1.

Shinji

Muszáj kinyújtóznom, különben az a veszély fenyeget, hogy nem állok fel innen többet az elkövetkezendő húsz évben sem, annyira elgémberedett már mindenem. Már csak két aktát kellene átnyálaznom és megírni a könyvelést, de jócskán van időm befejezni. Jólesne egy kávé is, így hatalmasat nyújtózkodva lépek a készülékhez és rakok fel egy adagot, miközben rágyújtok. Ma is kellemesen meleg az idő, így az ablak szinte állandóan nyitva van. Míg a kávé készül, a biztonsági kamerák monitorára pillantok, s hirtelen a szememnek is alig akarok hinni, mikor megpillantom Bakari autóját begurulni az udvarra, majd megállni a ház előtt. Azt hiszem, levegőt sem veszek pár percig, mire tényleg tudatosul bennem, hogy az, amit Deon mondott órákkal ezelőtt, tényleg igaz. Szó sincs arról, hogy nem hittem volna a kölyöknek, egyszerűen inkább nem mertem elhinni és most, hogy látom a monitoron az autót... Kinyomom a kávéfőzőt, majd szinte rohanva indulok meg a bejárathoz. Meg sem lep, hogy Deon már kint van, így csak megállok a lépcső tetején nyugodtságot erőltetve magamra, s mindent elrejtve mások előtt, holott kibaszottul örülök annak, hogy Tatsuki él, és visszatértek.


Aprót biccentve köszöntöm Bakarit, s figyelem, ahogy kinyitja a Suzuki ajtaját. Ledermedek, mikor megpillantom Tatsuki bekötözött kezeit, s bár rohadtul örülök, hogy életben van, hogy visszajött, a látvány valahol sokkol. Az örömbe most szomorúság keveredik, miközben folyamatosan a szemébe nézek. Nem akarom elhinni, hogy amit látok, igaz lehet, hogy a kezei... A röpke pillanatra a Deonhoz lépő Bakarira pillantok, majd újra Tatsukira, de az előttem lévő kép nem változik. Ha ez egy kibaszott álom, akkor valaki keltsen fel, mert bár örülök annak, hogy a tetováló él és visszajött, azt nem tudom feldolgozni jelenleg, hogy nem tudja használni a kezeit, márpedig nem tudja. Minden mozdulatában látom, ehhez nem kell órákig tartó magyarázatokat végighallgatnom sem Bakaritól, sem mástól. Önző vagyok, de most csak arra vágyom, hogy a két kölyök végre kiörülje magát és kettesben lehessek Tatsukival. Nem tudom, mit mondanék neki, talán semmit...


Nézem, ahogy végül elengedi Deont, majd elindul Jeremy felé, hogy a kölyköt is megnyugtassa, vagy meggyőzze arról, tényleg él és visszatért. Nem is igazán fogom fel az előttem zajló eseményeket, még mindig nem tudom elhinni, hogy amit látok, igaz, holott tudom, hogy az. Végül összeszedem magam, legalább én legyek hármunk közül józan és magabiztos, de pokoli nehéz most annak lenni. Tekintetem újra találkozik Tatsukiéval egy pillanatra, s csak figyelem, ahogy magához öleli Jeremyt. A kölyök úgy tűnik, hamarabb kijózanodik és felfogja, hogy Tatsuki él, mert elereszti őt, majd megindul Deonhoz, nekem pedig most érzem, hogy végem van. A szívem vadul ver, ahogy a tetováló egyre közelebb ér, én pedig képtelen vagyok megmozdulni és valahol még mindig azt várom, hogy mikor ébredek fel hirtelen és tűnik el minden, ami körülvesz, ám ez nem akar bekövetkezni.

- A szokásos szoba? - kérdezi meg, mire csak bólintok, ő pedig halad tovább. - Gyere - kér, én pedig egyetlen szó nélkül követem. Arra sem vagyok képes, hogy bármit feleljek neki, vagy hogy elmondjam, mehetünk abba is, amit Deon nekem jelölt ki. Teljesen mindegy, hogy hol leszünk, csak maradjunk végre kettesben, mindenki nélkül. Végül mellé érek a folyosón, majd kinyitva az ajtót engedem előre a szobába, s miután belépünk, becsukom azt. Ez az a pillanat, mikor már feladom én is, hogy tartsam magam előtte, mert érzem, hogy egy könnycsepp végigfolyik arcomon, de továbbra is csendben, szinte mozdulatlanul nézem őt, testem pedig makacsul elutasítja agyam minden parancsát, s csak akkor hajlandó engedelmeskedni, mikor Tatsuki befekszik az ágyba, beljebb tornázza magát, s int fejével, hogy menjek. Megteszem, útközben pedig leoldom magamról a pisztolytáskát, s a fegyvert az éjjeliszekrényre téve fekszem be mellé, hogy végül, ha óvatoskodva is, de hozzábújhassak.


Megnyugtat, hogy érezhetem a közelségét, testének melegét, hogy itt van és arcát hajamba temeti. Már nem érdekel, mi lesz holnap vagy holnapután, amíg itt van és velem marad. Szeretem. Ezen semmi nem változtat, s megint úgy bújok hozzá, mint egy elveszett gyerek, aki végre visszakapta azt, ami vagy aki mellett már nem érzi elveszettnek magát. A biztonságát... Nem akarom többet elengedni, és már az sem számít, ezért mit kell feláldoznom. Sosem adtam fel a reményét annak, hogy egyszer visszajön, hogy nem halt meg és vártam ezt a napot. Mindegy lett volna, hogy meddig kell, hónapokig, évekig... Nem adtam volna fel. Tatsuki végül mocorogni kezd mellettem, hogy a szokott módon, karját fejem alá téve ölelhessen magához. Vajon mennyi ideig maradhatunk most kettesben? Nem érdekel, leszarom az egészet, ha valakinek nem tetszik a látványunk, majd nem nyit ránk! Kibaszottul vágyom arra, hogy érezhessem a bőrét az enyémhez simulni, ezért felülök, s már szabadulok is meg felsőmtől, ám mielőtt őróla is leszedhetném a ruhákat és a nadrágomtól is megválhatnék, fölé hajolok. Vágyom a csókjára.


Hosszú percekig faljuk egymás ajkait, miközben elkezdem kioldani nadrágján az övet, hogy ahogy azt elterveztem, megszabadítsam a ruháitól és végre meztelenül bújhassunk össze, ám nem tudom hova tenni azt, ahogy megcsókol. Félelmet és kétségbeesést érzek benne, de... valami még mindig furcsa, és nem az, hogy nincsenek benne a piercingek. Ahogy nadrágjával baszakszom, lekoppan...


Visszaereszkedik, én pedig folytatom a nadrággal való szerencsétlenkedést, s csak most veszem észre, hogy remegnek kezeim, végül sikerül róla leszednem minden ruhát, bár eltart egy darabig, hiába segít benne Tatsuki. Bénázom, határozottan... Amint megvagyok, magamat is megszabadítom a rajtam maradt nadrágtól és alsótól, majd visszafekszem mellé fejem vállára hajtva, szorosan testéhez simulva. Friss, de már begyógyult sérülésnyomok tarkítják, így átkarolom őt, ahogy szoktam, ám most érezhetően erősebben és ragaszkodóbban, mint eddig bármikor. Megint sírok, de már leszarom. Kibaszott hosszú volt ez a másfél hónap bizonytalanság. Az első pár hét pokoli fájdalma, az, hogy szép lassan beletörődtem abba, hogy többet nem lehetek így mellette, hogy nem látom és most, hogy itt van, minden egyszerre akar feltörni belőlem, amit az utóbbi időben már elfojtottam. Sosem adtam fel... sosem!


Lassan megnyugszom, az egész talán pár perc csak, míg végül abbamarad a sírás, s megtörlöm arcom, majd Tatsuki mellkasáról is letörlöm maradék könnyeim. Megtörtem, ezen nincs mit magyarázni, hiába akartam tartani magam, hiába kapaszkodtam abba a gondolatba, hogy nem halt meg, az elmúlt másfél hónapban többet sírtam, mint az elmúlt huszonöt évben összesen, s csak az jelentett némi megnyugvást, hogy néhány ingét elhozva a lakásáról azokban aludtam éjszaka, hogy ha már ő nem is, az illata velem legyen. Talán ez volt az, ami tartotta bennem a lelket és a reményt egészen mostanáig.


Tatsuki is sír. Érzem abból, ahogy meg-megrándulnak izmai, még ha csak kicsit is, ahogy másképp veszi a levegőt, de nem pillantok fel rá, csak ölelem és hagyom őt, hogy lassan megnyugodjon majd. Egy Emily Dechamp idézet jut eszembe, melyet még régebben olvastam, talán egy novellában valahol és már akkor is megragadott a gondolat: “Mikor két ember először sír együtt, akkor értik meg igazán, mennyire szeretik egymást.”. Nem akarok nélküle élni, nem akarom elengedni ezt a férfit többet a közelemből.


Nem foglalkoztat az, hogy mi lesz később, hogy esetleg élete végéig a segítségemre szorul majd vagy sem, bármennyire is akarom az utóbbit, én mellette akarok maradni, együtt küzdeni meg vele az elkövetkezendő nehézségekkel. Végül megszólal, beszélni kezd, még ha összefüggéstelenül is, de hangja megnyugtat, s örülök, hogy ismét hallhatom őt. Bár csak félinformációkat oszt meg velem, nem bánom, ennyiből is össze tudom rakni, hogy ez a másfél hónap neki is maga volt a pokol. Nem akartam kérdőre vonni, miért nem jelentkezett, hogy miért tűntek el ennyi időre Bakarival, mert a válasz már valahol akkor nyilvánvaló volt, mikor kiszállt a kocsiból. Csendben hallgatom őt, ölelve, szorosan tartva, hagyva, hogy beszéljen. Nem számít, hogy min mentem keresztül ezalatt a másfél hónap alatt, nekem bőven elég, hogy él és visszajött. Elhallgat egy rövid időre, majd újra megszólal, ám attól, amit mond, akaratlanul is megremegek egy pillanatra. Tudom, hogy ha úgy dönt, nem jön vissza, akkor most nem hallanám tőle ezt, szép lassan beletörődtünk volna az elvesztésébe, ám így, hogy itt van, fájnak szavai, bármennyire is megértem, hogy miért gondolkodott el ezen és bármennyire is nem vetem meg ezért és vetettem volna meg, ha mégis megtudom, hogy él, csak nem akar visszatérni hozzánk.


Érzem beszédén, hogy még mindig bizonytalan, hogy cseppet sem magabiztos, én pedig csak egyre jobban azzá válok. Szeretem ezt a marhát annyira, hogy bármi legyen is, vele akarjak lenni mindig és mellette lenni, ha erre van szüksége. Nem azért, mert szánom, nem azért, mert magamat hibáztatom és tartoznék neki ezzel, erről már szó sincs, Yoru elég alaposan helyre rakott ezzel kapcsolatban. Azért akarok, mert szeretem, őszintén, tiszta szívből...