19.

Deon

Nem vagyok láncdohányos, de ez a nyolcadik, amit szívok és kurvára nem is esik jól. Az előbbi hat se ízlett, csupán azért fogyasztottam el a felét, hogy azzal is teljen az idő. Nem lett tőle gyorsabb. A kerekek beakadhattak, vagy szorulnak, vagy csak az időmérő biológiai órája meglassult. Ne már, hogy most krepál be! Yoru se írt vagy hívott, pedig lassan három lesz. Elragadta volna Asahito meg a szenvedély? Áh, azért csak küldött volna egy egyszavas üzenetet, hogy a yakuzám elindult. Vagy nem? Most már én sem tudom. Ezt a szálat is beleölöm az üvegbe, aztán csak toporgok szobám közepén, mint egy nagy család legkisebb gyereke a reggeli csúcs idején a vécé előtt. Már mindenen túlvagyok, de tényleg, meggyóntam az összes bűnöm, megígértem mindent az isteneknek, csak épségben hazajöjjön Asame és hajlandó legyen megmondani, hogy mi ütött belé és ha haragszik rám, vagy ránk, vagy Jeremyre, akkor meg tudjam, vagy tudjuk békíteni, vagy legyen igaza Yorunak és csak merő abszurditásból rájött a felelősséggel-tartozom-a-hülye-öcsém-iránt-ezért-elmegyek-megmosni-a-fejét érzés az éjszaka közepén minket nézve...


Sms-em jött!


Úgy vetődöm az ágyra, mint egy katona, akinek az élete múlt ezen a mozdulaton. Felmarom a telefonom és megnézem, mit írt a srác. “Asame távozott.” Hát köszi. Mondtam már, hogy szeretlek?!


Újra a fejem elé veszem a párnám, belenyomom az arcom és üvöltök, mint akit kínoznak. El fog menni a hangom ennyi hangoskodástól, pedig remélem, még szükségem lesz rá. Már csak az idegesség tart ébren, egyfajta várakozás. A félelem elmúlt, a fáradtság kiült rám, aludni azonban nem bírtam egy pillanatot sem. Lehunytam a szemem és csak a sötétséget láttam magam előtt, az álom elkerült, a kipihentségi állapotom nem javult. Végiggondoltam, mi van, ha Asame rájött, hogy ez a második köröm volt Jeremyvel és ezért ő is megtosz valakit. Muszáj volt számolnom ezzel is annak ellenére, hogy tudtam, Asahitoval beszél, méghozzá kettesben. Yoru nem kamuzna, bízom benne maximálisan, de a rémképek a fejemben kergették egymást. Legalább valami volt, amivel tölthettem az időm. Elképzeltem őt másokkal, vagy a legdühösebb formában, amit csak ki bírok találni. Már annyi mindenen túlvagyok, hogy már az se rémítene meg, ha baltával a kezében, jéghidegen rám parancsolna, hogy vegyem elő a farkam, levágja. Vagyis helytállóbb kifejezés, hogy megszabadít tőle.


Fáradt vagyok. Úgy érzem magam, mint aki napok óta menekül a biztos halál elől, tudva, úgyis utoléri a végzet. Sok mindent megadnék, hogy holnap legyen, vagy azért, hogy az elmúlt huszonnégy óra kitörlésre kerüljön az életünkből. Sőt, azért többet, hogy az utóbbi teljesüljön. De nem fog, az élet nem kegyes. Most a kamik biztos valami olyasmit mondanak, csak nem hallom, hogy rohadt kis hűtlen tetű vagyok és megérdemlem a kínlódást...


Na jó, ez már súlyos, muszáj kijózanodnom. Még fürdeni sem voltam, pedig biztosan rémesen festek. Ideje ezen változtatni. Talán Asame is végre hazajön. Nem mintha ennek sok köze lenne egymáshoz. Mindegy. Kikelek az ágyból, fél kézzel lebénázom magamról az alsónadrágom, beállítom a vizet, majd az ujjamon lévő kötésre vigyázva, meglehetősen hülyén lefürdök. A hajam csak azért nem mosom meg, mert fél kézzel nem megy. Így is röhögnek rajtam az istenek, nem kell nekik még nagyobb kabaré. Furcsa, hogy nem unják. Bár drámából, akcióból és horrorból is jut nekik elég, szóval nem hiszem, hogy okuk van panaszra. Az emberi faj igazán... sokszínű.


Pöcsölök egy ideig, aztán ügyetlenül törölközve baktatok vissza a szobába. Kell egy tiszta alsónadrág meg egy póló, de mielőtt azért mennék, az ágyhoz lépek, hogy megnézzem a telefonomon, jött-e valamilyen üzenetem, hívott-e valaki, vagy úgy egyáltalán mennyi az idő. Pár perc múlva négy. Fasza. Ledobom a mobilt, majd kiszúrok egy vörös pontot nem messze az ajtótól. A frász jön rám, még ugrok is egyet, aztán az ágyamra huppanok. Kedvem lenne ízesen és hosszan káromodni, de gyorsan felismerem a körvonalaiból is a fotelben ülő férfit. A tartása tipikus, még fáradt szemeim sem kell megdörgölnöm, hogy biztossá váljak benne, időközben Asame hazajött és most a szobámban ücsörög. Az első, amit érzek, az öröm, aztán megrohan minden más, de ahogy a törölközőt is az ágyon, úgy az egész hóbelebancot hátrahagyom és odalépdelek hozzá. Feltérdelek mellé a fotelre, majd az ölébe mászom. Hagyja, ezért hozzábújok és vállára fektetem az arcom. Jó, hogy itt van. Akkor is, ha tudja, ha sejti, ha... Nem akarok gondolkodni. Tőle akarok mindent hallani.

- Megbeszéljük? - kérdezem meg végül, mert csupán némán pusztítja tovább a cigarettáját.

- Ha nem így lenne, nem lennék itt - szólal meg csendesen. Várok, hallgatok. Én nem tudok lebonyolítani egy ilyen beszélgetést és egyébként is ő húzta el a csíkot, ezért nem érzem jogosnak, hogy én kezdjek pofázni, de persze ezt nem dörgölöm a yakuzám orrá alá, mert már késő van és nem akarok veszekedni, csak minél előbb pontot tenni ennek az ügynek a végére, aztán lefeküdni aludni vele. Átfog végül és eloltja a cigijét, ami újabb kis örömmorzsát jelent számomra. - Mit tennél a helyemben? - kérdezi meg, s kicsit lejjebb csúszik a fotelban.

- Nem tudom, milyen a helyed, mit gondolsz, mit érzel... - felelek csendesen, a fejemet is kicsit rázva.

- Mint akit nagyon szépen átbasztak azon a bizonyos palánkon.

- Többet akarnék tudni, mint amennyit gondolok - mondom meg csendesen. Valószínűleg tudja, s talán tőlem várja azt is, hogy megmondjam, pedig ismer, valamennyi kártyám lefordítva tartom a végső pillanatig még akkor is, ha tudom, hogy a másik már kitalálta, mi áll rajta. Ez a természetem.

- Gondolod, kellene többet tudnom annál, mint amennyiben már biztos vagyok?

- Azt kérdezted, én mit tennék... - térek ki így a válasz elől. - Én mindig többet akarok tudni. Egyébként fogalmam sincs... - mondom meg végül az igazságot a kerülgetése helyett. Nem mintha lehetne Asamét befolyásolni, de meg sem akarom kísérelni ezt, ahogy ötleteket sem adok neki és arra sem adok alkalmat, hogy magam ellen fordítson.

- Valami elképzelésed csak van... - mondja.

- Mi lenne, ha a te elképzelésedről beszélnél?

- Ha az az Asame lennék, amelyik akkor voltam, mikor idekerültél, most sokkal jobban járnál, ha beszélnél, mert a saját helyzetedet rontod a hallgatással. Ennek az Asaménak, aki most vagyok, fingja sincs, mit tegyen a hülye kölykével. - Egy Asame nélküli Deon már kómában feküdne, vagy nem is élne, ezért kár erről beszélni. A mostani pedig ugyanannyira nem tudja, mi legyen, mint a rosszfiúm.

- Tettem valamit... - kezdek bele függetlenül attól, hogy fenyegetve vagyok-e, vagy sem, mert fáradt vagyok a taktikázáshoz és nem is akarom megtenni -, amit nem kellett volna, de nem tudtam nem megtenni. Sokszor körbejártuk azóta, csak olyan messziről, hogy ne lehessen összekapcsolni semmit semmivel és minél többet tudtam meg... annál jobban el akartam titkolni. Úgy gondoltam, ha sikerült megúszni a lebukást, akkor jobb, ha nem tudsz róla, én pedig nem fogok többet közel menni a meghúzott határhoz.

- Belementem volna és bele is egyeztem a hármasba, mert tudtam, hogy vágysz arra, hogy seme lehess, ahogy abban is biztos voltam, hogy ha ezt tőlem nem kapod meg, majd keresed másnál. Egyáltalán nem zavart volna, hogy előttem kefélsz meg valakit, de hogy ezt a hátam mögött tetted meg... nehéz benyelnem.

- Sajnálom - mondom ki őszintén. - Akkor még sok mindenről nem beszéltünk és nem bírtam észnél maradni - vallom be csendesen. - De... nem azért, mert seme akarok lenni... vagy mert veled nem jó... - Kellene folytatnom. Ki kéne tálalnom az egészet, felfedni az összes lapomat, hogy végre megszabaduljak attól a parától, ami a takargatásuk és tartalmuknak titkolása miatt keletkezett bennem, vagy hogy Asame végre teljes képet lásson rólam. Nem azért nem teszem, mert félnék attól, mit gondol majd, vagy hogy ellökne ezért magától, mert most is pengén billegek, hanem azért, mert nem tudom megmagyarázni, mi van bennem és még véletlenül sem akarok mentséget vagy kibúvót a tettemre.

- Tisztában vagyok vele, hogy ez hozzád tartozik, az alapcsomag része, elfogadtam és el tudom fogadni, hogy vágysz másra, de nem így. - Nem veszek levegőt. Azt hiszem, valamiről lemaradtam. Kábé úgy, mint mikor valaki mást ünnepelnek meg a neked szervezett meglepetéspartyn. Felpattannak a szemeim és csak nézem az előttem lévő tárgyak körvonalait, azt, amit a szobában égő kislámpa és a fürdőből kiszűrődő fény megvilágít, s próbálom elképzelni, hogy most nem hallucinálok, nem álmodom, nem kómás éveim alatt szül ilyesmit a képzeletem. Képes lennék kitalálni olyat, hogy Asame megbocsát nekem, de őt magát sosem, tehát ez nem lehet álom, de hogy megbizonyosodjak erről, azért mérek egy óvatosabb, de erős harapást az alkaromra. Mikor fogaim közül kiengedem a bőröm, még mindig a Seichirou-házban kapott szobám éjjeli képe vetül elém, az, ami a fotelben ülő yakuzám válláról látható belőle és az is eljut a tudatomhoz, hogy nyugtatóan simogat. Sírni és röhögni is menne most, de mindkettőt szánalmasnak érzem, ezért visszafogom magam.

- Én sehogy sem - mondom ki végül. - Te azt mondtad, ezt nem igazán szokták tolerálni, és én meg is értem, miért. Ha önzőség, akkor azért nem, ha meg ez van, akkor azért nem, mert én nem tudom elfogadni.

- Pedig jó lenne, ha magad is elfogadnád, csibe. Nem önzőség ez, más meg egyáltalán nem számít, ha az, akivel együtt vagy, elfogadja és képes így is szeretni, vagy tévedek? Márpedig engem nem érdekel a dolog.

- Ez nagyon jól hangzik, de cseppet sem okés - mondom meg leszállva a válláról, s bár sokat nem látok belőle, mégis a szemébe próbálok nézni. - Miért gondolod, hogy nem egy önző és telhetetlen dög vagyok?

- Mert nem vagy az. A pánszexualitás ezzel jár, ha tetszik, ha nem, ezzel együtt kell élned. Komolyan ennyire sokat számít, ha én elfogadom? - Túlnő rajtam a nyomás és megkukulok. Nem tudok kinyögni egy szót sem, pedig vagy ezer akar egyszerre átfurakodni a számon, ezért aztán csak idétlenül és idegesen hadonászom első körben.

- Másodlagos - bököm ki végül, bár valószínűleg úgy cseng, mintha kiszakadna belőlem a szó. Így is van, de mindegy. - Nagyon fontos a véleményed és az nekem is segítene elfogadni, hogy neked ez nem probléma, de kicseszettül nem működő életforma úgy élni, mintha nagymacska lennél a csirkeólban, aki szereti a pipiket, persze, csak épp megenné az összeset! - hadarom kiakadtan.

- Nekem ehhez már kibaszottul hajnal van - mondja felsóhajtva. - Egyetlen egyszer fogadd el végre, hogy különleges vagy!

- Cseréljünk - kérem esdekelve -, te lehetsz különleges és leszek elfogadó, jó? - Halálra rémít, hogy pánszexuálisnak gondol és hogy talán tényleg... de tényleg az vagyok. Így nem lehet normális életem és bár Asame most azt mondja, elfogadja, de mi van, ha két év múlva azt mondja, hogy tele a töke vele? Vagy a ha neked szabad, akkor nekem is elv alapján kerít magának valakit alkalomadtán? Pánikba esem és alig kapok tőle levegőt, elszorul a torkom, megtámad a sírhatnék, felfordul a gyomrom, megszédülök...

- Deon - szólít engem meleg hangon és tenyerei közé fogja az arcomat, amivel azonnal magára vonja a figyelmem. - Nyugodj meg, kérlek, semmi baj nincs! - kéri szelíden. - Szeretem, hogy ennyire különleges vagy, nincs okod semmiért sem pánikolni, rendben? Bízol bennem?

- Bízom, persze!

- Akkor felejts el minden ha-t és de-t, mert felesleges bármin is agyalnod. Szeretlek, úgy ahogy és amilyen vagy, megértetted? Nem az bosszantott, hogy megkívántál mást, vagy hogy lefeküdtél vele, hanem az, hogy a hátam mögött tetted. Nincs többről szó. Ezen meg túljutunk és évek múlva majd jót röhögünk az egészen.

- Kétlem, hogy valaha röhögni fogok tudni rajta - mondom meg neki őszintén. - Fogalmad sincs, milyen... - motyogom.

- Ne forgasd ki a szavaimat - kéri. - Nem, nincs fogalmam, milyen, de azt látom, hogy attól nem lesz jobb, hogy órákig boncolgatjuk és ragozzuk a dolgot. - Ebben igaza van és végtelenül hálásnak kellene lennem, mert elfogad így is és megpróbál megbocsátani nekem a hibámért. Megtörlöm inkább a képem és kikászálódom az öléből, majd kezeit megfogva célzatosan húzni kezdem, hogy felálljon a fotelből. Hagyja magát és fel is áll, én pedig nekiállok ügyetlenül legombolni róla az ingét.

- Nem lehet elcserélni? - kérdezem közben. - Ez biztos, hogy nem kinőhető?

- Szívesen hitegetlek, de felesleges lenne.

- Igen, teljesen - ismerem el. - Jeremyre haragszol? Vagy...? - Nem tudom, hogyan kérdezzem meg, ezért inkább elharapom a mondatot. Úgyis tudja, mi érdekel.

- Ne túrázz ezen, rendben? Nem fogom bántani őt sem.

- Ő jobban túrázik rajta, mint én - mondom meg egy erőtlen félmosollyal. Az inge levétele és fotelbe dobása után nekiveselkedek a nadrágjától is megszabadítani.

- A fantáziádból kiindulva el tudom képzelni, milyen rémtörténetekkel álltál elő neki - mondja hangjából hallhatóan elmosolyodva, majd megfogja a bal kezemet, amelyiken szétharaptam az ujjam és a mellkasára húzza. - Nem szeretem, amikor magadban teszel kárt.

- Véletlen volt - mondom csendesen, s közelebb lépek Asaméhoz. Tenyereim az izmaira fektetem, arcom a nyakához simítom. - Nem adtam neki ötleteket, eléggé kivolt nélkülük is. A fejébe vette és nem lehetett sem megértetni vele, hogy hülyeség, sem lebeszélni róla, hogy majd ő elszámol veled ezzel az egésszel kapcsolatban, így abban állapodtunk meg, hogy ketten beszélünk veled - árulom el. - De örülök, hogy ez nem valósult meg - teszem hozzá.

- Talán jobb is. Ideje aludnunk - mondja végül az ágy felé terelgetve.

- Vetkőzz le, addig én írok neki, mert bár órák óta nem beszéltem vele, tudom, hogy ébren van és baromságokon agyal - kérem, de még nyomok egy csókot az állára, mielőtt kibontakoznék karjaiból. Felveszem a telefont az ágyról, majd a fürdőhöz megyek, hogy lekapcsoljam a benti villanyt. - És tudom, hogy azt hiszi, utálom - teszem hozzá elmosolyodva, mialatt pötyögök neki.

- Azért sajnálni most nem fogom, ha nem haragszol - mondja, majd amint befejezte a vetkőzést, befekszik az ágyamba. Halványan elmosolyodom, majd megállapodom az üzenet szövegében és elküldöm azt Jeremynek. “Megbeszéltük Asaméval. Szerinte is kódoltan vagyok olyan, hogy más is kell, amit ő teljesen elfogadhatónak tart, azon pedig szeretne túllépni, hogy a tudta nélkül megdugtalak. Teljesen nyugodtan, békésen megbeszéltünk mindent, jobb is talán, hogy nem voltál velünk, rád amúgy sincs kihatással sem a mai, sem a múltkori. Aludj!”

- Ha haragudnék, se sajnálnád - jelentem ki játékosan, letéve a készüléket az éjjeliszekrényre, azzal lekapcsolom a kislámpát, bebújok mellé és szorosan hozzábújok. Érinteni akarom Asamét, s bármilyen fáradt vagyok, még nem tudok elaludni. Simítok-tapicskolok végig a testén, mintha nem hinném el, hogy itt van, hazajött, épségben van. - Asahitoval... megbeszéled az ilyesmit? - kérdezem meg óvatosan.

- Yoru... Nem, más miatt voltam Asahitonál.

- Kerestelek a házban, aztán felhívtam Ryuuichit, hogy hol vagy, de ő csak annyit mondott, hogy veled van, viszont amikor leraktam a telefont, felhívott Yoru - mesélem el.

- Gondolom, nem tetszett neki, hogy kirakattam a szűrét a yakuzája irodájából.

- Hát nem. Miről nem tudhat Yoru? - kérdezem csendesen, még mindig Asamét simogatva.

- Megkaptam Asahito legfrissebb orvosi papírjait. Az ő dolga, hogy ezt közölje Yoruval, nem az enyém, ezért rakattam ki.

- Rosszabbodik az állapota? - kérdezem meg aggódva.

- Sajnos az elmúlt időszakban rohamosan romlott, most úgy tűnik, stagnál, de... mivel semmilyen kezelés nem használ, ennél jobban nem tudják lassítani a folyamatot nála.

- Min stresszel? Vagy más miatt van ez?

- A stressz csak befolyásolja az állapotromlást, mindenkinél változó, hogy milyen gyorsan győzi le a betegség.

- Annyira szeretnék valamit tenni - vallom be.

- Nem tudsz, senki sem. Már a szteroidos rásegítéssel adott infúziós kezelés sem segít és Asa is kezdi feladni szép csendben a harcot.

- Nincs rá... más? Masszírozás, stimulálás... bármi! - Szeretném, ha lenne. Bár Asahito nem engedett magához közel engem, én attól még kedvelem őt és Yoru nagyon jó barátom, el tudom képzelni, mit érezhet, hogyan élheti ezt az egészet meg. Rohadtul erős, de... de ez bárkinek sok lenne.

- Az elmúlt fél évben mindennel próbálkoztunk, amivel lehetett.


Nem mondok mást, értelmetlen. Asaménak sem akarom rontani a helyzetét azzal, hogy én még mindig ezen vergődöm. Ő is szeretne tenni Asahitoért, tudom, s a tehetetlenség őt is bosszantja, nem véletlenül ment át hozzá, ezért csak szorosan hozzásimulok és megkapaszkodom a testében. Eszméletlenül közel álltam hozzá most is, hogy elveszítsem és megint nem rajtam múlt, hogy végül megmarad nekem. Persze nem holtbiztos, hogy túl tud jutni azon az eseten és a Tatsukival megesettet sem mondtam meg, pedig valószínűleg kellett volna.


Nem, ez így nem helyes! Úgy volt, hogy felfordítom a lapjaim... Percekig gondolkodom rajta, érvelek, ellenérvelek, ő pedig szerintem vár, mert már ismer, a légzésem üteméből és erejéből tud dolgokat, így végül nyer a teljes beismerés.

- Egyszer Tatsukival is - mondom meg szinte csak suttogva.

- Aludjunk! - közli. Nem bírok megszólalni, úgyhogy csak bólogatok, azzal még erősebben ráfogva egy pillanatra a testére alvásra adom a fejem. Szeretnék belelátni a gondolataiba, vagy csak ha megmondaná, mire gondol, de nem nyaggatom, inkább megpróbálok aludni valamennyit.