1.

Tatsuki

Kibaszottul szarul érzem magam. Egyszerre szeretnék már bent lenni a házban, és szólni Bakarinak, hogy inkább a lakásomra menjünk és maradjunk továbbra is távol az egész bandától. Másfél hónap telt el a Kitamurás csata lezárása után. Abból úgy két hetet tökéletesen eszméletlenül töltöttem, mivel a sérüléseim megkövetelték, aztán pedig az a tény, hogy a kezeim használhatatlanokká váltak jóformán. Bakari nem mert felébreszteni, nem tudta, mire számítson, főleg annak fényében, hogy elvitt a mesteréhez, Lukuya doktorhoz egy kórházba és megműtöttek. Kibaszott nagy mázli, hogy ebből semmire nem emlékszem, nem tudtam előre és utólag is nagyobb bajom volt, hogy alig bírom mozdítani az ujjaimat, különben iszonyatosan tomboltam volna. A maradék négy hét azzal telt, hogy Bakari próbált nyugton tartani, mert bevallom, leterített a lábamról a kezeim bénasága. Ezt nem lehet megemészteni, ezen nem lehet túllépni és bármilyen kemény erőfeszítéseket tett... ugyanúgy fáj, rettegésben tart, rémiszt, kétségbe ejt, taszít, idegesít, dühít, frusztrál, ingerel, ...


Elszorult torokkal, szabálytalanul lüktető szívvel, gyomorgörccsel, meg-megremegve nézem az utat a Seichirou-ház felé haladva. Minden pillanatban ki bírna bukni belőlem, hogy forduljunk vissza, tűnjünk el mégis a városból, végleg, holott tisztában vagyok vele, hogy három fiú olyan nagyon fog nekem örülni, mint még talán soha semminek. Három kis hülye és pont miattuk akarok a legjobban meghátrálni, mert nem akarom, hogy gézbe kötözött kézzel, jóformán magatehetetlenül, sebezhetően és megtörten lássanak. Ahogy Asame pillantásától is szeretnék megkímélt maradni.


Vissza lehetne fordulni, de akkor mindenki pofára esne, ami különösebben még csak nem is érdekelne, de azt a három bolond srácot nem akarom megbántani, hiszen Bakari már indulás előtt két órával felhívta Deont, hogy élünk és visszatérünk. Ő tutira feltelefonálta még Yorut és Kazukit is, ahogy ismerem, úgyhogy mesteri hatást érnénk el, ha mégse mennénk. De megyünk, minden megmaradt erőmmel azon vagyok, hogy higgadt maradjak és visszaszorítsam az érzelmeimet amögé a pajzs mögé, ami anyám halála óta fedett és védett. Persze semmilyen módszer nem segít és amikor meglátom a kaput, a feszültségtől fulladni kezdek. Azt hiszem, most érzem át azoknak a szerencsétlen kutyáknak az érzéseit és sorsát a maga teljes súlyával és rémületével, amikor a pórázuknál fogva húzzák be őket az állatorvoshoz, hiába tartanak ellen négy lábbal. Na, pont ezt élem át.


Begurulunk a kapun és már távolról kiszúrom a három kölyköt. Kicsi, mégis megható a fogadóbizottság, de csak közel érve látom meg, ki milyen érzésekkel vár. Deon sír, körülbelül hisztérikusnak lehetne nevezni, ellenben Shinji igyekszik nyugodt maradni, nem kimutatni az örömét és azt, amit Jeremyn is látok. Nem hiszik el, hogy ez igaz. A tökalsóról is ordít az öröm, mégis értetlennek fest. Micsoda katarzis... Valahogy az nyugtat meg, hogy csak hárman vannak és jóformán a rajtpisztoly hangjára várnak, hogy megrohanjanak, amit majd az fog jelenteni, hogy Bakari kinyitja nekem a kocsit. Ez hamarosan meg is történik, biccent a három srácnak, amint kiemelkedik a sárga Suzukiból, majd átnyargal mellém és kitárja az ajtót. Lassan mászom ki, óvatosan, valahol még mindig rettegve. Nem is nézem a három kölyköt, arra figyelek, hogy a méltóságom maradékát megőrizve, nyugodtan, magabiztosan, összeszedetten keveredjek talpra. Nehéz, sokat feküdtem és ültem az elmúlt időszakban és a kezemet sem bírom használni, de amint Bakari felém nyúl, hogy segítsen, dühösen villan rá a szemem, ő pedig mindent értő módon visszahúzódik és félreáll. Felegyenesedem, tétován lépek is a ház felé, de aztán a kocsi fog meg, visszalök a belém csapódó Deon. Szerencsére már csak a berozsdált ízületek és a kezemet ért károk a problémáim, így nem okoz különösebb gondot a kölyök hevessége, s csak félszeg, halvány mosoly kúszik szám szegletére attól, ahogy szorítva ölel, az ingembe kapaszkodik, reszketve zokog.

- Utállak! Utállak! Utállak! - ismételgeti alig érthetően.

- Én is örülök neked - mondom halkan neki. Ügyetlenül és óvatosan átkarolom, mert amíg nem nyugszik le, nem tudok tovább jutni a házhoz, a még mindig hitetlen Jeremyhez és már a dermedtnek tűnő Shinjihez. Vajon sokkolja, hogy ujjbegytől egészen a felkarom közepéig gézben látja a kezeimet? Talán ő tudja a legjobban, hogy a kezeim nélkül semminek érzem magam. Nem csak azért, mert a seggem nem bírom kitörölni, az másodlagos probléma. Az elsődleges, hogy nem tudok rajzolni, tetoválni és rendesen megérinteni őt. Nyíltan nézem a testőrt, miközben Bakari hozzánk lép és hogy kicsit megnyugtassa Deont, megsimogatja a fejét. Tudta ő is, hogy ez kurva nehéz menet lesz, felkészültünk rá, hogy ki lesz bukva mindhárom srác, a letaglózó, elsöprő örömük ereje azonban még így is váratlan a számunkra.


Szeretnék már abban a nekem elkülönített szobában lenni. Shinjivel, az ágyon fekve. Nincs mit mondanom, nem is nagyon bírok megszólalni és nem is akarom elhúzni ezeket a perceket. Rosszul érint. Tisztában vagyok vele, hogy az elutasításommal megbánthatom Deont is, Jeremyt is, ugyanakkor bízom abban, hogy a két kölyök képes lesz megérteni kimondatlan indokaimat.


Deon végre elereszt és könnyes, vörös, feldagadt szemekkel, püffedt orral bámul rám fel. Most veszem csak észre, mennyire sovány, az arca szabályszerűen beesett. Nem örül, nem, ez a gyerek most azért rimánkodik, hogy igaz legyen. Kis hülye... Lassan megemelem jobbom és óvatosan a fejére teszem. Most elfogadja, hogy a hajához érek, nyúlna a kezemért, de aztán nem ér a gézhez, én pedig ellépek mellette. Nem akarom látni a képét, ellenben észreveszem, hogy Jeremy megindul felém. Meglehetősen kába, a léptei nem valami magabiztosak, egyenesen se bír menni, úgyhogy elébe megyek, mielőtt összeesik útközben. Lehet, hogy nincs is magánál, az viszont nem lenne túl jó, fogalmam sincs, most mi törne ki belőle, ha kattanna egyet és Bakari is úgy ugrana rá, mint egy vadállat. Követ; hátrahagyja Deont, a legcsekélyebb mértékben sem érdekli a kölyök, tőlem viszont nem akar távol maradni. Megviselték az elmúlt hetek. Szigorú, kemény és hideg minden pillantása, a mozgásán mégis látszik, hogy ölni lenne képes, olyan feszült. Ez is várható volt, a féltése. Akkor is, ha pontosan tudja, hogy ez a három idióta nem akarna nekem ártani. Jeremy egy ujjal érint meg, amit nem tudok hova tenni, aztán nekiáll bőgni. Azt vártam, hogy hozzám bújik, hogy Deonhoz hasonlóan fog szorongatni, de nem. Felpillantok Shinjire, hogy jelezzem neki, hamarosan odaérek, azzal közel lépek ehhez a hülyéhez is és magamhoz vonom. Ő is teljesen ki van borulva és azt hiszem, csak most hiszi el, hogy nem álmodik. Rögtön átfog és szorítani kezd, ugyanúgy, mint Deon, sírva és egy szót ismételgetve:

- Élsz... Élsz... Élsz... - Talán. Valahogy úgy. Olyasmi. De mit mondjak neki? Érzem, hogy kezd felengedni belőle a feszültség, ami azóta gyűlhetett benne, hogy eltűntem a csatamezőről és ennek tudatába került.

- Igen - felelek. Ennyiben hagyom, nem fogom elárulni neki, hogy amikor felébredtem, inkább kívántam a halált, mint azt, hogy Bakari küzdjön értem tovább. Persze baromság volt, tudom, de csak a legrohadtabb ellenségeimnek kívánom azt, amit akkor éltem át. Azt a négy-öt napot, amíg ott ingtam a kurva szakadék szélén és nem hagyták, hogy beugorjak. Amikor a saját gondolataim püfölték egymást, hánykódtam és beszélni se bírtam, annyira kicsinált az a tény, hogy megbénultam. Nem ez a tényállás, talán egy fél év-év múlva fogom tudni használni a kezem, enni például ha nem is evőpálcával, de képes leszek egyedül, a rajz, a mesterségem és normális szex nélkül azonban nem tartom józan döntésnek, hogy Bakari nem hagyott megdögleni.


Jeremy gyorsabban elereszt, mint a másik kölyök, de ő is felnéz rám. Kicsit józanabbnak tűnik Deonnál, ahhoz képest meg, ahogy felém kevergett, meglepően épeszűnek tűnik. El is mosolyodik.

- Téged várt - suttogja. Vagy csak leolvasom a szájáról a szavakat? Még az is meglehet, de az biztos, hogy valahogy kimondta, mert ellép mellettem és Deon felé veszi az irányt. Értetlen képpel követem, míg ki nem poroszkál a látóteremből, azzal megindulok előre, végre akadálytalanul. Persze ez a legnehezebb rész. Odamegyek Shinjihez, őt nem érintem meg, nem is nyúlok felé sem, csak mellé érek.

- A szokásos szoba? - kérdezem tőle csendesen, a lendület azonban visz tovább, már teszem is meg a következő lépést, de még látom, hogy bólint. - Gyere - kérem is, hogy biztos legyen abban, nem hagyom üdvözlés nélkül, csak nem itt, nem így, nem most akarom. Az is rémisztő volt, amit a két fiútól kaptam, közel álltam hozzá, hogy ne bírjak úrrá lenni a reszketésen és az érzelmeimen, de végül csak győztem, megtartottam az önkontrollt. Nem szeretném, ha Deon és Jeremy látna ennél is jobban szétesve. Úgy, ahogy igazából vagyok.


Hagyom, hogy Shinji kinyissa előttem és becsukja mögöttem az ajtót. Némán tettük meg az utat ide, úgy saccolom, pontosan azt akarja, amit én, ezért nem húzom az időt, leülök az ágyra és azt figyelve, ahogy a könny végigfolyik az arcán, lerúgom magamról a cipőmet. Amint ezzel megvagyok, biccentek neki a fejemmel és ügyetlenül beljebb fészkelem magam az ágyon, s elfekszem. Iszonyú bénának, esetlennek és nyomorultul érzem magam, de ezt akarom, szokott módon, fekve, ölelve összebújni vele. Megnyugtat és felzaklat az élmény. Hetek óta sóvárogtam ezután és ugyanúgy elutasítottam, mint első körben az életet. Nem akartam, hogy így lásson, megakadályozni nem tudtam azonban, mert győzött az a hozzáállás, hogy a biztos rosszat tudni még mindig jobb, mint bizonytalanságban lenni, remélni, félni, hinni, kétségbeesetten róni az értelmetlen köröket, vádolni...


Meztelennek érzem magam és tehetetlennek. A pirszingjeim nélkül és a kezem használhatatlansága miatt az arcom a hajába fúrom. Menekülök. Shinjivel akarok lenni, de mindaz, amit eddig láttam rajta, fáj. Talán jobb lett volna nem jönni vissza, hagyni, hogy kicsit belehaljon az elvesztésembe, aztán túllépjen mindenen. Fiatal még, biztosan lett volna esélye még egyszer kikelni a poraiból, de nem bírtam ki, nélküle végképp nem akartam élni, nem beszélve arról, hogy tartottam attól, hogy nem nyugszik bele az eltűnésembe, keresni, reménykedni, gyötrődni fog. Ahogy valószínűleg eddig is tette, mert fáradtnak, nyúzottnak, elesettnek és megkínzottnak látszik. Mégis úgy vélem, boldog, hogy itt vagyok, ragaszkodón bújik hozzám.


Átkarolom, így azonban nem az igazi, ezért csak annyira elhúzódom, hogy a feje alá bepróbálkozzak a karommal. Minél közelebb akarom tudni magamhoz, a ruháink is hihetetlen mód zavarnak, ha képes lennék rá, tépném lefele az összeset róla is, magamról is. Dühít és taszít a gondolat, hogy nem vagyok rá képes, hogy még egy ennyire egyszerű, ösztönös dolgot sem tudok megtenni. Marcangol és ijeszt, mert nem tudom, így mi lesz velünk később. Erre is kigondoltam valamit, szavakba önteni mégsem vagyok elég erős egyelőre. Shinji nem teszi meg, amit szeretnék, helyette felül és leveti a pólóját. Hihetetlen megkönnyebbülés árad szét bennem, mert ha folytatja, ha engem nem is hámoz ki a cuccomból, legalább fikarcnyi esélyem lesz a bőréhez érni, egy réteggel kevesebb választ el tőle. Végül teljes levetkőzés helyett meztelen felsőtesttel hajol fölém. Talán egy kicsit vékonyabb, mint volt, de nem érdekel, izomból húzom fel magam, míg elérem a száját és az enyémet szorosan rányomom. Repedezik és szakadozik mindaz, amivel kordában tartom a kitöréseimet, ez a csóknak nem nevezhető gesztus is kétségbeesésről, elveszettségről, félelemről árulkodik, méghozzá hevesen.


Furcsa, hogy nem feszül az ajkamnak a karika. Hiányzik. Az viszont otthonossá teszi kissé az igazi csókká váló egymáshoz közeledésünket, hogy a srác nyelvében lévő ékszer az enyémhez ér. Amint ki bírok nyögni majd pár szót, megkérem, hogy pakolja vissza a fejembe az ékszereimet, nem érdekel, hogy három nap múlva megint ki kell őket szedni egy újabb műtét miatt, mert szükségem van rájuk. Kiszolgáltatottnak érzem magam nélkülük, mintha ennyi, a hiányuk elég volna, hogy szétkürtölésre kerüljön az egész világon, hogy én, Tatsuki, azaz Akashuri Akira gyenge, sebezhető, védtelen vagyok, hogy nagyrészt romokban az életem és rettegek minden következő perctől.


Visszaereszkedem az ágyra és tűröm, hogy Shinji megkíséreli lerángatni rólam a nadrágom. Val'szeg az is rájátszik nyomorultságérzetemre, hogy egyetlen fegyver sincs nálam, még a tőröm sem, hiszen megfogni sem bírom, nemhogy belevájni valakibe. Meg az, hogy nagyon reménykedem benne, hogy semmilyen módon nem akar szeretkezni velem, mert az nekem most nem megy. Ilyen se volt még, de a testiség nekem most kimerül abban, hogy minél szorosabban hozzábújok, átölelem kézzel-lábbal, a hajába temetem az arcom és el se eresztem, amíg nem lesz mindenképpen muszáj. Addig viszont még el kell jutni, ám a srác keze remegve vetkőztet, én pedig nem tudom beazonosítani az arcán, szemeiben tükröződő érzelmeket. Talán megrémíti, hogy sikerült összetörnöm? Vagy valamitől fél? Ideges? Gyötri a vágy? Egyszerűen nem tudom...


Emelem csípőm, felülök, hogy boldoguljon az inggel, majd amint meztelenül egymáshoz simulunk, megint karolom, ölelem, testemhez fogom. Igen, ezt akartam. Abban, ahogy átkarol, felfedezni vélem a kapcsolatunk elején általam tanúsított erőt, ragaszkodást, azt a félreismerhetetlen “nem eresztelek el” határozottságot. Jó... ne is engedj el... Lecsukom a szemeimet, hallgatom a szívem dübörgését, fojtom el az érzéseimet, mert még mindig próbálok az maradni, aki voltam, holott az... elveszett. De minimum nagyon messzire kerültem tőle. Önfegyelem, mi? Van, de minek? Egyértelmű, hogy üvölteni bírnék, csak mégse megy, valami akadályoz. Orromba áramlik Shinji elfeledett, kellemes illata. Próbáltam felidézni, kapaszkodni az emlékbe, hogy ennyivel is segítsem magam túlélni a pánikot, hogy a kezeim ügyetlenek, erőtlenek, nehezen mozdíthatóak, megmerevedettek annak ellenére is, hogy Bakari naponta többször is nyújtotta és masszírozta őket. Most, hogy újra érzem Shinji illatát, nem is értem, hogy nem voltam képes felidézni, csupán annyit, hogy nagyon szeretem, nagyon finom illat.


Sír. A légzésének üteme megváltozik, a teste megfeszül még egy kicsit jobban, megremeg talán, vállamat és mellkasomat pedig forró könnyek árasztják el, s ahogy már nem fér el rajtam a tenger, csiklandozva lefolyik rólam több helyen is. Én sem bírom tovább. Meghasad a kitartásom, az izmaim össze-összerándulnak, de csak apró mozdulatokat képeznek, inkább a vállam rángatják ütemesen. Nehezen kapok levegőt és az arcomon is vonaglanak az érzelmek, a szemeimet azonban leszorítom, mert nem akarom látni Shinjit, mikor tudatosul benne, hogy befelé sírok. Kifelé nem megy. Most sem. Úgy érzem, belülről mar szét valami, amivel nem tudok semmit sem kezdeni. Ez teljesen elvon, kitép a pillanatból, a srác karjából, a testemből, csak a tudat marad: megsemmisülök lassan.


Azt hiszem, percekig tart, míg lecsillapodom. Vágytam erre, ugyanakkor tudom, hogy most adtam meg magam. Hogy teljesen-e, abban nem vagyok biztos, csak abban, hogy megtettem. Patthelyzetek követik egymást. Akarjam tudni, Shinji mit gondol, mit érez, mit mondana? Vagy inkább semmit, csak maradjak csendben, mozdulatlanul? Passzolom a kérdést. Nem tudom, mit és hogyan kéne kinyögnöm, neki kellene feltennie azokat a bizonyosokat, tapintatból, vagy talán félelemből azonban nem fogja. Egyszerűen csak válaszolnom kellene, megmondani, hol voltam, mi történt velem az elmúlt másfél hónapban és mi következik. Megtudni, vállalja-e, akarja-e, vagy hagyjuk a picsába az egészet. Mély levegőt veszek és ahogy kifújom, remeg a lélegzetem. Vajon mennyi hangom van? Bármennyi, nem akarok beleesni abba a csapdába, hogy most belenyugszom a helyzetbe és elhiszem, hogy valahogy túl tudunk jutni ezen is, aztán pofára esni, hogy mégsem. Shinji erős, nagyon erős, szívós, kitartó, elszánt, határozott, akaratos, állhatatos, de... De vajon ehhez is eléggé az bír lenni? Tudnom kell.

- Két hétig... - kezdek nagyon halkan beszélni - aludtam. Altattak - teszem hozzá. - Megműtöttek... Bakari nem mert felébreszteni... - Nem túl összefüggő, amit mondok, de legalább meg tudok fogalmazni félinformációkat. Shinji ennyiből is össze fogja tudni rakni a távolmaradásom okait, körülményeit, történetét. - Utána... kellett egy hét... hogy meg bírjak szólalni...


Attól féltem, ha kinyitom a szám, üvöltözni fogok. Zokogni, szitkozódni, lebaszni és még jobban beledöngölni a földbe Bakarit, amiért nem hagyott megdögleni. Vagy arra kérni, hogy valahogy öljön meg, holott pillanatról pillanatra változott bennem, mit akarok: befejezni az életem, vagy visszatérni Shinjihez, ahogy lehet, folytatni tovább az egészet, menni előre, ahogy mindigis tettem. Az is bennem volt, hogy a Deontól eltanult módon ordítsak bele az éterbe, csupán egyetlen hangot hosszan kitartva, a legmélyebb mélyemből felszabadítva mindent, közben az sem baj, ha remegnek a falak, betörik az ablak, vagy berekedek, semmi, csak valahogy szabaduljon ki belőlem, ami beleszorult a mellkasomba és feszített. De nem ment. Három nap múlva már akartam, azonban nem volt hangom. Nem bírtam megszólalni, még csak kommunikálni sem Bakarival. Csak az alvás, pontosabban az altató adta alvás jelentett nyugalmat, anélkül és nyugtató nélkül felkeltem volna, hogy mindent szétrúgjak magam körül. Főleg akkor volt szükségem valami szerre, amikor megláttam azt a nőt. Szét bírtam volna robbanni a méregtől, elárulva, kifordítva, kibelezve, más elé tárva éreztem magam, utána azért kussoltam. Amit mondtam volna, abból gyűlölet fröcsögött volna, pedig nem gyűlöltem Bakarit, hamar megértettem, hogy szüksége volt valakire, aki őt ápolja, aki segít neki, mert ő is a határán volt idegileg a kipurcanásnak. Mitsuko egyébként rettenetesen hasonlít Rikára és Yanamira is, apró, kecses, szép, csendes, szelíd, szolgálatkész... tetőtől talpig, kívül-belül, ízig-vérig nő. Könnyen lehet, hogy ha nem lett volna, mindketten meghalunk Bakarival.

- Nem tudtam... vissza akarok-e jönni... - vallom be némi hezitálással töltött hallgatás után. - Vállalni... ezt... mindent... Kellett idő... míg... - Míg nem azért akarok felkelni az ágyból, hogy kiugorjak az ablakon. Tizenkét emelet magasról a biztos halál várt volna és furcsa mód féltem. Nem magától a haláltól, hanem hogy ezt így meg tudnám tenni. Sokszor mentem szembe különféle fegyverekkel, azzal a tudattal, hogy meghalhatok, gyilkosokkal, elmbeháborodottakkal, drogosokkal, vadállatokkal, de sosem azzal a szándékkal, hogy végem legyen. - Míg... elfogadom... Nem, azt nem! - javítom is gyorsan, erőtlenül magamat. - Nem tudom... el tudom viselni, vagy valami.... ilyesmi...

Igen, pontosan ennyire vagyok magabiztos. Még most is olyan érzések, gondolatok, ötletek cikáznak bennem, ami erősen túlszárnyalja az önpusztítás fogalmát, miközben semmi mást nem akarok, csak azt, hogy Shinji ki akarjon és ki bírjon tartani mellettem. Szükségem van rá, most mindennél és mindenkinél jobban. Nélküle nem élem túl és nem is akarnám túlélni ezt. Ugyanakkor nem kell az, hogy azért legyen mellettem, mert tartozik nekem ennyivel, ha már miatta mentem neki Kitamurának. Nem miatta. Nem csak miatta. Először Deon miatt, hogy védjem azt a személyt, akiért még ellenem is teljes vállszélességgel kiállt, akit nem hagyott nekem megölni. Aztán azért, mert tetszett Shinji, jó volt vele kefélni és érdekelt, meddig kínozhatom még. Végül megszerettem, beleestem, a rabja lettem és hajlandó lettem volna meghalni érte. Érte és nem azért, mert megnyomorodtam. A kettő nem ugyanaz. Kicsit sem hasonlít...

- Nem mozognak az ujjaim... Érzem őket... de mozgatni nem megy - folytatom a vallomásomat. - Három nap múlva megint... megműtenek... - Ha hagyom. - Akkor talán... az is fog menni... - Ennyiből bőven egyértelmű, hogy amihez kéz kell, ahhoz máséra van szükségem. És az is, hogy ami az enyémben volt... az erő, a tehetség, az érzék... az nincs. Most biztos nincs és lehet, hogy nem is lesz később se. - Shinji... - szólítom meg. Megint elönt a pánik, de még ma, most akarom tudni, hogy van-e remény, vagy valahogy el kell érnem, hogy Bakari hajlandó legyen átjuttatni a túlvilágra. Vagy más. Bárki, csak minél előbb tegye meg és lehetőleg legyen gyors. Komolyan nem szándékozom élni így nélküle. Nincs miért. A kölyköket tanítja más, jó helyen lesznek, a dolgaimat elrendeztem, leharcoltam, amit le kellett, megnyertem a háborút és békét hoztam azokra, akiket érintett a Kitamurás balhé. Már csak hátra kellene dőlnöm és élvezni az életet, ez azonban ügyetlen, mozdíthatatlan ujjakkal nem megy. És anélkül se, aki miatt ennyire mélyre ástam magam az egészben, aki miatt mindenáron nyerni akartam. - Kitartasz mellettem? - kérdezem meg komolyan. Talán ez hozzá az egyik leghatározottabb mondatom, még akkor is, ha kérdés. Gondolom, felesleges elmondanom, hogy ez nem nehéz lesz, hanem embertelen. Hogy lesz minden, dühkitörés, hiszti, ordítás, sírás, kiborulás, használati tárgyak pusztítása, kifakadás, félelem, kétségbeesés, elveszettség, bűntudat, kapaszkodás, kellemetlenségek, amit csak el lehet képzelni, s több. Nem várt fordulatok, rizikó, kalkulálatlan problémák, reménytelenség, hiú ábrándok, talán vádaskodás és még a fasz se tudja, mi.

- Nem számít, mit kell kiállnom melletted, hetekig, hónapokig, évekig. Szeretlek, Tatsuki, és ezen nem változtat semmi. Nem foglak elengedni vagy ellökni csak azért magamtól, mert nehézségek adódnak. Nem érdekel, mi jön még, melletted akarok maradni! - jelenti ki határozottan, méghozzá belenézve a szemeimbe.

- Nem hátrálsz meg? - kérdezem csendesen. Elég elszánt, határozott választ kaptam, sokkal magabiztosabbat és kiforrottabbat, mint amit várhattam volna. Remélni se mertem, hogy egy igennél többet kaphatok. Valószínűleg visszavárt, talán sejtette, hogy nagy szar van, azért nem kerültem elő és tűntem el nyomtalanul, vagyis végigzongorázta már azt a lehetőséget, hogy sor kerülhet egy hasonló kaliberű kérdésre. És döntött, annak ellenére, hogy megkérdőjeleztem egy kicsit, csak hogy megerősítést adjon és kapjak, biztos vagyok benne, hogy lefutott kör ez, mellettem fog maradni, ha törik, ha szakad, ha fúj, ha havazik.

- Sosem hátráltam meg semmitől. Ez a másfél hónap maga volt a pokol. A bizonytalanságba bele tudtam volna őrülni, mert valami mélyen azt súgta, életben vagy és ne adjam fel annak ellenére sem a reményt, hogy az napról napra csak egyre kisebb lett és nem volt mibe kapaszkodnom, csak a lakásod ágyában hagyott illatodba, az együtt töltött idők emlékeibe, de hinni akartam, hogy visszajössz. Évekig kapaszkodtam volna az utolsó morzsájába is a reménynek, hogy élsz, amíg az ellenkezőjét nem tudják bizonyítani. Visszakaptalak. Nem érdekel, hogy mennyire kemény lesz, hogy mennyi mindent kell elviselnem tőled, kiállnom melletted. Veled akarok lenni! Amint lehet, elhúzni innen hetekre valahova, kiszakadni ebből az egészből és normális életet élni, még ha csak kis időre is. De veled!

- Jó. - Nem tudok többet mondani. Agyonütnek a szavai és olyan mély fájdalmat érzek, amit nem lehet elmondani. Öröm, megnyugvás, remény... ezek lehetnek. Elveszettnek éreztem magam, féltem, hogy így már nem kellek neki, nem lesz képes elég kemény lenni, ám felkészültnek érzem. Három nap múlva legkésőbb indul a dili, főleg, ha addigra nem sikerül megnyugodnom se. Még mindig rettegek a kórháztól. Undorodom tőle és gyűlölöm. Bármennyit is muszáj eltöltenem ott, minimum egy nyugtatóra szükségem lesz állandóan, hogy ne rúgjak bele mindenbe és mindenkibe, hogy kiszabadulhassak onnan.


Percekig hallgatok. Emésztem azt, ami a mellkasomban beszakadt. Most nem érzem olyan erősen a kétségbeesést, pedig nem lett kevésbé kétségbeejtő a helyzet, ugyanúgy megmaradt az esélye annak, hogy hátralévő életemet tölthetem el így, bénán. Elképzelni sem tudom. Felfoghatatlan annak gondolata, hogy nem leszek képes belemarkolni Shinji hajába, fenekébe, megujjazni vagy kézzel kielégíteni, felkapni és cipelni, levetkőztetni, … Hogy mindig csak ülhetek valahol a közelében és figyelhetem, mit csinál, nem tudok majd segíteni neki rendet rakni, pakolni, mosást vagy teregetést intézni, ágyat húzni... Vezetni, kulcsra zárni egy ajtót, engedni magamnak egy pohár vizet, vagy fizetni a boltban... Edzőteremben ténykedni, tőrt rántani, harcolni, megfojtani vagy összeroppantani valakit... Rajzolni, pirszinget szúrni, tetoválást készíteni, tanítani Jeremyt ezekre...


A súly visszanehezedik rám, újra elönt a pánik. Végre megnyílt előttem a kapu, hogy rendes életem legyen egy szerető párral, akiért én is teljesen és jobban odavagyok, aki maximálisan megbízik bennem és mindenre nyitott, szereti vagy épp elviseli a durvaságaimat, kegyetlenségeimet, játékaimat, ráadásul gátlástalan, vonzó, izgató, okos, mindenben tökéletes a számomra... Hogy szabad legyek, ne terheljen semmi, utazhassak, élhessek bármilyen kedvtelésemnek... Hogy átlagos férfiként élhessek, akinek vannak gyerekei, akikkel foglalkozik, játszik egy kicsit; tanítványai, akiket okít, nevel, fedezi a seggük és rendet rak, mikor a problémáik túlnőnek rajtuk; igaz barátja, aki a legpokolibb helyzetben is kitart mellette, gondozza, eltűri minden szarságát...


Francba, Deon, ez a te áhított tökéletes boldogságod, aminek a kapujában állok és nem bírom elfordítani a kilincset?!


Azt hiszem, csak utólag fogom fel igazán, mi az, amiket Shinji mondott. Járt a lakásomon, valószínűleg nem is egyszer. Utólag pokoli hálás vagyok Bakarinak, hogy eszébe sem jutott Tokióban maradni velem és belenyomorított abba a kisautóba, amit annyira szeret. Pontosan azt akarhatta, hogy aki életben maradt mégis - noha határozott utasítást adtam a vadászaimnak, hogy senki se élje túl az ellenség táborából, mint a régi nomádok, férfit, asszonyt, gyereket, tábort gyújtsanak fel, égessenek porig -, az rettegjen, bujdosson és soha meg se merje kísérelni, hogy azok közelébe jusson, akik mellettem harcoltak. Ugyanazt az álcát használta fel, amiket én is, nem tudhatta senki, hogy élek vagy halok, mert mindent hátrahagytam és aztán visszajöttem megtisztítani a területeimet a hiénáktól. Persze ez a megoldás, a nyomtalan eltűnés Shinjinek, Deonnak és Jeremynek pokoli kínt jelentett, mégis hálás vagyok azért, hogy Bakari sehogy sem jelezte számukra, hogy még nem haltam meg. Látni akartak volna, én pedig nem lettem volna elég erős ahhoz, hogy elviseljem és valószínűleg amint lehetett volna, azt követelem Bakaritól, hogy húzzunk el innen és ne jöjjünk vissza, vagy tényleg átvetem magam az ablakon fejjel előre. A fájdalmat, a félelmet, az aggodalmat és a sajnálatot senki szemében nem akartam látni, annak tudata is bőven elég volt, amit barátommal tettem.


Szenvedett... kutyául szenvedett... Ő még pontosabban tudta, hogy cérnaszálak kötnek az élethez, melyeket képes lennék elvágni, ha végül úgy döntenék, Shinji sem elég, hogy megpróbáljak felkelni az egész szarságból és tovább menni, előre, csakis előre. Tisztában lehetett vele, hogy a heteken át tartó küzdelme, minden erőfeszítése számomra semmilyen tartóerőt nem fog képviselni, még bele is rúgok, vagy kijátszom, ha végül úgy döntök, hogy nekem így nem kell az életem. Szüksége volt arra a nőre, még akkor is, ha kegyetlen haragot ébreszthet vele bennem. Ez meg is történt, de mindent megtettem azért, hogy ne nyissam ki a számat és ne keljek ki az ágyból, hogy megöljem. Talán mindkettőjüket ezzel mentettem meg magamtól és a dühtől, amit éreztem. Aztán felfedeztem, micsoda gondoskodással lát el engem és szelídséggel bánik Bakarival. Meglepődtem, de a maga csendes, puha módján is képes volt a határozottságra, ha másképp nem ment, akkor szigorúan, mégis asszonyhoz méltóan parancsolt barátomnak. Olyanokat, hogy egyen két falattal többet, feküdjön vissza aludni, vagy egyáltalán menjen el lefeküdni, sétáljon egyet az utcán, de hallottam egyszer azt is követelni, hogy kapcsolja be a telefonját és értesítsen néhány ismerőst, hogy élünk. Halvány fingom sincs, hogy került a kis patkánylyukunkba Mitsuko, nem kérdeztem róla semmit, rideg elutasítással és fojtott ellenségességgel viseltettem felé, ő pedig bölcsen hallgatott, nem szólt hozzám egy szót se, nem csinált velem felesleges dolgokat és gondosan kerülte azokat, amiktől megtörik az önuralmam és tajtékozva próbálom meg beleépíteni a szoba padlójába. Kétségtelenül szükségünk volt rá, vagy bárkire, aki elég erős, hogy kibírja velünk ezt a másfél hónapot. Arról sem volt sejtésem, mikor jelent meg és kezdett el besegíteni Bakarinak. Semmit, valahogy úgy tiltakoztam a jelenléte ellen, hogy egy kurva kérdést nem intéztem hozzá se, róla se.


Felesleges firtatnom, hogy ne maradjon mellettem szánalomból, amit Shinji mondott, az egyértelművé tette, hogy bolondulásig szeret és jobban. Már most sokkal magabiztosabb és erősebb ahhoz képest, amilyennek az ajtóban állva láttam. Mintha csak elég lett volna számára az, hogy testéhez szoríthatott és kibőghette magát ő is, s lassan elhihette, nem álmodik, valóban élek. Megrázó volt ennek a három srácnak a kitörése. Az, ahogy Deon kimondatlanul könyörgött, hogy ne menjek el sehova, maradjak itt, legyen igaz, hogy visszajöttem, és még csak számításba sem igazán vettem, mikor az életemről elmélkedtem, hogy mekkora fájdalmat okozok neki az esetleges halálhíremmel. Az, hogy Jeremynek szüksége volt egy érintésre, egy egészen apróra is ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, nem délibáb játszik vele, s csak azután mert hozzám bújni, hogy átkaroltam. Az öröme és az a józanság, amivel félreállt, ijesztő volt. A legveszedelmesebbnek azonban Shinji bizonyult a nyugalmával, néma könnyeivel, megfejthetetlen arckifejezésével, erős ragaszkodásával és határozott szavaival, melyek nagyon súlyos döntést mondtak ki számomra.


Ügyetlenül, lassan, óvatosan megsimogatom az ujjaimat fedő gézzel a hátát. Valószínűleg nem túl kellemes, inkább gyomorösszerántó érzés, úgyhogy nem csinálom három oda-vissza húzásnál többször. Nekem szerencsére ennyi nem fáj, fizikálisan legalábbis nem, az pedig, hogy mennyire meggyötör lelkileg ez az egész, felboncolhatatlan.

- Majd... visszateszed a pirszingjeimet? - kérdezem meg tétován, csendesen. - Nem most... később is ráér. - Nem akarom még elereszteni. A teste súlya, melege, bőrének érzete, az illat, ami belőle párolog, a mellkasa süppedése és emelkedése, karjai szorítása engem is megnyugtat. A korábban belőle áradó elszántság némi erőhöz juttatott, azonban tartok tőle, hogy ez nem sokáig lesz elég számomra.

- Visszateszem őket - feleli csendesen, majd csókot nyom a mellkasomra. Felnyitom a szemeimet és lenézek rá. Halványan már mosolyogni is képes, ami őszintén meglep. Tőlem nem igazán futja most többre egy átsuhanó mosolyfintornál.


Szeretnék a hajába túrni, ujjaimmal elveszni a tincseiben, majd kirajzolni arca vonásait, végighúzni nyaka vonalán, ám az, amit most tudnék tenni, cseppet sem hasonlítana ahhoz, amire vágyom. Fogalmam sincs, mit csináljak. Én nem tudom olyan nyíltan és határozottan megfogalmazni, mit érzek, mint ő, a kifejezőeszközeim pedig elvesztettem nagyrészt. Bénultnak, magatehetetlennek, ügyetlennek és szerencsétlennek érzem magam. Egy pancsernek. Mérhetetlen közlési kényszer tör rám, de minden, amit Shinji tudtára szeretnék hozni, nem tehető meg szavakban. Nem biztos, hogy lehet ennél közelebb is bújni valakihez, mint ahogy mi most tesszük, ennyi azonban nem elég. Nem is tudom, elmúlik-e ez az érzet, ez a furcsa, idegen félelem, hogy nem tudom megtartani őt és megkapni sem, mert nem leszek képes harcolni vele. Nem vagyok már ellenfél számára, noha tudom, nem fogja ellenem használni ezt, hacsak nem feltétlen muszáj. Ettől még végigcikázik a fejemben az a lehetőség, hogy hamarosan megébred benne a seme. Most, hogy már nem vagyok olyan erős és sebezhetetlen, elképzelhetőnek tartom. Félek ettől. Nem azért, mert nem bízom benne, hanem attól a ténytől, hogy nem bírnám ellökni, megütni, megverni... hogy nem tudnám megvédeni magamat, elutasítani a szavaimon túl és tenni sem lennék képes, mert a kezeim gyengék és ügyetlenek. Biztos vagyok benne, hogy nincs miért félnem, az azonban rémülettel tölt el, hogy a lehetőség sincs a markomban, hogy ellenálljak, küzdjek. Ez rosszabb annál, mintha agyonvernek kis híján és megkötöznek... vagy bénító mérget kapok, amitől hat óráig mozdulatlan leszek... mert ez tartósabb és nem biztos, hogy valamikor is visszanyerem a régi erőm és képességeim.


Erőszakkal szakítom el a gondolataim ettől az egésztől. Mióta magamhoz tértem, ezek járnak a fejemben, mindig új dolog jut eszembe, mint most a Shinji és köztem fennálló viszonyok felborulása. Bizonytalan vagyok, az idegeim kinyúltak, addig tépték őket, elfáradtam, rémiszt egy csomó minden, ...


Behunyom a szemem újra. Szeretném, hogy mikor kinyitom, minden rendben lenne... mintha álom lett volna csak az egész, amit azért idézett elő a tudatalattim, hogy kissé megváltoztasson néhány dologhoz való hozzáállásomban. Megteszem, csak legyen ép a kezem! Sok mindent hajlandó lennék megtenni ezért... De amikor Shinji felett a mancsaimra nézek, azok kötésben vannak továbbra is, zsibbadnak, viszketnek, fájnak.

- Kell Bakari - szólalok meg. Tudom, hogy percek múlva olyan lesz, mintha nyúznák vagy égetnék a bőröm, remegni fognak a kezeim és rángani az ujjaim, amitől pánikba esek és a kín is kiborít. Megelőzném. Nem akarom megmutatni a srácnak ezt... Tudom, hogy nem fogom tudni mindig eltitkolni, hogy lesz alkalma látni, de még ne most...!

- Azonnal idehívom - mondja és már ül is fel. Szerencsére nem megy el, csupán előkutatja nadrágja zsebéből a telefonját és felhívja a férfit. Mikor bontja a vonalat, újra rám néz. - Kell valami Bakarin kívül? - kérdezi. Nem szívesen fogom megmondani a választ, de a hamarosan megérkező pasas nem fogja pozitívan értékelni a látványát, a morgása meg nem kell, felbosszantana.

- Húzz alsónadrágot - kérem csendesen. - Utána kérek inni - teszem hozzá most már elnézve oldalra. Sem a pohár, sem az üveg nem kezelhető eszköz számomra, tényleg szinte mindenben másokra szorulok. Ez bánt, zavar és idegesít. Shinji kikel az ágyból, majd felveszi alsóját és a szobában az asztalon lévő poharakból elvesz egyet, majd elviszi, kiöblíti és visszatérve vele leül mellém, hogy megitasson. Nem strapálom magam azzal, hogy takargassam magam, feleslegesnek tartom, így csak felülök és bekortyolom az utolsó kortyig a vizet. Bakari is befut, rögtön megrándul az arcán valami, talán annak a döbbenete, hogy egyedül egy alsónadrág maradt az öltözékünk, s valószínűleg lefut a fejében az a lehetőség, hogy szexeltünk, ám hamar rájön, hogy ahhoz túlságosan zaklatott vagyok, most nem menne a szex, még a farkam sem áll fel. Ezen már nem is problémázom, noha ezelőtt példátlan volt ez a jelenség és tisztában vagyok vele, hogy meg kéne rémisszen, de ha ezen is beparázok, komoly mennyiségű nyugtatóra lesz szükségem.

- Hogy érzed magad? - kérdezi meg, miközben a szokott módon vizsgálni kezd. Lehajtott fejjel tűröm.

- Kell fájdalomcsillapító - közlöm halkan.

- Egyébként? - faggat tovább. Belém fagy a vér, mikor nekiáll leoldani a kötést a karomról, ösztönösen rántom el és húzódom hátra az ágyon, amivel meglepem és értetlenné teszem őt. Én is alig bírom elviselni a látványt, ezért Shinjit meg akarom kímélni tőle. Felnézek rá és remélem, magától dönt úgy, hogy most kimegy, de nem kérem meg, mert ha maradni akar, én nem fogom elküldeni. Eddig Bakari ténykedését figyelte szemeiben ugyanazzal az elszántsággal, amit a hangjából éreztem, mikor kimondta, velem marad, kitart mellettem, mert szeret. Nem látok rajta sajnálatot, a legcsekélyebbet sem, amiért némi hálát érzek. Rosszul érintene, nagyon rosszul. Találkozik a pillantásunk, s felméri, mérlegeli, mit kellene tennie. Kimenne, tudom, ha megkérném, azonban nem akarom elküldeni őt. Végre velem van... Régóta vágytam ezt és még most is szeretném, csak... nem akarom, hogy lássa a kezeimet.


Shinji végül egy köztes megoldást választ, az ablakhoz megy, felül a párkányra és rágyújt. Nem néz ránk vissza, nekem pedig az jut eszembe arról a megszokottnak, rutinosnak látszó mozdulatsorról, ahogy ezt véghez vitte, hogy rengetegszer csinálta ezt.

- A fájdalomcsillapító - emlékeztetem keményebben Bakarit. Megrándul szája ép szeglete, de némán hagyja el sietős lépteivel a szobát, majd tér vissza egy méretes orvosi táskával, amit lepakol mellém. A kezeim már ránganak a combjaimon, aminek láttán elszorul a torkom és rám tör a hányinger. Őszinte, óvatos, figyelmes mozdulattal próbál Bakari megnyugtatni, végigsimít a kézfejeimen lehelet finoman rásimítva mancsaimat a lábaimra, de nem ér el vele semmit, most nem tudok ennyitől nyugodtabb lenni. Ideges vagyok és dühít a fájdalom is, ami marcangolja a kezeimet és a mellkasomat is. Megkapom az injekcióm, majd folytatja a kötéseim eltávolítását. Az első reakcióm, hogy felpillantok Shinjire, ám ő továbbra is az ablakon bámul ki, a gyomrom azonban így is borsónyivá szűkül és fojtogat, ami közeledik, következik.


Mérhetetlenek a károk, amit a bőrömben tettek, valósággal szétroncsolták a kezeimet. Amikor megéreztem a hasító, tépő fájdalmat, azt, ahogy megnyúznak, szabályszerű halálfélelmet éreztem. Túl mély volt egyszerű nyúzásnak, és nem is olyan egyenletes. Ha csak az lett volna, könnyebben lehetne kezelni, így azonban... A roncsolt sebek mindig sokkal problémásabbak. Nincsenek sebszélek, amiket össze lehetne illeszteni, a felület egyenletlen, élő és holt hús tapad egymáshoz, amit ha összevarrnak, gyakorlatilag a saját tested öl meg, mert a rothadás vérmérgezést okoz. Ugyanakkor ott vannak a fertőzésveszélyek és az egyetlen lehetőségként a kukacok. Még jó, hogy azt átaludtam és a szövetelhalás nem volt olyan nagy mértékű... Így is nehezen bírtam és bírom ki, de az a tudat, hogy élek és mégis kukacok rágnak, idegileg teljesen tönkretett volna. Megpillantom azt, ami maradt az alkarjaimból és a kezeimből, mire az egész belsőm csavarodik, rándul és liftezik egyet. Majdnem hányok... megint. Elkapom a tekintetem, mély lélegzeteket véve kezdem bámulni a plafont és küzdök... küzdök az ösztönök, a természetes reakciók és önmagam ellen.


Csend van, amelyet csak apró neszek zavarnak meg a belőlem áradó heves légzés hangján túl. Bakari ténykedésének is van némi zizegése, de semmi több, így kénytelen vagyok megint a gondolataimat hallgatni. Azt, hogy hogyan fogom én elviselni ezt az egészet, ami előttem áll. Nem tudom, Bakari mit intézett, beszélt-e Asaméval vagy Ryuuichivel, ők akarnak-e valamikor látogatót tenni nálam, vagy a két kölyök meddig bírja nélkülem. Anai és Katsuri is biztosan látni akar majd, utóbbi szarni fog rá, hogy ehhez be kell jönnie a yakuza házába, lányomat pedig már egyáltalán nem zavarja ez a tény.

- Kérsz még valamit? - szólal meg a kezemen babráló férfi.

- Ne értesítsd a kölköket - felelem azonnal.

- Nem erre gondoltam, de rendben.

- Asaméval vagy Ryuuichivel beszéltél? - teszem fel végül némi hallgatás után a kérdést.

- Deon foglalta az előbbit, Ryuuichi pedig szerintem megbeszélést tartott a testőrökkel, mikor kerestem. Behordtam mindent - folytatja a beszámolót semlegesen hangszínnel, hogy eddig mivel ütötte el az időt -, jártam Ayakonál, beszéltem Terukival, mert Yoshimi nyakában meg Jeremy lógott, meg megejtettem pár telefont.

- Meddig maradtok itt? - kérdezi meg végül Shinji csendesen, s ahogy hallom, ismét rágyújt. Ennyire rákapott volna a dohányzásra? Vagy csak feszült? Esetleg egyszerűen így foglalja le a figyelmét, hogy ne engem bámuljon? Szeretném tudni, de akkor rá kellene néznem.

- Két hétig biztosan - válaszol Bakari. - Még nem sikerült beszélnem Asaméval erről, hiszen ez nagyban függ tőle is, meg attól, hogy Tatsuki meddig akar itt lenni. - Nem tudom. Itt ugyanolyan rossz és jó, mint otthon. De egy ideig jobb lenne a házban, biztonságosabbnak érzem a lakásomnál. Bakari is el tudna mellőlem mozdulni, nem terhelném őt le annyira, a kölykök is megnyugodhatnának, hogy a közelükben vagyok, ide nem jönne el akármelyik alvilági még a saját klánomból sem... - A két következő műtét lábadozását terveim szerint itt húzzuk ki, utána újra elővesszük a kérdést - jelenti ki végül.

- Nem hiszem, hogy gond lenne abból, hogy itt maradtok - mondja őszintén Shinji.


Hosszú ideig telepszik meg ezután közöttünk a némaság. Bakari nem mond semmit, én pedig főleg nem akarom elmagyarázni, miért akar mindenképpen beszélni a yakuzával. Mi tudjuk, hogy ez nekem is kibaszottul szar és azt is, hogy könnyen megkeseríthetem az itteniek életét a vehemens viselkedésemmel.


Végül újra kötésbe kerülnek a kezeim, Bakari letuszkol a torkomon még egy pohár vizet, ami azért annyira nem esik jól, majd az ajtó felé indul.

- Hamarosan hozok valamit enni. - Tudom, hogy felesleges tiltakoznom, pedig nem vagyok éhes. Nincs étvágyam, a gyomrom csak egy görcsös góc. Ennek ellenére inkább itt ül órákig, mintsem hagyja, hogy kimaradjon az étkezés. - Neked hozzak majd valamit? - kérdezi meg távozás előtt Shinjit.

- Eszek majd Tatsukival én is - feleli, s leszáll a párkányról. Bakari magunkra hagy, a srác pedig visszatér hozzám. Egy röpke pillanatra felnézek rá, aztán leszegem a fejem és az ölemben nyugvó, kötéssel fedett kezeimet bámulom. Még mindig nem érzek vágyat, semennyit se, pedig nem látom kevésbé vonzónak, izgalmasnak, vagy kívánatosnak Shinjit. Talán annyi az egész, hogy jelenleg a mellkasomban keletkezett kráter jobban vággya őt, a közelségét, mint a testem. Remélem, ha sikerül megnyugodnom, legalább ez a megszokottá válik, mert nem hiszem, hogy el bírnám viselni azt, ha még annyira sem lennék képes a szexre, mint gézbe csavart kezekkel.


Szeretnék olvasni belőle. Ránézésből se nagyon megy, ám így, hogy képtelen vagyok állni a pillantását, még nehezebb lesz. Pedig szeretném tudni, mit gondol, mit érez, mit szeretne. Bármit, ami vele kapcsolatos, amit még nem tudok. És nem bírok egyetlen kérdést sem feltenni, nem bírom megfogalmazni, nincs hang a torkomban érzésem szerint, ezért csupán megvonom szám szegletét és várok. Nem tudok mást tenni, csak várni. Várni, hogy vánszorogjon az idő, történjen valami, túllegyek ezen az egész szarságon...


Megriaszt egy kicsit, hogy Shinji a tenyerét az arcomra simítja, majd szelíden, mégis határozottan maga felé fordítja a fejem, hogy ránézzek. Annyiszor kényszerítettem másokat, hogy a szemembe nézzenek, s most, hogy velem teszi ezt ez a srác, átérzem mások nyomorát, kínját, mégsem annyira rémes talán ez a helyzet, mint amiket én idéztem elő. Shinji megcsókol, én pedig lassan, őszintén, ragaszkodón viszonzok mindent. Szeretnék a hajába túrni, belemarkolni, kezeimet azonban már meg sem mozdítom, hagyom visszavonulni is a testőrt. Nem tudom, mit tegyek, így visszatornászom magam a korábbi helyemre az ágyon és elfekszem. Rábízom, mi lesz, csak figyelem őt a szemem sarkából. Elhelyezkedik mellettem, majd ahogy én szoktam, most ő könyököl fel a fejét támasztva, lenézve rám. Furcsán, zavartan, talán egy picit hülyén érzem magam, de nem a helyzettől, hanem annak a lehetőségnek a hiányától, hogy tükrözzem a gesztust. Ahogy elnézem, azon elmélkedik, hogyan mondja meg, amit akar. Ismét csak várni tudok. És remélni. Rohadt egy dolog tehetetlennek, magatehetetlennek lenni. Hamarosan kell hugyoznom is, az lesz a főnyeremény. Azt hiszem, igen gyorsan eldől, tényleg mellettem akar-e maradni, vagy képes-e rá. Vagy az, hogy én egyáltalán el bírom-e viselni, hogy ő segít mindenben, mintha egy takonyorrú kis szaros gyerek lennék. Negyvenen túl...

- Szeretlek - mondja komolyan, őszintén. Kezdem nem érteni, miért mondja ki ilyen sokszor és nyíltan. Korábban nem használta túl sűrűn ezt a szót, inkább kimutatta az érzéseit, bár nem mindig nyíltan, időnként burkoltan, ami ugyanúgy tetszett, mint mikor egyértelműbb nem is lehetett volna, mit érez. - Mi a baj? - kérdezi csendesen. Mi nem? Annyi választ adhatnék erre a kérdésre... - Mit szeretnél hallani? Kérdezni? Mondani? - Magam sem tudom. - Tatsuki, nem számít, mi történik, nekem mindig az az erős és büszke férfi maradsz, akibe beleszerettem. - Pedig már nem vagyok erős, megtörtem és büszkének sem tudom, mire kéne lennem azon túl, hogy nem vetettem ki magam azon az ablakon, nem követeltem Bakaritól, hogy kegyelmezzen meg nekem és vessen véget az életemnek. - Nem érdekel, mennyit kell veled harcolnom hetekig, hónapokig, hogy mit kell elviselnem tőled esetleg, de ki fogok tartani melletted. Igazad van, ha azt gondolod, el sem tudom képzelni, min mész keresztül, mit érzel, pedig ha pontosan nem is tudom, sejtem... Az én szememben ettől nem vagy más, nem vagy gyengébb és nem vagy kevesebb. Nem szánlak, mert ha valaki, akkor te talpra fogsz állni ebből is és ha kell, seggbe is rúglak párszor, hogy ez így legyen, de rendbe fogsz jönni. Együtt - mondja határozottan. Igen, emlékszem erre korábbról... Együtt... Szeretnék hinni úgy magunkban és magamban, ahogy ő teszi, de egyelőre nem megy. Látom Shinjin, hogy nehezebben beszél, hiszen ritka az, mikor ennyit és ilyen nyíltan vall az érzéseiről vagy bármiről, de most őszintén ezt akarja tenni. El akarja mondani azokat, amiket kimond. - Számomra ugyanaz maradtál, aki voltál. Aki képes lett volna megölni a gyakorlóplaccon aznap, mikor Deon után mentem. Aki megalázott és akihez mégis ragaszkodom és akit szeretek. Az a vad, amelyikkel élvezet harcolni és aki képes úgy megdugni, hogy ne tudjak magamról, és akiben ugyanúgy benne van a gyengédség, amit szintén szeretek. Ezeken semmi nem fog változtatni soha - jelenti ki komolyan. - Napokig nem bírtam egy-két óránál többet aludni, azt is csak akkor, mikor már voltam annyira fáradt, hogy ne bírjam ébren. Magamat vádoltam és még most is magam vádolom mindazért, ami történt, de... - nyomja meg a de-t, ezzel kiemelve a szót - nem azért maradok melletted, mert ennyivel tartoznék, vagy mert ez kötelességem. Visszakaptalak, visszajöttél. Hosszú idő után te vagy az első, akit újra és igazán szeretni tudok őszinte, tiszta szerelemmel. És ebben nincsenek olyan érzések, hogy "mert az én hibám volt..." vagy "mert ha én nem vagyok, nem ez van" és "ezt meg kell tennem érte, ha már ekkora áldozatot hozott". Nincsenek bennem ilyen érzések, mert egy percig nincs ilyenről szó...

- Ha lennének, mehetnél a picsába és húznám el innen a csíkot - jelentem ki. Egy pillanatra érzem magamban azt a magabiztosságot és erőt, amivel a kezem tönkretétele előtt rendelkeztem. Aztán kihuny, mint egy hullócsillag. Amiben viszont biztos vagyok, hogy ha felmerülne a gyanú bennem, hogy Shinji mégis szánalomból vagy kötelességtudatból maradna mellettem, azt nem lennék hajlandó elviselni. - Nem maradtam ugyanaz. Egyelőre esélyt sem látok önálló, másoktól független életvitelre, ahogy arra sem, hogy rajzolni, tetoválni, pirszingelni a későbbiekben képes leszek. Elvesztettem az életemből egy jelentős részt... valamit, ami végigkísért évtizedeken keresztül és ami rosszabb, mindenben másokra vagyok utalva. Mindenben - emelem ki a szót. Nem mintha nem értené meg. - Nemhogy megölni vagy leharcolni nem lennék képes téged jelen helyzetben, de félretolni vagy normálisan megölelni sem. Nincs értelme az önvádnak viszont. Felnőtt emberek vagyunk, én azután döntöttem úgy, hogy ebbe a harcba belemegyek, hogy összeraktam, te csináltad ki Kitarot. Gyakorlatilag semmi közöd nem volt a döntésemhez - mondom meg neki nyíltan -, azért kezdtem szétzilálni, amit már mások összeraktak, falsch információkat terjeszteni, bevédeni, mert Deon kutyája voltál, akiért szembeszállt velem. Barátok voltatok már, ahogy én láttam és nem akartam, hogy a kölyöknek fájjon a halálod. Meg végülis te ölted meg azt, akit én is ki akartam nyírni, tehát tehetek én is neked egy olyan kéretlen szívességet, hogy falazok neked. Ebből indult ki az egész.

- Lehet, hogy nem látod az esélyét, de tudom, hogy ebből is talpra állsz. Én hiszek benne és benned is, te is higgy magadban - kéri csendesen, majd úgy helyezkedik, hogy fejét a nyakamhoz tudja fúrni. Átfogom őt, bár eléggé ügyetlenül és nem is biztos, hogy sokáig így fogok tudni maradni. - Az önvádaskodáson már túltettem magam - árulja el végül. - Volt, aki helyretegye az agyam emiatt és nem szarozott megtenni sem.

- Az jó. - Paradox gondolat fogan meg a fejemben. Nem értem, miért nem kételkedik abban, hogy talpra tudok állni és azt sem, hogy én miért kételkedem benne, mikor ezelőtt mindig sikerült. - Feküdj máshogy - kérem meg őt végül -, így nem jó a kezeimnek - és az indokot is megmondom. Máshogy fekszik rám és én is áthelyezem a mancsaimat. - Néha... jó lenne olvasni a gondolataidban - árulom el csendesen, őszintén.

- Mit szeretnél kiolvasni onnan?

- Többet, mint amit elmondtál... Nem tudom megfogalmazni - vallom be végül megadóan. Kerülgethetném a forró kását, de nem akarom. Ha önszántából nem beszél, nem akarok kierőszakolni a legszelídebb módszerrel sem belőle semmit.

- Most tényleg nem tudom, mire gondolsz - vallja be csendesen.

- Nem baj - hagyom ennyiben ezt a részét a beszélgetésnek. - Mesélj, mi történt itt másfél hónap alatt - kérem inkább.

- Lecsendesedett minden. Megpróbáltuk túlélni és folytatni mindent. Nem volt könnyű sem Deonnal, sem Jeremyvel, de ment. A kölyök rajzolt, Deon sokszor dühöngött, mindig társaságot akart maga mellé. - Az jó, mert akkor legalább hagyta valakinek, hogy figyeljen és vigyázzon rá. - Aztán lassan lecsillapodott. Nem volt könnyű. Inkább a munkába temetkeztem. Felvettek a főiskolára, de majd csak októbertől indul, így van egy kis időm még ahhoz is - válaszolja, majd aprót sóhajt. - Azt hiszem, halasztok egy évet - mondja végül. - Veled akarok lenni...


Nem örülök neki, hogy ez így jött ki, hogy miattam halasztani akar, mikor végre felvették. Tiltakozzak? Vagy felesleges? Igazából valahol szeretném, ha velem lenne, bár nem minden áron. Ugyanakkor az ő álmai is érdekelnek, szeretném, ha teljesülne végre, amit már olyan régóta akar.

- Meddig adhatod be a halasztási kérelmed? - kérdezem meg végül. Nem mintha sokat számítana, ahhoz nem elég hosszú az októberig hátralévő idő, hogy felgyógyuljak. - Jó lesz ez így? - kérdezem meg végül némi hezitálás után. - Végre felvettek...

- Szeptember közepéig - feleli. - Nem lesz gond, már felvettek. Halasztok egy évet és jövő októberben elkezdem. Ezen semmi nem fog múlni és te fontosabb vagy most.


Jólesnek a szavai. Megint azt a beszakító fájdalmat érzem a mellkasomban, csak most kicsiben. Ez lenne a meghatódás? Fogalmam sincs, valahol a kellemes és a kellemetlen közt tendál, de arra késztet, hogy amennyire tudom, magamhoz szorítsam. Már ha ez menne annál jobban, mint egy lehelés ereje. Nem csak az erőtlenség a baj, hanem az, hogy fájna, ha erősebben bírnám csinálni, az izmok, idegek és varratok húzódnának miatta, az pedig egyelőre nagyon nem tenne jót a kezeimnek, meg az idegeimnek.


Hosszú ideig hallgatok. Meg kellene köszönöm, de nem vagyok képes megtenni, így csak egy mély sóhajtással tudatom Shinjivel, hogy hálás vagyok neki. Később cseppet sem biztos, hogy elégedett lesz a döntésével, de nem akarom ennél jobban megkísérelni eltántorítani, mert noha nagyon elszánt tud lenni, azért tartok tőle mégis, hogy sikerülne.

- A Triádokkal hogy áll a széna? - kérdezem meg inkább ezt.

- Egyelőre úgy tűnik, Asame befogta a szájukat, mert semmi mozgolódás nincsen, bár ami késik... Asame készül arra, hogy ez megint csak egy új hullám kezdete esetlegesen, de a meglátásai és informátorai szerint minden kínai igyekszik lapítani - feleli.

- Kíváncsi lennék, miért lapítanak - jegyzem meg kicsit elgondolkodva. A Triádok ügy is valamennyire érdekel, hiszen szeretem a hazám és kötelességemnek érzem megvédeni, hiába egyelőre nem tehetek szinte semmit. Azért, ha kell, jó pár embert Asame mellé tudok állítani, bár Akihito is elég jó segéd- és munkaerő.

- Asame tett néhány olyan intézkedést, ami miatt meghúzták magukat. Az az igazság, hogy sokat nem tudok erről, mert nem kaptam infókat Ryuutól.

- Miért nem kaptál, azt tudod?

- Sejtésem sincs - vallja be őszintén. - Abból, amit tudok és amit sikerült kideríteni, semmi olyan nem volt, amiről ne tudhatnék esetleg. Hozzám nem volt köze a dolgoknak, Asame csak keményen rendet tett a területein is többek közt, de nem folyt vér... Passz piros. Talán megint csak túlságosan kímélni akart ahelyett, hogy lefoglalt volna.

- Lehetséges. Ez érthető is, meg érthetetlen is. - Hiszen Shinji szeret, tud és akar is dolgozni, amikor meg baja van, menekülő számára a munka. - Mindegy, nem?

- Végülis igen - feleli. Ennyiben maradunk akkor és ugyan még várom a kölykök megjelenését, Bakari kerül elő a beharangozott kajával. Idegesít, hogy egyedül nem megy semmi, ő viszont rutinosan töm belém minden újabb falatot, amit nem akarok elfogadni. Az elmúlt időszakban az a szokás alakult ki köztünk, hogy mondhatok bármit, ő addig etet, amíg szerinte elegendő mennyiségű étel nem tűnik el bennem. Inkább több alkalommal tukmál le a torkomon kaját, nem terhel nagy adagokkal, de hogy napi szinten még összeszűkült gyomorral is megeszek annyit, amennyit általában szoktam, abban biztos vagyok. Nem szól egy rohadt szót se, mert felesleges, a mozdulataiban lévő határozottság, az ismert erély, amivel rendelkezik, régóta elég, hogy meggyőzzön. Veszekedtem én már vele eleget, ordítoztunk, visszahánytam az egész bevitt mennyiséget, úgyhogy most már inkább hagyom megtömni magam. Addig jó, míg emberi eszközökkel próbál életben tartani. Shinji is eszik valamennyit, aztán még apróbb dolgokon túlesünk, kérdéseken a hogylétem felől, azt még felfogom, aztán a fáradtság és az étkezés utáni álmosság elnyom.