283.

Takashi

Az ágyhoz lépek és megnézem Asame életfunkcióit. Stabilnak tűnik, bár a kórházi ellátottság nélkül ezt nem merem biztosra kijelenteni. Mindenesetre megnyugtat az a tudat, hogy szívverése szabályos, pulzusa normális és egyre jobb színben van. Lassan letelik a két óra is, így kezdek végre bizakodni abban, hogy rendbe jön. Ilyenkor örülök annak, hogy Asame szervezete erős és rengeteg mindent kibír. Talán tizenhét éves korában kezeltem utoljára valami betegséggel, azóta is csak akkor, mikor megsérült valami leszámoláskor. Mikor nyílik az ajtó, leveszem fülemről a sztetoszkópot és az ajtó felé fordulok. Asame pártfogoltja az. Kérdez, én pedig igyekszem a lehető legjobban tájékoztatni arról, mire számíthat az elkövetkezendő pár napban.

- Nem sokat lesz ébren – kezdek bele csendesen -, maximum egy-két órát. Ha belázasodna, az a legfontosabb, hogy a lázát csillapítsuk. Kapott antibiotikumot is, Ryuuichi tud segíteni neked egy-két dologban, így ha gond lenne, nyugodtan szólj neki. Mást nem tudsz tenni érte. Az infúzió huszonnégy órát bírja, de mindennap jövök majd és lecserélem neki – mondom komolyan. Nagyon nem fog tudni mit tenni Asaméval. - Ha magánál van, próbáljátok megitatni és ha lehet, ne ugráljon, mert komolyan én magam fogom nyakon vágni érte és ezt veheti fenyegetésnek. Tudja jól, hogy ilyen kérdésekben nem szarozok vele. Egy centin múlott, hogy nem a szívébe fúródott a golyó, úgyhogy az sem érdekel, ha csak hugyoznia kell - mondom őszinte komolysággal, mert ebben nem vagyok hajlandó engedni és ezt a kölyöknek is meg kell értenie.

- Nem fog felkelni, mert megy vissza álomországba, erről gondoskodom.

- Azért ne mi tegyük sírba, ha már kirángattam onnan – jegyzem meg neki finoman -, de gondolom, neked nem kell magyaráznom, hogy hogy kezeld őt... Ilyenkor azért befolyásolható... bármivel – árulom el neki a dolgot. - Azt pedig végképp rühelli, ha velem fenyegeted meg...

- Megvannak a magam módszerei – jelenik meg arcán egy sötét kis mosoly. - De ha meg tud tanítani injekciót beadni, szívesen mindenféle erőszak nélkül elaltatom.

- Az se kell hozzá – árulom el neki és előveszek egy fecskendőt a táskából, amiben fájdalomcsillapító van és az infúzió csövébe szúrva nyomom bele a sóoldatba az anyagot. - Ennyire egyszerű a művelet. Ez egy erősebb fájdalomcsillapító – magyarázom meg a kölyöknek. - Hagyok itt néhányat és nyugtatót is, ha túlságosan ugrálna.

- Hát akkor ma se tanulom meg - vállat von. - Milyen időközönként lehet fájdalomcsillapítóval tömni és a nyugtató mennyi időre üti ki?

- Négy óránként kaphat fájdalomcsillapítót, de érdemes többet várni, nehogy hozzászokjon a szervezete – mondom csendesen. - Bár ahogy ismerem, akkor sem fog kérni, ha beledöglik a fájdalomba – sóhajtom. - A nyugtató nem olyan erős, inkább csak kábává teszi, mint kiüti. Adjak erősebbet is? - kérdezem kíváncsian.

- Majd úgy ítélem, hogy nem beszámítható és kap, ha akar, ha nem - közli ugyanazzal a sötét kis mosollyal, mint amit korábban is használt. - Én fogom a képét bámulni, nem ő, de meggyőzésnek majd azért a biztonság kedvéért kerítek egy tükröt is, hátha úgy ítéli, elfogadja azt a fájdalomcsillapítót, aztán ha nem, jön az előbb felvázolt terv - mondja elszántan, majd kicsit vacillál. - Ön szerint szükség lehet rá?

- Nem hiszem, de Asaménál sosem lehet tudni – mondom neki őszintén -, nekünk pedig azt kell most az elkövetkezendő pár napban szem előtt tartanunk, hogy mindenképpen pihenjen. Ez most nem egy egyszerű sérülés, mint amilyen a múltkor is volt.

- Az volt egyszerű?! Hát jó... Pihenni fog, ez tuti.

- Ne bonyolódjunk bele ebbe most, remek orvosi magyarázatot tudnék neked adni a különbségekről, de most nem igazán szeretnék – mondom csendesen és elkezdem kikészíteni az említett injekciókat, a biztonság kedvéért azonban hagyok itt egy másik infúziót is. - Ebben benne van a fájdalomcsillapító és némi gyulladáscsökkentő is – magyarázom a kölyöknek. - Ha nem hatna az, amit itt hagyok, Ryuu ki tudja cserélni erre – árulom el neki.

- Később, amikor mindkettőnknek lesz pár szabad órája, szívesen tanulok öntől, mert Asame nekem nagyon úgy fest, hogy hobbijának választotta a céltábla szerepet, de most én sem szeretnék többet tudni arról, amit magának összeszedett - vallja be őszintén. - Rendben, köszönöm. - Aprót bólintok és folytatom tovább, amit elkezdtem.

- Csibe... - hallom meg Asame erőtlen hangját, és azonnal fülemre véve a sztetoszkópot fordulok vissza az ágyhoz és vizsgálom meg őt. Hihetetlen az élni akarása még mindig.