200.

Deon

Anya szerencsésen megtalálja azt a pillanatot, amikor nagyon nem kéne zavarnia, így hát döntenem kell, hogy kimászom Asame öléből, vagy figyelmen kívül hagyom a hívását, a rosszfiúm azonban eldönti gyorsan helyettem a kérdést, mert felpakol a márványlap tetejű asztalra és cigarettáért nyúl. Kicsit hátradőlök és kibányászom a zsebemből a Nokiát, majd a fülemre emelem.

- Szia anya! - Szerencsére a hangomból nem süt, hogy heves csókcsata és egymás fejvesztett tappancsolása zajlott az imént. Annyira. Asame valószínűleg ezért vigyorog, én meg elvörösödöm. A te hibád; morgom magamban neki minden haragvás nélkül.

- Szia kicsim! Nagyon szépen kérlek, hogy mesélj nekem Tatsukiról! - Az, ahogy erre kér, megijeszt. Feszült és mintha ijedt lenne. Azonnal lepattanok az íróasztalról, mire a yakuzám is másfajta képpel figyel engem.

- Történt valami?

- Ő micsoda tulajdonképpen? Yakuza, mint Asame-san?

- Nem, ő nem, de a kérdésemre nem válaszoltál.

- Majd később, most mesélj el minél többet Tatsukiról! - kér újra. Anya kétségbe van esve? Mi a faszt csinált, amivel ennyire megbillentette anyát?! - Mennyire bízol benne? - kérdezi. Elnézést kérek Asamétól, aki igyekszik megtudakolni, hogy mi van, de csak jelzem neki, hogy majd később megbeszéljük, azzal elhagyom a dolgozószobáját és a saját szobám felé veszem az irányt.

- Teljes mértékben, az életem is rábíznám bármikor.

- Azt vallotta magáról, hogy egy vérbeli gazfickó. Erről mit tudsz?

- Tisztában vagyok mindennel vele kapcsolatban. Tudom, micsoda, mit csinál, hogy milyen ember. Mit akarsz róla tudni? - kérdezek, mert én rengeteget tudnék beszélni Tatsukiról, de nem vagyok benne biztos, hogy célszerű lenne. A szobámban képtelen vagyok leülni, csak járkálok tovább, mert anya hangja és az, hogy valami történt, amiről egyelőre nem akar beszámolni, mérhetetlenül nyugtalanná tesz.

- Jó embernek tartod őt?

- Ööö... ez nézőpont kérdése. Tulajdonképpen nem nevezhető jó embernek, mert leszar mindenkit, érdekorientált és tényleg egy gengszter, egy kegyetlen, nyers, erőszakos pasas, aki a céljai érdekében bármire képes, én mégis annak tartom, mert azok a dolgok, amiket az elmúlt másfél-két évben tett, azt mutatják, hogy sikerült felébresztenem a lelkét - mondom el őszintén anyának. - Engem mindenben támogat, értem bármit megtesz, persze a maga módján. Miattam szövetkezett Asaméval, akivel konkrétan ellenségek is lehettek volna, az meg, amit Jeremyért tesz, szerintem teljesen magáért beszél. Azt mondja, hogy ez az ő érdeke, de ha megfigyeled, hogy bánik Jeremyvel, szerintem ugyanazt fogod gondolni, mint én, vagyis hogy igazából észre sem veszi, mennyi jót tesz másokkal. Akárkivel nem, de aki nekem fontos, azzal igen. Jó, az is igaz, hogy évek óta ismerem, meg miattad nagyon úriember módjára viselkedik, amikor látogatóba megy hozzátok, szóval sokkal jobban ismerem, mint amennyire neked hagyja, hogy megismerd. Ő az a fajta, akit hidegen hagy minden, simán kioszt akárkit és nem is akárhogy.

- Azt tapasztaltam.

- Elmondod végre, hogy mi történt, vagy szeretnéd, hogy felrobbanjak az idegességtől? - kérdezem meg végül türelmetlenül.

- Ayako becsalta a szobájába, aztán pár perc múlva sikított. Mire odaértem, Tatsuki ölében feküdt és sírt. Nem tudom, mit gondoljak, Deon - vallja be.

- Megütötte a húgom?! - Na most dühös vagyok. Nagyon.

- Igen. Állítása szerint szükséges volt, hogy Ayako megtanulja magát visszafogni. Ezek szerint... nem jut eszedbe olyasmi, hogy...?

- Nem! - vágom rá azonnal. - Tatsukinak egyáltalán nem jönnek be a tini kiscsajok, egyébként is egy huszonhat éves sráccal jár!

- Erről... nem beszélt.

- Persze, hogy nem, mert nem publikus!

- Deon, kérlek, ne kiabálj! - kér meg anya. Azt hiszem, az megnyugtatta, hogy semmilyen keretek közt nem feltételezném, sőt, elképzelhetetlennek tartom, hogy a pirszingesem rámoccanna a húgomra.

- Jól van, bocsi, csak nagyon felhúztam magam.

- Megkérdezhetem... hogy pontosan miért húztad fel magad? - kérdezi óvatosan.

- Hát hogy kezet emelt Ayakora. Először baromi mérges lettem, de belegondolva, hogy te attól tartottál, hogy esetleg egészen másról van szó, tök megnyugodtam. Bízom Tatsuki ítélőképességében, nekem rohadt sok mindent lenyelt, pedig tudjuk, hogy a húgom azért bőven nem tesz túl rajtam. Jóval több, mint négy éve ismerem Tatsukit és ezidő alatt egyetlen egyszer sikerült nála kiérdemelnem ilyesmit, de készségesen elismerem, hogy tök jogos volt.

- Tisztában vagy vele, hogy épp a húgod ellen beszélsz?

- Teljesen. Figyu, anya, Tatsuki nélkül simán legalább háromszor meghaltam volna és ha valaki tudja, mennyire nagy a tűrőképessége, akkor az én vagyok. Két hétig hisztiztem neki, ordítoztam, csapkodtam, összezúztam a lakása berendezését, meg amit el bírsz képzelni. Egy rossz szót nem szólt, csak vigyázott rám, hogy ne legyen bajom és lenyugtatott. Ugyanakkor azt is látom, Ayako mit művel a barátaim vagy az ő társaságában, s ha csak egy seggre pacsit kapott Tatsukitól, kurva olcsón megúszta.

- Deon! - szól rám anya most már igazán felháborodva. - Kimosom a szád szappannal, fiam! - Ilyenkor úgy bírom anyámat, annyira aranyos. Simán a hónom alá bírnám kapni, meg most már a dolog erősen afelé tendál, hogy “hajolj le egy pofonért!”, de azért befenyít, ha csúnyán beszélek.

- Fogtam, bocsi - kérek tőle most már mosolyogva elnézést. - Beszélek Ayakoval és Tatsukival is. Bízd rám, jó?

- Nekem kellene szót értenem Tatsukival, de annyira... Nem is tudom, mit mondjak rá, Deon.

- Értem, hogy mire gondolsz és igen, olyan, megfoghatatlan, hajlíthatatlan, öntörvényű. Igazából hidegen hagyja őt minden, de rám hallgat.

- De miért? Miféle ember ő, vagy te miféle vagy számára? - Szegény anyu. Néha sajnálom, mert bár meglepően sokat tud, ami végülis nem csoda, tekintve, hogy a hagyományőrzés szerinte is fontos, azért mindent nem.

- Ezt nehéz lenne megmagyarázni - kezdem. Érzem, hogy nem igazán kerülgethetem ezt tovább, mert anya tudni akarja és talán ha megérti, megnyugszik végre. - Tatsuki mindentől és mindenkitől független ember. Anno úgy döntött, hogy ezt velem kapcsolatban megváltoztatja, hogy rám bármiben hallgatni fog és ez azóta is így van. Eskü köti.

- Miért esküdött fel neked ilyesmire? - kérdezi értetlenül.

- Így akarta.

- Csak ennyi?

- Igen.

- És ezzel minden el is van intézve?

- Igen. Sosem tenne ellenem és nem azért, mert tartana a megtorlástól, hanem mert az eskü az számára is eskü. - Nem tudom, anyát megnyugtatja-e ez, de idővel biztosan csillapodik, hiszen hónapok óta ismeri Tatsukit és még nem volt vele gondja. Valószínűleg a legjobban az zaklatta fel, hogy esetleg hozzányúlna a húgomhoz, ezt azonban túltárgyaltam anyával, azt hiszem. Egy kicsit hallgat mindkettőnk, hagyom, hogy anyu összeszedje magát, a gondolatait és kérdéseit, majd mikor megköszörüli a torkát, elmosolyodom.

- Ne haragudj, hogy ilyet kérdezek, dee... volt neked közöd... máshogy is hozzá?

- He? - Hogy máshogy? Ezt nem vágom.

- Ne tegyél úgy, mint aki nem érti, mire gondolok! - kér komolyan.

- Az érdekel, volt-e viszonyom Tatsukival? - kérdezek rá arra, amit ezek után sejtek.

- Igen.

- Nem volt. - Hazudok, méghozzá szemrebbenés nélkül, de ez nem olyasmi, amiről anyának tudnia kell. Elég, ha azt gondolja, élem a szép romantikus életemet a yakuzámmal, harcolni tanulok és Japán kultúráját, történelmét igyekszem minél jobban a magamévá tenni, mellette gyorsulási versenyeket szervezgetek, gyakorlom a vezetést, hogy én is a starthoz álljak a barátaimmal, jövök-megyek, satöbbi. Nem kell ismernie a sötét oldalam annál jobban, mint amennyire anno megismerte és a kérdezősködésre sincs szükségem, hogy akkor ez mégis hogyan is volt. Asaménak is nehéz volt elmagyarázni, pedig ő még látta, tapasztalta, tudja, mi mindenre képes értem, miattam Tatsuki. Ez amúgy is már a múlt, lezárult, vagy miszösz, nem kell bolygatni. Megdugott, jó volt, Asame tud róla, Shinji tud róla, mindenkivel mindent megbeszéltünk, most már külön utakon járunk ilyen szempontból, én boldogulgatok a rosszfiúmmal, Tatsuki meg testőrbarátommal, akit a jelek szerint nagyon is szeret, szóval ennyi.

- Akkor jó.

- Majd hívom később őket, gondolom, Tatsuki még ott van, Ayakoval meg még nem lehet beszélni.

- Helytálló mindkettő.

- Oké. Ne aggódj Tatsuki miatt, ha nem lenne megbízható, nem tehetné be a lábát a kapun se.

- Olyan könnyedén lenyomta Mamorut...! - panaszolja. Ja, hogy erről fúj a szél!

- És ezért attól félsz, ő nem tud megvédeni titeket? - kérdezem meg kertelés nélkül.

- Hát...

- Nem kell, én lazán el tudom képzelni, hogy Mamoru inkább hagyta földre vinni magát, mert ha fegyvert fogott Tatsukira, akkor látta a szemében a földindulást. Tatsuki nem használ pisztolyt és borzalmasan felingerli, ha valaki rászegezi a sajátját, ám mivel ő nem veszélyes rátok, Mamorunak nem volt oka komolyan felvenni vele a harcot. Képzett, remek, tapasztalt testőr, ezért teljes mértékben megbízhatsz abban, hogy képes megvédeni titeket - mondom komolyan és remélem, hogy sikerül anyu hitét ebben megszilárdítanom.

- Az egész annyira felkavart...

- Tatsuki mindig ilyen volt...

- Épp ez a baj, Deon! - vág közbe anya. - Épp az a baj, hogy mindig ilyen volt és én hittem annak, amilyennek mutatta magát, még csak fel sem merült bennem, hogy veszélyt jelenthet ránk!

- Mert nem jelent! - kötöm ki talán hevesebben a kelleténél. - Asame sem egy nyúl a bokorból, pontosan tudod róla, hogy micsoda, mégis bízol benne, nem?

- A yakuzák az ország védelmezői...

- Szöveeg - szakítom is félbe flegmán. - Az igaz, hogy Tatsuki hatszor rosszabb Asaménál, ez azonban számodra semmit sem jelent.

- Te jó ég, Deon, hallod magad?! - kiabál bele a telefonba anyám. Oké, most már tudom, miért kérte, hogy én ne óbégassak, mert majdnem leszakadt a fülem. - Évek óta egy ilyen alakban bízol!

- Igen - ismerem el könnyedén, s még a vállam is megvonom. Közben cigarettát kerítek, mert most már hiányolok egy szálat. - Tatsuki az az ember, akit a yakuzák is inkább elkerülnek, de én már rég megnyertem magam. Nincs okom nem bízni benne.

- És ha becsap? Vagy rosszabb?

- Nem félek semmi ilyesmitől. Megingathatatlanul kiállok Tatsuki mellett ellened is, ahogy hónapokkal ezelőtt egy Asaméhoz hasonló nagy yakuzának is megmondtam a szemébe, hogy ő az én emberem és ezt köteles tiszteletben tartani.

- Néha komolyan csodálkozom rajta, hogy élsz és épségben vagy - árulja el aggódva.

- Hát köszi - nevetem el magam. - Egyszer én is yakuza leszek, ezt ne felejtsd el! - kérem komolyan anyát. - Tatsuki és Asame is pont ezért a mentalitásért választott engem, és az emberek kilencvenkilenc százalékát ezzel állítottam magam mellé. Mindkettejükben, Asaméban és Tatsukiban is azt bírom, hogy őszinték és egyenesek, maximálisan megbízhatóak és hűségesek. - Miután elhallgatok, mély, nehézkes sóhaj hallatszik a túloldalról, majd megint pár percig csend telepszik közénk.

- Akkor... azt mondod... viselkedjek úgy, mintha mi sem történt volna? - kérdezi anya bizonytalanul.

- Olyasmi. Ha valamit helytelenítesz, azt nyugodtan mondd meg Tatsukinak, ahogy eddig is. Nincs félnivalód tőle és ha valami problémád van, megoszthatod vele, segíteni fog.

- Rendben. - Ah, ez az, végre! Hallhatóan megnyugodott, úgyhogy most már nem lesz gond. Elköszön tőlem, miután elnézést kér, amiért ennyire hosszú ideig feltartott, amin én csak nevetni tudok. Ilyen felesleges bocsánatkérést...


Visszatérek Asaméhoz, de már mosolyogva, mert azok után, ahogy eltűntem, szerintem nagyon is szeretné tudni, mi van. Kérdőn pillant rám vissza, de már elém is jön, hogy átkarolja a derekam és megcsókolhasson. Jót mosolygok rajta, miközben viszonzom csókját és átfogom a testét.

- Ezek szerint semmi komoly. Elcsacsogod, vagy...? - De függőben hagyja a kérdést, méghozzá ravasz félmosollyal. Imádom ezt a fajta húzást. Hát... ami azt illeti, a feltételezés sem helyes és a vagy után következő rész is eléggé izgat, úgyhogy belecsókolok Asame nyakába, de mielőtt nagyon belelendülne a dolgokba, finoman visszafogom őt, s hozzábújok.

- Tatsuki elővette az alvilági énjét, anya meg halálra rémült tőle - mondom csendesen, halvány mosollyal a szám szegletén. - Ezzel még semmi bajom, de azon elszállt az agyam, hogy nekiállt megnevelni a húgom - vallom be őszintén, már cseppet sem mosolyogva. - Úgy gondoltam, várok legalább egy órát, amíg kitalálom, tulajdonképpen mit is akarok, meg előbb a húgommal beszélek, de neki is kell kábé ennyi idő, mire lenyugszik. Bár ebből már eltelt legalább fél - teszem hozzá. - Igazából az egész kibaszottul groteszk. Ja, anya közölte velem, hogy szappannal kimossa a szám! Majdnem megkérdeztem tőle, hogy akarja-e, hogy lehajoljak hozzá - mesélem el újra elvigyorodva.

- Gondolom, volt rá oka. Nem volt jellemző, hogy a családod ellen tegyen, és ha nagy baj lett volna, Mamoru már hívott volna telefonon - közli. - Ha legközelebb anyukád kérdezi, mondd meg neki, hogy ne féljen, megteszem helyette - mondja ravasz mosollyal. - De látom, nagyon kiverte a dolog a biztosítékot.

- Ja, eléggé - ismerem el csendesen. - Állást kéne foglalnom, és ez nem megy, mert feldühít, hogy Tatsuki megütötte a húgom, ugyanakkor tudom, hogy ha eddig fajult ott valami, akkor Ayako kurvára kihúzta a gyufát, amiért meg jogos. Ki kéne állnom a húgomért, de nem vagyok benne biztos, hogy helyes lenne, ugyanakkor nem állok ki a kérdésben Tatsuki mellett akkor sem, ha neki volt igaza, mert olyasmit tett, amit én sem nyelek le. Ezt add össze! - mondom tanácstalanul.

- Egyáltalán nem kell. Ha Ayako kihúzta a gyufát, akkor jogos a dolog, ettől függetlenül Tatsuki sem biztos, hogy jól döntött. Ayako szempontjából ugyanez a helyzet, valószínűleg felfogta, hogy jogos, amit kapott, ugyanakkor megtanulta azt is, hogy nem csinálhatja ezt - magyarázza. - Mindkettőnek igaza is van és nincs is. Ezen felesleges túrázni, szerintem meg tudod oldani ezt diplomatikusan. - Jó érzés, amikor biztat. Nem mondom, hogy könnyíteni bármit tudott a helyzetemen, de sanszos, hogy azt nem is lehet, sz'val... Mondjuk azért egy kicsit vártam, hogy majd fennakadnak a szemei, vagy megráncolja a szemöldökeit, hogy Tatsuki kezet emelt a húgomra, de végülis én vagyok a hülye, mert Asame simán nem akad ki semmin. Rohadt önuralom! Valahogy el kellene egyszer érni tényleg, hogy ne bírja tartani magát!

- Jó... Bár azért beszélek velük, mert érdekel, mi történt - mondom meg őszintén.

- Nem is mondtam, hogy rá se kérdezz.

- Tény - ismerem el és elmosolyodom. Továbbra is bennem van az egész, de már nem érzem magam olyan nagy káoszban. Kicsit megnyugodtam. - Volt egy vagy opció. Még amikor kérdezted, hogy elárulom, mi van, vagy. Na. Az a vagy mi is? - kérdezem most már vigyorogva.

- Nem emlékszem - közli halvány félmosollyal, de persze még közelebb húz magához, s úgy tesz, mint aki rohadtul elgondolkodik, mit akart mondani vagy tenni. Na várjál, mindjárt elhiszem. Még egy kicsit, igen, még egy kicsit... Ezt nem fogod semmire, te perverz róka, a szemeidben nagyon ott csillog, hogy sunnyogsz. És nem is tévedek, mert szenvedélyesen megcsókol. Ennyit arról, hogy képes megfeledkezni valamiről. Vagy csak erről nem? Nekem teljesen jó.

- Hát... ha nem emlékszel... - mormolom szinte a szájába, miközben tolni kezdem vissza az asztala felé. Egészen nekipasszírozom a bútornak, méghozzá úgy, hogy ágyékom az övének szorítom, nyakába pedig beleharapok. Egyelőre hagyja magát, de kíváncsi vagyok, meddig. Betúrok inge alá, hogy érinthessem a testét. Először hevesen siklom kezeimmel fel a mellkasáig, utána viszont alig érintve bőrét, lassan cirógatom. Ujjaimmal bejárom Asame izmainak határait, közben szenvedélyes csókokkal és apró, bár kicsit erősebb harapásokkal a nyakát és állkapcsa vonalát, majd ajkait kezdem falni, míg kibontom övét és nadrágját. Egyből hátranyúlok, persze a nadrágon belül és megmarkolom a fenekét, s újból hozzáfeszítem az övének az ágyékom. Nem tudom, ő mire játszik, mit vár, de nem is érdekel. Játékosan végigharapdálom az ingjén keresztül a kulcscsontját, nadrágját lesiklatom hátsójáról, mely így a bokájára csúszik, majd orrommal végigsimogatom a mellkasát. Imádok a bőréhez érni és azt is imádom, amikor ő teszi ezt velem, de megvan a maga izgalma annak is, amikor a ruhán keresztül ingereljük egymást. Bele-belemarkolok combjába, miközben orrommal ismeretlen jeleket írok a bőrére, majd körbejárom egyik mellbimbóját, aztán hirtelen ráharapok. Asame felmordul, de jólesően, ami kicsit meglep, ám nagyon tetszik, úgyhogy vigyorgok egy sort, míg a másikat is megrágcsálom egy hangyányit. Immár nem csak próbaképpen ráharapok, hanem bátran megmorzsolom a fogaim közt. Míg ezt csinálom, ujjaimmal a combja belső és hátsó részét cirógatom, de leheletfinoman, hogy a két ellentétes érzet kiegészítse egymást.


Oké, most kezdett el rohamosan fogyni a türelme. Yes! Imádom ezt. Vetkőztet, vagy legalábbis próbál, de első körben ingerlem az iménti módon tovább, aztán amikor már nagyon követelőzőn igyekszik levarázsolni rólam a ruhákat, eltolom a kezeit, majd az asztalra fogom őket. Könnyen kiszabadul, ezért míg megvív Asame az övemmel és a nadrágommal, gyorsan legombolom róla az ingjét, s végül egy bravúros csellel a háta mögé kötözöm vele a kezeit. Heló, mi? Óóóó, yeeaah! Tetszik ez az arckifejezés, a pillanatnyi meglepetés, majd az elszántság, hogy kiszabadul és felvág az asztalra, hogy alaposan megkeféljen. Pedig nem esszük ilyen forrón a kását. Az inget lehet, hogy el bírja tépni, de vajon az övemet is? Kétlem és élménynek se lenne az első, asszem. Gyorsan kell cselekednem, mert egyre hevesebb. Izgágán mosolyogva szorítom vissza Asamét és fogom össze a kezeit. Megküzdök vele, nem érdekel, de most nem fogok veszíteni, eldöntöttem. Nem hagyom térhez jutni és azt, hogy elszaggassa az ingét. A mocorgása ellenére nincs olyan nehéz dolgom az övvel, mivel elég régóta harcolok már vele, ismerem a harcstílusát és kiválóan megtanultam követni az emberek mozgását, úgyhogy végül rá bírom szorítani az övemet a kezeire, amivel bezárult a kör, ennyi volt, mert azt sem eltépni nem tudja, sem kihúzni a kezét a hurokból. Utóbbira külön ügyeltem.


Most, hogy ezzel megvagyok, elégedett képpel hozzádörgölőzöm, méghozzá minél jobban igyekezve. Apró csókokat nyomok a fülébe és a nyakára, kezeimmel simogatom oldalát és hátát, majd vörös csíkokat húzok bőrére a körmeimmel. Asame mindig addig húz, amíg már majdnem hülyét kapok a kínzó vágytól, úgyhogy ezt most megtapasztalja, hogy milyen. Azt hiszem, előttem ezt senki sem csinálta meg vele, ennek ellenére tök jól viseli. Azt vártam, hogy ez már azért elég lesz ahhoz, hogy megbillenjen a nyugalma, de vagy tévesen feltételeztem, hogy még előttem senki sem kötözte meg úgy, hogy ne tudjon kiszabadulni, vagy olyat tud, amit ha én is tudnék, most marhára azon lennék, hogy azt elhárítsam. Nem tartok az utóbbitól, ha őszinte akarok lenni, hiszen eléggé ártalmatlan hátrakötözött kezekkel és bokán csüngő nadrággal. Most azt is megtudja, milyen hideg az asztala, mert ha az egész testem be kell vetnem, is ráterítem. Az a néhány papír, ami ott van, nem fog semmiben sem zavarni.


Miután elfekszik a márványlapon, ördögi mosolyra szalad megint a szám. Meglehetősen tetszik a látvány és eléggé bennem van, hogy mit megtennék a yakuzámmal, de így nem. Ha nem lenne megkötözve, úgy esetleg, azt viszont sosem akarom, hogy az gondolja, kihasználtam, vagy bántottam őt. Nem mintha bármelyiket könnyű lenne, noha nekem annyira nem is nehéz, de mindegy. Nem. Ráhajolok a hasára és végignyalok a köldöke alatt, a nyelvemmel kis fodrocskákat rajzolok köré, csókokkal haladok egészen az alsónadrágja széléig, majd azon keresztül végigharapdálom a farkát. Kurvára élvezem a ténykedésem és hogy ezért mit fogok kapni, azt már most, előre, remegve várom. Lassan jutok el addig, hogy egyáltalán a ruhadarabtól megszabadítsam, s szinte még lassabban játszom tovább. Nyaldosom, beleharapok, a számba veszem férfiasságát, hogy aztán hagyjam megszáradni, míg nyelvemmel végigcsiklandozok Asame testén. Vajon meddig bírja könyörgés nélkül? Biztos sokáig. Nagyon... sokáig...
Na jó, én azért nem vagyok annyira gonosz, mint ő, én nem akarom két órán át húzgálni az idegeit. Nekem elég másfél óra a jóból. Bár annyi idő szerintem már simán eltelt, de mindegy. Sokadjára kezdem újra a végső játékot, mindig egy kicsit tovább csinálva, aztán visszavonulva, ám még mindig nem sikerült egy rohadt sóhajt sem kicsalnom belőle. Ez eleinte nem zavart, most már azonban elbizonytalanít.

- Nem jó? - kérdezem meg őszintén. Asame nem igazán szokott közben megkérdezni ilyesmit, ez viszont adódhat abból, hogy én elég közlékeny típus vagyok. Rólam ordít, ha valamit élvezek és az is, ha nem.


Várom, hogy megnyikkanjon, de nem teszi, rezzenéstelen képpel néz engem, amivel tök letör. Nem mondom, hogy egy “nem” jólesne, de még mindig jobban, mint másfél óra szopás után a hallgatás. Szólt volna rám, hogy ne csináljam, mert nem akarja, vagy mert nem élvezi, vagy hagyjam abba, csináljam másképp, …! De nem, semmit. Ez rohadtul kiakaszt, úgyhogy ellépek Asamétól, még egy pillanatig bámulok rá, noha már rég nem őt látom, hanem a gondolatfelhőt a fejemben, azzal sarkon fordulok és a számat megtörölve, a nadrágomat igazítva, rohamléptekkel az ajtó felé veszem az irányt.


Kettőt se lépek, mikor karok zárulnak körém. A tekintetem leszegezem rájuk, ujjaim mélyen beléjük vésem a rémülettől és érzem, hogy az egész testem megrándul, azonban még időben eljut az agyamig, hogy nem egy harmadik személy kapott el, mert a kezeken nyomok vannak, melyek az övtől származnak. Nem tudom, hogy a pokolba szabadult ki, de most Asame ölel át hátulról, én meg még mindig azért pedálozok magamban, hogy levegőt bírjak venni. Rohadtul megijedtem, bassza meg! Egy pillanattal ezelőtt még megkötve feküdt az asztalán a bokáján a nadrágjával és az alsónadrágjával! Hogy a faszomba csinálta ezt, ráadásul úgy, hogy nem hallottam?! El sem tudom képzelni és az a baj, hogy lehet, ezt a bravúros szabadulást is betudhatom annak, hogy tompulok el megint a fizikai, való világra.


Szorosabban ölel és a nyakamba csókol, s mikor fejét az enyémnek dönti, becsukom a szemeim. Az eddig képződő könnyek kiperegnek, a szívem összevissza, vad ritmusa még erősebb lesz a számomra és már hiába nyugtat, mert nem azért tudnék bőgni is, mert megijesztett, mint a franc, hanem mert kurvára befürödtem. De nem. Nem fogom megadni magam. Lassan mozdulok, hogy egyszerűen letöröljem a képemről a könnyeket, miközben összeszedem az önuralmam és abbahagyom a sírást. Sikerül, így néhány mély lélegzettel meg tudom nyugtatni magam teljesen.
- Szeretlek - mondja csendesen, mély, búgó hangon és birtoklóan ölel magához. Egyik keze a hasamnál, másikkal úgy, hogy még jobban magához tudja húzni a fejemet. Ennyit arról a gyorsan összekapart nyugalomról, mert most ömleni kezdenek a könnyeim és kibuggyan belőlem a sírás. Üvölteni és vagdalkozni tudnék, de a torkomat elszorítja a fájdalom, a testemből meg kimegy az erő. Úgy érzem, mintha valaki puszta kézzel benne nyúlkálna a mellkasomban. Kegyetlenül fáj. Nincs rá kifejezés, annyira. Bele bírnék fulladni, de egyszerre szétszaggató érzés és minél jobban próbálok megnyugodni, annál rosszabb lesz. Nem tudom visszafogni vagy elnyomni, ám mivel nem így és nem itt akarom folytatni, Asame karjait fejteném le magamról, ha éppen nem szorítana olyan erősen és makacsul a testéhez, hogy meg bírjam tenni. Ez is használ a sírás csillapítására, mert a szabadulás lehetetlensége elvonja egy kicsit a figyelmem. Most nem akarok megkötve lenni, úgyhogy mocorgok. Tekergek és pánikszerűen tépem le magamról a férfi kezeit, míg végül el nem ereszt. Akkor, mint akit rajtpuskából lőttek ki, kiszaladok a szobából magam mögött bevágva az ajtót.


A szobámba rohanok, de ahelyett, hogy az ágyra hasalnék, ahogy kéne, kiszúrom a tornacipőm és érzem, hogy EZ az a pillanat, amit Shinjinek mondtam, amikor nem bírom tovább és hirtelen minden tervszerűen megjelenik a fejemben. Magamhoz veszem az övtáskám és abba pakolom gyógyszerem, a telefonjaim töltőit, mindkét telefonomat, méghozzá az akuuk kivétele után, egy bontatlan doboz cigit és egy másik gyújtót, tornacipőbe ugrok, pulcsit húzok, a nadrágom és az új övem közé dugom a tőrömet és kimegyek a kutyákhoz. Megsimogatom az ebeket, majd rövid ottlét után a házaik tetejéről felkapaszkodom a falra, felmászom rajta és a túloldalon leugrom. Kétlem, hogy bárki kiszúrt volna és a hiányom még legalább öt percig senkinek nem fog feltűnni, ha Asame nem akarja annyiban hagyni a dolgokat, ahogy én hagytam, de ha meg mégis, akkor jó ideig, lehet, hogy csak késő estig senki se fog keresni, addigra meg bottal üthetik a nyomom. De arra kell számítanom, hogy max öt percem van, úgyhogy sprintelve kezdek el rohanni előre.