20.

Sheon

Rengeteget gondolkodtam a belépőmön. Mire elérkezett az idő, hogy megjelenjek a Seichirou-rezidencián, már a tenyeremként ismertem a helyet és a benne élők többségét. Asame végtelenül kimért ember, mindig hideg fejjel dönt, míg Deon heves és érzelgős, de a párosuk megtestesít valamit, amit megirigyeltem. Ha csak simán kinyírnám Zakurát és lelépnék Ehimével, az egész életünk bujkálással töltenénk, vagy pedig egy idegen országban, ahol valószínűleg már nem találnak meg, de akkor is ébernek kellene maradnunk mindig, míg ha átveszem Zakura helyét, az egész életünk kiegyensúlyozódna és Ehimének végre olyan élet adódna, amilyet megérdemel. Alaposan elgondolkodtam a látottakon, azon, hogy akár nekünk is lehetne ilyen életünk, s mielőtt nagyon töprengenem kellett volna rajta, már akartam. Ez volt az egyik ok, hogy úgy döntöttem, a kapun érkezem. A másik a válaszok, amiket kaptam a kis ténykedéseimre. Semmi kirobbanás, semmi támadás, semmi erőszak, semmi durvaság... Pedig vártam volna, hogy ha egy olyan neves yakuzánál okozok gebaszt, mint Asame, akkor azt megtorolja, de ő nemesi nyugalommal tűrte a kóstolgatását, s várta, hogy végre elég legyen számomra a megjelenéshez. Aztán ott van az, ahogy Ehimével bánnak. Amint megtudtam, kihez került, fel bírtam volna robbanni. Féltettem őt, mert Asame durva nagyhal, aki élvezi egy fiatal fiú gyötrelmeit és ő bizony nem adott volna túl rajta, míg engem lépre nem csal... Nem is tudom, minek köszönjem, hogy a félelmem alaptalannak bizonyult, az isteneknek, a sorsnak, a szerencsének, vagy Deonnak. Valószínűleg utóbbi játszik, mert a srác... túlzás ilyet mondani, de mintha... elrabolta volna a szívét. Rá se nézett Ehimére, egyedül Deon volt az, aki sokat járt be hozzá, de ő sem ért a kicsikémhez, csupán megpróbálta társalgásra bírni, bemutatta a barátainak, szórakoztatta. Komolyan mondom, ha tudtam volna, hogy ez a két ember tejben-vajban füröszti Ehimét, már rég beadtam volna hozzájuk. Emellé még az is elviselhető lett volna, ha néha megdugják, ők legalább nem kínozták volna, mint abban a kibaszott lebujban. Tulajdonképpen már azzal eldőlt, hogy a kapun megyek be, hogy semmi revans reakció nem érkezett a betöréseimre és Ehimével jól bántak, azonban sikerült elcsípnem, mikor Deon végigrongyolt a folyosón a vérző macskájával kibőgött szemekkel. Ha egy elkényeztetett kölyök így bír szeretni egy állatot, akkor megérdemli, hogy bocsánatot kérjek és ne bosszantsam őket tovább.


Ideges vagyok, mert ez mégis csak egy pengeélen való séta lesz, de talán ha önként átadom minden fegyverem és semmilyen ellenállást nem tanúsítok, nem lesz gond. Nem vártam, hogy ekkora fogadóbizottságot kapok, de Zakura mellett megtanulhattam volna már, hogy miképp is kell köszönteni egy olyan vendéget, aki borsot tört az orrunk alá. Két testőr... méghozzá talán a két legjobb. Az idősebb Asaméé lehet, láttam ide jönni több alkalommal is és ő ült a központi biztonsági szobában is, noha ott a másik is megfordult nem egyszer, ám a fiatalabbat Deon kereste fel. Furcsák itt a viszonyok, minden teljesen másképp működik, mint annál a fasz Zakuránál. Basszus, ha még egyszer megpróbál megkefélni, azelőtt megölöm, hogy bármiféle egyezségre jutottam volna Asaméval! Kibaszottul elegem van már a zaklatásaiból. Az első alkalommal is egyértelmű volt, hogy nem adom a seggem, ha Niju le nem lő, ott helyben kifilézem azt a barmot, de neki persze nem volt elég...! A kurva életbe már, hogy... De mindig eszembe jut, hogy anyám talán még él és ő tudhatja, hol van.


Asaméval egyszerre nehéz és könnyű tárgyalni. Olyan ember, akinél nem szívesen húznám ki a gyufát, de a korrektségére lehet építeni és javasolt is viszonozni, különben szarozás nélkül megfoszt a fejedtől. Nos, én nem szeretnék meghalni a célszalag előtt néhány méterrel. Ha sikerül megegyeznünk, nem csak Zakurát és Kawanot tudhatom a tenger alján, hanem Ehimét egy olyan élethelyzetben, amiben boldog lehet. Tudom, hogy neki nem kell ilyen sok, de nem bírnám megtagadni tőle ezt, ha már látom is rá a lehetőséget. Elfogadom a férfitől a helyet, noha meglovasítok egy szál cigit előtte, méghozzá Deon vádló pillantásai kereszttüzében. Nyilván azért ennyire rideg és hallgatag, mert haragszik rám a macska miatt. Ezt megértem és feltett szándékom legalább bocsánatot kérni tőle. Nem tehetek róla, hogy a görényem megtámadta, ám Anuri bizonyos, hogy sosem fog vezekelni a tettéért. A beszélgetést néhány hangzatosabb infó bedobálásával kezdjük, én elárulom, hogy nem tudna megállítani és azt is, hogy ismerem az alvilági emberét, Asame pedig vetít valami szépet, amiből a fele kreált infó. Hát jó, akkor rántsuk le a leplet, hiszen biztos vagyok benne, hogy tisztában van a származásommal. Egy fejvadászpár fiaként sokakat ismerek az alvilágból, de ha ez nem volna elég, mindig csak a semlegesek közt mozgolódtam. Masaohoz éppenséggel nem sok szerencsém volt, egyszer átlökött egy ablakon és rám mordult, hogy takarodjak a picsába, amivel megmentette a kis életemet, azonban a dologban nem ez a szép, hanem az, hogy a neki kilőtt vessző ellenére tette ezt. Később persze megértettem: gyerek voltam, akit mindenáron védene. Neki nem számított abban a pillanatban, hogy szándékosan lőttem rá, az ellenség táborában fészkeltem, számára csakis az volt a fontos, hogy egy tizenkét éves kölök voltam, akit nem hagyhat meghalni. Csodálom az ilyen embereket, de komolyan. Lehet, hogy a semlegesekkel veszélyesebb jóban lenni, mert egy munka bármikor eredményezheti, hogy egymást kell megölni, azonban ha megismeri őket az ember, megérti a mozgatóikat, sok értékes információra tesz szert. Azt is elárulom Asaménak, hogy tökéletesen tisztában vagyok a házban lévő kapcsolatokkal, a kis szöszi Masaoért van oda, rajta kívül senki más nem nyúlt hozzá egyszer sem a házból, Deon és ő rendszeresen kefélnek és a kapcsolatuk messze túlmutat pártfogoltságon és szeretői viszonyon, a kis feketéről azonban nem beszélek, mert úgy tűnt, a Deonnal való kapcsolata nem nyilvános a yakuza számára, én meg nem azért informálódtam ennyire, hogy elpuskázzam vele életem nagy lehetőségét. Kétlem, hogy én értettem volna félre valamit a két kölyök viszonyában, de az is lehet, hogy bakot lövök, ha feldobom a kis feketét, Jeremyt, mint Deon szajháját. Ehime szerint csak barátok. Erről a részről nem sok fogalmam van, mert sok a zavaró tényező, meg nem is ez volt a legfontosabb prioritású dolog, amit vizsgáltam a házban, úgyhogy hagyom a fenébe.


Sért a feltételezés, hogy mi is csak műbalhézunk a színpadon Zakurával, mint ők ketten Kawanoval. Én valóban gyűlölöm Zakurát, és már csak azért él, hogy kinyögje, hol van az anyám, mit művelt vele. Amint megtudom, a beleivel fogom megfojtani. Nyilván nem evidens ez a családi szeretet dolog a részemről, hiszen két alvilági gyereke vagyok, de a szüleim tényleg szerették egymást és engem is, mi jó család voltunk, csak időnként a szüleimnek el kellett menniük olyan munkát végezni, amiből nem biztos, hogy hazajönnek. Rettegtem minden alkalommal, aztán az a kretén Zakura levadásztatott a pincsijeivel. Figyelhetett már egy kis ideje, mert a két véreb felkészült volt, majdnem megfojtottak és kukaccá kötöztek, nehogy meglóghassak, majd a lelövésem után az egyetlen fenyítési alap a szüleim voltak. Látni a saját apádat rommá verve... az orra elferdült, hiányzott egy foga, a bal karja erőtlenül lógott, jobb kezén az ujjak a szanaszét álltak, s alig bírt megmaradni a lábán. Aztán egy pillanat alatt vége lett, szétloccsantotta Zakura előttem az agyát. Gondolkodtam rajta, hogy ezután megkefélt-e, mivel annyira sokkos voltam, hogy a következő néhány nap teljesen kiesett... Talán nem, hiszen még sosem újságolta el, mennyire csinos vagyok elgyötört arccal, egyelőre csupán azt emlegette, az anyámmal még eljárhat hasonlóan, úgyhogy tudjam a helyem. Persze ezután is olyan dühroman szokott következni, hogy túl sűrűn nem emlegeti, annyira azért nem hülye, hogy ne tudja, az agyam hátsó szegletében mindig ott van skarlát betűkkel, hogy anyám miatt nem csinálhatom ki és nem szökhetek meg. Azt hiszem, az egyetlen reményem pillanatnyilag Asame. Ő is tudja, hogy amíg anyámról semmit sem tudok, nem fogok lépni Zakura likvidálása ügyében, megmondtam neki, így talán remélhetem, hogy kideríti, mit művelt az életemet adó nővel. Ha nem... sajnos akkor az információ hiányában kell cselekednem, menni tovább és életem végéig ostorozni magam, amiért anyám halálát okoztam. Tisztában vagyok vele, milyen nyomokat kellene keresnem, hogy megtaláljam őt, azonban nem ment sehova, Zakura gyűjtötte be, ahogy apámat és engem is. Bassza meg a ló az egészet! Asame elhiheti, hogy ha segít nekem ennek az ügynek a felgöngyölítésében, akkor hűséges leszek hozzá. A semlegeseket mindig a saját értékrendszerük alapján lehet megfogni, Masaot egy kiskölyökkel, engem a családommal, Akihitot ővele... Mivel mindannyian emberek vagyunk, szeretünk valamit, valakit, amiért bármit megtennénk. Ha életem végéig szövetségben kell lennem Asaméval és Deonnal azért, hogy megbosszulhassam, amit velünk tettek, még azt mondhatom az isteneknek, hogy a legjobb büntetést választották, hiszen ők ketten olyan emberek, akikre felnézhetek, akiktől tanulhatok, akiket szívem szerint is követnék vagy pártolnék. És mennyit kaphatnék tőlük...! Egy villa, egy birodalom, üzletek, rang, vagyon, név... Soha többé nem lenne semmi gondunk, boldogan élhetnénk Ehimével. Sajnálom, anya, hogy ennyire önző vagyok, de tudom, hogy helyeselnéd, ha meg tudnánk beszélni... tudom, hogy azt mondanád, a halál természetes velejárója az életnek, ne nézzek hátra, csak mentsem, ami menthető és fogjam erősen magamhoz a kedvesemet. Annyira sajnálom, hogy nem tudtam nektek bemutatni Ehimét... Tudom, hogy bár nem lány, nagyon szerettétek volna.


Deon sort kerít arra, hogy megtudja, mi bántotta a cicusát, én pedig végre őszintén bocsánatot kérhetek tőlük. Asame nem egy szívtelen ember, bármennyire is ezt a látszatot kelti, ám láttam őket hármukat együtt, a srác az ő ölében, a cica a srácéban... Vágyom rá, hogy az én kicsi cicusom is egy saját szőrmók döggel az én ölemben ücsörögjön így. Annyira egyszerű, mégis boldogságot hozó pillanat... annyira hétköznapi és idilli... El sem tudják képzelni ők ketten, én mennyire vágyom erre az életre. Tényleg bármit megtennék érte. Persze nem bírom ki és megerősítem Asaméban, hogy fogalmam sincs, hol az anyám, sőt, megpedzítem, hogy talán ő sejthetné, azonban a válasza kiborít. Ha anyám halott és Zakura csak fenyeget vele, még az a legjobb forgatókönyv, szinte hálás lehetnék az isteneknek, azonban ha a yakuzának igaza van és kiadta Kínának... Egy olyan elszánt harcos, mint az anyám, Kínában hosszú gyötrődésnek néz elébe, amibe bele sem akarok gondolni. Persze azonnal sikerül vizualizálni, úgyhogy felpattanok és távozom. Közlöm még Asaméval, hogy ha nem engedi meg, akkor is meglátogatom a kicsikémet, de elvinni akkor sem akarnám, ha parancsba adná, mert ő meg tudja védeni és Deon ténykedései végre éreztetik vele, milyen embernek lenni, nem csupán egy szexuális használatú tárgynak, azzal a testőre kíséretében nyíl egyenesen Ehime szobájához megyek. A férfi nyugodtan és szótlanul kísér, majd leválik rólam, amint kinyitom a szoba ajtaját.


Bent csend van, Ehime egy könyvből pillant fel, majd meg sem nézve, hol tart, félrerakja és feláll az ágyról. Épp csak be tudom csukni az ajtót, mikor a nyakamba borult és szorosan átölel, mintha csak ez hitethetné el vele, valóban itt vagyok. Átfogom vékony testét és simogatni kezdem a hátát.

- Nyugi, édes, mondtam, hogy hamarosan látjuk egymást - mormolom szerelmesen a fülébe, de ő csak elkezd sírni az örömtől. Most mérhetetlenül boldog vagyok, a sötét fellegek messze szálltak a fejem fölül. Ehime felkapaszkodik rám, lábaival átöleli a csípőmet, én meg formás fenekére téve a tenyereim megtámasztom őt, majd az ágyhoz cipelem. Leülök és ringatom, simogatom, csókolgatom, ő pedig csak szorít és szorít. - Nem megyek el, ráérek reggel vagy délelőtt - biztosítom róla, hátha akkor nem fojt meg. Bár a szeretetéből sosem lenne elég számomra.

- Hogy jutottál be? - kérdezi hüppögve.

- A kapun. Besétáltam Asaméhoz és azt hiszem, sikerült vele szövetséget kötnöm - mesélem el, erre elenged és végignéz rajtam. - Nincs egy karcolásom se, nem bántottuk egymást.

- Ne is - kéri. - Durva férfi, de jószívű.

- Tudom, már mondtad. Zakura és Kawano halálát akarja, hajlandó segíteni nekem, hogy a Szindikátus ne fejezzen le, ha megölöm Zakurát, ráadásul azt hiszem, segítene abban is, hogy átvegyem annak a fasznak a helyét - folytatom a mesélést csendesen. Közben Ehime lehúzza a mellényem cipzárját, majd finom mozdulattal lelöki a vállamról. - Máris akarsz? - kérdezem kuncogva.

- Bárhol, bármikor, tudod - suttogja, ám nem kezdeményező csókot ad, hanem átölel. Az előbb is tudtam, hogy bár valóban készségesen és örömmel adná magát nekem most is, egyelőre csupán a bőrömhöz akar simulni. A rajongása nagyon édes, s noha nekem is tetszenek a tetkóim, az, ahogy ő képes átszellemülni és simogatni őket, valami földöntúli. - Hajlandó lennél szövetkezni Asame-samaval és yakuza lenni? - kérdezi csendesen.

- Persze. Gondolj bele - kérem őt szelídeni. - Ha csak Asame szavatolná, hogy nem kerülök a halállistára, mikor kinyírom Zakurát, visszatérhetnék az alvilágba és örök veszély lenne az életem, ha viszont elintézi nekem, hogy yakuza legyek, a vele való szövetség nagyon kevés ár egy boldog életért, sőt, még ő fizet rá, mert valószínűleg rengeteget kellene tanulnom tőle.

- Szerinted megéri neki?

- Remélem. Takuyát akarja Kawano helyére - árulom el.

- Hogy van a kis Kurama? - Mosolyogva beletemetkezem a srác hajába ezt hallva. Mindig másokért aggódik, mindig azzal van elfoglalva, hogy másoknak jó legyen, az nem is érdekli, ő milyen fost él át. Köszönöm az isteneknek, hogy Asame magához vette és vigyáz rá, mérföldekkel jobb sora van itt, mint eddig bárhol. Na jó, a szüleinél jobb helyen lett volna, csak akkor sosem ismerkedünk meg.

- Jól - hazudom. Hogy lenne, mikor Zakura úgy játszik vele, mint egy rongybabával? Szegény gyerek azt se érti, mi történik, miért nem lehet az apjával. A testőrök viszont így lassan az én oldalamra állnak, hiszen egy négy éves kiskölyök kínzása minden kicsit is jóérzésű ember gyomrát felforgatja. Ha tehetném, valahogy visszaadnám az apjának, de akkor még velem sem szarozna Zakura.

- Ha majd yakuza leszel, biztos meglátogathatom. Ugye?

- Biztosan - értek vele egyet csendesen. Nem akarom felzaklatni Ehimét az igazsággal, s azt is tudom, hogy nagyon iparkodnunk kell Asaméval, különben emberségesebb lesz kioltani annak a gyereknek az életét, mint megpróbálni helyre hozni a lelkét. Zakura intézkedik róla, hogy sose lehessen belőle testőr, de hogy ezért mit fog kapni tőlem… Az első alkalommal a gyomrom majdnem kiokádtam, mikor összefosta álmában magát szerencsétlen gyerek, most már csak sajnálatot és haragot érzek. Persze nem altathatom mindig magam mellett, engem is terrorizál az a kretén, Kuramának meg még az hiányzik, hogy azt nézze, amint megpróbálnak megerőszakolni.


Őszintén kívánom, hogy Ehime simogatása űzzön el minden gondolatot a fejemből, azonban ez csak hosszú idő múlva sikerül. Kiérzem minden finom mozdulatból a szeretetet és a ragaszkodást, ami elnyugtatja a lelkem, majd felizgat. El sem bírom képzelni, miért tartották unalmasnak és vértelennek őt mások, hiszen a keze a legérzékenyebb területekre téved ösztönösen. Jó, persze tudom, hogy a kuncsaftjai perverz kis kéjencet akartak, az meg Ehiméből csak akkor bújik elő, ha rólam van szó, de hogy valamit is ügyetlenül csinálna… Láttam táncolni, persze privátban sokkal jobb volt, majdnem megvesztem, ahogy az ölembe ringatta magát, amit meg a kezével művel… Persze mindenki szájba akarja toszni, hogy fitogtassa az erejét, mintha Ehime nem adná meg magát azonnal. Gyűlöltem azokat, akik hozzányúlnak és véres tisztogatással szabadítottam meg Ehimét azoktól, akik rosszul bántak vele. Olyan törékeny és kedves… miért kell bántani?

- Hiányoztam? - kérdezem vigyorogva.

- Nagyon… - Szeretem hallani az ilyesmit. Az egyetlen ember, aki mindig vár, aki szeret, akire számíthatok, aki mellettem áll. Persze csak azért, mert apámnak és anyámnak a hiányában szenvedek, amúgy ők is velem lennének minden módon.

- Fényesre nyallak és úgy megkeféllek, hogy a nevemet fogod sikítozni - mormolom a fülébe, mire megborzongva markol a ruhámba.

- Jó. - Ebben az apró válaszban több vágy van, mintha csak egy három szavas mondatban ecsetelné, mennyire akarja. Persze köztünk a szex nem ennyire nyers, sosem tudnám pusztán megkefélni, nekem ő nagyon… gyengéden kell.


Készségesen hagyja magát kihámozni a ruháiból, amikor csak tud, bújik, én pedig csókolgatom a bőrét. Ez a néhány nap maga volt a pokol, valósággal sóvárogtam Ehime után, szükségem van a szerelmére és a közös gyönyörre. Hiába gondolok rá és verem ki magamnak, abban ő nincs benne, ezért semmit sem ér, a vágyódás semmit sem csökken, talán csak csitul, hogy aztán erőteljesebben törjön rám. Ilyenkor állatnak érzem magam, pedig tisztában vagyok vele, mennyire gyengéden bánok Ehimével, mégis ahogy meztelenül leterítem és hozzádörgölőzöm, elkap a félsz, nehogy én is bántsam. Ezekben a pillanatokban csak az ő reakciói tudnak megnyugtatni, mint most, hogy a gatyámat tolja le a seggemről. Komolyan mondom, ha Ehime akarná, befeküdnék alá, mert tudom, hogy örömet okozna nekem, ahogy csak bír. Persze ő nem olyan, neki csak az kell, hogy én rendesen megrakjam. Tudva, mekkorát képes élvezni, nem is értem, mások hogy bénázhatták el vele a szexet, hiszen olyan érzékeny fiú…


Miután sikerült megszabadulnunk minden ruhámtól, keres a fiókban síkosítót, én meg lefekszem és magam fölé húzom hatvankilencbe. Megígértem neki, hogy fényesre nyalom a fokhagymagerezd hátsóját, úgyhogy némi elővezetés után feljebb csúszom alatta, belemarkolok farpofáiba, hogy széthúzzam őket és bevetem minden tudásomat. Egy darabig Ehime még bírja, szorgalmasan járatja a kezét farkamon, aztán ráfekszik a lábamra és halkan nyögdécselve, homorú háttal kínálja magát. Szeretem ezt, az izmai teljesen ellazulnak, ezért viszonylag könnyen bele tudom dugni a nyelvem, majd az ujjam, s a teste csodálatosan ring felettem. Nehezen állom meg, hogy ne rohanjam le, vagy hogy ne csináljam addig, míg el nem élvez, de még időben le tudok állni és kicsúszva alóla mögé helyezkedem. Ő húzza szét a fenekét, én csak egyik kezére fogok és besíkosítózott szerszámmal cirógatom.

- Szeretlek - mondom meg neki. Sokat mondom, mert ebből sosem elég. Ehime is olyan szeretethiányos, mint én, talán még jobban is, csak ő sosem mutatja ki. Hálás vagyok az itteni fiúknak, amiért törődnek vele, pláne, hogy nem ilyen módon, mint én. Lassan merülök a testébe, ezért az ő “szeretlek”-je elcsuklik, de így is értem és még őszintébbnek találom. Talán ha kevésbé lenne önzetlen, nem tudott volna kicsalni belőlem érzelmeket, dugtam volna csak, mint előtte a többi fiút, de Ehime mindig odaadó volt velem. Az első alkalommal nem érdekelt, hogy kötelességből engedi, hogy megfektessem, de a másodikkal nagyon betalált nálam, hiszen örült nekem. Később elárulta, hogy én rendes voltam vele, ezért megkönnyebbült, mikor én vártam a szobában, én pedig azonnal beleestem. Hülyeség, de ez van, egyszerűen odavagyok érte.



Betartom az ígéretemet, hosszan, határozottan veszem őt birtokba, de minden mozdulatommal azon vagyok, hogy növeljem a gyönyörét, így Ehime is betartja, amit kértem tőle, a nevemet sikítja a végén. Végtelen örömöt érzek, beteljesülésnek mondhatom a saját orgazmusomat is. Ha lehetne, folyton csak dugnám őt, hogy mindketten benne maradhassunk a buddhai tökéletességben, de valószínűleg egyikünk sem bírná. Abban bízom, hogy ha yakuza leszek és együtt élünk majd, a bennünk háborgó lélek és a szeretethiány szép lassan elmúlik majd, és képesek leszünk betöltöttséget érezni egymás mellett. Ez minden vágyam.