5.

Aoyun

Megnyugszom attól, hogy a kölyök most már biztonságban van. Nem tudom, okos ötlet volt-e visszaküldeni ahhoz, aki erre a sorsra ítélte, de talán még mindig jobb ott neki, mint ezen a helyen. Így én is nyugodtabb vagyok és nyugodtan intézhetem azt, amit elterveztem. A repjegyem már megvan. Amint vége ennek a balhénak, elhúzok Japánba, ha nem jön közbe valami, ha nem történik semmi. Eiya képes nélkülem is talpra állni, bár bele fog dögleni lelkileg, ha elveszít. Így sem volt könnyű őt rendbe rakni, miután olyan rondán elbánt vele ez a féreg, de most megfizet érte. Már éppen indulnék bevégezni, amit be kell, mikor megszólal zsebemben mobilom. Akihito-sensei keres.

- Igen?

- Hívd fel Asame-samát! - utasít, majd bediktálja a telefonszámot. Nem írom fel, nem hagyok magam után ilyen nyomokat, inkább megjegyzem. - Tudni akar pár dolgot Eiyáról.

- Nem akarom, hogy tudjon rólam!

- Beszélj vele! Elintézem az eltűnésed és ebben ő is a segítségedre lehet, de infókra van szüksége. Ha nem tájékoztatod, számolj azzal, hogy Eiya az ő keze által hal meg!

- Nem hagyom, hogy kinyírja!

- Semmit nem fogsz tudni tenni! Van huszonnégy órád rá. Ha nem kap infót, megöli a kölyköt, mert nem fog a világ nyakára szabadítani egy félőrültet.

- Eiya nem őrült! - morgok.

- Bizonyítsd be! - közli, azzal bontja a vonalat. Kibaszott ideges vagyok. Eddig azt hittem, jó kezekben tudhatom a kölyköt, ezek után kezdek kételkedni benne. Befejezem a készülődést, mobilomat lehalkítva a zsebembe csúsztatom, magamhoz veszem a fegyvereim, majd elindulok, hogy bevégezzem a feladatomat. Egy napja menekítettem ki a kölyköt Akihito-sensei és embereinek segítségével. Most ideje örökre eltakarítani a Föld felszínéről azt a gennyet, amiért megkínzott és kegyetlen módon megcsonkított egy kölyköt.


Régóta vagyok már mellette. Pontosabban négy éve, mióta a Si-tai megvásárolta a kölyköt valami kínai féregtől. Akkoriban nem szívleltem Eiyát, csak a mocskos kis szajhát láttam benne, aki jó pénzért bárkit kielégít, aztán az első verése után, mikor nem bírt lábra állni sem, változtak a dolgok. Kórházba vittem, hogy ellássák. Akkor még nem kapott drogokat és a verést is azért zsebelte be, mert megharapta az egyik vendéget, majd megpróbált szökni. Csúnyán ellátták a baját jutalmul érte. Mikor magához tért, úgy kellett visszanyomnom az ágyra. Nagy mennyiségű nyugtatót kapott, hogy ne legyen kedve elszökni megint, mert így rendelte el a Si-tai. Mellette maradtam éjszakára és nappal is, volt időnk beszélgetni, s bár először elutasító volt, végül mégis megenyhült, mikor nem hagytam, hogy telenyomják gyógyszerrel, cserébe csak azt kértem, ne szökjön el. Megígértette velem, hogy segítek neki megszökni, de sajnos ezt csak mostanra sikerült elérni. Most, mikor már túl késő... Nem tudtam megmenteni őt attól, hogy telenyomják droggal, hogy ne verjék meg, mert ha ellenszegültem, az egész tervem dugába dőlt volna, és egy engedetlen testőrrel nem szaroznak, lelövik.


Mikor Akihito-sensei emberei elkaptak, nem érdekelt volna semmi, csak a kölyök ügyeit be tudjam fejezni, hogy eltűnhessen ebből a tetves országból, ahol nem kezelik többnek, csak állatnak. Már majdnem sikerült, ám a napokig tartó fogság visszavetett a tervem kivitelezésében, s mikor az egyik embere közölte a senseijel, hogy Eiya kórházba került megint, mert a Si-tai megcsonkíttatta őt, hirtelen fordult velem a világ. Évek munkája kezdett el szép lassan kihullani a kezem közül, így már nem küzdöttem tovább. Mindent elmondtam Akihitonak, ő pedig felajánlotta a segítségét abban, hogy kijuttatja a kölyköt innen. Egy dolgot kértem csupán, hogy rólam ne beszéljen és ha a kölyök biztonságba kerül, hagyja, hogy végezzek a Si-taijal. Bosszút forraltam, holott nagyon is tisztában voltam azzal, hogy a bosszú a legrosszabb tanácsadó, de már nincs mit vesztenem, Eiya kiheveri, ha meghalok, én pedig valamennyit vezekelhetnék azért, mert nem tudtam megvédeni.


Éjszakai érkezést tervezek, addigra már az őrök is kezdenek fáradni, nekem pedig nem lesz nagy nehézség bejutni a házba. Tudom a biztonsági kódokat, tudom, mikor ki hol tanyázik, ismerek szinte mindent az épületben és azt is nagyon jól tudom, hogy a Si-tai már otthon van és minden bizonnyal a szobájában tartózkodik egy fiatal szajhával. Remek lehetőség lesz ez számomra. A falon, ahogy terveztem, gond nélkül átjutok. A két szolgálatos őr éppen dohányzik és beszélgetnek nem foglalkozva semmivel, pechjükre. Senbonokat húzok elő és ujjaim közé fogva őket indulok meg árnyékként befelé a házba. A folyosó már neccesebb. Nem egyszerű kijátszani a kamerákat, de ki lehet. Azóta tanulmányozom a ház biztonsági rendszerét, mióta elterveztem, hogy megszöktetem Eiyát innen, így nincs nehéz dolgom.


Hangtalanul osonok végig a folyosón, egyenesen a Si-tai szobája felé, de gondosan ügyelve arra, hogy a kamerák ne lássanak és egy testőrbe se fussak bele. Hihetetlen, mennyire biztosak abban, hogy valaki nem fogja őket megtámadni. Erre basznak most rá szépen. Mikor odaérek a Si-tai ajtajához, teljesen rásimulok a fa szerkezetre. Nyögések, fájdalmas kiáltások hallatszódnak ki bentről. Egy fiú lehet megint az áldozata. Halkan nyitom ki az ajtót és osonok be. A férfi, bár nem nevezném annak, épp újabb hatalmasat ver oda szerencsétlen kölyöknek a forró piszkavassal, mire az csak üvölt és ránt a kötelein egyet. Mindkét csuklója és bokája véres, ahogy a durva kötél belevájt húsába, s testét is gondosan megkötözték, lehetőleg jó erősen, hogy minél több fájdalmat okozzanak vele. Ez egy kegyetlen barom, jobb is lesz, ha megszabadul tőle a világ. Újabb ütést mér arra a szerencsétlenre, már talán nincs is magánál. A sérülései súlyosak, mellkasa tele van vágott, égett zúzódásokkal. Már esélye sincs túlélni, ezért mielőtt a Si-taira szentelném minden figyelmem, megkönnyítem a szenvedését annak a gyereknek. Alig lehet tizenhat...


Elhajítom egyik kezemből a senbonokat, melyek a kölyök testébe fúródnak. A méreg azonnal hat. Gyorsan kell mozdulnom, hogy a Si-tainak ne legyen ideje hívni az őrséget, de még csak kiáltani sem nekik, így átvetem magam az ágyon, s hátulról kapom el nyakánál fogva.

- Aoyun! - morogja az öreg próbálva lefejteni karom nyakáról. - Mocskos kis kígyó! Elárultál! - sziszegi. Ki is a kígyó?

- Magadnak köszönheted, Si-tai! - felelek hűvösen. - Mondd csak, Si-tai, milyen érzés, mikor a te életed függ egy hajszálon valakitől?

- Ezt nem úszod meg!

- Dehogynem, és hogy tudd, Eiya is meg fogja, mert már nem teheted többet rá a mancsod, ahogy másra sem, de előtte... - Veszem elő tőröm, miközben még mindig szorosan tartva őt fogom testét magamhoz, készenlétben tartva a senbonokat. Kioldom nadrágjának övét és előveszem belőle farkát. Végigsimítok rajta a kés lapjával, csakhogy érezze, milyen a hideg acél, mellyel olyan előszeretettel kínzott ő is mindenkit.

- Ne merészeld!

- Miért?

- Mit akarsz?

- Csak ugyanazt a szenvedést neked, mint amit te okoztál Eiyának - felelem, s becsúsztatva farka alá a pengét húzom végig élét rajta. Felüvölt a fájdalomtól. Üvölts csak! Elbasztad, mikor hangszigetelést rakattál az ajtóra. Lassan szabadítom meg őt legnemesebb szervétől, csakhogy átélje mindazt, amit a kölyök is átélt, majd nyakába döföm a méreggel átitatott senbonokat és ellököm testét magamtól. Megtörlöm a késem ruhájában, végezetül a már percek óta halott fiúhoz lépek. - Jobb sorsot érdemeltél volna. - Betakarom testét egy könnyed anyaggal, s igyekszem eltűnni a házból, ahogy csak lehet. Kiveszem a kulcsot az ajtóból, miután gondosan ráfordítottam, majd ahogy érkeztem, távozok is.

* * *

Akkor nyugszom meg teljesen csak, mikor a gépem végül leszáll Tokióban és magamba szívhatom szülőföldem kellemes, rég vágyott illatát. Elmondhatatlanul hiányzott már ez. Még egészen kisgyerek voltam, mikor a szüleim úgy döntöttek, apám országában telepednek le, s most, hogy végre alkalmam volt hazajönni, bátran kijelenthetem, bár nem sokra emlékszem itteni életemből, ez az egész mégis hiányzott. Hat éves voltam csak, mikor Kínába költöztünk, s bár foszlányok maradtak az emlékeimből, ha behunyom szemem tisztán emlékszem azokra az illatokra, melyeket akkor éreztem, mikor repülőre szálltunk annak idején. Most is ezek az illatok fogadnak, a hazám illatai. A reptér zsúfolt, a tömeg csak megy előre, mint a birkanyáj, van, akit várnak, van, aki az óráját bámulja, hogy még odaér-e a megbeszélt találkozóra. Rám nem vár senki most sem, ahogy annak idején búcsúznom sem volt kitől. Különc gyerek voltam, hiszen látszott rajtam már akkor is, hogy nem vagyok tisztavérű japán és ezért a korombeli gyerekek nem igazán akartak velem barátkozni, de nem is hiányzott ez sosem. Egyetlen ember tudja, hogy mikor érkezem, az pedig a sensei. Nem beszéltük meg, hogy felszed a reptéren, ahogy azt sem, mikor találkozom a samával. Tudom, hogy meg kellene ejtenem hamarosan, mert a huszonnégy óra lassan lejár, de azzal, hogy felhívtam, nyertem magamnak egy kis időt és Eiyának is, legalábbis nagyon remélem.


Azt hiszem, én lepődök meg a legjobban, mikor a reptér kijáratánál mégis összetalálkozom Akihitoval. Tehát ő és a sama komolyan tudni akarnak mindent Eiyáról, legalábbis a sama mindenképpen, ha ideküldte elém őt. Nem tudom, örüljek-e ennek, vagy ne, mert még el akartam intézni néhány dolgot, mielőtt meglátogatom a yakuzát. Apró meghajlással köszöntöm a férfit és rágyújtok. Kell a nikotin.

- Sensei - szólalok meg végül.

- Ao... Mellőzd ezt, mert agybajt kapok tőle. Az embereimtől sem tűröm - mondja komolyan. - Remélem, jól jön egy fuvar - int fejével a fekete terepjáró felé, mely nem messze parkol tőlünk.

- Attól függ, hova viszel.

- A kocsiban megbeszéljük - fordít nekem hátat és indul el.


Nincs okom nem követni őt. Megbízhattam benne eddig, hiszen végig tartotta a szavát és azt is, amit megbeszéltünk. Tény, hogy a samával való kapcsolatba lépés nem volt tervben, de ott sem árult el, engem utasított arra, hogy fedjem fel magam a férfi előtt. Mielőtt beülnék, eldobom a csikkem, s amint bekeveredem a hátsó ülésre, csak egy biccentéssel köszöntöm az elől ülő két testőrt. Ismerem őket, még Kínában találkoztam velük is, mikor Akihito kifaggatott a kölyökről. Végül is mindent összevetve elégedett vagyok azzal, amit eddig véghez vittem. Már csak egy célom maradt: megadni Eiyának mindent, amit még tudok, vagy amit még engednek. Küzdeni fogok azért a kölyökért, nem azért juttattam ki onnan, hogy most mindennek vége legyen egy szemvillanás alatt.

- Induljunk! - adja ki a parancsot vérebeinek, akik azonnal teszik is a dolgukat. - Itt vannak az új igazolványaid - nyújtja át nekem az iratokat. - A neved szándékosan nem változtattam meg, minden más adat rólad fikció. Itt egy kulcs. A belvárosban béreltem neked egy kis garzonlakást, minden egyébről később tájékoztatlak. Elviszlek Asaméhoz.

- Napolhattuk volna még.

- Beszélsz Asaméval, eldöntitek hogyan tovább, aztán tőlem azt csinálsz, amit akarsz. Ao, ha azt akarod, hogy Eiya éljen, nem húzod tovább az időt, mert abból kurvára nincs már!

- Még jó, hogy arról volt szó, jobb sorsa lesz ott, ahova kerül - morgom.

- Jobb sorsa van - zárja rövidre ennyivel.


Ezt jelen pillanatban valahogy egyáltalán nem tudom elképzelni. Lehet, az én fantáziám szar, de nem hiszem, hogy kegyesebb lenne megölni, mint segíteni neki mindenben. A kölyök jól van, már amennyire sikerült rendbe tennem ez alatt a pár hónap alatt. Vannak vele gondok, de az ő helyzetében érthető. Ha le tudjuk szedni a drogról, helyre tudom őt hozni. Ebben biztos vagyok. És nagyon remélem, hogy azok után, hogy beszéltem a samával, ő is így fog erről vélekedni. Nem mondok le Eiyáról, ahhoz, hogy beletörődjek abba, hogy lelövi őt, mint egy kutyát, ha nem tudom meggyőzni, velem is végeznie kell, de nem leszek egyszerű ellenfél a számára. A kölyök élni fog! Nem érdekel, ki hogyan vélekedik arról, hogy mi lenne a helyes számára, nem fogom hagyni, hogy megöljék.


Egy hatalmas ház elé gördül be végül a terepjáró, a kapuban szolgálatot teljesítő őrök egy gyors ellenőrzést követően azonban tovább engednek minket, majd a kocsi leparkol a bejáratot jelentő lépcsők előtti kavicságyon. Teljesen más az egész ház biztonsági ellátottsága, mint a Si-taié volt. Azonnal két fegyveres lép a BMW-hez, élükön minden bizonnyal a biztonsági főnökkel. Nem tűnik veszélyesnek a fickó, legalábbis így első ránézésre, de láttunk már csodát a történelemben. Kiszállunk a kocsiból és a hivatalos procedúra szinte azonnal megkezdődik. Hagyom magam. Nálunk ez nem volt jellemző, a Si-tai ennyire nem volt körültekintő, mint az itteni testőrség, de ez érthető is, hacsak azt veszem alapul, hogy Seichirou Asame nem egy kispályás yakuza. Nem engedheti meg magának, hogy óvatlan legyen, valszeg még akkor sem, ha a saját embere kezeskedik vendége szelídségéről. Utálok fegyverek nélkül közlekedni, ám most kifejezetten örülök annak, hogy nincs nálam egy sem. Nem lett volna egyszerű túljutni a reptér biztonsági kapuin velük, így azokat kénytelen voltam hátrahagyni. Majd itt beszerzek néhány új darabot.


Amint megvan az átkutatásom, a főnöknek tűnő férfi int a fejével Akihitonak, hogy kövessük, majd bevezet minket a házba, miközben a két fegyveres továbbra is minket kísér. Na igen, a Si-tai sosem volt ennyire elővigyázatos. Furcsa is ez az egész helyzet és feszültté tesz, annak ellenére is, hogy gyanítom, nem ellenségként kezelnek, s nekem sincs okom akként tekinteni sem rájuk, sem pedig a ház urára. Legalábbis egyelőre még biztos, hogy nincs. Sok szoba és ajtó mellett haladunk el, s az egyik mögül halk üvöltés hallatszódik ki. Tehát itt is van valamilyen szintű hangszigetelés, amit most cseppet sem bánok, mert az épp csak kiszűrődő hangban felismerem Eiyát, és görcsbe rándul a gyomrom is. Az ajtóra sandítok és igyekszem megjegyezni, hol találom őt, ha esetleg nem engednének hozzá, vagy az egész tárgyalás balul sülne el. Kiviszem innen a kölyköt, ha ez kell, legyen bármennyire is nullával egyenlő az esélyem.


Végül az egyik ajtó előtt állunk meg, majd a testőrök főnöke rövid kopogást követően belép és bejelent minket, s mikor engedélyt kapunk Akihitoval, mi is belépünk. Apró meghajlással köszöntöm a samát, s mikor int, hogy foglaljunk helyet, a senseit követve telepedek le az egyik székre a hatalmas márványasztal másik oldalára. A yakuza mellett egy Eiyától nem sokkal fiatalabb kölyök áll semleges képpel. Nem sokáig figyelem őt, épp csak annyira, hogy meg tudjam állapítani, a srác nem szajha, annál több, s van valami a tartásában, ami arra enged következtetni, hogy nem véletlen posztol most a sama mellett. Nem a fia, ebben biztos vagyok, de az utódja a srác és most yakuzákat megszégyenítő komolysággal posztol mestere és minden bizonnyal szeretője mellett.

- Hagyjuk a hivatalos formalitásokat - szólal meg végül a sama -, azon már túlvagyunk a telefonbeszélgetés következtében, ahogy gondolom, azt is tudod, miért egyenesen ide hozattalak Akihitóval.

- Eiyáról akar többet tudni - jelentem ki tárgyilagosan. Aprót bólint, hogy pontosan emiatt vagyok itt, majd int a fegyvereseknek, akik apró meghajlást követően távoznak, a férfi mellett posztoló kölyök pedig egyszerűen feltelepedik az asztalra. Ennyit erről. Tetszik ez a kölyök és a merészsége, és meg kell hagyni, teljesen igaza van, szék nincs több, hát feltalálta magát. Bár ahogy elnézem, már kialakított helye van ott, így sanszos, hogy nem az első alkalommal játssza be ezt. Teljesen hitelesen adja a komoly yakuzanövendéket, legalábbis az arcán továbbra is kint ülő komolyságot tekintve mindenképpen.

- Pontosan.

- Mire kíváncsi? - kérdezem meg, miközben előveszem a zsebemből cigarettámat, s csak tekintetemmel kérek engedélyt arra, hogy meggyújthassam. A yakuza aprót biccent, s ő is előhúz egy szálat saját dobozából. Megvárom, míg rágyújt, én csak utána varázsolok tüzet a saját koporsószögem végére.

- Minden orvosi papírt megkaptam Akihitótól, amit gondolom, neked köszönhetünk, azonban arról egyik sem szól, hogy a kölyök milyen pszichikai állapotban van mindazokután, amin keresztül ment.

- A körülményekhez képest jól van. Vagyis inkább jobban ahhoz képest, mint volt. Nem volt könnyű összekaparni őt, főleg a Si-tai utolsó húzása után. Sokáig még engem sem engedett a közelébe, pedig talán én voltam az egyetlen abban a házban, aki sosem közeledett felé úgy, ahogy mindenki más még a testőrök közül is. Tőlük valamilyen szinten meg tudtam védeni, de nem lehettem mellette a nap minden percében, főleg azután, hogy a Si-tai rájött, hogy védem a szajháját - kezdek el mesélni. - Orvosokat fizettem le annak érdekében, hogy akár egy vagy több nappal meghosszabbíthassam a kölyök kórházban maradását, mert addig legalább nem kínozták meg és droggal sem nyomták tele. Nem voltam elég óvatos és többen is ki akartak cseszni velem, amiért nem hagytam, hogy megdugják Eiyát. Az egyikük észrevette, amint pénzt adok az egyik dokinak, innentől kezdve a bukás biztos volt. Kimagyaráztam magam, mert ha nem teszem, lelövet, mint egy kutyát és baszhattam volna a terveim, ám ettől függetlenül folyton figyeltetett. Eiya a harmadik-negyedik nagyobb kínzást követően öngyilkos akart lenni, s épp csak nem sikerült neki. Pszichológust persze nem engedett magához, értelme se lett volna a dolognak, mert nem tudott volna segíteni azon a problémán, ami miatt eljutott odáig, így magam vettem kézbe a sorsát. Nehéz volt őt felépíteni újra, de úgy tűnt, erősebb lett, mint volt, egészen addig, mígnem a Si-tai kasztráltatta és megfosztotta őt a férfiasságától - fújom ki a füstöt és ökölbe szorítva szabad kezem hallgatok pár percig. - Az orvosok helyrehozták annyira, hogy legalább az egészségügyi dolgokkal ne legyen gondja, de onnantól kezdve hiába voltam mellette, a folyamatosan belényomott drogoktól nem lehetett vele kezdeni semmit. A tisztább időszakaiban nem beszélt. Megértette, mit mondok neki, azt is, hogy mi történt vele, de ennyi. Nagy nehezen végül sikerült zöldágra vergődni vele, elértem nála, hogy kiadja magából a dolgot, mégha erre csak annyi eszközöm volt, hogy szenvtelenül a képébe toltam, hogy mit tettek vele és miért. Végül megnyugodott, hajlandóvá vált beszélni velem a továbbiakról és bár a drogok nem mindig hagyták neki, igyekezte feldolgozni azt, hogy megcsonkították.

- Szerinted ez feldolgozható és együtt lehet élni mindazzal, amit tettek vele? - kérdezi meg a kölyök teljesen komolyan.

- Hat éve dolgozom azon, hogy ezt meg tudja tenni. A mostani... a drog miatt kevés lehetőségem volt erre, de amit tudtam, megtettem az adott helyzetben. Az utolsó napokban már nem volt józan pillanata, mert a kölyök szabályosan megvadult, ha valaki hozzá akart érni.

- Ez érthető, de nem ezt kérdeztem.

- Komoly segítséggel képes feldolgozni és együtt tud ezzel élni. A mai orvostudomány már tart ott, hogy helyrehozza ezeket a dolgokat, amiket az emberi szadizmus szétbarmol.

- A test valóban átalakítható, formálható, javítható, bizonyos mértékig és ideig legalábbis mindenképpen, de milyen komoly beavatkozást igényelne szerinted az, hogy ugyanez az emlékekkel is hasonlóképp működjön?

- A legnagyobb tisztelettel - kezdek bele mondandómba -, amíg van olyan ember, akiben képes megbízni és megkapaszkodni, aki segít neki, nem pedig az érzelmi-lelki selejtet látja benne és nem is kezeli úgy, addig bár az emlékek nem kitörölhetőek, elviselhetőbbé tehetőek. Engedelmével, hat éve vagyok Eiya mellett, minden rezdülését úgy ismerem, mint a sajátomat, ehhez mérten képes is vagyok felkaparni a padlóról, ha az kell és kellett nem egyszer. A feldolgozás fájdalmas, nehéz, hosszú procedúra, de magam vállaltam azt, hogy történjen bármi, a kölyköt nem hagyom veszni, és ebben még akkor is partner volt, mikor Akihito-sensei emberei elhozták őt onnan. - A srác szájára ezek hallatán halvány mosoly kúszik, de ravasz tekintetét nem veszi le rólam. Nem, fiú, kétlem, hogy bármit is sejtenél abból, ami a kölyökhöz köt.

- Miért támogatod ennyire rendületlenül őt? - kérdezi meg, s ezalatt elül a mosolya.

- Mert a saját fiammal ezt nem tehettem meg - magyarázom ennyivel. Csak tizenkettő volt... A srác mindenesetre felvont szemöldökkel pillant a yakuzájára.

- Azt mondtad, Eiya partner volt abban, hogy megszöktessétek, mégis nyugtatókkal volt telenyomva, mikor idekerült.

- Egyrészt a drog miatt, az elvonási tüneteket abban a helyzetben nehéz lett volna kezelni, másrészt pedig, mint mondtam, Eiya megvadul attól, ha valaki hozzá akar érni. Ez jó fél évvel ezelőtt jelentkezett nála, ezért is tömték őt GHB-val. Beszéltem a mesteremmel ezzel kapcsolatban, aki szerint a kölyöknek érintésfóbiája van. Ha valaki hozzáér, tegye azt bármilyen szelíden, megvadul, bepánikol, szabadulni akar - magyarázom. - Az ilyen emberek általában egyetlen egy személytől viselik el, hogy hozzájuk érjen, de a fóbia mértékétől függően még az adott illetőtől is csak akkor, ha az nem hirtelen teszi.

- Az orvos szerint, ha az első három napot túléli, megmarad. Biztosítom számodra azt a lehetőséget, hogy mellette lehess addig, illetve további két napot arra, hogy bebizonyítsd, nem döntök rosszul, ha életben hagyom őt. - Mégha csak ülve is, de mély meghajlással köszönöm meg neki a lehetőséget, amit biztosít számomra. - Az aktádat azonban látni akarom - jelenti ki.

- Minek? - bukik ki belőlem a kérdés. - Elnézést a tiszteletlenségemért! - kérek azonnal elnézést tőle, megint meghajolva.

- Ez egyelőre legyen az én dolgom.

- Akihito-senseinél van minden papírom - felelem végül.

- Ao! - szól rám figyelmeztetően a sensei. - A következő senseiezésért kiváglak az ablakon most már! - morogja, mire az asztalon ülő srác elkuncogja magát, a sensei pedig elővéve az aktám nyújtja azt át a yakuzának.

- Láthatnám Eiyát? - kérdezem meg végül, mire a férfi aprót bólint.

- Ryuuichi, vidd őt a kölyökhöz! - utasítja a testőrt. Legalább már tudom a nevét. Felállok helyemről, majd meghajolok és megindulok a férfi után.