13.

Raktari

Azt hiszem, egy órája vagyok ébren. Körülbelül annyi idő telhetett el. A gondolataim, mint a vízesés, peregtek elém, valósággal csobbantak a zavarba, ami bennem uralkodik, s ha nem tartottam volna végig attól, hogy felébresztem Yoshit, fogtam volna a fejem, hogy szét ne menjen. Nem rúgtam be, de kellően becsíptem ahhoz, hogy felszabaduljanak belőlem a mocskos, állati ösztönök és úgy dugtunk, amire nincsenek szavak. Ez-ez-ez-ez-ez... ez... Nem, még most sem tudom megfogalmazni, mit érzek... Elfogadhatatlan számomra, amit múlt éjjel tettünk. Annak szemernyi köze nincs a szerelemhez, amit Yoshimi iránt érzek. Undorítóan viselkedtem, akár egy útszéli ribanc. Azt hiszem, meggyaláztuk a kapcsolatunkat és bár számtalan alkalommal fogadtam meg, hogy nem iszom alkoholt... Nem. A holnapra még csak gondolni sem akarok. Előbb túl kell élnem a mai napot. Szembenézni magammal, na az lesz az igazán embertpróbáló. Félek. Minden pillanatára emlékszem a... kefélésünknek és... visszataszítónak érzem magam, abnormálisnak... mert valahol borzalmasan élveztem.


Lassan kikelek az ágyból. A derekam le akar szakadni, a fenekem fáj. Elnyűttnek festhetek. Kivánszorgom a nappaliba és a nadrágomból előkeresem a telefonomat. Nehezen mozgok, alig bírok, aztán mikor meglátom, hogy még csak kilenc lesz, már elfáradok. Rémesnek ítélem az állapotom, ledobom a készüléket a kanapéra, azzal otthon érezve magam elcsoszogok a fürdőig és beállok a zuhanyzóba. Jól fog esni a mosakodás. Lassan teszem meg, minden mozdulat szenvedéssel jár, s hosszan ázom a forró vízben. Kicsit fellazít, de semmit sem old meg. A tükör bepárásodott, ám mire megtörölközöm, már valamennyire látom magam, s a foltok a nyakamon és vállamon borzalmat keltenek bennem. Meg kell tapogatnom őket, hogy elhiggyem, nem a szemem káprázik, ám a valósággal való szembesülés sokkal rosszabb végeredményt hoz. Mérges leszek. Nem jogosan, ezért hamar meg is nyugszom, de a pillanatnyi érzés, hogy ezért veszekednék Yoshival, megrémít. Mi a fene történt velem? Mintha a srác a tükörben nem is én lennék. Idegen. És bárhogy is mosta magát, nem lett tiszta. Ezek a foltok a nyakán, meg a fájdalom a hátsójában bizonyítják, hogy eladta magát. Még sosem jelölt meg senki. Talán ezért érzem most magam tárgyiasítva. Úgy, mintha használtak volna.


Irtóztat a saját látványom és mivel attól, mert bámulom, nem változik semmi, megtörlöm a hajam, majd elhagyom a fürdőt. Sikeresen a kocsiban hagytam a mára készített cuccom, eszembe sem jutott, hogy behozzam. Nem mintha sok eszem és eszméletem maradt volna, mire ideértünk. A konyhából kávéillat szűrődik ki, vagyis Yoshimi már ébren van, ezért inkább összeszedem a tegnapi ruháim és azokat húzom fel. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, talán köszönnöm kellene a srácnak, s amint előkerülök immár ruhában, rám mosolyogva lépdel hozzám, majd átfog és csókot nyom a számra. Nem hagyok neki többet, elhúzódom, aztán hozzábújva, átkarolva maradok. Amíg az arcom a vállára fektetem, nem láthatja, bár biztos vagyok benne, hogy már tudja, a vidám reggel engem messzire elkerült. Amint elkezdi lassan a hátamat simogatni, biztossá is válok benne, mert idegességet, talán aggodalmat sugároznak a mozdulatai. Kicsit erősebben szorítom magamhoz, ám nem tudom, mit mondjak. Azt sem tudom, őt mi aggasztja...

- Haragszol? - kérdezi csendesen, bátortalanul.

- Zavarodott vagyok - vallom be neki. - Meg kell emésztenem...

- Mi zavart össze?

- Hát... ömhh... - Próbálok valami értelmeset kisajtolni magamból, de csak nagy levegő, valami apró hang és a levegő kifújása sikerül. Kicsit megrázkódom ettől, megrándulnak a karjaim, így mielőtt rohamom lenne, inkább felhagyok a próbálkozással és vállat vonok. - Kell idő, amíg végiggondolom - mondom meg végül ezt nyíltan.

- Elég nehéz úgy segíteni bármin is, hogy nem mondasz semmit - morogja, de inkább megbántottan, majd elenged és visszamegy a konyhába. - Mit kérsz reggelire?

- Semmit - válaszolok őt nézve. Egy pár pillanatig csupán szemlélem, ahogy csalódottan lerakja az asztalra a kávéinkat, aztán odalépdelek hozzá. - Nem tudok mit mondani, Yoshi. Néhány dologban elég... döcögős velem... - ismerem el készségesen, bocsánatkérően. - Nem ez volt az első ilyen... csak... meg kell emésztenem az egészet... mert... józanul nem úgy... - magyarázkodom egyre ügyetlenebbül, végül elhallgatok, feladom, mielőtt fatális barmot csinálok magamból. Yoshimi végül nagyot sóhajt és a karjaiba zár megint. Bújok hozzá.

- Mégis mit érzel? Mit gondolsz? Mi volt az, ami nem volt jó? Bántottalak, Tari? - bukik ki belőle az összes hirtelen eszébe jutó kérdés.

- Nem bántottál - válaszolom meg az egyetlent, amire tudom a választ. - Azt érzem, hogy el kell mennem sétálni - osztom meg vele.

- Értem - mondja, azzal azonnal elenged és hátat fordítva úgy tesz, mintha valami nagyon fontos dolga akadt volna, pedig csak molyol. Átkarolom és ráhajtom a fejem.

- Ne hibáztasd magad, jó? Nincs miért.

- De van - válaszol ennyivel, bár meg sem mozdul, inkább kicsit bújik.

- Mert miért?

- Mert uralkodnom kellett volna magamon, mert igenis bántottalak, ha nem is testileg. Pedig ez volt az, amit mindenáron el akartam kerülni.

- Ezért ne edd magad, nem bántottál. Masaoval sokszor csináltuk így... - vallom be végül, máskülönben nem valószínű, hogy le tudom venni a válláról ezt a felvett terhet, ami összenyomná. Yoshimi mozdul és a kezében lévő tányért erővel vágja bele a csapba, ahol szilánkosra törik. Ledermedek. Ez a kirohanása sokkal ijesztőbb volt, mint az, ahogy tegnap viselkedtem. Lebénít, megdöbbent.

- Ha nem bántottalak volna, most nem kellene gondolkodnod. Ha nem használom ki a helyzetet... - Nem fejezi be, kifordul az ölelésemből és kivágtat az erkélyre, majd rágyújt. A gyomromba görcs áll és ahogy hagyott, úgy beledermedek az időbe. Alig kapok levegőt, még a karom is meg-megráng, ráadásul a szédülés is elfog. Meg kellene kapaszkodnom, de mindenfele szilánkok vannak és nem szeretnék egyikbe sem belenyúlni.


Megint gyereknek érzem magam. Engedetlen rosszaságnak, aki nem bír megfelelni az elvárásoknak. Nem csínytevőnek, hanem haszontalannak. A sírás kerülget, ám tudom, hogy már felnőtt férfi vagyok és azokhoz nem méltók a könnyek, így minden erőmmel azon vagyok, hogy megőrizzem az önuralmamat. Nyugtatom magam, meggyőzöm, hogy nincs semmi baj, minden rendbe jön. Yoshimi is visszajön, méghozzá aggódva, én pedig meg sem bírok szólalni. Lesütöm a szemem, ám így csak azt látom meg, mennyire gyorsan pattognak az ujjaim. Ijesztő látványt nyújthatok, szőkém is szinte hozzám rohan, hogy átölelhessen. Kicsit megszorít, de nem fájdalmasan, s ebben az ölelésben jól érzem magam.

- Ne haragudj, nagyon sajnálom! Szeretlek, Tari! - suttogja nyugtatóan.

- Én is téged - válaszolok nehézkesen, miközben próbálok megkapaszkodni benne. Nem megy olyan könnyen, de ahogy kicsit csillapodik a roham és a fejem a vállára tudom hajtani, legalább a hátán tudom tartani nagyjából a kezem.

- Ígérem, soha többet... - Rémület van a hangjában, aggódás és félelem, majd a kanapéhoz vezet és lehúz rá. Összebújunk, talán egymást vigasztaljuk, nyugtatjuk, nem tudom. - Nem csinálok ilyet sosem. - Beszélnem kellene... Elmondani neki sok-sok-sok mindent. Küzdök ezért magammal, mert el akarom mondani az igazat néhány dologról, de azzal a családom sározom be, ezt pedig ugyanúgy nem akarom, mint amennyire szeretnék tiszta vizet önteni a pohárba. Percekig hallgatok, míg mérlegelek. Mindent igyekszem a pro és kontra oldalra feltenni, aztán végül hagyom, hogy a súly eldöntse, beszélek-e, vagy sem.


Beszélek. Szeretem Yoshimit és bízom benne. Sosem akarom bemutatni otthon és a tűzbe is belegyalogolnék, hogy apám a közelébe se kerüljön. Azt hiszem, nagyon sok mindent megtennék...

- Szigorban nőttem fel - szólalok meg erőtlen hangon. - Mindig azt várták el tőlem, hogy engedelmes legyek. Tanuljak jól, viselkedjek példamutatóan, érjek el az edzéseken kiemelkedő eredményeket, fogadjak szót... - sorolom csendesen. - A nagybátyám tolószékben ült és... kiabált meg csapkodott, ha dühös volt... - vallom be nehézkesen. - Kergetett meg. Mindig megálltam, mert azt kellett tennem. Apa dettó, csak előle nem futottam el sosem.

- Megvertek? - kérdez rá halkan. Sokszor kerültem meg ezt a kanyart, s most, hogy szembe kell néznem vele, görcs nyilall a gyomromba, de én vállaltam, én mentem bele, vissza pedig nem fordulok.

- Meg.

- Masao miatt is?

- Volt olyan is. - Yoshimi ráhibázott, én pedig nem akarom tagadni. Talán, ha megérti, könnyebb lesz neki.

- Azért, mert vele voltál?

- Azért, mert miatta nem voltam szófogadó.

- Nem csak erre gondoltam. Hanem hogy mennyire jóban voltatok.

- Folyamatosan próbált apám is, a nagybátyám is elválasztani tőle. Már kicsi koromtól kezdve rossz szemmel nézték a kapcsolatunkat - mesélem el őszintén. - Masaoval mindent lehetett, amit otthon nem. Kaptam tőle játékokat, édességet, bolondoztunk... aludhattam nap közben, felállhattam a könyvtől, ha már nem bírtam nyugton ülni... Ő a hiperaktivitásomat is létezőnek ismerte el és rengeteg lehetőséget biztosított a számomra. Tanított olyasmit, ami nem gyereknek való, kiállt mellettem, amikor mindenki engem hibáztatott... volt, hogy kimentett olyanok alól, amit nem akartam... vagyis a kötelességeimtől egy kicsit megvont.

- Ez meg apádéknak nem tetszett - érti meg végre, én pedig megerősítésnek bólintok párat. - És miután összejöttetek?

- A helyzet elmérgesedett, noha nem azért, mert bárki tudott volna róla, azért megpróbálták volna meglincselni Masaot, második körben pedig kitagadtak volna.

- Apádék elítélik a melegeket, igaz?

- Számukra ez egy anomália. Egy aberráció. Undorítónak és mocskosnak találják. Szerintük irtani kéne a homoszexuálisokat - magyarázom el nehezen lélegezve Yoshinak, hogy mi a helyzet otthon ezzel kapcsolatban.

- Tehát nem felelsz meg az elvárásoknak, igaz?

- Az nem kifejezés. Valószínűleg mélyebbre ásnának el hátul a kertben, mint amennyire a dínók fekszenek a kőzetben, nem beszélnének rólam senkinek, mégpedig egyszerűen azért, mert szégyent hoztam a családra és egy akció során meghaltam. - Teljesen őszintén mondom ezt, viccet nem is ismerve. Bele sem merek gondolni, mi lenne, ha kiderülne, hogy én is olyan vagyok... Yoshimi is megdöbben, kiérezte a hangomból, hogy élve elásnának és az emlékemet is eltüntetnék, nehogy fény derüljön rá, miféle szégyenteljes torzszülött voltam én.

- Ez nem... nem lehet igaz... akkor ezért... ezért ilyen nehéz... minden? - kérdezi meg akadozva, szinte nincs is még magánál.

- Ezért - ismerem el. - Ezért van két életem és ragaszkodom mindenek felett ahhoz, hogy titokban maradjon, mi vagyok. Valószínűleg... Masaot hibáztatnák, apám pedig képes lenne megkeresni őt, hogy bosszút álljon, amiért megrontott és elferdített - teszem hozzá némi habozás után.

- Ne haragudj, de ez nem normális - mondja meg komolyan. - Ezt talán nem lenne szabad megkérdeznem... - akad is el. - Masao ezt hogy viselte el? Nem bántásból kérdezem, de neki sem lehetett könnyű.

- Kérlek, ne méltasd a családomat - kérem meg csendesen, mégis komolyan. - Nem az a természetes, hogy az ember a saját neméhez vonzódik. Ez a túl radikális elutasítás sem normális, ezt elismerem, de jogos a fekete bárány szerep engem illetően és erről nem szeretnék vitát nyitni - jelentem ki. - Masaot nem hatotta meg semmi, gőzerővel dolgozott, hogy nekem minden jó legyen. Elég nehéz volt neki, de énmiattam...

- Ezt hogy érted?

- Mint neked is...

- Mi a baj a szexszel? - Bingó. Bele a közepébe és nem is tudok rá válaszolni. Pánikba esem és nem tudok rajta uralkodni sem. Gyakorlatilag elmondtam... Bár nem teljesen. - Mitől undorító? Miért nem normális, hogy élvezzük egymást? - Fulladok. Szerencsére ülök, ezért összeesni nem fogok, s noha a tegnapi szédület a mostani szédüléshez képest semmi sem volt, most mégsem kapaszkodom, csupán leszegem a fejem és becsukom a szemeimet. A karom néha akkorát rándul, hogy a testem is mozdul tőle, Yoshi pedig simogatni kezd, hogy megnyugtasson.

- Ez az... amiről nem... beszélek...

- Szerintem Jeremyvel kéne erről beszélned, fokozatosan nyitva - mondja meg őszintén a véleményét.

- Soha! - vágom rá olyan határozottan, amennyire csak ki bírom nyögni ezt a szót. - Erről tud Masao és pont! Neked megpróbálom elmakogni, ha akarod tudni, de másnak nem. Főleg nem Jeremynek.

- Pedig nála könnyebben kevesen kezelik ezt a témát annak ellenére, hogy évekig erőszakolták és kihasználták - válaszol nyíltan. - Amúgy meg nem hülye, sok mindenre rájött magától is. Többek között arra, hogy Dayki beléd van esve... vagyis inkább sejti.

- Sejtettem, hogy rá fog jönni, de nem kívánok erről beszélni vele - mondom ki egyenesen. - A... arról meg egyszerűen azért nem, mert Masao szeretője. A sztori szorosan kapcsolódik hozzá.

- Nem értem, miért számít, hogy Masao szeretője - vallja be őszintén. - Nem fog beszélni veled róla, eszében sincs.

- Nem akarom, hogy tudjon dolgokat és Masao sem díjazná - magyarázom ennyivel.

- Te tudod - hagyja ennyiben. Nem, mégsem mondom el. Ezt nem. - Csak... váltsuk ki a szexet mással - mondja ki végül.

- Ezt hogy érted?

- Másképpen is lehetünk együtt, biztos van olyan módja a dolognak, amitől te sem húzódzkodsz.

- Van.

- Hm? - Kérdőn néz rám, valószínűleg ennél kicsit több választ várt, mire kínosan megvonom a szám.

- Kézzel egymásnak... - motyogom.

- Rendben - egyezik bele csendesen, bár elgondolkodva, majd végül felsóhajt, de nem részletezi tovább. Rengeteg minden megfordul a fejemben, például, hogy alternatívaként még mindig tarthat egy készséges szeretőt, vagy hogy ezt hosszútávon nem fogja tudni elviselni, esetleg csak nem mer leszólni, azonban most túl nehéz ez a helyzet, hogy rákérdezzek bármire is. Inkább kibontakozom az összebújásból és felkelek a kanapéról.

- Elmegyek sétálni és megpróbálok találkozni Masaoval is - jelentem be.

- Menj - enged el ennyivel. Látom rajta, hogy mondana még valamit, de aztán végül csak megrázza a fejét. - Ide visszajössz még? Este dolgozom.

- Tudom és csak pár órát terveztem kimaradni. Vagy már ne jöjjek? - kérdezem meg.

- Szeretném, ha visszajönnél - vallja be komolyan. - Ne vigyelek el, biztos?

- Nem kell, most jól fog esni a séta. Lehet, hogy már egy óra múlva itt vagyok, mert Masao nem ér rá - teszem hozzá.

- Rendben van. - Ezután feláll és elindul a konyha felé.

- Yoshi - szólítom meg, remélve, hogy ezzel megállítom. Megáll, így folytatom. - Biztos, hogy nem akarod elmondani, amiket csak gondoltál? - kérdezem meg tőle.

- Csak... - Lesüti a szemét és a padlót kezdi nézni. - Mikor lesz eleged abból, hogy kérdezek... Hogy mikor telik be nálad a pohár, mert kívánlak... Hogy mikor unod ezt az egészet meg...

- Éveket vártam arra, hogy veled lehessek és nem fogom könnyen feladni. Igyekszem változni, de nem tudom megígérni, hogy valaha is megfelelő leszek a számodra, ám amíg kérdezel, addig tudom, hogy érdekel ez a kapcsolat, ezért törekedni fogok arra, hogy válaszolni bírjak - felelek őszintén.

- A francba is! - tör ki belőle és két lépessel terem előttem, hogy magához öleljen. A fejét a nyakamhoz fúrja, én pedig átfogom Yoshit és megsimogatom a hátát. - Te vagy a tökéletes nekem. A szex sosem lehet fontosabb nálad. - Felsóhajtok, majd belecsókolok a nyakába.

- Néha én is akarom... néha nagyon... Az másodlagos, hogy ugyanazt gondolom, mint az apám és a nagybátyám... Annak ellenére sem kényszerítettem bele magam házasságba és gyerekvállalásba, és annak ellenére is veled akarok lenni. - Nem tudom, hogy meg akarom-e nyugtatni, vagy csupán őszinte akarok-e lenni hozzá. Mindkettő.

- Csak félek, nagyon félek, hogy egyszer erőszak lesz, vagy annak fogod érezni - vallja be és a könnyeivel küzd. Attól a lehetőségtől, hogy egyszer erőszakos lesz velem, nem kicsit riadok meg, ám megszólal bennem a racionalitás is szerencsére.

- Testőr vagyok, meg tudom védeni magam, ezáltal nem fogsz tudni erőszakot elkövetni rajtam és nem lesz miért annak megélnem. Ne fojts el semmit, mert az nem jó - kérem szelídebben, mint amilyen határozottsággal az előbbit kijelentettem. Volt bennem dac is, talán büszkeség, de már elcsitult. - Amíg, ha nehezen is, de meg tudunk beszélni mindent, nem lesz baj.

- Igyekszem - válaszol komolyan. - Üdvözlöm Masaot! - vált végül. - Nagyon vigyázz magadra és... - Egy pillanatra elenged, hogy a szekrényhez lépve vegye elő a pótkulcsot. - Ezt vidd magaddal, ha netán elaludnék. Várlak - jelenti ki és elmosolyodik végül, búcsúzóul pedig csókot nyom a számra.

- Kösz - mondom szeppenten, s a kulcsot a zsebembe csúsztatom. Még megszárítom rendesen a hajam, meg elteszem a telefonom, pulcsit húzok és kérek kölcsön egy kabátot, azzal megindulok.