tigrisemen pihenő keze hátracsúszik fenekemre és birtoklón markol bele, miközben közelebb húz magához. Harapásai is erősödnek, amivel egy apró nyögést is kicsal belőlem, de hogy neki se legyen túl egyszerű dolga, igyekszem annyit azért fordítani fejem ebben a helyzetben, hogy fülébe nyöghessek. Játszom a tűzzel továbbra is, annak ellenére, hogy érzem és tisztában vagyok vele, mennyire be van gerjedve már így is. Elégedett mosolyra húzom ajkaim, kezeim hátára siklanak, így húzva őt magamhoz birtoklóan. Tatsuki lélegzetvétele mélyül, a szenvedélytől és vágytól szép lassan elnehezül, én pedig bal lábammal végigsimítok combján és azzal is magamhoz vonom őt. Egyre erőteljesebb harapásokat mér, már nem csak nyakamra, de vállamra is, s kezét kihúzva hajamból játszadozni kezd velem. Érzem, hogy nem sok türelme van már, ám nem is bánom, így újra fülébe nyögve igyekszem elérni nála, hogy végre elszakadjon az a bizonyos cérna. Szerencsémre ez kurva hamar bekövetkezik, s rohadt gyorsan találom magam a szoba falára felkenve. Ölére vesz, határozott mozdulattal merül el bennem, én pedig átkulcsolom lábaim derekán. Nem mintha nagy erőfeszítésre lenne szüksége arra, hogy megtartson, mert úgy kap fel és cipel jobbra-balra állandóan, mintha nem hetven kiló lennék.


Vadul kefél meg, én pedig tolom bele magam lökéseibe egyre többet felnyögve, és rohadtul élvezve ezt az egészet. Hajszoljuk a gyönyört mindketten, nekem pedig csakhamar megfeszül testem, görcsbe rándulnak izmaim, ahogy elélvezek. Tatsuki sem bírja tovább, mélyet nyögve követ engem a gyönyörbe, én pedig vállára hajtva fejem zihálok és ernyedek el ölében.


A tetoválónak is kell pár perc, mire mozdulni bír, aztán az ágyhoz cipel, miközben kihúzódik belőlem, majd velem együtt dől le a fekhelyre. Azt hiszem, ez már kurvára kellett mindkettőnknek, nekem legalábbis határozottan, s annak ellenére, hogy épp egy rohadt jó dugáson van túl ő is, továbbra is szenvedélyesen rohan le csókolva, markolva, ahol ér és nekem feszül. Nem maradok adósa, bármennyire is meg-megremeg testem még mindig a kielégüléstől, akarom őt újra és megint. Felnyögök, felszusszanok, ahogy Tatsuki erősebben megmarkol, harap vagy megszívja bőröm, újabb jeleket hagyva rajtam, ezzel pedig további remegést kiváltva belőlem. Megőrjít, ez kétségtelen, ahogy érezhetően én is őt azzal, amilyen reakciókat ér el nálam ezekkel. Egyszerűen akarom.


Nem tudom, mi változott és még mi fog, de mindenképpen tudni akarom, meddig tudunk még elmenni, hogy mi az, amit még kihozhatunk a kettőnk közt lévő kapcsolatból. Megveszek érte, s bár nem tudom magam mellett tartani, az elmúlt napok azt bizonyították, ő hasonlóképp vélekedik erről. Nem akarom megláncolni, ahogy ő sem engem és nem is lehetne.


Újra eszembe jut, hogy mennyire bízom benne, hiába próbált megölni már egyszer, hiába alázott meg többször is, és mégsem tudott elrettenteni magától. Sosem adtam könnyen a bizalmam, mert úgy véltem, az emberekben nem lehet megbízni, hiszen a legjobbakban is csalódunk, akikről semmi okunk nem volt hinni, hogy keserűséget, bánatot és csalódást okoznak nekünk... Talán jóhiszeműen, vagy tudaton kívül? Meglehet, de ez nem változtat semmit a kínos megdöbbenésen. A tárgyakban megbízhatunk. Józan, élettelen dolgok. Nem gondolkodnak, tehát nem is akarnak becsapni. Nem mozdulnak maguktól, tehát nem veszélyeztetnek bennünket puszta passzióból. Bennük van egyedül bizonyosság, és bennük nincsenek hátsó szándékok, én mégis tálcán nyújtottam át Tatsukinak a bizalmamat. Nem bántam meg, és remélem, nem is fogom soha. Tudom, hogy ha az ember egyszer már megbízik valakiben és teljesen odaadja magát neki, akkor onnantól kezdve mindenben a jóakaratától függ. Ekkor már ennek a másik személynek a hatalmán múlik, hogy jót tesz-e vele, vagy porig alázza. S abban a pillanatban, mikor a bizalmat ráépítve beszélni kezdtem Tatsukinak olyan dolgokról, melyekről másoknak sosem, valahol biztos voltam abban, hogy nem fog megalázni és kinevetni.


Sohasem tűztem a homlokomra minden gondolatom, nem kiáltottam világgá mindazt, ami megfordult a fejemben, hiszen akkor egész eddigi életemben járt volna a szám, s a környezetem hamar elátkozott volna az összeférhetetlenségem miatt. Ő is, én is csak az őszinte szóból érthetünk, úgy, hogy közben a lényeget sem hallgatjuk el egymás előtt, vagy nem hamisítjuk meg, akkor sem, ha úgy látszólag könnyebb lenne minden. Ha ítélkezés nélkül képesek vagyunk odafigyelni egymásra, megbízhatunk a másikban és őszinték lehetünk hozzá.


S ha kérdezné valaki, miért bízom ennyire a mellettem fekvő férfiban annak ellenére is, hogy megpróbált megölni és megalázott, minden gondolkodás nélkül, őszintén vágnám rá a választ: Mert a bizalom építésében nem az előjáték a fontos, hanem az utójáték.