3.

Jeremy

Azt hiszem, mindenki arra beszélt rá, hogy próbáljak meg beszélni Shinjivel, márpedig muszáj lesz valamerre lépni, mert senki nem akarja elhinni, hogy amit mondok, az úgy lenne. Én így érzem, de ha nem így van, csak kiderül. Elég sokáig tartott, míg rábeszéltem magam, hogy igenis öntsünk tiszta vizet a pohárba. Lehet, hogy újabb vita lesz belőle, de ezt nem akarom, nagyon nem.


Azt mondták, itt megtalálom, szóval bekopogok hozzá és várom, hogy beengedjen. Csak akkor nyitok be, mikor engedélyt is kapok rá.

- Szia - mondom csendesen, de zavartan állok meg az ajtóban. Fogalmam sincs, miért vagyok itt, vagy hogyan lesz.

- Szia - köszön vissza, s befejezve a gépen a munkát áll fel és csinál egy kávét magának, majd rám pillant - Mondd!

- Csak... csak beszélgetni szeretnék. - Minden vagyok, csak határozott nem. Lehet, könnyebb lenne megfutamodni, elmenekülni... - Normálisan - teszem hozzá azért, hogy értse, nem veszekedni jöttem, abból már elég.

- Dobd le magad - int a kanapé felé, majd kinyitja az ablakot, rágyújt és felül a párkányra. Leülök én is, de most kibírom cigi nélkül inkább, így is feszengek rendesen. - Miről?

- Arról, ahogyan egymáshoz viszonyulunk - kezdek bele csendesen. - Mármint valahogy mindig rosszul sül el, legalábbis szerintem. Mindig sértegetésbe fullad. Próbálom megtalálni az okát, de eddig nem ment.

- Kettőn áll a vásár - jelenti ki csendesen, belekortyolva a kávéba. Oké, tisztában vagyok vele, hogy én sem voltam éppen kedves.

- Ne haragudj! - mondom végül ki. Sosem akartam igazán bántani, csak mindig olyan hülyén jött ki a dolog. - Tudom, hogy én sem voltam éppen rendes, vagy kedves, de talán változtathatnánk ezen, ha lehet.

- Túltettem magam a dolgon.

- Shinji - kérem csendesen. -, nem lehetne, hogy végre normálisan nyissunk egymás felé és ne a másik torkának ugorjunk?

- Senki nem ugrott a torkodnak emlékeim szerint - mondja őszintén, nyugodtan. - Ha ez történt volna, már akkor megteszem, mikor Tatsuki először dugott meg. Te voltál az, aki túlspilázta a dolgokat.

- Miért nem tetted meg akkor?

- Tisztában vagyok vele, milyen Tatsuki. Elfogadtam azt, hogy lesz ilyen val'szeg nem is egy. Fontosabb az, hogy vele lehetek, mint az, hogy valakit megdug mellettem vagy sem - vonja meg vállait. Furán gondolkodik, ugyanakkor megértem. Szereti Tatsukit, ebben már elég régen biztos vagyok.

- Amikor másodszor... szóval... mikor elrohantál. Miért? - kérdezem meg komolyan. Nekem ez fontos.

- Egyszerűen muszáj volt mennem onnan. - Aprót bólintok hozzá.

- Sajnálom. Akkor az valamennyire csak rajtam múlt. Nem akarok védekezni, mert nagyon nem számít a dolog, de ezt a muszájt éreztem én is - vallom be csendesen.

- Nem érdekel, miért történt meg, az sem, hogy megtörtént. Lépjünk túl ezen.

- Rendben van - egyezek bele végül. - Tényleg úgy gondolod, hogy nem érek semmit? - bukik ki belőlem a kérdés.

- Ha így gondolnám, ki sem álltam volna veled aznap megküzdeni - zárja ennyivel a dolgot. Tényleg nem könnyű vele, ugyanakkor kezdenek körvonalazódni a dolgok bennem is.

- És a szajhaság? - kérdezek rá komolyan. Ez olyan, ami nálam nagyon számít, és ha azt nézzük, már az első este is elhangzott.

- Továbbra is a gyengepontod, ahogy Yoshinak is - von vállat. - Megtanultad kezelni valamilyen szinten, de még mindig nem eléggé.

- Yoshi még mindig képtelen elfogadni a helyét nálam - nem magyarázok, csak megállapítok. - Én meg... Nekem ez mindig is gyengepontom lesz. Kezelni fogom tudni idővel, de akkor is a legjobb hely lesz támadni.

- Mindenki ezzel fog támadni, mert ránézésre sem vagy seme típus. Jobb, ha kezded megszokni és jobb, ha kezded megtanulni kezelni. A szavaknak sosincs jelentésük, ha valaki azt akarja elérni vele csak, hogy felhúzzon annyira, hogy hibázz. A dühös ember pedig hibázik. - Bólintok és elgondolkodom azon, amit Shinji mond. Azt hiszem, igaza van.

- Nem is az a baj, hogy felhúz, illetve nem csak az. Abban a pillanatban elvesztem az irányítást és a bizalmamat is magamban, vagy valami hasonló történik meg - vallom be, mert magam sem értem teljesen. - Mint mikor elfogy a szilárd talaj.

- Ha magad is szajhának tartod magad, akkor mindig ez lesz - jelenti ki. - Amint tudod, mi vagy és nem tudnak elbizonytalanítani, bármit is vágnak a fejedhez, cseppet sem fog érdekelni, hányszor vágják a fejedhez, hogy szajha vagy, mert nem számít, ki mit mond, a lényeg, hogy te magad tisztában légy az igazsággal.

- Éveken keresztül az voltam - vonom meg a vállam. - A tudat nem változik meg ennyi idő alatt, pláne, hogy elég furcsa felfogásom van szex kérdésben és elég szabadelvű vagyok, ennek megfelelően nem vagyok benne biztos, hogy ezen túl tudok lépni - vallom be.

- Ezt magadnak kell leküzdened, de ha nem tudsz változtatni rajta, folyamatosan el fogsz bukni.

- Tudom - bólintok piciket, most valamiért mindenre így reagálok. - Egyébként köszönöm, mikor vigyáztál rám, nekem nagyon jólesett.

- Nem kell köszönnöd - nyomja el a csikket. Így remek lesz beszélgetni, egyszerűen szuper.

- Shinji, végre mondanál valamit arról is, hogy te mit gondolsz, vagy mit érzel? - kérdezem finoman, szinte puhán.

- Nincs mit mondanom. Végzem a munkám, teszem a dolgom és amit jónak látok, és ennyi. Ezen nincs semmi magyarázni való, ilyen vagyok.

- Szerintem ez nincs így - vetek ellen csendesen. - Én látom, hogy szeretsz, hogy fáj, hogy érzel, hogy értékelsz. Te ezt titkolni próbálod, falak mögé zárni, elterelni róla a világ figyelmét, de ott van benned. Gyakran a szemed árul el, még mikor nagyon küzdesz, akkor is.

- Itt van, hiszen ember vagyok, nem egy robot. De csak annak kell látnia, akinek meg akarom mutatni, más nem érdekel, milyennek hisz, mennyire kiismerhetetlennek tart.

- Ezt megértem. Így könnyebb, nem? - kérdezek rá élből. - Egyébként én például semmit nem tudok rólad. Ha csak abból indulnék ki, amit mutattál, akkor nem tartanálak sokra, ugyanakkor tudom, hogy ez hiba lenne, mert nagyon is érzem, hogy értékes vagy.

- Könnyebb, nem könnyebb, célravezetőbb. Sokan nem tudnak semmit, és nem is bánom, ahogy az sem érdekelt, hogy mire vagy mennyire tartanak. Nem attól értékes valaki, mert a környezete úgy vélekedik róla. Nem tartasz sokra? És? Ettől én nem alszom szarabbul éjjel és nem végzem másként a munkám.

- Shinji, kérlek - mondom csendesen. - Már mondtam, hogy nem akarok tovább veszekedni, sem pedig növelni ezt a helyzetet köztünk. Szeretnék veled békülni és normális viszonyt kiépíteni. Te ismersz engem nagy részben, én viszont semmit sem tudok rólad és így nehéz.

- Mit akarsz tudni?

- Csak szeretnélek megismerni. Hogy miért lettél testőr, mi vezetett ide, hogy miért vagy ennyire zárkózott, ilyeneket, de csak akkor, ha el is akarod mondani. Ez nem faggatás, ha nem érzed úgy, akkor ne beszélj.

- Azért lettem testőr, mert ez volt a leggyorsabb és legkézenfekvőbb módja annak, hogy eltűnjek Kitamura elől, utána pedig már akartam és szerettem is csinálni.

- De egyáltalán, hogyan kerültél Kitamura közelébe? - A kíváncsiságot nem tudom kikapcsolni. Ha nem akarja, úgyis elküld a fenébe, hiszen Shinji.

- Megöltem a bátyját - feleli egyszerűen. Kezdem feladni és valamiért kerülget a sírás is. Ennyire sokat szeretnék? Vagy inkább hagyni kéne a fenébe az egészet?

- De miért? - Kérdezek rá végül, bár ennyiben is megremeg a hangom. Remek!

- Bosszúból. A szemem láttára végezte ki azt, akit szerettem... Alig volt tizennyolc. - Megborzongom. Basszus! Ráadásul tudom, hogy a sajnálom marhára nem segít és most... most akár meg is ismétlődhet minden, csak Kitamurával. Bár más a felállás, de akkor is... Ezt nem kívánom senkinek. Na most rendesen meg vagyok lőve, kiszárad a szám és már rendesen fojtanak meg a könnyeim. A hangulatom csodálatos ma...

- Nagyon tisztellek azért, hogy ezt megtetted - mondom meg őszintén. Valahol különleges is ez, és tudom, hogy én is ölnék Yoshiért, bárkit és bármit, ennek ellenére kell egy adag bátorság hozzá. - Te mennyi idős voltál akkor?

- Épp csak elmúltam tizenkilenc. Majd’ két évig készültem a közelébe férkőzni, mindegy volt, milyen áron, csak végezhessek vele, de többet fizettem érte, mint amennyit nyertem...

- Ezt hogy érted? - kérdezek rá halkan.

- Nem volt könnyű Kitaro közelébe férkőzni. A szajhákat, akiket rendelt magának, rendszerint rábízta a két kutyájára, hogy próbálják ki őket, mielőtt hozzá kerülnek, hát én is kikötöttem Kitamuránál - száll le a párkányról és megint rágyújt. - Kitamura és Naoki sosem kímélték a ribancokat, velem sem finomkodtak, de a cél szentesíti az eszközt, a hegek pedig örökre megmaradnak és emlékeztetnek mindenre. - Aprót bólintok, ilyen nekem is van, sőt, a combomon is meg fog maradni, már most látszik.

- Azóta itt élsz, vagy inkább dolgozol? - kérdezek be megint.

- Is-is. Van egy saját lakásom nem messze innen, de nem sűrűn vagyok ott mostanában.

- Ott támadtak meg? - kérdezek rá végül erre is. Ha már beszélünk, lássuk.

- Ott. Lévén ritkán járok haza, nem volt nehéz dolguk annak ellenére, hogy minden körülmény gyanús volt, mindenképpen meg kellett néznem, igaz-e, amivel megkerestek. Biztos voltam benne, hogy csapda az egész, így felkészültem arra, hogy megtámadnak, mégis hibáztam, ami megbosszulta magát.

- A lényeg, hogy nagyobb baj nem lett belőle. - Csendesen beszélek még mindig, s tudom, hogy furcsán csinálom, de őszintén. - Milyen Deon testőrének lenni?

- Mindenképpen kihívás és egyben megtiszteltetés. Magam akartam a kölyök mellé kerülni, miután megismertem őt, ahogy magam választottam ki azt is, hogy mindenképpen Asame testőreként akarok szolgálni. Utóbbiért keményen meg kellett küzdenem, az előbbiért pedig ugyanúgy megtettem volna, ha Asame nem dönt úgy, hogy Deon mellé ad. - Elmosolyodom. A srác nem kispályás, az biztos, de ezt már korábban is tudtam.

- Azt látom, hogy a többiekkel nem jössz ki valami jól. Sosem akartál közéjük tartozni? - kérdezem meg finoman.

- Mikor beverekedtem ide magam, mindenkit kerültem, senkivel nem voltam hajlandó beszélni, ráadásul rögtön az első éjszaka beavatás címszó alatt kihurcoltak az udvarra és kikötöztek, ami nekem betette a kaput, hiszen akkor még friss volt az, ahogy Kitamura elbánt velem, így csak rontott az egészen a dolog. Mindenkit elüldöztem magam mellől inkább, utána pedig, ha akartam is közéjük tartozni, már őket nem érdekelte a dolog, hiába nem tekintettem magamat többnek náluk, hiszen nem voltam az. Most sem vagyok.

- De te nyitottál valaha feléjük igazán? - Nem bántásnak szánom a kérdést, egyszerűen csak nem értem. A srácok annyira befogadóak, még Raktari is, pedig ha azt nézzük, megfosztottam a szerelmétől. Így viszont értelmetlen az egész.

- Ez nem ilyen egyszerű, Jeremy - mondja komolyan. - Mikor idekerültem, senkivel nem voltam hajlandó sem beszélni, sem érintkezni és nem azért, mert nagyra tartottam magam. El akartam tűnni, ráadásul amiatt, amit megéltem előtte, erősen küzdöttem a depresszióval is. Ryuuichinek több, mint fél évébe telt kihúzni belőle, addigra pedig már mindenki úgy kezelt, mintha nem tartoznék ide, hiszen a főnökük foglalkozott velem, ez pedig val'szeg kivételezésnek tűnt, én pedig nem törekedtem arra, hogy mindenkinek előálljak azzal, ami velem történt. Még Ryuu sem tudta egészen fél évvel ezelőttig.

- Ezt azt hiszem, értem, illetve egy nagy részét igen. Azt viszont nem, hogy most, hogy már megváltozott a helyzet, miért nem nyitsz. Ha most azt mondod, hogy mert főnöknek kezelnek, akkor félig igazad van, de mégse. Én úgy láttam, hogy mindenki, vagy legalábbis a srácok nagy része nyitott bármire, szóval szerintem semmiből nem tartana barátkozni velük. Nekem sem voltak barátaim sohasem, de most úgy érzem, vannak.

- Aki többre tartja magát, mint egyszerű testőr, azt kinézik. Sosem tartottam magam náluk többre, sőt... Mindannyian testőrdinasztiából származnak, ha azt nézem, én csak egy egyszerű kölyök vagyok, aki beverekedte magát ide és mégis én lettem kiemelve közülük azáltal, aminek Ryuu szán. Mindegy, mit teszek, a szemükben a főnökük maradok, holott ugyanúgy nem vagyok több egy testőrnél.

- Próbáltál velük beszélgetni, vagy valami hasonlót? - kérdezek tovább. - Egyébként pedig szerintem ők is tudják, hogy megdolgoztál érte és nem csak viccből vagy ott, ahol, ezt pedig el szokás ismerni, nem pedig kiakadni rajta. Legalábbis én így látom - zárom le ezt a részemről. - Ha megint összejön, kiállsz velem küzdeni? Persze csak ha teljesen rendbe jöttél.

- Nem vagyok és nem voltam sosem az a nagy beszélgetős típus, így egyértelmű a válasz. Kiállok veled, ha majd készen állsz rá. - Azt hiszem, kezdem érteni, hogy miért mondta Ryuu, hogy nehéz vele. Tényleg nem könnyű szóra bírni. A vége még jól is esik valamennyire, tudom, hogy még bőven nem tudom legyőzni, de nagyon sokat tanulhatok belőle. Én élveztem a harcot, még ha elég hülyén is viselkedtem közben. Az már nem az én hibám, vagyis de, de mindegy.

- Deon egy csomó edzést beiktatott nekem - vallom be. - Meg lelkileg is próbálok felkészülni, hogy ne az legyen, mint a múltkor. Csak nem tudtam jól kezelni a feszültséget. - Azért vigyorogtam, mint a vadalma végig. - Vagy nem erre gondolsz? - kérdezek rá végül.

- Nem feltétlen erre. - Már megint marha jól sikerül kivennem belőle a dolgokat. Nem nagyon tudok kiigazodni rajta, még mindig gondot okoz megérteni Shinjit.

- Akkor mire? - Könnyebb, ha tisztán megkérdezem, mert ha válaszol a kérdésre, akkor talán könnyebb. Közben cigit kotrok a zsebemből, kerítek egy hamutálat és rágyújtok, így figyelem tovább a srácot.

- Ezek is kellenek természetesen, de nem csak ez. Használd a fejed is és ne csak úgy, ahogy azt tetted az első alkalommal - magyarázza, mire halványan elmosolyodom. Azt hiszem, értem, ezért bólintok.

- Szóval arra gondolsz, hogy legyek kicsit találékonyabb és ravaszabb? - Ha választ akarok, úgy néz ki, nekem kell megfogalmaznom, hogy mit gondolok erről és aztán vagy eltalálom, vagy nem. De így legalább kapok választ.

- Igen, arra - feleli. - Nem mindig az erő az, amivel nyerhetsz vagy megfutamíthatod az ellenfeled. Láttad, hogy Tatsukival nem mentem semmire, mikor erővel próbáltam ellene küzdeni. - Na az valóban egy nagyon tanulságos küzdelem volt. Bár Tatsukival szemben szerintem kevesen jutnának előre pusztán erővel.

- Az nagyon tanulságos volt - vallom be. - Sok mindent megfigyeltem, szerintem komolyan elgondolkodtató volt. Azt hiszem, ehhez még némi bátorságot is össze kell gyűjtenem, de igyekszem - mosolyodom el. Shinji is bólint és halványan elmosolyodik.


Mosolyog? Hirtelen úgy megdöbbenek, hogy fel is szusszanok, pedig csak... csak még nem láttam mosolyogni. Sokszor láttam, mikor villogott a szeme, mikor ideges volt, vagy dühös, de így még talán sosem. Pedig igazán helyessé teszi a mosoly, sokkal lágyabbá és valahogy sokkal természetesebbé is. Újat szívok a cigiből, de nem esik már jól, így inkább elnyomom.

- Gyakrabban kéne mosolyognod - szalad ki a számon, mire elkezdek vörösödni. Már megint sikerült nem gondolkodnom, csak kimondtam, ami eszembe jutott. Nem szeretném, ha félreértené, ennek semmi köze a korábbiakhoz, már rég nem áll fenn az a helyzet.

- Majd mosolygok, ha lesz miért - feleli csendesen.

- Remélhetőleg lesz - hagyom ennyiben, mivel nem akarom ezt most boncolgatni, mert akkor megint sírni fogok, márpedig azt nem kéne. - Csak legyen végre béke - sóhajtok fel mégis.

- Hamarosan talán vége - ül vissza a párkányra és bámul ki az ablakon. Nem bírom ki és felállva közelebb somfordálok hozzá. Semmi nincs benne, csak... nem tudom, csak szeretnék közelebb menni, ennyi.

- Vége lesz és minden rendbe jön - mondom végül határozottan, mert én ebben hiszek. - Nem lesz gond és végre befejeződik a rémálmod is, és békésen élhetsz Tatsukival. - Meglepődöm a reakcióján, mert elmosolyodik és a fejemre teszi a kezét. Még egyel közelebb lépek, de nem merek hozzábújni, nehogy félreértse. Egyszerűen csak, azt hiszem, a békülés útjára lépünk lassan.

- Tatsuki mellett békés élet? - Elkuncogom magam.

- Nem azt mondtam, hogy unalmas, csak azt, hogy békés - kacsintok rá. - Egyébként meg úgyis tudom, hogy ezt szereted, mármint amilyen Tatsuki mellett az életed, szóval... - nézek fel rá.

- Val'szeg unatkoznék, ha másmilyen lenne.

- Na ugye! - mosolygom rá megint.


Legyek bátor, vagy ne legyek? Nem tudom, mit fog hozzá szólni, de még egy lépést lépek, most már egészen közel hozzá és finoman megpróbálok hozzábújni. Persze lehet, hogy élből elutasít, erre is fel vagyok készülve azért. Kérdően pillant rám, de egyelőre vár, így végül csak meglépem és ha csak finoman is, de az oldalához fúrom magam. Valahol törékeny a pillanat és nem szeretném, ha fuccsba menne. Érzem, ahogy átkarol, nem tart sokáig, de nekem éppen elég. Ez sokat jelent, tudom, hogy nehezen indultunk, de most már látom, hogy volt értelme idejönni. Mikor elenged, elhúzódom, val'szeg neki sem volt ez könnyű, ahogy nekem sem. Furcsa érzések kavarognak bennem, és nem igazán tudom megmondani, pontosan mik is. Talán annak az ellentettje, mikor elment a szalonból. Visszamegyek a kanapéhoz és leülök rá. Lehet, mennem kéne, de még nem tudok, csak csendben figyelem Shint és komolyan szeretném, ha tényleg minden jól oldódna meg és egyenesbe kerülne. Furcsa srác, de az, amit már az elején is éreztem, most is megvan; kedvelem, különleges és szívós, ráadásul tiszteletet érdemel és én meg is adom neki. Vágytam arra, ami most van, hogy ne essünk egymás torkának, hogy ne döngöljük a másikat a földbe, ne sértegessünk, hanem haladjunk valamerre. Ez a legjobb, ami lehetett. Shinji megint rágyújt, és kifelé néz a távolba. Próbálom memorizálni őt, mert talán meg lehetne rajzolni, talán... Még meggondolom, de tetszik a dolog. Végül csak nem bírok csendben maradni.

- Min gondolkodsz? - kérdezem meg halkan, lágyan.

- Az elmúlt hat éven - feleli csendesen. Nem tudom, örülne-e, ha faggatnám, így megadom neki a lehetőséget arra, hogy elutasítson.

- Akarsz róla beszélni? - kérdezem meg végül.

- Nincs mit mondani róla. Elmúlt és ha Kitamurát elkapjuk, akkor végleg vége az egésznek. - Halványan elmosolyodom.

- Nem ha elkapjuk, hanem amikor elkapjuk, és akkor vége lesz. - Javítom ki csendesen. Én hiszem, hogy képesek leszünk rá, illetve Tatsukiék lesznek képesek rá. - Neked ez olyasmi lesz, mint a szabadság?

- Valami olyasmi.

- Tartasz attól, mi fog történni? - kérdezek rá komolyan.

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de mindig racionális voltam. Tisztában vagyok azzal, hogy akár balul is elsülhet az egész. - Bólintok, most már én is tisztában vagyok vele.

- Te ott leszel? - kérdezek rá végül. - Mármint az összecsapásnál.

- Azt Tatsuki valószínűleg nem engedné meg. Nem kockáztatná meg, hogy a végső összecsapásnál mégis elkapjon Kitamura. - Igazából erre a válaszra számítottam és valahol egyértelmű is a dolog. Elgondolkodva figyelem őt, aztán csak kiszalad a számon.

- Nagyon sokáig nem mertem belegondolni, mit is jelent ez az egész, de Tatsuki a maga nyers módján tudatosította bennem a dolgot. - A franc! Már megint lecsorog egy könnycsepp az arcomon. - Nem akar nélküled élni. - Szerintem ezt Shinji nagyon jól tudja, de most kijön belőlem egy csomó feszültség egyszerre. - Én egyenesen rettegek attól, ami jön, csak mutatni nem szabad, azt hiszem. Nem akarom, hogy bárki sajnáljon, azt sem, hogy Tatsuki tegye. Egyre jobban félek mindentől, érzem a szorongást belül most már mindig. Azt mondtam Yoshinak, a múlttal álmodom éjjelente, ezért vannak rossz álmaim, de valójában már rég a jövő kísért. - Azt hiszem, Shinji meg fogja érteni, ugyanakkor nem akarom rá akasztani ezt, így inkább csendben maradok.

- Számolni kell azzal, hogy mi lesz, ha... de mindennap úgy kell tenni, mintha nem így lenne, hogy minden rendben lesz és jól sül el a végén - mondja csendesen, de továbbra is kifele bámul az ablakon. Sosem mutatja ki, mit is érez igazából? Bezzeg én, mert akárhogy is próbálom, most már komolyan sírok és a szipogást sem tudom leplezni. - Én sem nélküle.

- Tudom, de nekem nem megy. Nem tudok szabadulni sem attól, hogy neked vagy Tatsukinak baja esik. Vagy Bakarinak, vagy bárkinek, aki fontos. - Csendesen zokogok. Na ezt még senkinek nem adtam elő, és talán nem is Shinjinek kéne, de már mindegy.

- Nehéz, de ha nem tudsz rajta felülkerekedni, akkor elbuksz. - Tudom, csak kezdeni nem tudok vele semmit. - Az élet nem fekete és fehér, ahogy az alvilág sem... árnyalt, sokszínű... Mindig van köztes még akkor is, ha csak a két végletet látod...

- Na de ebben hol a köztes? - kérdezem meg halkan. Próbálom nyelni a könnyeimet és megnyugodni. Nem igazán értem, mire akart kilyukadni Shinji, de kíváncsi vagyok rá.

- Ha meg tudnám mondani, azt is meg tudnám jósolni, mi lesz a vége ennek az egésznek. - Erre újra elerednek a könnyeim. Csak lenne már vége tényleg, jönne vissza mindenki épségben!

- Ha itt leszel, mikor összecsapnak, akkor... akkor... együtt leszünk? - kérdezek rá végül erre. Engem nagyon megnyugtatna a tény, de lehet, Shinjit marhára nem.

- Nem tudom még, mi lesz, Jeremy. Majd meglátjuk. - Aprót bólintok, nekem ennyi bőven elég is volt valamennyire. Megtörlöm az arcom meg a szemem és próbálok megnyugodni. Előkeresek egy cigit és megint rágyújtok.

- Ne haragudj! Nem kellett volna ezt rád zúdítani - mondom csendesen, a cigi füstjét nézve. - Sajnálom.

- Inkább add ki magadból, mint nem - mondja komolyan. Erre eszembe jut még az, amit meg akartam kérdezni tőle.

- Ezért veszekedtél velem, vagyis voltál olyan furcsa, hogy kirobbants? - kérdezek rá így, nyíltan, mert egyszerűen nem értettem és kerestem a megoldást, de egyedül nem ment.

- Ezért - feleli kurtán, mire apró mosolyba szalad a szám, de utána el is tűnik.

- Köszönöm - mondom csendesen, őszintén. - El sem tudom képzelni, neked milyen nehéz lehet ez az egész. - Nem tudom, miért beszélek, de még csak nem is rá nézek, hanem a cigim égő végét vizslatom. - Hogyan bírod ki? Nem robbansz fel belül? - kérdezek rá, de most már rá is nézek.

- Hat éve csinálom, és több mint hat éve élek ezzel. Megtanultam kezelni, volt rá időm. - Elgondolkodva nézem őt, közben lepergetem a hamut, majd újra szívok egyet a cigarettából.

- De most sokkal több forog kockán - állapítom meg még mindig rászegezve a tekintetem. - Sosem adod ki magadból a feszültséget, a félelmet?

- Nincs mitől félnem - mondja határozottan, komolyan. Attól sem fél, hogy elveszítheti Tatsukit? -, a feszültséget pedig a vezetéssel adom ki magamból. - Na neki legalább stratégiája van rá, nekem még ennyi sincs.

- Azt hiszem, kapizsgálom - mosolyodom el halványan. - Nekem hiányzik az a dolog, amivel ki tudnám adni a feszültséget - vallom be. - Fogalmam sincs, mivel lehetne.

- A rajzolás nem elég? Nem vagyok egy művészlélek, de azt mondják, a rajzolással ki lehet magadból adni mindent. - Aprót bólintok, még igaz is lehetne, de nálam marhára nem jön be.

- Olyankor semmit nem tudok, még csak rajzolni sem. Firkálok, de azt meg nem szeretem, így abba szoktam hagyni. Lehet, ezt kellene felfejlesztenem és elérnem, hogy elég legyen a levezetéshez - sóhajtok fel.

- Próbáld meg. - Még mindig annyira határozott. Nem könnyű vele beszélgetni, de azért lehet, így pedig már nem is olyan félelmetes, sőt, egyáltalán nem az a szemét, amit hittem róla.

- Rendben van - mosolyodom el végül. - Megpróbálom. Egyébként miben zavartalak meg? - kérdezem azért meg, mert ha nagyon zavarom, akkor máris lelépek.

- Csak néhány szokásos papírmunka.

- Maradhatok még egy kicsit? Nem fogok zavarni, csendben leszek, csak szeretnék rajzolni valamit - vallom be. Illetve inkább valakit, az előző ablakos részt, mert nagyon megfogott és megkapó volt. Már persze, ha Shinji beleegyezik.

- Ha akarsz - száll le az ablkaból, majd rágyújt és visszatelepszik a géphez, hogy folytassa a munkáját. Nekem ez bőven elég. Elnyomom a cigim maradékát és felállva átrohanok a saját szobámba.


A térkép csodákra képes, ebben már biztos vagyok, mert pár nap alatt perfektül megtanultam itt közlekedni. Magamhoz veszek pár cuccot és visszamegyek Shinjihez. Csendben vagyok, nem akarom megzavarni. Kényelmesen elhelyezkedem és az ablakot nézve visszaidézem őt, majd rajzolni kezdek. Marhára megfogott az a pillanat. Nem lendületből rajzolok, hanem érzéssel, lágyan és ritmusosan. Alakul a kép, lassan testet ölt Shinji is az ablakban. Teljesen elmerülök a munkában, már megint nem érzékelem, hogy telik az idő. Érzékeltetem a napsugarakat, amik megvilágították, az apró, halvány mosolyt az arcán, a tekintetét, ami most nem volt érzéketlen, voltak benne érzelmek. A falat szürkére árnyalom, ahogy a ruhájának hullámit is megalkotom. Árnyalok és tökéletesítek, bizonyos vonalakat újrahúzok, másképpen színezek. Amit elrontottam, visszaradírozom és újrakezdem azt a részt. Nem elég gömbölyű a válla, nem elég kidolgozott a haja, ezen javítok, s minden gond nélkül születik meg a kép a kezem alatt. Most nem esik nehezemre befejezni, elmosolyodva nézem végig, majd aláírom. Leteszem a papírt az asztalra és már csak figyelem Shinjit, ahogy dolgozik. Valahol végre békesség van köztünk, furcsa és mégis már kellett. Én vágytam rá.