22.

Shinji

Hetek óta nincs hír Tatsukiról és ez egyre jobban idegesít. Deon hol tombol, hol sír, hol pedig mentőövként kapaszkodik valakibe, hogy elterelje a figyelmét arról a tényről, a tetováló eltűnt. Képtelen vagyok hosszabb időt mellette tölteni, mert semmit nem tudok neki mondani, ami megnyugtatná és ezáltal én is csak feszültebb leszek. Nem teszek úgy, mint akinek kibaszott könnyen menne az, hogy túllépjen Tatsuki esetleges halálán, de azt sem mutatom senkinek, hogy valójában mennyire fáj az elvesztése. Tartom magam, amikor kell. Higgadt, megfontolt és nyugodt vagyok, mikor más a közelemben van, de mikor végre egyedül maradok, nem tudok parancsolni az érzéseimnek.


Reménykedem.


Tatsuki holtteste nem került elő, ami azt bizonyíthatná, hogy a tetoválómester tényleg meghalt, így továbbra is reménykedem abban, hogy él, hogy Bakarival van, ám napról-napra kevesebb reményt látok erre magam is, hiába akarom hinni, s az sem kecsegtet túl sok jóval, hogy az alvilági sem jelentkezett. Talán mindketten halottak, ahogy Kitamura és az emberei is, de mindennél jobban szeretném hinni, hogy ez nem így van. Örülni kellene ennek a győzelemnek, de az ár, amit fizettünk érte, túl nagy. Számoltam azzal, hogy ez bekövetkezhet, hogy Tatsuki nem éli túl ezt az ütközetet, de a valóság sokkal kegyetlenebb és nagyobb pofont képes kiosztani, mint a már oly sokszor végigrágott tárgyilagosság és racionalitás.


Nappal a munkába temetkezem, éjjel pedig csak ülök a nyitott ablakban, dohányozva, az eget bámulva. Deon nem engedte, hogy hazamenjek, inkább az egyik vendégszobába szállásoltatott el, hogy ha megunnám a munkát, vagy a mellettem lévő emberek társaságát, legyen hova visszavonulnom. Azonban aludni így sem tudok, még akkor sem sikerül pár óránál többet, mikor végül legyőz a fáradtság. Valami nem hagy belenyugodni abba, hogy Tatsuki nincs többé, hogy meghalt. Valami még mindig felkelt az éjszaka közepén és folyamatosan azt szajkózza, hogy a tetováló él, én pedig már nem tudom eldönteni, hogy megérzés, vagy egyszerűen csak ezzel próbálom nyugtatni és becsapni magam nap mint nap.

- Hagynod kellett volna, hogy veled menjek. Mihez kezdjünk most nélküled? - sóhajtom a kérdést még mindig az eget bámulva, majd elnyomom a csikket és lekászálódom a párkányról, hogy az éjjeliszekrényhez sétálva kivegyem annak fiókjából az ott lapuló kulcsokat. Tatsuki lakásának kulcsait és a Nissanét. Muszáj elhúznom innen, még ha csak egy pár órára is. Kezemben a kulcsokkal indulok el a testőrszoba felé. Ryuu szerencsémre még nem alszik, aminek most csak azért örülök, mert nem lett volna kedvem felkelteni. Pár szót váltok csak vele, hogy tudja, nem kell aggódnia, de mennem kell. Nem próbál meg visszatartani, én pedig őszintén hálás vagyok neki most ezért. Nem lenne kedvem vitatkozni jelenleg azon, hogy miért és hova akarok eltűnni kicsit.


Beülök autómba, majd kigurulva a kapun elindulok a tetováló lakására. Nem rohanok, nincs miért és most még ez a tempó is kellemesnek hat, pedig sosem szarozok, ha meghajthatom a kocsit. Továbbra is mindent úgy teszek, ahogy hetekkel ezelőtt, a kocsit az Endorfinnál hagyom, majd gyalog indulok el Tatsuki lakására, s miután felérek a negyedikre, bezárom magam mögött az ajtót, benne hagyva a kulcsokat a zárban. Kibújok cipőmből, majd elindulok befelé. Valahol abban reménykedtem, hogy talán itt lesz, bármekkora baromságnak is tűnt ez a gondolat, s az sem érdekelt volna, hogy szart a fejünkre hetekig és nem jelentkezett, csak jól legyen, de persze a lakás üres, s minden olyan, ahogy utoljára itt hagytuk. Kirakom zsebemből telefonom és cigim az asztalra, majd nekiállok levetkőzni, csak az alsót hagyom magamon, s közös szekrényünkhöz lépve nyitom ki annak ajtaját, hogy kivegyek egy inget övéi közül, s belebújva abba térjek vissza a nappaliba a kanapéra.


Az egész lakás idegennek tűnik most nélküle, s megkörnyékez az az érzés, hogy semmi keresnivalóm itt. Talán már tényleg nincs. Újabb cigire gyújtok rá, s míg komótosan szívom, azokra az együtt töltött napokra gondolok, melyektől boldognak éreztem magam. Mindegy volt, hogy mit csinálunk, csak együtt legyünk.


Hiányzik.
Pokolian.


Elnyomom csikkemet és letörölve arcomról könnyeim indulok meg szobánk felé. Itt is minden érintetlen, s minden ilyen aprósággal az eddig oly erősen bennem élő remény szép lassan, apró darabokban kezd el meghalni, de még van, még kitart, én pedig mindaddig kapaszkodni akarok a lehető legkisebb darabjába is, míg tényleg meg nem bizonyosodom róla, hogy már nincs miért reménykedni. Az ágyhoz lépek, s befekszem Tatsuki helyére. Még mindig megnyugtat az illata, ami itt maradt utána, s lehunyom szemem. Talán könnyebb lesz aludni is itt, mint ott, ahol semmi emlék nincs róla...


A másnap se jobb az előzőeknél. Hosszas unszolás után végül engedek Yoru kérésének és hagyom, hogy egy pár napra átjöjjön hozzánk. Nem tudom, mi fog változni, ha itt lesz. Nem lesz könnyebben elviselhető, nem fog kevésbé fájni, de makacsságban ő is verhetetlen. Persze abba sem egyezik bele, hogy külön szobája legyen, aminek annyira nem örülök jelenleg, mert igenis szükségem van a magányra. Kell pár óra, amit társaság nélkül tölthetek el, a gondolataimmal, ám erről most azt hiszem, le kell mondanom egy időre.


Az éjszakát megint az ablakban töltöm, persze már nem egyedül, mert alighogy elhelyezkedem fent a párkányon és rágyújtok, Yoru lép mellém és vállamra teszi kezét.

- Aludnod kellene - szólal meg csendesen végül, miután nem vagyok hajlandó mondani semmit. Nem tudok mit, ahogy aludni sem, itt nem... - Shinji...

- Képtelen vagyok rá - mondom komolyan, őszintén.

- Teljesen ki fogsz készülni így. - Tudom, de nem tudok tenni ez ellen. Tegnap sikerült aludnom öt órát egyhuzamban, de itt semmi nincs, ami a tetoválót juttatná eszembe, csak az az ing, amit elhoztam magammal.

- El kéne engednem őt... Beletörődni, hogy meghalt, hogy nincs többé, de valami nem engedi - vallom be neki. - Valami azt súgja, hogy Tatsuki él, hogy ne adjam fel, de minden nappal egyre kevesebb reményt látok arra, hogy ez igaz volna, még sem tudom azt mondani, hogy tovább kell lépnem, mert Tatsuki nem fog visszajönni... meghalt... - Törlöm le arcomról a könnyeket és fogom meg Yoru vállamon pihenő kezét. - Nem ringattam magam hiú ábrándokba azzal kapcsolatban, hogy ez nem következhet be, most mégsem tudok egyszerűen továbblépni ezen. Addig nem, míg nem látom a testét, míg nem nyer bizonyosságot ez a bizonytalanság...

- Sosem lesz halott a számodra, amíg meg tudod őrizni az együtt töltött idő emlékeit, de el kell engedned őt végre, mert csak tönkre teszed magad így. Nem azt kérem, hogy add fel a reményt, sosem kérném ezt, de azt igen, hogy lépj túl a dolgon a saját érdekedben és Deon miatt is. Szüksége van rád... és nekünk is Kazuval, Shinji. A barátunk vagy.

- Magamnak sem tudok segíteni abban, hogy továbblépjek, hogy segíthetnék Deonnak? Ráadásul miattam vesztette el. Ha Tatsuki nem akar mindenáron megvédeni Kitamurától, akkor most is élne. Évekkel ezelőtt hagynom kellett volna, hogy ez az egész véget érjen a halálommal, vagy most, mikor a nyakamra küldte Okitát, hogy ne legyen ez... - Leszállok a párkányról talán még éppen időben, mert akkora pofont kapok Yorutól, amitől egy pillanatra megtántorodom. Váratlanul ért. Felnézek rá, szemei dühösen villannak, én pedig megdörzsölöm állam. Dacosan nézek vissza rá, végül otthagy és elvéve pisztolyát az éjjeliszekrényről tér vissza hozzám, majd felém nyújtja a fegyvert.

- Akkor vess véget az egésznek, ha komolyan így gondolod! - morogja. - Megváltás lenne mindenkinek, nem? - kérdezi flegmán. - Gyerünk, Shinji! Vedd el ezt a kibaszott fegyvert! Vess véget az egésznek, ne csak a szád járjon, és tedd teljesen értelmetlenné Tatsuki halálát! - Nyújtja továbbra is felém a fegyvert, mire félrelököm a kezét, de nem szólok, továbbra is csak hallgatok, de már cseppet sem vagyok magabiztos és határozott. Végül feladom a küzdelmet magammal és az érzéseimmel szemben, s térdre rogyva zokogni kezdek, mint eddig talán még sosem, Yoru pedig letérdelve elém félrerakja a pisztolyt, s magához ölel. Sokáig tart, mire megnyugszom teljesen, de még mindig csak görcsösen kapaszkodom Yoru felsőjébe nem eresztve őt. Feláll, felhúz magához, és az ágy felé vezet, hogy leültetve rá mellém telepedjen, s továbbra sem engedve el igyekezzen még jobban megnyugtatni. Eleresztem őt végül, s engedve kérésének visszafekszem az ágyba, hogy ha nehezen is, de végül engedjek a fáradtságnak és hagyjam, hogy elnyomjon az álom.