203.

Shinji

“...otthon vagy!” Ez az épp csak száján kicsúszott mondat megmosolyogtat, s bármennyire is így éreztem én is, hogy itt otthon vagyok, jólesik hallani is, ez tagadhatatlan. Beállok a zuhany alá és kellemesen forróra állítva a vizet nekiállok lezuhanyozni, majd Tatsuki is csatlakozik hozzám végül. Furcsa, hogy most egyikünk sem ér a másikhoz, nem esünk egymásnak, ahogy szoktunk és ez valahol kicsit meg is lep. Érzem, hogy folyamatosan figyel, míg megmosom a hajamat is, s mivel továbbra se támad le, egyszerűen megfordulok és mielőtt kilépnék a zuhany alól, csókot nyomok ajkaira, aztán törülközőt vadászva, vigyorogva állok neki megtörölközni. Tatsuki is hamar végez ezután, s mikor elvonul a szoba felé, rendet rakok és fogam megmosva megyek be utána a szobába.


Hamar elnyom az álom karjaiban. Azt hiszem, pokoli fáradt voltam, s a forró zuhany ahogy kellemesen ellazított, csak még jobban előhozta ezt belőlem. Persze nem is én lennék, ha nem járna az agyam azon folyamatosan, amit Ryuuichi mondott, így hamar le kell mondanom a nyugodt és pihentető alvásról. Mennyit sikerült aludnom mégis? Fingom sincs. Óvatosan kimászom Tatsuki mellől, majd a mosdó felé veszem az irányt, hogy könnyítsek magamon. Kezet és arcot mosok. Gyönyörű látványt nyújt a feldagadt, lilás-vöröses képem, de legalább annyira nem fáj, ha hozzáérek, mint amennyire rondának fest. Kimegyek a nappaliba és az órámra pillantok. Shinji, baszd meg, rekordot dönthetsz ezzel a három órányi alvással lassan! Lemondóan sóhajtok egyet, majd leülök a kanapéra és rágyújtva veszem kezembe a telefonom, hogy összerakjam. Be merjem kapcsolni? Nem tudom, akarom-e tudni, mennyi sms és nem fogadott hívás érkezett rá, de az is igaz, hogy nem egy elkényeztetett kölyök vagyok, aki ennyivel elintézettnek tekintheti a dolgot, így végül mégis csak beüzemelem a készüléket. Az eredmény merőben meglepő. Tíz hívás, négy sms... Hmm... Nem érdekel jelenleg. Leveszem a hangot róla, majd visszarakom a mobilt az asztalra és kényelmesen hátradőlve dohányzom tovább. Ha nem tudnám, hogy Tatsukin kívül más nincs a lakásban, most baszottul megijednék és a szomszéd falig ugranék, mikor mögöttem megjelenik és rásimítja kezeit mellkasomra.

- Bocs - szólal meg csendesen. Felpillantok rá. Tulajdonképpen most miért is kért bocsánatot? Nem vágom. Tatsuki is engem néz, arca nyugodt, az enyémre meg val'szeg kiül az értetlenség, mert biccent egyet, várva, hátha megszólalok. Igazából nincs mit magyarázni. Na jó, lenne...

- Túlságosan jár az agyam még mindig - vallom be neki, miért másztam ki mellőle ennyire hamar.

- Min?

- Azon, amit Ryuu a fejemhez vágott - felelem kifújva a füstöt, majd elnyomom a csikket. - Illetve nem is azon, amit, hanem ahogy mindezt közölte. Mindegy, magamnak köszönhetem tulajdonképpen.

- Ha mindegy lenne, nem rágódnál rajta, hagyna aludni - jelenti ki. - Hozzak harapófogót, vagy inkább hagyjuk? - kérdezi meg halvány mosollyal.

- Ha nem tudnám azt, hogy tényleg képes lennél megtenni, most simán rávágnám, hogy hozz - mosolyodom el. - A hat év alatt még egyszer sem volt velem ennyire rideg, mint most - vallom be neki, mi az, ami leverte a biztosítékot nálam.

- Nem könnyű a feladat és az érzések közt válogatni - állapítja meg őszintén -, vagy egyáltalán válaszvonalat tenni közéjük, mikor annyira összeolvadnak, mint az ő esetében a mások biztonsága, amibe a tiéd is beletartozik. Minél magasabban ülsz a ranglétrán, annál szabadabbnak érezheted magad, de valójában annál több súly és gond kerül rád. Ha azt hiszi, hogy te vitted el a kölyköt, nem csodálom, hogy a ridegség mögé rejtőzik.

- Érthető, persze. Ám az, hogy esélyt sem kaptam, hogy esetleg magyarázatot adjak a dologra attól függetlenül, hogy akkor sem árultam volna el Deont, kibaszott szarul érintett - vallom be. - Nem vártam és nem várom el, hogy pátyolgasson, édesmindegy lett volna, hány pofont kell még elviselnem akkor akár tőle is, nem csak Asamétól, de az, hogy lehetőséget sem kaptam arra, hogy magyarázatot adjak, mi történt, rohadtul felbosszantott, a végén pedig már leszartam a kilátásba helyezett következményeket is és inkább elhúztam a fenébe. Úgyis ez volt a kívánsága - vonom meg vállam.

- Adj neki időt - javasolja. Kezeit felcsúsztatja vállaimra, s izmaim finoman elkezdi masszírozni. - Ő lecsillapodik, te összeszeded a gondolataidat, aztán leültök megbeszélni. Nem?

- De, val'szeg ez lesz a menetrend, mint általában mindig...

- Akkor meg ne rágódj rajta - kéri. - Én olyat mondtam Deonnak, amit sose csinálnék meg - vallja be.

- Igyekszem - mondom halványan elmosolyodva és tényleg nem akarok ezen agyalni most. Legalább ebben az egy-két napban nem, míg itt vagyok. - A dühös ember hamarabb beszél, mint gondolkodik, mi? - kérdezem elmosolyodva, újra felpillantva rá.

- Igen - ismeri el. - Ugyanakkor cseppet sem vagyok benne biztos, hogy másodjára is végig tudom csinálni azt az egészet... azt a négy évet újra. Akkor se, ha nem egyedül kéne - teszi hozzá.

- Nem hiszem, hogy bárki elvárná tőled, vagy megvetne azért, mert nem teszed meg, vagy nem tudod végigcsinálni megint. Deonnak is lassan rá kellene jönnie arra, hogy bármennyire nehezére esik, beszéljen ezekről a yakuzájával. Megértem, hogy nem könnyű neki, de ez még nem mentség semmire.

- Egyetlen ember biztosan van - mondja fanyar mosollyal a szája szegletén. - Deon egy bolond kölyök, akinek a magány és a társaság ugyanannyira természetes. Az, hogy meglépett és nem hozzám jött, azt jelenti, hogy meglépett tőlem is. Nem biztos, hogy hajlandó beszélni Asaméval, az viszont előfordulhat, hogy meglóg újra. Kiszáll. Nem tartom valószínűleg, hogy ennek nem voltak jelei, hogy nem próbált meg változtatni, s mivel nem tud és szerintem nem akar álmodni, továbbáll, hogy máshol újrakezdje, vagy tőlünk távol bukjon bele. Annyira szentimentális és végletes, hogy simán befér ez a variáció is - osztja meg csendesen az elképzeléseit.

- Nem tudom, Tatsuki - mondom komolyan. - Amennyit Deon elmondott és amennyi látszódott a dolgokból, még nekem is rohadtul úgy tűnt, hogy megint helyre jött minden. Asame tényleg többet foglalkozott vele megint, simán engedett a kölyöknek mindenben. Deon is kivirult...

- Elfojtotta az érzései egy részét és megint álmodni kezdett. Amit te láttál, az csak fele, vagy kevesebb része volt az egésznek.

- Nem esik messze az alma a fájától. Az anyja remek színésznő, Deon pedig tökéleteset alakított, azt hiszem.

- Ez is igaz, de... de a kölyök sokkal félelmetesebb dolgokat tud csinálni önmagával, mint eljátszani másoknak, hogy vele minden rendben van.

- Volt szerencsém a dühöngéséhez, de ezek után gondolom, az sem tükrözi teljesen, mire képes Deon - mondom kicsit elgondolkodva, majd újra Tatsukira pillantok. - Nem ülsz le?

- De, az tükrözi - mondja, miközben felhagy a masszírozással, majd leül mellém. Elhelyezkedem mellette és fejem vállára hajtva, félig felé fordulva karolom át őt. - Kialakít egy belső helyet magában, egy másodlagos személyiségfélét, amelybe belegyűjti a rosszat. Ez látható, amikor őrjöng...

- Tudunk vele bármit is csinálni?

- Csak Asame. De ha elcseszte, akkor már ő sem.

- Ezt pedig gondolom, előbb-utóbb úgyis megtudjuk - jelentem ki beletörődve a dologba, bármennyire is nem akarok ezzel megbékélni. Most az egyszer remélem, képes lesz Asame beszélni a kölyökkel érdemben.

- Biztosan. Kellene beszélnem a kölyökkel és vele is... - Csak aprót bólintok, nem mintha az én engedélyem kellene, inkább csak amolyan nyugtázásképpen. Mindannyian azt szeretnénk, ha Deon helyre jönne, ha nem csúszna vissza abba az állapotba, amiből már egyszer kirángatta őt Asame. - De nem akarok belefolyni a kapcsolatukba - fejezi be a mondatot őszintén.

- Talán erre nem is lesz szükség.

- Miért gondolod?

- Nem tudom - válaszolok őszintén. - Egyszerűen csak szeretném, ha így lenne, ha nem is tudom... rendeződne minden.

- Mások megváltása helyett mi lenne, ha folytatnánk az alvást? - kérdezi elmosolyodva. - Másokon nem, de magunkon tudunk segíteni és rajtam most az alvás segítene a legtöbbet.

- Nincs ellenvetésem - felelek elmosolyodva, s csókot nyomok nyakára, majd kimászva mellőle várom, míg ő is feláll, s visszatérve a szobába, megint a szokott módon elfészkelem magam mellette az ágyban. Most már talán sikerül többet aludnom, mint eddig. Legalábbis nagyon remélem. Tatsuki egy nagy sóhaj után el is alszik rögtön, nagyon fáradt volt, a hangjából is hallatszódott, az arcán is látszódott egy kicsit, de ez nem a szokott kimerültség, hanem inkább szellemi lestrapáltság. Egy darabig még figyelem őt, hallgatom egyenletes szuszogását és végül lehunyom én is a szemem, hagyva, hogy elnyeljen a fáradtság engem is.