Elvonulok lezuhanyozni, ellátni azt a néhány karcolást, amit a talajtorna alatt sikerült összeszednem, bár a nagyobb gond az, a kapott ütések okozta zúzódások egyre jobban sajognak. Pár napig megint nem lesz tanácsos Ryuu előtt sem elmennem zuhanyozni, sem átöltözni, ha nem akarom hallgatni a faggatózását. Mindegy. Azon azonban nem változtat, hogy még mindig kibaszott pipa vagyok Yoshira. Ennél sokkal több van abban a baromban, de persze mit vár az ember egy testőrdinasztia sarjától elsőre? Magas labda volt, szőnyeg alatt. Ha nem Tatsukin múlott volna a dolog, én nyírom ki minden szarozás nélkül. Forróra állítom a vizet és érzem, ahogy a permet végigmarja sebeimet. Leszarom. A fájdalom legalább kellően eltompít bennem minden mást. Nem ázok sokáig, s miután megvagyok, kilépek a zuhany alól, elzárom a vizet, majd megtörölközve nekiállok ellátni a horzsolásokat és kisebb vágásokat testemen. A tenyerem nem úszta meg ilyen könnyen, így azt kénytelen vagyok rendesen bekötözni, ha fogni is akarok vele, nem csak dísznek lóbálni magam mellett pár napig. Amint ezzel is megvagyok, visszabújva felsőmbe lépek ki az ajtón. Bakari még mindig Yoshimivel vacakol. Én a helyében már hagytam volna a faszba. Odalépek melléjük és undorodva, megvetően nézek végig a testőrön. Lehet, csak nekem voltak túl nagy elvárásaim vele szemben. Végülis hibázni is tudni kell...
- Megmarad? - Szinte vakkantom a kérdést Bakarinak, de most többre akkor sem futja, ám mielőtt válaszolhatna, a magánszoba felől hallható kéjes nyögésekre kapom oda tekintetem és ezzel végképp elszakad nálam a cérna. Most húzok el innen a faszba és szarok mindenre! Elég volt, azt hiszem.
- Dolgozom rajta, hogy megmaradjon - felel közben Bakari.
- Ne strapáld magad, mert amit tőlem fog kapni, abba tuti beledöglik! - morgom még a választ, miközben elindulok az ajtó felé.
- Nem ajánlom, hogy elbaszd a munkám! - mordul utánam, de erre már nem felelek, egyszerűen elhagyom a szalont. Odakint egyenesen a Nissanhoz megyek, s amint beülök, már indítom is a motort és hatalmas gázt adok. Végigszáguldozom a városon, tulajdonképpen gőzöm sincs, merre, csak mehessek. Dühös vagyok és... valahol csalódott.
Épp csak nem rohanok bele az előttem hirtelen lefékező tragacsba, s hangosan káromkodva csapok rá a kormányra. Le kell higgadnod, Shinji! Muszáj! Míg a pirosnál várakozom, előveszem telefonom, s miután kikapcsoltam és ketté szedtem, az anyósülésre hajítom. Néha elgondolkodom azon, hogy ki a faszom találta ki, hogy full üres úton pirosat kapjon az ember. Bár egy tény, hogy a sok senkit el kell engedni, mert hatalmas baleset lehet belőle. Röhejesek ezek a lámpák is. Amint végre zöldet kapok, újra gázt adok. Hova a faszomba mehetnék? A lakásomra baromság lenne, mert megdögleni még mindig nem tervezek ettől függetlenül. A Seichirou-ház sem nyerő ötlet ilyen állapotban, így végül marad Tatsuki lakása. Még lehet, hogy jól is sülne el, mert az lenne a legutolsó hely, ahol keresne esetleg.
Már a lakásban vagyok. Megszabadulok mocskos gönceimtől, csak az alsót hagyom magamon, s a szennyest a fürdőbe viszem. Villanyt is csak annyi időre kapcsolok, míg elcsaklizok Tatsukitól egy inget, s belebújva visszamegyek a nappaliba, hogy a kanapéra telepedve rágyújthassak. Valahogy most ez sem nyugtat meg. Úgy érzem magam, mint akit kibaszottul átbasztak azon a bizonyos palánkon. Persze én vagyok a hülye, nem ígértünk egymásnak sem hűséget, sem semmi mást, amit számon kellene kérjek rajta és viszont, ám az, hogy azt mondta, szeret... Hittem és éreztem, hogy így van... Shinji, tényleg kezdesz egy nyálas ukéra hasonlítani és egy szentimentális baromra. Tényleg, mint egy nagyra nőtt óvódás, akinek most csaklizták el a játékmackóját. Kiábrándító...
Aprót szusszanok egy gúnyos mosollyal ajkamon, mikor eszembe jut, mennyire sértetten a fejemhez tudta vágni, hogy rajtam kívül még nem dugott meg senkit kétszer. Azt hiszem, a kiváltságaim listáján szereplő dolgok szép lassan megfogyatkoznak... De jelenleg gőzöm sincs, mi a faszt tegyek ezután.
Szeretem.
Semmit nem jelent. Ha ő nem akar már maga mellett, úgyis kidob. El kéne húznom a picsába, nekem megtenni ezt, ahogy mindigis, de vele nem akarom. Még akkor meg kellett volna lépnem innen, mikor Mao meghalt, most már felesleges menekülni. Oldalamra fordulva nyúlok el a kanapén, és bámulok bele a szoba sötétjébe. Fáj... Jobban, mint a rám mért ütések. S megint azon kapom magam, hogy sírok...
Nem tudom, mikor nyom el a fáradtság, de arra ébredek, hogy szomjas vagyok, s felkelve a kanapéról elmászok inni, majd összerakom az asztalra letett telefont és bekapcsolom a mobilt, hogy utána újra elnyúlhassak a kanapén. Nem sok idő telik el, míg valaki motozni kezd a zárral. Valahogy most az sem érdekel, ha nem Tatsuki lép be a lakásba rövid időn belül, így inkább visszacsukom szemem és letörlöm arcomról maradék könnyeim. Azért érdekel, ki lehet az, így felpillantok. Tatsuki kezében zacskóval végigcsörtet a lakáson, persze itthon ő is teljesen nyugodtan közlekedik abban a tudatban, hogy biztonságban van, ezért meg sem lep, hogy nem vesz észre még akkor sem, mikor visszatér a nappaliba, nekidől a kanapénak, és a hifin elindítja Yanami dalait. Nem szándékozom tájékoztatni arról, hogy itt vagyok. Ha akar, észrevesz, ha nem, akkor is mindegy. Hallom, ahogy kattan öngyújtója és megérzem cigarettám kellemes illatát is, amivel halvány mosolyt sikerül csalnia arcomra, s Yanami kellemes hangját és a lágy zenét hirtelen mobilom csörgése és a Tatsukihoz rendelt csengőhang töri meg.
Nem látom, csak hallom, hogy megijed és minden bizonnyal nagyot ugrik, mert zördül a DVD állvány és egy pár darab a földre is hullik belőle, de még mindig engem hív. Azt hiszem, ennyire megijeszteni is ritkán sikerül még őt, mint most. Továbbra sem tervezek azonban sem megmozdulni, sem megszólalni.
- Te aztán szereted a frászt hozni az emberre! - mordul fel, azzal elnyomja a cigarettáját a kanapé elé tett hamutálban és a telefonját az asztalra teszi, majd fölém mászik.
- Túl könnyelmű vagy, ha itthon vagy - felelek neki ennyivel, mire Tatsuki átfog és rám fekszik. Aprót sóhajtok kissé megkönnyebbülten és lehunyom szemem. Jólesik a közelsége, hogy itt van, hogy ölel, de ettől még nem érzem magam jobban jelenleg.
- Ezt a kört kiütéssel nyerted, ennyi - mondja meg hangján is hallhatóan elmosolyodva.
- Nem terveztem.
- Attól még igazad van - mondja csendesen. - Egyből ide jöttél? - kérdezi, mire csak bólintok egyet, jelezve, igen. Na jó, egy kicsit meghajtottam a Nissant előtte... Nem nagyon. Csak... kicsit. Azt hiszem, a kettőötvenes tempóért nem tapsolt volna meg egy rendőr sem, de leszarom. Tatsuki válaszul puszit nyom fejemre, majd szemöldökömre is, s lassan halad lefelé. Kapok egyet az arccsontom alá, végül a számra, s homlokát az enyémnek támasztja. Nem tudok rá haragudni sem, eddig se ment, így meg végképp. Egyszerre gyűlölöm és imádom, hogy ennyire a markában tart. Nem akarok szabadulni tőle, mindegy, mi lesz. Pár percig még így maradunk, majd leszáll rólam és az ajtóhoz megy. Feltornászom magam ülő helyzetbe. Most, hogy megpihent mindenem, kellemetlen a mozgás. Nézem, ahogy elhozza az ajtóban lerakott sporttáskát, miközben cigarettámért nyúlok és rágyújtok. - Hoztam gombát, meg panírnak valót, ha éhes vagy, megcsinálhatod - szólal meg csendesen, miközben visszatér. - Zavarna egy kislámpányi fény?
- Nyugodtan kapcsold fel. Te éhes vagy? - kérdezem meg, mire Tatsuki felkapcsolja a kanapé melletti állólámpát, majd beigazítja azt a megfelelő szögbe magának és letelepszik a kanapé elé.
- Nincs étvágyam, de ha te igen, egyél nyugodtan - válaszol, miközben rajztáblára lapot tűz és előpakol. Azt hiszem, étvágy szempontjából jelenleg egy véleményen vagyunk, így eloltom a csikket a hamutartóban, majd visszadőlök helyemre oldalamra fordulva és csak nézem őt.
- Akkor ez most elnapolva - mondom csendesen. Tatsuki nekiáll rajzolni végül. Felskiccel a lapra egy alagútféleséget, mely olyan, mintha belső világítása lenne, hiszen a falakat alkotó kövek, habár elnagyoltan, de látszanak. A fal maga sötét, s megjelölve magának a lap sarkait bevonalazza feketével, ezzel érzékeltetve, hogy azok a területek később milyen színt kapjanak. Szeretem nézni, ahogy alkot, bár nagyon ritkán van rá alkalmam.
Az alagút közepébe megrajzolja azt a csapzott kutyát, amit Deon rajzolt neki még születésnapjára. Most is olyan. A kutya megint azt nézi, aki a rajzot szemléli, szemei ki vannak kerekedve, s megcsillan bennük az alagút fénye, fülei pedig figyelőn állnak felfelé. Ül. Gondosan kidolgozza az ebet, s amint ezzel megvan, megrajzolja a fényviszonyokat. A képet néző felé sötétség van, míg az alagút túlvégén vakító fény. Az egész rajz fekete-fehér, mégis éles, majd a legvégén végül kitölti azokat a részeket, melyeket még az elején megjelölt, hogy fekete színt kapnak, s a nevét úgy írja bele a rajzba, hogy körbeszínezi azt. Amint ezzel megvan, fehér ceruzával áthúzza, hogy tiszta és vakító legyen. Miután késznek ítéli, több szemszögből is megnézi a rajzot, majd a földre teszi és hátrahajtja fejét a kanapéra. Még mindig csendben figyelem őt, Tatsuki pedig lehunyja szemét és kifújja magát. Újra lepillantok a rajzra. Tatsuki ritkán készít ennyire teljes képet, általában az alak a fontos a rajzainál, a háttér, a környezet nem, mintha csak tetoválásokat készítene lapra, ám amikor kitölti az egészet, akkor a rajzai nagyon érzékletesek. Mindigis tetszettek, amiket csinált, mikor a szalonban jártam, sokszor nézegettem meg a rajzait, munkáit, mert lenyűgöz az, ahogy alkot.
Figyelem őt még egy darabig, elgondolkodva, s ismét lehunyom szemem. Szeretem ezt a marhát, ragaszkodom hozzá és bármennyire is szarul érintett az, hogy megint megdugta Jeremyt, nem akarok lelépni tőle. Addig nem, míg ő maga ki nem dob. Fájni fog? Rettenetesen, ha egyszer megelégel és eldob, de nem akarok ezzel foglalkozni, mert most jó minden. És akarom, kell... Túlteszem magam ezen is valahogy.
Épp csak nem rohanok bele az előttem hirtelen lefékező tragacsba, s hangosan káromkodva csapok rá a kormányra. Le kell higgadnod, Shinji! Muszáj! Míg a pirosnál várakozom, előveszem telefonom, s miután kikapcsoltam és ketté szedtem, az anyósülésre hajítom. Néha elgondolkodom azon, hogy ki a faszom találta ki, hogy full üres úton pirosat kapjon az ember. Bár egy tény, hogy a sok senkit el kell engedni, mert hatalmas baleset lehet belőle. Röhejesek ezek a lámpák is. Amint végre zöldet kapok, újra gázt adok. Hova a faszomba mehetnék? A lakásomra baromság lenne, mert megdögleni még mindig nem tervezek ettől függetlenül. A Seichirou-ház sem nyerő ötlet ilyen állapotban, így végül marad Tatsuki lakása. Még lehet, hogy jól is sülne el, mert az lenne a legutolsó hely, ahol keresne esetleg.
Már a lakásban vagyok. Megszabadulok mocskos gönceimtől, csak az alsót hagyom magamon, s a szennyest a fürdőbe viszem. Villanyt is csak annyi időre kapcsolok, míg elcsaklizok Tatsukitól egy inget, s belebújva visszamegyek a nappaliba, hogy a kanapéra telepedve rágyújthassak. Valahogy most ez sem nyugtat meg. Úgy érzem magam, mint akit kibaszottul átbasztak azon a bizonyos palánkon. Persze én vagyok a hülye, nem ígértünk egymásnak sem hűséget, sem semmi mást, amit számon kellene kérjek rajta és viszont, ám az, hogy azt mondta, szeret... Hittem és éreztem, hogy így van... Shinji, tényleg kezdesz egy nyálas ukéra hasonlítani és egy szentimentális baromra. Tényleg, mint egy nagyra nőtt óvódás, akinek most csaklizták el a játékmackóját. Kiábrándító...
Aprót szusszanok egy gúnyos mosollyal ajkamon, mikor eszembe jut, mennyire sértetten a fejemhez tudta vágni, hogy rajtam kívül még nem dugott meg senkit kétszer. Azt hiszem, a kiváltságaim listáján szereplő dolgok szép lassan megfogyatkoznak... De jelenleg gőzöm sincs, mi a faszt tegyek ezután.
Szeretem.
Semmit nem jelent. Ha ő nem akar már maga mellett, úgyis kidob. El kéne húznom a picsába, nekem megtenni ezt, ahogy mindigis, de vele nem akarom. Még akkor meg kellett volna lépnem innen, mikor Mao meghalt, most már felesleges menekülni. Oldalamra fordulva nyúlok el a kanapén, és bámulok bele a szoba sötétjébe. Fáj... Jobban, mint a rám mért ütések. S megint azon kapom magam, hogy sírok...
Nem tudom, mikor nyom el a fáradtság, de arra ébredek, hogy szomjas vagyok, s felkelve a kanapéról elmászok inni, majd összerakom az asztalra letett telefont és bekapcsolom a mobilt, hogy utána újra elnyúlhassak a kanapén. Nem sok idő telik el, míg valaki motozni kezd a zárral. Valahogy most az sem érdekel, ha nem Tatsuki lép be a lakásba rövid időn belül, így inkább visszacsukom szemem és letörlöm arcomról maradék könnyeim. Azért érdekel, ki lehet az, így felpillantok. Tatsuki kezében zacskóval végigcsörtet a lakáson, persze itthon ő is teljesen nyugodtan közlekedik abban a tudatban, hogy biztonságban van, ezért meg sem lep, hogy nem vesz észre még akkor sem, mikor visszatér a nappaliba, nekidől a kanapénak, és a hifin elindítja Yanami dalait. Nem szándékozom tájékoztatni arról, hogy itt vagyok. Ha akar, észrevesz, ha nem, akkor is mindegy. Hallom, ahogy kattan öngyújtója és megérzem cigarettám kellemes illatát is, amivel halvány mosolyt sikerül csalnia arcomra, s Yanami kellemes hangját és a lágy zenét hirtelen mobilom csörgése és a Tatsukihoz rendelt csengőhang töri meg.
Nem látom, csak hallom, hogy megijed és minden bizonnyal nagyot ugrik, mert zördül a DVD állvány és egy pár darab a földre is hullik belőle, de még mindig engem hív. Azt hiszem, ennyire megijeszteni is ritkán sikerül még őt, mint most. Továbbra sem tervezek azonban sem megmozdulni, sem megszólalni.
- Te aztán szereted a frászt hozni az emberre! - mordul fel, azzal elnyomja a cigarettáját a kanapé elé tett hamutálban és a telefonját az asztalra teszi, majd fölém mászik.
- Túl könnyelmű vagy, ha itthon vagy - felelek neki ennyivel, mire Tatsuki átfog és rám fekszik. Aprót sóhajtok kissé megkönnyebbülten és lehunyom szemem. Jólesik a közelsége, hogy itt van, hogy ölel, de ettől még nem érzem magam jobban jelenleg.
- Ezt a kört kiütéssel nyerted, ennyi - mondja meg hangján is hallhatóan elmosolyodva.
- Nem terveztem.
- Attól még igazad van - mondja csendesen. - Egyből ide jöttél? - kérdezi, mire csak bólintok egyet, jelezve, igen. Na jó, egy kicsit meghajtottam a Nissant előtte... Nem nagyon. Csak... kicsit. Azt hiszem, a kettőötvenes tempóért nem tapsolt volna meg egy rendőr sem, de leszarom. Tatsuki válaszul puszit nyom fejemre, majd szemöldökömre is, s lassan halad lefelé. Kapok egyet az arccsontom alá, végül a számra, s homlokát az enyémnek támasztja. Nem tudok rá haragudni sem, eddig se ment, így meg végképp. Egyszerre gyűlölöm és imádom, hogy ennyire a markában tart. Nem akarok szabadulni tőle, mindegy, mi lesz. Pár percig még így maradunk, majd leszáll rólam és az ajtóhoz megy. Feltornászom magam ülő helyzetbe. Most, hogy megpihent mindenem, kellemetlen a mozgás. Nézem, ahogy elhozza az ajtóban lerakott sporttáskát, miközben cigarettámért nyúlok és rágyújtok. - Hoztam gombát, meg panírnak valót, ha éhes vagy, megcsinálhatod - szólal meg csendesen, miközben visszatér. - Zavarna egy kislámpányi fény?
- Nyugodtan kapcsold fel. Te éhes vagy? - kérdezem meg, mire Tatsuki felkapcsolja a kanapé melletti állólámpát, majd beigazítja azt a megfelelő szögbe magának és letelepszik a kanapé elé.
- Nincs étvágyam, de ha te igen, egyél nyugodtan - válaszol, miközben rajztáblára lapot tűz és előpakol. Azt hiszem, étvágy szempontjából jelenleg egy véleményen vagyunk, így eloltom a csikket a hamutartóban, majd visszadőlök helyemre oldalamra fordulva és csak nézem őt.
- Akkor ez most elnapolva - mondom csendesen. Tatsuki nekiáll rajzolni végül. Felskiccel a lapra egy alagútféleséget, mely olyan, mintha belső világítása lenne, hiszen a falakat alkotó kövek, habár elnagyoltan, de látszanak. A fal maga sötét, s megjelölve magának a lap sarkait bevonalazza feketével, ezzel érzékeltetve, hogy azok a területek később milyen színt kapjanak. Szeretem nézni, ahogy alkot, bár nagyon ritkán van rá alkalmam.
Az alagút közepébe megrajzolja azt a csapzott kutyát, amit Deon rajzolt neki még születésnapjára. Most is olyan. A kutya megint azt nézi, aki a rajzot szemléli, szemei ki vannak kerekedve, s megcsillan bennük az alagút fénye, fülei pedig figyelőn állnak felfelé. Ül. Gondosan kidolgozza az ebet, s amint ezzel megvan, megrajzolja a fényviszonyokat. A képet néző felé sötétség van, míg az alagút túlvégén vakító fény. Az egész rajz fekete-fehér, mégis éles, majd a legvégén végül kitölti azokat a részeket, melyeket még az elején megjelölt, hogy fekete színt kapnak, s a nevét úgy írja bele a rajzba, hogy körbeszínezi azt. Amint ezzel megvan, fehér ceruzával áthúzza, hogy tiszta és vakító legyen. Miután késznek ítéli, több szemszögből is megnézi a rajzot, majd a földre teszi és hátrahajtja fejét a kanapéra. Még mindig csendben figyelem őt, Tatsuki pedig lehunyja szemét és kifújja magát. Újra lepillantok a rajzra. Tatsuki ritkán készít ennyire teljes képet, általában az alak a fontos a rajzainál, a háttér, a környezet nem, mintha csak tetoválásokat készítene lapra, ám amikor kitölti az egészet, akkor a rajzai nagyon érzékletesek. Mindigis tetszettek, amiket csinált, mikor a szalonban jártam, sokszor nézegettem meg a rajzait, munkáit, mert lenyűgöz az, ahogy alkot.
Figyelem őt még egy darabig, elgondolkodva, s ismét lehunyom szemem. Szeretem ezt a marhát, ragaszkodom hozzá és bármennyire is szarul érintett az, hogy megint megdugta Jeremyt, nem akarok lelépni tőle. Addig nem, míg ő maga ki nem dob. Fájni fog? Rettenetesen, ha egyszer megelégel és eldob, de nem akarok ezzel foglalkozni, mert most jó minden. És akarom, kell... Túlteszem magam ezen is valahogy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése