3.

Deon

Az út elején rohadt nagy parában voltam, de jobban kellett koncentrálnom, úgyhogy végülis megnyugodtam, ám azzal, hogy nem találtam Asamét a dolgozószobájában, holott a papírjai fölé görnyedni készült vissza, sikeresen megemelte a vérnyomásom. Egyáltalán nem tetszik a viselkedése. Szokatlan. Lehet, hogy csak én vagyok frusztrált, túlreagálom, belelátok minden kis faszságba valamit, ami rohadtul nincs, de ha megnyugtatna, elmúlna. Nem teszi, nekem viszont muszáj lekattannom a témáról, mert nem akarok veszekedni, meg patáliázni. Asame azt mondta, megbeszéljük, szóval nincs okom marháskodni. Megkajálunk szépen, aztán sorra kerül remélhetőleg ez a csevely, kiderül, hogy nincs min paráznom, aztán ágyba csalom őt és ráveszem az alvásra, hogy ne legyen ilyen fáradt. Tökre a frászt hozta rám.


Nem. Határozottan nem. Nagyon nem úgy fest, hogy nincs min paráznom. Van nálunk valaki, akinek a közelébe sem mehetek, mert a yakuzám a kérésébe kemény utasítást is tesz. Ez megdöbbent és indulatossá változtatja a hangulatomat is. Bosszant, hogy hülyére vett és idegesít, hogy nem tudom, mi a fasz van, mikor ő úgy pattan, mintha Akihito feküdne megint összeverve valamelyik szobában. Nagyon remélem, hogy nem, de ki is zárom a lehetőségét ennek, mert mintha lett volna némi készülődés tegnap a házban. Vajon miért nem tudhatok semmit? Megfordult a fejemben, hogy Asame valami nagyon nagyszabású perverzséggel rukkol elő, de ezt most elfújta a szél. Kurvára nincsen szó ilyesmiről és ez most már holtbiztos.


Várok. Eltelik egy perc. Aztán még egy. Feszülök az idegtől. Ez így nagyon nem jó. Iszok a kávémból, bár meg akartam vele várni Asamét, de ha baszik jönni, vagy bármit mondani, akkor meg is érdemli, hogy egyedül kortyolgassa el a sajátját. Inkább megetetem Shabut, aztán visszaülök a helyemre. Talán két újabb perc telt el. Meg fogok őrülni. Utánamehetnék, megkereshetném, még csak az sem érdekel, hogy bekavarok valamit, ám a dac arra biztat, igyam meg a kávém és maradjak a konyhában. Logikátlan lehet, de nem érdekel. Meredten várom vissza a yakuzámat, még a seggem is sajogni kezd a mozdulatlanságtól és egyre nagyobbra érik bennem a sértődöttség, minél tovább várat. Dühít, hogy elhallgatott előlem valamit, a tudtom nélkül szervezte meg.


Mire visszajön, már csak egy olyan érzelmi katyvasz marad bennem, amin nem lehet eligazodni. Várom, hogy végre elárulja, amit eddig húzott-halasztott és nem fogok jó képet vágni hozzá, még akkor sem lesz könnyű megbékítenie, ha valami nagyon szuper dolgot hozott össze mégis. Naná, hogy nem. Ráadásul hülyének néz még mindig, amitől pipul a fejem rendesen. Szeretné, ha üvöltöznék és ráborítanám ezt a kibaszott asztalt kávéstól? Megkaphatja, szó se róla, csak én úgy gondolom, kulturáltan is meg lehetne ezt vitatni, mert mindketten értelmes emberek vagyunk. Rákérdezek, ki van nálunk, a válasz azonban... üt. Kiüt. Úgy érzem, mintha szétszakítana ez, kívülről látom magunkat, ahogy ülünk egy asztalnál, nem érzem a teret, azt, ahogyan vagyok vagy lennem kéne, nem kapok levegőt, elfog a szédülés és furcsa mód nincs hányingerem.


Mi a francnak?!


Miért van itt Eiya???


Nem... Ez nem lehet igaz... Nem lehet itt... Kínába lett eladva... De Asame nem mondaná, ha nem így lenne... Hogy került vissza? Visszavette? Miért? Mégis miért?


Nem tudom elhinni.


Fogalmam sincs, miért ragaszkodik hozzá Asame. Nem látom be... Kattog a fejemben az, ahogy mesélt róla... hogy ő mennyire jó volt... Azt hiszem, Asame el sem tudja képzelni, mennyire féltékeny voltam Eiyára és mennyire nagyon azon voltam, hogy lekörözzem őt. Hogy rólam vélekedjen úgy, hogy elmondhatatlanul fergetegesen remek velem lenni... Hogy minden vágyát teljesítsem... Valamit nem sikerült? Nem, ezt egyszerűen nem veszi be a gyomrom. Egyszerűen... nem, nem tudok olyasmit felhozni, amit ne csinálhatna velem. Mindent megadok neki, szóval képtelenség, hogy valamiben is hiányt szenved. Imádom, tudok gyengéd, érzéki, szelíd lenni, de vad, harcias, követelőző is. Elviselem és még szeretem is a durvaságot, az erőszakot, ha Asame csinálja és nekem is olyanom van, rajongom a szerelmeskedésért, partner vagyok a perverzségekben, szinte bármikor tűzbe hozható vagyok és nem hagyom csalódni sosem Asamét. Ezek fényében nem lehetséges, hogy én kevés vagyok. Nem lehetek kevés.


De akkor miért...?


Azt mondta, nem vágyik másra. Egyáltalán nem. Erre a szajhára mégis? Lehetséges, hogy képes volt visszavásárolni, annyira ragaszkodott hozzá? Nem tudnám elviselni. Magammal is nehezen vagyok meg békében a pánszexualitásom miatt, egyszerűen ki nem állhatom, hogy vágyom Asamén kívül valakire is, hogy egy kicsit szerelmes vagyok a srácokba és örülnék, ha kapatos lennék, de ha valami hasonló Asaménál is felütné a fejét, azt hiszem, a legközelebbi folyóba fojtanám magam. Nem tudom elképzelni, hogy ő nem csak engem akar. Nem is akarom. Arra vágyom, hogy csak engem szeressen, csak engem lásson, csak engem kívánjon. Ebben pedig Eiya gátol és ha jól sejtem, a legnagyobb ellenségem lesz. Ha valóban olyan, mint amilyennek elképzeltem, akkor kéjelegni fog, folyamatosan azon lesz, hogy elcsábítsa Asamét, akkor pedig képtelen leszek megállni, hogy megöljem.


Bassza meg, kegyetlenül féltékeny típus vagyok!


Az ujjaim fájnak, ahogy markolom a széket. Kapaszkodom, hogy ne szédüljek le róla, de már a hányinger fojtogat és a belső remegés is egyre erősödik. Homályosan látom, ami körülvesz, és nem is tudom, mit érzek. Pánikot? Irigységet? Dühöt? Kétségbeesést? Félelmet? Mindet?


Ezt most nagyon nem értem. Igen, ez lesz az: értetlenséget érzek leginkább. Ezzel a legkevésbé sem tudok mit kezdeni. Érzékelem, hogy tűz forró lettem és elkezdtek potyogni a könnyeim. A gyomrom helyén, azt hiszem, egy kráter van, meg úgy ingatom a fejem, mint akit az ideg mozgat.


Nem értem... Egyszerűen nem értem... Ennek semmi értelme... Meg kellene kérdeznem, hogy mi a jó francot keres itt Eiya, de nem megy. Percek óta nem. Igazából egyelőre nem is akarom tudni a választ. Most... most úszni akarok... sok vizet, ami hidegebb nálam és kijózanít. Sikerül elengednem a széket, meg második nekilendülésre valahogy állásba keveredni. Egyáltalán nem vagyok ura a testemnek, de el kell innen mennem. Ki kell belőle lépnem, mint egy rossz álomból. Ez nem lehet igaz... nem lehet igazi... De nem is álom, abban biztos vagyok. Vagy mégis? Beleharapok az ujjamba. Érzem a fogaimmal az ér pulzálását, a fájdalmat és a vér undorító, sós-fémes ízét, úgyhogy pipálhatom, a valóságban vagyok. Akkor megyek tényleg úszni...


Szédülve indulok az alig látott ajtó felé, de karok fonódnak körém, Asame megpróbál átölelni és megnyugtatni, mire automatikusan tolom el magamtól. Nincs a karjaimban sok erő, ez azonban a rémületen, hogy ezt tovább kell folytatnunk, nem változtat.

- Ne! Engedj el! - suttogom. - Hányni fogok! - figyelmeztetem.

- Akkor hányj - közli, de nem enged el. Nem értem, miért nem képes hagyni elmenni megnyugodni, s bár a hányás nem megy parancsszóra, most úgy festhet, mintha mégis menne, mert pár pillanat múlva visszajön minden, amit ma magamba tömtem. Telibe okádom, ami még rosszabbul érint, azonban még így sem ereszt el. Lehet, hogy most már jobb is, mert szétcsúszik körülöttem a tér, a homályt előttem fekete foltok lepik el, míg végül, minden küzdelmem ellenére megszűnik körülöttem a világ.