4.

Shinji

- Késő – vonja meg vállait és jelenti ki könnyedén, mire éppen csak megcsóválom a fejem. Úgy látszik, a funkcióim bővülnek, most már bejárónő is lehetek nála. El tudom képzelni, abból mi lenne... Gyanítom, nem rendrakás. Illetve annak indulna, míg Tatsuki nem veszti el kellően a türelmét, hogy esetlegesen egy szál faszba vagy épp csak valamibe flangálok előtte és takarítok vagy főzök. Mesés jövőkép. Rövid úton halnánk vagy éhen, vagy pedig enne meg minket a kosz. Előbbi sanszos, mert azért Tatsuki a rendre gondosan ügyel még ilyenkor is. Persze nem bánom, hogy nekem kell megcsinálni a mosogatást vagy épp a hozott cuccok elpakolását, nem esik nehezemre. Valahol ez is idilli inkább, mint rossz... Jó vele, bármennyire is hihetetlen ez még számomra is, de szeretek vele lenni, s bár túl sokat nem beszélgetünk, a kettőnk közti kapcsolat nem erről szól. Még csak nem is a szexről, ám gyanítom, egyikünk sem tudná megmagyarázni, miről, vagy hogy mit érez a másikkal kapcsolatban. - Mars az ágyba! - zavar el, én pedig eleget teszek a kérésének és elvonulok a hálóba, bebújok a takaró alá. Lázam már nincs, ami van is, inkább csak hőemelkedés, ám az cseppet sem nyugtat meg, hogy nehéz a levegővétel. Rühellem ezt az állapotot. Végül Tatsuki is megjelenik és lerakva a bögréket az éjjeliszekrényre fekszik el végül az ágyon. Felé fordulok és csak nézem őt egy darabig, mire végül megszólalok.

- Fáradt vagy? - kérdezem meg tőle csendesen. Bugyután hathat a kérdés, hiszen látom rajta, hogy az, de hátha szóra bírom, vagy történik valami. Mindkettőnk hangulata pocsék, semmi kétségem nincs efelől, de hogy miért, azt nem tudom megmondani. A sajátomat sem.

- Nem vészes - felel csendesen. - Inkább lefoglalnak a gondolataim - teszi hozzá némi szünetet tartva. - Miért?

- Feltűnt - felelem röviden. - Nem szoktál ilyen lenni... vagy inkább nem ilyen szoktál lenni. Részletkérdés - teszem hozzá.

- Ja. - Tart megint egy rövidebb szünetet, ami alatt sóhajt. Talán ezért nem szoktunk túl sokat beszélgetni, mindketten inkább tartjuk magunkban a gondolatainkat, ha kell, bokszzsáknak használjuk a másikat, hogy levezessük a feszültséget, de ennyi. - Sok mindent nem szoktam, amit az elmúlt időszakban mégis megtettem. - Észrevettem ezt is, s nekem tetszenek ezek az apróbb változások, ám úgy látom, őt azért valahol talán nyomasztja ez az egész.

- Például nem szoktál huzamosabb ideig itt tartani? - teszem fel inkább költőinek szánva a kérdést. - Ugyanúgy elzavarhatsz, ha nem kellek - folytatom tovább.

- Például - vallja be, aztán felém fordítja a fejét. - Nem problémázom ilyesmin, Shinji, még nem vetted észre? - De, észrevettem, csak néha jobb úgy tenni, mintha mégse. - Ha valamit akarok, megmondom, megteszem, ha valamit nem akarok, azt megakadályozom, teszek ellene. Ezen nincs mit ragozni, ha nem akarnám, hogy itt legyél, megtalálnám a módját, hogy elmenj. Jó itt, jó veled. Idegen, de jó. - Halvány mosolyt csal ezzel arcomra, de épp csak egy pillanatnyit. Nekem is jó vele.

- Nagyon is észre szoktam venni - mosolyodom el.

- Nem szoktam szeretőt sem tartani. Sőt, azelőtt nem keféltem meg senkit másodszor sem. Deonon kívül másról nem gondoskodtam, Bakarit is inkább csak rugdaltam, hogy szedje össze magát. Nem szoktam döntéseken hosszan hezitálni, aztán belebetegedni. Döntök és aszerint cselekszem, s bármit is eredményez, megyek tovább.

- Gondolom, én sem indultam többnek egy döntésnél - mondom ki őszintén. - Amíg akarsz, a tied vagyok, amíg akarlak, visszajövök. Túlteszem magam rajta, ha egyszer megunsz, de akkor meg kell ölnöd, különben nem lesz tőlem nyugtod - felelem neki komolyan. - Nézd, Tatsuki, lövésem sincs, mi ez kettőnk közt, nem is akarok rá magyarázatot kapni, mert jó így, jó veled. Ha nem lenne az, nem csinálnám - ülök fel, és helyezkedem el úgy az ágyban, hogy félig ülőhelyzetbe keveredjek, így könnyebb a beszéd és kapok is levegőt valamennyire. - Nem vártam el sosem, hogy ápolj, hogy körbeugrálj, de jólesik... szeretek... veled lenni - nyögöm ki végül. Tatsuki is felül, és teljesen felém fordul. Mindig így beszélünk, már amikor tényleg beszélünk egymással és nem a másiknak esünk azonnal. Én nem félek a szemébe nézni és ő nem fél mindent őszintén a szemembe mondani. Talán ez az, ami vonz benne a legjobban... Ez is.

- Megkívántalak és eldöntöttem, hogy megduglak, részemről ennyi volt. Lett volna, ha elhagyod a szobát akkor, amikor kizártam az ajtót - teszi hozzá újra elvigyorodva. És mindjárt az én hibám lesz minden... Aztán megkomolyodik és felsóhajt. Én is elmosolyodom a dolgon. Gőzöm sincs, akkor miért nem hagytam ott a faszba, de nem bántam meg ezt a döntést. - Nem is akartam többet, csak hát izgattad a fantáziám és valami téged sem hagyott nyugodni - teszi hozzá vállát megvonva. Most sem hagy, de nem tudom megmagyarázni, mi vonz hozzá. Ritka az, amikor nem durván kefél meg, mégis bármennyire is harcolok ellene, vagy vágok hozzá olyan képet, amilyet... élvezem... mindig. Sosem vallanám be neki, talán egyszer, bár nem hiszem, hogy nem tudná, vagy sejtené... - Sokat kéne tenned azért, hogy megöljelek, nagyon sokat. Deon kutyája vagy, hűséges, erős véreb, engem meg nem érsz el, ha nem akarom - közli tárgyilagosan. Tisztában vagyok vele sajnos, bár megtalálnám a módját, hogy rövid úton csesszem fel az agyát annyira, hogy tényleg el kelljen gondolkodnia arról, megöl vagy sem. Nem lenne egyszerű és gyors menet, de azt már tudhatja, hogy kitartó vagyok, ha el akarok érni valamit. Ahogy kitartó voltam Kitaro esetében is. - Nincs igazán elvárásom veled szemben. Nem kell a szerelmed, nem kell a hűséged, nem kell a szereteted vagy a gondoskodásod, ezáltal kevés olyan dolog van, ami miatt azt mondanám, menj a picsába és ne gyere vissza. De ha vissza is jönnél, és? Kirúglak az ajtón, én nem fogok veled szarozni. Idővel úgyis kénytelen lennél feladni, mert csak egyetlen embernek hagyom magam hajlítani - ismeri el egyértelműen Deonra utalva. Tisztában vagyok az utóbbival. De akkor mégis mi kell, ha más nem? Azon kívül, hogy jó így és jó velem. Nem hiszem, hogy a dugás lenne az, amivel ezt magyarázná, azt találna magának, amennyit akar, ehhez nem kellek. - Mindig megvoltam egyedül, az egész életem is erre rendeztem be, és úgy igyekszem élni, hogy semmit se bánhassak meg. Mindig voltak szarságok, de már régóta nem érzek fájdalmat, immunissá váltam ezzel szemben. Engem a logika vezérel, az érdek mozgat és az élvezet hajt, nincs mit túlragozni velem kapcsolatban. Ha valami jó, akarom, ha valami nem az, elpasszolom vagy elviselem, ha nem tudok rajta másképp túljutni. Aztán jön egy Deon - ahogy erre tér rá, elfekszik az ágyon és előkeres valamit, egy rajzot, amit gondolom, Deontól kapott és ölembe ejti -, és bebizonyítja, hogy rosszul ismerem magam. Nem fogok neked hazudni, nem foglak áltatni, de ez az egyetlen dolog, amin nem jutok túl. Ami fáj. Szóval ha elmész, mert neked lesz eleged, én nem megyek utánad - mondja meg őszintén. Tudom... De nem akarok elmenni, most már tudom biztosan. Amíg nem küld el, mellette maradok, mindegy, hogy miként, hogyan. Az eddigi rendszer is megfelelt, ha netán más lesz, az is jó lesz. Miért ragaszkodom hozzá ennyire? Miért nem akarok szabadulni tőle? Nincs különösebb oka, jó vele.

- Ezek után, miért kellek mégis? - kérdezem meg és adom vissza neki a rajzot. Úgy lelkizünk itt, mint a friss házasok, holott tisztában vagyunk mindketten az egymás iránt érzett dolgokkal és mégis... Rosszul esnek a szavai valahol, talán fájnak is, ám sosem képzeltem bele többet a dologba, mint amennyi ténylegesen volt. Meglepett azzal, mikor gyengéd volt velem, mikor minden fájdalom nélkül juttatott az orgazmushoz, de az is tetszett. Sem nőből, sem hisztis tiniből nem vagyok, hogy ezen problémázzak. - Valaminek a fele is több, mint a semmiből az egész... - teszem hozzá végül halkan, mert így gondolom. Tatsukiból a fél is több a semminél, mert akarom ezt a felet.

- Kellesz - válaszol ennyivel vállát megvonva, aztán visszarakja a rajzot oda, ahonnan előszedte. - Mondtam, jó veled és ami jó, azt akarom. Nem mellesleg meg véget akarok annak vetni, csak nem megy parancsra. Idő volt, míg úgy változtak a dolgok, idő kell, míg megváltoznak. - Nem szólok, elfogadom a magyarázatát, döntését, vehetjük, aminek akarjuk. Nekem megfelel így minden, ha nem így lenne, én sem lennék itt, ez a beszélgetés sem történne meg. Felsóhajtok megkönnyebbülésképpen, vagy már a fene sem tudja. Halványan elmosolyodom.

- Bőven elég - felelem neki végül és elveszem a teát az éjjeliszekrényről. Most nincs kedvem a kávéhoz, talán később kicsit. Belekortyolok. Cukor nélkül borzalmasabb, de cukorral meg nem innám még így se, az is biztos. Apró fintor ül ki arcomra, végül ismét Tatsukira nézek, miközben újra belekortyolok a gyógynövényes löttybe. Lassan fontolom meg magamban az elhatározást. El akarom tüntetni azt a heget onnan, meg akarok szabadulni az emlékétől is annak, amit Kitamura tett. Pokolian fog fájni, ebben már biztos vagyok, de a fájdalom talán segít valamennyire megszabadulni a múlt ezen részétől. - Kellene egy... tetoválás... - nyögöm ki végül, mi az, amin gondolkodom egy ideje. Tulajdonképpen azóta, hogy először mentem el hozzá a tetoválószalonba. Nem tudom, mit fog szólni hozzá... sanszos, hogy elküld az ötletemmel a halál faszára, de akkor is akarom, és azt, hogy ő csinálja meg. Ebből nem engedek. Miért érzem, hogy nem lesz egyszerű menet? Még mindig nehéz a levegővétel, s amint belekortyolok a teába, a köhögés is elkap, épp csak sikerül lerakni a bögrét. Kellemes az érzés, az égető fájdalom, ami mellkasomat perzseli végig. Finom lesz... Tatsuki pedig még mindig értetlen pofával mered rám.

- Pirszing, tetoválás... Mi lesz a következő, fültágítás? - kérdezi meg elégedetlenül, ezzel is jelezve, hogy nem tetszik neki az ötlet. Sejtettem, hogy ez lesz, hogy kurva jó indokokat kell felhoznom azért, hogy engedjen nekem. Hát akkor, hajrá. - Már a pirszinggel sem értettem egyet, mert ha az összképedet nézem, nem illik bele. Nem magától értetődő, hogy neked pirszinged van. Ettől függetlenül mozgatta a fantáziámat azóta, hogy ezt a kurva indokot hoztad fel a szalonban és akartam. De ez a tetoválás... - morogja a végét.

- Toronyóra lánccal - felelem neki még mindig köhögve és ismét magamhoz véve a bögrét iszok bele a teába. - Zavar a heg... - árulom el neki, miért gondolkodom ezen.

- Hoztam mindenféle gyógyszert, akarsz valamit? - kérdezi meg morcosan, miközben jó alaposan végigmér rajtam. Látom rajta, hogy nemhogy nincs elragadtatva, de kifejezetten tiltakozik az ötlet ellen, és ezt ráadásul hallgatással kívánja érvényesíteni, ahogy az is rá van írva ábrázatára, hogy elmélyülten gondolkodik. Vajon megosztja velem is, hogy min? Kétlem...

- Nem mérgezem magam, de egy fájdalomcsillapítót elfogadnék... - felelem nehézkesen véve a levegőt. Bár még nem vészesen, de fáj a fejem, és ha valaki, akkor én tudok olyan fejfájást produkálni, amitől rosszul is vagyok. Főleg, mikor hányingerig fajul. Nem kéne bejátszani.

Tatsuki csak biccent, majd kimegy a konyhába, aztán egy marék gyógyszerrel tér vissza, amit elkezd kipakolni az ágyra elém. Komoly képet vág, de nem néz fel rám, csak elém rakosgatja a különféle gyógykészítményeket. Hozott többféle dolgot, láz- és fájdalomcsillapítót, sima, egyszerű fájdalomcsillapítót, és akad néhány vízben feloldható, megfázásra jó porokat. Mindenből többfélét.

- Nem emlékszem, hogy lenne gyógyszerallergiád... - morogja. Megvárja, míg elveszem az egyiket. Kicsit bajlódom a megszerzésével, mert amint előrébb hajolok, újabb köhögési roham kap el, így végül Tatsuki adja kezembe a gyógyszeres dobozt, aztán amint beveszem a fájdalomcsillapítót, az éjjeliszekrényre teszi azt, a többit pedig kiviszi a szobából, majd amikor visszatér, még mindig morcos fejjel, meztelenül visszatelepszik az ágyra mellém. Karba fonja mellkasán a kezét és újra végigmér rajtam. - Mégis melyik hegeddel van gondod? - teszi fel morogva a kérdést. Tehát nem sikerült rájönnie, melyikről beszélek, ez csak nekem volt nyílvánvaló, hogy az egyetlen hegem, amit mindennél jobban gyűlölök, az a csípőmnél húzódó tíz-tizenkét centis vágás nyoma. A legrondább. Kitamura nem végzett szép munkát, a heg ferdén húzódik végig csípőmnél, a teteje alig fél centi vastag, míg az aljára már, mely kicsit befelé ível, eléri a közel másfél centi vastagságot is, s kellően ronda, amennyire egy vágott és megégetett heg ronda lehet. Látom rajta persze, hogy a dolog nem hagyja nyugodni.

- Nincs - válaszolom meg a gyógyszerallergiámra vonatkozó fel nem tett kérdést, majd arra is felelek neki, melyik heget nem tudom egyszerűen elviselni és megszokni közel hat éve. - A csípőmön hagyottal.

- És akarsz rá egy tetoválást... - mondja ki erősen kétkedő, kissé kérdő éllel a mondatot, miközben tekintete erre a hegre vándorol. - Eddig is biztos voltam benne, hogy nincs ki mind a négy kereked, de most annak a háromnak a meglétét is kétségbe vonom - közli, azzal elfekszik az ágyon, és nem néz tovább engem. Aprót sóhajtok, bár inkább mélyebb levegővételnek tűnhet az egész. Ráadásul ez is fáj.

- Mégis miért? - kérdezem őszintén. - Miért is baj, hogy kibaszottul szeretnék elfelejteni mindent, ami arra az estére emlékeztet? Nem Kitaroról van szó... öröm volt nézni a döbbent és fájdalmas arcát, mikor átvágtam a torkát... és rohadtul nem az a bajom, hogy megtettem, mert a cél fontosabb volt... El akarom felejteni, hogy mennyire megalázott, és mielőtt megkérdezed, hogy téged miért nem hagytalak ott a faszba, mikor megtetted, a kettő közt kicsit baszott nagy különbség van - kelek ki az ágyból és megyek ki a konyhába, hogy rágyújtsak. Hülye ötlet, de ez a fájdalom most kell, azt hiszem, bár erősen köhögni kezdek, így inkább csak pöfékelem a továbbiakban a nikotinrudat, nem tüdőzöm le.

- Nem tudom, kit akarsz becsapni, de ez a te dolgod, úgy számolsz el a múltaddal, ahogy akarsz és tudsz. Viszont egy heget megtetoválni nem szokás, felejtőnek alkalmazni ilyesmit meg végképp. De hogy miért tartalak idiótának? Azért, Shinji, mert ha csak kicsit erősebben érek hozzád ott, már fájdalmat okoztam neked. Szerinted nem szarnád össze magad, ha hosszú órákon keresztül tűvel rajzolnék a bőrödbe? - kérdezi meg komolyan és érzem a hangján, hogy dühös.

- Tulajdonképpen annak tartasz, aminek akarsz, ezen már túlvagyunk, azt hiszem - morgom és eloltom a cigit a hamutartóban, majd felé fordulok teljesen, és a szemeibe nézek. Sosem futamodtam meg tőle, nem kerültem a pillantását, most is elszántan állok előtte, megingathatatlanul. Mindkettőnknek muszáj lesz kurva jó indokokkal előrukkolni most, ha le akarjuk beszélni a másikat és jelenleg az sem érdekel, hogy dühös. Maximum ha kellően feldühítem, kapok tőle egy akkora pofont, hogy beleszédülök. Túl fogom élni. - A fájdalom nem számít, túlélem, túléltem, mikor megtette, akkor is. Egyetlen hang nélkül tűrtem, hogy a forró penge egyszerre sértse fel bőröm és égessen meg... Szerinted ennyit nem bírnék ki? - kérdezem színtelen hangon. - Ami nem öl meg, az pedig erősebbé tesz.

- Hh! - fújja egy mosolygrimasszal egybekötve. - Nem kérdéses számomra, hogy amit akarsz, kibírsz, amin akarsz, azon túllépsz - válaszol nyugodtan, szemembe nézve. - Nyilván te sem véletlenül hozzám fordultál ezzel a vágyaddal, de ez ugyanannyira nem érdekes, mint az, hogy nyikkanás nélkül kibírod-e, hogy megtetovállak a legérzékenyebb sebhelyeden. Az már sokkal inkább érdekelne, miért gondolod azt, hogy ezzel lezárásra kerülhet az életed azon szakasza.

- A boldogság emléke már nem boldogság, de a fájdalom emléke még fájdalom... - felelek neki -, és a régit csak egy új írhatja felül. Miért mondom ezt? Két évig éltem azzal, hogy Mao a szemem láttára halt meg átélve a kínok kínját. Elégedett voltam, mikor az a rohadék ugyanazt élte át, amit ő... De ettől még kurvára nem lett semmi sem jobb. A heg, ha fáj... ha belenézek a tükörbe... újra és újra ugyanarra emlékeztet minden egyes nap... Nem Kitamurára, nem arra, amit tett, hanem Maora. A félelemre az arcán... Ettől akarok szabadulni, már lassan hat éve, de nem megy... - vallom be végül. - És lehet, hogy számodra nem érdekes, miért hozzád fordultam ezzel, de számomra igen... mert... egyszerűen számít...

- Gondolom, azért, mert én le tudom szarni a kínod - mondja nem túl magabiztosan, de lazán, aztán odalépdel hozzám és óvatosan rácsúsztatja a tenyerét a hegre. - Értem, amit mondasz, de azt még mindig nem, ettől mi változna meg - folytatja csendesen. - A tükörbe nézve először a festéket látnád meg, talán ennyi.

- Bárki leszarná a kínom, ha megfizetem - mondom komolyan. - De nem bárkivel akarom megcsináltatni... Veled... és pont azért, hogy ha a tükörbe nézek, ne csak a festéket lássam meg. Az ember mindig köt valamit valamihez. Amikor tükörbe nézek, nem azt látom, hogy ronda a heg - csúsztatom tenyerem Tatsuki kezére -, hanem azt, amit elmondtam, abból pedig bőven elég volt ez a hat év... - Nagyon is elég volt. Maora nem így akarok emlékezni, nem minden nap azzal szembesülni, mikor meglátom a heget, hogy a kölyök mennyit szenvedett, mielőtt meghalt volna... Szerettem őt... talán ő volt az egyetlen...

- Bármilyen furcsa, még nekem is vannak elveim - kezdi. - Tettem pár kivételt, amivel megszegtem az elveim alapján felállított szabályaimat, de még sosem bántam meg. Most egy ilyenre kérsz - árulja el halk hangon, s még közelebb lép hozzám. - Megcsinálom, ha ezt akarod. Van is elképzelésed, hogy mit?

- Annyi időt nem hagytál, hogy belemerüljek az albumaidba, és kitaláljam - felelem. - A gondolata valamikor akkor született meg... - árulom el neki. Egy ideje akkor már fontolgattam, hogy valamit kellene kezdenem vele, de nem tudtam, mit. Nem akartam sosem tetoválást, ahogy akkor sem, mikor az albumokat lapozgattam nála, de az elhatározásom eléggé kezdett meginogni, mikor megláttam a munkáit. Tetszettek...

- Csak találd ki, nagyjából, mit akarsz és megtervezem. Egyedi lesz és máson nem látod viszont sosem.

- Tigrisre gondoltam. A tigris az erő, az erőfeszítés, a szexualitás, a vonzalom és az agresszió jelképe... Bár ez az utóbbi nem igazán jellemző rám - felelem neki és kicsit elhúzódva tőle állok meg előtte úgy, hogy megint meg tudja nézni a heget. - Te mit tudnál kihozni ebből?

- És a magányos harcosé is - szólal meg, miközben gondolkodik a kérdésen és tervezget.

- Tatsuki...

- Mondjad - kéri halkan, miközben tekintete felvándorol rám és ismét szemembe néz.

- Köszönöm... - mondom ki csendesen én is, s visszalépve hozzá egészen közel nézek fel rá, majd átölelem. Tatsuki átfog, de sokáig nem szólal meg, aztán csak felsóhajt és tol pár lépésnyit rajtam úgy, hogy velem mozdul, majd az ölére kap és visszavisz a hálószobába. Ledob az ágyra, fölém mászik, nyom egy csókot a számra, hogy utána kinyomva magát ott maradjon és nézzen. Úgy fest, mint aki mondani akar valamit, de végül hallgatásba burkolózik, és inkább elfekszik mellettem. Betakarja magunkat, épp csak eligazítja a paplant, közelebb kúszik hozzám, majd benyúl alám úgy, hogy fejem a vállán legyen, s felém fordulva átkarol kezével és lábával is. Belesimulok ebbe az ölelésbe és fejem mellkasához hajtom egészen közel, míg kezemet övére csúsztatom. Lehunyom szemem. Érdekel, mit akart mondani, hogy mi volt az, amit végül mégsem árult el most, de talán nem kellene tovább feszítenem a húrt ma. Elég lesz ennyi bőven. Majd... holnap. Közelsége engem is elnyugtat, mert bármilyen határozottan is álltam ki vele szemben, azért ideges voltam, talán most először aggódtam amiatt, hogy kidob a francba és többet látni sem akar. Ahogy megnyugszom, és a gyógyszer is hatni kezd végül, úgy nyom el az álom szép lassan mellette.