21.

Kawano

Általában nem jó, ha Asame házhoz megy hivatalos ügyben hívatlanul. Szinte mindig rossz, hiszen amióta csak az örege kilehelte a lelkét, a Szindikátus bérence. Kibaszott Asame. A csontjaimban érzem, hogy főbe kéne lőni, amint kiszáll a BMW-jéből, halomra gyilkolni az embereit, aztán elhúzni az országból olyan helyre, ahová a Szindikátus keze nem ér el. Úgysincs maradásom itt, ennyi ember és fegyver láttán könnyen kitalálható, hogy fény derült a mocskos kis titkaimra és vége a dalnak. Pedig kurva jól alakult minden, a város is virágzik, mint még talán soha. Míg várom, hogy a kis Seichoru megjelenjen a dolgozószobámban, átfut a fejemben az a gondolat, mióta ilyen pedáns a Szindikátus. Néhány ember, pár Kínának eladott suhanc és holmi… Korábban leszarták, a kutyát nem érdekelte, csak minden legyen rendben a kibaszott várossal és jelenjen meg a yakuza a kötelező eseményeken. Változnak az idők, úgy látszik. De akkor is idegesít, hogy ez a kopó a házamban jár és a fejemet akarja. Eddig minden harcát megnyerte, túlélte a vágásokat és lövéseket, mert Asame, baszdmeg, mindent túlél. Hányan akarják a halálát? Engem addig nem zavart, hogy él, míg az utamat nem keresztezte, de kicsúsztam az időből, itt ma már legfeljebb csak az én vérem folyhat, az ő segge bebiztosított. Tudtam, hogy Takuya elárul, a fiával való fenyegetés kevés lesz. Vagyis sok, vérszemet kap. Csodálkozom is, hogy nyugton vár, hogy egészen az utolsó pillanatig számolja a másodperceket. Embert faragtam belőle, olyan testőrt, amilyenné mind válni akar. Mindent elé raktam és csak azt vártam el, hogy kövessen, bárhová megyek, ha a pokolba is szállok alá. Hogy megvédjen és takarítson utánam. Kiváló ember, büszke lennék rá, ha sikerült volna tökéletessé formálnom. De nem lett katona, megmaradt testőrnek, akinek véleménye, személyisége és akarata van. Sőt, minden elszámolt másodperc, amit a fia nélkül élt túl, keményebbé tette, tovább tanult és taktikázott… Vajon hogy csinálta? Hogyan szövetkezett Asaméval? Nem hagy nyugodni a gondolat. Azt reméli, Asame visszaadja neki a kölkét, de gondoskodott róla Zakura, hogy abból a kis töpszliből sose legyen ember. Bosszú a tökéletlenségért. Nem értem, egy hidegfejű férfit hogy képes egy asszony forró szívűvé változtatni. Mindent az a kurva rontott el. Tudom, hogy Takuya tudja, én ölettem meg, azóta lázong ellenem. És nem akar bosszút állni? Nevetséges. Teremtményem tökéletlensége még szembetűnőbb, mint valaha. Elfelejtené a veréseket, a kínokat, de éjjelente a fia üvöltésében ott lesznek. Az a gyerek még rosszabbakat is élt meg, mint az apja, Zakura egy elmebeteg, úgy játszott vele, mint macska az egérrel. Márpedig a kamaszok vagy a gyerekek játéka a legkegyetlenebb, a kíváncsiság és a kedv könyörtelen kínzómester. Mindig az a kérdés, vajon mit bír még ki a test, s mit a szellem…


Mindegy lehetne nekem, ki követ engem a poszton, de nem az. Azt akarom, hogy emlékezzenek rám. Hogy az égett szaru szagában ott legyek, hogy a nevem sötétséget hozzon a vidámságra. Fényárba öltöztettem ezt a porfészket, kitakarítottam, embereknek adtam munkát és örömöket, s kivettem a részem a szórakozásból. Hát baj ez? Baj. De Takuyával nem lesz ilyen gond, olyan átlagos, hogy az már siralmas és valóban minden képessége megvan hozzá, hogy amit én megcsináltam ezzel a várossal, azt ő fenntartsa, talán még fejlesztheti is.


Célszerűbb lett volna lőni. Nem azért, hogy megöljem Asamét, a halála nekem már úgyis lényegtelen, hanem a hátralévő idő lerövidítésére. Félek a haláltól és ez a köcsög mindent el fog követni, hogy rettegjem az utolsó pillanatot. De nem, a büszkeség nem engedi, hogy a vesztembe rohanjak végleg. Tán… még kíváncsi is vagyok, ha nem Takuya bosszúja vár, akkor kié. Kinek van több haragudnivalója annál a vérebnél? Takuyával mindent megtettem, ami csak eszembe jutott, a végére már szó szerint a bőrére nőtt a hosszú ujjú ing és a vasalt nadrág. Érdekel az ellenfelem. Persze csalódás ér, mert nem hozzá vezetnek, Asame tényleg nem ad át senkinek trófeaként, hanem le akar záratni a kibaszott pincéjébe. Meg a kurva anyádat, azt! Mintha esélyem lenne menekülni… Tudom, tudom, amióta csak belépett a kapumon, ez veszett ügy.

- Halálra éheztetsz? Vagy várunk még valamire? - kérdezem Asamét. A hangom megváltozott, a hajamból néhány tincs kibontakozik a gondosan rendezett halomból és a homlokom kezdi csiklandozni, az izmaim megfeszülnek. Túl sok időt töltöttem pincében, láncok közt, hogy el tudjam képzelni, mik várhatnak rám és még a sötétben is látok kirajzolódni eszközöket, amiket használni jobban szeretnék, mint kipróbálni a másik oldalt. A Seichirou család is híres a kegyetlenségéről, mindegy, hogy a kicsi, az öreg, vagy annak az örege, félték a nevüket. De nekem nem Asaméval van dolgom, ő csak lejelenti, hogy a küldetés teljesítve, a Szindikátus megsimogatja a fejét, újabb képzeletbeli érdemjelet akaszthat a mellkasára, várva, hátha egyszer maguk közé emelik. Minden esélye megvan rá.

- Megmondtam neked, Kawano, ígéretett tettem valakinek arra, hogy nem én foglak kivégezni, és az ígéreteimet mindig megtartom - közli hűvösen. Amint hátat fordít, idegesen rángatni kezdem a láncaimat, mint egy vadállat. Intelligensebb vagyok a dögöknél, de… de nem akarok várni. Lőni kellett volna. Valaki biztos megöl, ha megteszem.


Takuya megölte az egyetlen embert, akire számíthattam. Az a korcs… Bár ahogy rám szegezte a pisztolyt, én sem voltam benne biztos, hogy színjáték az egész. Jobban meg kellett volna égetni, hogy tudja, ki a vezére. Ha kicsit gondosabban dolgozom, Japán domborzata visszaköszönt volna az oldaláról. A kurva életbe, hogy ilyeneken gondolkodom! Ki akar engem? És mit akar tenni? A bosszú nem csak a halálról szól, a rohadt picsába! Asame, te szótartó seggfej! A hülye fejem...

- Ki az?! Meddig várjak rá?! Essünk rajta túl már!


A csend válaszol, majd hosszú, ámbár megszakított monológ után megelevenedik a sötétség és egy medveszerű rém jelenik meg az ajtóban egy hozzá képest nyeszlett testőrrel és egy szőke cicával. A mozgása eszembe jutottat minden sérülést, amit neki okoztam, a tetoválásait és az izmait… Mindig élvezet betörni az ilyen nagydarab állatokat, de ez… ez kudarc volt, nem tört meg. Az elme hatalma. Létezik ember, aki kibírja, vagyis létezik menedék, mely megóv az őrülettől. Csodálattal tölt ez a felfedezés még mindig, hiszen pályafutásom alatt még nem találkoztam ilyen erős akarattal. És még most is azt akarom, hogy üvölteni, rázkódni, sőt, sírni láthassam. Asame emberei mind hasonlóak és mindet be akarnám törni, de hogy ez… ez az egy nem a testőrség tagja, arra mérget vennék. A pillantása hűvös, a gondolkodása nem testőrökre jellemző. Puszta kézzel rárontani egy fegyveresekkel tömött autóra… Vagy Asame ilyen elképesztő hülyeségre tanítja az embereit? És mégis meghajolt a fém azokban az erős kezekben, még a láncokat is majdnem letépte. Bár olyan erőm lenne, mint az övé! Ha újra láncra verhetném, ugyanazokat tenném a kis szőkével a szeme láttára, mint amiket vele. Az dühítené, tudom, s a dühe felforralná, többé nem lelne menedéket abban a zugban a koponyája mélyén, ahova zárta az elméjét, míg kínoztam. Istenem, ha láthatnám…!

- A kígyó ragadozó, Asame… - suttogja. Nem hiszem, hogy az a szótartó köcsög még itt lenne, de ez nem zavarja a rusnya korcsot. - Azt akarom, hogy eleressze. Fusson csak Tokió utcáin, minden neszre felfigyelve, mint a patkány.

- Baromság! - szól rá a mellette álló férfi. - Te nem vagy bosszúálló, hogy ilyet kérj. Megkaptad, amit akartál, intézd el, aztán feküdj vissza - kéri. Szinte szánalmas, mégis vágyom rá, hogy az ő akarta teljesüljön. Nem csak én, a kisgyerek is azt reméli, a korcs meggyőzhető, de annak a pillantásában még mindig az elszántságot látom. Megtörhetetlen, acélos, masszív elszántságot.

- Ideje, hogy minden yakuza megjegyezze a nevem és azt, hogy a semlegességem megsértése akkor is az életükbe kerül, ha én is belehalok.

- Masao!

- Mondd meg Asaménak, hogy nem vagyok terráriumlakó, hogy a betett zsákmányra vadásszak! Majd elkapom, ha eljön az ideje - válaszol a férfinek magabiztosan, ezzel lezártnak tekintve az ügyet. Nem érdekli a testőr ellenállása, sőt, mikor a fegyveréért nyúl, hogy véget vessen a kettőnk ügyének, a rusnya korcsból egyszeriben a lebenyeit szétnyitott, fenséges kobra lesz. Rettegnem kellene a haragját, hiszen amit ígért, az a pokolnál is rosszabb lesz, de pillanatnyilag csak meredten figyelni tudom őt. A végzetem. Nem hittem volna, hogy Takuyán kívül ennyire magának akarhatja valaki a kivégzésem jogát. Áltassam magam, hogy ha Asame elereszt, lesz esélyem túlélni, elmenekülni vagy visszatérni a yakuzaszékembe? Faszság, ez az ember holtbiztos, hogy nem szolgálja a kis Seichirout és minden kint megtett lépésem maga lesz a kín. - Ne merészeld! - formálja sziszegve a testőrnek. Jól ismerik egymást, talán sokkal jobban, mint el tudom képzelni. Annyira, amennyire engem senki sem ismert meg és amennyire én sosem kerültem közel senkihez. Az ember, még ha nem is tapasztalja meg az ilyesmit, meglátja, megérzi.


A testőr feladja a harcot, a semleges kígyó akaratereje őt is legyőzte. Vajon a nyomába értem ennek az akaraterőnek? Furcsa már most a múltra gondolni, mikor a jövő szörnyűségesebbnek látszik minden megélt borzalomnál.