1.

Shinji

- Tudunk beszélni négyszemközt? - kérdezem meg a férfit, mielőtt elmennék néhány holmiért a saját szobámba. Tatsuki végre elaludt, így van időm áthozni pár cuccot, mert nem akarok túlságosan távol lenni tőle, míg itt van.

- Persze - válaszol Bakari.

- Szeretnék mindent tudni arról, ami vele van és azt is, hogy miben tudok majd segíteni neked és neki is a továbbiakban. - Leülök a vele szemben lévő fotelba és rágyújtok végül.

- Feltételezem, semmit sem mondott róla, mi történt vele - kezdi. Nemlegesen megrázom fejem. - Gyakorlatilag lenyúzták a kezéről a húst - közli kertelés nélkül. Beleslukkolok cigarettámba. A tudata a dolognak valahol elborzaszt. Nem azért, mert ennyire nem bírnám, vagy mert undorodnék a tőle, sokkal inkább az a kegyetlenség, amivel elbántak Tatsukival, bármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy az alvilágban nem szarral gurigáztak sosem, ha arról volt szó. - Sérült néhol a csont is, nemhogy az idegek, izmok... Megpróbálták megszabadítani a kezeitől... Igazából a szerencsén múlt, hogy hónapok múltán egyáltalán használni fogja tudni a kezeit, meg annak a három részből álló műtétsorozatnak, amit az első két hét alatt ejtettek meg rajta, amiből egyet vallottam be neki. További műtétek várnak még rá. Sokféle. A roncsolt seb a legrohadtabb dolog, könnyen fertőződik, nagy a szövetelhalás, nem lehet elfogadhatóra megfoltozni az embert belőle... Hosszú, fájdalmas, nehézkes gyógyulási időszak lesz ebből felgyógyulni, amely lelkileg még sokkal jobban megterhelő lesz, mint fizikálisan. - Csak bólintok, jelezve számára, hogy ezzel tisztában vagyok, felkészültem erre a lehetőségre. - Segíteni nekem és neki azzal tudsz, ha kitartasz mellette, mert csak miattad nem ugrott fejest az aszfaltra a tizenkettedikről. De ezt csak őszintén, nem szánalomból, sajnálatból, vagy együttérzésből - köti ki komolyan. - Ha azt érzi, hogy teher, visszahúz, csak kötelességből vagy vele, el fog utasítani, nincs szüksége bűntudatra, vagy bármire, épp eléggé szarul van. Összeroppant - mondja ki megint kertelés nélkül. Tudom, láttam rajta. - Majd menet közben mindenről tájékoztatlak, most csak nyugalomra, biztonságra, őszinteségre van szüksége. Arra, hogy segítsenek neki tartani a lelket magában. Talpra kell állítani, de vissza fog még esni.

- Egyáltalán nem számít, mennyire nehéz lesz, kitartok mellette - jelentem ki ugyanolyan határozottan, ahogy azt pár órája Tatsukinak is. - Nem szánalomból, nem kötelességtudatból, vagy mert úgy érzem, ezzel tartozom neki, hanem mert igenis azt akarom, hogy talpra álljon és tudom, hogy képes rá. Az én szememben semmit nem változott... Nekem ugyanaz a férfi, akit megismertem, akibe beleszerettem, bár tudom, hogy változott, ez pedig megtörte őt, hiszen a kezei jelentették számára az életet. - Nézek ki az ablakon. - Mindegy, meddig tart, mellette leszek...

- Nagyon sokat változott. Önzetlenebb, nyitottabb, néhány emberben már képes bízni, foglalkozik másokkal, törődik pár emberrel. Még mindig az élvezet motiválja, érdekből dönt legtöbbször, ám a mérlegre felkerültek emberi értékek, elvek, érzelmek. Érez és meglepően szépen képes kifejezni, mit. Megtanult gyengéd, odaadó lenni, megszelídült. Persze ezek mellett megmaradt alvilági rohadéknak is, rettegett ellenfélnek, kényes üzleti partnernek, kiváló kapcsolatok birtokosának, gátlástalan, könyörtelen söpredéknek, ami mindigis volt, mióta ismerem. - Elmosolyodom, még ha halványan és erőtlenül is.

- Mindketten változtunk a másik mellett. Egymáshoz szelídültünk... - Nem igazán tudok ennél többet mondani Bakarinak, hiszen tisztában vagyok azokkal a változásokkal, amiken keresztülment Tatsuki, holott megtartotta azt az énjét is, ami vonzott hozzá.

- Igen. Egyelőre nagyon össze van zuhanva, de felállítható. Azt persze nem tudni, mennyi esély van arra, hogy ugyanolyan független és erős legyen, mint volt - teszi hozzá komolyan.

- Fel fog állni, képes rá és azon leszek, hogy ez meg is történjen - mondom határozottan. - Egyelőre nem akarok számolni olyan dolgokkal, hogy nem lesz ugyanolyan, mint régen... Mindent meg fogok tenni azért, hogy az így legyen, hogy ha nem is teljesen, de a lehető legnagyobb mértékben hasonlíthasson a régi önmagára - beszélek nagyon halkan, még mindig kifele bámulva az ablakon, de őszintén. Nem csak üres szava ezek, tényleg hiszek abban, amit most kimondok; teljes mértékben.

- Gondolom, mindig mellette akarsz lenni. Úgy értem, ápolni, gondozni, felügyelni akarod.

- Ha ő is így akarja - nézek most már újra Bakarira. - Ha nem, tiszteletben tartom a döntését.

- Nézd, Shinji, ez hálátlan feladat - jelenti be sóhajtva. - Morog, dühöng, elzárkózik, beugat, leszól, szenved, kibukik, ordít, rúg, visszautasít... Éjjelente, mikor már nem bír ébren lenni a fáradtság miatt, sír, de megesik, hogy vergődik és kiabál... Nem lehet magára hagyni túl sok időre, mert pánikba esik... És mindent neked kell megcsinálnod, mint egy gyereknek. Nem csak főzni, mosni, takarítani, annál sokkal többet. Itatni, mosdatni, etetni, öltöztetni... - figyelmeztet.

- Nem számít, mit kell mellette átélnem, mit kell elviselnem, vagy hogy mindenben segítenem kell neki, mert ez egyáltalán nem teher, nem áldozat és még csak nem is azért teszem, mert kötelességemnek érzem. Szeretem őt, Bakari. Szeretem annyira, hogy ne okozzanak semmilyen gondot az előbb felsoroltak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz mindig könnyű, nem lesz mindig szép és jó, de ez nem érdekel. Segítek neki felállni ebből... Aztán majd az idő eldönti, hogy ettől csak szorosabbá válik a köztünk lévő kapcsolat, vagy széthullik... Mindenesetre hiszem, hogy az előbbi következik be.

- Sejtettem, hogy nem fogsz tágítani és Tatsukinak lesz nehezebb elfogadni a helyzetet - mondja továbbra is csendesen. - Bízom benned és tudom, hogy szereted, de ehhez kibaszott erősnek kell lenned. Sokszor erősebbnek nála, hogy meggyőzd, hogy harcolni tudj vele. Vagy hogy el bírd viselni, amikor majdnem elviselhetetlen.

- Meg tudom őt győzni és képes vagyok harcolni is vele, ha ez kell. Nem számít, mennyire lesz elviselhetetlen, vagyok annyira makacs én is, mint ő, ha el akarom érni a céljaimat.

- Rendben. A kezei egyelőre összetartó kötésben vannak, nagyon könnyen elválik egymástól még mindig az összefércelt hús, a bőre túlságosan károsodott, ezért lassan gyógyul, elvesztette a rugalmasságát is. Iszonyatos látvány, erre készülj fel. Valószínűleg tiltakozni fog, hogy átkösd a kezeit, lásd a sebeit, ez egyelőre ne legyen vita tárgya, megcsinálom, aztán ha Tatsuki el bírja viselni, hogy látod, te csinálod, megtanítom, mi a teendő.

- Rendben van. - Bólintok is hozzá. - Helyre jöhet teljesen?

- Az esély rá egy a tízmilliárdhoz. Én reális hozzáállással azt mondom, nem, ám a reményt nem akarom elvenni tőled - Csak megrázom fejem, hogy erről nincs szó. Tudni akarom, mi az, ami lehet ebből, hogy mennyire áltassam saját magamat is azzal, hogy teljesen fel fog épülni. Szeretem én is reálisan látni a dolgokat, ám a reményt nem fogom elvenni én sem Tatsukitól. -, tőle meg aztán végképp nem. Jobb, ha ezt sem tudja, ha küzd és majd szép lassan megbékél.

- Én sem fogom tőle elvenni annak a reményét, hogy újra a régi lehet. Szüksége van arra, hogy megkapaszkodhasson ebben.

- Teljesen egyetértek. Ha magától beletörődik, hogy már nem képes olyan finom, aprólékos, pontos mozdulatokra, mint korábban, van esély rá, hogy egyenesbe jöjjön, de ha valaki közli vele, aki tudhatja is, hogy bármennyit küzd, harcol, gyakorol, bármilyen erősen akarja, már nem lesz képes rajzolni, abba beleomlik.

- Tudom. Mindig is a rajzolás, a tetoválás és a piercingelés voltak azok a dolgok, amikre bátran rá merte mondani, hogy szereti - mondom csendesen, nem mintha nem tudnám, hogy Bakari tisztában van ezzel, egyszerűen csak... nem tudom. Ki kell most ezeket mondanom.

- Tizenkét-három éves korában kezdett rajzolni, huszonhárom körül járt, mikor tetoválni kezdett tanulni... Ezt nem lehet elmagyarázni, mit jelent a számára. Nem lehet pótolni, feledtetni, őneki kell megbékélnie, de csak azután, hogy felhozta magát egy szintre. Mindenképpen küzdeni fog, én azonban úgy vélem, szüksége lesz arra az elszántságra is, ami emiatt hajtja.

- Nem akarom sem pótolni, sem feledtetni vele. Azt akarom, hogy küzdjön. Én hiszek benne...

- Hogy miben hiszel, az a te dolgod - hagyja rám Bakari. - Van még kérdésed? Olyan, amit tudni akarsz?

- Egyelőre azt hiszem, nincs - állok fel. - Majd menet közben. Vele maradsz, míg elmegyek pár cuccomért?

- Persze, menj csak.

- Kösz. - Elkezdek felöltözni, majd otthagyom őket, hogy visszatérve a nekem kijelölt szobába összeszedjek magamnak néhány ruhát, a laptopot és átköltözzek Tatsukihoz. Nem rakok össze túl sok holmit, Tatsuki mellett nem sűrűn van szükségem egy-két darabnál többre, így alig tíz perc múlva már újra a férfi szobájában vagyok, s csendesen kezdek el elpakolni a szekrénybe a férfi ruhái mellé téve sajátjaimat, miután a laptopot az asztalra rakom, majd egyelőre elfoglalom helyemet a fotelban, ahol addig is ültem, míg Bakarival beszélgettem.

- Szép lassan háttérbe fogok szorulni, ha vállalod az ápolását - szólal meg a férfi -, de számítok rá, hogy ha nem bírod, segítség kell, akkor szólsz.

- Szólni fogok - ígérem meg neki. Az én tudásom közel sem akkora, mint az övé, és hiába fogja megmutatni, mit és hogyan kell majd tennem, biztos vagyok abban, hogy lesznek olyan helyzetek, mikor Tatsuki is arra fog kérni, hogy szóljak Bakarinak. A férfi biccent és mivel jelenleg nincs több mondanivalóm neki, elhagyja a szobát. Bekapcsolom laptopomat, s felmegyek a főiskola honlapjára. Már eldöntöttem, hogy halasztok, így kikeresem az ehhez szükséges nyomtatványt, s kitöltve azt küldöm el. Összecsukom a gépet, majd ismét megszabadulva ruhámtól fekszem be Tatsuki mellé az ágyba.