13.

Eiya

Ayako megint finomat főzött és ma jól is érzem magam, így mosolyogva pusztítok el mindent a tányéromról Aoyun legnagyobb örömére. Ritka az, ha nem marad utánam semmi, amit kénytelen eltüntetni, de most nem jut neki belőle. Na nem mintha nagyon bánná. Félrepakolja a tányérokat az asztalra, s mielőtt kivinné őket, betelepszik mögém, hogy kicsit megint átmasszírozzon, de nem hagyom neki, egyszerűen elnyúlok rajta. Tele vagyok, mint a délibusz, most inkább csendben szenvednék, míg elmúlik ez az állapot, majd utána. Még aludni is képes lennék, ám valaki kopog az ajtón, s nem sokkal később Deon dugja be a fejét rajta. Vigyorogva integetek neki, kíváncsi vagyok, mit talált ki. Remélem, semmi olyat, ami túlzott mozgást és odafigyelést igényel, az most nem menne, nagyon nem.

- Hű, de elpilledtél! - neveti. - Úgy nézel ki, mint aki degeszre tömte magát.

- Így is történt - kuncogom. - Nem hagytam Aonak egy kóstolónyit sem - dicsekedek neki vigyorogva.

- Ritkán pusztít el mindent - jegyzi meg Ao mosolyogva, kedvesen.

- Ez akkor most igazán dicséretes - mondja elismerően. - Örülök, hogy vidám vagy.

- Ha szomorkodnék, se lenne más a helyzet és jól érzem magam.

- Találtál egy kiváló okot a szomorúság ellen - neveti. - Olvastál már?

- Uhum, elkezdtem az egyiket. Már a felén túlvagyok - vigyorogja.

- Gyors vagy! - mondja meglepetten. - Melyiket? És tetszik?

- A Musashit kezdtem el olvasni. Nekem nagyon tetszik. A tizenhatodik századi Japánban játszódik, szamurájok, sógunok...

- Akkor is befejezel egy könyvet, ha nem tetszik? - kérdezi meg.

- Általában igen, de hangulatfüggő. Van, amelyik a végére egészen jó lesz. - Deon pedig elkuncogja magát.

- Én nem. Általában ami nem tetszik, azt a közepére lapozom és ha akkor se érdekes, akkor hagyom a fenébe - árulja el.

- Néha mindegy, csak könyv legyen.

- Mást is szeretsz az olvasáson kívül?

- Rajzolni.

- Az jó! - élénkül meg. - Miket szoktál?

- Mikor mi jön. Állatokat, embereket... tájat.

- Adhatok cuccokat hozzá, ha szeretnél alkotni - ajánlja fel barátságosan.

- Az jó lenne - fogadom el ajánlatát lelkesen, vidáman.

- Tanultál rajzolni, vagy magadtól jöttél rá dolgokra?

- Csak amennyit annakidején az iskolában tanítottak, egyébként magamtól.

- Kíváncsi vagyok - árulja el széles vigyorral. - Kicsit ülepedett már a hasadban a kaja? - kérdezi játékosan.

- Uhum, miért?

- Tulajdonképpen elöljáró vagyok, Tatsuki kint várja, hogy behívjam.

- Hát... akkor legyen - mondom elmosolyodva, bár azért nem vagyok olyan biztos a dolgomban és ezt Ao is észreveszi, mert finoman megdörgöli a karomat.

- De csak ha te kész vagy rá. Ő már megbarátkozott a gondolattal, hogy leharcolt állapotban látjátok - teszi hozzá halvány mosollyal.

- Persze, semmi gond, ez mindig nehéz lesz elsőre.

- Rendben - jelenti ki Deon egy félmosollyal, aztán kidugja a fejét az ajtón. Tatsuki semleges képpel, felkötött kezekkel jelenik meg. Nem jön közel az ágyhoz, de biccent Aonak és nekem is, így halvány mosollyal intek neki. Félelmetesen magas és nagy. - Nos ő lenne Tatsuki - mutatja be a férfit mosolyogva. - Aoyun és Eiya.

Tatsukin ing van, azt szétnyitva hordja, alatta a testére simuló, fekete póló. A kezei nem csak felkötve vannak, de könnyen szellőző gézzel befedve a felkarja közepétől kicsit lejjebb a csuklójánálig, ez látható is a rövidujjú ing miatt, egyébként bő, koptatott farmert visel. Egy srácot is látok odakint, aki a férfit kísérte, ám ő nem jön be. Ő lehet Shinji... Kíváncsi vagyok rá is.

- Ő nem jön be? - kérdezem Deontól.

- Megkérdezhetem tőle - válaszol, én pedig bólintok, hogy tegyen így, mert érdekel, tényleg.

- Deon árnyalt egy pár szóban a helyzetről, de tőletek is meghallgatnám, hogy miben kellene segítenem - szólal meg Tatsuki mély hangon, azzal helyet foglal az egyik fotelben.

- Eiyának érintésfóbiája van - kezd bele mögöttem Aoyun. - Nem viseli el, ha hozzáérnek, a hirtelen mozdulatokat, így mindig nagyon óvatosan kell a közelében mozogni, felé nyúlni. Mivel sokáig drogozták, elég kevés gyógyszert kaphat és nem is szeretném ilyenekkel tömni. Valamennyire le tudom nyugtatni, meditáltatni, de sokáig és mélyen nem - magyarázza.

- Nem hiszem, hogy bárki javasolni fogja itt akármilyen szer alkalmazását, amíg nem elkerülhetetlen - jelenti ki. - Az érintésfóbia kezelhető, de mindent Eiyának kell akarnia. El lehet érni nagyon szép eredményeket, de csak akkor, ha az illető akarja, egyébként meggörbülhetünk. Ez neked legyen fontos - mondja rám pillantva. - Nekem nem lesz, csak az, hogy amiért vagyok felelős, az rendben legyen, minden más rajtad múlik.

- Szeretném - mondom komolyan.

- Ahogy látom, Aoyunnal már leküzdötted nagyrészt. - Bólintok csak. - És mi az, amit még szeretnél? - kérdezi meg. - És te pontosan mit is akarsz megtanulni? - kérdezi Aot.

- Hónapok munkája az, amit most látsz - válaszol Ao. - Senkitől nem viseli el a kontaktot, ha valaki hozzá akar érni, meg kell várni, míg ő kezdeményez, hogy ő kérje, hogy megfoghasd a kezét, hozzáérj. Ezen szeretne változtatni. Sokáig tartott, míg elfogadott engem is, de a mai napig nem tudok én sem hozzáérni az engedélye nélkül, vagy nem tehetek hirtelen mozdulatot felé, különben bepánikol. Amit én tudok, masszírozással fájdalmat és lázat csillapítani, megnyugtatni valamennyire azáltal, hogy mantrákat mormolok neki, egy darabig ezzel nyugton is tudom tartani, míg megnézi valaki, vagy gyorsan ellátják, de szeretnék rajta segíteni ennél többet.

- Ne beszélj helyette - utasítja rendre Aoyunt, én pedig összerezzenek a hangjától és még jobban a férfihoz húzódom. - Van szája, nem eszem meg, el tudja mondani ő is, hogy mit akar. Az, hogy veled úgy működött, egy dolog, nekem mások a módszereim, de lényegében neki kell eldönteni, hogy számára mi a jó, helyette senki sem tudja és ne is akarja. Rossz célt határoztál meg. Nem az a cél, hogy te befolyás alá tudd vonni, noha megtanítalak többre, ha akarod, hanem az, hogy önállóan is képes legyen normális módon élni - közli aztán. - Nem? - kérdez rám, Deon meg nagyot vigyorog. Csak bólintok megint, de kellemetlenül érzem magam.

- Tenshi csak segíteni akar - mondom csendesen. - Nem akart sosem befolyásolni - kelek a férfi védelmére, mert nem érzem igazságosnak, amit Tatsuki mondott. - Mindig azt tartotta szem előtt, ami nekem jó volt, amit én akartam, önzetlenül, nem törődve azzal, hogy neki jó vagy rossz, vagy plusz fáradtság. Én szeretném, ha boldog lenne, mert megérdemli, hiszen minden nap boldoggá tesz, megérdemli...

- Nézd, kölyök. Áltathatjuk magunkat, de egyszer mindenki meghal. Hogy addig mi lesz, rajtunk múlik, lehet jó, kevésbé jó, rossz, pokoli rossz, a mi dolgunk olyan életet teremteni, amilyet élni akarunk. Nem az én dolgom, hogy befolyásol-e vagy sem, nekem teljesen mindegy és felőlem összenőhettek teljesen, de az én célom az, hogy ha ő egyszer meghal, te tovább tudj élni, ahhoz pedig az kell, hogy egyedül is képes légy bizonyos dolgokra. Például kiállni magadért, hárítani, amit nem akarsz és elérni a céljaid. Mert neked sem célod utánahalni, ugye? - kérdez rá.

- Szerinted nem tudom, hogy egyszer meghalunk? Én ne tudnám? - kérdezem csendesen. - Normális életet akarok, és igen, vele akarom leélni, ami van...

- Felesleges harcolnod ellenem - jelenti ki csendesen. - Értetted, miért szóltam rád, ugye? - kérdezi meg Aoyunt, aki bólint, én pedig csak bújok hozzá továbbra is. Miért bántja őt mindenki? Mindent neki köszönhetek. Ha ő nem lett volna, én már halott lennék... nagyon régóta. - Mesélj magadról - kér a férfi. - Egészen gyerekkortól, ha lehet - teszi hozzá.

- Átlagos gyerekkorom volt, nem is nagyon emlékszem rá. Iskolába jártam, mint minden gyerek, a szüleim szerettek, boldogok voltunk, átlagos családként, átlagos anyagi helyzettel. Aztán Asaméhoz kerültem és minden megváltozott. A szüleimnek azt mondta, pártfogásba vett, itt éltem vele, mígnem elkövettem egy hibát és eladott Kínába. Onnan meg... nehéz volt. Ki akartam harcolni magamnak, hogy megöljenek, de Aoyun nem hagyta, segítséget ígért, lehetőségeket és én hittem neki, és nem döntöttem rosszul... - mosolyodom el a végére. Biccent.

- Milyen terveid vannak? Mik azok, amik az elkövetkezendő évben történhetnek veled?

- Szeretnék ismét teljes életet élni, ezért amint lehet, megműttetem magam ismét, de szeretnék később egy édesség boltot, sok édességgel, olyanokkal, amik ritkák itthon, Japánban. Jó lenne egy csendes kis hely valahol, ahol Aoval élhetek és macskánk is lenne, vagy valami állatunk - mesélem boldogan a terveimet.

- Ez jól hangzik - jelenti ki Tatsuki. - A bolthoz nem árt, ha nem félsz az emberektől. Deon talán jobban tudja, milyen egy édességüzlet vezetője, de gondolom, nem hátul az irodában akarsz ülni, hanem az édességek közt akarsz lenni és beszélgetni az emberekkel. Ehhez jó volna megszabadulni a félelmedtől. Gondolkodj el rajta, hogy mikor alakult ki, mi váltotta ki pontosan - kéri halvány utasítással a hangjában.

- A Si-tai folyton vert és kínzott. Mindegy volt, miért... Aztán, mikor visszatámadtam, elkezdtek bedrogozni és onnantól kezdve mindegy volt...

- Az első alkalommal kialakult az érintésfóbiád, hogy megütött, mikor visszatámadtál? Konkrétabb választ várok, pontosan azt az emléket keresd meg, amelyik után nem bírtad elviselni, hogy hozzád nyúl valaki.

- Nem... Egyik este alaposan elvert és megdugott, alig bírtam mozogni, másnap valami összejövetelt szervezett. Tiltakoztam, nem akartam menni, akkor kaptam az újabb verést. Kikötöztek... összevagdostak... azt hitték, már nem vagyok magamnál a fájdalomtól, így mikor elengedtek és hozzám akart érni az egyik vendége, beléharaptam és el akartam menekülni... eltörték a karom cserébe és kiheréltek... - Tatsuki biccent.

- Itt hogy érzed magad? És az emberek közt? Gondolom, Deon minden nap a nyakadon lóg. Vele, vagy a többi emberrel milyen a viszonyod? - kérdezi. - Kiküldheted a szobából, ha nem akarod, hogy jelen legyen a beszélgetésnél. Hiába ő van itthon, ha nem kívánod a jelenlétét, mikor beszélgetünk, kimegy.

- Nem találkozok sok emberrel, csak akit Deon ideküld vagy hív. Szeretnék megismerkedni egy-kettőjükkel, mutatott is képeket rólatok, azért kérdeztem, hogy Shinji nem jön-e be, mert meg akartam ismerni. Nem félek emberekkel lenni, csak az érintésüktől, de ezen tudok változtatni, ha hagyják, hogy megtegyem én. Bakari is járt itt, ő például szimpatikus... És el tudom fogadni, hogy megérint. Jól érzem magam ezen a helyen, illetve most már jól. Sokáig féltem attól, hogy Asame egyszer csak megjelenik itt, de megígérte, hogy nem teszi, amíg én nem kérem és ez megnyugtatott - nyújtom felé kezem, ezzel arra kérve, hogy engedje, hogy elfogadjam őt is.

- Azért nem hívtam be, mert nem tartottam szükségét, azt pedig nem tudtam, veled kapcsolatban mire számítsak. Ha akarod, behívhatod, valamelyikünk kiszól neki - biztosít róla, majd láthatóan vacillálni kezd, végül mégis feláll a fotelből és közelebb lép hozzám. - A kezeim megsérültek úgy egy éve és még eltart egy darabig, mire teljesen rendbe jönnek, ezért egyelőre nagyon nehezen viselem el, ha hozzájuk nyúlnak - mondja el őszintén, majd újabb lépést tesz felém és kiveszi jobbját a tartókötésből. - Ha a kötéshez nem érsz hozzá, nem lesz gond - teszi hozzá merev arckifejezéssel, mialatt kellő közelségbe kerül.


Óvatosan érintem meg kezét, majd fogom tenyereim közé és ismerkedve húzok végig bőrén, ami meleg. Nem érzek sérüléseket, csak érzékeny bőrt és erőt, meg persze a finom remegést, ami a férfi idegességének egyértelmű jele, még az arca is feszült, mégsem húzódik el tőlem, ezért elmosolyodom és csak fogom a kezét.

- Érdekes a kezed - szólalok meg végül. - Ahhoz képest, amekkora vagy, finomak... lágyak, az érintésük kellemes - magyarázom. - Ugyanúgy képesek pusztítani, mint alkotni...

- Hmpfh! - fújja, s ajkain halvány és keserű mosoly fut át. Elengedem, mire Tatsuki jóval hátrább lép.

- Akarsz még Shinjivel is beszélni? - kérdezi meg válasz helyett.

- Deon mesélt róla, kíváncsi vagyok rá. - Biccent, ezután az ajtóhoz lép, majd kinyitja azt és beinvitálja Shinjit. A srác kíváncsian lép be, de minden mozdulatán látom, hogy védi a férfit. - Szia - köszönök neki és felé nyújtom a kezem. Közelebb lép hozzám, s lassú mozdulattal fogja meg azt. Elmosolyodom rajta, de őt most nem elemzem ki. - Eiya.

- Shinji - mondja kimérten.

- Örülök, hogy megismerhetlek, Deon már sokat mesélt rólad.

- Remélem, csak jót.

- Lehet rólad rosszat? - kérdezi kuncogva a srác. - Komolyan nem emlékszem rosszra - osztja meg őszintén.

- Mindenkiről lehet - feleli neki Shinji halvány mosollyal. Furcsa egy figura, zárkózó, visszafogott, ezt éreztem az érintéséből is, mégis figyel mindenre, Deonra, Tatsukira, még rám is.

- Lehet, hogy volt rossz is, de arról nem akarok ódákat zengeni. Ha te el akarod mondani, abban nem akadályozlak meg, rossz híred azonban nem keltem - közli vele incselkedve Deon, Tatsuki meg halvány mosollyal a száján a fejét csóválja.

- Nem most mondtad, hogy nem emlékszel egyre sem? - kérdez vissza ugratva őt, erre Deon felkel a helyéről és odalépdel Shinjihez.

- Kötözködsz? - kérdezi játékosan, kihívóan. - Jó is, hogy hazatoltad a fejed és az emlékezetem fikázod, legalább tudom, hogyan mutatom meg, amit meg akartam mutatni. - Ezen Tatsuki elneveti magát. - Később visszakaphatod, ha van kedvetek dumálni, de most elrabolom - jelenti be vidáman, azzal kifelé kezdi húzni Shinjit, én pedig jót nevetek rajtuk.

- Mindig ilyenek? - kérdezem meg Tatsukit, miután Deon szó szerint kirángatta a szobából Shinjit.

- Gyakran - válaszol. - Testvérekként szeretik egymást, így nem csoda.

- Aranyosak - jegyzem meg belesimulva ismét Aoyun ölelésébe, aki lassan masszírozni kezd. Látja rajtam, hogy fáradok.

- Nem tudom, mennyi időd van tanulni, de ha elsajátítottad azt, amit Bakari kért, nekem is könnyebb tanítani - intézi szavait Aonak. - Inkább pihenjen, mi még egy darabig a házban leszünk, ahogy elnézem.

- Úgy lesz - ígéri meg neki Ao, folytatva masszírozásomat és közben egy mantrát kezd mormolni fülembe. Elnyugszom lassan karjában és lehunyom szemem. Még hallom, hogy Tatsuki elhagyja a szobát, utána azt hiszem, elnyom a fáradtság.