210.

Jeremy

Deonnal mindig élvezet az edzés. Valahogy sokkal játékosabb, mégis hasznosabb is. Persze nem tudta meghazudtolni magát, ma is kaptam csikirohamot. Már kezdem megszokni, a végére talán immunis leszek rá. Valahogy pont az a jó benne, hogy nem megy vérre. Tudom, hogy Deon tanítani akar, nem pedig olyan leckéket adni nekem, mint Tatsuki, éppen ezért nem bánt, csak mikor nagyon muszáj. Furcsa érzés, hogy nem mondtam el neki semmit, de képtelen voltam rá. Lett volna elég lehetőségem, de nem tettem meg. Mindegy, talán majd egyszer.


Vigyorogva indulok el Yoshi szobája felé, kíváncsi vagyok, mi van vele, ennek megfelelően nagy lendülettel lépek be az ajtón, de a mondat bennem ragad a levegővel együtt. Mi a franc...?! Tatsuki! Más nem lehetett, ebben biztos vagyok. Yoshi már csak nyöszörög, fel-felüvölt, én meg egyedül szart sem tudok csinálni. Azonnal tárcsázom Bakarit. Fogalmam sincs, merre lehet, de imádkozom, hogy házon belül találjam. Kicsöng, majd Bakari sajátos hangját hallom.

- Mondd!

- Azonnal gyere Yoshi szobájába! - Nem kérek, hanem parancsolok. Tudom, hogy hiba, de nem tudok uralkodni magamon, most nem. Mire volt ez jó? Tudni akarom, miért tette! Bakari kinyom és pár perc múlva meg is érkezik, én pedig idegesen állok az ágy mellett. Nem tudom, mit mondjak, gondolom, ő is érti, legalábbis remélem.

- Hú baszd meg! - szalad ki a száján. Hú! Nagyobb a gáz, mint gondoltam. Azt hiszem, vissza kell vennem nagyon, nem hiányzik pár pofon még nekem is. De legalább nem csak én érzem ezt. - Ezt nem hiszem el! - És már emeli is a fülére a telefont. - Teruki, hozz magaddal két erős testőrt Yoshimihez, de kurva gyorsan! - Azzal kinyomja. Az, hogy így beszél, teljesen kiakaszt, lever a víz. Mennyire lehet nagy a baj? - Remélem, ez volt az utolsó alkalom, hogy felbosszantottad, mert ennél mindig csak keményebb leckéket kapsz, te hígagyú! - morog Yoshiminek. Esélye sincs válaszolni, én pedig egyre jobban kibukom. Kisvártatva megérkezik Teruki két megtermett férfivel, de az a döbbenet, ami az arcukra van írva... A pánik egyre jobban eluralkodik rajtam. A francba!

- Egy perc és jövök - nyögöm Bakarinak, azzal kivágtatok a fürdőbe és a fejem a csap alá nyomva nyitom rá a hidegvizet. Muszáj, hogy csináljak valamit, mert ez egyre rosszabb lesz csak. A francba! Nem bírom tovább, kerítek egy törölközőt és nem is gondolkodom, csak előkapom a telefonom és írok egy SMS-t Tatsukinak: “Beszélni akarok veled!”. Közben hallom, ahogy az ágy visszakerül a helyére, mire berobogok a szobába. Yoshi Bakari karjában fekszik, látom a szenvedését, és ez könnyeket csal a szemembe. Mit csinált már megint ez a hülye? Bakari visszafekteti az ágyba és rögtön elkezdi ellátni, én pedig küzdök magammal, az indulataimmal, a félelmemmel, mindennel, ami bennem van.

- Ti ketten elmehettek - közli a két megtermett pasassal, azok pedig biccentenek, majd elhagyják a szobát. - Teruki, pakolj elő, aztán vidd innen a kölyköt! - parancsol a férfire, s már el is tűnik a fürdőben. Nem megyek sehova, nem!


Yoshi vérzik, kegyetlenül. Valszeg felszakadt a varrata, ráadásul a bordái, a sebei... Miért történt ez most? Már megint mi a fene van?! Fel tudnék robbanni. Persze Teruki nem ellenkezik, csinálja, amit parancsba kapott, előszedi az orvosi táskát, majd hozzám lépve kezd el kiterelni. Nem megyek! Nem! Azonban hiába vergődök és ellenkezek, a vállára csap, miközben lefogja a kezeim. Utálom, hogy kicsi vagyok, hogy nem vagyok elég erős és a tehetetlenségemben már csak sírni tudok. Nem tudom, hova visz, de egy ágyon landolok, majd visszahúzódik tőlem. Na nem! Ezt nem! Már pattanok is fel és nekiesnék, ám egy horgas mozdulattal visszalök az ágyra. Ettől csak még dühösebb és idegesebb leszek, ráadásul nem tudom levezetni sem.

- Zavarnád csak Bakarit - szólal meg nyugodtan. Hogy a francba tud mindenki ennyire nyugodt lenni?! - Fontos neked Yoshimi élete, igaz? Akkor hagyd, hogy Bakari megmentse.

- Nem Bakarit akarom megfojtani, hanem Tatsukit! - válaszolok vissza dühösen. Remeg a hangom és csikorgatom a fogaim, ezzel próbálva úrrá lenni a dühömön.

- Tönkremennek így a fogaid - tájékoztatja nyugodtan. Leszarom, de azért abbahagyom. - Tatsuki most Asame-samanál van, ha rájuk törnéd az ajtót, az nem lenne túl okos lépés.

- Bassza meg! - üvöltök. Nem tudom, miért, de így könnyebb most. Félek, kibaszottul félek és most nincs kihez menekülni. Nem merem felhívni Deont, mert ha én nem rontok be, ő képes rá. Pláne, mert a tetováló gondolom, neki sem szólt, hogy látogatását teszi itt. Elvágom magam az ágyon és hagyom, hogy feltörjön a zokogás belőlem. Így, hogy nem tudom, mi történt... Nem tudom elhinni! Már megint mi a szar van?! Beszélni kéne valakivel, akárkivel... De kivel? Teruki meg nem fog innen kiengedni, ebben biztos vagyok. Akkor most mi legyen? - Van nálad cigi?

- Van. - És már landol is egy doboz mellettem. Mentolos. Tök mindegy, jó lesz. Ugyan remeg a kezem, de már húzok is ki egy szálat és meggyújtom. Hatalmasat slukkolok belőle és sokáig lenn tartom, majd lassan fújom ki.

- Köszönöm és ne haragudj! - Kezdem visszanyerni perpill az irányítást magam felett, de nem tudom, meddig lesz ez így. Nem vicceltem, ha most Tatsuki elmegy egy szó nélkül, akkor... Akkor mi lesz? Semmi... De akkor sem teheti ezt velem! Ha nem jövök most, ha csak órákkal később találjuk meg, ha meghal... Ugrálnak a mondatok és a gondolatok a fejemben. Nem akarok még csak gondolni sem rá, fáj és nem értem. Vagy pont azért fáj, mert nem értem. Már magam sem tudom, mit kéne hinni. Végzek az első szállal és már veszem is ki a következőt. Ha kell, majd pótolom a testőrnek, de most szükségem van rá.

- Biztos vagy benne, hogy ez a megoldás? - kérdezi meg nyugodtan, továbbra is szikáran ácsorogva az ajtó és az ágy között. Felnézek rá, igazából most döbbenek rá, hogy sosem figyeltem meg rendesebben. Nem sokkal magasabb, mint én, na jó, ez túlzás, olyan nyolc-tíz centi lehet köztünk. Az arca komor, barna szemei azonban komoly értelmet mutatnak. A haja is barna, összességében tök helyén van. Igazából nem értem, mire gondolt, aztán leesik, hogy a második szál van a kezemben éppen, hogy csak elnyomva az elsőt. Nem tudom... Már semmit sem, de elmegy a kedvem a dologtól és visszarakom a dobozba, majd vissza is dobom neki inkább. Elkapja és zsebre teszi.

- És most itt fogunk ülni és bámuljuk egymást? - Bár ő még bőven áll, de mindegy. Hirtelen megnyugodtam, az indulatot úgyis Tatsukinak tartogatom. Nem érdekel, ha megüt, megver, megaláz, de ezt most nem fogom szó nélkül hagyni. Sosem bántott, hát meglátjuk, most ezzel sikerül-e kiharcolnom. Nem hiszem, sokkal inkább, hogy bepakol a hideg zuhany alá, vagy valami hasonló.

- Tulajdonképpen csak arra kaptam utasítást, hogy vigyelek el onnan, de van dolgom, úgyhogy ha nincs szükséged rám, el is mehetek akár.

- Nem mehetek veled? - próbálkozom be. Nem akarok itt maradni, de egyedül lenni sem, szóval mi lenne, ha összekötnénk a kellemeset a hasznossal? Meglepődik. Nem erre számítottál? Akkor mégis mire?

- Jöhetsz, legalább nem kell kétszer fordulnom - egyezik bele, ezzel jelezve, hogy gondolatban már be is fogott a munkába. Üsse kő, csak ne hagyjon egyedül! - Remélem, nem akarsz kicseszni velem, mert nincs kedvem szorulni a főnöknél - jegyzi meg, miközben hátat fordít és elindul az ajtó felé. Követem, de nem tudok elfojtani egy vigyort.

- Nem rád vagyok dühös és nem veled van bajom, szóval nem rajtad fogom kitölteni - mondom meg komolyan, aztán csak nem megy és kibukik belőlem a kérdés. - Mégis mire számítottál? Mert nem erre, azt láttam.

- Aki ismeri Deont, az tudja duplán, hogy semmit sem jelent, hogy kire mérges az ember - kezdi könnyedén, miközben egy raktárba megy bicegve. Furcsa így látni őt, de azt hiszem, a csípőjével lehet a probléma. Tapintatlanság megkérdezni tőle? Most még biztosan. Miért mondta azt Bakari vajon, hogy őt választotta volna mellém? Türelme és nyugalma sokkal több van, mint Yoshinak, de... Bár a testi hibák itt nem számítanak, ezt már tapasztaltam eleget. - Valami cselezésre számítottam, hogy persze, menjek csak, aztán csinálod a fesztivált, vagy kiakadsz, pedig tisztában vagyok vele, hogy kéne melléd felügyelet. Ugye nem félsz a kutyáktól? - Elvigyorodom.

- Nem félek tőlük - mondom mosolyogva. - Na látod, már csak ezért sem hasonlítok Deonra. Plusz, ha ellened cselezek meg hisztizek, akkor kevesebb marad Tatsukinak, márpedig most nem hagyom ennyiben a dolgokat - mondom meg komolyan. - Csak nem akartam egyedül maradni - vallom be ezt is.

- Nem tartozik rám, hogy ti mit csináltok. Nem vettem jó néven, hogy a haveromat kis híján a túlvilágra küldte, ráadásul nem is először, idegesít, hogy alig tudok valamit arról, hogy mégis mi a szar folyik Yoshi körül, ahogy az is bosszant, hogy sokszor úgy pletykálnak róla, Shinjiről és az egész hóbelebancról, mint a nők, de Asame testőre vagyok és amíg tőle Ryuuichin keresztül nem kapok parancsot, távol tartom magam az alvilági baromkodásotoktól - közli komolyan. Egy nagy zsák kutyatápot kapok a kezembe, egyet a vállára vesz, majd elindul a hátsó udvar felé. Tehát kutyát fogunk etetni, még jól is jön ki a dolog a végén, az állatok megnyugtatnak. Legalábbis ezt hallottam.

- Én sem fogok neked többet mondani, mert nem lehet. Az, hogy pletykálnak róluk, majd megszűnik, remélem, mert kurvára elegem van minden ilyenből - mondom meg komolyan. - Yoshi hozzám tartozik, ennyit elég tudnod, a többi nem tartozik senki másra - zárom ezt le ennyivel.

- Nem kértem információt, nem? - kérdezi higgadtan. - Bár egy valamit azért tisztázni szeretnék. A hozzád tartozik többet jelent, minthogy szeretők vagytok?

- Többet - mondom meg őszintén. Sokkal többet, de igazából nem hiszem, hogy feszegetni kéne a viszonyokat. Most már sok minden eldőlt, megfordult, felborult és így talán egy kicsit elvesztettem a biztos talajt is a lábam alól. Ráadásul furcsa, hogy nem tudom, miről szabad, vagy nem szabad beszélnem, így inkább hallgatok.

- Sejtettem. Nézd... - kezdi halkan, bevárva engem. Kíváncsi vagyok, mit szeretne elmondani. - Yoshimi... Hogy mondjam? Kedves és érzelmes, tipikus jófiú... Én úgy látom, bár nem biztos, hogy jól... de megterheli az a több. - A hangja, a szemei, az arckifejezése is azt tükrözi, hogy őszintén beszél és aggódik a barátjáért. Biztos, hogy én ezt hallani akarom? - Amíg Shinji nem választotta maga mellé, minden oké volt, de azóta... mintha folyamatosan rengetnék alatta a földet és... valahogy, mintha... kevesebb lenne. Nem tudom jól megfogalmazni, dee... nem jó neki az a több, tönkreteszi. - Vajon mit szólna hozzá, ha most elmondanám neki, hogy kicsin múlt, hogy nem ő van mellettem jelen pillanatban?

- Ez az ő döntése volt - mondom meg komolyan. - Addig nem is tudtam róla... szóval mostanáig. Egy hete árulta el nekem Tatsuki, hogy mi is a helyzet. Most viszont már nehezen van visszaút, ahhoz túl komolyan benne van. Nem tudom... Igazából Tatsukival kéne végre megvitatnom mindent, de ő mostanában nem ér rám. - Azt hiszem, nem hallatszik az a kis rossz érzés, ami elönt közben. - Nekem is megfordult a fejemben, hogy vessünk ennek véget, de nem tudom a következményeit, addig pedig nem fogok semmit sem dönteni.

- Szóval nem léphet vissza... Ez baj. Bármit is csináltok vele... Nincs más módszer? - Hirtelen nem tudok mit reagálni, és elnevetem magam. Ennél rosszabb reakciót még sosem produkáltam.

- Nem az én módszereim, ha feltűnt, én is megszenvedtem ezt az egészet. Nem én döntök, én csak egy tanítvány vagyok. Nincs beleszólási jogom a módszerekbe, nekem ugyanúgy szólnak, mint Yoshinak, ha más szinten is. Megmondtam, nem tudom, hogy lehetséges-e visszalépni és ha igen, milyen feltételekkel. Itt az én szavam nem sokat számít.

- Értem. - Leteszi a zsákot a kenelhez közel, de le kell guggolnia, hogy ne vágja földhöz, meg tudja fogni a lendületet és az arcán végigsöpör a fájdalom, ahogy ezt teszi, aztán lassan egyenesedik fel, s mintha figyelne valamire, valószínűleg befelé. Nem tudom, hogy miért, de elfog valami furcsa érzés vele kapcsolatban. A kutyák várják már, hogy ehessenek, izgatottan a kerítéshez szaladnak, ugrálnak, egymást lökdösik, de nem ellenségesek egymással. Akaratlanul is elmosolyodom ezen. - Yoshimi más, mint te. Kiváló testőr, de csak korlátok között, érződik rajta, hogy igazából sosem mondott ellent, semmiért se kellett igazán megküzdenie. Itt keményen fogják, mint mindenki mást; ugyanúgy meg kell etetnie a kutyákat, takarítania kell az ürüléküket, mint a testével és a képességeivel védeni a főnököt, teljesítenie a parancsokat, vagy őrt állni. Ezt bírja, megszokta, de ahogy idő volt megkeményednie itt, úgy most is erre lenne szüksége, ahogy elnézem viszont, hajtják, mintha üldöznék, ebben pedig bele fog roppanni - magyarázza, miközben felnyitja a zacskót, majd bemegy a kutyák közé és egyetlen paranccsal nyugalomra inti őket, mind lefekszik a földre, ezért nyugodtan össze tudja szedni a tálaikat. Azta! Nem semmi, pedig ezek a kis dögök hogy ugráltak még az előbb. Nem mondom, imádnivalóak.

- Féltem - vallom be végül felsóhajtva. - De hiszem, hogy képes rá, hogy képes fejlődni és beilleszkedni abba, amit tartogatnak neki. Szeretem. Nem akarom elveszíteni, de a céljaim is megvannak, így pedig marhára nem könnyű döntéseket hozni. Megfontolom, amiket elmondtál nekem - mondom még komolyan. - Nem akarok tapintatlan lenni, de miért sérültél meg? - kérdezem végül csendesen.

- Nem vitatom, hogy képes lenne arra, amire képzik most, csak nem mindegy, hogy azért megy bele, mert félt téged, vagy mert akar. Lehet, hogy meghalna érted, annyira szeret, annak viszont nem látom értelmét. - Kihozza a tálakat, amiket a kezeibe halmozott, majd leszórja őket a földre. A kutyák még mindig fekszenek, sem az éhség, sem a kenel ajtajának nyitva hagyása nem mozdítja őket a helyükről, fegyelmezetten várják, hogy megkapják az ételük. Mellé lépek és segítek neki megtölteni őket. - A testőrélet erről szól, megsérülhetsz, meg is halhatsz. Én szerencsés voltam.

- Szóval azt mondod, lehet, csak azért mondott igent, mert szeret? - kérdezek vissza halkan. Ha így van, az megint felborít mindent. Remek...!

- El tudom képzelni róla - válaszol őszintén, nekem meg megremeg a kezem. - A szerelem, a boldogság testőrként nehezen elérhető. Vannak páran, akiknek családjuk van, de alig látják egymást és sosem lehetnek biztosak benne, hogy lesz következő alkalom, hogy közben nem halnak meg. Ez is óriási teher mind a testőrnek, mind a családjának.

- De mit teszek, ha választanom kell közte és Tatsuki között? - Ez most hirtelen hatalmas dilemma lett, ezt a kérdést pedig fel sem kellett volna tennem hangosan. Egyértelmű, hogy Tatsukit választom. Szeretőt találhatok még magamnak, de lehetőségeket már nem.

- Én nem tudom. - A megtöltött tálakat beviszi és hiába teszi le őket a földre, hagyja ott, a kutyák továbbra is nyugodtan fekszenek. Apám! Régen annyira szerettem volna egy kutyát, de ez már bőven álom marad csupán. Mindegy, van most fontosabb dolgom is. Komolyan el kell agyalnom ezen az egészen és ezt a tetoválóval kell rendeznem első körben. Meg kell védenem Yoshit. Ha ez azzal jár, hogy összetöröm a szívét, de élni fog... Nem akarom megölni, nem akarom, hogy miattam haljon meg, de ezzel, amit tud, vajon Tatsuki életben hagyná? Észre sem veszem, hogy újabb kérdés csúszik ki a számon.

- És ha neked kéne a helyére lépned?

- Raktari, Yoshimi és én általában egy csapatban vagyunk. Hármunk közül én vagyok a legnyugodtabb és talán a legkeményebb is, de ez érthető, aki közel kerül a halálhoz, kicsit megváltozik. Raktari remek srác, gyors, eszes, Yoshimi lelkes és lobbanékony. Valahogy jól hatunk egymásra - meséli csendesen, folytatva a kutyák etetési procedúráját. Igyekszem minden lépésben segíteni, végülis nem szeretek teher lenni. - Nem tudom, mit csinál Yoshimi, fogalmam sincs, mire kellene vállalkoznom, de nekem rajtuk kettejükön kívül senkim sincs, tehát igazából nincs mit veszítenem, míg neki és Raktarinak igen.

- Rendben, köszönöm, hogy ezt elmondtad nekem - mondom meg hálásan. - Ennek ellenére fogalmam sincs, mi lesz még. Beszélnem kell Tatsukival, most már muszáj, mert ez a mai kiütött mindent. Itt az ideje, hogy végre mondjon nekem valami konkrétat és ez alapján fogok tudni dönteni. Kétségbe vagyok esve - vallom be végül. - Ez már nekem is kezd túl sok lenni.

- Deon idekerülésével nagyon sok minden változott meg, aztán jött Tatsuki, aki még több változást követelt. Ők ketten nem tisztelnek olyan szabályokat, amiket mi, amiket előttük keményen betartottunk, mert féltük Asame-sama haragját. Most is féljük, mert ő ugyanaz az ember maradt, mint aki volt, mégis változott, emberibb lett. Ettől függetlenül azt gondolom, Tatsuki egy olyan személy, akitől meg kell szabadulni, mert mindent tönkretesz maga körül. Az az ember nem képes építeni, rombolni viszont annál inkább.

- Nincs igazad. - Nem vagyok kemény, még csak a hangomat sem emelem meg. - Hiszed, vagy sem, de engem Tatsuki épít. Darabjaimból szed össze, és ha kemények is a leckék, van értelmük. A kezébe adtam mindent, mégsem érzem magam veszélyben, sőt, talán ekkora biztonságban még sosem voltam. Ugyanígy építi Shinjit is lelkileg. És ő is változik. Kívülről talán nem látszik, de nap mint nap mellette élve igen, nagyon is. Deon sem véletlenül ragaszkodik hozzá. Tudod, néha azzal, hogy összetör és újjáépít, segít neked. Legalábbis az én esetemre ez bőven fennáll. Felrobbantotta a lelkem, de ilyen erős még sosem voltam, mint most. Szépen sorban pakolja helyre a darabkákat, amivel eléri, hogy egyre jobb és jobb legyek, ugyanakkor nem öli ki belőlem, aki vagyok, nem bánt, nem büntet a gyengeségemért, az érzelmeimért, vagy éppen azért, mert vacillálok. Sosem emelt rám kezet, sosem ütött meg még akkor sem, amikor tízszeresen kiérdemeltem. Tiszteletben tartja a döntéseimet abban, amiben lehetnek és megkérdez dolgokról, ha úgy érzi, ez pedig sokkal több, mint amit kinéznél belőle.

- Ez igaz, nem gondoltam volna ezeket róla - ismeri el őszintén, azzal beviszi a kutyáknak az utolsó tálakat, majd engedi őket enni. Mind egyszerre ugrik és különösebb veszekedés nélkül lát neki a kajának, ő pedig felveszi a kiürült zacskót a földről és összehajtja.

- Azt hiszem, ki kell érdemelni, hogy erre érdemesnek tartson és utána már így foglalkozik veled - mondom meg komolyan. - Egyébként pedig nem olyan egyszerű őt eltávolítani - vigyorodom el végül. - És most? - Felnézek rá, majd előveszem a telómat, de még mindig nem jött üzenet, sem hívás.

- Ezt hozod? - kérdezi a félig üres zsákra mutatva. - Bemegyünk, kezet mosunk, én megkeresem Raktarit, aztán megyek tovább a dolgomra.

- Viszem - válaszolom és már kapom is fel a zsákot, hogy kövessem. - Mehetek még veled, vagy most már jobb lenne, ha lekopnék? - kérdezem mosolyogva, félig azért viccnek szánom a kérdést.

- Jöhetsz - felel rám pillantva, majd ahogy mondta, a zsákot kidobja, a másikat odateteti velem, ahonnan elvettük, aztán kezet mos, majd felkeresi Raktarit. A srác a közös szobájukban van, éppen pihenőn lehet, mert számítógépezik, de azonnal felpillant a monitorról és az autóverseny hangja is halkul. Nem tudom, hova siettünk ennyire, de valszeg fontos. - Segíts! - kéri csendesen, s már hátat is fordít neki, kezeit kicsit széttéve. Raktari azonnal lecsukja a gépet, lelép az ágyról, hátat fordítva lép Teruki mögé, majd összekulcsolják karjaikat. - Lassan! Lassan! Lassan! - kéri folyamatosan, miközben Raktari óvatosan, s a kérésnek megfelelően előre dől, ezzel magára húzva a férfit. Teruki arcára kiül a fájdalom, kínlódva felnyög, mikor roppan, s láthatóan megkönnyebbül. Én ugrom egyet a hangtól, meg a látványtól is. Ezután leteszi őt Raktari, majd aggódva szembe fordul vele. Nagyra nyílt szemmel figyelem őket.

- Jobb?

- Kicsit. - A felelet azonban nem elég, a fiatalabb testőr a fotelig tolja Terukit és leülteti.

- Hozok vizet. Kell fájdalomcsillapító?

- Nem. - Ezek szerint itt mindenkire jellemző a makacsság, hát ezt nem hiszem el!

- Ez mióta van így? - kérdezem meg halkan. Tényleg nem akarok faggatózni, de kicsit sokkolódtam.

- Valamivel több, mint három éve. - Raktari visszaér a pohár vízzel, amit Teruki kezébe nyom. - Nem kell ennyire körbeugrálni...

- Kuss! - vágja rá a srác. Uh! És még Yoshi a lobbanékony. - Mi a fene történt?! Kutyát etetni voltál?! Mondtam, hogy szólj, segítek! Nem azért, mert kímélni kéne, hanem mert ez van, ha nehezet emelsz!

- Előtte megemeltem egy ágyat is - közli semleges hangszínnel.

- Ááááá! - kezd kiabálni Raktari, azzal otthagyja Terukit. - Egyszer tényleg köpni fogok arra, hogy te vagy a rangidős! - szól még rá, utána pedig ránk vágja az ajtót. A férfi kuncogva dől hátra és a lábait keresztbe teszi, majd megissza a vizet, nekem meg majd’ leesik az állam.

- Ez mindennapos? - kérdezem meglepetten.

- Nem, csak ha nehezet emelek.

- Akkor miért tetted? - kérdezem minden él nélkül, pusztán kíváncsiságból. Még hozhatott volna pár embert és neki nem kellett volna semmit sem tennie. De mielőtt válaszolna, nyílik az ajtó és Shinji lép be rajta, de mintha ő is félrokkant lenne, partvist használ mankónak. Na vele meg mi történt? Igazából napok óta nem láttam itt, szóval el sem tudom képzelni, mi lehet. Amivel magamat is meglepem, hogy felé semmi indulatom nincs jelen pillanatban, pedig tartottam tőle. Kíváncsi leszek, Tatsukira hogyan fogok reagálni. Teruki meglepődik a látványán, bár inkább nemtetszés és aggodalom vegyül a vonásai közé.

- Ryuuichi? Bakari? - kérdezi komolyan. - Utoljára akkor volt ilyen kihalt ez a ház, mikor Asame lerohanta Yuuzout.

- Ryuuichi Asame-sama dolgozószobájában van Tatsukival, Bakari pedig próbálja életben tartani Yoshimit. Egyébként - fordul a felém - csak azért, mert nincs kivételezés, itt mindenki egyenlő. Mondtam, ugyanúgy ganézzuk a kutyákat és megyünk ki megvédeni Asame-samat mind, amíg itt dolgozunk. - A hangjában elszántság és szigor van, érződik rajta, hogy nem kíván másmilyen elbírálás alá esni, mint a többi testőr. Ez egyszerre ébreszt bennem tiszteletet és meg is döbbent.

- Mi történt? - kérdezi meg komolyan Shinji Terut.

- Mivel mi történt? - kérdez vissza a férfi.

- Mondjuk mióta Bakarival elhagytátok a szobámat. Gyanítom, Bakari nem hobbiból próbálja életben tartani Yoshit, lévén, amikor ott hagytam őt, jól volt.

- Tatsuki - mondom egyszerűen Shinji szemébe - elbeszélgetett Yoshival, aminek eredményeként felszakadt a varrása. Meg valahogy rákerült egy ágy is. - Muszáj vagyok így előadni, különben megint rám tör a félelem és a káosz, ami bennem kering. - Veled mi történt? - kérdezek vissza most már kedvesebben. Nem ilyennek tűnt délelőtt Yoshinál. Shinji mérgesen fújtat egyet.

- Semmi. - Ezek szerint az elejéhez nem kíván semmit sem hozzáfűzni. Remek, igazából nem érdekel annyira, hogy ő mit gondol a dologról, ellenben most felmegy bennem a pumpa, jelen helyzetben nagyon nehezen viselek el bármit is.

- Ezek szerint már vak is vagyok - vonom meg a vállam. Kurvára kezd elegem lenni mindenkiből. Egy perc alatt fordul megint a hangulatom.

- Ha így érzed... - Na baszd meg!

- Te sem mondhatsz vagy mondasz semmit arról, hogy mi folyik Yoshimi körül? - kérdez közbe Teruki. Na erre viszont kíváncsi vagyok.

- Nem tisztem erről beszámolni senkinek. Részben mellettem van, engem kell védenie. A többiről az illetékest kérdezd.

- El tudod nekem intézni, hogy időt szakítson rám? Lehetőleg még ma.

- Talán megoldható.

- Te beszélni akarsz vele? - Fordulok meglepetten a testőr felé. Ez most egy újabb olyan húzás, amire nem számítottam.

- Ha más nem ad, adhat vagy tud adni normális információkat, akkor igen - válaszol. Ettől nem érzem jobban magam, ráadásul akarok egyet tombolni előtte Tatsuki idegein, vagy akkor inkább utána. Mert nem hiszem, hogy jól jönne ki.

- Meddig vagytok ma itt? - kérdezem meg komolyan Shinjit, nem véletlenül többesszámot használva. Nekem meg talán vele kéne beszélnem, bár ebben nem vagyok biztos.

- Nem tudom. Már rég elhúztunk volna a faszba, de dolgom volt - jelenti ki, majd Teru felé fordul. - Megcsörgetlek, ha aktuális a dolog. - Erre csak a testőr biccent.

- Beszélhetek veled négyszemközt? - kérdezem meg végül, mert ezt így nem fogom kibírni. Int nekem és egy félreeső helyre megy, ahova követem.

- Mit akarsz?

- Tudtad, hogy Tatsuki mire készül?

- Nem, de ha tudom, sem akadályoztam volna meg benne, Yoshinak pedig kurvára ki kellett basznia a biztosítékot ehhez Tatsukinál.

- Tisztában vagyok vele, de tudni akarom, hogy mi történt, szóval mielőtt megléptek kefélgetni, beszélni akarok vele - közlöm ellentmondást nem tűrően.

- Tedd meg! A lábad ott van, ahol eddig, a szád is, nem tömte be még semmivel, ne én oldjam meg a kommunikációs fogyatékosságaid, ha lehet!

- Ezt a betömősdit szerintem ne részletezzük! - vágok vissza neki. - Amúgy meg kapd be te is! Kurvára elegem van az egészből, végre kinyögnéd, mi a kurva isten bajod van velem?!

- Arról maximum csak álmodozhatsz továbbra is, bár díjaznám, ha éjszakánként nem rám vernéd ki a farkad unalmadban - jelenti ki nyugodt ridegséggel, semmitmondó arckifejezéssel. Lassan, de biztosan kezdek robbanásig feszülni. Érzem, ahogy megremegek az indulattól, de még tartom magam. - De hát... egy szajha mindig szajha marad. Tény, hogy szájkaratézni azt kibaszottul tudsz, csak semmi mást nem domborítasz.

- Rád nem is, maximum Tatsukira. - Villantok neki egy vigyort, de hatalmas ellenállás kell magamban, hogy ne törjön ki belőlem az indulat és el tudjam fojtani. - Szóval domborítani? Azt hittem, domborítottam már neked, de mintha nem vetted volna észre sem. Egyébként meg szíved joga azt gondolni rólam, amit akarsz, de ne aggódj, ha tanultam a dolgokból, meglátjuk. A féltékenységedet meg ne rajtam töltsd ki, nem tehetek róla, hogy nem vagy elég Tatsukinak egyedül! - húzom gúnyos mosolyra szám. Shinji felnevet, de már leszarom ezt is.

- Nincs értelme ennek a beszélgetésnek. Lököd a szöveged, de semmit nem mondasz vele. Majd ha érdemi tartalom is lesz mögötte, visszatérünk rá, addig nyugodtan nyeld csak tovább az indulataidat - indul el végül. Rohadj meg! De ha most utána lépek... Bassza meg mindenki, hát nem mindegy?! Szarok bele az egészbe most már, így elvágtatok Shinji mellett, de finoman csukom be az ajtót magam után. Menekülnöm kell, nem bírom ezt itt tovább. Ugyanaz az érzés tart fogva, mint mikor kiugrottam az ágyból Yoshi mellől. Menekülni, el innen... De merre? Gondolkodás nélkül ugrom neki az egyik folyosónak, nem gondolkodom, csak őrült módjára keringek rajtuk. Vagy megállít valaki, vagy ha látom a kiutat, meglépek. Valaki követ, érzem, de nem akarom, hogy elkapjon, akkor lesz valami, tudom. Előle is meg kell lépnem, muszáj, így gyorsítok, szinte futok, valahol csak van innen kijárat. Muszáj, hogy legyen. Random benyitogatok szobákba, aztán egyszer csak berepülök az egyiken. Abban a pillanatban fordulok is meg és lendületből ugrom neki az illetőnek. Nem sikerül, elvétem és az a valaki lefog, nekipasszíroz az ajtónak. Alig tudok mozdulni, de küzdök, nem adom fel, nem fognak elfogni, nem mondok semmit, menekülni kell.

- Jeremy. Jeremy! Nyugodj meg, nincsen semmi baj! - beszél hozzám. Persze, ez csak a beetetés, majd utána.

- Eressz el! Engedj el! - kiabálok, mert nincs jobb ötletem. Ez persze nem történik meg. Erős kezek húznak magukkal, aztán már csak a hideg vizet érzem a nyakamban. Prüszkölve, fulladozva állok, azt sem tudom, hol és miért, még mindig nem látok rendesen, csak foltokban. - Mi...? - De csak ennyire futja most, közben a lábaim is feladják és szépen térdre esnék, de a férfi megtart, sőt, meg is emel kicsit.

- Szedd össze magad! - kéri hangosan Teruki, hogy túlharsogja a víz zubogását. Bólintok és igyekszem talpon maradni, de már megint kibaszottul fáj a fejem.

- Menjünk innen! - kérem dideregve, alig hangon. Fél karral átfog, a másikkal elzárja a csapot, majd kilép a zuhanytálcából, de még mindig a testéhez fog, majd törölközőt borít a fejemre és leültet a székre, ami ott áll bent. Szédülök és a fejem majd’ szétmegy. - Fájdalomcsillapító? - Csak szavakat tudok nyögni.

- Milyen kell?

- Amitől nem robban fel az agyam - nyöszörgöm, de már a kezemet is a fejemre szorítom.

- Jól van. - Azzal felnyalábol és valahova elindul velem. Nem kéne hagynom, de nem tudok ellenkezni sem. Mikor belépünk, már tudom, hol vagyunk és szorosabban kapaszkodom belé, de Yoshi már láthatóan csak pihen, miközben Bakari az eszközökkel van elfoglalva. - Erős fejfájás-csillapító kéne - szólal meg.

- Mi történt? - vonja őt kérdőre Bakari.

- Valami rohamféleség lehetett, de nem igazán tudom - válaszol, közben pedig leültet az ágyhoz közel húzott fotelba. Bakari nekiáll masszírozni, mire halkan felnyögök, de hagyom neki.

- Töröld meg addig a fejét - kéri a testőrt, az pedig óvatos, lassú mozdulatokkal így tesz.

- Emlékszel, mikor kiugrottam az ágyból? - suttogom az alviláginak címezve a mondandóm. - Megint olyan volt.

- Elég ennyi, vagy kell fájdalomcsillapító? - Nemet rázok a fejemmel, aztán abba is hagyom gyorsan, mert ez nekem nem megy még.

- Ez Jeremynél szokásos?

- Úgy fest. A gerinced?

- Nem esett jól sem az ágyemelés, sem a kutyatáp kihordása, sem pedig ez, de megmaradok.

- Mégis kérek - nyögöm végül be, mert nem tudok felülemelkedni most rajta. Bakari elenged és pár perc múlva érzem, ahogy beadja az injekciót. - Mi ez?

- Fájdalomcsillapító, amit kértél. Te menj átöltözni és lepihenni! - küldi el Terukit, mire az biccent és már indul is.

- Nem az, azt tudom - mondom kicsit durcásan. A fejem fáj, nem hülye vagyok... - Mitől van ez?

- Erős érzelmi hatásra megtörténik fejgörcs, a tudatvesztés pedig arra való, hogy ne kelljen szembesülni azzal, ami van. Nem természetes a pánikroham, ráadásul kemény lelki sokk váltja ki. Vagy nem ezt kérdezed?

- De igen - mondom meg csendesen. - És ez mindig így marad?

- Nem rajtam múlik. Neked kell megtanulnod kezelni az indulataidat. Ha visszafojtod, sokkal hevesebben fognak kitörni belőled.

- Értem, de... nem tudom, hogyan kell. Csak úgy jön, de akkor kiseper belőlem mindent, nem nagyon tudok ellene tenni - mondom meg komolyan. Vagy mégis? Ezen még el kell gondolkodnom.

- Tudod, elég ésszerű volna akkor kitombolni magad, amikor még magadnál tudsz maradni. Egy marék homokot sokkal könnyebb a másik képébe dobni, mint rálapátolni egy egész dombnyit - mondja nyugodtan. Igaza lehet, így még sosem gondoltam végig a dolgot. - Ha így kezeled az érzelmeidet, valószínűleg kontrollálhatóbb lesz a helyzet - állapítja meg. Val'szeg... Nem a legjobb kilátások, de jobb, mint amiben most vagyok. - Vágj vissza! - biztat könnyedén, nyugodtan. De... ezt lehet? Bárkinek? Bármikor? - Védd meg magad, állj ki magadért! Ezek nélkül amúgy is halálra vagy ítélve, mint alvilági, hiszen szükséged lesz arra, hogy szóban is meg bírd vívni a csatáidat, meg tudj győzni embereket, el tudj nekik adni valamit, vagy alkut bírj velük kötni. Bármilyen rizikós a helyzet, észnél kell maradnod és mivel mindig egyre nagyobb lesz a felelősséged, egyre több minden múlik majd rajtad, ha jól csinálod, ennek a súlyát érezni fogod. Egyelőre csak a saját életedért felelsz, mellékesen megkaptad Yoshimiét, de később csak tőled függ, hogy egy önmagát megvédeni képes tetováló leszel, aki elbír a hozzá érkező rosszarcokkal, vagy mint Tatsuki, Tokió egyik legnagyobb kutyája és egyben réme - magyarázza el. Amit lefest... Egy percig nem gondoltam erre így, de tudom valahol mélyen, hogy igaza van. - Te is már kutya vagy, hát mutasd ki a fogad fehérjét! Ne fogd vissza magad, ha bele kell marnod a másikba, akkor tedd meg! - Könnyű azt mondani! Pláne, hogy... annyira kicsinek és senkinek érzem magam néha. Olyannak, akivel bárki elbánik. Talán pont ezt kéne megváltoztatnom sürgősen. - Légy rá kész, különben magadba marsz! Hiszen ez - mutat most tenyérrel felfelé rám - az, önmagadba marás. Láttam igazi kutyát, amelyik a saját lábát harapdálta, mert a testtudata nem terjedt addig, hogy az hozzá tartozik, ezért nem kell irigynek lennie vele az élet miatt. Ilyen képet akarsz festeni magadról? - kérdezi meg higgadtan, miközben megcsippanó telefonját előszedi. Nem! Egyértelműen nem! - Akkor legyél kedves végre kiadni magadból az indulataidat, nem megvárni, amíg szétrobbantanak. - Mondandója befejeztével megnézi az sms-t, amit kapott, majd mérgesen felsóhajt. - Megmaradsz és tudsz figyelni Yoshimire? Át kéne ugranom Shinjihez. - Vágok egy grimaszt, de azért válaszolok.

- Megmaradok, menj csak. És köszönöm - mondom komolyan. - Ugye visszajössz? - kérdezem azért meg a biztonság kedvéért.

- Vissza. Szóljak Raktarinak, hogy addigis legyen itt? - kérdezi meg.

- Ne... Igen - mondom végül csendesen. Jobb lesz, ha van itt valaki. Nem tervezek kiborulni megint, de ha történik valami, egyedül szart sem tudok csinálni. Bakari biccent és már megy is, majd ahogy ígérte, megjelenik Raktari. Azt hiszem, lassan mindenkivel megismerkedem, ha akarom, ha nem. - Szia - köszönök neki halkan.

- Szia. Hogy van?

- Bakari szerint most már jobban. De nem tudom... - vallom be komolyan. Furcsa látni az arcán a sajnálatot. Tudom, hogy ő is jó barátja Yoshinak, de... valahol az én hibám, hogy a srác most ott fekszik és úgy, ahogy fekszik. - Tőled is kapok fejmosást? - kérdezem meg végül. Megrázza a fejét, de barna szemeiben még mindig azt a furcsa csillogást látom. Leül az ágy szélére és óvatosan megdörgöli Yoshi vállát.


Az agyam még mindig lüktet, bár már jóval kevésbé vészes, mint mondjuk tíz perce. Meg kéne próbálni felállni és eljutni az ágyig, de még adok magamnak öt percet. Na jó! Gyerünk! Felállok, de abban a pillanatban meg is szédülök, de kitartok, bár eléggé kacskaringósan sikerül még járnom. Pár lépés... Még egy, még egy... Hú, de rohadt messze van az az ágy! Pedig azt hittem, közel van, mivel a fotel is közelebb volt tolva. Igazából csak négy lépés, de megszenvedek vele, majd feltornázom magamat rá, Raktari mellé.

- Én ezt nem akartam - mondom meg komolyan. - Sosem... Nem értek sok mindent és képtelen vagyok kezelni. - Közben eszembe jut még valami. - Ugye nem bántottátok Shinjit emiatt?

- Értelmetlenségeket beszélsz, tudsz róla? - kérdezi értetlenül, mégis valamiféle szigorúsággal a szemeiben. - Shinjinek nem megy neki, aki nem akar nyolc napon túl gyógyulót beszedni, egyébként sem normális dolog a munkatársakat püfölni. Tény, hogy mióta Tatsuki itt jár-kel, mintha valaki lenne, sok minden bonyolódott, de ettől még mi mind, Yoshimi, Shinji, Teruki és én is testőrök vagyunk. Nem változtak alap dolgok, Yoshi a barátom Teruval együtt, Shinji pedig kiválva tőlünk, valamilyen szempontból főnökként van tekintve - tájékoztat.

- Nem fizikailag gondoltam. - Próbálok most értelmes lenni. - Szavakkal is lehet bántani valakit, akár a főnököd, akár nem. - Közben megfogom Yoshi kezét és gyengéden simogatni kezdem. - Tatsuki pedig valaki, ezt jól vésd az eszedbe! - teszem hozzá komolyan. Nem mindenki érti, de a viszonyok nem teljesen egyenesek vagy görbék, sokkal inkább kuszák. - Ami azt illeti, amint befejezi a beszélgetést a yakuzával, kitekerem a nyakát, de ez mellékes. Úgyis én fogok megint lógni...

- Arra befizetek, jó műsornak ígérkezik - mondja egy félmosollyal, de még látszik rajta, hogy nem oldódott fel. Pedig én próbálkozom, ám! - Még mindig nem értem, miért kéne bántania bárkinek is Shinjit. Ha ti ketten-hárman-többen kavartok, az nem érint mindenkit, oké?

- Nem is erre gondoltam. Jöhet egy kis összeesküvés-elmélet? - kérdezem végül rámosolyogva. Újabb félmosoly keretében felvonja fél szemöldökét és vállat von, jelezve, hogy jöhet. - Én alapjáraton kiakadnék, ha valaki elhívná a haveromat, majd laposra verve, haldokolva kerülne vissza. Na most ebből mit szűrnék le? Persze pont nem az történt, de érted... Vagy nem érted?

- Barátom, mi testőrök vagyunk. Elhívták valahova, ahol valakit védenie kellett és így jött ki a csatából. Ennyi történt, nem? Vagy a szaftos szóbeszéd érdekel? Azt hagyjuk, mert csak rágondolva is elönt az indulat!

- Tehát tényleg mennek a pletykák? - Nézek magam elé. Ez egyáltalán nem tetszik, sőt... - Nem, rohadtul nem érdekel, ki mit hisz, elég, ha én tudom, mi az igazság - nézek fel rá végül. - Rendbe fog jönni - teszem hozzá egy félmosollyal.

- Persze, ez nem kétséges. Sajnálom, mert csúnyán elkenték a száját és valami lelki nyűgje is van, amiről ráadásul hallgat, mert nem beszélhet róla, de azért nem vagyok az anyja, hogy zokogjak felette. Tudta, amikor testőrnek jelentkezett ide, hogy nem lesz habostorta az élet.

- Van - hagyom ennyiben a dolgot. - Tulajdonképpen... hogyan lettetek ti hárman barátok? - kérdezem meg végül. Talán Yoshitól kellett volna, de valahogy ez elmaradt. Raktari felkuncog, majd elővesz a zsebéből egy karikát, amin vékony, rövid láncon egyetlen kulcs van és az ujján kezdi forgatni.

- Hogy, hát hogy? - kérdez vissza, mintha nem értené, hogy mit nem értek. - Szimpi volt ez a tök, bírtam, hogy milyen csendes, visszafogott, de mégis milyen lobbanékony és ha valamit akar, azért bír küzdeni. Teruki meg... Ő vezetett körbe a házon, mutogatott meg dolgokat, mikor idekerültem. Jött magától minden. Jóban vagyok másokkal is, de mivel kettejükkel vagyok legtöbbször egy beosztásban, őket ismerem a legjobban és barátaimnak merem nevezni Yoshit és Terut is.

- Tudod... nekem sosem volt barátom, illetve most már van talán... de előtte sosem, így nagyjából fogalmam sincs, hogyan mennek ezek a dolgok - vallom be csendesen. - Ellenben örülök, hogy Yoshinak ilyen barátai vannak, mint ti. Látom, hogy mindketten aggódtok érte és figyeltek rá. Meg azt is, hogy itt jó kezekben van.

- A suliban se? - kérdezi csodálkozva. - A legjobb haverok onnan jönnek! Remélhetőleg ezen a feszített meneten is túlleszünk egyszer és akkor elmehetek inni velük. Ha Yoshi nem hozzád rohan és egyszerre veszi ki velem a szabadságát, ketten megyünk, Teruki meg elhúz a városból, mert neki meg a szabadság hiányzik. - Azt hiszem, kezd feloldódni végre.

- A suliban sem, engem eléggé kinéztek a többiek. - Mivel mindig úgy néztem ki, hogy nem lehetett nem észrevenni a sebeket, a zúzódásokat. - Elengedem, mit szólsz? - kérdezem kuncogva. - Ráférnek a barátai is, amúgy sem enged el engem sem mindig Tatsuki. Egyébként is... Mi az, hogy mindig hozzám rohan? - kérdezem kissé kihívóan.

- Ha van két szabad órája, vagy csak egy, már húz is el, hogy veled legyen - mondja, mintha ez magától értetődő lenne. - Vagy neked nem tűnt fel, hogy teljesen beléd van esve? - kérdezi csodálkozva.

- Tudom - mondom halkan. - Én is szeretem. De ettől még nem jó, ha elszakítom tőletek, úgy nem helyes a dolog. Egyáltalán mit tudsz te rólam? - kérdezem meg őszinte kíváncsisággal.

- Nem te szakítod el tőlünk, ez az ő döntése - mondja elmosolyodva, továbbra is a kulccsal játszva. - Semmit. Láttalak, néha pár szó erejéből megtudjuk, mennyire tökéletes és imádnivaló vagy, aztán Teruki rászól Yoshira, hogy fogja be, amin jót röhögünk - meséli el kuncogva, én meg érzem, ahogy pír kúszik az arcomra. Tökéletes? Imádnivaló? - Kellene valamit tudnom?

- Csak kíváncsi voltam, mit mondott el Yoshi nektek - mondom válaszul. - Ennek ellenére nem vagyok se tökéletes, se imádnivaló - hebegem szinte. - Na és neked van párod? - Nem tudom, hogy kérdezzek rá, mert így a legkönnyebb, sem a térfelet, sem a helyzetet nem kötöttem meg.

- Nincs - válaszolja. - Lecsapták a kezemről, akiért odavoltam, azóta nem volt időm se olyasmin gondolkodni, hogy fűzök valakit.

- Sajnálom - őszintén, mire csak mosolyog egyet és vállat von. - Te mennyi idős is vagy? Itt sosem tudom megállapítani ezt - mosolyodom el. - Bár ez szerintem fordítva is áll.

- Miattad lazán kikapott először Yoshimi, merthogy mekkora perverz, hogy egy tizenhat éves kölyökkel elmegy, aztán beközölte, hogy annál kicsit több vagy - meséli el nevetve. - Én huszonnégy éves leszek. Amúgy talán jobb is, hogy nem jött össze, szóval ne sajnáld - teszi hozzá, nekem meg elkerekednek a szemeim.

- Nem kicsit sokkal - kuncogom el magam. - Hihetetlen tapintatlan leszek, de miért mondod, hogy jobb így?

- Szerinted? - biccent Yoshimire. Teeeeesséééék? Akkor én... Izé... Én... Húúúúú! Most hirtelen fogalmam sincs, mit kéne mondanom, vagy mit nem.

- Ő tudta? - Húúúúú! Mekkora szar kérdés. Istenem! Ez gáz... nagyon gáz! Ráadásul... Basszus! Ilyen nincs, nem létezik!

- Nem és ez maradjon is így, oké? - kérdezi mosolyogva, az ujjai közt forgatva a láncot, csörögve a kulccsal. Nem bírom tovább és kinyúlva fogom meg a kezét. Remélem, nem csinál belőle gondot.

- Miért nem? - Kérdezem meg komolyan. Ez nekem fontos kérdés most, nagyon fontos. Közben folyamatosan a srácot figyelem. Jelenleg nem tudok ezzel mit kezdeni, ugyanakkor neki... ezek szerint... minden perc, amikor Yoshit látja, fáj? Vagy mikor velem van...

- Nem t’om - válaszol vállat vonva. - Boldog, vagy legalábbis egy ideig felhőtlenül boldog volt. Téged imád, de Tatsukival befellegesedett kicsit a dolog. Úgy nézel rám, mintha... nem is tudom... Ez kínos - jelenti ki és elkapja a kulcsot. - Nem gondoltam volna, hogy ezen problémáznál. Nyugodj meg, nekem elég, hogy boldog, amúgy is elvetélt ötlet volt kettőnkkel ez.

- Ne haragudj! - mondom csendesen és próbálok megnyugodni megint. Most sok minden forog az agyamban. Egyrészt, hogy már megint mibe sikerült beletenyerelnem. Hogy másképpen is lehetett volna. Hogy talán Yoshi most nem feküdne itt így, ha nem lépek be a képbe. Hogy talán boldog lenne valaki mással, aki mellett nem kell mindezt elviselnie. - Egy kicsit sem voltál dühös? És miért gondolod, hogy nem működött volna?

- Nem haragszom, nem voltam dühös, meg semmi ilyesmi. Mi a hasonlóság köztünk? - kérdezi, miközben a kulcsot kettőnk közt ide-oda ingatja. - Könnyen beláthatod, hogy nem vagyok Yoshimi esete. Hagyjuk ezt, jó?

- Ez rohadtul nem volt meggyőző - De ha nem akar róla beszélni... -, de rendben. Hagyjuk.

- Kérdezd meg tőle, milyen srácok jönnek be neki és rájössz - mondja elmosolyodva.

- Az első srác, akivel együtt voltam... hát minden voltam, csak az esete nem. Ennek ellenére majd' másfél évig voltunk együtt. - Furcsa, de igaz, Iku mindig a vele közel egymagas, kicsit testesebb srácokat kedvelte, én meg kicsi voltam és vékony.

- Jó, de ami nem passzol, az nem passzol, Jeremy. Évek óta ismerjük egymást Yoshimivel, szóval bőven volt időnk megismerni egymást. Amikor Teruki kiesett közülünk a sérülése miatt, jóformán kettesben voltunk állandóan. Kár olyasmit magyarázni vagy siratni, aminek nem volt létjogosultsága, ezért nem kell magad szarul vagy hülyén érezni. - Na jó, most telt be a pohár. Amúgy is azt mondta Bakari, hogy ne fojtsam el az érzéseimet, szóval hirtelen mozdulva Raktari nyakába vetem magam és átölelem.

- Pedig mennyivel könnyebb lenne - mondom ki csendesen, ami annyira nyomaszt. - Szeretném, ha te is boldog lennél, ha találnál valakit, aki viszont szeret - közlöm őszintén. Raktari mintha megadná magát, kezeit vállmagasságba emeli, miközben a kulcs még mindig az ujján fityeg. Na most mi van? Mikor felnézek rá, meglepetten látom, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. Pedig én csak... izé... el kéne húzódni tőle, de... Na meglátjuk.

- Nem vagyok boldogtalan - mondja kissé habogva. - Jó így nekem.

- Tudom, hogy kicsit hirtelen vagyok, de ettől függetlenül egy ölelés még nem jelent semmit - közlöm közömbösen, kissé eltávolodva. - Őszintén, mióta?

- Nekem meg az a dolgom, hogy a hirtelent is helyesen kezeljem - mondja könnyedén. - Ne érts félre, nem rideg vagyok, csak gondolok arra, hogy ha ez a tök kinyitná a szemét és azt látná, hogy ölelgetjük egymást, esetleg féltékeny lenne és bosszantaná, hogy még annyira se tiszteljük, hogy félrevonuljunk. Egyébként sem szerencsés ennyire összemelegedni a haverod fiújával szerintem - teszi hozzá könnyed mosollyal. - Régóta, passz. Már múlik.

- Öhm... - Oké, ez nekem eszembe sem jutott, meg izé... Na azért mindenkire nem mászom rá. Vagyis nem úgy, most eszembe sem jutott. - Erre nem gondoltam - vallom be kicsit vörösödve megint. - Sosem adtad a tudtára sehogy sem?

- Miért tettem volna? Ha Teruki észrevette, akkor Yoshimi is simán megtehette, én pedig meghagytam neki a lehetőséget, hogy szemet hunyjon felette és úgy csináljunk, mintha csak barátok lennénk. Szóval lehet, hogy tudja, csak mivel nem akart engem, nem adta le a jeleket, de mivel megbántani sem akart, vissza sem utasított. Passz. Nem is számít. Te mit vagy ezen úgy oda? - kérdezi értetlenül.

- Mert tudom, milyen elveszteni azt, akit szeretek - mondom meg komolyan. Meg mert... mert ha másképp lenne, akkor minden másképp lenne. Na ez értelmes volt, Jeremy! Mert akkor most nem itt lennék, nem kéne aggódnom Yoshi miatt, nem ment volna bele ebbe az egészbe, és... Nem vagyok hűséges hozzá és nem is leszek, ha alkalom adódik rá. Pláne Tatsukival szemben nem tudok nemet mondani, persze val'szeg nem történik meg többet, de... Ráadásul ha a tetováló azt kérné, akkor gondolkodás nélkül hagynám el, vagy... vagy ölném meg. Fájna, kiborulnék, összetörnék, de megtenném, ha ez kell ahhoz, hogy a helyemen maradjak, ez pedig talán brutális, de akkor is így van.

- Itt kevesen vannak, akik nem tudják. - Tisztában vagyok vele, csak a módja nem mindegy a dolognak.

- Nem nehéz, hogy minden nap látod?

- Nem. - És tényleg nem tűnik úgy, hogy ez nagyon probléma lenne a számára. - Él, nem? Boldog, nem? Akkor most mit nyafogjak? A barátom.

- Te egy különleges srác vagy, Raktari - mondom meg őszintén, mosolyogva. Bennem bujkál a kérdés, hogy vigyázna-e Yoshira, ha elhagyom, mert még ez is bekövetkezhet, de nem merem feltenni. - Ezt már akartam kérdezni, de... mivel jár, hogy Teruki a rangidős?

- Semmi különössel, csak ha valamit nem tudtunk, tőle kérdeztük meg - neveti. - Neked még nem adta elő, hogy itt mindenki egyelő és satöbbi? - kérdezi kuncogva, újra a kulccsal játszva. - Kevés dolgon húzza fel magát, de ha az egyenlőségi viszonyokról van szó, attól pillanatok alatt kiakad, mint az ingaóra. De hát láttad is!

- De, ezt nekem is mondta, mármint az egyenlőségi dolgokat. Csak meglepett, mikor úgy rohantál ki, hogyha nem ő lenne a rangidős, akkor... - kuncogom el magam. - De ezek szerint csak bosszantani akartad a meggondolatlansága miatt?

- Nem, pont fordítva, engem bosszantott fel, hogy egy gerincsérülés miatt hajszálra volt attól, hogy kerekes kocsiban rója a rallykat a többiekkel, erre cipekedik, meg nehezet emel, mikor tudjuk, hogy azt nem csinálhatja! - mondja hevesen.

- De ezt miért csinálja? - Bukik ki belőlem a kérdést, amit már neki is feltettem. Hátha most választ is kapok...

- Büszkeségről hallottál már? - kérdez vissza mosolyogva. - Nem akarja, hogy sajnálják, ezért nem hagyja, hogy kivételezzenek vele.

- De ez nem sajnálat, hanem ésszerűség! - robban ki belőlem a mondat. - Ha sajnálnák, akkor nem vették volna vissza... - Raktari elneveti magát.

- Elég régóta mondjuk neki, de hajthatatlan. Igazából... belegondolva, de tényleg... én is úgy viselkednék, ahogy ő. Shinjit is eléggé... - Kicsit elakad és ujjaira csavarja a láncot, aztán újra pörgetni-forgatni kezdi. - kinézzük magunk közül... Aki nem egyenlő, azzal ellenséges mindenki, aki egyenlő. Ez is benne van a dologban, meg az, hogy a testőrök számára becsületbeli ügy védeni a főnököt.

- De szerintem nem mindegy a “kivételezés” - mutatom a kezemmel is az idézőjeleket - miértje. A második felét azt hiszem, már kezdem megérteni. Mármint, hogy ez nektek életcél és nem csak egy kötelező feladat. Te miért döntöttél úgy, hogy testőr leszel?

- Ebbe születtem bele, ezt adta a gép. - Vállat is von, s végignéz Yoshimin.

- Akkor te is testőrdinasztiából származol? - kérdezem tovább. Furcsa, mert ha nem akar válaszolni, miért nem állít le? Vagy mégis csak akar? Nem tudom eldönteni. Mindenesetre engedek a késztetésnek és megint kézbe veszem Yoshi kezét, gyengéden simogatva őt.

- Aha. És te honnan jössz?

- Egy darabjaira hullott családból - vallom be végül felsóhajtva. Vajon mit mondott Tatsuki Yanaminak? Mit hisznek most a tesóim?

- Az kemény. Nekem a bátyám halt meg Asaméért, ami megzilálta az otthoni nyugalmat is.

- És ennek ellenére hagyták, hogy itt dolgozz? - kérdezem kicsit meglepetten. Elgondolkodom egy sajnálomon, de az nem lenne sértés? Hiszen nekik ez a munkájuk, nem? Vagyis izé... - Mi történt vele?

- A bátyám hős. Minden férfi, aki a becsületét és mindazt védve, amiben hisz, ami fontos neki, aközben hal meg, az igazi férfi. Lelőtték. - Nem tűnik szomorúnak, azt hiszem, ez náluk olyan... olyan hitvallás jellegű. Valahol nagyon tudom becsülni ezt a hozzáállást.

- Tisztellek benneteket. Mindannyiótokat, akik ezt választjátok szakmának. Különleges elszántság kell ehhez szerintem. - Halványan elmosolyodom. - Rettegek attól, hogy elveszítem Yoshit - vallom be neki. Nincs miért eltitkolnom ezt előle. Mondjuk azt talán kihagyom, hogy enyém lesz az a megtisztelő feladat, hogy megöljem.

- Erős srác, ne aggódj - biztat kedvesen. - Kicsit összetörik, aztán elszántan feláll és megy tovább. - Ezt tudom, csak éppen... ennyire nem egyszerű ez az egész.

- Mennyit mondott el neked erről az egészről? - kérdezem meg végül.

- Semmit. Amiről hallgatni kell, arról hallgatni kell, én meg nem kérdeztem, mert tiszteletben tartom a döntéseit. - Bólintok egy párat, tehát Yoshi betartotta, amit Shinjinek meg nekem ígért. Ennek ellenére mennyivel könnyebb lenne, ha tudnák. De nem szabad és ez most fontos.

- Teruki azt mondta, hogy Yoshi kezd összetörni lelkileg. Te hogy látod ezt? - Ők azért még mindig sokkal többet vannak Yoshival, mint én, márpedig nekem számít, hogy mi van vele.

- Én is így látom. Teruki kicsit más szemmel nézi, ő már megjárta a poklot és nem kívánja nekünk, mi meg még megyünk előre, ahogy ő mondja. Te hogy látod?

- Őszinte leszek, én nem látom a változást. Mikor velem van, teljesen ugyanolyan, mint az első percben. Ezek szerint jól rejti előlem, annyira jól, hogy egészen mostanáig nem tudtam azt sem pontosan, mi a helyzet. Ha velem van, mindig mosolyog, kedves, előzékeny és rám figyel, ez semmit nem változott.

- Nem ismered olyan régóta, mint mi és pár órára simán félre lehet mindent rakni. Ha erre nem lenne képes, alkalmatlan lenne testőrnek, hiszen akkor a kivonulásnál, a harcnál aggódna minden szaron és nem tudna a dolgára figyelni - mondja komolyan.

- Tudom, de így viszont... nem akarom, hogy összetörjön belül, mert akkor már nem lesz önmaga. De ha nem is látom, akkor hogyan tudok neki segíteni, vagy tenni ellene?

- Jókat kérdezel. Valószínűleg amúgy elég az, amit eddig tudtál neki adni, máskülönben biztosan szólt volna, nem? Bár nem tudom, milyen a kapcsolatotok - teszi hozzá kicsit elbizonytalanodva.

- Ezt megkérdeznéd úgy, hogy értsem is, mire gondolsz? - kérdezek vissza.

- Yoshimi nyilván lekommunikálta volna valahogy, hogy ha másban is tudsz neki segíteni, minthogy vele vagy. Így értettem. Szerintem ha szüksége lett volna arra, hogy megbeszélje veled a lelkijeit, akkor megtette volna - teszi hozzá.

- Remélem, igazad van. Mármint nem szeretném, ha ebből probléma származna. Szeretem, nagyon szeretem - mondom meg komolyan, aztán szinte megint ugrom egyet, mikor Yoshimi megszorítja a kezem. Azonnal az arcára kapom a szemem és elmosolyodom, mikor látom, hogy lassan pislogni kezd. Végre! - Hogy érzed magad? - kérdezem csendesen, finoman.

- Pontosan úgy, mint akire ráesett egy ágy - mondja mosolyogva. - Mióta sirattok itt?

- Látsz te itt könnyeket? - kérdez vissza játékosan Raktari. - Siratunk, ha majd nem leszel, addig meg várjuk, hogy végre magadhoz térj - teszi hozzá. - Kell valami? Mondjuk víz? - ajánlja be máris széles mosollyal.

- Az jó lenne - válaszol Yoshi erőtlenül, mire újra megsimogatom a kezét. Semmi baj nem lesz, most már biztosan rendbe jön. Többet nem hagyom kettesben Tatsukival, az is biztos. - Magamhoz tértem - teszi hozzá egy apró vigyorral. Nem semmi, hogy Raktari rögtön felvidította valamennyire.

- És két kérdést is elsumákoltál, öreg - tájékoztatja a kulccsal játszva, forgatva az ujjai körül, széles vigyorral. - Ne is kérdezzem, hogy kerültél az ágy alá, ugye? - hecceli.

- Ne - mondja meg komolyan. Ezek szerint ehhez tartja magát. Legszívesebben felpattannék és kapna egy csókot, mert jólesne, de nem merem Raktari előtt, illetve nem akarom zavarba hozni őt sem. - Ez az én dolgom, Tari. Ellenben te miért is itt lopod a napot mellettem? - kérdezi kuncogva. Vajon ez csak Raktarinak szól?

- Mivel te nem meséltél a kedvesedről, Terunak meg nem akarok megint kiselőadást tartani arról, hogy mekkora marharépa, gondoltam, megismerkedek vele - válaszol frappánsan, incselkedve. - Vagy most örihari lesz, mert nem hagytam szegényt aggódni és kockára unni a fejét?

- Ugyan már! - kuncogom el magam, de elkezdek vörösödni megint.

- Örihari, megint két percig? - kérdezi mosolyogva Raktarit. - Na és mi jót tudtál meg róla? - mosolyog rám, mire csak szégyellősen megingatom a fejem.

- Az az én titkom - neveti. - Egyébként simán elmehet vallatónak, nagyon ügyes kérdező - mondja, aztán rám néz és vállat von. - Tudsz vörösebb is lenni? - kérdezi meg tőlem, mire bemutatom, hogy képes vagyok rá.

- Tudok - kuncogom el magam. - Yoshi... örülök, hogy felébredtél - mondom meg komolyan és mégsem bírom így tovább, ezért ha csak villantom is a bocsánatkérést Raktarinak, de feljebb kúszom és nyomok egy csókot a szájára. Annyira hiányzott már. A testőr hoz egy pohár vizet és nekem nyújtja. Nem látszik rajta semmi, de nem tudom, hogy olyan jól titkolja, vagy pedig tényleg boldog, hogy Yoshi az.

- Lécives diktáld bele - kéri, mire elveszem a poharat és Yoshi válla alá nyúlva kicsit megemelem, majd megitatom. - Ha meg zavarok, megmondhatjátok és lelépek - teszi hozzá őszintén, még mindig vigyorogva. Cseszd meg! - Felőlem falhatjátok egymást, bár a szaftos részletek nem biztos, hogy rám is tartoznak - heccel kettőnket.

- Pedig már reméltem, hogy lesz gyertyatartónk is - kuncogja el magát, de hagyja, hogy megitassam. Még szép!

- Yoshinak pihennie kell, szóval nem zavarsz - mondom meg sokkal komolyabban, de ez most tényleg az állapotának szól. Tudom, hogy fel tudnám húzni Yoshit még most is, de nem akarom. Pihennie kell tényleg, ahhoz meg jobb, ha van itt valaki.

- Azt hittem, azt mondod, hogy Yoshinak pihennie kell, ezért legyek olyan kedves elhúzni a fenébe, nem itt hülyíteni - neveti a srác. - Neked meg annyit a gyertyatartóról, hogy tekintve, idejét sem tudom, mikor szexeltem utoljára, ezzel ne kísérletezzünk, ha nem akartok hárman párbant - közli játékosan, mégis komolyan, a kulcs pedig megint a markában landol. Azt aaaaaa... Húúúúú! Az baj, hogy ezt el is tudom képzelni? Úh... Nem kéne, nagyon nem kéne, de a fantáziám megállíthatatlanul pörögni kezd. Állj le, Jeremy!

- Szóval hárman párban? - kuncogja el magát Raktarira mosolyogva. Yoshi, neeee! - Érdekes feltevés... - Na most ez csak vicc? Vagy sem? Most mi?

- Mindjárt el is képzelted? - kíváncsiskodik a testőr most már a láncot pödörgetve. - Előbb kéne annyi vér beléd, hogy az agyadban is maradjon valamennyi, meg a farkad is jó kemény legyen - közli rafinált mosollyal. - Hozok kaját - ajánlja, azzal elindul az ajtó felé.

- Még az is meglehet - szól utána Yoshimi. Most legszívesebben behúznék neki egyet. Pláne, hogy én tényleg elképzeltem... - Majd gyűjtök vért, mit szólsz? De ugye visszajössz és nem sértődtél meg? - kérdez utána komolyabban, én meg persze nem tudok megszólalni sem. Raktari erőlevessel tér vissza, a kérdésre és a heccelésre nem válaszolt, de ugyanolyan felhőtlen, mint eddig. Furcsa srác, de nekem nagyon szimpatikus.

- Ezt mind tessék belapátolni! - parancsol játékosan ránk. Elveszem tőle a levest és Yoshit etetve lapátolok néha én is magamba belőle. - Egyébként nem volt min megsértődni. Hogy képzelted el? Kíváncsi vagyok, mit mersz bevállalni - teszi hozzá vigyorogva. Neeeee! De bezzeg Yoshi...

- Ahogyan csak lehet - vigyorodik el. - Attól függ, Jem meddig menne el. - Miiiiiii?! Hatalmasra kerekedik a szemem. Ez még mindig csak az ugratás, vagy most ez már komoly? Jobb, ha nem szólok egy szót sem. Nem szabad... Raktari kuncogva leül az ágyhoz közeli fotelra és a kulcsával játszik.

- Felkínálod őt nekem? - kérdezi hitetlenkedve. Na ezen én is meglepődnék. Vagyis nem tudom... - És ha én nem őt akarnám? - veti fel heccelve Yoshit. Látom, hogy elgondolkodik a kérdésen, és ez most nem biztos, hogy kamu. Nem tudom eldönteni.

- Engem nem zavarna - vágom rá nem is tudom, miért. Csak... csak... csak... csak nem tudom. Yoshimi meglepetten néz rám, de én nem tudom... csak kicsúszott.

- Na tőled vártam volna némi ellenállást legalább! - ismeri el felröhögve Raktari. Ezen most már én is elnevetem magam. Miért gondolta? Illetve persze, nem ismer, de... - Az, hogy Yoshi komolyan veszi és még el is gondolkodik rajta, azon nem lepődtem meg, de hogy te ilyen simán belemész... Pedig poénnak szántam az egészet - teszi hozzá, mire csak felnézek rá.

- Elég... tágak a határaim - ismerem el végül, mire ha nehézkesen is, de Yoshi nevet fel, én meg küldök neki egy rosszalló pillantást.

- Ne haragudj! - kér bocsánatot megfogva a kezem. Hogy tudnék rá haragudni, mikor ilyen?

- Szerintem megy nektek gyertyatartó nélkül is - jegyzi meg viccelődve. - Egyetek inkább!

- Oké - vigyorodom el és újabb kanállal pakolok Yoshiba, majd már csak a hecc kedvéért is nyújtok egyet Raktari felé is, hátha. Megrázza a fejét, jelezve, hogy nem kér, vagy legalábbis nem fogadja el. Minket néz, fejét félrebiccenti, a keze megáll, ajkára szelíd mosoly ül. Mit nem adnék, ha tudnám, mire gondol! Mindenesetre megint Yoshiba öntöm az adagot egészen addig folytatva, amíg már jelzi, hogy nem kér többet. Nekiállok elfogyasztani a maradékot, miközben még mindig Raktarit figyelem. Yoshi is a barátja arcát tanulmányozza.

- Valami nem oké? - kérdezi meg végül.

- Nekem minden oké, csak nézlek titeket - válaszol lazán. - Jól mutattok együtt - jegyzi meg továbbra is tűnődve nézve minket. Elkényelmesedve ül a fotelben, mégis valami olyan furcsa rajta. Nem tudom, min gondolkodhat, de most nagyon-nagyon kíváncsi vagyok rá. Mindenesetre elmosolyodom.

- Mindjárt jövök - mosolyodom el letéve a tálcát és kimegyek a mosdóba. Már úgyis kellett. Meg nem tudom, kicsit talán nem árt kettesben hagyni őket. Adok nekik egy jó tíz percet, majd csak utána jövök vissza. Persze nem bírom ki, hogy ne hallgatózzak egy kicsit. Csak egy nagyon kicsit. De amit Raktari rólam mond, már megint vörösséggel önti el az arcom. Ezek szerint tényleg nem haragszik rám, sőt... Fontos neki Yoshi, ahogy szerintem Yoshinak is a barátságuk. Ebbe nem fogok beletenyerelni, az tuti. Hármuk köteléke nagyon tetszik nekem, valahol én is ilyet szerettem volna mindig, csak sosem adatott meg. Bár nem könnyű kezelni sem, hogy valahol megfosztottam Yoshimit egy normális kapcsolattól, mert a mienk minden, csak az nem. Tudom, hogy nincs ellene kifogása, és szeretek vele lenni, olyan furcsa repülős érzés, mikor ott van. Majdnem elröhögöm magam, mikor Raktari megkérdezi, hogy tényleg nincs-e szüksége semmire Yoshinak, vagy csak nekem játssza a faszagyereket, azonban a válasz nem tetszik, mert Yoshi fájdalmakról panaszkodik, pedig szerintem még bőven hatnia kéne a fájdalomcsillapítóknak. Talán vissza kéne hívni Bakarit, bár szerintem Raktari el tudja dönteni, mi a helyzet. Persze Raktari is kapcsol, Yoshi pedig kér egy fájdalomcsillapítót tőle. Vajon tényleg lehet ezt így? Talán közbe kéne lépni, de hát csak nem kezdők, most meg ha kimegyek, Yoshi még le is tagad mindent, ezt meg nem akarom. Szerintem Raktari bead neki egy injekciót, én meg várok, hogyha van még valami, az kibukjon, azonban Yoshi kérdése, amiben arról faggatja barátját, hogy komolyan kérdezte-e az előzőeket, lefagyaszt. Hirtelen mozdulni sem tudok, úgy várom a választ. Raktari persze felnevet és közli, hogy csak poén volt, Yoshi vette túl komolyan. Azt hiszem, megint a kulccsal játszhat, legalábbis a zajokból ítélve. Sőt, Raktari még kicsit le is teremti, hogy egyébként is úgy lapítson, hogy nem villantott semmit. Yoshimi bezzeg vissza is kérdez, hogy mire gondol pontosan. Na most már tényleg nem kéne hallgatóznom, de nem tudom abbahagyni. Mikor Raktari beközli, hogy csak ködölt, nem mondott semmi konkrétat, meg semmit... de ami utána következik. Már megint nem tudok mit kezdeni azzal, hogy valaki vonzónak vagy szexisnek nevez, ennek ellenére az odaadó biztosan stimmel. De mondjuk engem nem lep meg annyira, hogy Yoshit érdekli ez a téma, én is kíváncsi lennék ennyi idő után. Aztán majdnem eldobom az agyam, mikor beközli, hogy ő tényleg elgondolkodott azon, hogy mi lenne, ha... Mi??? A válasz is meglep, miszerint ebből nem biztos, hogy jól ki lehetne jönni. A magyarázat is egyértelmű, nem akarja látni Yoshit szenvedni, hogyha esetleg balul sül el, meg persze azt sem, hogy az ő barátságuk szétmenjen. Ezt meg tudom érteni, ennek ellenére én tényleg komolyan gondoltam. Megvonom a vállam is közben. Egy alkalom nem gáz, sajnos vagy nem sajnos nekem ez a felfogásom a kérdésben. Sőt, néha segít is abban, hogy az ember kicsit könnyebben vegye a dolgokat. Ennek ellenére nem hiszem el, hogy Yoshi nem látja, ami az orra előtt van. Ha Raktari nem vallja be, akkor is tudnám ezek után. Hihetetlen! És még én vagyok a naiv... Persze Yoshi kontráz, na ebből lassan elég lesz! Mi az, hogy miért sülhetne el rosszul, ez csak szex? Nem hiszem el! Apám! Raktari válasza azonban hallhatóan kiveri a biztosítékot Yoshinál. Ez az egyszerű “Neked.” szerintem hirtelen megvilágosodással is jár, legalábbis az apró nyögésből ítélve, amit hallok. Ismerem már ezt, nekem is produkálta időnként. Akkor talán most ideje előmásznom, mielőtt hülyeséget csinál, így egyszerűen belépek és visszasétálok az ágyhoz, majd felmászom rá, mintha mi sem történt volna. Nagyon jár az agyam, figyelem mindkettejüket. Yoshi továbbra is döbbenten néz Raktarira, szinte bámulja a férfit, ami már nekem kezd egy kicsit sok lenni. Talán tennem kéne valamit, talán nem... Nem tudom. Látom Raktari értetlen arcát, ugyanakkor rájött már, hogy elárulta magát és ennek egy kicsit sem örül. Remek... Kezdődik. Nem akarom, hogy ebből baj legyen, hogy köztük megváltozzon valami, mert kedvelem a srácot és tudom, hogy vigyáz Yoshira. Ezen kívül annyira jó barátok, hogy ez nem okozhat fennakadást. Csak szemmel kérdezem meg, hogy menjek-e, de aztán viszonylag hamar megoldódik ez a dolog, mert nyílik az ajtó és Tatsuki jelenik meg, én meg már pattanok is meg, hogy beszéljek vele végre. Még küldök egy bátorító pillantást nekik, de aztán lépek is a tetováló mellé és kihúzom az ajtón.