7.

Aoyun

Befejezem a zuhanyt, s a derekamra kötött törülközővel térek vissza Eiyához a szobába. Zavar, hogy nincs nálam sem telefon, sem óra, hogy tudjam, mennyi lehet az idő, de végül arra a következtetésre jutok, voltaképpen teljesen mindegy. Több, mint harminchat órája fent vagyok, még tizenkettő ide vagy oda már nem számít. Ruhát keresek magamnak abból a szekrényből, amit Deon mondott, majd belebújok egy pólóba és melegítőalsóba. Megiszom maradék kávém, végül pedig feltelepedek az ágyra a kölyökhöz, csak úgy, ahogy akkor tettem, mikor az előbb le kellett őt nyugtatni. Rásimítom tenyerem arcára, s gyengéd csókot nyomok homlokára.

- Minden rendben lesz, kölyök - szólalok meg végül ugyanazon a mély, megnyugtató hangon, ahogy mindig is beszéltem vele, ha segíteni kellett neki megnyugodni, boldogulni a rémálmai okozta útvesztőben, vagy egyszerűen csak azt akartam, higgye el, lehet még jobb a helyzet, hogy nem mindenki gyűlöli és bántja őt, hogy még van, akire támaszkodhat. - Többé már nem bánthat senki, még ő sem. Rendben leszel, de akarnod kell neked is, hallod? Erős vagy, le tudod győzni a fájdalmat, én pedig itt leszek veled végig és segítek neked, Eiya. Képes vagy rá, tudom! Nem a képzeleted játszik veled, nem lázálmok kísértenek, nem a drog teszi ezt, tényleg itt vagyok! Csak ki kell nyitnod a szemed és rám nézned.


A kölyök percekig szuszog tovább békésen, én pedig kezdem feladni azt a reményt, hogy talán magához térhet most, mégha csak rövid időre is. Tudom, hogy ez nem ennyire egyszerű, de azt is, hogy tudok rá hatni, ahogy mindig is tudtam, miután elfogadott és a bizalmát megszavazta nekem. Lemondó sóhajjal nyomok még egy csókot homlokára, remélve, hogy eljutott hozzá mindaz, amit mondtam, s már épp mozdulnék, hogy leszállva róla telepszem vissza a fotelba, mikor megszorítja kezével karom, amivel mellette támaszkodom. Elmosolyodom.

- Itt vagyok, kölyök - mondom neki csendesen.

- Ao - szólal meg végül alig hangon.

- Semmi baj, hallod, minden rendben van. Pihenj! - kérem őt ugyanazon a megnyugtató hangon, ahogy eddig beszéltem vele. - Biztonságban vagy, én pedig nem hagylak magadra - mondom neki csendesen.

- Fáj...

- Tudom, kölyök, de erős vagy! Ki fogod bírni ezt is, ahogy annyi mindent kibírtál már. Most nem adhatod fel. Csak rám figyelj, rendben? Nyugodj meg szép lassan és aludj. Jó helyen vagy, biztonságban - beszélek hozzá továbbra is csendesen, mígnem szuszogása megint egyenletessé válik, s keze karomról az ágyra hullik. Elmosolyodom ismét és leszállva róla lépek az asztalhoz, hogy cigit vadásszak, majd amint ez megvan, kinyitom az ajtót és szólok a testőrnek, hogy bejöhet, ha akar. Kajálnom is illene valamit, de nem vagyok éhes. Nem érzem magam annak, pedig enni is vagy huszonnégy órája ettem utoljára. Majd reggel, vagy később.