190.

Deon

Öröm lesz úrrá rajtam, mikor meglátom, hogy Shinji hív. Úgy tűnik, nem kell rátörnöm az ajtót és közölnöm vele, hogy szerintem már elég jól van, ezért most kap öt percet összerendezni magát menetkészre, hogy elvihessen shoppingolni, majd levezetőnek becsapni egy forrócsokit. Méghozzá kötelező jelleggel. Komolyan elgondolkodtam ezen, de így, hogy ő maga keres meg engem, feldob és megnyugtat. Jó látni Shint, azonnal mosolyba szalad a szám, minden gondom elfelejtem és a laptopot is hamar félreteszem, mert csak rá akarok figyelni. Persze attól majdnem a szívem is megállt, hogy lőtt vállú kezével simogatja meg Shabut, de tudom, hogy nem kell féltenem, nem olyan eszetlen, mint én tudok lenni. Mesélek neki egy keveset, mert feltételezem, hogy nem szívesen beszélne az átélt napokról, de érzem, hogy nem sikerül függetlenítenem magam az érzéseimtől, hogy a feszültség kiütközik és Shinji beszólása is majdnem olaj csupán a tűzre. Nem akarom elijeszteni, nem akarok goromba lenni vele, egyszerűen csak nem bírom ezt a helyzetet, ami kialakult kettőnk közt Asaméval.


Megértem a testőrt, minél jobban elmérgesedik bennem a helyzet a yakuzámmal kapcsolatban, annál kevésbé igénylem én is a társaságot. Persze jó Kazuval, Yoruval és Jeremyvel lenni, a problémáink azonban kihatnak minden pillanatban rám és érzem, hogy már kezdek nagyon gázul viselkedni. A macska jelenléte megnyugtat, végighallgatja a panaszaimat, aranyosan hozzám dörgölőzik, mikor sírok, hogy így vigasztaljon meg, és még a kutyák is lenyalják a könnyeimet, ha a lelkességükről valami olyasmire asszociálok, ami megríkat. Ez a srácokkal nincs így, mert lepasszolnak, kiokosítanak, vagy tanácsokkal látnak el, pedig nem hiszem, hogy bármire szükségem lenne egy együttérző ölelésen kívül. Asaméra, azon viszont ők nem tudnak segíteni.


Szeretnék lelécelni innen, mert szétfeszít a bánat, s hogy Shinjit ne érje meglepetésként, ha egyszer eltűnök, inkább tájékoztatom erről. Nem akarok kicseszni vele, azért se zsebelt be jó pontokat, mikor leráztam őt, hogy Luxhoz menjek, ráadásul még ő is holt ideg volt miattam. Erről legalább tudni fog, noha nem szándékozom magammal vinni, az ő feladata az lesz, hogy nyugton tartsa Tatsukit és gondozza Shabut. Azt is megmondom neki, mert tudnia kell, nem árt, ha figyel is rám, hogy elkezdtem visszazuhanni az álomvilágomba, mert már annyira fáj ez a helyet Asaméval, hogy ösztönösen menekülök vissza oda. Fáj, mert hazudok neki, amikor ordítani, sírni és csapkodni lenne kedvem, a szemére vetni, hogy úgy érzem magam, mintha csak a kedvenc szajhája lennék, aki érje be annyival, hogy időnként megkeféli, vagy beül vele mozizni, amikor már nem bírja tovább az állandó hajtást. Fáj, mert nem tudok neki elmondani dolgokat, ezért úgy teszek, mintha minden oké lenne és ezzel is hazudok neki. És én utálok hazudni neki. A belső körnek nehéz, Asaménak a legnehezebb, másoknak viszont gátlástalanul belehazudok a fejébe, az nem is érdekel.


Shinji szerint beszélnem kéne a yakuzámmal, de nem bírok. Ez is dühít és fáj. Félek, hogy visszakerülök oda, amiből Asame kihúzott, azonban ha nincs ideje rám, rohadtul mindegy, tud-e róla. Illetve nem, mert nem akarom, hogy csak azért legyen velem, nehogy újra elnyeljenek az álmok. A szeretetére, törődésére, figyelmére van szükségem, ezeket azonban önzetlenül kell adni, egyébként semmit sem érnek. Ezt próbálom megérteni testőrömmel is, de végül úgy fordítja a beszélgetést, hogy megdőlök a saját elhatározásaim terén. Fain... Igen, Asaménak joga van tudni, hogy mi van velem, de... de olyan sok minden gyűlt már össze bennem, amit be kéne neki vallanom, hogy ha azt mind a nyakába zúdítanám, valszeg úgy érezné, mintha a legnagyobb tenger vizét zuttyantották volna rá. Ezt nem akarom. Egyébként sem tudok már beszélni néhány dologról, mert amikor megpróbáltam a srácokkal, sikeresen beoltottak, Asaméval meg amúgy is voltak tabutémák.


Megeredne talán a nyelvem, a yakuzám azonban jól elcseszi az egészet azzal, hogy megjelenik. Shinji üdvözli őt, tömören válaszol a kérdésére, aztán magunkra hagy. Biztos vagyok benne, hogy azért, hogy meg tudjuk Asaméval beszélni a problémáinkat, főleg ha már a nagyságos úr hajlandó volt felkeresni. Mégis dühössé tesz, mert pont most, amikor rohadtul nem hiányzott. Jó, ez túlzás, de akkor is alkalmatlan volt a pillanat és simán megérdemelte volna, hogy kidobjam, csak hogy érezze a törődést, meg a „nem érek rá”-féle visszautasítás okozta keserű ízt a szájában. Mindegy, Shin már eldöntötte ezt a szitut, úgyhogy kelletlenül eltűröm, hogy Asame helyet foglaljon az ágyon és féltékenységgel a szívemben pillantok a kezére, miközben megsimogatja Shabut. Aztán kezdődik megint a szokásos kör a „mi bajom”-kérdéssel, csak most vissza tudok vágni és mégis megkaphatja azt, hogy milyen szar, amikor a másik nem ér rád. Elegem lett abból, hogy kuncsorgok a figyelméért, nem bírom tovább. Egész eddig még a morzsáknak is tudtam örülni, bármit megtettem, csakhogy velem legyen, de ennek vége, betelt a pohár, a végtelenségig ezt nem lehet csinálni.


Dühít, hogy lecsukja a laposomat, s félreteszi, pimaszságból vissza kéne venni, azonban a hideg hang és a szúrós pillantások, amiket bezsebelek, sokkal jobban izgatnak, mint a képszerkesztés. Arra ráérek, Asame meg ritkán hajlandó veszekedni velem. Feszítem még a húrt a biztos siker érdekében, megpróbálom kihúzni magam a kérdése alól is, de azzal, amit mond, mosolyt csal az arcomra. Elbuktam, mégis tovább folytatom a hadjáratot. Nem azt a veszekedést érem el, amitől jobban érezném magam, mindig csak dühösebb leszek attól, hogy neki kell mindenben igaza lennie, hogy kioktat, mintha egy hülyegyerek lennék és még be is olt, mint a franc. Elvörösödöm, és mivel meglehetősen szégyellem, hogy én is tehetek arról, hogy ennyire fáradt, mert nem hagyom aludni, hasra vágom magam és inkább eltakarom égő képem. Valószínűleg Asame érzékeli, hogy gondjaim vannak, azért is van most itt, azzal pedig, hogy fölém magasodik, eldől a csata. Képtelen vagyok tovább harcolni, noha megint nem adtam bele szinte semennyit sem. Láz önt el ettől a helyzettől, kívánom, hogy simogasson, csókoljon, ugyanakkor a sírás kerülget, annyira fáj, hogy vesztettem, hiszen megint meg fogom adni magam, méghozzá anélkül, hogy igazából eljutnánk a problémákig.


Kiráz a hideg és végiggördül rajtam a nyakamra intézett csóktól. Akarom, hogy folytassa, igen, pontosan azt, amit tesz, hogy benyúl a pólóm alá és végigsimít a testemen. Nagyon élvezem ezt így és minden vágyam ebben a helyzetben maradni, alatta, háttal lenni neki, finoman hozzásimulva, mozdulatlanul, Asame azonban szembe fordít magával. Már meg sem próbálom arra kérni, hogy engedjen úgy maradni, inkább elfogadom az akaratát. Mostanában mindig azt teszem, amit akar, ő pedig megpróbálja kitalálni, én mire vágyom. Úgy érzem, volt köztünk valamiféle fesztelenség, vagy legalábbis a gátlásaim nem voltak olyan súlyosak, hogy ne tehessen meg velem akármit. Ennek megfelelően felkent a falra, lefogott, húzott, kínzott, amit imádtam. Nehezen ment bele, mert féltett, de mióta elétérdeltem, hogy kielégíthessem, mintha feszülés lenne közöttünk. Nem tudom, jól érzem-e, hogy nem mer megint akárhogy hozzám érni, de most nem azért, mert engem félt, hanem mert kínosan ügyel arra, hogy a kettőnk közti egyenlőséget képviseljék az együttléteink. Mintha Asame nem értené meg, hogy semmivel sem érzem magam alacsonyabban hozzá képest, vagy kevésbé megbecsültnek, ha ezt vagy azt teszi, illetve tenné meg velem.


Csókol és simogat, ahogy vágytam rá. Hagyom. Kínálnám a testem, de nem megy, megérinteném Asamét, de nincs erőm hozzá. Vágyom a szeretetére, a figyelmére, a törődésére. Vágyom arra is, hogy játsszon velem egy kicsit és én is akármit megtehessek vele. Nem csinálnék olyat, amiről tudom, hogy nem akarja, ahogy eddig se csináltam sosem. Fáj, hogy az a feszülés közöttünk van, mert olyan, mintha azt mondanánk egymásnak "bízom benned, de...", "szeretlek, ha...", "hiszek neked, amíg...". Vagy ezt ő nem érzi? Fogalmam sincs, valami elvakít... mintha már nem látnám olyan tisztában a szemeiben, hogy szerelmes belém. Pedig szeret, abban biztos vagyok, csak valahogy... más ez az egész. Csorbult? Én ugyanúgy rajongok érte, imádom őt, tisztelem és megveszek érte. Bolond lennék mindezért? Annyira nem jövök tisztába kérdésekkel...


A szívemhez fogom a kezét, mikor mellkasomra csúszik a tenyere. Igen, cseszd meg, érted dobog! Mindenben és mindenhogy a tiéd vagyok, hozzád tartozom! Fáj, ha félredobsz, ha visszautasítasz, és ha nem kellek mindenestől. Úgy érzem, ezért most bocsánatot kér, de hogy csak ennyi legyen, azt nem akarom, ezért nem hagyom, hogy eltávolodjon tőlem. Passzív szerepre vágyom, méghozzá olyanra, akit most nagyon szeretnek és elkényeztetnek. Ha úgy nem lehet, ahogy a legjobban vágyom most, akkor legyen olyan a folytatás, mint amikor először szeretkeztünk: gyengéd, lassú, amely alatt fokozatosan kerül le rólam a ruha és jár át a kéj. Nem bírok mozdulni. Olyan, mintha attól tartanék, hogy ha megteszem, vége szakad, nem lesz ennyire jó utána. Tisztában vagyok vele, hogy ez totális hülyeség, mégsem simítok végig a yakuzámon. Élvezem a játékát, akarom azt a lassú megőrjítést, amit alkalmaz és Shabu is pont akkor gondolja meg azt, hogy most hozzám bújjon, mikor már ott tartok, hogy lelökjem az ágyról. Szeretem ezt a macskát, de nem akarom, hogy beleüsse a nedves kis orrát a szeretkezésünkbe. Valószínűleg a cicvarekot ijeszti a nyögdécselésem, nem tudja hova tenni magában, de nem baj, nem is kell.

A fellegek felett érzem magam. Elmondhatatlanul imádom, amikor Asame úgy elégít ki, hogy miközben leszop, meg is ujjaz. Ez valahogy a gyengémmé vált és teljesen ellazulva, majdnem folyva a gyönyörűségtől élvezem, míg abba nem hagyja. Azt hiszem, nem bír tovább küzdeni a vágyai ellen, magáévá akar tenni. Felnyitom a szemeim és kicsit lihegve figyelem, ahogy levetkőzik, s sóvárogva várom, hogy valamilyen módon, akárhogy, de folytassa a kielégítésem. Én is csinálhatnám, ám nem akarom, őrá vágyom. Hagyom, hogy belém tolja a farkát. Hagyom, hogy megdugva engem tegyen boldoggá. Hagyom, mert bármivel beérem, amit velem képes és akar tenni. Tenyerem a combjára és karjára simítom, egy pillanatig nézem őt, azt az arcot, amit vág engem figyelve, érezve azt, amit a bennem-lét jelent a számára, aztán nem tudom tovább bámulni, a szemeim lecsukódnak és átadom magam neki.