208.

Shinji

Ha már Tatsuki így beraktározott nekem pár ruhát, akkor azok közül választok magamnak és miután mindketten elkészülünk, végre elindulunk, hogy kicsit kiszakadjunk Tokió vonzásából. Be kell vallanom, hogy őszintén sikerült meglepnie a ruhákkal. Az este, mikor kikaptam az egyik inget a szekrényből, nem figyeltem nagyon, hogy más is van ott, másrészről meg ha együtt vagyunk, tényleg nem jellemző, hogy bármelyikünk is túlságosan felöltözzön. Jólesett a dolog, nincs mit tagadni rajta és szerintem ezzel ő is tisztában van. A tereptaposóval megyünk, ha már egyszer beajánlottam neki, hogy vezethet. Na nem azért, mert én nem teszem ezt szívesen, de valszeg ezzel a lábbal most ez nem lenne egyszerű feladat, pedig imádok beletaposni a gázba. Beülök Tatsuki mellé az anyósülésre, kényelmesen elhelyezkedem, ő pedig indít. Alig egy óra alatt kikeveredünk a városból és most kellemes érzéssel tölt el, ahogy felhajtva az autópályára magunk mögött hagyjuk Tokiót és jelenleg minden gondot.


Igazából rohadtul nem terveztük meg, hova menjünk, de nem is baj. Majd valahol megállunk egyszer csak, amire azt mondhatjuk, tökéletesen megfelel arra, hogy kicsit kikapcsoljunk, hogy ne kelljen semmivel se foglalkozni, csak egymással. Órákig száguldozunk az autópályán, egy idő után már nem is figyelem az utat, csak Tatsuki combjára csúsztatom kezem, kényelmesen elhelyezkedem az ülésben és lehunyom szemem. A motor egyenletes zúgása, a köztünk lévő csend teljesen elnyugtat, s csak akkor eszmélek fel és nyitom ki újra a szemem, mikor a Merciben dübörgő V6-os teljesen máshogy kezd dorombolni. Jócskán sötét van már kint, így kell egy kis idő, mire felfogom, hol is vagyunk.


Kiotó mindig is a kedvenc nagyvárosaim közé tartozott, ahogy Oszaka is, így most külön örömmel tölt el, hogy ezt a nagyvárost választottuk arra, hogy kettesben lehessünk. Szívesen mentem volna valami csendes kis halászfaluba, ám a nagyvárosok nyüzsgései és forgataga jelen esetben jobb álcát biztosítanak, mint egy pár fős falucska. A tengerpart közelében szerencsére elég sok hotel van, ahol éjszakára meghúzhatjuk magunkat, s ugyan gőzöm sincs, Tatsuki mennyire ismeri a helyet vagy a környéket, hirtelen támad egy kurva jó ötletem. Szerintem legalábbis az és csak remélem, hogy neki is bejön, amit beajánlok. Kicsit távolabb a várostól van egy hotel, mely úgy lett felépítve, hogy magasabban lévő szobáinak ablakai mind a tengerre, mind pedig Kiotóra nézzenek, így a hatalmas panorámaüvegeken keresztül a kilátás egyszerűen lenyűgöző. Ehhez a hotelhez irányítom Tatsukit. Ha az óriáskerék bejött neki, ez sem lesz ellenére, ebben biztos vagyok. Az pedig mindenképpen dobni fog egyet az egészen, hogy az ég tiszta és telihold van.


Kiveszünk egy szobát éjszakára valahol a negyvenedik emelet magasságában, ami már kellően magasan van ahhoz, hogy annyira ne akarjak órákig az erkélyen elidőzni, lévén minden üvegből van. Legyen már élmény a dolog, nem? Engem azért valahol simán frusztrál az, hogy az üvegnek hála olyan érzést kelt az emberben, ha kimegy a teraszra, mintha a levegőben lebegne. Jó, persze, én vagyok a hülye, amiért ezt a hotelt választottam, de még mindig hiszem, hogy ami nem öl meg, az erősebbé tesz. Bár azért jelenleg kezdek aggódni, ismerve Tatsukit. Mindenesetre a kilátás kurva jó és villany sem kell, mert a hold fénye majdnem nappali világosságot biztosít.

- Hogy tetszik? - kérdezem meg vigyorogva Tatsukit.

- Bejön - válaszol ennyivel, de az arcára van írva, hogy ennél azért egy kicsit többről van szó. - Fogok ide visszajönni rajzolni - mondja komolyan, még mindig a látványra tapadva, ez pedig újabb mosolyt csal arcomra. Tényleg örülök, hogy elnyerte a tetszését. - Bírom a fényeket. Szép. - Csókot nyomok ajkaira, majd a teraszajtóhoz megyek és kitárom azt. Azért jelenleg nem vagyok annyira faszagyerek, hogy ki is menjek, így csak ott megállva gyújtok rá és a cigarettafüsttel együtt szívom magamba a tenger friss illatát. Kellemes időnk van, határozottan.

- Szeretem ezt a helyet - vallom be neki. - Egyszer-egyszer elugrottam ide egy éjszakára. Gondolkodni tökéletes - mosolyodom el és újra beleslukkolok a cigibe, mire Tatsuki mögém lép és átkarol. Teljesen hozzásimulok és csak figyelem a város éjszakai fényeit.

- Mindig bírtam benned, hogy feszegeted a határaid, mint egy nemnormális - mondja őszintén, széles vigyorral. - Adj egy slukkot! - kéri. Felnevetek és odanyújtom neki a cigim, ő pedig beleszív. - Kössz.

- Sosem szerettem unatkozni, hát találtam magamnak mindig valamit, amivel elvagyok, legyen az a határaim feszegetése vagy bármi más. Sosem álltál meg megnézni az embereket? Mind csak engedelmeskednek, a félelem rabjai. Mindig úgy vélekedtem, hogy élni kibaszott könnyű, döntéseket hozol és soha nem nézel vissza, hát feszegettem a határaim, hogy tudjam, mi az, amit még elbírok, ami még nem öl meg - vonom meg vállam.

- Nem igazán álltam meg, mert akkor elkaptak volna. Én mentem előre, tapostam le mindent, ami az utamba került, de a félelmet kihasználtam, szóval ismerem. Már tudod, meddig érsz el, hol húzódnak a határaid? - kérdezi dorombolva.

- Még van mit feszegetni - válaszolok elmosolyodva, majd kibontakozom az ölelésből és kilépek a teraszra. Ez is egy olyan határfeszegetés számomra, amit eddig nem mertem megtenni, akárhányszor jöttem el ide, csak megálltam az ajtóban és onnan néztem a tájat. Épp itt az ideje megtudni, mennyit bírok még el ebből is. Az óriáskerék egy dolog, ez azonban teljesen más. Másfajta érzés kerít hatalmába, ahogy egészen kisétálok az üveglapon a szintén üvegből készült falig, s megkapaszkodom benne. Gőzöm sincs, meddig leszek képes itt állni, vagy hogy vissza fogok-e tudni menni a szobába, de ez izgat egyelőre a legkevésbé. Eldöntöttem, hogy megteszem. Tatsuki persze félelem nélkül lép utánam. - Most először jövök ide ki - vallom be neki csendesen.

- Félsz? - kérdezi csendesen, mosolyogva. Kilép mellém, a tájban, városban, látványban gyönyörködik, de szemem sarkából rápillantva látom, hogy azért figyel rám is.

- Félek.

- A félelem természetes, aki nem fél, az nincs tudatában annak, hogy él és az élet múlandó, elveszíthető.

- Ez tény. Ám az olyan ostoba félelmek, mint ez is, csak gyengítenek.

- Minden félelem ostoba - jelenti ki mosolyogva. - Félni az állatoktól, a haláltól, vagy bármi mástól teljességgel felesleges, hiszen a félelem nem ment meg. Viszont a félelem nagyon jó is lehet, ha túljutsz azon, hogy lebénulsz tőle. A félelem gyorsít, erősít - magyarázza komolyan.

- Nekem pedig most ez volt a célom, nem lebénulni attól, hogy kiléptem ide - mondom komolyan, majd elengedem az üvegfalat és Tatsuki felé fordulok. Izgat, milyen lehet itt szeretkezni, talán ez lenne a következő lépés, amivel ezen határaimat feszegetem, ahogy a tűvel kapcsolatban is. Utálom az injekciókat, mégis hagytam, hogy átszúrja a nyelvem, majd én magam kértem, hogy tetováljon meg, azonban mikor injekciót akart adni, egyszerűen berezeltem, holott teljesen feleslegesen. Az első mindig nehéz, a többi már...

- Mire gondolsz? - kérdezi megint dorombolva, mosolyra húzva a száját.

- Hogy tovább feszegetem a határaimat - lépek oda hozzá, majd átkarolom testét egészen hozzásimulva és dörgölőzve szinte, hogy érezze is, mire gondolok.

- Pontosan hogyan képzeled azt el? - kérdezi somolyogva, dorombolva, miközben belemarkol hátsómba. Most el kellene hinnem, hogy lövése sincs róla? Aham. Ezt mesélje be másnak. Elvigyorodom.

- Mintha nem tudnád, hogy arra vágyom, hogy itt kefélj meg - vigyorgok rá angyalian, ő pedig felnevet.

- Azt tudom - árulja el tovább markolászva fenekem. - Azt mondtam, pontosan - húzza tovább az agyamat. Ha most nem lennék rá beindulva annyira, mint amennyire be vagyok, akkor egyszerűen leülnék és komoly pofával elkezdeném neki mesélni a méhecske és a virág már val'szeg tökéletesen ismert esetét, míg rá nem jönne, hogy pontosan mit akarok, vagy míg meg nem unná a dolgot és rohadtul nem szarozva kenne fel erre a szar üvegfalra.

- Nagyon is tisztában vagy te azzal a pontosannal - mordulok rá játékosan. - Vagy azért részletezzem, hogy eltökélt szándékom a végtelenségig, vagy legalábbis addig hergelni téged, míg el nem szakad nálad a cérna és végre felkensz erre a hülye üvegfalra, hogy megkefélhess? - kérdezem be komoly képpel.

- Részletezd – mondja, de közben nekitol a legközelebbi falnak. – Tudod, hogy imádlak hallgatni – közli vigyorogva, s lehúzza a felsőmet.

- Mást szeretsz te hallgatni, nem az én pofázásomat - vigyorgok rá, miközben elkezdem megszabadítani nadrágjától.

- Nocsak, te jobban tudod, mint én? - incselkedik tovább vetkőztetve. Nem túl finomkodó mozdulatokkal rángatja le rólam a nadrágot az alsónadrággal együtt.

- Volt időm rájönni - heccelem továbbra is, majd elvigyorodom, s miközben lerángatom róla a nadrágot és alsót, letérdelek elé felpillantva rá. Tatsuki mondanom sem kell, hatalmas vigyort villant és elégedetten húzza végig ujjait állkapcsomon. Tudtam én, hogy tetszeni fog a dolog. Éhesen nyalok végig ajkaimon, miközben szemébe nézek, majd mélyen torkomra engedem őt, s lassan kényeztetni kezdem. Hol az ékszerrel simítok végig farkán, hol nyelvemmel húzok nyálcsíkot teljes hosszára, mielőtt újra torkomra engedem őt. Tatsuki arca, ahogy mindig, most is megmerevedik az élvezettől, de hála a hold fényének, szemeiben látom az elégedettséget. Továbbra is csak lassú tempóban kényeztetem, várva, hogy tényleg szakadjon az az utolsó cérna, ahogy beharangoztam neki, szerencsére azonban nem sokáig hagy így játszani, hajamba markolva húz fel lassan magához, én pedig elégedetten felszusszanok. Kilép előlem, majd az erkély korlátja felé kezd el tolni és előre dönt. Szédít ez a magasság, így kénytelen vagyok pár hosszabb pillanatra lehunyni szemem. A szívem épp ki akar ugrani a helyéről, de én akartam ezt, hát nem fogok megfutamodni. Tatsuki kezeim rányomja a korlátra, majd rácsap fenekemre és egy kicsit meggyúrja. Na bekaphatod! Végül mancsa csípőcsontomon előre kúszik, hozzáér farkamhoz, ám mielőtt játszani kezdene velem, még ujjait a bőrömbe nyomva húz végig combom belső felén. Megremegek, ám ez a remegés most nem csak annak szól, hogy kibaszottul élvezem, amit művel velem, hanem annak is, hogy másik kezével gerincem vonala mentén is végigkarmol, s egy jóleső nyögést csal elő belőlem. Leguggol mögöttem, térdeire ereszkedik, s míg baljával combom cirógatja, másik kezével farkam kezdi el ingerelni, végül pár pillanat múlva apró, mély, de nem erős harapást mér combomra. Egy kicsit megugrom, s még jobban kapaszkodok a korlátba, mire Tatsuki elkuncogja magát. Marha vicces, de tényleg. Szar onnan felkaparni ám!

- Milyen érzés? - kérdezi őszinte érdeklődéssel, majd lassan megismétli a harapást egy kicsit feljebb, de kezei továbbra sem állnak meg. Le lehet ezt írni egyáltalán? Kétlem. Az adrenalintól a szívem vadul ver, kezének játékától a vágy járja át testem, miközben szédít a magasság és a két különböző érzés egyszerre... Ezt kibaszottul nem lehet leírni, érezni kell. Az egész egyszerre őrjítő és...

- Félelmetes - nyögöm megremegve.

- Visszavigyelek a falhoz? - kérdezi komolyan.

- Nem - felelek neki határozottan, fejem is megrázva. Ahhoz még mindig kurva jó ez az egész, hogy hagyjam, hogy legyőzzön. Tatsuki játékosan végignyal combom külső oldalán, baljával ismét meggyúrja hátsómat, majd nekiáll ingerelni. Megint megremegek a játékától, ismét felnyögök fejem lehajtva, gerincem ívbe hajlik, és szédülve élvezem ezt a helyzetet, s mikor már egyszerűen alig bírok az őrjítő vággyal, hogy érezzem őt magamban, türelmetlenül mordulok egyet, Tatsuki pedig benyálazva ujját belém tolja azt. Még mindig egy kicsit játszik velem, még mindig egy kicsit kínoz egyre több nyögést csalva elő belőlem. Seggembe harap, amit egy apró kiáltással és elégedetlen mordulással jutalmazok, ő pedig feláll mögöttem. Végigsimít ujjaival gerincemen, majd belém nyomul. Egy újabb sóhaj szakad fel tüdőmből, gerincem ismét ívbe hajlik az érzéstől, s a város fényeiknek látványa, a magasság tudata és érzete, s az, hogy bennem van, megint elszédít, s még erősebben kapaszkodom meg a korlátban. Tatsuki megtámaszkodik és -kapaszkodik csípőmben baljával, míg jobb keze testem simogatja. Ha azt várja, hogy kicsit elnyugodjak alatta, akkor reggelig itt állunk, mert jelenleg ez képtelenség, ahhoz túl intenzív és túl vágyott ez az egész. Lassan kezd el megdugni, nem tud és ahogy érzem, nem is akar a végtelenségig várni, amit most rohadtul nem bánok. Nem tudom, meddig bírnám még így vagy ezt, így is sanszos, hogy le kell innen szednie ahhoz, hogy visszajussunk a szobába, de ezt kár lett volna kihagyni minden félelmem ellenére. Tatsuki fokozatosan gyorsít a tempón, s a végére megkapom azt a vad kefélést is, amire annyira vágytam az elején, amiért képes voltam a saját határaimat is feszegetni.


Nem bírom tovább, nyögve-zihálva, remegő testtel élvezek el Tatsuki alatt, s megint meg kell kapaszkodnom, mert a lábaim nem bírnak el. Segít talpon maradni, s pár durva és erőteljes lökés után végül követ engem a mámorba, majd továbbra is bennem maradva simogat át testemen. Azt hiszem, megint mindenem remeg. Miután rám hajol, átfogja mellkasom és alhasam, majd belecsókol nyakamba én pedig halványan elmosolyodom.

- Most hogy érzed magad? - kérdezi rekedtes, búgó hangon.

- Remeg mindenem a beteljesüléstől, szédít a magasság továbbra is, ugyanakkor a biztonság az, ami átjár - vallom be neki csendesen, egy apró szusszanással.

- Biztonságban is vagy - mondja a hangjából hallhatóan mosolyogva, majd úgy húzódik vissza tőlem, hogy csókokat nyom hátamra. Utána lefejti mancsaim a korlátról és a karjaiba vesz. Tudom, mellette mindig ezt érzem; a biztonságot, s a belé vetett bizalmam most is teljesen nyugton tart. Tatsuki becipel a szobába és a kanapéra fektetve telepszik fölém. Tetszik a látvány, a hold fénye különlegessé teszi őt, megközelíthetetlenné. Nem eresztem. Kénytelen elfeküdni mellettem, s némi helyezkedés után úgy karol magához, ahogy mindig teszi, mielőtt aludni térnénk. Máshogy már szerintem egyikünk sem képes pihenni. Még egy darabig hallgatom egyenletes szuszogását és végül engem is elnyom az álom.