195.

Ryuuichi

A Shinjivel való beszélgetés egy cseppet sem volt egyszerű, sőt... Igaza van a kölyöknek, tudom, de muszáj megértenie neki is, hogy néha nyugton kell maradnia. Ez azonban tényleg nem mentség arra, hogy akarva-akaratlanul is sikerült megtörnünk, holott tudtam jól, hogy mennyire nehéz volt kirángatni abból a zárkózottságból, ami akkor jellemezte, mikor idekerült. Mindegy, sikerült elcseszni nem is kicsit és csak remélem, hogy helyre jön. Ráadásul alaposan megsértettem őt azzal a feltételezéssel, hogy Tatsuki bántotta, pedig... Akkor sem tette, mikor a kölyök lázasan nyomta az ágyat és neki kellett mellette lennie. Az elején nem tetszett a kapcsolatuk, ezt elismerem. Nem tetszett az, hogy Shinji rendszerint úgy jött haza, mint akit összevertek egy utcai verekedésben, de akkor is ráhagytam. Nem tudom, mit tehetnék azért, hogy a kölyök ne legyen ilyen állapotban, mert ez senkinek sem jó. Főleg neki nem.


Visszaviszem a tálcát a konyhába, majd elköszönve Ayakotól, elgondolkodva indulok el vissza a testőrszobába. Talán a legjobb az lenne, ha beszélnék Tatsukival Shinjiről, mert ezt az állapotot a lehető leggyorsabban meg kellene szüntetni nála. Emlékszem, mekkora küzdelem volt ez hat éve is. Hogy egy-két összefüggő mondatnál többet nem lehetett kiszedni belőle, s mindehhez makacsság is társult. Már akkor is figyeltem őt, hogyan kergeti el maga mellől a testőrtársait, mert senkivel nem akart barátkozni, vagy csak egyszerűen lerázta őket valami mondvacsinált ürüggyel, miszerint dolgozik. Aggódtam érte, mert a szemeiben az elszántság mellett valami más is tükröződött, amit sokáig nem tudtam hova tenni, ám mikor őszintén elmesélte a múltját, megértettem az íriszeiben csillogó fájdalmat.


Most pedig úgy érzem, eljátszottam a bizalmát...


Erős kávét készítek magamnak, s most először rohadtul elgondolkodom azon, hogy rágyújtok. Mióta nem dohányzom? Lassan húsz éve. Ablakot nyitok, s kivéve Shinji ottfelejtett dobozából egy szál cigit a kanapéra ülök, majd rágyújtok. Van ízlése a kölyöknek, az fix. Bár nem értem, hogy ha ennyire gyenge vackot szív, minek teszi egyáltalán. Mindenesetre az íze kellemes. Hosszas gondolkodás után végül előhúzom telefonomat zsebemből és kikeresve a tetoválómester számát tárcsázok. Gőzöm sincs még, mi a fenét mondok neki.

- Nem akarlak zavarni, de ha ráérsz, beszélnünk kellene - szólok bele, amit felveszi a telefont.

- Ha zavarsz, kinyomlak vagy nem veszem fel - hangzik a válasz. A háttérben motorzúgást hallok, valószínűleg a Mercié és amennyire azt innen meg tudom állapítani, nem hússzal megy. - Beszélhetünk.

- Shinjiről lenne szó... A kölyök senkivel nem hajlandó beszélni, még Deonnal sem.

- Ez nem meglepő - veszi át a szót határozottan -, Deont én is igyekszem likvidálni, ha valami nem kerek, mert a kölyök nem csak mesterien érez rá azokra a dolgokra, amikre az ember nem örül, ha rákérdez, de remekül forgatja úgy a beszélgetést, hogy átrugdos közben egy holtponton. Shinjinek ez a holtpont fontos, egyedül akar vele megküzdeni, ezért elhajt mindenkit a faszba. Ha munkát tolsz az orra alá, készséges lesz, de ha arról kérdezed, hogy van, hallgat vagy elküld. Majd lesz másképp. - Mondataiból, hangsúlyából kihallom, hogy elég könnyen veszi ezt a helyzetet. Talán nem beszélt neki arról a kölyök, hogy hat éve milyen állapotban volt és miből kellett kirángatni, talán csak én fújom fel ezt az egészet ennyire.

- Tudom. Ismerem Shinjit ennyire, azt is tudom róla, amit elmondtál. Hat éve, mikor idekerült, ugyanezzel a problémával kellett megküzdenem, mert bezárkózott. Nem az aggaszt, hogy maga akarja megvívni ezt a harcot, hanem ez a zárkózottság. Kibaszott nehéz volt kirángatni ebből már akkor is, most pedig úgy érzem, sokkal nehezebb dolgunk lesz, mert egyszerűen megingott a bizalma bennünk - vallom be. - Beszéltem vele, nagy nehezen sikerült pár mondatot kikényszeríteni belőle, de ha nem éreztem volna úgy, hogy itt komolyabb probléma is lehet, nem hívtalak volna fel - mondom meg végül határozottan a férfinak és újabb cigarettára gyújtok rá. Feszültté tesz ez a helyzet Shinjivel, mert most nem lenne jó, ha abba a depresszióba és bezárkózottságba esne vissza, amiben annak idején volt. Mert afelé halad erősen.

- Elbasztad ott, hogy azt mondtad, ez büntetés volt - közli könnyedén. - De ha büntetés is volt, akkor is tanulni fog belőle és erősödni tőle. Ha ezt a törekvést erősíted benne, nem pátyolgatni próbálod, hamar talpra áll. Utóbbit nem hagyja, mert azt képzeli, akkor ő gyenge, vagy annak vélik, ha viszont célokat és lehetőségeket kap, meglódul. Bennem semmi oka nem volt bízni, mégis bízik, valahol pedig mégis kiütközik nála az az ősbizalmatlanság, amivel rendelkezik, úgyhogy ez a bizalom-dolog nála meglehetősen furcsán alakul. Bízd rá - tanácsolja szinte félvállról. - Évek óta úgy bánsz vele, mintha a saját fiad lenne. Ha ennek fényében benned nem bízik meg, holott még a helyed is neki szánod, tudom sajnálni.

- Őszintén szólva mindazok ellenére, hogy hogy bánok vele és mit szánok neki, nem bánt, hogy megingott a belém vetett bizalma esetlegesen. Azzal leckéztettem meg, amiről nagyon jól tudtam, hogy kiverheti nála a biztosítékot. Csak azt nem akarom, hogy újra abba az állapotba kerüljön, mint hat éve. Megküzd vele, efelől semmi kétségem, de azzal nehezebb lesz neki, ha belecsúszik a depresszióba, mert Shinji úgy került ide, hogy mélyen benne volt. Erre pedig rájött az, hogy a fiúk első éjjel azzal leckéztették meg, hogy úgy megkötözték és elkábították, hogy épp csak tudott magáról valamit. Kemény két éjszakát álltunk ki mellette Naotoval az eset után és még nehezebb volt szép lassan kirángatni a zárkózottságból. Persze, a kölyök megerősödött tőle, úgy hajtott el mindenkit maga mellől a faszba, hogy azt oktatni kellett volna. Ami aggaszt, hogy ez a depresszió visszajön nála.

- A logikus az lenne, ha bántana, hogy megingott a bizalma benned - jelenti ki és valamennyivel visszavesz a sebességből, ahogy hallatszik -, mindenesetre a depresszió egy szar dolog és azt hiszem, megfelelően motiválom, hogy ne csússzon bele. - Utal ezzel arra, hogy nem kell ilyesmi miatt aggódni. Bízom abban, hogy ez így van. - Mellesleg Deon mellett nehéz lesz depresszióba csúsznia, mert a kölyök érzésem szerint még ad neki két napot, aztán olyan mértékben rászáll, hogy Shinji inkább dalra fakad és lanton játszani tanul, csak békén hagyja őt - teszi hozzá a hangján hallhatóan vigyorogva és én is elmosolyodom. Na igen, Deon mellett... Maximum akkor lenne esélye, ha bezárkózna, bár Shinjiből ezt is kinézem.

- Mindenesetre, ha teheted, arra kérnélek, hogy foglalkozz vele kicsit most. Nem akarom, hogy azt érezze, rászállok vagy esetleg téged ráuszítalak, de jelenleg te vagy az egyetlen, akivel hajlandó kommunikációra - kérem őt komolyan, tisztelettel, mert fontos nekem az a hülye ott a szobában, hiszen tényleg olyan, mintha a saját vérem lenne.

- Nem kell kérni - közli, ezzel jelezve, hogy egyébként is törődik Shinjivel. Tudom, láttam, mikor a kölyök az ágyat nyomta. - Én aztán leszarom, mit hisz, magamtól is rászállok és addig örülhet, amíg megteszem. Nem szoktam istápolni senkit, egyedül Deon privilégiuma, hogy hajlandó vagyok még a hisztijét is végighallgatni, ezzel pedig Shinji is teljes mértékben tisztában van. Ha hasonlóképpen állnál hozzá a kérdéshez, többre jutnál a sráccal - jelenti ki határozottan. - Mint említettem, nem kér a sajnálkozásból vagy az ápolgatásból. Adj neki munkát, követeld meg tőle, ami a kötelessége és adj neki pár napot, hogy rendezze a kibillentségét! - Hangján tisztán hallom, hogy ez nem kérés és nem tanács, még nekem is mer parancsolni és minden szarozás nélkül megteszi. Bár ez nem teljesen az, hanem valamiféle utasítás.

- Rendben van - bólintok rá az akaratára, mert nekem is az a fontos, hogy a kölyök talpra álljon. - Tatsuki, köszönöm, hogy törődsz vele - mondom neki komolyan, hálával a hangomban. Akármennyire elleneztem az elején a kapcsolatukat, most annyira örülök, hogy Shinjivel van. Mikor láttam őt a kölyök mellett aznap, mikor meglőtték Shinjit, megértettem mindent, és tényleg a hála az, amit érzek most is és amit éreztem akkor is.

- Hagyd már! - szól rám morogva, dühösen. - Nem másért csinálom, hanem mert ezt akarom csinálni. Ezt köszönöd meg?! Kiakasztanak az ilyen baromkodások! - dohogja bele a telefonba, én pedig elmosolyodom. - Felőlem a római pápa is térden állva könyöröghetne, szarnék rá, viszont nem azért tettem le a voksom Shinji mellett, mert jó vele a szex, mert arra akad még egy pár kölyök, hanem mert egy kibaszott szívós, jó képességű, tanulékony, okos és törekvő srác! Nem fogom a szarban hagyni, kiverem belőle, hogy kimásszon a gödörből, ha pedig nem akar, szíve joga megdögleni! Ezért a magatartásért hallgat rám, nem másért. - Még mindig mérges. - Nem szólok bele az életébe, ha makacs és fafejű akar lenni, akkor hagyom nekimenni az első falnak, aztán összevarrom a hülye fejét. Majd megtanulja, hogy néha nem árt hallgatni másokra is. Ez az egész annyira egyszerű, mint az a mondás, hogy akinek nincs földje, vessen magára. - S lassan kezd csillapodni. - A túlbonyolítás és az érzelgősség egyedül Deonnál és Jeremynél elfogadható számomra - magyarázza meg ezzel, miért kaptam most tőle egy alapos fejmosást én is -, neked objektíven kell viszonyulnod még a Shinjivel kapcsolatos problémákhoz is, különben olyan baromságokat csinálsz, minthogy megköszönöd nekem, hogy rugdosom a srácot. Nonszensz! - vágja rá hangosan.

- Néha mindenkinek szüksége van egy alapos seggbe rúgásra - jelentem ki ennyivel, hogy igaza van. Igen, kellenek ezek, még az én majd’ harminckilenc éves fejemnek sem árt olykor a helyrerakás.

- Na! Most, hogy végre visszakerült a seggedből az agyad a fejedbe, gondold újra a sztorit! - tanácsolja türelmetlenül. - Minden, ami megbillent, esély arra, hogy megborulj, pofára ess, de arra is, hogy erősebben védd ezeket a területeket. Shinji is azóta olyan kurva éber, hogy a saját otthonában csíptem nyakon, méghozzá egy nagyon gyenge trükkel. Nem volt egy lomha valaki, de most kilométerekkel lehagyja a korábbi énjét. Ennyi. Kap még pár ilyen pofont és ha nem tőlünk, akkor az élettől, vagy mástól.

- Oké, meggyőztél, megértettem, felfogtam! - zárom le a dolgot.

- Helyes - mondja, aztán bontja a vonalat.


Miután kinyomja a telefont, eloltom a csikket a hamutartóba, s nagyot nyújtózva állok fel. Összeszedek néhány papírt az asztalról, majd becsukom az ablakot. Nem sok irat hever szanaszét ugyan, de a kölyköt legalább lefoglalja majd. Meg kellett volna értenem Shinjit is, csak hülye módon túlságosan aggódtam miatta, ami tényleg hiba volt. Még nem akarom őt zavarni, átnézek a gépen is néhány dokumentumot, hogy kellő feladattal lássam el majd őt, s amint ezekkel megvagyok, hónom alá csapom a papírokat és visszamegyek Shinji szobájába. A kölyök álmosan pillant fel rám és arcán megint semmi érzelem nem tükröződik, csak a szemei árulkodnak arról, hogy továbbra sem akar maga mellé senkit. Hát rendben, nem kap, ezen ne múljon. Odalépek hozzá és az éjjeliszekrényre rakom a papírokat. Kíváncsian ül fel, hogy megnézze, mik azok, majd rám pillant magyarázatra várva.

- Néhány könyvelés. Vidd fel őket a gépre és küldd át! Ha megvagy, át kéne futni a biztonsági rendszert, tegnap az egyik ajtó nem vette be a kódokat - mondom meg neki nyíltan, miért jöttem. - A déli szárny négyes ajtója is szarakodott. Nézz rá, kérlek! - kérem őt komolyan, majd otthagyom a szobában és visszamegyek, hogy intézzem a dolgaimat.


Shinji olyan nekem, mintha a fiam lenne, ám igaza van Tatsukinak abban, hogy hozzá is ugyanolyan objektíven kell hozzáállnom, mint bárkihez, ha munkáról van szó, különben az érzelmeim elragadnak és a józan ítélőképességem látja majd kárát.


Talpra állítom Shinjit...!