206.

Jeremy

Némán figyelem Yoshit, miközben elsuhan mellettünk a város. Simogatom az arcát, de csak finoman, kiseprem a haját a homlokából. Mintha csak aludna. Nem tudom, Bakari mit adott neki, de elég hatásos lehetett. Remélem, tényleg nincsenek fájdalmai, mert már csak az hiányozna.


Nagyot sóhajtok, miközben megáll a kezem a hajában. Ma nagyot csalódtam benne, ezt nem tagadhatom. Sokkal többre számítottam tőle, sokkal többet hittem róla, de tévedtem. Shinji is, ahogy a szemében láttam. Azt a dühöt... Bár megértem, én is éreztem, amikor annyira hülyeségeket mondott, vagy tett. Nem akartam elhinni. Én is hibáztam, de mikor sikerült elérnie, hogy értéktelennek nézzék, akkor ott elvágott mindent. Ha ez nem lecke lett volna, akkor ott helyben megölik. Így is majdnem... Dühös voltam rá, de az már megszűnt, ellenben a gondolataim nem.


Lehet, hogy be kéne fejezni. Komolyan bennem van a gondolat, hogy most kéne abbahagyni, amíg még lehet. Tatsukinak igaza van talán, ez a kapcsolat veszélyes és így nem maradhat. Ha Yoshi képes tanulni és fejlődni, akkor igen, de így biztosan nem. Veszélyes rám és Tatsukira is, nekem pedig így nem pálya a dolog. Bármennyire is fájna, de képes vagyok még nemet mondani, ha nehezen is, de véget tudnék vetni a dolognak. Komolyan mérlegelek és fontolgatok, mert ezt el kell majd döntenem rövid időn belül. Szeretem, ez nem kérdés, ellenben amit produkált... Azt kértem, éljen, nem akarom, hogy meghaljon, nem akarom elveszíteni, de... És ez a de most komoly fennakadás, nem pedig egy kis kifogás. Nem fogok kockára tenni mindent, ahhoz ez sokkal fontosabb. Még mindig nekiugranék bárkinek, ha most akarná bántani, amikor nem képes megvédeni magát, de nem fogom megvédeni Shinjitől, ha már jól van. Komoly lecke volt, ugyanakkor tudnom kell, hogy tényleg tanult-e belőle, ahogy én is. Megszenvedtem rendesen, fájt és féltem, felkészültem a halálra, ahogy arra is, hogy még annál is rosszabb lesz, amit velem tesznek. Elárulva éreztem magam, mikor Tatsuki felkelt, és megalázottnak, de ez már mindegy, elmúlik. Ellenben ez a pici, rossz szúrás a mellkasomban nem fog, talán tényleg hallgatnom kéne rá, és amint Yoshi felépül, kilépni a kapcsolatból. Addig nem, mert élve akarom látni. Sok mindentől függ ez még, csak már most nem árt felkészülni rá.


Észre sem veszem, csak mikor már megállunk, hogy megjöttünk. Abban sem vagyok biztos, hogy a háziak tudják a dolgot, márpedig kicsit necces, hogyha nem. Várom, hogy Bakari lépjen, mert úgysem tudom kimozdítani Yoshit, szóval ezt neki kell. Megjelenik Raktari is és együtt emelik ki a kocsiból, majd elindulnak befelé. Követem őket és igyekszem nem mutatni, hogy egyre nehezebben viselem én is a fájdalmat, mert ez most nem számít. Láthatóan készültek rá, hogy elhozzuk, mert egy előkészített szobába kerül. Furcsa érzés, mivel sosem gondoltam volna, hogy ez itt így működik, ugyanakkor hálás is vagyok, nem fogok elfelejtkezni arról, hogy meg is köszönjem az illetékesnek.

- Elmondod végre, mi ez az egész? - kérdezi meg Raktari az alvilágit. Tudom, hogy jó barátok Yoshival, így nem lepődöm meg a kérdésen, sőt, még talán kicsit meg is könnyebbülök.

- Nem kaptam rá felhatalmazást - közli fagyosan. - Elmehetsz - bocsátja is útjára a testőrt.

- Yoshimi a barátom!

- Nem érdekel, már nincs szükségem a segítségedre, úgyhogy menj a francba, különben magam hajítalak ki innen! - dörren rá olyan hangon, hogy nekem sem jutna eszembe ellenkezni. Bakarival ő sem szórakozik, idegesen figyelve a férfit hátrál az ajtóig, majd elhagyja a szobát. - Pihenj le! - utasít engem is. Tudom, hogy felesleges, de nem fogok vele ellenkezni, bár a szobát sem hagyom el, csak lehuppanok az egyik fotelbe és kényelmesen próbálok elhelyezkedni. Hát nem sok sikerrel megy. - Szükséged van valamire? Ennivaló, innivaló, fájdalomcsillapító?

- Egy fájdalomcsillapítóra nem mondanék nemet - vallom be végül felsóhajtva. - Mikor fog felébredni?

- Tabletta, vagy injekció? - kérdezi meg. Közben Yoshimi állapotát vizsgálja. Nem tudom, mit kéne gondolnom. - Majd. Talán holnap. - A válasz nem könnyít a szívemen, ugyanakkor valahol mégis megnyugtat. Újabb sóhaj szakad fel belőlem.

- Injekció. - Az gyorsabb és mivel kezd hányingerem lenni, ezt választom. Megint kezd forogni a szoba és ez nem tetszik, így valami gyors kell. - Ki tudja, hogy itt vagyunk?

- Ryuuichi és Asame biztosan, őket mindenről értesítik ebben a házban - közli a választ, miközben előkészíti a fájdalomcsillapító injekciót, majd beadja, mire halkan felszisszenek, de egyébként tűröm. - Feküdj le! - mondja újra, most határozottabban, de nem akarok.

- Nem fogom itt hagyni - mondom csendesen, de komolyan. - Ha meg most lefekszem, akkor hányni fogok - teszem még hozzá, de tényleg igaz, eléggé forog a gyomrom.

- Mert ha nem, akkor nem fogsz? - kérdezi kétkedőn. Nem tudom, de hamarabb előfordulhat, hogy nem. - Mellé is dőlhetsz egyébként - veti még oda, azzal visszavonul a fotelekhez és leül az egyikbe, mire felsóhajtok. Legyen, ha ennyire fontos. Felküzdöm magam és finoman Yoshi mellé fekszem, távolabb tőle, de úgy, hogy figyelhessem is.

- Nem tudom - vallom be végül, de így sem kényelmesebb, mindegy. - Kire vagy dühös? - kérdezem meg végül, ami leginkább érdekel.

- Nem mondanám, hogy az volnék - passzolja ennyivel a kérdést, s cigarettát kerít elő a zsebéből.

- Akkor miért estél neki így Raktarinak? - kérdezem meg komolyan. Egyrészt tanulok is ebből most, mert biztosan volt valami oka, ráadásul... nem úgy néz ki, mint aki nem mérges. Bár lehet, ezzel most én idegelem fel.

- Bizonyára van más dolga, mint itt lábatlankodni - válaszol cigivel a szájában. - Nem tehet semmit Yoshimiért, három ember felügyelete meg már felesleges, de egyébként a kérdezősködése miatt vágtam ki. Az alvilág és a yakuzavilág nem vegyül, akkor sem, ha Tatsuki és Asame szövetséget kötöttek - jelenti ki határozottan. Bólintok, ezt értem és a helyén tudom már kezelni. - Ami nem tartozik a yakuzára vagy a testőrségére, azt nem kötjük az orrukra, a személyes indokok pedig hidegen hagynak. Ha Raktari tudhat vagy kell tudjon bármiről, Shinji, Ryuuichi, vagy Tatsuki értesíti, egyébként beéri azzal, hogy Yoshi él és külön utakon jár. - Igaza van Bakarinak, ezt én is tudom, csak... Inkább hagyjuk, mert tényleg így van.

- Igazad van - mondom csendesen és nem tudom, miért, de nem tudom visszafogni most magam, pedig semmi nem indokolja, de Bakari... mindegy, másnak nem tudom elmondani most. - Azt hiszem, el kellene hagynom Yoshit - közlöm komolyan. Így kimondva még rosszabb, de valahol van alapja.

- Mert? - kérdezi meg ugyanazon a hangon, miközben elveszi a hamutartót az asztalról. Pont ez kellett nekem, hogy ne lepődjön meg, hogy csak hagyjon beszélni.

- Mert veszélyes. Ma bebizonyította, hogy nem áll készen erre az egészre - mondom ki az okfejtésem halkan. - Veszélybe sodort, ráadásul ha ez nem lecke, akkor az első percben elvágta volna magát. Bebizonyította nekik, hogy értéktelen. Nem mondom, hogy jobb volt, amit csináltam, de attól még életben hagytak volna, akkor meg talán van lehetőség javítani. Veszélybe sodort mindkettőnket, ahogy Tatsukit is. Márpedig ami veszélyes, ki kell iktatni. Azt akarom, hogy éljen, de ha így folytatja, meg fogják ölni, ha más nem, akkor Shinji vagy Tatsuki - fejezem be a gondolatmenetet.

- Ne felejtsd el, hogy téged egy velejéig romlott alvilági féreg tanít, méghozzá intenzíven, ellenben Yoshimit csak nemrég rángatták ebbe bele és Shinji mellett fele olyan gyorsan tud csak haladni, mert a srác nem alvilági - szólal meg nyugodtan. - Yoshimi lelkes és kitartó, fel fog épülni ebből és kétszeres erővel akar majd jobbá válni, mert a bizonyítási vágy ott lobog benne. Azért elhagyni, mert elcseszett dolgokat... - Félbe hagyja a mondatot, olyan képet vág, mintha elgondolkodna, azzal elnyomja a félig elszívott cigarettát a hamutálban és azt visszateszi az asztalra. - Te nem adsz számára második esélyt, mikor az az ember, akit a legrohadtabbnak ismerek, megadta? - kérdezi meg végül, azzal a nyíló ajtóra pillant, amin rövid kopogás után Ryuuichi lép be.

- Adni akarok neki... - De a mondat félbeszakad, mikor észreveszem Ryuut az ajtóban. Majd utána. Na ebből most mi lesz?

- Mennyire súlyos az állapota? - kérdezi meg Bakarit.

- Lehetne rosszabb is, de hetekig fog feküdni - mondja komolyan. - Bordái törtek, egy belső vérzés miatt felnyitottam, azonban nem vesztett sok vért, a sebei pedig inkább nagyok és fájdalmasak, mint súlyosak - fejti ki bővebben, mire kiráz a hideg. Szegény Yoshi, rendesen kicsinálták és az az érzésem, ez bőven múlt Tatsukin is.

- Lassan komplett kórházat is nyithatnánk az egyik szobában. Rendben - feleli. - Shinjiről tudsz valamit? - kérdezi meg végül, én meg elkapom róla a pillantásom abban a percben.

- Egyetlen lecke és kiképzés nem lesz könnyű a számára - közli, miközben felkel a fotelből. Felbosszanthatja Ryuuichi megjegyzése, mert a pillantása is megváltozik, amivel rá néz. Én már menekülnék, gondolom, Ryuu nem fog, nem olyan fából faragták. - Valószínűleg kerül még vissza ilyen állapotban - teszi hozzá mérgesen. - Mit kéne róla tudnom? - Nem tetszik ez a kérdés, ugyanakkor helyénvaló is valamennyire. Inkább meghúzom magam és csendben figyelem az eseményeket.

- Ott volt ő is?

- Persze. Elgyepálták egymást Tatsukival, hogy bemutatót tartsanak a zöldfülűeknek, aztán visszamentek a lakására egymást ápolni - morogja. Ezt nem értem, de talán jobb, ha nem is kérdezek rá.

- Csak ennyit akartam tudni. Van valamire szükségetek?

- Értesítelek, ha lesz - mondja egy fokkal visszafogottabban, talán a dühe is csillapult. Ryuu csak biccent, majd távozik. Megint kettesben maradunk Bakarival, jelenleg Yoshit nem számítom.

- Szeretem - mondom ki végül, nem tudom, miért. Igazából nem is Bakarinak szánom, hanem magamnak, de így hangosan teljesen más.

- Akkor segítsd és ne eltaszítsd! - mondja semleges hangszínnel. Igaza van, tudom jól és nem is akarom eltaszítani. Csak... csak megint hülyeségeken agyalok. Már megint...

- Ezt fogom tenni - mondom határozottan és picit közelebb fészkelődöm Yoshihoz. Jólesik a közelsége és bár eddig azt hittem, nem fog menni, de hirtelen nyom el a fáradtság és szinte belezuhanok valami sötétbe.


Sajnos nem sokáig marad meg ez a semmi, ugyanis mintha zuhannék. Zuhannék bele valamibe. Félelmetes a hely, ahova kerülök és... és nem tudok mozdulni. Ki kéne nyitnom a szemem, de félek, rettegek valamitől, csak nem tudom, mitől. Fáj is mindenem, remegnek az izmaim és nem tudom, mi történik. Hallom, hogy valakit kínoznak, minden hang és egyéb erre utal. Ütések, puffanások, nyögések, kiáltások. Nem akarom látni, nem akarom kinyitni a szemem, de muszáj lesz. Mindent vér borít, engem is. Nem tudom megállapítani, hogy az én vérem, vagy másé, de nem oszt, nem szoroz ebben a helyzetben. Rémült vagyok, félek és érzem, hogy fel kell készülnöm mindenre. Széjjelnézek és hatalmas pofont kapok a semmiből. Elviselem és folytatom a mozgást, mire egy újabbal jutalmaznak megint, pedig csak a feketeséget látom magam körül. Meg azt az egy helyet, amit valami gyér fény világít meg. Yoshimit látom, felette pedig... Végigönt a felismerés és ebben a percben vadul kezdek küzdeni. Shinji... vad tekintettel mered Yoshira, ugyanazzal, mint délután és... de akkor... Keresem, hogy velem szemben ki áll, de továbbra is csak a sötétséget látom magam körül, meg őket. Nem... Shinji újra lecsap valamivel, hallom a fájdalmas kiáltást és könnybe lábad a szemem. Nem... nem... nem...! Nem lehet, lehetetlen! Miért? Kiáltok, de senki nem hallja, nem figyelnek rám, csak újabb pofonnal gazdagodom. Nem erről volt szó, Tatsuki azt ígérte, hogy élni fog, de most... Nem! Vergődve próbálok szabadulni, zokogva menekülni, tenni valamit, akármit... De csak újabb és újabb pofon a jutalmam, ütések és fájdalom. Legyen már vége...!


Zihálva ébredek meg, szinte nekiugrok Bakarinak, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, csak, hogy mindenem fáj, főleg a fejem és félek, rettegek. Menekülni, ez az egyetlen gondolat, ami bennem van és ennek megfelelően ugrok is. El innen, minél messzebb, kifelé, menekülni! Nem érdekel semmi, csak az ösztön hajt és félelem, amit a csontjaimban is érzek. Lendülök, de semmit nem érek el vele, mert valaki elkap, érzem, ahogy leszorít, erősen tart meg. Még inkább megijedek, nincs menekvés, vége ennek az egésznek, most már tényleg vége... Azonban elakad a gondolatmenet, mikor a nevemet hallom, morogva, de mégis valahogy másképp, mint amire számítottam. Felhagyok az őrült meneküléssel, bár minden porcikám remeg. Még mindig nem tudom, hol vagyok, miért és mi történik, de meg kell nyugodnom egy kicsit, muszáj. Erőnek erejével tartanak lenn a földön, lassan eszmélek fel, hogy Bakari az, hogy nincs vész, legalábbis nagy nincs. Megint ömleni kezd a könnyem, de már nem küzdök, elengednek az izmaim és szinte úgy teszek, mintha megadnám magam. Talán Bakari is érzi, hogy visszajöttem, mert leszáll rólam és hátrébb lép, mire kicsire húzom össze magam, átkarolom a térdem és zokogva próbálok túllendülni ezen. Rosszul vagyok, érzem, ahogy a hányinger egyre erősödik, megjön az első öklendezés is, de elmúlt a lendület és nem tudok mozdulni, forog a szoba, egyre erősebb a fájdalom is. Majd szétrobban a fejem, hasít és mintha kalapáccsal püfölnék, amitől csak fokozódik a rosszullétem. Megint kezdek kétségbe esni, sosem éreztem még ilyet és ez megijeszt. Újabb köhögőroham jön rám, mire Bakari felránt és már indul is a mosdó felé. Nem tudok gondolkodni sem, így csak hagyom, hogy tegye, miközben már nem szűnik az öklendezésem. Megtart a vécé felett, de mire idáig jutunk, már semmi sem megy, így meg sem akarom állni a dolgokat, pillanatokon belül hányni kezdek. Kibaszott szarul esik, pláne, hogy az ebéd már régen volt, így csak a gyomorsavam marja végig a nyelőcsövem, a torkom. Ráadásul az erőlködéstől fokozódik a fejfájásom is, lassan elviselhetetlen kezd lenni, pedig nem tudom, mitől van.


Lassan megszűnik a rosszullétem, a gyomromból kiáll a görcs, bár ettől még mindig pocsékul érzem magam. Persze Bakari segít és ellát megint, de valahogy kiüresedett bennem minden és nem is tudok rendesen reagálni. Nem tudom, mi van velem, de nagyon rosszul érzem magam, ennyire még talán sosem. Időnként az izmaim is görcsbe ugranak és egyszerűen képtelen vagyok kontrollálni ezt az egészet. Mintha nem is lennék ura a saját testemnek. Megrettenve nézek fel a férfire, de annyi erőt nem tudok összekaparni, hogy megszólaljak, ettől pedig egyre rémültebb leszek.

- Semmi baj, nyugodj meg! - kér higgadtan. - Asame házában vagy, minden rendben van, úgyhogy csillapodj le! - Most is ugyanazzal a színtelen, nyugodt hanggal beszél hozzám, az érzelmeit megint elrejti, a szokott komoly arccal néz rám, mint mindig.

- Tudom. - Csak nyögésre futja, de ez is több mint a semmi. Újabb erőadagot próbálok gyűjteni magamban és mikor sikerül, megint beszélni kezdek. - Nagyon fáj a fejem és... - nagy levegő -, nem tudom, mi ez, de félek. - Ennyire futja most.

- Nem kell, nincs mitől - mondja, miközben felemel, majd visszavisz az ágyra. Elfekszem, de megint fájdalom hasít a homlokomba, így inkább visszaülök, mert még mindig jobb így.

- Sosem produkálok ilyen fájdalmat - vallom be kis idő múlva, miközben próbálok nem elszédülni és egyenesen megülni.

- Kemény pszichés megterhelésnél előfordul ilyesmi, nem kell pánikolni. - Miközben beszél, leül mellém és masszírozni kezd. Először felszisszenek, mert olyan pontokat talál el, amik fájnak, méghozzá nem is kicsit, de aztán valahogy elkezd felengedni az egész, és talán a fejfájásom is csökken.

- Te is kaptál ilyen leckét Tatsukitól? - Mielőtt gondolkodhatnék, már kinn is van a kérdés. Nem akartam feltenni, csak gondoltam rá már a szalonban is, de most kijött.

- Csak ilyen kemény leckéket kaptam - válaszol csendesen. Val'szeg kapok még én is, keményebbet is. Ki fogom bírni és meg fogok edződni, mert azt akarom. Ahogy most is. Nem hittem volna, hogy képes vagyok erre, de már túlvagyunk rajta, ha lelkileg nem is. - És keményebbeket. Téged rend és tisztaság fogad itt, meg egy olyan Tatsuki, aki képes normálisan beszélni az emberrel és nem csak azt csinálja, ami jó neki, hanem vannak olyan érdekei, amikért tesz. Vannak céljai, nem csak él bele a nagyvilágba és gázol át mindenen, s hagyja maga mögött a romokat.

- Miért maradtál mellette? - Valahogy a fájdalom bátorrá tesz, mert csak olyat kérdezek, amit máskor nem mernék.

- Tíz évesen elvesztettem az utolsó élő rokonom. Ha nem vett volna maga mellé, halálra kínoztak volna, vagy éhen haltam volna az utcán. Nem volt más választásom - jelenti ki komolyan, de továbbra is színtelen hangon beszélve, kifejezéstelen arccal. Vajon tényleg ennyire nincsenek érzései? Vagy csak ennyire jól leplezi őket? - Később megléphettem volna tőle, mikor már eleget tanultam az életről, a halálról és a kegyetlenségről, de igazán soha nem akartam. Minden, a leckék és a lehetőségek is, amiket Tatsukitól kaptam, hozzá fűztek és az élethez kötöttek, amitől megfosztott volna, ha megszökök. Ő maga mellé akart, én mellette akartam maradni, ezért tanított és tanultam.

- Akkor te még most is valóban hozzá tartozol. - Megállapítás inkább és kicsit talán bénán is sikerült, de szerintem érti, mit akarok kifejezni vele. Közben fokozatosan csitul a fájdalom, még mindig lüktet a fejem, de már sokkal jobb. - Hozzád bújhatok? - Anyám! Mire eljut az agyamig, mit is mondtam ki, eltelik minimum egy perc. A francba már, hogy nem működöm rendesen! Remélem, azért Bakari nem dob ki azonnal.

- Nem - feleli nyugodtan, mire megkönnyebbülök. Hülye kérdés volt, tisztában vagyok vele, nem is értem, honnan jött. Azért zavar egy kicsit, hogy semmit sem mutat felém továbbra sem, de már megszoktam, azt hiszem. - Mindigis Tatsukihoz fogok tartozni. Ezen csak az változtathat, ha meghal, mert akkor hajlandó leszek elfogadni valóban az örökösét, amíg él, addig azonban soha.

- Értem - mondom komolyan. Ez teljesen világos és egyértelmű, nincs mit ragozni rajta. - Yoshi hogy van? - kérdezek rá inkább erre.

- Kielégítő az állapota. Tartom stabilan - teszi hozzá, mire bólintok. Ez rossz ötlet volt, mert megint hasít egyet a kobakom, amitől felszisszenek. Jobb, ha nem mocorgok.

- Meddig fog tartani, míg felépül? - kérdezem meg komolyan. Tudom, mit mondott Ryuunak, de hátha kapok valami közelebbi választ is.

- Nem tőlem függ, ápolom, amíg kell. Ha erős a szervezete, elég gyorsan talpra áll. Egy műtét, bármilyen kicsi is, kockázatos és nehezen gyógyul, márpedig mint mondtam, egy belső vérzés miatt eszközöltem ilyesmit. Ha az rendben van, akkor már sima ügy a felgyógyulás.

- Miért nem ölte meg Tatsuki, miért hagyta rám a döntést? - Nem tudom, miért kérdezem, megint csak kilő a kérdés, mielőtt még igazán gondolkodnék. Bakari is tovább masszíroz, semmi felesleges mozdulat, ugyanakkor erős, de nem durva. Azonban még mindig nem érzek semmilyen jelet tőle, semmi érzelem, semmi kifejezés.

- Ezt tőle kellene megkérdezned, de ha az első pofára esés halálos lenne minden esetben, akkor nem sok ember élne a Földön, nem gondolod? Egyébként az ilyesmi mindig nagyon súlyos... - mondja teljesen komolyan. Tudom, éreztem és elhinni sem akartam, hogy nekem kell döntenem. - Deon kezébe is odaadta Shinji életét és ha ilyen esetben nem tudod megvédeni azt, akit így megkaptál, dupla teher a halála számodra. Jobban kell rá vigyáznod, mert ezzel azt is megkaptad, hogy ha hibázik, rajtad vagy rajtad is elverik a port. Mostantól Yoshimi hozzád tartozik és ha vét, akkor te is vétesz, teljesen mindegy, hogy egy helyen vagytok-e, tudsz-e róla. - Azt hiszem ez most üt. Tehát azzal, hogy megvédtem, végülis felelősséget vállaltam érte a továbbiakban. Ugyanakkor nem bántam meg, helyes döntés volt, most így érzem. Segíteni fogok neki, majd együtt tanulunk és edződünk. Képesnek kell lennie rá, én hiszem, hogy képes.

- Tulajdonképpen akkor innentől a felelősség az enyém - mondom csendesen. - Csak azt nem tudom, hogyan tudok neki segíteni - vallom be. - Mármint... sosem hittem volna, hogy ide jutunk, de én sem tudok még semmit. Akkor hogyan segíthetnék neki? Ezen túllépni sem lesz könnyebb neki, és Shinji... Ha csak a közelébe jön, nekimegyek - mondom meg komolyan. Nem fogom hagyni, hogy még ő is bántsa. Megkapta már a leckét, nem kell még.

- Shinji szerintem nem akarja megtudni, milyen Tatsuki, ha megharagítják. Bár már volt része abban, mire képes, hogy a szabályait betartassa, a döntéseit elfogadtassa másokkal - jelenti ki most megvonva a vállait. - Ha Tatsuki úgy döntött, hogy Yoshimi él és kap még lehetőséget, akkor azt senki sem vétózhatja meg. A vezér akaratát elfogadod, vagy kiválsz alóla és mented a bőröd, mert ő biztosan letépi rólad - közli. - Jól érzed, mostantól a felelősség java részt a tied Yoshimivel kapcsolatban. Kaptál egy kutyát, aki szolgál, de egy kicsit vigyáznod is kell rá. Majd megtanulsz mindent. Shinjinek viszont nem javaslom, hogy nekimenj - mondja komolyan. - Tatsuki sem díjazná, de a srác nem egyszerű testőr és nem szokványos kutya. Az ő helyzete ugyanolyan különleges köztünk, mint Deoné Asaménál. Nem tanítvány, de tanítják. Nem kutya, de úgy viselkedik. Nem csak testőr, de végső soron az. Nehéz elmagyarázni.

- Ahogy Yoshira nézett... - Megremegek. - Tehát azt mondod, hogy ha vigyázok rá és figyelem, meg segítek neki és nem fog hibázni, legalábbis ekkorát nem, akkor nem fogja hagyni Tatsuki, hogy Shinji bántsa? - Képtelen vagyok kimondani, hogy megölje, pedig biztos vagyok abban, hogy gyilkos indulat volt a szemében. Ha akkor nem vagyunk ott, Yoshi már nem élne, pedig nem fogom hagyni ezt. Nem!

- Nem is értem ezt az egészet - morogja. Én meg azt nem, hogy ő mit nem ért.- Egyetlen ember szokott dönteni mások életéről és az Tatsuki. Shinjinek kétlem, hogy ilyen joga lenne.

- Azt hiszem, csalódott Yoshiban és félek, hogy ártani fog neki - vallom be keserűen. - Nem tudom, hogy dönthet-e a kérdésben, de abban biztos vagyok, hogy amit láttam, az úgy volt. Benne van az indulat rá, láttam a szemében és az nem hazudik - mondom halkan.

- Szerintem túlreagálod.

- Lehet - vallom be csendesen. - Azt álmodtam, hogy megöli Yoshit. Ez is kihat, azt hiszem, a mostani gondolkodásomra. Deon tudja, hogy itt vagyunk, vagy hogy mit történt? - kérdezek tovább.

- Vagy nem tudja, vagy nincs ideje jönni. Shinji miatt meg ne aggódd halálra magad, Yoshimi életben maradt és élni is fog, amíg csatában el nem esik, te meg nem ölöd, vagy Tatsuki úgy nem dönt, hogy halnia kell.

- Rendben - mondom csendesen és Yoshira pillantok. Már egész elviselhető a fejfájásom, ráadásul magamat is meglepem, de éhes vagyok. - Éhes vagyok - közlöm is a dolgot Bakarival. Remélem, elenged innen, de ha én is szobafogságban vagyok, akkor is szeretnék valamit enni.

- Hozok enni - közli és már áll is fel az ágyról abbahagyva a masszírozást. Szerencsére a fájdalom nem tér vissza, így meg tudok ülni. Közelebb húzódom Yoshihoz és gyengéden cirógatom a karját, ahol talán nincs semmi problémája. Remélem, nincs. Kisvártatva Bakari visszatér egy tálcával, rajta némi kajával.

- Köszönöm - mondom halkan, komolyan. Nem esik jól, hogy nem mozdulhatok ki, de oka van és most jobb, ha itt vagyok. Kiülök az ágy szélére és nekilátok a szendvicsnek, amit kapok. Hihetetlen jólesik, pedig alig egy fél órája még ki akartam purcanni. - Nem fogok tudni aludni, de kéne - mondom komolyan. Nem akarok kérdezni, mert attól nem lesz könnyebb, így csak elejtem, mit is akarok és Bakari eldönti, mit tesz, vagy mit nem.

- Kéne bizony, éjszaka van. Adjak altatót?

- Ühüm - mondom némi gondolkodás után. - Van valami olyan, amitől elkerülnek az álmok? - A kérdés komoly, még egy ilyen és őrjöngeni fogok, amit egyikünk sem viselne jól.

- Mindtől elkerülnek - feleli, mire felsóhajtok. Remek, akkor kell, bármi. Befejezem a szendvics felét, majd visszateszem a tányérra és Bakari felé nyújtom. Elveszi és az íróasztalra teszi.

- Akkor kérek belőle. - Komolyan beszélek, kell. Egyébként nem fogok tudni sem pihenni, sem aludni, sem semmit. Pedig nyom le a fáradtság rendesen. Bakari közben fecskendőt keres és előkészíti, hogy beadja nekem azt a valamit. Nem tudom, mi az, de bízom benne. Aludnom kell, különben nem fogom kibírni ép ésszel ezt, márpedig nem most kéne megőrülnöm, ráér később is. Beadja az injekciót, majd elfészkelem magam Yoshi mellett. Most közelebb merek mozdulni hozzá és a kezem az övébe csúsztatom, hogy tudjam, hogy itt van. Lehunyom a szemem, csak pillanatok telnek el, én mégis hosszabbnak érzem, mire megint elragad a feketeség, de most nincs zuhanás, sem hangok, sem képek.