201.

Tatsuki

Kézen fogom, hogy ne legyen feltűnő, hogy nem eresztem el a közelemből. Furcsa dolog, igazából kellemetlenül érint, a cél miatt azonban legyűröm az ellenállásom és csak akkor eresztem el a kis szarházit, mikor kettőnk közé kerül a lépcsőn felfelé. Se fel, se le, nélkülünk legalábbis biztos nem. Nem hiszem, hogy Shinji bántaná, de hogy nem engedné elszökni, abban biztos vagyok. Felérünk a negyedikre, kinyitom az ajtót és előreengedem a két fiút. Deon szépen, csendben, rendben leveszi a cipőjét, felakasztja a pulcsiját a fogasra és belépdel, mintha nem azért lenne itt, hogy kifaggassuk. Nyugodtnak tűnik, a pillantásából azonban látszik, hogy egy cseppet sem az. Ideges és fél. Nem basztatom, egyelőre higgadjon le, érezze meg azt, hogy eszünkben sincs bántani. Haragszunk rá, igen, mert faszságot csinált és ezért Shinji még szívni is fog, de attól ő még Deon. A mi utánozhatatlanul hülye Deonunk.


Elvonulok teát főzni, annyi időt kap a kölyök. Persze figyelem, ahogy a testőre is rajta tartja a szemét minden fáradtsága ellenére. Téblábol. Nem tud leülni, ezért ide-oda lépdel. Várja, hogy ítélkezzünk felette, vagy megkezdjük a kínzását. Rengeteg érzelem van az arcán, így azt és a tetteit figyelve zavartnak tűnik. Elkezd kipakolni, s ahogy feltételeztem, a mobilok két-két darabban kerülnek elő. Bontatlan doboz cigi, öngyújtó, meg papírzsepi, amiket most újrahajtogat. Ijesztő, mennyire abnormálisan viselkedik. Mindent lepakol a kanapé előtti asztalra, méghozzá precízen, úgy tűnik, mintha mértani pontossággal tenné, aztán megszédül. Remek. Persze, hogy hülyeségeket csinál, nincs magánál. Shinji persze ott van, de láthatóan nem tudja mire vélni kisgazdája viselkedését.

- Álmodik - mondom meg neki. Szomorúsággal tölt el, amit látok. Az idegesség, az aggodalom, a düh, minden más csak később, amikor már felfogom, ez mit jelent. - Érzékeli - A hangom más, máris elváltozott az érzelmeimtől. -, mi van körülötte, de amit csinál, azt máshol csinálja. Ha felébresztjük, rosszul lesz, ha nem, akkor bekómál - magyarázom el Shinjinek. Csak két bögrét teszek le az asztalra, melyekben tea gőzölög, majd leguggolok Deon mellé. - Ez nem most kezdődött - állapítom meg. Megkérdezzem, tudta-e? Ha igent mondana, nem biztos, hogy ilyen csendesen és nyugodtan tudnék utána beszélni, ezért inkább nem teszem, hanem felkarolom a kölyköt és a mosdóba viszem. Muszáj felébreszteni, mert most olyan, mint egy holtkóros. Nem ártalmas ez az állapot, de nem is jó, mert nem a jelenben és a valóságban van, hanem... álmodik.


Shinji követ, de jelzem neki, hogy nincs szükségem segítségre. Elég sokáig csináltam egyedül, ráadásul Jeremy sem egyszerű eset, úgyhogy elboldogulok. Felhajtom a vécé fedelét és elé térdeltetem, fél kézzel átkarolom a kölyköt úgy, hogy karjait a testéhez fogjam, a szabad mancsommal pedig jó alaposan belecsípek a bőrébe. Mocorog, ráng, de nem olyan erősen, mint egy rohamnál, aztán magához tér, mert felnyög és abbahagyja a kínlódást.

- Tatsuki? - kérdez fel. Egészen ébernek és normálisnak tűnik a hangja. Lehet, hogy mégiscsak jó, hogy Shinji jött, mert az arckifejezéséről le tudom csekkolni, Deon milyen képet vág, vagy furcsa-e valami vele. Azt hiszem, nem különösebben, de azért még várok, mert már értek meglepetések anno.

- Hányni fogsz?

- A fejem fáj nagyon - motyogja. Nem tudom, melyik a jobb. Talán a hányás, az tíz perc alatt elfelejtődik. Ez nem, mert ez teljesen kiüti. Hallottam már ordítani a fájdalomtól és jó lenne, ha ezt nem játszanánk el újra. Rögtön masszírozni kezdem, amit nyüszítve, de eltűr.

- Miért nem szóltál? - kérdezem meg. A hangom mélységében ott van, hogy haragszom.

- Nem akartam.

- Én tudod, mit nem akarok? Még egyszer végigzongorázni veled azt az egészet. Egyetlen egyszer bőven sok volt - jelentem ki, azzal felhúzom a földről, átcipelem a kanapéhoz, majd lerakom. Shinji árnyékként követ minket, s míg én vízért megyek, őrzi a srácot. Aggódik érte és mintha bűntudat lenne az arcán, ami a gyanúmat igazolja, de igyekszem nem törődni vele. Elfogadom, hogy amikor visszatérek Deonhoz, ő a konyhába megy, s míg belediktálom a pohár vizet a kölyökbe, hallom, hogy cigire gyújt és a kávéfőzővel babrál. Az egy okos ötlet. Míg lefő, masszírozom a srácot, próbálom csillapítani a fájdalmát. Hallgathatom mellé a sírását, nem is egyszer kell kiakasztanom az ujjait a hajából, de rutinos vagyok ezekben már.


Utálom ezt.

- Deonnak csináld meg lécives legelőször és hozd ki! - kérem hangosan a testőrt. Nem sokkal később megjelenik vele. Le kéne csesznem, hogy legalább egy okét böfögjön már el, de rohadtul nincs kedvem. Ez már a végjáték, még fájlalja a fejét egy ideig, utána kutya baja se lesz. Csak ez hosszabb ideig tart. Otthagyom, a teámért megyek, ami az eltelt idő alatt meghűlt annyira, hogy tudjak belőle kortyolni valamennyit. Aztán szembe fordulok a kölyökkel, mert ha azt hiszi, megúszhatja, nagyon téved. - Tudatában vagy annak, hogy kibaszottul nagy baromságot csináltál? - kérdezem higgadtan. Na... most ugrik a majom a vízbe. Hallgat. Ezt beleegyezésnek veszem. - Miért? - Még mindig higgadt vagyok. Túl higgadt. Látni újra álmodni... nem is tudom, mintha az legutóbbi évek... hiábavalóak lettek volna. Mintha... elpocsékolt idő lenne, holott... holott tudom, hogy nem volt az! - Miért?! - dörrenek hirtelen rá. Deon persze összerándul és ugyanazzal a rémült tekintettel rázza meg a fejét, mint amivel kirángattam a Toyotából. - Nincs türelmem veled szórakozni, kerítek igazságszérumot és azt is bevallod, milyen pózban csináltátok utoljára és mikor, ha magadtól nem mondod el, mire véljük ezt az egészet! - Mindigis jól hatottak nála azok a durvaságok, amik a szexszel voltak kapcsolatosak és ez most is igaz. Ha valamiről nem akarna beszélni, akkor az az Asaméval közös magánélete. Márpedig most fog. Shinjinek megcsörren a telefonja, így elvonul a konyhába, a kölyök meg mintha gondolkodna.

- Nem is létezik olyan - közli végül marha meggyőzően. Ha tudnék, nevetnék, de ez nem az a helyzet, amin nevetni bírok.

- Kipróbálod? - Tudja, hogy nem ismerek jó tréfákat, főleg akkor nem, ha mérges vagyok. Most, noha nem szembetűnő, de az vagyok, úgyhogy jobb lesz, ha nem cseszekedik velem. És nem is teszi, lesüti a szemeit és összeszorítja az állkapcsát. - Minden perccel kevesebb esélyed marad megúszni, hogy elverjelek - közlöm még a miheztartás kedvéért. Belül remegek az indulatoktól. - Beszélj!

- Nem, ez a kettőnk dolga, neked semmi közöd hozzá! - vág vissza, mire felkapom a kanapéról a ruháinál fogva. Érzem, hogy megint szétárad bennem az a düh, amivel kitéptem a Toyotából és rántok rajta egyet.

- Tényleg?! - morgom a szót. - Mióta vagyok felmentve az esküm alól?! - Nem válaszol, riadtan megrázza a fejét, mire ahogy a tereptaposóba is behajítottam, most a kanapéhoz vágom hozzá. Nyekken és nyög, aztán feltámad benne a lázadás és nekem ugrik. Mindig az első pofon a legnehezebb, a többi utána már könnyen gördül és kettő elég is neki, hogy ott maradjon a kanapén. Döbbenten fogja az arcát és úgy les rám fel, mintha azt várná, hogy nekiesek és addig csépelem, míg élet van benne. Nem mondom, vagyok annyira mérges, de visszafogom magam, méghozzá nagyon komolyan. Ettől fulladok, a léghiány azonban legalább annyira leszedál, hogy tényleg ne álljak neki kiverni belőle a szart is. - Szóval mi ez az egész? - kérdezem rideg, szemét stílusban.

- Nem tudom elmondani, adj még időt!

- Mennyit még?! - ordítok rá dühösen. Felhábordom a kérésétől, mert már így is túl sok idő telt el. Shinji megáll az ajtóban, a képéről lesír, hogy nem az anyja hívta, hogy megkérdezze, mi újság vele, én pedig felsóhajtok.

- Napokat... nem tudom...

- Amit ma csináltunk, az szánalmas volt, Deon. Méltatlan magunkhoz - közlöm vele. - Ha még egy ilyen manőver lesz, én nem megyek utánad és ha valami bajod van, már nem tartozol hozzám, megértetted? - Elnyílnak a szemei a megrökönyödéstől. - Szedd össze magad - parancsolok rá -, hazaadlak a yakuzádnak, mert én pépesre vernélek csak! - Nincs apelláta, se semmi, ugrik, mint a bolha, gyorsan összepakol és már az ajtóban is van. Most a testőrre pillantok. - Vigyelek téged is, vagy maradsz?

- Megyek.

- Most, jó? - Nem bírok megmaradni Deon közelében. Annyira idegesít a kölyök, mert ez valóban baromság volt, meg az egész helyzet, ami van, hogy azt nem tudom elmagyarázni. Shinji bólint, ezért mind felöltözünk, hogy kettejüket elvigyem a Seichirou-házhoz. Én visszajövök ide és megpróbálok kezdeni magammal valami hasznosat.