10.

Deon

Megzavarodtam ettől a beszélgetéstől. Nem tudom, miért, de azt hiszem, padlóra vágott az, hogy ennyire mást kaptam, mint amire felkészültem. Berongyolok a szobámba, a bútorokat úgy rendezem, hogy minél nagyobb helyem legyen, aztán belövöm a hifit és felcsavarom a hangerőt. Ez most megnyugtat, még a szemem is behunyom, aztán lassan belejövök a mozgásba is. Nem akarok gondolkodni, ezért egyre vadabb számokat kerítek, de még így is soknak le kell mennie, hogy kifáradva, lihegve, pulzálva a forróságtól elheverjek a szőnyegen és élvezzem a vérem zakatolását. Élvezem, de ahogy az érzés múlni kezd, jönnek vissza a gondolatok.


Eiyában van valami, ami miatt nem maradhat itt. Nem tudok mit kezdeni egy huszonéves testbe zárt hatéves gyerekkel, akivel még csak játszani sem lehet, mert halálosan fél attól, hogy hozzáérek. Furcsán reagált Asaméra, bár ha félne tőle, azt megérteném. Ugyanakkor az is felmerült bennem, hogy ügyes színjáték az egész, márpedig én nem fogok kígyót melengetni a keblemen, inkább megelőzöm a bajt, mert Aoyunt nagyon megkedveltem és Asame sem tapsolna az örömtől, ha kinyuvasztanám Eiyát.


Felkelek és a dolgozószobájába megyek. Le kellett volna fürdenem, mert átázott a pólóm, tincsekbe állt össze a hajam, még az alsónadrágomból is csavarni tudnám a vizet, de max nem bújok hozzá, de úgy érzem, le kell közölnöm az álláspontomat. Benyitok - jobban mondva rátöröm az ajtót -, aztán becsukom magam mögött és kicsit közelebb lépdelek az asztalhoz. Asame felnéz rám, látja szerintem rajtam, hogy valami nem stimmel, de nem húzom az idegeit hallgatással.

- Eiya nem maradhat - jelentem ki. - Minél előbb el kell kerülnie a háztól. Szívesen vállalom a boltjával járó dolgokat, de szeretném, ha rakétát kötnél a dolgai alakulására.

- Mi történt?

- Semmi. Vagyis nem tudom - javítom ki magam, azzal sarkon fordulok. - Csak szólnom kellett, hogy nem fogok tudni sokáig egy házban maradni vele - teszem hozzá az ajtóhoz indulva.

- Ez indoknak édeskevés.

- Sorry, de most ennyi. - Otthagyom Asamét. Fingom sincs, mit mondhatnék neki, hogy miért érzem úgy, hogy képtelen vagyok elviselni Eiyát a közelemben, de másfél-két óra tombolás után is ugyanúgy, megveszekedve zakatol bennem ez. Visszarobogok a szobámba, onnan a fürdőbe, hogy lekapdossam magamról a ruháimat és beállhassak a zuhany alá. Jót fog tenni, bár lehet, hogy a kádat kéne választanom. Nem, abba sok idő, míg víz lesz. De, mert abban lehet meditálni. Bassza meg, de magabiztos vagyok! Jó, marad a kád. Felengedem vízzel, aztán belefekszem. Remek érzés, kellemesen égeti a bőröm, hosszútávon azonban elkezd megnyugtatni. Nem jövök rá, mi történt bennem vagy köztünk, csak a zaklatottság múlik el.


Addig ázom, míg az ujjaim ragyásak lesznek, aztán hajat mosok, átdörgölöm a testem tusfürdővel és elintézem a szőrproblémáimat, végül leengedem a vizet és forróval átöblítem magam. Hosszasan elpepecselek a hajammal, kedvtelésből belövöm, fekete trikót és bő szárú, sok zsebes nadrágot veszek élénk, narancsszínű övvel, a bal csuklómra tekerem a fekete-narancs kendőmet, narancssárga zoknit veszek, a nyakamba szegecses övet teszek és kihúzom a szemeimet is. Mire végzek, felszabadultan és jól érzem magam. Már csak az egyetlen gondom, hogy éhes vagyok, de nagyon, ezért átvetem felsőtestemen az övtáskám és a konyhába battyogok. Megkérdezem Ayakot, hogy a yakuzám evett-e már. Nem és még csak itthon sincs. Nem örülök neki túlzottan, de akkor eszem egyedül. Azért azt megkérdezem, Ao és Eiya kapott-e már kaját. Igen, úgy négy órával ezelőtt. Ilyen sok idő telt el? Akkor eléggé kivoltam. Csodálom, hogy Asame itt mert hagyni. Erre a gondolatra mosoly fut a számra, de nem fogok megjegyzést tenni neki, ellenben érdekel, hova ment. Egyszerű kíváncsiság, semmi izé.


Elkávézgatok, egy cigit is elslukkolok, míg kigondolom, betartom-e, amit Aoyunnak mondtam. Be, max megint rövidre sikerül a látogatóm, ha nem bírok megmaradni Eiya közelében. Nem viszek semmit, okultam az előző látogatómból és nem adok a srác kezébe eszközt arra, hogy ellehetetlenítsen. Most is halk kopogással jelentkezem be, de Aoyun kiszól, hogy legyek szíves várni. Jó, bár ettől csak ideges leszek egy kicsit. Utálok várni, főleg egy ilyen feszélyezett helyzetben, s mire észbe kapok, már cigi van a kezemben. A felét elszívom, mire Ao ajtót nyit, én pedig azonnal a hamutartót veszem célba. Elpakol, valószínűleg ellátta Eiyát, aki egy pohár teával a kezében ücsörög most az ágyon. Lepöccintem a hamut, aztán megeresztek egy vérszegény mosolyt felé.

- Hogy vagy? - kérdezem meg.

- Rosszul, de elmúlik nemsoká’ - felel őszintén. Figyelem őt, ám mikor Aoyun mögé ül, elveszi tőle a bögrét és lehúzza a srác felsőjét, pánik szalad végig bennem, mert én ezt nem akarom látni, nem akarom végignézni, ahogy kezelik. Én rühellném fordított esetben, úgyhogy azonnal sarkon fordulok és megindulok az ajtó felé, hogy nélkülem, nyugodtan masszírozza meg a srácot.

- Hozzak valamit? Rágcsálnivalót, édességet? - kérdezem meg útközben.

- Nem kell kimenned - szólal meg Eiya, mielőtt megmarkolhatnám a kilincset. - Kérlek... - teszi hozzá.

- Fordított helyzetben én valószínűleg kivágnám a szobámból a vendégemet, csak ritka kivételt tudok elképzelni - mondom meg komolyan neki, továbbra is háttat fordítva. - Tényleg nem zavar, ha maradok? - kérdezem meg tőle.

- Tényleg nem - feleli komolyan. - Nem érzem, hogy bármit is szégyellnem kellene. Illetve van, de nem a mostani állapotom az, amit... - Elfogadom a kérését, s visszafordulok felé. Meguntam a cigim, az utolsó két slukk már nem kell, ezért újra a hamutálhoz sétálok és elnyomom, majd letelepszem a korábbi helyemre.


Nem vizslatom őt kíváncsi szemekkel, hiszen nem cirkuszi bemutatón vagyok, ám a gondolataim most nem akarnak beindulni, a mondanivalóm, ha volt, eltűnt, ezért csendben ülök és várom, hogy Eiya nyissa most ezt a beszélgetést, vagy Aoyun vegye át a szót.