Kazuki
Nem igazán tudok segíteni Deonnak a dologban többet, minthogy meghallgatom és igyekszem megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Megértem, hogy mit érez, én sem viselném túl jól, ha Nishida egyszer csak előkerítené az egyik szajháját, de ugyanakkor azt sem értem, miért ennyire ellenséges Eiyával. Nii-sannak is megvolt a maga kedvenc kis szajhája, mesélt is róla és a srác nálam sokkal több mindent megtett Nishiért, mégsem éreztem féltékenységet vagy dühöt, mert ami volt, elmúlt, a harag pedig minden esetben rossz tanácsadó. Vakká tesz és nem látunk meg olyan dolgokat, amiket adott esetben meg kellene. Patthelyzet. Az én esetem persze más, Deontól meg megszoktuk, hogy mindenre másképp reagál, mint ahogy várnánk. Nem értek vele egyet abban, hogy Asame átbaszta, de abban sem, hogy ennyire tiltakozik az ellen, hogy a yakuzája segítsen annak a kölyöknek... Kölyök... majdnem velem egyidős az a srác...
Eiya már a házban volt, mikor odakerültem és tényleg egy mocskos kis bestiaként viselkedett, amivel nem csak engem, de sokakat idegesített a házban, ám mivel Asame kedvelte a kölyköt, senki nem mert tenni ellene semmit, Eiya pedig álnok kígyóként kihasználva ezt tett keresztbe azoknak, akiket nem bírt elviselni maga körül. Naoto is ilyen volt számára, így behálózta őt, de rábaszott, mert az addigi aranyélete hirtelen semmissé lett és miután végignézte, hogyan kínozza meg a gazdája a legjobb testőrét miatta, Kínában landolt. Asame rohadt dühös volt, én pedig rettegtem attól, hogy minden rajtam fog csattanni. Sokszor Ryuuichi a szobámban töltötte az éjszakát, mert képtelen voltam aludni, annyira rettegtem Asamétól, majd nem sokkal később túladott rajtam.
Elképzelni sem tudom, miért vált számára hirtelen fontossá, hogy felkutassa Eiyát és hazahozassa, de kétlem, hogy az említetteken kívül más oka lenne. Asame sokat változott, mióta Deon vele van és jó irányba, ezért nem tudok kételkedni abban, hogy tényleg csak helyre akarja hozni, amit esetlegesen elbaszott akkor. Naotoval már nem tudja ezt megtenni, hát megteszi a kölyökkel. Tényleg nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel, tudom, hogy nem nekem kell megoldani, de bosszant, mert látom, Deon mennyire szenved ettől az egésztől, holott ha esetleg beszélne Asaméval, talán rájönne, nincs miért. A yakuzája még nekem sem mutatja meg azt az oldalát, akiről ő mindig áradozik, nem tudom, miért gondolja azt, hogy Eiyának megtenné. Mert ragaszkodott hozzá, mert a kedvence volt? Faszság!
Beülök a Nissanba és beindítva a motort kicsit meghajtom a gépet a pályán. Rég rendeztünk már versenyt és hiányzik is ez a fajta száguldozás, most azonban inkább csak óvatosan rovom a köröket, mert a gondolataim teljesen lekötnek. Nem szerettem sosem Eiyát, de a halálát nem kívánnám. Egyikünk sem tud sokat a szajhák világáról, a miértekről, nincs jogunk ítélkezni és valakit csak ezért beskatulyázni. Hét év telt el... Mindenki változhat és képes változni, ha akar. De persze megint én lennék a naiv, hogy ebben hiszek, holott pontosan Deon az, aki a saját környezetében megtapasztalhatta a dolgot. Elég csak Tatsukit vennie alapul...
Leparkolok végül Deon kocsija mellett, majd kiszállva sajátomból beülök mellé az anyósülésre. Deon még mindig csendesen sír, így egyelőre csak hagyom, hogy kiadjon magából mindent. A kölyök végül hosszú percek után megemeli a fejét és kinéz a szélvédőn.
- Mennyi az idő? - kérdezi csendesen.
- Hat, maximum hét óra lehet.
- Akkor indulnunk kéne - jelenti ki és megtörli a szemeit.
- Rendben van. Mész elől vagy inkább követsz?
- Menjünk kerülővel és akkor követlek - válaszol.
- Oké - szállok ki mellőle végül és átülve a sajátomba indítom be a motort, majd elindulok a kerülőúton, de gondosan ügyelve arra, hogy Deon ne maradjon le tőlem túlságosan. Nem tudom, miért pont ezt az utat választotta, de ha időre van szüksége még, hogy gondolkozzon hát megkapja. Jó másfél óra még, mire hazajutunk ezen az útvonalon, de nem baj, most jólesik vezetni. Időnként hátrapillantok a visszapillantóból, ám Deon nyugodtan vezet, nem marad le tőlem és nem csinál semmi olyat, amit nem kéne, így megnyugszom én is. Teljesen az útra figyelek, s végül begurulunk másfél óra kocsikázás után a ház elé. Őszintén szólva rohadtul nem jutott eszembe megállni sehol sem kaját vadászni estére, de majd kiküldöm az egyik testőrömet, hogy hozzon valamit, s tájékoztatom is őket, hogy még Yoru és egy másik srác érkezése is várható. Deon is telefont intéz, miután leparkolt és kiszállt a kocsiból. Gondolom, Ryuut hívja, hogy tájékoztassa arról, nem megy haza, s amint ezzel megvan, elindul utánam.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kazuki. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kazuki. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. április 4., csütörtök
4.
2012. október 9., kedd
23.
Kazuki
Három nap telt el azóta, hogy Nishida Kiotóba utazott egy üzleti megbeszélésre, én pedig képtelen vagyok megnyugodni és belenyugodni abba, hogy egy hétig vissza se jön. Aggódom érte, főleg abban a helyzetben, amiben most vagyunk, bár Kitamurának csak Shinji kellett, én akkor sem szeretném, ha valami mégis balul sülne el. Még nem készültem fel arra, hogy átvegyem Nii-san helyét és beledöglenék, ha elveszíteném őt, bármennyire is benne van ez a pakliban. Rosszul alszom, egész nap szar a kedvem, fáradt és levert vagyok, miközben intéznem kellene az itthoni ügyeket, hogy minden rendben legyen, de képtelen vagyok rá. Testőreim persze próbálnak mindenben segíteni, nyugtatni, foglalkoztatni, de semmit nem segít az ő odaadásuk és jelenlétük sem. Az éjszakák pokoliak, alig tudok aludni, hiába hagyta Nishi a párnámon az illatát, egyszerűen nem segít. Már tőle is hoztam át párnát, persze semmi hatásuk. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy jobb legyen a helyzet.
A negyedik nap végül úgy döntök, áthívom Yorut. Nem tudom, miért ő jutott eszembe, egyszerűen csak kell valaki, aki egy kicsit helyretesz és ő ebben nagyon is profi. Nem mondok neki semmit, csak arra kérem, hogy amint tud, jöjjön, ám tisztában vagyok azzal, hogy hangomból simán levágja, pocsékul vagyok. Egy-másfél óra telik el talán, mire végre befut Yoru, én pedig már türelmetlenül várom őt a lépcsőn ülve, dohányozva. Csak egy halvány mosolyra futja üdvözlésképpen.
- Pocsékul nézel ki - biztat mellém telepedve és ő is rágyújt. Ja, gondolom, mennyire, de legalább úgy is érzem magam, ahogy festhetek. - Mi a baj, Kazuki? - kérdezi meg végül kifújva a füstöt. - Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt semmit. Ezt Shinjinél még megértem, hiszen elvesztette Tatsukit, de nálad nem tudom felfogni egyszerűen. Nishida él, van, semmi baja, csak üzleti tárgyalásra ment. Ez még nem a világvége.
- Nekem az - felelem halvány mosolyfintorral.
- Ennyire nem ragaszkodhatsz hozzá, mert abból csak gondok lesznek később.
- Te beszélsz? - morgom a kérdést felállva a lépcsőről. - Ugyanennyire ragaszkodsz Asához, ha nem jobban. Félted, úgy bánsz vele, mintha óvni kéne őt mindentől, pedig Asahito is meg tudja védeni magát. Sehova sem mentek a másik nélkül, és akkor te akarsz kioktatni, hogy ez a ragaszkodás nem egészséges? - kérdezem ingerülten, pedig nem akarom őt támadni. Yoru elszívja a cigijét, majd eldobva a csikket feláll és dühösen rám néz. Fasz kivan! Nem érdekelsz! Azért hívtam ide, hogy segítsen kicsit kikapcsolni, nem azért, hogy kioktasson arról, mit kellene és mit nem megtennem.
- Kazuki, te is nagyon jól tudod, hogy Asa beteg! Hogy nem azért védem és vagyok mellette mindig, mert egy gyenge fasz lenne, vagy mert nem tudok tőle elszakadni! Most is itt vagyok, nem? Bár ha felcseszed az agyam, inkább elhúzok a faszba! Az istenért... Huszonöt éves felnőtt férfi vagy, mégis úgy rinyálsz itt nekem, mint egy hisztis kurva! Szedd össze magad végre! - mordul rám, én pedig dühösen nekitámadok. Persze Bagira könnyen kicselez és hátraszorítva mindkét karom kezd el terelgetni a dojo felé, majd belökve az ajtón lép be utánam és zárja be azt. - Itt dühönghetsz, de ne rajtam verd le a faszhiányodat!
- Elmehetsz te a bús picsába! - rontok neki megint dühből, végig sem gondolva a dolgokat. Feszült vagyok, kibaszottul ideges, ő pedig csak tovább húzza az agyam.
- Ejnye, Kazu! - mondja gúnyos mosollyal, miközben ellép előlem. - Nishi mégsem mosta még ki a szádat szappannal? - kérdezi be, mire megint nekirontok, ám Yoru ismét leszerel, így a tatamin kötök ki, elterülve, mint egy béka. Tenyerembe temetem az arcom és felsóhajtok. Picsába már! - Szedd össze magad végre, Kaz! Ennél te sokkal több vagy, nem egy elkényeztetett kis szajha, akinek azon kellene aggódnia, hogy a gazdi kidobja. Uke vagy, de ettől még nem kell úgy is viselkedned, mint egy tipikus ukénak.
- Napok óta képtelen vagyok aludni, Yoru - szólalok meg csendesen. - Bármennyire is tudom, hogy Nishi tud magára vigyázni, hogy semmi baj nem lesz... Nem tudok mit kezdeni magammal, érted? Nem... - ülök fel végül, mire az időközben mellém telepedett srác a karjai közé von.
- Semmi gond, Kazu, hiszen itt vagyunk, segítünk neked, ha kell, csak merj szólni. Ettől nem leszel sem gyengébb, sem rosszabb - nyúl állam alá és megemelve fejem kényszerít arra, hogy szemébe nézzek. Nem tudom, mi üt belém, de megcsókolom, ő pedig nem lök el magától, hanem gyengéden, ismerkedőn viszonozza azt.
Elvesztem. Kezem becsúszik trikója alá és izmain simít végig ismerkedőn, miközben nem hagyom abba ajkai csókolását, s Yoru sem akar megállítani egyelőre. Nem tudom, miért teszem ezt, de kell. Annyira fel tud húzni azzal, ahogy mindig heccel és célozgat, hogy most hirtelen robban bennem minden és már nem érdekel a később, csak a most. Bagira megszabadít a felsőmtől, majd hanyatt dönt a tatamin, s sajátját is ledobva magáról magasodik fölém, hogy újabb, ám sokkal vadabb csókot követelhessen tőlem. Megkapja.
Végighúz oldalamon, miközben most lassan, ismerkedve indul el nyakamon lefelé apró harapásaival és csókjaival, bejárva vállamat, majd rátérve mellkasomra, s mellbimbómmal kezd játszadozni. Finoman harapja, szívja, vagy csak nyelvével ingerli, míg bal keze végigsimít hasamon, s nekiáll megszabadítani az övemtől. Én is érintem őt, ismerkedőn járom be testét és izmait ujjaimmal, beletúrok hajába, s jólesően meg-megremegek játékától. Szelíd nagymacskaként tornyosul fölém, s nyal végig testemen köldökömtől egészen fülem tövéig, majd bőröm harapdálva vándorol át nyakam másik felére, s újra bejárja nyelvével azt az utat, amit az előbb tett meg, csak most visszafelé. Megborzongok tőle, Yoru pedig egy határozott mozdulattal foszt meg nadrágomtól és alsómtól is szinte egyszerre, hogy félredobva azt telepedhessen újra fölém, s mellbimbómat kezelésbe véve ismét fonja ujjait farkamra. Megfeszülök alatta, elvörösödöm, s ahogy felpillant rám... Tényleg olyan, mint egy bestia, egy igazi párduc.
Nem sokáig kényeztet így, elengedi farkam, majd feláll és síkosítót és óvszert túrva elő nadrágjából dobja azokat mellém, s megszabadul ő is a nadrágjától. Feltérdelek előtte és felpillantva rá, minden gondolkodás nélkül fogadom őt ajkaim közé. Kíváncsi vagyok, milyen az, ha elszabadul benne a bestia. Tudni akarom, milyen az a Yoru, aki val'szeg minden rinya nélkül kenne fel a falra és kefélne addig, míg mozgok. Ezt akarom. Mélyen torkomra engedem őt, ő pedig beletúrva hajamba húz fel magához, hogy megcsókoljon. Feltüzel a vadsága. Fülemhez hajol és belesuttogva harap bele fülcimpámba.
- Ereszkedj négykézlábra! - utasít vágytól rekedtes hangon és elengedi hajam. Megteszem amit kér, míg ő felhúzza magára az óvszert, majd bekeni farkát a síkosítóval, s azt, ami kezén maradt, szétkeni bennem. Mögém helyezkedik, egyik kezével csípőmre fog, míg másikkal beilleszti magát és belém nyomul. Felnyögök, kissé talán fájdalmasan, ám mielőtt leugorhatnék farkáról, Yoru magabiztosan szorít rá csípőmre és tart meg, hogy ne tudjak menekülni. Hátamra csúsztatja kezét, nem mozdul még, csak végigsimít gerincem vonalán, majd lenyom a tatamira és ütemesen kefélni kezd. Nyögök és szűkölök alatta, ahogy mozgása egyre vadabbá és gyorsabbá válik. Hátamra hajol, nyalja és harapja gerincem mentén a bőrt, apró kiáltásokat, élvezettel teli nyögéseket kiváltva belőlem ezzel. Belemarkol hajamba, hátrafeszíti fejemet, miközben tovább kefél, s pillantásunk találkozik a velünk szemben lévő tükörben. A tekintetem vágytól ködös, az övé pedig egy éhes ragadozóét idézi. Erős, heves lökésekkel juttat el a csúcsra, s amint elélvezek alatta, elengedi hajam, majd ráfogva csípőmre tovább kefél, míg ő is el nem sül bennem hangosan, veszettül morogva, mint egy igazi párduc, hátam harapva, végül kihúzódik belőlem. Elnyúlok a tatamin, s abban a pillanatban összegömbölyödve zokogni kezdek. Yoru ijedten fekszik mellém és von karjaiba gyengéden simogatva. Nem tudom hova tenni azt, amit most tettem. Szeretem Nishit, mégis...
- Én... szeretem Nishidát... - küzdök meg a szavakkal.
- Semmi baj, Kazu! - próbál megnyugtatni, de hasztalan. - Én is Asát szeretem, ez nem jelent semmit. Akartad, hogy megdugjalak? - kérdezi, mire csak bólintok. - Élvezted? - Erre is csak igenlő bólintás a válaszom. - Akkor ennyi. Én nem fogom senki orrára kötni, mi történt, a többi pedig csak rajtad múlik. Ha bevallod Nishidának, bevallod, ha nem, akkor nem és továbblépünk rajta. Úgysem lesz legközelebb, mert mindketten szeretjük a yakuzánkat, nincs igazam?
- De - mondom csendesen, majd felülök, hogy elkezdjem rendbe szedni magam. Yoru is így tesz, s amint végzett, összeborzolja hajam. Elmosolyodom, azt hiszem, jobban vagyok és végre megint nyugodt.
Három nap telt el azóta, hogy Nishida Kiotóba utazott egy üzleti megbeszélésre, én pedig képtelen vagyok megnyugodni és belenyugodni abba, hogy egy hétig vissza se jön. Aggódom érte, főleg abban a helyzetben, amiben most vagyunk, bár Kitamurának csak Shinji kellett, én akkor sem szeretném, ha valami mégis balul sülne el. Még nem készültem fel arra, hogy átvegyem Nii-san helyét és beledöglenék, ha elveszíteném őt, bármennyire is benne van ez a pakliban. Rosszul alszom, egész nap szar a kedvem, fáradt és levert vagyok, miközben intéznem kellene az itthoni ügyeket, hogy minden rendben legyen, de képtelen vagyok rá. Testőreim persze próbálnak mindenben segíteni, nyugtatni, foglalkoztatni, de semmit nem segít az ő odaadásuk és jelenlétük sem. Az éjszakák pokoliak, alig tudok aludni, hiába hagyta Nishi a párnámon az illatát, egyszerűen nem segít. Már tőle is hoztam át párnát, persze semmi hatásuk. Nem tudom, mit tehetnék még, hogy jobb legyen a helyzet.
A negyedik nap végül úgy döntök, áthívom Yorut. Nem tudom, miért ő jutott eszembe, egyszerűen csak kell valaki, aki egy kicsit helyretesz és ő ebben nagyon is profi. Nem mondok neki semmit, csak arra kérem, hogy amint tud, jöjjön, ám tisztában vagyok azzal, hogy hangomból simán levágja, pocsékul vagyok. Egy-másfél óra telik el talán, mire végre befut Yoru, én pedig már türelmetlenül várom őt a lépcsőn ülve, dohányozva. Csak egy halvány mosolyra futja üdvözlésképpen.
- Pocsékul nézel ki - biztat mellém telepedve és ő is rágyújt. Ja, gondolom, mennyire, de legalább úgy is érzem magam, ahogy festhetek. - Mi a baj, Kazuki? - kérdezi meg végül kifújva a füstöt. - Úgy nézel ki, mint aki napok óta nem aludt semmit. Ezt Shinjinél még megértem, hiszen elvesztette Tatsukit, de nálad nem tudom felfogni egyszerűen. Nishida él, van, semmi baja, csak üzleti tárgyalásra ment. Ez még nem a világvége.
- Nekem az - felelem halvány mosolyfintorral.
- Ennyire nem ragaszkodhatsz hozzá, mert abból csak gondok lesznek később.
- Te beszélsz? - morgom a kérdést felállva a lépcsőről. - Ugyanennyire ragaszkodsz Asához, ha nem jobban. Félted, úgy bánsz vele, mintha óvni kéne őt mindentől, pedig Asahito is meg tudja védeni magát. Sehova sem mentek a másik nélkül, és akkor te akarsz kioktatni, hogy ez a ragaszkodás nem egészséges? - kérdezem ingerülten, pedig nem akarom őt támadni. Yoru elszívja a cigijét, majd eldobva a csikket feláll és dühösen rám néz. Fasz kivan! Nem érdekelsz! Azért hívtam ide, hogy segítsen kicsit kikapcsolni, nem azért, hogy kioktasson arról, mit kellene és mit nem megtennem.
- Kazuki, te is nagyon jól tudod, hogy Asa beteg! Hogy nem azért védem és vagyok mellette mindig, mert egy gyenge fasz lenne, vagy mert nem tudok tőle elszakadni! Most is itt vagyok, nem? Bár ha felcseszed az agyam, inkább elhúzok a faszba! Az istenért... Huszonöt éves felnőtt férfi vagy, mégis úgy rinyálsz itt nekem, mint egy hisztis kurva! Szedd össze magad végre! - mordul rám, én pedig dühösen nekitámadok. Persze Bagira könnyen kicselez és hátraszorítva mindkét karom kezd el terelgetni a dojo felé, majd belökve az ajtón lép be utánam és zárja be azt. - Itt dühönghetsz, de ne rajtam verd le a faszhiányodat!
- Elmehetsz te a bús picsába! - rontok neki megint dühből, végig sem gondolva a dolgokat. Feszült vagyok, kibaszottul ideges, ő pedig csak tovább húzza az agyam.
- Ejnye, Kazu! - mondja gúnyos mosollyal, miközben ellép előlem. - Nishi mégsem mosta még ki a szádat szappannal? - kérdezi be, mire megint nekirontok, ám Yoru ismét leszerel, így a tatamin kötök ki, elterülve, mint egy béka. Tenyerembe temetem az arcom és felsóhajtok. Picsába már! - Szedd össze magad végre, Kaz! Ennél te sokkal több vagy, nem egy elkényeztetett kis szajha, akinek azon kellene aggódnia, hogy a gazdi kidobja. Uke vagy, de ettől még nem kell úgy is viselkedned, mint egy tipikus ukénak.
- Napok óta képtelen vagyok aludni, Yoru - szólalok meg csendesen. - Bármennyire is tudom, hogy Nishi tud magára vigyázni, hogy semmi baj nem lesz... Nem tudok mit kezdeni magammal, érted? Nem... - ülök fel végül, mire az időközben mellém telepedett srác a karjai közé von.
- Semmi gond, Kazu, hiszen itt vagyunk, segítünk neked, ha kell, csak merj szólni. Ettől nem leszel sem gyengébb, sem rosszabb - nyúl állam alá és megemelve fejem kényszerít arra, hogy szemébe nézzek. Nem tudom, mi üt belém, de megcsókolom, ő pedig nem lök el magától, hanem gyengéden, ismerkedőn viszonozza azt.
Elvesztem. Kezem becsúszik trikója alá és izmain simít végig ismerkedőn, miközben nem hagyom abba ajkai csókolását, s Yoru sem akar megállítani egyelőre. Nem tudom, miért teszem ezt, de kell. Annyira fel tud húzni azzal, ahogy mindig heccel és célozgat, hogy most hirtelen robban bennem minden és már nem érdekel a később, csak a most. Bagira megszabadít a felsőmtől, majd hanyatt dönt a tatamin, s sajátját is ledobva magáról magasodik fölém, hogy újabb, ám sokkal vadabb csókot követelhessen tőlem. Megkapja.
Végighúz oldalamon, miközben most lassan, ismerkedve indul el nyakamon lefelé apró harapásaival és csókjaival, bejárva vállamat, majd rátérve mellkasomra, s mellbimbómmal kezd játszadozni. Finoman harapja, szívja, vagy csak nyelvével ingerli, míg bal keze végigsimít hasamon, s nekiáll megszabadítani az övemtől. Én is érintem őt, ismerkedőn járom be testét és izmait ujjaimmal, beletúrok hajába, s jólesően meg-megremegek játékától. Szelíd nagymacskaként tornyosul fölém, s nyal végig testemen köldökömtől egészen fülem tövéig, majd bőröm harapdálva vándorol át nyakam másik felére, s újra bejárja nyelvével azt az utat, amit az előbb tett meg, csak most visszafelé. Megborzongok tőle, Yoru pedig egy határozott mozdulattal foszt meg nadrágomtól és alsómtól is szinte egyszerre, hogy félredobva azt telepedhessen újra fölém, s mellbimbómat kezelésbe véve ismét fonja ujjait farkamra. Megfeszülök alatta, elvörösödöm, s ahogy felpillant rám... Tényleg olyan, mint egy bestia, egy igazi párduc.
Nem sokáig kényeztet így, elengedi farkam, majd feláll és síkosítót és óvszert túrva elő nadrágjából dobja azokat mellém, s megszabadul ő is a nadrágjától. Feltérdelek előtte és felpillantva rá, minden gondolkodás nélkül fogadom őt ajkaim közé. Kíváncsi vagyok, milyen az, ha elszabadul benne a bestia. Tudni akarom, milyen az a Yoru, aki val'szeg minden rinya nélkül kenne fel a falra és kefélne addig, míg mozgok. Ezt akarom. Mélyen torkomra engedem őt, ő pedig beletúrva hajamba húz fel magához, hogy megcsókoljon. Feltüzel a vadsága. Fülemhez hajol és belesuttogva harap bele fülcimpámba.
- Ereszkedj négykézlábra! - utasít vágytól rekedtes hangon és elengedi hajam. Megteszem amit kér, míg ő felhúzza magára az óvszert, majd bekeni farkát a síkosítóval, s azt, ami kezén maradt, szétkeni bennem. Mögém helyezkedik, egyik kezével csípőmre fog, míg másikkal beilleszti magát és belém nyomul. Felnyögök, kissé talán fájdalmasan, ám mielőtt leugorhatnék farkáról, Yoru magabiztosan szorít rá csípőmre és tart meg, hogy ne tudjak menekülni. Hátamra csúsztatja kezét, nem mozdul még, csak végigsimít gerincem vonalán, majd lenyom a tatamira és ütemesen kefélni kezd. Nyögök és szűkölök alatta, ahogy mozgása egyre vadabbá és gyorsabbá válik. Hátamra hajol, nyalja és harapja gerincem mentén a bőrt, apró kiáltásokat, élvezettel teli nyögéseket kiváltva belőlem ezzel. Belemarkol hajamba, hátrafeszíti fejemet, miközben tovább kefél, s pillantásunk találkozik a velünk szemben lévő tükörben. A tekintetem vágytól ködös, az övé pedig egy éhes ragadozóét idézi. Erős, heves lökésekkel juttat el a csúcsra, s amint elélvezek alatta, elengedi hajam, majd ráfogva csípőmre tovább kefél, míg ő is el nem sül bennem hangosan, veszettül morogva, mint egy igazi párduc, hátam harapva, végül kihúzódik belőlem. Elnyúlok a tatamin, s abban a pillanatban összegömbölyödve zokogni kezdek. Yoru ijedten fekszik mellém és von karjaiba gyengéden simogatva. Nem tudom hova tenni azt, amit most tettem. Szeretem Nishit, mégis...
- Én... szeretem Nishidát... - küzdök meg a szavakkal.
- Semmi baj, Kazu! - próbál megnyugtatni, de hasztalan. - Én is Asát szeretem, ez nem jelent semmit. Akartad, hogy megdugjalak? - kérdezi, mire csak bólintok. - Élvezted? - Erre is csak igenlő bólintás a válaszom. - Akkor ennyi. Én nem fogom senki orrára kötni, mi történt, a többi pedig csak rajtad múlik. Ha bevallod Nishidának, bevallod, ha nem, akkor nem és továbblépünk rajta. Úgysem lesz legközelebb, mert mindketten szeretjük a yakuzánkat, nincs igazam?
- De - mondom csendesen, majd felülök, hogy elkezdjem rendbe szedni magam. Yoru is így tesz, s amint végzett, összeborzolja hajam. Elmosolyodom, azt hiszem, jobban vagyok és végre megint nyugodt.
2011. szeptember 12., hétfő
434.
Kazuki
Szétunom az agyamat a négy fal között lassan, igaz, segíteni tudok Nii-sannak, de ez még nekem édeskevés ahhoz, hogy lekössön. Utálom a papírmunkát, bármennyire is tudom, hogy yakuzaként majdan szükségem lesz erre is. De most nem akarok ezzel foglalkozni. Jó lenne végre, ha véget érne ez az egész Fei-Lux-kínai mizéria, mert szeretnék megint versenyezni. Asame is lóg nekem eggyel és ha minden igaz, Deon valami hatalmasra készül. Új versenyzők... Mégis kiket sikerült rábeszélnie a kölyöknek? Esküszöm, megöl a kíváncsiság már ettől is, Deon pedig tuti, hogy direkt húzza az agyam. Nem baj, jön még kutyára gyorsvonat, ahogy mondani szokták. Imádom a fejét. Tényleg... Jó lenne találkozni végre anyáékkal is. Mióta szóba került a dolog, mindig elképzelem, milyen lesz a viszontlátás. Mindig máshogy képzelem el, de a vége mindig jól alakul. Szeretném, ha már láthatnám őket és szeretném valahol, ha Deon is megismerkedne velük. Gőzöm sincs ugyan, milyen lesz a fogadtatás, de nem baj. Lesz, ami lesz, mindenesetre én nagyon bízom abban, hogy minden jól megy.
Unalmamban végül úgy döntök, megnézem, mit művel Nii-san, azt' jobb híján maximum besegítek neki a papírmunkába, mert ez már így rohadtul elviselhetetlen. Nálam komoly gondokat vet fel, ha már önként és majdnem dalolva megyek Nishihez, hogy adjon papírmunkát, csak ne dögöljek bele az unalomba. Szerencsére már kutya bajom, bár néha meg-megszédülök, amit persze Nii-san nem néz jó szemmel és folyton a kivizsgálással traktál. Hiába mondom neki, hogy semmi bajom, meg mit vár, épp alig pár napja ütöttek le, stb... pont leszarja a nyűgöm ilyen szempontból. Azt hiszem, kénytelen leszek engedni neki előbb-utóbb... Csak kurvára nem akarok.
Egy rövid kopogás után bedugom a fejem a dolgozószobába. Nishi épp telefonál és ha jól veszem ki a dolgot, Asaméval. Csak nem felépült volna ilyen gyorsan? Mondjuk nem tudom, ezen mit csodálkozom, hiszen mindigis ilyen volt. Mintha neki meg sem kottyannának az ilyenek. Félelmetes, de tényleg. Nem lennék az ellensége. Mondjuk nem csak ezért, Asame amúgy is nekem mindig valahol ilyen volt. Félelmetes... És mindig tartok tőle valahol kicsit a mai napig is. Ez van. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem, mikor Nishi feláll és elindul felém, majd megáll előttem. Azt hiszem, benne maradtam a mozdulatban is, ahogy bedugtam az ajtón a fejem. Remek... így viszont még meg is ijedek, mikor hirtelen - nekem így tűnik - elém kerül... Baszd meg, Kazu, erre is csak te vagy képes. Akkorát ugrom, hogy Nii-sannak szinte le kell fognia, nehogy kárt tegyek magamban ezen művelet közben, s csak mosolyogva megcsóválja a fejét, majd magához ölel. Öööö...? Most mi van? Mit csináltam? Értetlen képet vágva nézek fel rá, mire újra apró mosoly jelenik meg szája szegletén, majd állam alá nyúl és megcsókol... Oké... Én is téged, Nii-san. De most ez mi? Viszonzom csókját.
- Holnap jön Asame és Deon - szólal meg végül, miután ajkaink elváltak. Pedig én annyira akartam még folytatni ezt, ám az, hogy nem ereszt el, sőt, beljebb húz, majd becsukja az ajtót és nekinyom, nem ígér sok rosszat, ráadásul míg beszél, a kulcsot is elfordítja. Hoppá...! Mikor lett Nishi ennyire... ööö, szenvedélyes?! - Tizenegyre ígérték magukat - teszi még hozzá, majd újra ajkaimat veszi célba. Átkarolom nyakát és szenvedélyesen viszonzom csókját. Keze lassan bekúszik pólóm alá és végigsimít bőrömön. Kellemes meleg a tenyere, így jólesően megborzongok, mire belemosolyog a csókba. Nyelvjátékunknak csak a levegőhiány vet véget, ám Nishida nem szarozik, megszabadít pólómtól és egyből nyakam veszi célba ajkaival. Nem maradok adósa, én is elkezdem lehámozni róla a ruhákat. Már amennyire erre képes vagyok úgy, hogy folyamatosan meg-megremegek attól, amit művel velem. Ajtó vagy asztal lesz a vége? Nem mintha érdekelne, csak...
Nishida szenvedélyes és most módszeresen szabadít meg minden ruhámtól, mígnem még mindig ajtónak préselődve állok előtte és élvezem nyelvének játékát hol nyakamon, hol mellbimbóimon. Nehezen boldogulok a vetkőztetésével, főleg úgy, hogy már farkamra fogva kényeztet és falja bőröm. Hogy kapnád be...! Megdöbbenek és döbbenetemnek egy hangos nyögéssel adok hangot, mert Nishi elindul testemen lefelé, letérdel elém, majd ajkai közé fogad. Megmarkolom vállát és fejem koppan az ajtón, ahogy hátrahajtom. Élvezem, amit művel velem, nagyon is. Főleg azt, ami ez után következik. Míg kényeztet, keze rásiklik derekamra, majd belém hatol egyik ujjával, ezzel újabb nyögést és remegést kiváltva belőlem. Kegyetlen jó, amit művel, így félő, hogy vagy elsülök, vagy a lábaim nem fognak tudni megtartani sokáig. Már három ujjal mozog bennem és kényeztet, ám mielőtt elélveznék, rászorít farkamra és felállva előttem, hozzám simulva megcsókol. Ez... kínzás...! Kurvára az... A kielégületlenségtől fájdalmasan nyögök bele csókjába, ám szerencsére Nishi nem húzza sokáig a dolgot. Ügyetlenül simogatom le a nadrágot, ő pedig megfordít és már feszül is nekem, hogy belém nyomuljon. Teljesen az ajtóra préselődve harapok ajkamba és fojtom el nyögésemet, ám ez nem megy sokáig, mert amint mozogni kezd bennem, érzem, hogy végem, elvesztem.
Nii-san most nem finomkodik, szenvedélyesen kefél meg és csípőm megragadva húz bele lökéseibe. Nem bírom sokáig így, izmaim megfeszülnek, a levegő egy hosszú pillanatra tüdőmben reked és elélvezek, minden bizonnyal beterítve az ajtót forró spermámmal. Mindenem remeg, Nii-san még lök rajtam pár erőteljesebbet, míg ő is elélvez, s ha nem tartana meg, félő lenne, hogy összeesnék menten. Szaporán veszem a levegőt még mindig és alig bírom összekaparni magam, Nishi azonban észnél van és az ölelésébe von. Belecsókol nyakamba, hogy nyugtasson, s ahogy lassan sikerül végre összekaparnom magam, beterel a dolgozószobájából nyíló mosdóba, hogy mindketten rendbeszedhessük magunkat. Megfordulok az ölelésében és szerelmesen megcsókolom...
Szeretem...!
Unalmamban végül úgy döntök, megnézem, mit művel Nii-san, azt' jobb híján maximum besegítek neki a papírmunkába, mert ez már így rohadtul elviselhetetlen. Nálam komoly gondokat vet fel, ha már önként és majdnem dalolva megyek Nishihez, hogy adjon papírmunkát, csak ne dögöljek bele az unalomba. Szerencsére már kutya bajom, bár néha meg-megszédülök, amit persze Nii-san nem néz jó szemmel és folyton a kivizsgálással traktál. Hiába mondom neki, hogy semmi bajom, meg mit vár, épp alig pár napja ütöttek le, stb... pont leszarja a nyűgöm ilyen szempontból. Azt hiszem, kénytelen leszek engedni neki előbb-utóbb... Csak kurvára nem akarok.
Egy rövid kopogás után bedugom a fejem a dolgozószobába. Nishi épp telefonál és ha jól veszem ki a dolgot, Asaméval. Csak nem felépült volna ilyen gyorsan? Mondjuk nem tudom, ezen mit csodálkozom, hiszen mindigis ilyen volt. Mintha neki meg sem kottyannának az ilyenek. Félelmetes, de tényleg. Nem lennék az ellensége. Mondjuk nem csak ezért, Asame amúgy is nekem mindig valahol ilyen volt. Félelmetes... És mindig tartok tőle valahol kicsit a mai napig is. Ez van. Annyira belemerülök a gondolataimba, hogy észre sem veszem, mikor Nishi feláll és elindul felém, majd megáll előttem. Azt hiszem, benne maradtam a mozdulatban is, ahogy bedugtam az ajtón a fejem. Remek... így viszont még meg is ijedek, mikor hirtelen - nekem így tűnik - elém kerül... Baszd meg, Kazu, erre is csak te vagy képes. Akkorát ugrom, hogy Nii-sannak szinte le kell fognia, nehogy kárt tegyek magamban ezen művelet közben, s csak mosolyogva megcsóválja a fejét, majd magához ölel. Öööö...? Most mi van? Mit csináltam? Értetlen képet vágva nézek fel rá, mire újra apró mosoly jelenik meg szája szegletén, majd állam alá nyúl és megcsókol... Oké... Én is téged, Nii-san. De most ez mi? Viszonzom csókját.
- Holnap jön Asame és Deon - szólal meg végül, miután ajkaink elváltak. Pedig én annyira akartam még folytatni ezt, ám az, hogy nem ereszt el, sőt, beljebb húz, majd becsukja az ajtót és nekinyom, nem ígér sok rosszat, ráadásul míg beszél, a kulcsot is elfordítja. Hoppá...! Mikor lett Nishi ennyire... ööö, szenvedélyes?! - Tizenegyre ígérték magukat - teszi még hozzá, majd újra ajkaimat veszi célba. Átkarolom nyakát és szenvedélyesen viszonzom csókját. Keze lassan bekúszik pólóm alá és végigsimít bőrömön. Kellemes meleg a tenyere, így jólesően megborzongok, mire belemosolyog a csókba. Nyelvjátékunknak csak a levegőhiány vet véget, ám Nishida nem szarozik, megszabadít pólómtól és egyből nyakam veszi célba ajkaival. Nem maradok adósa, én is elkezdem lehámozni róla a ruhákat. Már amennyire erre képes vagyok úgy, hogy folyamatosan meg-megremegek attól, amit művel velem. Ajtó vagy asztal lesz a vége? Nem mintha érdekelne, csak...
Nishida szenvedélyes és most módszeresen szabadít meg minden ruhámtól, mígnem még mindig ajtónak préselődve állok előtte és élvezem nyelvének játékát hol nyakamon, hol mellbimbóimon. Nehezen boldogulok a vetkőztetésével, főleg úgy, hogy már farkamra fogva kényeztet és falja bőröm. Hogy kapnád be...! Megdöbbenek és döbbenetemnek egy hangos nyögéssel adok hangot, mert Nishi elindul testemen lefelé, letérdel elém, majd ajkai közé fogad. Megmarkolom vállát és fejem koppan az ajtón, ahogy hátrahajtom. Élvezem, amit művel velem, nagyon is. Főleg azt, ami ez után következik. Míg kényeztet, keze rásiklik derekamra, majd belém hatol egyik ujjával, ezzel újabb nyögést és remegést kiváltva belőlem. Kegyetlen jó, amit művel, így félő, hogy vagy elsülök, vagy a lábaim nem fognak tudni megtartani sokáig. Már három ujjal mozog bennem és kényeztet, ám mielőtt elélveznék, rászorít farkamra és felállva előttem, hozzám simulva megcsókol. Ez... kínzás...! Kurvára az... A kielégületlenségtől fájdalmasan nyögök bele csókjába, ám szerencsére Nishi nem húzza sokáig a dolgot. Ügyetlenül simogatom le a nadrágot, ő pedig megfordít és már feszül is nekem, hogy belém nyomuljon. Teljesen az ajtóra préselődve harapok ajkamba és fojtom el nyögésemet, ám ez nem megy sokáig, mert amint mozogni kezd bennem, érzem, hogy végem, elvesztem.
Nii-san most nem finomkodik, szenvedélyesen kefél meg és csípőm megragadva húz bele lökéseibe. Nem bírom sokáig így, izmaim megfeszülnek, a levegő egy hosszú pillanatra tüdőmben reked és elélvezek, minden bizonnyal beterítve az ajtót forró spermámmal. Mindenem remeg, Nii-san még lök rajtam pár erőteljesebbet, míg ő is elélvez, s ha nem tartana meg, félő lenne, hogy összeesnék menten. Szaporán veszem a levegőt még mindig és alig bírom összekaparni magam, Nishi azonban észnél van és az ölelésébe von. Belecsókol nyakamba, hogy nyugtasson, s ahogy lassan sikerül végre összekaparnom magam, beterel a dolgozószobájából nyíló mosdóba, hogy mindketten rendbeszedhessük magunkat. Megfordulok az ölelésében és szerelmesen megcsókolom...
Szeretem...!
2011. szeptember 11., vasárnap
393.
Kazuki
Hosszú idő után először jutottunk el oda, hogy Nishida váratlanul megjelent szobám ajtajában és nem nekem kellett könyörögni azért, hogy látogasson már el felém is a papírja alól kiszabadulva. Meg is lepődöm rajta rendesen, de őszinte és boldog mosoly ül ki arcomra. Persze drága yakuzám ezt nem bírja szó nélkül hagyni és azonnal beolt, hogy most pont úgy vigyorgok, mint egy tini, aki túlvan élete első dugásán. Nem mondok rá semmit, csak megcsóválom fejem. Én is szeretlek, Nii-san, de ezzel tisztában vagy, tudom. Végül nekiáll megszabadulni öltönyétől és a nyakkendőtől, majd leül mellém az ágyra.
- Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban – felelek neki őszintén, mire arcomra simítja tenyerét és gyengéd csókba von. Hogy én mennyire utálom, mikor ezt csinálja. Na jó, nem utálom, de... ááá... nem érdekel, mit tagadjam, szeretem, és le tud venni a lábamról ezekkel a dolgokkal. Hülye vagy, Kazuki, nagyon hülye, de legalább menthetetlen. Miért van az az érzésem, hogy én ma nagyon, de nagyon meg leszek...? Ja igen, mert Nishi még mindig csak csókol, egyre szenvedélyesebben, s így szép lassan hanyatt is dönt az ágyon, hogy fölém magasodva térhessen át nyakamra. Nem maradok most én sem tétlen, azonnal gombolni kezdem ingét, miközben viszonzom nyakamra elhelyezett csókjait. El nem tudom mondni, mennyire vágytam már ezt. Persze a telefonom is megszólal, jelezve, hogy sms-em érkezett. Nem nagy erőfeszítés kitalálni, hogy Deon az, de most nem érdekel, majd, később... Bocsi. Amint kioldom Nishi ingének utolsó gombját is, módszeresen kezdem megszabadítani őt a könnyű anyagtól, ami valahol az ágy mellett végzi hamarosan. Felnyögök jólesően, ahogy Nii-san megtalálja nyakam legérzékenyebb pontját, s hangomra csak elégedetten mordul egyet. Utállak!
Változtatok a helyzetünkön, s egy határozott mozdulattal fordítom át magunkat, majd elégedetten ülök ölébe és összefonom karjaimat magam előtt. Persze nem tudok sokáig ellenállni neki, mert ahelyett, hogy feladná, keze becsúszik pólóm alá, s tenyerének melegétől jóleső borzongás fut végig rajtam. Megszabadulok a felesleges ruhadarabtól, s most én kezdem el ostromolni, hol nyakát, hol ajkait, majd lassan elindulok testén lefelé. Sosem mutatta ki, mennyire lázba tudom őt hozni ezzel a játékkal, így most, mikor mellkasán kezd kalandozni nyelvem és ő hangosan felnyög, megint csak meglepődöm és felnézek rá. Boldog vagyok, azt hiszem, rettenetesen boldog. Mikor újra felegyenesedem, hogy megkereshessem nadrágja övének csatját, Nishi feljebb csúszik az ágyon, majd felülve gyengéden harap bele hasfalamba, amitől megremegek. Mindig rájövök arra, hogy a póló-alsó kombó nem biztos, hogy a legelőnyösebb viselet, ha el akarja az ember húzni az előjátékot. Visszalököm őt az ágyra, s kioldva a nadrágszíját megszabadítom őt a maradék ruhájától is, s elégedett vigyorral az arcomon mászok vissza fölé, hogy újra előcsalhassak belőle egy jóleső nyögést. Szerencsémre nem kell sokat várnom erre, mert amint ajkaim közé fogadom őt és lassan kényeztetni kezdem, ez meg is történik. Elégedetten morgok egyet én is, mire beletúr hajamba. Türelmetlenek vagyunk? Azok, mert nem hagy tovább játszadozni, hanem állam alá nyúlva húz fel egy gyengéd csókba, s célzásképpen még alsómat is megrángatja.
Már rajtam sincs semmi, így fölé mászhatok megint, hogy ágyékom ágyékának dörgölve incselkedjek vele kicsit, míg nyakának bőrét falom, de már megveszek azért, hogy újra magamban érezzem őt. Végül elhelyezkedem, s bejáratomhoz illesztve farkát ereszkedem lassan ölébe. Felnyögök, s ő is ezt teszi a hirtelen keletkező érzéstől, én pedig megtámaszkodva mellkasán várok kicsit, hogy megszokjam őt magamban. Percek telnek el így, Nii-san nem sürget, helyette gyengéden cirógatja karom, combom, s mikor végre múlik a feszítés, lassan mozogni kezdek ölében. Nishi felül és magához ölel. Sosem szerette, ha nem hagyom ezt neki, talán ezzel is azt szeretné kifejezni, hogy nem szajha vagyok, hanem sokkal több annál, és hogy az együttléteink sosem arról szólnak, hogy legyen egy jó menet mindkettőn számára. Tényleg szeretkezünk. Vállán támaszkodva, csókolva, néha fülébe nyögve lovagolom őt ütemesen, miközben yakuzám nyakam bőrét falja, s forró tenyere felborzolja érzékeimet. Az én bőröm is kezd egyre forróbbá válni, kimelegszem, ahogy ő is. Még jobban feltüzel az, ahogy izzadt és forró bőrünk egymáshoz ér, s hamar ér utol a beteljesülés végül. Remegve ölelem Nii-sant magamhoz, aki csípőm megragadva ösztönöz még pár mozdulatra, majd a fülembe nyögve élvez el alattam és elfeküdve az ágyon húz magára. Mellkasára hajtom fejem, ő pedig kisimogat néhány csatakos tincset arcomból. Fázom, azt hiszem... Ő is érzi ezt, így magunkra húzza az egyik takarót, s csókot nyom fejemre. Kellemes a meleg, ami körbevesz, s lehet, csak a gyógyszereim miatt, de elnyom az álom.
***
Reggel arra ébredek, hogy rendesen fekszem az ágyban és be vagyok takarva nyakig. Nishi valamikor hajnalban kelhetett megint. Eszembe jut, hogy este kaptam egy sms-t, így elvéve a telefonom bújok még vissza a takaró alá és megnézem azt. Elvigyorodom, majd visszaírok Deonnak: „Az úgy volt, hogy...” és egy vigyorgó fejet téve mögé küldöm el neki az sms-t, majd újra lehunyom szemem, hogy amíg még lehet, pihenjek kicsit.
- Hogy érzed magad?
- Sokkal jobban – felelek neki őszintén, mire arcomra simítja tenyerét és gyengéd csókba von. Hogy én mennyire utálom, mikor ezt csinálja. Na jó, nem utálom, de... ááá... nem érdekel, mit tagadjam, szeretem, és le tud venni a lábamról ezekkel a dolgokkal. Hülye vagy, Kazuki, nagyon hülye, de legalább menthetetlen. Miért van az az érzésem, hogy én ma nagyon, de nagyon meg leszek...? Ja igen, mert Nishi még mindig csak csókol, egyre szenvedélyesebben, s így szép lassan hanyatt is dönt az ágyon, hogy fölém magasodva térhessen át nyakamra. Nem maradok most én sem tétlen, azonnal gombolni kezdem ingét, miközben viszonzom nyakamra elhelyezett csókjait. El nem tudom mondni, mennyire vágytam már ezt. Persze a telefonom is megszólal, jelezve, hogy sms-em érkezett. Nem nagy erőfeszítés kitalálni, hogy Deon az, de most nem érdekel, majd, később... Bocsi. Amint kioldom Nishi ingének utolsó gombját is, módszeresen kezdem megszabadítani őt a könnyű anyagtól, ami valahol az ágy mellett végzi hamarosan. Felnyögök jólesően, ahogy Nii-san megtalálja nyakam legérzékenyebb pontját, s hangomra csak elégedetten mordul egyet. Utállak!
Változtatok a helyzetünkön, s egy határozott mozdulattal fordítom át magunkat, majd elégedetten ülök ölébe és összefonom karjaimat magam előtt. Persze nem tudok sokáig ellenállni neki, mert ahelyett, hogy feladná, keze becsúszik pólóm alá, s tenyerének melegétől jóleső borzongás fut végig rajtam. Megszabadulok a felesleges ruhadarabtól, s most én kezdem el ostromolni, hol nyakát, hol ajkait, majd lassan elindulok testén lefelé. Sosem mutatta ki, mennyire lázba tudom őt hozni ezzel a játékkal, így most, mikor mellkasán kezd kalandozni nyelvem és ő hangosan felnyög, megint csak meglepődöm és felnézek rá. Boldog vagyok, azt hiszem, rettenetesen boldog. Mikor újra felegyenesedem, hogy megkereshessem nadrágja övének csatját, Nishi feljebb csúszik az ágyon, majd felülve gyengéden harap bele hasfalamba, amitől megremegek. Mindig rájövök arra, hogy a póló-alsó kombó nem biztos, hogy a legelőnyösebb viselet, ha el akarja az ember húzni az előjátékot. Visszalököm őt az ágyra, s kioldva a nadrágszíját megszabadítom őt a maradék ruhájától is, s elégedett vigyorral az arcomon mászok vissza fölé, hogy újra előcsalhassak belőle egy jóleső nyögést. Szerencsémre nem kell sokat várnom erre, mert amint ajkaim közé fogadom őt és lassan kényeztetni kezdem, ez meg is történik. Elégedetten morgok egyet én is, mire beletúr hajamba. Türelmetlenek vagyunk? Azok, mert nem hagy tovább játszadozni, hanem állam alá nyúlva húz fel egy gyengéd csókba, s célzásképpen még alsómat is megrángatja.
Már rajtam sincs semmi, így fölé mászhatok megint, hogy ágyékom ágyékának dörgölve incselkedjek vele kicsit, míg nyakának bőrét falom, de már megveszek azért, hogy újra magamban érezzem őt. Végül elhelyezkedem, s bejáratomhoz illesztve farkát ereszkedem lassan ölébe. Felnyögök, s ő is ezt teszi a hirtelen keletkező érzéstől, én pedig megtámaszkodva mellkasán várok kicsit, hogy megszokjam őt magamban. Percek telnek el így, Nii-san nem sürget, helyette gyengéden cirógatja karom, combom, s mikor végre múlik a feszítés, lassan mozogni kezdek ölében. Nishi felül és magához ölel. Sosem szerette, ha nem hagyom ezt neki, talán ezzel is azt szeretné kifejezni, hogy nem szajha vagyok, hanem sokkal több annál, és hogy az együttléteink sosem arról szólnak, hogy legyen egy jó menet mindkettőn számára. Tényleg szeretkezünk. Vállán támaszkodva, csókolva, néha fülébe nyögve lovagolom őt ütemesen, miközben yakuzám nyakam bőrét falja, s forró tenyere felborzolja érzékeimet. Az én bőröm is kezd egyre forróbbá válni, kimelegszem, ahogy ő is. Még jobban feltüzel az, ahogy izzadt és forró bőrünk egymáshoz ér, s hamar ér utol a beteljesülés végül. Remegve ölelem Nii-sant magamhoz, aki csípőm megragadva ösztönöz még pár mozdulatra, majd a fülembe nyögve élvez el alattam és elfeküdve az ágyon húz magára. Mellkasára hajtom fejem, ő pedig kisimogat néhány csatakos tincset arcomból. Fázom, azt hiszem... Ő is érzi ezt, így magunkra húzza az egyik takarót, s csókot nyom fejemre. Kellemes a meleg, ami körbevesz, s lehet, csak a gyógyszereim miatt, de elnyom az álom.
***
Reggel arra ébredek, hogy rendesen fekszem az ágyban és be vagyok takarva nyakig. Nishi valamikor hajnalban kelhetett megint. Eszembe jut, hogy este kaptam egy sms-t, így elvéve a telefonom bújok még vissza a takaró alá és megnézem azt. Elvigyorodom, majd visszaírok Deonnak: „Az úgy volt, hogy...” és egy vigyorgó fejet téve mögé küldöm el neki az sms-t, majd újra lehunyom szemem, hogy amíg még lehet, pihenjek kicsit.
328.
Kazuki
Nishi sokáig hagy aludni, talán túl sokáig, de mikor felébredek, még mindig ott van mellettem és engem figyel. Tekintetünk találkozik, s bár még mindig eggyel több van belőle, mint kellene, kinyúlok, hogy végigsimítsak arcán. Mosolyogva fogja meg kezem és csókol bele tenyerembe, majd arcához simítja azt. Nem szól, nem neheztel, segít, hogy tudjam, melyik ő, némán, kedvesen. Én is elmosolyodom.
Nishi sokáig hagy aludni, talán túl sokáig, de mikor felébredek, még mindig ott van mellettem és engem figyel. Tekintetünk találkozik, s bár még mindig eggyel több van belőle, mint kellene, kinyúlok, hogy végigsimítsak arcán. Mosolyogva fogja meg kezem és csókol bele tenyerembe, majd arcához simítja azt. Nem szól, nem neheztel, segít, hogy tudjam, melyik ő, némán, kedvesen. Én is elmosolyodom.
- Miért nem keltettél fel? - kérdezem csendesen.
- Rád fért a pihenés – feleli őszintén. - Hogy érzed magad?
- Még mindig ketten vagy, de a fejem nem fáj – mosolygok rá. A szédülést nem tudom, megvan-e még, de nem is nagyon akarom kipróbálni, így nyugton maradok mellette és bámulom őt, mint egy szerelmes kiskamasz, idülten mosolyogva. Végtére is az vagyok, szerelmes. Imádom őt, mindennél jobban. Lassan hajolok ajkaira, játékosan simítok végig nyelvemmel rajtuk, mintha ismerkednék velük, pedig már nagyon régóta ismerem őket, majd közéjük furakszom és hosszan csókolom meg a yakuzámat. Hiányzott...
- Enned kéne valamit lassan – súgja ajkaimra, amint újra hagyom levegőhöz és szóhoz jutni. Nem kell semmi, csak te. Majd eszek később, most csak rád vágyom... Szemébe nézek, üzenve neki, hogy a kaja cseppet sem izgat, sokkal inkább ő, az, hogy megint a magáévá tegyen. Elmosolyodik és hátamra fordítva magasodik fölém. Nem próbálkozom olyan dolgokkal, hogy megérintsem, hogy átkaroljam, mert ha nem sikerülne, elásnám magam a föld alá szégyenemben. Ám ő nem hagyja ennyiben a dolgot, vállaira pakolja kezeimet, ezzel könnyebbé téve a helyzetem. Hálás vagyok neki. Ismét gyengéd csókba von, miközben keze becsúszik felsőm alá, tenyere nyomán pedig égni kezd bőröm. Sosem értettem, hogy lehet ennyivel melegebb a teste az enyémnél, megborzongok az érintésétől. Lassan szabadít meg a rajtam lévő feleslegessé váló ruhadarabtól, s visszahajolva hozzám falni kezdi nyakam bőrét egy jóleső, apró sóhajt kiváltva belőlem ezzel. Nem tudok mit tenni, csak fekszem alatta halkan fel-felnyögve, mint egy rossz kurva... A gondolat görcsbe rántja gyomrom és megfeszíti izmaim, és ez Nishinek is feltűnik, mert abbahagyja nyelvének játékát mellkasomon és szemembe néz. Remek...
- Mi a baj, Kazu? Rosszul vagy? - kérdezi csendesen, mire lesütöm szemem és megrázom fejem. Nem igazán veszi be a dolgot. Miből is gondoltam, hogy ennyiben hagyja...? - Kazuki Youji! Ne akarj átverni, mert itt hagylak! - mondja komolyan. Mindig komolyan beszél, ha a teljes nevemen szólít, így tudom, hogy megteszi, ha nem állok elő neki egy értelmes magyarázattal arra, mi bajom.
- Megijedtem... - mondom csendesen, mire kérdőn összeráncolja szemöldökét. - Csak... én... - Remek, Kazu, ez aztán az értelmes megfogalmazás. Te mi? Nem bírod elviselni, hogy nem tudsz csinálni semmit emiatt a szar miatt? Mert ez a te bajod, semmi más... - Bosszant, hogy nem tudok csinálni semmit – nyögöm ki végül, mire fölém hajolva nekitámasztja homlokát enyémnek.
- Hülye vagy, Kazu! – mondja csendesen. - Örülj neki, hogy nem eszméletlenül fekszel itt az ágyban, és hogy engedek neked, mert nem hinném, hogy az agyrázkódásodra egy szeretkezés lenne a legmegfelelőbb gyógyszer – mondja komolyan. Rendben, igaza van... Elmosolyodom és megcsókolom őt. - Komolyan annyira hülye vagy néha – morogja, miközben lassan újra visszavándorol ajkaival mellkasomra, s keze becsúszik a félig még rajtam lévő takaró alá, majd bokszeren keresztül végigsimít férfiasságomon. - De így szeretlek... - teszi hozzá és nyelvével végignyal szegycsontomtól egészen hasfalamig, hogy megszabadítva a nadrágtól fogadjon végül ajkai közé. Én is, Nii-san... Szeretlek.
- Rád fért a pihenés – feleli őszintén. - Hogy érzed magad?
- Még mindig ketten vagy, de a fejem nem fáj – mosolygok rá. A szédülést nem tudom, megvan-e még, de nem is nagyon akarom kipróbálni, így nyugton maradok mellette és bámulom őt, mint egy szerelmes kiskamasz, idülten mosolyogva. Végtére is az vagyok, szerelmes. Imádom őt, mindennél jobban. Lassan hajolok ajkaira, játékosan simítok végig nyelvemmel rajtuk, mintha ismerkednék velük, pedig már nagyon régóta ismerem őket, majd közéjük furakszom és hosszan csókolom meg a yakuzámat. Hiányzott...
- Enned kéne valamit lassan – súgja ajkaimra, amint újra hagyom levegőhöz és szóhoz jutni. Nem kell semmi, csak te. Majd eszek később, most csak rád vágyom... Szemébe nézek, üzenve neki, hogy a kaja cseppet sem izgat, sokkal inkább ő, az, hogy megint a magáévá tegyen. Elmosolyodik és hátamra fordítva magasodik fölém. Nem próbálkozom olyan dolgokkal, hogy megérintsem, hogy átkaroljam, mert ha nem sikerülne, elásnám magam a föld alá szégyenemben. Ám ő nem hagyja ennyiben a dolgot, vállaira pakolja kezeimet, ezzel könnyebbé téve a helyzetem. Hálás vagyok neki. Ismét gyengéd csókba von, miközben keze becsúszik felsőm alá, tenyere nyomán pedig égni kezd bőröm. Sosem értettem, hogy lehet ennyivel melegebb a teste az enyémnél, megborzongok az érintésétől. Lassan szabadít meg a rajtam lévő feleslegessé váló ruhadarabtól, s visszahajolva hozzám falni kezdi nyakam bőrét egy jóleső, apró sóhajt kiváltva belőlem ezzel. Nem tudok mit tenni, csak fekszem alatta halkan fel-felnyögve, mint egy rossz kurva... A gondolat görcsbe rántja gyomrom és megfeszíti izmaim, és ez Nishinek is feltűnik, mert abbahagyja nyelvének játékát mellkasomon és szemembe néz. Remek...
- Mi a baj, Kazu? Rosszul vagy? - kérdezi csendesen, mire lesütöm szemem és megrázom fejem. Nem igazán veszi be a dolgot. Miből is gondoltam, hogy ennyiben hagyja...? - Kazuki Youji! Ne akarj átverni, mert itt hagylak! - mondja komolyan. Mindig komolyan beszél, ha a teljes nevemen szólít, így tudom, hogy megteszi, ha nem állok elő neki egy értelmes magyarázattal arra, mi bajom.
- Megijedtem... - mondom csendesen, mire kérdőn összeráncolja szemöldökét. - Csak... én... - Remek, Kazu, ez aztán az értelmes megfogalmazás. Te mi? Nem bírod elviselni, hogy nem tudsz csinálni semmit emiatt a szar miatt? Mert ez a te bajod, semmi más... - Bosszant, hogy nem tudok csinálni semmit – nyögöm ki végül, mire fölém hajolva nekitámasztja homlokát enyémnek.
- Hülye vagy, Kazu! – mondja csendesen. - Örülj neki, hogy nem eszméletlenül fekszel itt az ágyban, és hogy engedek neked, mert nem hinném, hogy az agyrázkódásodra egy szeretkezés lenne a legmegfelelőbb gyógyszer – mondja komolyan. Rendben, igaza van... Elmosolyodom és megcsókolom őt. - Komolyan annyira hülye vagy néha – morogja, miközben lassan újra visszavándorol ajkaival mellkasomra, s keze becsúszik a félig még rajtam lévő takaró alá, majd bokszeren keresztül végigsimít férfiasságomon. - De így szeretlek... - teszi hozzá és nyelvével végignyal szegycsontomtól egészen hasfalamig, hogy megszabadítva a nadrágtól fogadjon végül ajkai közé. Én is, Nii-san... Szeretlek.
311.
Kazuki
Miután Deon távozik, mosolyogva csúszom lejjebb az ágyon és bújok a takaró alá. Elgondolkodok azon, amit mondott. Tényleg nincs okom szégyenkezni, hiszen az akkori önmagamhoz képest rengeteget változtam mind külsőleg, mind belsőleg is. Megerősödtem testileg, lelkileg, mindenhogy. Határozottabb lettem, magabiztosabb és sokkal megfontoltabb is. Furcsa lesz viszontlátni anyát ennyi év után, de már rettenetesen várom, ezt nem tudom letagadni. Nishida vajon mit szólna hozzá? Mit mondana, ha esetleg be akarnám mutatni őt, mint pártfogómat? A többit nem biztos, hogy be merném vallani. Legalábbis azt nem, hogy a pártfogóm egyben az az ember, akiért meghalni és ölni is képes lennék. Előtúrom párnám alól a mobilomat és megpróbálkozom az sms-írással, ám miután negyedjére sem sikerül leírni rendesen azt, hogy hiányzol, így feladom és megcsörgetem Nishit, majd visszabújok takaróm rejtekébe. Elfáradtam és megint pokolian szédülök, de jólesett az, hogy Deon itt volt velem és egy kicsit felvidított. Hamarosan nyílik az ajtóm és Nii-san lép be rajta, majd rám nézve megcsóválja fejét és ahelyett, hogy hozzám lépne, ablakot nyit. Oké, nem ártott volna kiszellőztetni a cigifüstöt, az biztos. Végül csak visszasétál hozzám és leül mellém az ágy szélére. Gyengéden simít végig arcomon.
- Mi a baj, Kazu? - kérdezi kedvesen. Az, hogy hiányzol, hogy mindig azokat a tetves papírokat bújod ahelyett, hogy legalább most az egyszer velem foglalkoznál, csak egy kicsit. Végül inkább csak felsóhajtok, mielőtt véletlenül a fejéhez vágnám ezeket a dolgokat és halványan elmosolyodom azon, hogy még mindig fejem simogatja, mint egy zaklatott kisgyereknek. Végül is valahol még az vagyok. Ha nem is kisgyerek, de zaklatott. És ez nem Deon hibája.
- Hiányoztál, Nii-san – mondom csendesen, lehunyva szemem. - Tudom, hogy sok dolgod van, hogy meg kell csinálnod sok mindent, de nem hanyagolnád kicsit a papírmunkát helyettem? - kérdezem csendesen, mire érzem, hogy feláll mellőlem, én pedig csak összegömbölyödöm az ágyon, mint egy kismacska. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy itt hagy. Nem merek felnézni, csak várom, hogy csukódjon szobám ajtaja, hogy sírhassak végre és megkönnyebbüljek, de ez nem történik meg. Helyette koppan valami az asztalon, mire végre fel merek pillantani. Nishida épp nyakkendőjétől és cipőjétől szabadul meg, majd visszalépve ágyamhoz bújik be mellém és ölel magához. Megkapaszkodom ingében és sírni kezdek. Annyira hiányzott a jelenléte.
- Ne haragudj – mondja csendesen, nyugtatva, csókot lehelve fejemre, amitől ha lassan is, de megnyugszom. - Nem akartalak elhanyagolni – vallja be. Elhiszem neki, miért ne tenném? Az elmúlt napok feszültsége csak most tör fel belőlem, de attól, hogy sírhatok, megkönnyebbülök. Nem akartam kiborulni, de ez most jólesett és ezt ő is érzi, mert csak némán nyugtatgat, ölel és újabb csókokat lehel fejemre. Teljesen megnyugszom, már nem markolom görcsösen ingét sem, de a fejem egyre jobban fáj.
- Hogy érzed magad? - kérdezi kedvesen, mire tőlem csak egy halk szarulra futja. Elenged és kibújva mellőlem az éjjeliszekrényhez sétál. Kivesz egy fájdalomcsillapítót és némi vízzel belém diktálja azt. Alig várom, hogy visszafeküdjek. - Nem akarsz enni?
- Nem tudnék, hányingerem van – vallom be neki őszintén.
- Pedig valamit muszáj lesz, mielőtt a gyomrod kikészül a gyógyszerektől – mondja komolyan. - Később megpróbálunk enni, rendben? - kérdezi kedvesen és a többesszám hallatán megdobban szívem. Jólesnek ezek az apró gesztusok. Visszabújik hozzám, szorosan ölelve engem, én pedig egy halk rendben után lehunyom szemem és mélyen magamba szívom illatát. Annyi mindent köszönhetek neki.
- Nii-san – mondom csendesen, mire csak hümmög egyet kérdőn -, ha vége ennek az egésznek – kezdek bele végül -, szeretném meglátogatni a családom – árulom el neki halkan, nem tudva és félve attól, mi lesz a reakciója. Ám Nishi nem szól semmit, csak csókot lehel fejemre, én pedig nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy sem. Végül megszólal.
- Eddig sem tiltottalak tőlük – jelenti ki. Ebben igaza van. Csak annyit kért, ne beszéljek velük arról, hogy egy yakuza vett pártfogásba, én voltam az, aki azt mondta, nem szeretne találkozni velük. - Kazuki, miért nem akartál velük találkozni eddig? - kérdezi meg őszinte kíváncsisággal hangjában. Miért? Magam sem tudom.
- Nem tudom. Féltem attól, hogy mit szólnál hozzá. Féltem attól, hogy ők hogy fogadnák, és attól is, hogy nem mernék a szemükbe nézni. Hónapokra eltűntem, azt sem tudták, mi történt velem, hogy élek-e egyáltalán, mígnem Asame eladott neked, te pedig értesítetted őket arról, hogy a pártfogoltad lettem.
- Kazuki Youji! Néha annyira bolond vagy – lehel csókot fejemre. - Nincs mit szégyellned. Nagyszerű lettél, megerősödtél és már cseppet sem hasonlítasz arra a ronda kisegérre, aki akkor voltál, mikor hozzám kerültél – mondja halkan és hallom hangján, hogy mosolyog. Tudom, hogy igaza van, sokat változtam, jó irányba és ezt neki köszönhetem.
- És ezt neked köszönhetem – mondom csendesen.
- Magadnak, Kazu, magadnak – mondja határozottan. - Én csak segítettem abban, hogy meg tudd valósítani mindezt. Ha te nem akartad volna, akkor nem lennél most ilyen – feleli halkan. - Viszont ideje lenne lassan megejteni egy alapos kivizsgálást megint.
- Semmi bajom, Nii-san – mondom kicsit durcásan. Nem kedvelem az orvosokat, sem a kivizsgálásokat. Egészséges vagyok, felesleges cirkusz lenne az egész, ahogy a gyerekes hisztim is az, de nem érdekel. Kicsit hadd legyek most gyerek és gyenge. Közelebb fészkelem magam hozzá, mire magunkra húzza a takarót és szorosan átölel.
- Rendben – mondja csendesen, de tudom, hogy nem fogja ennyiben hagyni, csak most, míg amúgy is szarul vagyok, nem akar velem veszekedni. - Pihenj egy kicsit - leheli egy csók kíséretében homlokomra a szavakat, én pedig lehunyva szemem újra, lassan megint elalszom, végre a karjaiban.
Miután Deon távozik, mosolyogva csúszom lejjebb az ágyon és bújok a takaró alá. Elgondolkodok azon, amit mondott. Tényleg nincs okom szégyenkezni, hiszen az akkori önmagamhoz képest rengeteget változtam mind külsőleg, mind belsőleg is. Megerősödtem testileg, lelkileg, mindenhogy. Határozottabb lettem, magabiztosabb és sokkal megfontoltabb is. Furcsa lesz viszontlátni anyát ennyi év után, de már rettenetesen várom, ezt nem tudom letagadni. Nishida vajon mit szólna hozzá? Mit mondana, ha esetleg be akarnám mutatni őt, mint pártfogómat? A többit nem biztos, hogy be merném vallani. Legalábbis azt nem, hogy a pártfogóm egyben az az ember, akiért meghalni és ölni is képes lennék. Előtúrom párnám alól a mobilomat és megpróbálkozom az sms-írással, ám miután negyedjére sem sikerül leírni rendesen azt, hogy hiányzol, így feladom és megcsörgetem Nishit, majd visszabújok takaróm rejtekébe. Elfáradtam és megint pokolian szédülök, de jólesett az, hogy Deon itt volt velem és egy kicsit felvidított. Hamarosan nyílik az ajtóm és Nii-san lép be rajta, majd rám nézve megcsóválja fejét és ahelyett, hogy hozzám lépne, ablakot nyit. Oké, nem ártott volna kiszellőztetni a cigifüstöt, az biztos. Végül csak visszasétál hozzám és leül mellém az ágy szélére. Gyengéden simít végig arcomon.
- Mi a baj, Kazu? - kérdezi kedvesen. Az, hogy hiányzol, hogy mindig azokat a tetves papírokat bújod ahelyett, hogy legalább most az egyszer velem foglalkoznál, csak egy kicsit. Végül inkább csak felsóhajtok, mielőtt véletlenül a fejéhez vágnám ezeket a dolgokat és halványan elmosolyodom azon, hogy még mindig fejem simogatja, mint egy zaklatott kisgyereknek. Végül is valahol még az vagyok. Ha nem is kisgyerek, de zaklatott. És ez nem Deon hibája.
- Hiányoztál, Nii-san – mondom csendesen, lehunyva szemem. - Tudom, hogy sok dolgod van, hogy meg kell csinálnod sok mindent, de nem hanyagolnád kicsit a papírmunkát helyettem? - kérdezem csendesen, mire érzem, hogy feláll mellőlem, én pedig csak összegömbölyödöm az ágyon, mint egy kismacska. Mindenre számítottam, de arra nem, hogy itt hagy. Nem merek felnézni, csak várom, hogy csukódjon szobám ajtaja, hogy sírhassak végre és megkönnyebbüljek, de ez nem történik meg. Helyette koppan valami az asztalon, mire végre fel merek pillantani. Nishida épp nyakkendőjétől és cipőjétől szabadul meg, majd visszalépve ágyamhoz bújik be mellém és ölel magához. Megkapaszkodom ingében és sírni kezdek. Annyira hiányzott a jelenléte.
- Ne haragudj – mondja csendesen, nyugtatva, csókot lehelve fejemre, amitől ha lassan is, de megnyugszom. - Nem akartalak elhanyagolni – vallja be. Elhiszem neki, miért ne tenném? Az elmúlt napok feszültsége csak most tör fel belőlem, de attól, hogy sírhatok, megkönnyebbülök. Nem akartam kiborulni, de ez most jólesett és ezt ő is érzi, mert csak némán nyugtatgat, ölel és újabb csókokat lehel fejemre. Teljesen megnyugszom, már nem markolom görcsösen ingét sem, de a fejem egyre jobban fáj.
- Hogy érzed magad? - kérdezi kedvesen, mire tőlem csak egy halk szarulra futja. Elenged és kibújva mellőlem az éjjeliszekrényhez sétál. Kivesz egy fájdalomcsillapítót és némi vízzel belém diktálja azt. Alig várom, hogy visszafeküdjek. - Nem akarsz enni?
- Nem tudnék, hányingerem van – vallom be neki őszintén.
- Pedig valamit muszáj lesz, mielőtt a gyomrod kikészül a gyógyszerektől – mondja komolyan. - Később megpróbálunk enni, rendben? - kérdezi kedvesen és a többesszám hallatán megdobban szívem. Jólesnek ezek az apró gesztusok. Visszabújik hozzám, szorosan ölelve engem, én pedig egy halk rendben után lehunyom szemem és mélyen magamba szívom illatát. Annyi mindent köszönhetek neki.
- Nii-san – mondom csendesen, mire csak hümmög egyet kérdőn -, ha vége ennek az egésznek – kezdek bele végül -, szeretném meglátogatni a családom – árulom el neki halkan, nem tudva és félve attól, mi lesz a reakciója. Ám Nishi nem szól semmit, csak csókot lehel fejemre, én pedig nem tudom eldönteni, hogy ez jó vagy sem. Végül megszólal.
- Eddig sem tiltottalak tőlük – jelenti ki. Ebben igaza van. Csak annyit kért, ne beszéljek velük arról, hogy egy yakuza vett pártfogásba, én voltam az, aki azt mondta, nem szeretne találkozni velük. - Kazuki, miért nem akartál velük találkozni eddig? - kérdezi meg őszinte kíváncsisággal hangjában. Miért? Magam sem tudom.
- Nem tudom. Féltem attól, hogy mit szólnál hozzá. Féltem attól, hogy ők hogy fogadnák, és attól is, hogy nem mernék a szemükbe nézni. Hónapokra eltűntem, azt sem tudták, mi történt velem, hogy élek-e egyáltalán, mígnem Asame eladott neked, te pedig értesítetted őket arról, hogy a pártfogoltad lettem.
- Kazuki Youji! Néha annyira bolond vagy – lehel csókot fejemre. - Nincs mit szégyellned. Nagyszerű lettél, megerősödtél és már cseppet sem hasonlítasz arra a ronda kisegérre, aki akkor voltál, mikor hozzám kerültél – mondja halkan és hallom hangján, hogy mosolyog. Tudom, hogy igaza van, sokat változtam, jó irányba és ezt neki köszönhetem.
- És ezt neked köszönhetem – mondom csendesen.
- Magadnak, Kazu, magadnak – mondja határozottan. - Én csak segítettem abban, hogy meg tudd valósítani mindezt. Ha te nem akartad volna, akkor nem lennél most ilyen – feleli halkan. - Viszont ideje lenne lassan megejteni egy alapos kivizsgálást megint.
- Semmi bajom, Nii-san – mondom kicsit durcásan. Nem kedvelem az orvosokat, sem a kivizsgálásokat. Egészséges vagyok, felesleges cirkusz lenne az egész, ahogy a gyerekes hisztim is az, de nem érdekel. Kicsit hadd legyek most gyerek és gyenge. Közelebb fészkelem magam hozzá, mire magunkra húzza a takarót és szorosan átölel.
- Rendben – mondja csendesen, de tudom, hogy nem fogja ennyiben hagyni, csak most, míg amúgy is szarul vagyok, nem akar velem veszekedni. - Pihenj egy kicsit - leheli egy csók kíséretében homlokomra a szavakat, én pedig lehunyva szemem újra, lassan megint elalszom, végre a karjaiban.
310.
Kazuki
Olyan furcsa ez az egész helyzet, mégis annyira kellemes. Jól kifogtuk mindketten, azt hiszem. Cseppet sem zavar az, hogy itt öleljük egymást, valahol mindkettőnknek szüksége van most erre. Deon kezd több lenni, mint egy barát. Bármit megtennék érte és bármikor megvédeném, ha tehetem. Olyan, mint egy testvér, egy öcs, csak az öcsémmel nem biztos, hogy beszélnék ilyenekről. Végül is gőzöm sincs, milyen az, ha valakinek testvére van. Egyke voltam, utáltak.
- Azt még nem – vigyorgok rá, ám amit Tatsukiról mond, meglep. - Akkor tényleg meg kell tanulnom, hogy kell befogni a számat – gondolkodom el komolyan, de elnevetem magam. - Nem venném a lelkemre, ha fejvesztve kéne innen menekülnöd legközelebb – vigyorgok megint. Kezd a hangulatom megint egyre jobb lenni. - Te, szerinted Tatsuki és Shinji megették már egymást odakint? Túl nagy a csend – nézek az ajtóra gyanakodva. Persze tudom, hogy Shinji nem az a csevegős fajta, mint Deon, akire ha egyszer rájön a szófosás, nehéz lelőni. Néha el is gondolkodom azon, Asame hogy bírja, mert a yakuza sem a szószátyárságáról híres.
- Egyikük sem eszik embert, ha nincs rá komoly okuk - válaszol vigyorogva. - Nem fognak egymásnak esni, amíg engem nem kell a másiktól védeniük - teszi hozzá kuncogva.
- Sosem tudhatod... Lehet, Shinji egy veszélyes emberevő bennszülött – vágok ezen állításomhoz komoly képet. - A csendesség, visszahúzódottság tökéletes álcája lenne, nem? - kérdezem még mindig teljesen komolyan, végül elnevetem magam. - Mellesleg a srác egész jó fejnek tűnik.
- Ha az volna is, Tatsukiba hiába mélyeszti a fogait - jelenti ki mosolytalanul, őszintén, az ajtót fixírozva, amitől felettébb komolynak tűnik a kijelentése. - Sajnos nem volt időm sokat beszélgetni Shinjivel, mert mikor egy légtérbe kerültünk, meg kellett ismertetnem magammal, hogy hűen el tudja játszani a szerepét a versenyen, azóta meg némán kísér, mint egy árnyék.
- Tény, hogy nem egy Deon, ha szófosásról van szó – vigyorgok barátomra. - Velem se vitte túlzásba a dolgot, bár próbálkozott, ám az autó bejött neki és meg is lepődtem, hogy ért hozzá – vallom be őszintén. - Nishida vérebeinek hiába mondtam bármit is az autóról, néztek rám, mint borjú az új kapura, Shinji viszont úgy vettem észre, eléggé otthon van a témában, ami azért meglepett. - Deon arcára fanyar félmosoly ül és hümmög egy sort.
Olyan furcsa ez az egész helyzet, mégis annyira kellemes. Jól kifogtuk mindketten, azt hiszem. Cseppet sem zavar az, hogy itt öleljük egymást, valahol mindkettőnknek szüksége van most erre. Deon kezd több lenni, mint egy barát. Bármit megtennék érte és bármikor megvédeném, ha tehetem. Olyan, mint egy testvér, egy öcs, csak az öcsémmel nem biztos, hogy beszélnék ilyenekről. Végül is gőzöm sincs, milyen az, ha valakinek testvére van. Egyke voltam, utáltak.
- Azt még nem – vigyorgok rá, ám amit Tatsukiról mond, meglep. - Akkor tényleg meg kell tanulnom, hogy kell befogni a számat – gondolkodom el komolyan, de elnevetem magam. - Nem venném a lelkemre, ha fejvesztve kéne innen menekülnöd legközelebb – vigyorgok megint. Kezd a hangulatom megint egyre jobb lenni. - Te, szerinted Tatsuki és Shinji megették már egymást odakint? Túl nagy a csend – nézek az ajtóra gyanakodva. Persze tudom, hogy Shinji nem az a csevegős fajta, mint Deon, akire ha egyszer rájön a szófosás, nehéz lelőni. Néha el is gondolkodom azon, Asame hogy bírja, mert a yakuza sem a szószátyárságáról híres.
- Egyikük sem eszik embert, ha nincs rá komoly okuk - válaszol vigyorogva. - Nem fognak egymásnak esni, amíg engem nem kell a másiktól védeniük - teszi hozzá kuncogva.
- Sosem tudhatod... Lehet, Shinji egy veszélyes emberevő bennszülött – vágok ezen állításomhoz komoly képet. - A csendesség, visszahúzódottság tökéletes álcája lenne, nem? - kérdezem még mindig teljesen komolyan, végül elnevetem magam. - Mellesleg a srác egész jó fejnek tűnik.
- Ha az volna is, Tatsukiba hiába mélyeszti a fogait - jelenti ki mosolytalanul, őszintén, az ajtót fixírozva, amitől felettébb komolynak tűnik a kijelentése. - Sajnos nem volt időm sokat beszélgetni Shinjivel, mert mikor egy légtérbe kerültünk, meg kellett ismertetnem magammal, hogy hűen el tudja játszani a szerepét a versenyen, azóta meg némán kísér, mint egy árnyék.
- Tény, hogy nem egy Deon, ha szófosásról van szó – vigyorgok barátomra. - Velem se vitte túlzásba a dolgot, bár próbálkozott, ám az autó bejött neki és meg is lepődtem, hogy ért hozzá – vallom be őszintén. - Nishida vérebeinek hiába mondtam bármit is az autóról, néztek rám, mint borjú az új kapura, Shinji viszont úgy vettem észre, eléggé otthon van a témában, ami azért meglepett. - Deon arcára fanyar félmosoly ül és hümmög egy sort.
- Asame vérebe lesz, szóval nem tudom, mennyit lóghat majd velünk, de majd igyekszem beinvesztálni közénk, hogy a szófosásból és az autókhoz értő személyből se szenvedj hiányt.
- Ne duzzogj, téged nem cseréllek le senkire – vigyorgom.
- Duzzog a vérszegény hárpia a móló szélén - vág vissza elvigyorodva. - Egyébként komolyan gondoltam. Mármint azt, hogy szerintem is jó srác, illene közénk, bár azért Asame arcát megnézném, mikor magammal vonom a verdákhoz - árulja el kuncogva. - De nem fog jönni, túl fontos neki a testőrködés - folytatja aztán komolyan. - Remek véreb lesz. - Felnevetek.
- Ne duzzogj, téged nem cseréllek le senkire – vigyorgom.
- Duzzog a vérszegény hárpia a móló szélén - vág vissza elvigyorodva. - Egyébként komolyan gondoltam. Mármint azt, hogy szerintem is jó srác, illene közénk, bár azért Asame arcát megnézném, mikor magammal vonom a verdákhoz - árulja el kuncogva. - De nem fog jönni, túl fontos neki a testőrködés - folytatja aztán komolyan. - Remek véreb lesz. - Felnevetek.
- Úgyis lesz valaki, aki téged fog kísérgetni béke idején is – kacsintok rá. - Ki tudja... - vonom meg vállam. - Már most sem lehet rossz, ha Naoto helyére szánták – mondom komolyan. - Hány éves is? Nem lehet idősebb nálam, vagy ha igen, akkor kurva jó a kozmetikusa.
- Tatsuki mellém adja a legjobb emberét, Asame pedig később szándékozik vérebet választani mellém, bár ahogy én sejtem, igencsak előre hozza ennek időpontját, ha megtudja, hogy Tatsuki akár ma ki tudja nekem rendelni Bakarit - osztja meg elgondolkodó hangon. - Lehet, hogy egyelőre tényleg Shinji lesz mellém rendelve - mondja végül elmosolyodva. - Nem tudok róla semmit, de kurva jó lehet, mert Ryuuichi ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson ma, amit kétlek, hogy hármunk haveri viszonya miatt akart volna. Másfelől Ryuuichi megmondta nekem, hogy nem bízik Tatsukiban, szóval jah, tudhat valamit a srác. - Elgondolkodom.
- Tatsuki mellém adja a legjobb emberét, Asame pedig később szándékozik vérebet választani mellém, bár ahogy én sejtem, igencsak előre hozza ennek időpontját, ha megtudja, hogy Tatsuki akár ma ki tudja nekem rendelni Bakarit - osztja meg elgondolkodó hangon. - Lehet, hogy egyelőre tényleg Shinji lesz mellém rendelve - mondja végül elmosolyodva. - Nem tudok róla semmit, de kurva jó lehet, mert Ryuuichi ragaszkodott hozzá, hogy velem tartson ma, amit kétlek, hogy hármunk haveri viszonya miatt akart volna. Másfelől Ryuuichi megmondta nekem, hogy nem bízik Tatsukiban, szóval jah, tudhat valamit a srác. - Elgondolkodom.
- Gondolod, Asame belemegy abba, hogy valaki olyan kerüljön melléd, akiről semmit nem tud? - kérdezem őszintén. - Asame minden emberét leinformálja, mielőtt komolyabban foglalkozna vele. Hetekig figyelteti őket, a szokásaikat, hogy kivel találkoznak... Érdekes helyzet lesz, ha Tatsuki tényleg ezt tervezi... Shinji meg... süt belőle az, hogy milyen kiképzést kapott, majd egyszer figyeld meg, mikor együtt van Ryuuichivel – kacsintok rá. - Gondolom, az ő keze van a dologban.
- Kicsit érdekes helyzet ez, Kazu... - kezdi és elhúzódva tőlem komolyan a szemembe néz. - Tatsuki anno tanított engem és annak fejében segített Asaménak Fei kézre kerítésében és Kobayashi megbuktatásában, hogy folytathatja a tanításomat. Gyakorlatilag két pártfogóm van, ezért Asame hiába pattog majd, Tatsukinak úgymond joga van mellém adni valakit. De azt hiszem, megfelelően be lesz mutatva Bakari, mert Tatsukinak érdeke, hogy Asame elfogadja az emberét mellém. Érthető is a szitu, mindketten akarnak egy-egy olyan embert, akiben bíznak, akik engem védenek... - magyarázza.
- Így merőben más a gyerek fekvése, az tény – mondom komolyan. - Na igen, nem vagyok egy gondolatolvasó, hogy ilyeneket tudjak – mosolygok rá. - Meddig maradtok? - kérdezem meg csendesen. Nem akarom, hogy elmenjen még, de ha vissza akar menni Asaméhoz, nem szeretném meggátolni benne.
- Kicsit érdekes helyzet ez, Kazu... - kezdi és elhúzódva tőlem komolyan a szemembe néz. - Tatsuki anno tanított engem és annak fejében segített Asaménak Fei kézre kerítésében és Kobayashi megbuktatásában, hogy folytathatja a tanításomat. Gyakorlatilag két pártfogóm van, ezért Asame hiába pattog majd, Tatsukinak úgymond joga van mellém adni valakit. De azt hiszem, megfelelően be lesz mutatva Bakari, mert Tatsukinak érdeke, hogy Asame elfogadja az emberét mellém. Érthető is a szitu, mindketten akarnak egy-egy olyan embert, akiben bíznak, akik engem védenek... - magyarázza.
- Így merőben más a gyerek fekvése, az tény – mondom komolyan. - Na igen, nem vagyok egy gondolatolvasó, hogy ilyeneket tudjak – mosolygok rá. - Meddig maradtok? - kérdezem meg csendesen. Nem akarom, hogy elmenjen még, de ha vissza akar menni Asaméhoz, nem szeretném meggátolni benne.
309.
Kazuki
Elmosolyodom azon, hogy Ryuu megölelte.
- Biztatás, bátorítás... Téged és magát is – mondom csendesen. - Veheted bármelyiknek. Ő mindig ilyen volt, mikor én élvezhettem Asame vendégszeretetét, akkor is – mondom neki csendesen, átölelve. - Ryuu annak ellenére, hogy igencsak komoly testőr és remekül is csinálja a munkáját, ráadásul ő intézkedik minden biztonságtechnikai dologról a házban, rettenetesen odafigyel másokra – mosolyodom el. - Ami ezt az egész Lux-mizériát illeti... Nem tudom, őszintén nem és lehet, tényleg az lenne a legjobb, ha egyikünk sem akarná megérteni, miért vagy neki ennek ellenére is fontos. Összerakhatnám a kockákat, ha Nishida hajlandó lenne bármit elárulni, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy Asame kérte, hogy erről nekem se beszéljen, nehogy elfecsegjek valamit. Kellesz Luxnak, akar téged, bármennyire is elutasító voltál vele... Nem vagy hülye, logikusan tényleg én sem várnám el, hogy valaki, aki nem hagyta magát korábban, majd évek múltán kötélnek álljon... Többről van szó, ez tény, tudom, hogy tudni akarod, de lehet, tényleg az a legjobb, ha mégsem tudod – mondom komolyan. - Egyelőre szerintem tegyük, amit kérnek tőlünk és ha bármi van, nyugodtan hívj fel, írj vagy gyere át beszélgetni – kérem őt csendesen. - Legalább én sem unom magam halálra – mosolyodom el.
307.
Kazuki
Az ismeretlen hangra felkapom fejem, ami elég hülye ötletnek bizonyul részemről, ráadásul duplán még a világ is ijesztőbb, nem csak az ajtóban álló alak.
- Nem szeretném részletezni, hogy érzem magam. Pocsékul – felelem csendesen. - Segítenél visszajutni az ágyhoz? – sóhajtom. Örülök annak, hogy itt van Deon és hogy jól van, annak már azonban kevésbé, hogy így lát. Segít visszatámolyogni a szobába és az ágyba, majd leül mellém. Mindjárt jobban érzem magam. Intek Shinjinek is, aki már egy cseppet sem Deon stílus, ráadásul szépen ellátták az ő baját is. Azért meg kell hagyni, még így is egész vagányul fest, hogy nem szarozott a hajával és testőrruhában virít. - Hogy van Asame? - kérdezem meg, ami engem érdekel most elsősorban, mert Nishida nem szolgáltatott nekem túl sok infót róla, csak annyit, amivel vissza tudott parancsolni az ágyba. - Nishida nem sok mindent árult el, de legalább elérte vele, hogy maradjak az ágyban – osztom meg Deonnal vigyorogva. Igazából gőzöm sincs, mennyire beszélhetek vele nyíltan most, hogy jelen van egy olyan ember is, akit nem tudok hova tenni. Shinji miatt nem aggódom, egy testőr mindig hallgat, ha nem olyan dolgot hall meg, amit feltétlenül gazdája orrára akar kötni. Most nem hiszem, hogy ilyeneken kellene aggódnom, bár ki tudja. De amennyit megismerhettem belőle a versenyen, abból azt szűrtem le, hogy nem az a típus, aki sokat fecseg, de az autóért odavolt és értett is valamennyit hozzá, ami nagyon tetszett. Nishida kutyái olyan... mindegy. - Elmondod, mit tudsz? Mert Nishi nem fog nekem egy darabig mesélni, abban biztos vagyok. Meg abban is, hogy jelenleg hisztizhetnék neki órákig, nem árulna el semmit, amit akarok tudni.
Az ismeretlen hangra felkapom fejem, ami elég hülye ötletnek bizonyul részemről, ráadásul duplán még a világ is ijesztőbb, nem csak az ajtóban álló alak.
- Nem szeretném részletezni, hogy érzem magam. Pocsékul – felelem csendesen. - Segítenél visszajutni az ágyhoz? – sóhajtom. Örülök annak, hogy itt van Deon és hogy jól van, annak már azonban kevésbé, hogy így lát. Segít visszatámolyogni a szobába és az ágyba, majd leül mellém. Mindjárt jobban érzem magam. Intek Shinjinek is, aki már egy cseppet sem Deon stílus, ráadásul szépen ellátták az ő baját is. Azért meg kell hagyni, még így is egész vagányul fest, hogy nem szarozott a hajával és testőrruhában virít. - Hogy van Asame? - kérdezem meg, ami engem érdekel most elsősorban, mert Nishida nem szolgáltatott nekem túl sok infót róla, csak annyit, amivel vissza tudott parancsolni az ágyba. - Nishida nem sok mindent árult el, de legalább elérte vele, hogy maradjak az ágyban – osztom meg Deonnal vigyorogva. Igazából gőzöm sincs, mennyire beszélhetek vele nyíltan most, hogy jelen van egy olyan ember is, akit nem tudok hova tenni. Shinji miatt nem aggódom, egy testőr mindig hallgat, ha nem olyan dolgot hall meg, amit feltétlenül gazdája orrára akar kötni. Most nem hiszem, hogy ilyeneken kellene aggódnom, bár ki tudja. De amennyit megismerhettem belőle a versenyen, abból azt szűrtem le, hogy nem az a típus, aki sokat fecseg, de az autóért odavolt és értett is valamennyit hozzá, ami nagyon tetszett. Nishida kutyái olyan... mindegy. - Elmondod, mit tudsz? Mert Nishi nem fog nekem egy darabig mesélni, abban biztos vagyok. Meg abban is, hogy jelenleg hisztizhetnék neki órákig, nem árulna el semmit, amit akarok tudni.
306.
Kazuki
Fáradtan térek magamhoz és mászok ki az ágyból. Gőzöm sincs, hány óra lehet, csak azt tudom, hogy rohadtul szeretnék már leszállni erről az istenverte körhintáról, amelyikre Fei emberei ültettek. „Kösz, baszd meg!” - nézek fel a plafonra hálálkodva annak a kínai mocsoknak. Néha gyerekesen viselkedek, tudom, de mi mást tudnék most tenni, mint tényleg megköszönni? Nehezen jutok el a fürdőig, hogy könnyítsek magamon és miután végzek, jobb híján leülök a kád szélére erősen kapaszkodva a mosdóba. Vagy megvárom, míg csillapodik a helyzet, vagy szerencsém lesz és Nii-san bedugja az orrát hozzám is a hatalmas munkái közepette. Nem tudom, hogy vehetném rá, hogy egy kicsit lazítson, hogy most velem foglalkozzon, de valamit ki fogok találni. Ha mást nem, egy óvatlan pillanatban magamhoz bilincselem. Ezzel csak az a gondom, hogy nincs bilincsem. Szar az élet... így duplán meg kétszer olyan szar. Kazuki fiam, most megkaptad kétszeresen is a világot. Majd adok fel hirdetést, hogy az egyiktől szívesen megszabadulnék olcsóért.
Nem tudom, mióta ücsörgök ott a kád szélén, mikor hallom, hogy nyílik szobám ajtaja. Köszönöm, kamik, hogy meghallgattatok! Nagyon remélem, hogy Nii-san az, bár jelen pillanatban bárki megfelelne, csak jussak vissza az ágyamba, akárhogy... Azonban a csend túl nagy és ez nem tetszik.
- Nii-san? - kérdezem magamhoz képest elég érdekes hangon. Na jó, mit akarok én normális hangot ilyen fejfájás és hányinger mellett? Bár most simán elmehetnék haldoklónak valamelyik filmbe. Az elhaló hang még menne.
Nem tudom, mióta ücsörgök ott a kád szélén, mikor hallom, hogy nyílik szobám ajtaja. Köszönöm, kamik, hogy meghallgattatok! Nagyon remélem, hogy Nii-san az, bár jelen pillanatban bárki megfelelne, csak jussak vissza az ágyamba, akárhogy... Azonban a csend túl nagy és ez nem tetszik.
- Nii-san? - kérdezem magamhoz képest elég érdekes hangon. Na jó, mit akarok én normális hangot ilyen fejfájás és hányinger mellett? Bár most simán elmehetnék haldoklónak valamelyik filmbe. Az elhaló hang még menne.
281.
Kazuki
Mikor megint magamhoz térek, az ágyban találom magam. Arra még emlékszem, hogy Asame összeszedett, majd odavitt Nishidához. Beszéltem is Nii-sannal, de semmi többre, minden elsötétült. Felülök az ágyban. Sajog a fejem, szédülök és pokoli hányingerem van. Nagyszerű, már csak egy agyrázkódás hiányzott nekem ajándékba. Kösz, Fei, majd meghálálom. Vajon mi történhetett, miután Asame elhajtott? Meg kell tudnom, mert muszáj, mert tudni akarom. Lassan mászom ki az ágyból, nem érdekel az sem, hogy csak egy alsónadrág van rajtam. Elvánszorgom szobám ajtajáig, majd ugyanilyen lassú tempóban indulok el Nishida dolgozószobájához, remélve, hogy ott találom őt és mindenre magyarázatot ad majd. Az egész dolog érdekes, mindenből kettőt látok és úgy imbolyog a folyosó, mint egy viharba került hajó fedélzete. Kellemetlen érzés, mint a körhinta. Vagy valami hasonló. Sokáig tart eljutni a dolgozószobához, de végül sikerül és kicsit erőtlenül nyomom le a kilincset. Nyomnám, ha elsőre nem a képzelt másodikat sikerülne megfognom. Felnevetek saját hülyeségemen, de végre bejutok. Kapaszkodom az ajtóba, mielőtt tényleg elesnék. Nii-san úgy néz rám, mint aki szellemet lát. Nem, Nishi, csak én vagyok az, bár nem a legjobb formámban.
- Kazuki! - ugrik fel helyéről azonnal, amint meglát engem és derekam átkarolva vezet az egyik székhez, hogy leültessen. Forog velem az egész dolgozószoba, de tudni akarom, mi van. A vicces az egészben az, hogy Nishidából is kapásból kettőt látok, de nem megyek sehova, míg magyarázatot nem ad egy-két dologra. - Nem lett volna szabad felkelned még – ró meg csendesen, de hangja tele van aggodalommal. Pont nem izgat.
- Tudni akarom, mi történt – jelentem ki szemem lehunyva.
- Visszaviszlek a szobádba! - közli velem figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam. Meg a nagy büdös francokat! Tudod jól, Nii-san, hogy tudok én hisztis is lenni, ha el akarok érni valamit, ne akard, hogy most bizonyítsam be újra, mennyire nem vagyok hajlandó elviselni, ha valamit nem mondasz el nekem!
- Addig nem, míg nem mondod el! - akadékoskodok rendíthetetlenül.
- Néha utálom, hogy ennyire jól kineveltelek – morogja, de ennyivel nem hat meg. Most nem. - Minden rendben ment. Nagyjából. Kobayashit és Deon apját letartóztatták, a tévé élőben közvetítette. Fei meghalt. Asame elintézte őt, de megsérült. Nem tudom, mennyire súlyos, még nem hívtam Ryuuichit, hogy megkérdezzem, de amint tudom, megteszem. Neked pedig pihenned kell és ezzel nem vagyok hajlandó vitába szállni. Agyrázkódásod van, úgyhogy most szépen megfoglak és visszakísérlek a szobádba, lefekszel és alszol. Világos voltam?
- Deon tudja? - kérdezem őszinte kíváncsisággal hangomban és rápillantok. Még mindig ketten van, még mindig forog a szoba és még mindig hányingerem van. Kellemes, merőben.
- Nem tudom – válaszol őszintén, majd felnyalábol. Utálom, amikor cipel, mint egy olcsó kis szajhát, de most hálás vagyok neki, nem biztos, hogy visszajutnék a szobámba a saját lábamon, még akkor sem, ha belé kapaszkodnék. Hamar visszaérünk a szobámba, ő pedig az ágyba fektet. Nem akarom, hogy itt hagyjon, így megfogom a kezét.
- Maradj itt egy kicsit – kérem csendesen, mire elmosolyodva simogatja meg arcom, de nem ellenkezik az ötlet ellen. Lecsatolja magáról a pisztolytáskát és lerúgva cipőjét befekszik mellém, magához karol, én pedig belesimulok az ölelésbe és lehunyom szemem. Megnyugtat a közelsége, ezt nem tudom tagadni, ahogy azt sem, hogy rettenetesen aggódom. Asaméért és Deonért is. Ha az a majom feldobja a talpát, én megrugdosom, de tényleg. Nem teheti meg ezt sem Deonnal, sem senki mással. Szívem szerint felhívnám Ryuut vagy Deont, hogy mondjon valamit, már ha egyáltalán a kölyök többet tud nálam. Remélem, igen és már ott van Asaméval.
Lassan azonban ahogy elmélkedem, elnyom az álom is. Kapaszkodok Nishida karjába, bizonyosságot szerezve arról, hogy még itt van velem, nem ment el, mert nagyon jól tudom, hogy amint elalszom, újra itt hagy, hogy a dolgait intézhesse és majd valamikor az éjszaka folyamán tér vissza hozzám csak. Utálom ezt a helyzetet, de örülök, hogy mellettem van, ha bármi kellene. Még érezem, ahogy csendesen a fülembe suttogja: Pihenj!, és csókot lehel homlokomra, aztán újra magával ragad a mélység. Az a mélység, mely a parkolóházban is elragadott tőle...
Mikor megint magamhoz térek, az ágyban találom magam. Arra még emlékszem, hogy Asame összeszedett, majd odavitt Nishidához. Beszéltem is Nii-sannal, de semmi többre, minden elsötétült. Felülök az ágyban. Sajog a fejem, szédülök és pokoli hányingerem van. Nagyszerű, már csak egy agyrázkódás hiányzott nekem ajándékba. Kösz, Fei, majd meghálálom. Vajon mi történhetett, miután Asame elhajtott? Meg kell tudnom, mert muszáj, mert tudni akarom. Lassan mászom ki az ágyból, nem érdekel az sem, hogy csak egy alsónadrág van rajtam. Elvánszorgom szobám ajtajáig, majd ugyanilyen lassú tempóban indulok el Nishida dolgozószobájához, remélve, hogy ott találom őt és mindenre magyarázatot ad majd. Az egész dolog érdekes, mindenből kettőt látok és úgy imbolyog a folyosó, mint egy viharba került hajó fedélzete. Kellemetlen érzés, mint a körhinta. Vagy valami hasonló. Sokáig tart eljutni a dolgozószobához, de végül sikerül és kicsit erőtlenül nyomom le a kilincset. Nyomnám, ha elsőre nem a képzelt másodikat sikerülne megfognom. Felnevetek saját hülyeségemen, de végre bejutok. Kapaszkodom az ajtóba, mielőtt tényleg elesnék. Nii-san úgy néz rám, mint aki szellemet lát. Nem, Nishi, csak én vagyok az, bár nem a legjobb formámban.
- Kazuki! - ugrik fel helyéről azonnal, amint meglát engem és derekam átkarolva vezet az egyik székhez, hogy leültessen. Forog velem az egész dolgozószoba, de tudni akarom, mi van. A vicces az egészben az, hogy Nishidából is kapásból kettőt látok, de nem megyek sehova, míg magyarázatot nem ad egy-két dologra. - Nem lett volna szabad felkelned még – ró meg csendesen, de hangja tele van aggodalommal. Pont nem izgat.
- Tudni akarom, mi történt – jelentem ki szemem lehunyva.
- Visszaviszlek a szobádba! - közli velem figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam. Meg a nagy büdös francokat! Tudod jól, Nii-san, hogy tudok én hisztis is lenni, ha el akarok érni valamit, ne akard, hogy most bizonyítsam be újra, mennyire nem vagyok hajlandó elviselni, ha valamit nem mondasz el nekem!
- Addig nem, míg nem mondod el! - akadékoskodok rendíthetetlenül.
- Néha utálom, hogy ennyire jól kineveltelek – morogja, de ennyivel nem hat meg. Most nem. - Minden rendben ment. Nagyjából. Kobayashit és Deon apját letartóztatták, a tévé élőben közvetítette. Fei meghalt. Asame elintézte őt, de megsérült. Nem tudom, mennyire súlyos, még nem hívtam Ryuuichit, hogy megkérdezzem, de amint tudom, megteszem. Neked pedig pihenned kell és ezzel nem vagyok hajlandó vitába szállni. Agyrázkódásod van, úgyhogy most szépen megfoglak és visszakísérlek a szobádba, lefekszel és alszol. Világos voltam?
- Deon tudja? - kérdezem őszinte kíváncsisággal hangomban és rápillantok. Még mindig ketten van, még mindig forog a szoba és még mindig hányingerem van. Kellemes, merőben.
- Nem tudom – válaszol őszintén, majd felnyalábol. Utálom, amikor cipel, mint egy olcsó kis szajhát, de most hálás vagyok neki, nem biztos, hogy visszajutnék a szobámba a saját lábamon, még akkor sem, ha belé kapaszkodnék. Hamar visszaérünk a szobámba, ő pedig az ágyba fektet. Nem akarom, hogy itt hagyjon, így megfogom a kezét.
- Maradj itt egy kicsit – kérem csendesen, mire elmosolyodva simogatja meg arcom, de nem ellenkezik az ötlet ellen. Lecsatolja magáról a pisztolytáskát és lerúgva cipőjét befekszik mellém, magához karol, én pedig belesimulok az ölelésbe és lehunyom szemem. Megnyugtat a közelsége, ezt nem tudom tagadni, ahogy azt sem, hogy rettenetesen aggódom. Asaméért és Deonért is. Ha az a majom feldobja a talpát, én megrugdosom, de tényleg. Nem teheti meg ezt sem Deonnal, sem senki mással. Szívem szerint felhívnám Ryuut vagy Deont, hogy mondjon valamit, már ha egyáltalán a kölyök többet tud nálam. Remélem, igen és már ott van Asaméval.
Lassan azonban ahogy elmélkedem, elnyom az álom is. Kapaszkodok Nishida karjába, bizonyosságot szerezve arról, hogy még itt van velem, nem ment el, mert nagyon jól tudom, hogy amint elalszom, újra itt hagy, hogy a dolgait intézhesse és majd valamikor az éjszaka folyamán tér vissza hozzám csak. Utálom ezt a helyzetet, de örülök, hogy mellettem van, ha bármi kellene. Még érezem, ahogy csendesen a fülembe suttogja: Pihenj!, és csókot lehel homlokomra, aztán újra magával ragad a mélység. Az a mélység, mely a parkolóházban is elragadott tőle...
213.
Kazuki
Felnyögök, ahogy keze végigsimít oldalamon, miközben lassan mozogni kezd bennem. Elveszek a csókjaiban, az érintéseiben, egyszerűen képtelen vagyok józan ésszel gondolkodni. Nii-san mindig tudja, mivel kergethet egyenesen az őrületbe és ezt bátran alkalmazza is. Ahogy most is. Megőrjít az a lassúság, amivel a gyönyör felé terelget. Átkarolom nyakát és egy szenvedélyes csókba vonom. Elmosolyodik, mikor ajkaink szétválnak, s egy apró nyögés hagyja el ajkait, melyek forró leheletével perzselik meg enyémet. Végigsimítok arcán. Mosolya apró gödröcskéket varázsol szája szegletébe, melyek mindig is lenyűgöztek. És csak én láthatom őket a maguk őszinte valójában, így csak nekem mosolyog, senki másnak. Megmarkolom karjait és lehunyt szemmel nyögök fel hangosan, ahogy gyorsít a tempón. Lábaim ösztönösen kulcsolják át derekát, hogy még mélyebbre hatolhasson bennem egy-egy lökésével, s mikor olyan pontot talál el bennem, melytől hirtelen csillagokat látok és borzongás fut végig rajtam, szinte felkiáltok a testemet átjáró élvezettől. Ismét ajkaimra tapad, hogy újabb gyengéd csókkal jutalmazzon a belőlem kicsalt hangokért, majd ajkai nyakamra vándorolnak, s harapják, falják bőrömet. Megint jólesően felnyögök és fejem hátravetve hagyom, hogy széttépjen. Megremegek, egyre többször. Gyorsít csípőjének mozgásán. Nem bírom tovább, már nem... Gerincem ívbe hajlik és izmaim megfeszülnek, ahogy utolér a gyönyör, s nevével ajkaimon adom át magam a beteljesülésnek, remegve, levegő után kapkodva. Ő még lök rajtam pár erőteljesebbet és zihálva omlik mellkasomra. Magamhoz ölelem, csókot nyomok fejére. Nem akarom őt elengedni. Soha...
- Szeretlek, Nii-san - lehelem tincsei közé a szavakat, mire nehézkesen feltápászkodik rólam, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen és gyengéden megcsókol. Most sem mondja ki, inkább megmutatja, hogy ő is és hogy mennyire, majd fejét visszahajtja mellkasomra. Nincs szükségem szavakra, nekem jólesik kimondani, ő pedig remekül tudja érzékeltetni anélkül, hogy feleslegesen kiejtené. Ritkán teszi meg, ritkán vallja meg szavakkal, de tudom, hogy ő is így érez, s azok a pillanatok, mikor mégis hallhatom mély orgánumú, búgó hangján ezt a szót, kincsek. Olyan apró kincsek, melyekkel nem ér fel sem pénz, sem semmi más, mert ezt nem lehet megvenni... Ezt csak kapni lehet...
Hosszú percek óta fekszünk így, egymás karjaiban, csak ölelve a másikat, mikor megszólal éjjeliszekrényemen a telefonom és hülye dallamon jelzi, hogy üzenetem jött. Le fogom cserélni ezt a csengőhangot. Nem eresztve Nishidát ügyeskedem magam olyan pozícióba, hogy elérjem a telefont, majd vigyorogva olvasom el, hogy az üzenet feladója nem más, mint Deon. Elolvasom az sms-t és bután pislogok a kijelzőre, majd végül csak visszaírok neki: "Arra mérget vehetsz, hogy megesz az izgalom. Holnap megyünk hozzátok, legalábbis Nishida azt mondta, látogatását teszi Asaménál, én pedig nem engedek úgyse és vele megyek. Úgyhogy, holnap mindenképpen találkozunk. És már hogy a viharba ne érdekelne...-" - rajzolok az üzenet végére egy vigyorgós smileyt, majd megnyomom a küldésgombot, és egy újabb puszit nyomok Nishida fejére.
- Kitalálom, Deon – morogja bőrömre csendesen, de nem úgy tűnik, mint aki le akar kászálódni rólam, vagy menni szeretne. - Az a kölyök nagyon belopta magát a szívedbe – jegyzi meg elmosolyodva és már tudom, hogy nem haragszik, hogy nincs gondja vele és ez megnyugtat...
- Az első olyan ember, akiről bátran elmondhatom, hogy a barátom lett... - mondom csendesen és betakarom magunkat. Ő nem akar menni, én meg nem akarom elengedni...
Felnyögök, ahogy keze végigsimít oldalamon, miközben lassan mozogni kezd bennem. Elveszek a csókjaiban, az érintéseiben, egyszerűen képtelen vagyok józan ésszel gondolkodni. Nii-san mindig tudja, mivel kergethet egyenesen az őrületbe és ezt bátran alkalmazza is. Ahogy most is. Megőrjít az a lassúság, amivel a gyönyör felé terelget. Átkarolom nyakát és egy szenvedélyes csókba vonom. Elmosolyodik, mikor ajkaink szétválnak, s egy apró nyögés hagyja el ajkait, melyek forró leheletével perzselik meg enyémet. Végigsimítok arcán. Mosolya apró gödröcskéket varázsol szája szegletébe, melyek mindig is lenyűgöztek. És csak én láthatom őket a maguk őszinte valójában, így csak nekem mosolyog, senki másnak. Megmarkolom karjait és lehunyt szemmel nyögök fel hangosan, ahogy gyorsít a tempón. Lábaim ösztönösen kulcsolják át derekát, hogy még mélyebbre hatolhasson bennem egy-egy lökésével, s mikor olyan pontot talál el bennem, melytől hirtelen csillagokat látok és borzongás fut végig rajtam, szinte felkiáltok a testemet átjáró élvezettől. Ismét ajkaimra tapad, hogy újabb gyengéd csókkal jutalmazzon a belőlem kicsalt hangokért, majd ajkai nyakamra vándorolnak, s harapják, falják bőrömet. Megint jólesően felnyögök és fejem hátravetve hagyom, hogy széttépjen. Megremegek, egyre többször. Gyorsít csípőjének mozgásán. Nem bírom tovább, már nem... Gerincem ívbe hajlik és izmaim megfeszülnek, ahogy utolér a gyönyör, s nevével ajkaimon adom át magam a beteljesülésnek, remegve, levegő után kapkodva. Ő még lök rajtam pár erőteljesebbet és zihálva omlik mellkasomra. Magamhoz ölelem, csókot nyomok fejére. Nem akarom őt elengedni. Soha...
- Szeretlek, Nii-san - lehelem tincsei közé a szavakat, mire nehézkesen feltápászkodik rólam, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen és gyengéden megcsókol. Most sem mondja ki, inkább megmutatja, hogy ő is és hogy mennyire, majd fejét visszahajtja mellkasomra. Nincs szükségem szavakra, nekem jólesik kimondani, ő pedig remekül tudja érzékeltetni anélkül, hogy feleslegesen kiejtené. Ritkán teszi meg, ritkán vallja meg szavakkal, de tudom, hogy ő is így érez, s azok a pillanatok, mikor mégis hallhatom mély orgánumú, búgó hangján ezt a szót, kincsek. Olyan apró kincsek, melyekkel nem ér fel sem pénz, sem semmi más, mert ezt nem lehet megvenni... Ezt csak kapni lehet...
Hosszú percek óta fekszünk így, egymás karjaiban, csak ölelve a másikat, mikor megszólal éjjeliszekrényemen a telefonom és hülye dallamon jelzi, hogy üzenetem jött. Le fogom cserélni ezt a csengőhangot. Nem eresztve Nishidát ügyeskedem magam olyan pozícióba, hogy elérjem a telefont, majd vigyorogva olvasom el, hogy az üzenet feladója nem más, mint Deon. Elolvasom az sms-t és bután pislogok a kijelzőre, majd végül csak visszaírok neki: "Arra mérget vehetsz, hogy megesz az izgalom. Holnap megyünk hozzátok, legalábbis Nishida azt mondta, látogatását teszi Asaménál, én pedig nem engedek úgyse és vele megyek. Úgyhogy, holnap mindenképpen találkozunk. És már hogy a viharba ne érdekelne...-" - rajzolok az üzenet végére egy vigyorgós smileyt, majd megnyomom a küldésgombot, és egy újabb puszit nyomok Nishida fejére.
- Kitalálom, Deon – morogja bőrömre csendesen, de nem úgy tűnik, mint aki le akar kászálódni rólam, vagy menni szeretne. - Az a kölyök nagyon belopta magát a szívedbe – jegyzi meg elmosolyodva és már tudom, hogy nem haragszik, hogy nincs gondja vele és ez megnyugtat...
- Az első olyan ember, akiről bátran elmondhatom, hogy a barátom lett... - mondom csendesen és betakarom magunkat. Ő nem akar menni, én meg nem akarom elengedni...
178.
Kazuki
Elvigyorodom.
- Valahol azért sejtettem, hogy nem azért kellesz Asaménak, mert meg tudsz ülni a seggeden és hallgatni – mondom ki őszintén. - Szerintem még élvezi is ezeket a pillanataidat – jelentem ki. - Tudod, nekem nem volt olyan szerencsém vele, mint neked. Nishidának szánt, így előttem nem igazán volt értelme máshogy viselkednie. Ebből adódóan nem ismerem azt az Asamet, akit te igen. Nekem megparancsolt valamit és úgy kellett tennem, különben jött a jégcsap verzió és leshettem, mint borjú az újkapura – árulom el Deonnak. - Amúgy meg nem nézlek hülyének – vigyorgom. - Ízlések és pofonok, engem jobban érdekelne a földrajz és az ilyen jellegű dolgok, mint a könyvelés, de ugye embere válogatja. Arról nem is beszélve, hogy előbb tanulom meg szétszerelni a V8-as motort, mint azt, hogy mikor mennyi az áfa, az adó és miért pont annyival kell beszorozni egy összeget, amennyivel – kuncogom. - Jó, persze azért nem vagyok annyira hülye, csak nem köt le... - vonom meg vállam. - Igazából ez az egész yakuzásdi tűrhető lenne, ha Nishida nem akarná mindenáron belém sulykolni azt, hogy márpedig én leszek az, aki átveszi a helyét majd. Akarja a hóhér ezt... De mindegy, a lényeg, hogy megérted, miért nem vertem nagydobra azt, hogy yakuza vagyok, vagy miért tettem azt, amit... - mosolygok rá. Folytatnám még Deonnal a beszélgetést, mert gyanítom, van mit átrágnunk egymással kapcsolatban kivételesen és nem a yakuzáinkkal foglalkozva, hogy tényleg jobban megismerjük a másikat, de ebben most Asame akadályoz meg minket, aki rövid kopogást követően lép be a szobámba. Arca most nem a megszokott, túlságosan gondterhelt és nyúzott, s látom rajta, hogy ha valaki, akkor ő biztos nem aludt semmit az éjjel. Mondjuk Nii-san sem, bár őt valamikor hajnal kettő környékén sikerült rávennem, hogy vízszintesben jobb és így aludt egy négy-öt órát velem együtt.
Elvigyorodom.
- Valahol azért sejtettem, hogy nem azért kellesz Asaménak, mert meg tudsz ülni a seggeden és hallgatni – mondom ki őszintén. - Szerintem még élvezi is ezeket a pillanataidat – jelentem ki. - Tudod, nekem nem volt olyan szerencsém vele, mint neked. Nishidának szánt, így előttem nem igazán volt értelme máshogy viselkednie. Ebből adódóan nem ismerem azt az Asamet, akit te igen. Nekem megparancsolt valamit és úgy kellett tennem, különben jött a jégcsap verzió és leshettem, mint borjú az újkapura – árulom el Deonnak. - Amúgy meg nem nézlek hülyének – vigyorgom. - Ízlések és pofonok, engem jobban érdekelne a földrajz és az ilyen jellegű dolgok, mint a könyvelés, de ugye embere válogatja. Arról nem is beszélve, hogy előbb tanulom meg szétszerelni a V8-as motort, mint azt, hogy mikor mennyi az áfa, az adó és miért pont annyival kell beszorozni egy összeget, amennyivel – kuncogom. - Jó, persze azért nem vagyok annyira hülye, csak nem köt le... - vonom meg vállam. - Igazából ez az egész yakuzásdi tűrhető lenne, ha Nishida nem akarná mindenáron belém sulykolni azt, hogy márpedig én leszek az, aki átveszi a helyét majd. Akarja a hóhér ezt... De mindegy, a lényeg, hogy megérted, miért nem vertem nagydobra azt, hogy yakuza vagyok, vagy miért tettem azt, amit... - mosolygok rá. Folytatnám még Deonnal a beszélgetést, mert gyanítom, van mit átrágnunk egymással kapcsolatban kivételesen és nem a yakuzáinkkal foglalkozva, hogy tényleg jobban megismerjük a másikat, de ebben most Asame akadályoz meg minket, aki rövid kopogást követően lép be a szobámba. Arca most nem a megszokott, túlságosan gondterhelt és nyúzott, s látom rajta, hogy ha valaki, akkor ő biztos nem aludt semmit az éjjel. Mondjuk Nii-san sem, bár őt valamikor hajnal kettő környékén sikerült rávennem, hogy vízszintesben jobb és így aludt egy négy-öt órát velem együtt.
177.
Kazuki
Deon meglep, ahogy felpattanva a fotelból hirtelen átkarol. Meglepődöm, majd magamhoz ölelem őt és csak hallgatom, amiket mond. Sok mindent nem tudok róla én sem, a legtöbb elmondott dolgot sem, amiket most hirtelen tálal elém, de egyet igen, szüksége van rám és arra, hogy most támogassam, hogy kiadhassa magából a dolgokat, hogy megnyugodjon. Sokat nem fogok tudni neki segíteni abban, hogy hogyan lépjen túl dolgokon. Asame nem olyan, mint Nishida, hogy órákig tartó traccspartit lehet vele rendezni a hogyanokról és miértekről. Ha valamiről nem akar beszélni, akkor egyszerűen vagy nem mond semmit, vagy ad valami olyan magyarázatot, aminek semmi értelme nincsen... látszólag persze, mert az ember később rájön, hogy amit mondott, annak igenis volt valami mondanivalója, csak akkor épp nem sikerült felfognia az embernek.
Nem engedem el őt, szorosan tartom karjaimban, ölelve, nyugtatva őt.
- Tudod, néha az a legegyszerűbb, ha hagyod, hogy maguktól történjenek a dolgok. De javaslom, hogy próbálj meg beszélni Asaméval ezekről a dolgokról bármennyire is nehéz és bármennyire nem akar válaszolni néha... - mondom csendesen. - Tudom, Asame és Nishida teljesen más ilyen szempontból. Nishivel sok mindent meg tudunk beszélni, de gyanítom, Asame előtted jobban megnyílik, mint azt tette előttem, így ilyen szempontból az én véleményem lényegtelen - mosolyodom el. - Nekem ha nem tetszik valami, azt igyekszem Nishida tudtára adni, legyen szó bármiről. Nem tetszett tegnap, hogy fegyvert adott a kezembe, ma ezt közöltem is vele. Nem könnyű néha dűlőre jutni velük, de nem lehetetlen... csak ne akard azonnal megfejteni a miérteket. És amíg te nem akarod, hogy eszköz legyél, amíg nem akarod, hogy yakuza legyen belőled, addig hidd el, senki sem fogja ezt megváltoztatni benned, még Asame sem. Engem sem tudott rábeszélni a mai napig sem Nishi, pedig erősen próbálkozik azóta is – kuncogok egy aprót. - Elárulom neked, rohadt unalmas tanulni a könyvelésről, gyűlölöm és igyekszem kikészíteni a tanáromat is – osztom meg Deonnal. - Volt már rá példa, hogy sikerült, persze az sem mellékes, hogy kaptam érte rendesen Nishidától... Sosem bántott, de azért a fejmosás kijárt... Egy fejmosást elviselni meg nem nagy kunszt... aztán rájött persze, hogy direkt csinálom, mert inkább hallgatom az ő hegyi beszédét, mint a könyvelés rejtelmeit, így keresztbe húzta a számításaimat és elvette az autómat... - húzom el számat. - Kompromisszumokat meg kell tanulni kötni. Amíg mindketten ragaszkodtok a saját elképzeléseitekhez, addig nem juttok előre, de a valamit valamiért elv nagyon is működik. Adj egy kicsit, hogy kaphass te is... Nálunk ez a módszer legalábbis bevált. Közöltem Nishidával, hogy nem lépek a nyomdokaiba, nem leszek az utódja, nem leszek yakuza, nélküle nem, de amíg mellettem van, amíg vele lehetek, addig segítek neki, addig igenis járom az üzleteit és besegítek a kisebb éttermek könyvelésének felügyeletébe... - mondom kedvesen. - Napi két-három óra elfoglaltság pedig nem nagy ár azért, hogy versenyezhessek és hogy több időt tudjak vele tölteni, ha arról van szó... Minden ezen múlik, Deon, a kompromisszumokon... Ne engedj túlságosan, de ne is hagyd, hogy elnyomjon... Bár sejtem, hogy te amúgy se hagynád magad, még Asaménak sem.
Deon meglep, ahogy felpattanva a fotelból hirtelen átkarol. Meglepődöm, majd magamhoz ölelem őt és csak hallgatom, amiket mond. Sok mindent nem tudok róla én sem, a legtöbb elmondott dolgot sem, amiket most hirtelen tálal elém, de egyet igen, szüksége van rám és arra, hogy most támogassam, hogy kiadhassa magából a dolgokat, hogy megnyugodjon. Sokat nem fogok tudni neki segíteni abban, hogy hogyan lépjen túl dolgokon. Asame nem olyan, mint Nishida, hogy órákig tartó traccspartit lehet vele rendezni a hogyanokról és miértekről. Ha valamiről nem akar beszélni, akkor egyszerűen vagy nem mond semmit, vagy ad valami olyan magyarázatot, aminek semmi értelme nincsen... látszólag persze, mert az ember később rájön, hogy amit mondott, annak igenis volt valami mondanivalója, csak akkor épp nem sikerült felfognia az embernek.
Nem engedem el őt, szorosan tartom karjaimban, ölelve, nyugtatva őt.
- Tudod, néha az a legegyszerűbb, ha hagyod, hogy maguktól történjenek a dolgok. De javaslom, hogy próbálj meg beszélni Asaméval ezekről a dolgokról bármennyire is nehéz és bármennyire nem akar válaszolni néha... - mondom csendesen. - Tudom, Asame és Nishida teljesen más ilyen szempontból. Nishivel sok mindent meg tudunk beszélni, de gyanítom, Asame előtted jobban megnyílik, mint azt tette előttem, így ilyen szempontból az én véleményem lényegtelen - mosolyodom el. - Nekem ha nem tetszik valami, azt igyekszem Nishida tudtára adni, legyen szó bármiről. Nem tetszett tegnap, hogy fegyvert adott a kezembe, ma ezt közöltem is vele. Nem könnyű néha dűlőre jutni velük, de nem lehetetlen... csak ne akard azonnal megfejteni a miérteket. És amíg te nem akarod, hogy eszköz legyél, amíg nem akarod, hogy yakuza legyen belőled, addig hidd el, senki sem fogja ezt megváltoztatni benned, még Asame sem. Engem sem tudott rábeszélni a mai napig sem Nishi, pedig erősen próbálkozik azóta is – kuncogok egy aprót. - Elárulom neked, rohadt unalmas tanulni a könyvelésről, gyűlölöm és igyekszem kikészíteni a tanáromat is – osztom meg Deonnal. - Volt már rá példa, hogy sikerült, persze az sem mellékes, hogy kaptam érte rendesen Nishidától... Sosem bántott, de azért a fejmosás kijárt... Egy fejmosást elviselni meg nem nagy kunszt... aztán rájött persze, hogy direkt csinálom, mert inkább hallgatom az ő hegyi beszédét, mint a könyvelés rejtelmeit, így keresztbe húzta a számításaimat és elvette az autómat... - húzom el számat. - Kompromisszumokat meg kell tanulni kötni. Amíg mindketten ragaszkodtok a saját elképzeléseitekhez, addig nem juttok előre, de a valamit valamiért elv nagyon is működik. Adj egy kicsit, hogy kaphass te is... Nálunk ez a módszer legalábbis bevált. Közöltem Nishidával, hogy nem lépek a nyomdokaiba, nem leszek az utódja, nem leszek yakuza, nélküle nem, de amíg mellettem van, amíg vele lehetek, addig segítek neki, addig igenis járom az üzleteit és besegítek a kisebb éttermek könyvelésének felügyeletébe... - mondom kedvesen. - Napi két-három óra elfoglaltság pedig nem nagy ár azért, hogy versenyezhessek és hogy több időt tudjak vele tölteni, ha arról van szó... Minden ezen múlik, Deon, a kompromisszumokon... Ne engedj túlságosan, de ne is hagyd, hogy elnyomjon... Bár sejtem, hogy te amúgy se hagynád magad, még Asaménak sem.
176.
Kazuki
- Mindenkit kikészít – mondom csendesen. - Csak a rosszfiúink tudják, hogy kell kezelni, én meg egyszerűen akkor ágálok és anyázom minden ellen, mikor Nishidával kettesben vagyunk – osztom meg vele végül, ám mikor közli, hogy Naoto meghalt, egyszerűen úgy érzem magam, mintha kirántanák alólam a talajt. Nem, az nem lehet... Hosszú percekig bámulok magam elé, mire végül sikerül megemésztenem valamelyest a dolgot. Hát ezért nem szólt Nishida egy kurva szót sem. Felállok és idegesen járkálok percekig, majd újra visszaülve rágyújtok és kifújom a füstöt. Most még ez sem esik jól, de lefoglal.
Csak hallgatom Deont, ahogy kiad magából mindent, miközben magam előtt bámulok egy pontot mereven. Megértem, min megy keresztül, nagyon is. Mikor bekerültem ebbe a világba, én is ugyanezeket éltem meg, amiket ő. Bár én Asame mellett kezdtem, nekem is erősen kijutott abból, amiket elmondott. Talán egyedül a gyász az, amivel nem kellett szembenéznem és nem kellett senkit vigasztalnom magam mellett, de most Naoto halálával énnekem is kijut a jóból. Naoto és Ryuu mindig is valami olyan dolgot képviseltek mind Asame mellett, mind nekem is, míg ott éltem, amit egyszerűen képtelenség megmagyarázni. Vérebek voltak, de ugyanakkor valami apafélék is. Persze ez valószínűleg csak nálam igaz, hiszen Naoto fújt Deonra, amiért Asame őt választotta... Mégis testőröket választott neki... Naoto...
- Nincs más, amit tudnod kell – mondom csendesen. - Nishida yakuzának nevelt. Megkaptam az ezzel járó kiképzéseket, folyamatosan tanulok annak ellenére, hogy nem életcélom átvenni a helyét, nem akarom, még belegondolni sem, hogy egyszer meghalhat, mert... Tudom, hogy megtörténhet, hogy az élet nem úgy működik, hogy én eldöntöm, hogy mától minden fekete és akkor fekete is marad... Van szürke, van lila, zöld, kék... de nem akarok belegondolni ezekbe. Nekem Nishida olyan, mint neked Asame. Valaki, akit életemben először szeretek, akinek meg mertem nyílni és aki adott valamit, ami kirángatott a szürke kisegérszerepből... - magyarázom csendesen. - Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tényleg véget lehetne vetni az egésznek egy golyóval... Akkor minden bizonnyal nem Hiroto húzza meg azt a ravaszt, hanem én... De... őszinte leszek, Deon. Megértelek, nagyon is megértelek, de azt hiszem, nekünk kell kitartani inkább, hiszen erőt adunk nekik ahhoz, hogy győztesen jöjjenek ki ebből az egészből és ha bármikor úgy érzed, hogy szeretnéd kiadni magadból a feszültséget, hívj nyugodtan – mosolyodom el halványan. - Ígérem, nem csapom rád a telefont, hogy velem ne üvöltözzél, vagy mert nem hallgatom a hisztidet... Tudod... szeretném a barátságodat, mert nekem is könnyebb megbeszélnem a dolgokat egy olyan emberrel, aki valószínűleg ugyanúgy aggódik és retteg a yakuzája miatt, mint én, akit ugyanúgy kikészít a helyzet... Nishidának hiába hisztizek, mert azt is tudok ám – nevetek egy aprót –, ő mindig tudja, mivel vegyen le a lábamról eléggé ahhoz, hogy befogjam és ne érdekeljen semmi... - vallok neki csendesen.
- Mindenkit kikészít – mondom csendesen. - Csak a rosszfiúink tudják, hogy kell kezelni, én meg egyszerűen akkor ágálok és anyázom minden ellen, mikor Nishidával kettesben vagyunk – osztom meg vele végül, ám mikor közli, hogy Naoto meghalt, egyszerűen úgy érzem magam, mintha kirántanák alólam a talajt. Nem, az nem lehet... Hosszú percekig bámulok magam elé, mire végül sikerül megemésztenem valamelyest a dolgot. Hát ezért nem szólt Nishida egy kurva szót sem. Felállok és idegesen járkálok percekig, majd újra visszaülve rágyújtok és kifújom a füstöt. Most még ez sem esik jól, de lefoglal.
Csak hallgatom Deont, ahogy kiad magából mindent, miközben magam előtt bámulok egy pontot mereven. Megértem, min megy keresztül, nagyon is. Mikor bekerültem ebbe a világba, én is ugyanezeket éltem meg, amiket ő. Bár én Asame mellett kezdtem, nekem is erősen kijutott abból, amiket elmondott. Talán egyedül a gyász az, amivel nem kellett szembenéznem és nem kellett senkit vigasztalnom magam mellett, de most Naoto halálával énnekem is kijut a jóból. Naoto és Ryuu mindig is valami olyan dolgot képviseltek mind Asame mellett, mind nekem is, míg ott éltem, amit egyszerűen képtelenség megmagyarázni. Vérebek voltak, de ugyanakkor valami apafélék is. Persze ez valószínűleg csak nálam igaz, hiszen Naoto fújt Deonra, amiért Asame őt választotta... Mégis testőröket választott neki... Naoto...
- Nincs más, amit tudnod kell – mondom csendesen. - Nishida yakuzának nevelt. Megkaptam az ezzel járó kiképzéseket, folyamatosan tanulok annak ellenére, hogy nem életcélom átvenni a helyét, nem akarom, még belegondolni sem, hogy egyszer meghalhat, mert... Tudom, hogy megtörténhet, hogy az élet nem úgy működik, hogy én eldöntöm, hogy mától minden fekete és akkor fekete is marad... Van szürke, van lila, zöld, kék... de nem akarok belegondolni ezekbe. Nekem Nishida olyan, mint neked Asame. Valaki, akit életemben először szeretek, akinek meg mertem nyílni és aki adott valamit, ami kirángatott a szürke kisegérszerepből... - magyarázom csendesen. - Mennyivel egyszerűbb lenne, ha tényleg véget lehetne vetni az egésznek egy golyóval... Akkor minden bizonnyal nem Hiroto húzza meg azt a ravaszt, hanem én... De... őszinte leszek, Deon. Megértelek, nagyon is megértelek, de azt hiszem, nekünk kell kitartani inkább, hiszen erőt adunk nekik ahhoz, hogy győztesen jöjjenek ki ebből az egészből és ha bármikor úgy érzed, hogy szeretnéd kiadni magadból a feszültséget, hívj nyugodtan – mosolyodom el halványan. - Ígérem, nem csapom rád a telefont, hogy velem ne üvöltözzél, vagy mert nem hallgatom a hisztidet... Tudod... szeretném a barátságodat, mert nekem is könnyebb megbeszélnem a dolgokat egy olyan emberrel, aki valószínűleg ugyanúgy aggódik és retteg a yakuzája miatt, mint én, akit ugyanúgy kikészít a helyzet... Nishidának hiába hisztizek, mert azt is tudok ám – nevetek egy aprót –, ő mindig tudja, mivel vegyen le a lábamról eléggé ahhoz, hogy befogjam és ne érdekeljen semmi... - vallok neki csendesen.
175.
Kazuki
Nem tudok nem őszintén felnevetni, mikor Deon előáll azzal, hogy mi a baja tulajdonképpen. Kell egy pár perc, mire összeszedem magam végül teljesen és bocsánatot kérve Deontól azért, mert nevettem veszek egy mély levegőt, hogy tiszta fejjel kezdjek bele neki néhány dolog elmesélésével. Vagyis annak a magyarázatával, hogy miért nem mondtam el neki, hogy yakuza vagyok, illetve hogy annak lettem kiképezve. Végül is egyszer muszáj tiszta vizet önteni a pohárba, mert nekem tényleg fontos Deon barátsága és nem akarom ilyesmivel elcseszni. Nem lenne jó... Annál kicsit jobban csípem őt.
- Azért nem rukkoltam vele elő az első pillanatban, sőt, még a másodikban sem, mert magam sem nagyon fogadtam el még ezt a dolgot, és nem is nagyon akarom, hogy őszinte legyek. Sokkal jobban érzem magam Nishida pártfogoltjaként, mint akként, amivé nevelt. Ritka, hogy pisztolyt nyom a kezembe és én sem igazán ugrálom őt körbe, hogy de márpedig igenis mindennap fegyverrel akarok rohangálni – magyarázom neki. - Egyszerűen nem akarom annyira ezt az életet. Mármint ne érts félre, tökéletesen jó minden, ahogy van, de túlságosan én nem akarok belekeveredni ebbe az egészbe. Persze a nekem szánt sorsom nem kerülhetem el, ezt már Nishi is megmondta párszor, de amíg lehet, igyekszem erősen ágálni ellene – mosolyodom el. - Mondanom sem kell, Nishida annyira nem élvezi azokat a pillanatokat – kuncogok fel. - Tegnap minden ellenérzés nélkül fogadtam el tőle a fegyvert, mert tisztában voltam azzal, hogy ha gebasz lesz, akkor kurva nagy balhéra számíthatunk... - folytatom tovább mondandómat. - Fei nem onnan tudta meg, hogy te vagy a pártfogolt, mert fegyvert rántva védeni akartalak, ő már sokkal előbb rájött Hitsujinak köszönhetően. Nem a lehetségest kereste, hanem téged... - magyarázom. - De persze nyugodtan csesszél le miatta, akkor sem fogok másképp cselekedni – gyújtok rá, majd fújom ki a füstöt. - Őszintén szólva ez az egész Fei-ügy kezd egyre bonyolultabb lenni... - mondom csendesen. Én sem látok bele sajnos mindenbe, mert azért Nii-sanban is ott van, hogy igyekszik minél távolabb tartani egyes dolgoktól annak ellenére, hogy minden vágya az, hogy egyszer átvegyem a helyét. Nekem nincsenek ilyen vágyaim. Amíg versenyezhetek, persze teljesítem minden kérését, lőni tanulok, verekedni, megvédeni magam, hosszú unalmas órákat töltök azzal, hogy elsajátítsak egy-két gazdasági dolgot, hogy megértsem a kaszinók könyvelését, meg a tököm tudja, mit... Szükséges rossz, amit el kell viselnem, de Nishida mellett könnyebb. - Mellesleg, nem tudom, mennyire tudsz róla, de Asame kiadta utasításba, hogy mára kerítse elő neki Nishida, hogy kinek köszönhettük azt a lövöldözést, amiben Naoto megsérült... - mondom csendesen. - Azért jött ide Asame, mert sikerült megtalálnunk... illetve ő maga jött ide segítséget kérni, miután megtudta, hogy Hitsuji meghalt, rá pedig... mindegy, a lényeg az, hogy Hiroto volt az, aki meglőtte Feit – mondom ki végül. - Hogy van Naoto? - kérdezem csendesen.
Nii-sant is kérdeztem erről a mai nap folyamán, de nem volt hajlandó válaszolni, s mikor kérdőre vontam, hogy miért, akkor csak annyit közölt, hogy nem tudja. Persze nem hittem neki. Miért tettem volna? Egy, mert túl sokáig gondolkodott az információ megosztása előtt, a másik meg, mert ez az egyetlen dolog, amit hamar sikerült megtanulnom; ha valaki sokáig gondolkodik egy válasz előtt, vagy hazudik, vagy próbál neked olyan választ adni, amivel nem jutsz előrébb. És Nishida ezt tette. Adott egy olyan választ, amitől kurvára nem lettem okosabb.
Nem tudok nem őszintén felnevetni, mikor Deon előáll azzal, hogy mi a baja tulajdonképpen. Kell egy pár perc, mire összeszedem magam végül teljesen és bocsánatot kérve Deontól azért, mert nevettem veszek egy mély levegőt, hogy tiszta fejjel kezdjek bele neki néhány dolog elmesélésével. Vagyis annak a magyarázatával, hogy miért nem mondtam el neki, hogy yakuza vagyok, illetve hogy annak lettem kiképezve. Végül is egyszer muszáj tiszta vizet önteni a pohárba, mert nekem tényleg fontos Deon barátsága és nem akarom ilyesmivel elcseszni. Nem lenne jó... Annál kicsit jobban csípem őt.
- Azért nem rukkoltam vele elő az első pillanatban, sőt, még a másodikban sem, mert magam sem nagyon fogadtam el még ezt a dolgot, és nem is nagyon akarom, hogy őszinte legyek. Sokkal jobban érzem magam Nishida pártfogoltjaként, mint akként, amivé nevelt. Ritka, hogy pisztolyt nyom a kezembe és én sem igazán ugrálom őt körbe, hogy de márpedig igenis mindennap fegyverrel akarok rohangálni – magyarázom neki. - Egyszerűen nem akarom annyira ezt az életet. Mármint ne érts félre, tökéletesen jó minden, ahogy van, de túlságosan én nem akarok belekeveredni ebbe az egészbe. Persze a nekem szánt sorsom nem kerülhetem el, ezt már Nishi is megmondta párszor, de amíg lehet, igyekszem erősen ágálni ellene – mosolyodom el. - Mondanom sem kell, Nishida annyira nem élvezi azokat a pillanatokat – kuncogok fel. - Tegnap minden ellenérzés nélkül fogadtam el tőle a fegyvert, mert tisztában voltam azzal, hogy ha gebasz lesz, akkor kurva nagy balhéra számíthatunk... - folytatom tovább mondandómat. - Fei nem onnan tudta meg, hogy te vagy a pártfogolt, mert fegyvert rántva védeni akartalak, ő már sokkal előbb rájött Hitsujinak köszönhetően. Nem a lehetségest kereste, hanem téged... - magyarázom. - De persze nyugodtan csesszél le miatta, akkor sem fogok másképp cselekedni – gyújtok rá, majd fújom ki a füstöt. - Őszintén szólva ez az egész Fei-ügy kezd egyre bonyolultabb lenni... - mondom csendesen. Én sem látok bele sajnos mindenbe, mert azért Nii-sanban is ott van, hogy igyekszik minél távolabb tartani egyes dolgoktól annak ellenére, hogy minden vágya az, hogy egyszer átvegyem a helyét. Nekem nincsenek ilyen vágyaim. Amíg versenyezhetek, persze teljesítem minden kérését, lőni tanulok, verekedni, megvédeni magam, hosszú unalmas órákat töltök azzal, hogy elsajátítsak egy-két gazdasági dolgot, hogy megértsem a kaszinók könyvelését, meg a tököm tudja, mit... Szükséges rossz, amit el kell viselnem, de Nishida mellett könnyebb. - Mellesleg, nem tudom, mennyire tudsz róla, de Asame kiadta utasításba, hogy mára kerítse elő neki Nishida, hogy kinek köszönhettük azt a lövöldözést, amiben Naoto megsérült... - mondom csendesen. - Azért jött ide Asame, mert sikerült megtalálnunk... illetve ő maga jött ide segítséget kérni, miután megtudta, hogy Hitsuji meghalt, rá pedig... mindegy, a lényeg az, hogy Hiroto volt az, aki meglőtte Feit – mondom ki végül. - Hogy van Naoto? - kérdezem csendesen.
Nii-sant is kérdeztem erről a mai nap folyamán, de nem volt hajlandó válaszolni, s mikor kérdőre vontam, hogy miért, akkor csak annyit közölt, hogy nem tudja. Persze nem hittem neki. Miért tettem volna? Egy, mert túl sokáig gondolkodott az információ megosztása előtt, a másik meg, mert ez az egyetlen dolog, amit hamar sikerült megtanulnom; ha valaki sokáig gondolkodik egy válasz előtt, vagy hazudik, vagy próbál neked olyan választ adni, amivel nem jutsz előrébb. És Nishida ezt tette. Adott egy olyan választ, amitől kurvára nem lettem okosabb.
174.
Kazuki
Mikor Nii-san kéri, hogy menjek ki és vigyem Deont is, gondolkodás nélkül teszem meg. Tudom, hogy most fontos dolgokról akarnak beszélni, és azt is, hogy ehhez mi pont nem kellünk. Deont a szobámhoz vezetem, ami kicsit más, mint az övé és hellyel kínálom. Látom rajta, hogy valami nem tetszik neki és nem értem, mi baja. Tudtommal nem tettem semmit, vagy igen? Nem rémlik. A tegnap nagyon is sok volt nekem, így letelepedve mellé az egyik fotelba rágyújtok, majd kérdőn pillantok rá.
- Mi a baj?
Mikor Nii-san kéri, hogy menjek ki és vigyem Deont is, gondolkodás nélkül teszem meg. Tudom, hogy most fontos dolgokról akarnak beszélni, és azt is, hogy ehhez mi pont nem kellünk. Deont a szobámhoz vezetem, ami kicsit más, mint az övé és hellyel kínálom. Látom rajta, hogy valami nem tetszik neki és nem értem, mi baja. Tudtommal nem tettem semmit, vagy igen? Nem rémlik. A tegnap nagyon is sok volt nekem, így letelepedve mellé az egyik fotelba rágyújtok, majd kérdőn pillantok rá.
- Mi a baj?
165.
Kazuki
Lassan nekiállok én is készülődni, bár elég vegyes érzelmekkel. Bízom Nii-sanban, de valami azt súgja, nem lesz túl könnyű ez az este, így mielőtt nekilátnék a zuhanynak, az ágyra huppanok és telefonom a kezembe véve írok egy rövid... egy hosszabb üzenetet Deonnak:
„Nem tudom, hogy vagy vele, nekem pokolian rossz előérzeteim vannak a ma estével kapcsolatban. Valami azt súgja, hogy jobb lenne hagyni az egészet a fenébe, és ez most nagyon nem tetszik nekem. Nishida mellett hozzászoktam a rázós helyzetekhez, de ez most teljesen más, Deon, és nem tudom megmagyarázni, miért. Mindegy, megyek készülődni, nem tartalak fel. Ott találkozunk! Kazu”
Elküldve neki az üzenetet ledobom az ágyra a telefonom és a fürdőbe lépve, ruháim ledobálva állok be a meleg víz alá, ami most egy cseppet sem nyugtat meg. Hosszú percekig ázom alatta, míg végül kilépek, s egy a derekamra csavart törülközővel a szekrényhez csattogok. Kedvenc szerelésem halászom elő, egy motoros bőrszerkót a hozzátartozó motoros dzsekivel. Ez most tökéletes lesz a mai napra, azt hiszem. Pont végzek az öltözködéssel, mikor Nishi lép be hozzám, ám most cseppet sem tetszik, amit az arcán látok. Gondterhelt és ez nem jelent semmi jót. Az meg pláne, hogy elhúzva kabátját egy pisztolyt vesz elő és az ágyra teszi azt. Kérdőn pillantok rá. Nagyon ritka az olyan alkalom, amikor ezt teszi. Olyankor mindig gond van, vagy gond várható.
- Elővigyázatosság – mondja csendesen, de ezzel most nem nyugtat meg semennyire sem. Elveszem a fegyvert és becsúsztatom nadrágom korcába. Nem faggatom őt. Ha akarja, úgyis megosztja velem, ha nem, akkor akármennyire is könyörgöm neki, hallgatni fog, mint a sír. És most Nii-san bőszen hallgat, arcán még mindig gondterheltséggel. Elé térdelek és tenyereim közé fogva arcát csókolom meg. Végre elmosolyodik és ezzel az én arcomra is sikerül mosolyt csalnia.
Nem csalódom Asaméban. Kilenc előtt alig tíz perccel megérkezik végül Deonnal az oldalán, aki miután köszöntötte Nishit, elindul hozzám. Intek Asaménak, majd újra Deonra és az autómra koncentrálok. Lassan végül a többiek is befutnak szépen sorban. Hitsuji és Hiroto érkezik harmadiknak, majd megjelenik Keiyuu is Naganoval az oldalán, s a srác egyből Hirotohoz libeg. Ebben a hacukában tényleg olyan, mintha libegne, vagy tipegne. A fene se tudja eldönteni, ami viszont meglep, hogy Hiroto nem jön ide hozzám és egyáltalán nem kezd el arcoskodni. Kezd nekem ez az egész helyzet túl gyanússá válni. Vajon mi a fene készül itt? Nishida még mindig ideges, Asame olyan képet vág, mintha bármelyik pillanatban ránk omolhat az egész parkolóház.
Motor bőgése zavarja meg gondolataimat, s egy fekete Subaru Imprezza gurul be. A V6-os bár kevésbé szépen muzsikál, a hat hengernek köszönhetően az Imprezza gyönyörűen dorombol. Asahito és Yoru szállnak ki az autóból. Meg sem lepődöm azon, hogy milyen szerelésben jöttek. Tényleg olyanok, mint egy rockbanda szépfiúi. Fejemmel intek Deonnak, hogy menjünk egy kört a kocsival, mielőtt megkezdődik a verseny és miután ő is beszállt és elindultunk, csak csendesen kérdezem meg tőle.
Lassan nekiállok én is készülődni, bár elég vegyes érzelmekkel. Bízom Nii-sanban, de valami azt súgja, nem lesz túl könnyű ez az este, így mielőtt nekilátnék a zuhanynak, az ágyra huppanok és telefonom a kezembe véve írok egy rövid... egy hosszabb üzenetet Deonnak:
„Nem tudom, hogy vagy vele, nekem pokolian rossz előérzeteim vannak a ma estével kapcsolatban. Valami azt súgja, hogy jobb lenne hagyni az egészet a fenébe, és ez most nagyon nem tetszik nekem. Nishida mellett hozzászoktam a rázós helyzetekhez, de ez most teljesen más, Deon, és nem tudom megmagyarázni, miért. Mindegy, megyek készülődni, nem tartalak fel. Ott találkozunk! Kazu”
Elküldve neki az üzenetet ledobom az ágyra a telefonom és a fürdőbe lépve, ruháim ledobálva állok be a meleg víz alá, ami most egy cseppet sem nyugtat meg. Hosszú percekig ázom alatta, míg végül kilépek, s egy a derekamra csavart törülközővel a szekrényhez csattogok. Kedvenc szerelésem halászom elő, egy motoros bőrszerkót a hozzátartozó motoros dzsekivel. Ez most tökéletes lesz a mai napra, azt hiszem. Pont végzek az öltözködéssel, mikor Nishi lép be hozzám, ám most cseppet sem tetszik, amit az arcán látok. Gondterhelt és ez nem jelent semmi jót. Az meg pláne, hogy elhúzva kabátját egy pisztolyt vesz elő és az ágyra teszi azt. Kérdőn pillantok rá. Nagyon ritka az olyan alkalom, amikor ezt teszi. Olyankor mindig gond van, vagy gond várható.
- Elővigyázatosság – mondja csendesen, de ezzel most nem nyugtat meg semennyire sem. Elveszem a fegyvert és becsúsztatom nadrágom korcába. Nem faggatom őt. Ha akarja, úgyis megosztja velem, ha nem, akkor akármennyire is könyörgöm neki, hallgatni fog, mint a sír. És most Nii-san bőszen hallgat, arcán még mindig gondterheltséggel. Elé térdelek és tenyereim közé fogva arcát csókolom meg. Végre elmosolyodik és ezzel az én arcomra is sikerül mosolyt csalnia.
Nem csalódom Asaméban. Kilenc előtt alig tíz perccel megérkezik végül Deonnal az oldalán, aki miután köszöntötte Nishit, elindul hozzám. Intek Asaménak, majd újra Deonra és az autómra koncentrálok. Lassan végül a többiek is befutnak szépen sorban. Hitsuji és Hiroto érkezik harmadiknak, majd megjelenik Keiyuu is Naganoval az oldalán, s a srác egyből Hirotohoz libeg. Ebben a hacukában tényleg olyan, mintha libegne, vagy tipegne. A fene se tudja eldönteni, ami viszont meglep, hogy Hiroto nem jön ide hozzám és egyáltalán nem kezd el arcoskodni. Kezd nekem ez az egész helyzet túl gyanússá válni. Vajon mi a fene készül itt? Nishida még mindig ideges, Asame olyan képet vág, mintha bármelyik pillanatban ránk omolhat az egész parkolóház.
Motor bőgése zavarja meg gondolataimat, s egy fekete Subaru Imprezza gurul be. A V6-os bár kevésbé szépen muzsikál, a hat hengernek köszönhetően az Imprezza gyönyörűen dorombol. Asahito és Yoru szállnak ki az autóból. Meg sem lepődöm azon, hogy milyen szerelésben jöttek. Tényleg olyanok, mint egy rockbanda szépfiúi. Fejemmel intek Deonnak, hogy menjünk egy kört a kocsival, mielőtt megkezdődik a verseny és miután ő is beszállt és elindultunk, csak csendesen kérdezem meg tőle.
- Mi a fene folyik itt?
Végighallgatva őt még idegesebb leszek, de igyekszem lenyugtatni magam. Ha igaz, amit elmondott, akkor tényleg kurva nagy szarban vagyunk és az is érthető, miért vágott olyan képet Nishida, mint amilyet. A verseny közepéig azonban nem történik semmi. Az első futamomra készülök, majd mikor az egyik hölgyemény elindítja a versenyt, már teljesen kikapcsol az agyam és csak a verseny marad. Tövig nyomom a gázpedált, s bár könnyedén győzöm le a Corollát, nem érzem stabilnak magam alatt az autót, így azonnal szólok a szerelőknek, hogy nézzék át, míg én nekidőlve rágyújtok és megkínálom Deont is.
Talán a verseny háromnegyedénél járunk, mikor zűrzavar támad és négy sötétített üveges X6-os jelenik meg a parkolóban. Fei és az emberei végül csak idetolták a képüket. Nem mozdulok, és Deonnak is csak a mozdulataimmal jelzek, hogy maradjon mellettem. Asame, Nishida és Asahito lépnek a kínai kutya elé, aki láthatólag elég feltűnően keres valakit, majd mikor mereven bámul rám, azonnal kapcsolok. Az a köcsög Deont akarja, így elrugaszkodva az autótól félig a kölyök elé állok. Nem tetszik, ahogy elvigyorodik.
- Be lehet még szállni a buliba? - kérdezi szinte cseverészve és oldalra pillant az embereire. Nem szarozott, annyi szent. Hányan is jöttek? Lássuk csak. Autónként öt ember, az annyi, mint Feijel együtt húsz. Remek. Mi yakuzánként vagyunk itt fejenként hat testőrrel... Hogy én de rühellem a matekot...! A lényeg, hogy még mindig nem a kínai van előnyben és ez valamelyest megnyugtató. De még mindig édeskevés ahhoz, hogy bátran kijelentsem, nem lesz semmi balhé, mert lesz.
- Jobb lesz, ha eltakarodsz innen – morog Feire Asame azzal a kegyetlen ridegséggel, amit már annyi éven át megszoktam tőle. Még mindig a hideg ráz ki ilyenkor a hangjától.
- Tudtommal nem zártkörű a rendezvény, így jogom van nekem is itt lenni, mint a tulajdonodban lévő éttermek és kaszinók leendő tulajdonosa – vonja meg vállát Fei. - Apropó, remélem, a szajhád jó az ágyban, mert miután kicsináltalak, igényt tartok rá is - mosolyodik el gúnyosan. - Vagy nevezzem inkább a pártfogoltadnak? - teszi fel az egymillió jenes kérdést Fei, de Asame meg sem rezdül a kijelentésre, csak előrántja fegyverét. - Ejnye... Már megint ez a kedves fogadtatás...
- Húzd el a beled, de kurva gyorsan! - morogja Asame, mire Fei emberei is fegyvert rántanak. Nishida, Asahito és a testőrség is így tesz. Én is előkapom a Nii-santól kapottat, még mindig félig takarva Deont. Ha nem tudnám, hogy mi a pálya, azt hinném, egy ócska filmforgatáson vagyunk, ahol mindenki megmutatja, kinek van nagyobb fegyvere és ki a gyorsabb. Csend lesz úrrá a parkolóban, nyomasztó csend. Ki lesz az első, aki lövöldözni kezd?
Végighallgatva őt még idegesebb leszek, de igyekszem lenyugtatni magam. Ha igaz, amit elmondott, akkor tényleg kurva nagy szarban vagyunk és az is érthető, miért vágott olyan képet Nishida, mint amilyet. A verseny közepéig azonban nem történik semmi. Az első futamomra készülök, majd mikor az egyik hölgyemény elindítja a versenyt, már teljesen kikapcsol az agyam és csak a verseny marad. Tövig nyomom a gázpedált, s bár könnyedén győzöm le a Corollát, nem érzem stabilnak magam alatt az autót, így azonnal szólok a szerelőknek, hogy nézzék át, míg én nekidőlve rágyújtok és megkínálom Deont is.
Talán a verseny háromnegyedénél járunk, mikor zűrzavar támad és négy sötétített üveges X6-os jelenik meg a parkolóban. Fei és az emberei végül csak idetolták a képüket. Nem mozdulok, és Deonnak is csak a mozdulataimmal jelzek, hogy maradjon mellettem. Asame, Nishida és Asahito lépnek a kínai kutya elé, aki láthatólag elég feltűnően keres valakit, majd mikor mereven bámul rám, azonnal kapcsolok. Az a köcsög Deont akarja, így elrugaszkodva az autótól félig a kölyök elé állok. Nem tetszik, ahogy elvigyorodik.
- Be lehet még szállni a buliba? - kérdezi szinte cseverészve és oldalra pillant az embereire. Nem szarozott, annyi szent. Hányan is jöttek? Lássuk csak. Autónként öt ember, az annyi, mint Feijel együtt húsz. Remek. Mi yakuzánként vagyunk itt fejenként hat testőrrel... Hogy én de rühellem a matekot...! A lényeg, hogy még mindig nem a kínai van előnyben és ez valamelyest megnyugtató. De még mindig édeskevés ahhoz, hogy bátran kijelentsem, nem lesz semmi balhé, mert lesz.
- Jobb lesz, ha eltakarodsz innen – morog Feire Asame azzal a kegyetlen ridegséggel, amit már annyi éven át megszoktam tőle. Még mindig a hideg ráz ki ilyenkor a hangjától.
- Tudtommal nem zártkörű a rendezvény, így jogom van nekem is itt lenni, mint a tulajdonodban lévő éttermek és kaszinók leendő tulajdonosa – vonja meg vállát Fei. - Apropó, remélem, a szajhád jó az ágyban, mert miután kicsináltalak, igényt tartok rá is - mosolyodik el gúnyosan. - Vagy nevezzem inkább a pártfogoltadnak? - teszi fel az egymillió jenes kérdést Fei, de Asame meg sem rezdül a kijelentésre, csak előrántja fegyverét. - Ejnye... Már megint ez a kedves fogadtatás...
- Húzd el a beled, de kurva gyorsan! - morogja Asame, mire Fei emberei is fegyvert rántanak. Nishida, Asahito és a testőrség is így tesz. Én is előkapom a Nii-santól kapottat, még mindig félig takarva Deont. Ha nem tudnám, hogy mi a pálya, azt hinném, egy ócska filmforgatáson vagyunk, ahol mindenki megmutatja, kinek van nagyobb fegyvere és ki a gyorsabb. Csend lesz úrrá a parkolóban, nyomasztó csend. Ki lesz az első, aki lövöldözni kezd?
147.
Kazuki
Végül is igaza van Deonnak. Az olyan szánalmas kis senkiken, mint Hiroto, tényleg csak nevetni lehet; főleg, amikor teszik a szépet egy másik szajhának, történetesen Keiyuunak, de nem tehetek róla, egyszerűen nem tudom őt elviselni, és a köztünk lévő állandó rivalizálás már kezd bosszantóvá válni. Eleinte persze jókat szórakoztam rajta én is, de egy idő után az egész unalmas lett. Vannak dolgok, amiket az ember szeretne rövid úton kizárni az életéből. És Hiroto és az állandó pofázása ilyen. Nishidára pillantok, igazából jobban szeretnék már hazamenni, mint itt feszíteni, de ahogy elnézem az asztalnál ülő díszes társaságot, ez még egy darabig biztos, hogy nem fog bekövetkezni. Azon is elgondolkodom, amit Deon mondott Asaméról és a köztük lévő kapcsolatról. Most tényleg magyarázkodnom kéne, hogy de tudom, mi a szitu, csak nem akartam ennyire drasztikus lenni, mert nem tudom, ezt hogy fogadta volna? Lehet, ezt kéne, és lehet, hogy addig, míg senkinek sem jut eszébe újra a mi társaságunkat élvezni. Gyűlölném. Nem kicsit, kurvára.
- De, levágtam, csak nem akartam sem túl drasztikus lenni, sem lerohanni téged – vallom be neki őszintén. - Amúgy – kezdek bele egy újabb monológfélébe. Előbb-utóbb lehet, tényleg megunja a hangom és inkább könyörög majd, hogy fogjam be. Na az még vicces lesz. - Hiroto pont olyan, mint Hitsuji. Nagy a pofája, de sehol sem lenne a yakuzája nélkül, ahogy Hitsuji se menne semmire, ha Nishi és Asame nem látnák el őt hasznos dolgokkal és információkkal. Szánalmas, de tényleg... - mondom csendesen. Ha ezt hallaná Nishi, most minden bizonnyal kapnék a fejemre, de szerencsére nem hallja. - Hitsujit nem sok minden izgatja igazán. Csak a pénz, hogy egész nap ázhasson valamelyik fürdőjében, valamint az, hogy a kis ribanca mindig tökéletes külsővel jelenjen meg és lehetőleg a versenyeken is jól szerepeljen. Egyébként nem tudom, mit eszik Hiroto a férfin, a pénzén kívül.... - gondolkodom el, de nem nagyon van kedvem folytatni ezt a gondolatmenetet. Én biztos nem tudnék egy olyan emberrel lenni, mint Hitsuji. Bár azt mondják, zsák a foltját. Hát az én foltom vagy zsákom - részletkérdés – mindenképpen Nishida. Más nem is kéne.
Kezd a hangulatom felettébb pocsékká válni, magam sem tudom, miért, hiszen nem lenne rá okom, de ez van. Előferdül az ilyen. Néha vannak olyan pillanatok, hogy én is kibukom, bár ezt lehet, nem most és nem itt kéne előadni Deonnak, ám mielőtt nagyon kitárulkoznék és nagyon elkapna a valljunk meg mindent roham, még szeretnék felelni Deon kérdéseire, felvetéseire...
- Asame nem véletlenül intett óvatosságra. Igazából én is azért említettem őket, mert annak ellenére, hogy különlegesek, tényleg jobb kerülni őket inkább. Hiroto csak ugat, de nem harap, viszont Keiyuu, Asahito és Yoru a veszélyesebb kategóriába tartoznak. Ők előbb harapnak meg és csak utána kérdeznek bármit is – mondom komolyan. - De ahogy nézem, Keinek is szemet szúrtál – hajolok hozzá közelebb és szinte suttogom neki a szavakat. Nagano cafkája érdekes pillantásokkal bámulja kettősünket, miközben cseppet sem feltűnésmentesen méri végig Deont. - Azt hiszem, veszélyforrás lettél a számára – vigyorgom. - Nem elég, hogy új vagy, azért sikerült sokak figyelmét magadra vonnod. Mit szépítsem? Ez a kompozíció nagyon is jól áll neked... - mondom ki őszintén, amit gondolok. Elvégre barátok vagyunk, nem? Akkor ez simán belefér. - Mellesleg Keiyuu kezd unalmassá és érdektelenné válni – árulom el neki. - Egy idő után már nem tud újat mutatni, mint amit megszoksz tőle. Persze, most is agyon dicsérik, de itt meg is áll az egész... - vonom meg vállam, mert egy bizonyos idő után már tényleg inkább megszokott látvány Keiyuu, mint jelenség, de persze ezzel ő is tisztában van és ez egyre jobban bosszantja. Főleg most, hogy Deonban riválisra lelt. - Asahito kiszámíthatatlan, ahogy Yoru is. Róluk sosem tudod biztosan eldönteni, hogy kinek az oldalán állnak és hogy a következő lépésük nem-e katasztrófához vezet majd. A többes pedig annak szól, hogy nem tesznek különbséget egymásközt, s bár Yoru most nem ül ott Asahitoval, nagyon ritka az olyan pillanat, mikor nem együtt intéznek mindent – magyarázom és az ágyban történő dolgok tabuságát érintő megnyilvánulásán jót mosolygok. - De, senki nem áll ki a színpadra és veri nagy dobra, hogy az ágyban mit művel, de azért nem is hallgatnak róla, mint a sír. Asahiton és Yorun pedig konkrétan látszik, mi a szitu – mondom vigyorogva. - Nézd csak meg Asahitot, majd nézd meg Yorut. Nem kell hozzá éles szem, hogy meglásd, melyikük a dominánsabb fél – vigyorgok még mindig, mint a vadalma. - Tudod, vannak dolgok, amikről beszél az ember, és vannak, amikről bőszen hallgat... Ez ennél a témánál is érvényes. Néha jobb, ha inkább elhintesz egy-két morzsát, mielőtt széttépnek a dögkeselyűk – vallom meg neki csendesen. Lassan tényleg inkább elhallgattat, minthogy ezt folytassam.
Nagyot sóhajtok és elhúzom a számat. Szeretnék neki beszélni dolgokról...
- Mi a véleményed rólam és Nishidáról? - kérdezem meg őszintén. - Mármint nem arra gondolok, hogy jól mutatunk egymás mellet vagy ilyesmi, hanem te mit látsz kívülről? - Na jó, hát ez így hülyén hangzik. - Mindegy, szóval Nishida és köztem is sokkal több van, mint amit egy kívülálló láthat – mosolyodom el. - Nem csak azért vagyok vele, mert a pártfogoltja vagyok, ennél kicsit sokkal többről van szó. Őszintén megvallva Nishidánál jobb embert keresve sem találnék. – És ahogy ezt kimondom, a férfira pillantok mosolyogva. - Nem igazán mozdít, hogy kinek mi a véleménye erről a dologról, mert mikor ketten vagyunk, minden teljesen más. És csak velem más, senki mással.... - mondom neki csendesen. - Szóval a mi kapcsolatunk sem éppen az, ami esetleg kívülről látszódik. Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy egy jó dugás megér annyit, hogy cserébe versenyezhessek? Megér annyit, ez tény, főleg, ha szeretsz és viszont szeretnek – kacsintok rá. Akkor Deonnak úgy állítottam be magunkat, hogy tényleg nincs köztünk semmi Nishivel azon kívül, hogy a pártfogoltja vagyok és néha megdug. Elővigyázatosság volt a részemről, de most azért bátran merek vallani. Csak egy kicsit...
Pár perc telik el néma csendben, csak figyeljük a tömeget, az embereket, ám Hiroto úgy dönt, nem bírja ki a társaságunk nélkül és ismét elindul felénk, ráadásul Keiyuut is odarángatja magával. Na jó, nem kell rángatni a kölyköt, jön az magától is.
- Már megint mi van? - morgom, mert most tényleg nincs kedvem sem a műsorhoz, sem semmi egyébhez, amit ezek itt előadhatnak.
- Kei-chan meg akarta ismerni az új srácot – vonja meg vállait Hiro. Remek. Ennyire nem kell betojni Keiyuu, Deon nem olyan veszélyes... Na jó, de, de erről nem kell neki tudnia. Főleg nem így elsőre. Elvigyorodom.
- Mi az, Kei, riválisod akadt? - heccelem tovább. - Deon, ő itt Keiyuu, Keiyuu, Deon – esek túl a gyors bemutatáson, mielőtt a törpe nekem ugrik a karmaival. Igen, a karmaival, merthogy nem elég, hogy állandóan ennyire nőiesen öltözködik, bizony műkörme van. Szerintem a yakuzafeleségek nem szépítkeznek annyit, mint ő és nem költenek el vagyonokat a kezeikre. De hát érthető, nem? Egy elit szajha nézzen már ki jól.
- Bunkó vagy, Kazuki – veti oda nekem lekezelően, és még én vagyok a bunkó. Tényleg szép ez a mai este. - Kihez tartozol? - kérdezi Deont. Na mintha nem láttad volna, cica, hogy Asaméhoz. Ja, nem látta, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy illegesse magát.
- Ha néha nem csak illegetnéd magad, de ki is nyitnád a szemed, láthattad volna, hogy Asaméval jött – vigyorgok rá. - Vagy a sok máz teljesen vakká tesz? - célzok a sminkjére. Istenem, egyszerűen imádom szívni a vérét. Mert hagyja. És annak ellenére, hogy vigyázni kell vele, tudom, hol a határ.
- Tudod, Kazu – simít végig arcomon –, azért, mert Hirotonak csapom a szelet, még nem kell ennyire látványosan féltékenykedned – mosolyodik el gúnyosan. Felnevetek. Ez az év vicce.
- Előbb leszek féltékeny egy csimpánzra, mint rád – vigyorgok, mire sértődötten elvonul. Elvonaglik... Komolyan imádom, mikor így fel lehet idegesíteni. Egy dolgot nem visel el Keiyuu, ha valaki nem tartja őt igenis csinosnak, dögösnek, lenyűgözőnek. Ami pedig még jobban megnevetett szinte, az az, hogy Hiroto úgy rohan a kölyök után, mint egy palotapincsi. Látványos. - Borzalmasak – vigyorgok Deonra.
Az est további részében szerencsére nyugtunk van, így nyugodtan beszélgethetek Deonnal a szombati versenyről, s bár tudom, hogy annyira nem ért az autókhoz, engem mégis elkap a lelkesedés és csillogó szemekkel, mint egy izgatott kisgyerek, mesélem neki, milyen módosításokat csináltunk az autón és hogy ez mennyire változtatta meg a gép teljesítményét. Teljesen belefeledkezem az egészbe, s csak arra eszmélek fel, hogy Nishida és Asame mellettünk kötnek ki. Zavart képet vágva, tarkóm dörzsölgetve vigyorgok Nii-sanra, aki csak halványan elmosolyodik, majd közli, hogy pár perc, és indulunk haza, csak megvárjuk, míg a többség elszállingózik és hogy amúgy is szeretne még beszélni Asaméval még valamiről. Hát jó... Mire a rosszfiúink végeznek, már rajtunk kívül szinte senki nincs a színházban. Elköszönök Deontól és Asamétól, majd mi is elindulunk haza.
Végül is igaza van Deonnak. Az olyan szánalmas kis senkiken, mint Hiroto, tényleg csak nevetni lehet; főleg, amikor teszik a szépet egy másik szajhának, történetesen Keiyuunak, de nem tehetek róla, egyszerűen nem tudom őt elviselni, és a köztünk lévő állandó rivalizálás már kezd bosszantóvá válni. Eleinte persze jókat szórakoztam rajta én is, de egy idő után az egész unalmas lett. Vannak dolgok, amiket az ember szeretne rövid úton kizárni az életéből. És Hiroto és az állandó pofázása ilyen. Nishidára pillantok, igazából jobban szeretnék már hazamenni, mint itt feszíteni, de ahogy elnézem az asztalnál ülő díszes társaságot, ez még egy darabig biztos, hogy nem fog bekövetkezni. Azon is elgondolkodom, amit Deon mondott Asaméról és a köztük lévő kapcsolatról. Most tényleg magyarázkodnom kéne, hogy de tudom, mi a szitu, csak nem akartam ennyire drasztikus lenni, mert nem tudom, ezt hogy fogadta volna? Lehet, ezt kéne, és lehet, hogy addig, míg senkinek sem jut eszébe újra a mi társaságunkat élvezni. Gyűlölném. Nem kicsit, kurvára.
- De, levágtam, csak nem akartam sem túl drasztikus lenni, sem lerohanni téged – vallom be neki őszintén. - Amúgy – kezdek bele egy újabb monológfélébe. Előbb-utóbb lehet, tényleg megunja a hangom és inkább könyörög majd, hogy fogjam be. Na az még vicces lesz. - Hiroto pont olyan, mint Hitsuji. Nagy a pofája, de sehol sem lenne a yakuzája nélkül, ahogy Hitsuji se menne semmire, ha Nishi és Asame nem látnák el őt hasznos dolgokkal és információkkal. Szánalmas, de tényleg... - mondom csendesen. Ha ezt hallaná Nishi, most minden bizonnyal kapnék a fejemre, de szerencsére nem hallja. - Hitsujit nem sok minden izgatja igazán. Csak a pénz, hogy egész nap ázhasson valamelyik fürdőjében, valamint az, hogy a kis ribanca mindig tökéletes külsővel jelenjen meg és lehetőleg a versenyeken is jól szerepeljen. Egyébként nem tudom, mit eszik Hiroto a férfin, a pénzén kívül.... - gondolkodom el, de nem nagyon van kedvem folytatni ezt a gondolatmenetet. Én biztos nem tudnék egy olyan emberrel lenni, mint Hitsuji. Bár azt mondják, zsák a foltját. Hát az én foltom vagy zsákom - részletkérdés – mindenképpen Nishida. Más nem is kéne.
Kezd a hangulatom felettébb pocsékká válni, magam sem tudom, miért, hiszen nem lenne rá okom, de ez van. Előferdül az ilyen. Néha vannak olyan pillanatok, hogy én is kibukom, bár ezt lehet, nem most és nem itt kéne előadni Deonnak, ám mielőtt nagyon kitárulkoznék és nagyon elkapna a valljunk meg mindent roham, még szeretnék felelni Deon kérdéseire, felvetéseire...
- Asame nem véletlenül intett óvatosságra. Igazából én is azért említettem őket, mert annak ellenére, hogy különlegesek, tényleg jobb kerülni őket inkább. Hiroto csak ugat, de nem harap, viszont Keiyuu, Asahito és Yoru a veszélyesebb kategóriába tartoznak. Ők előbb harapnak meg és csak utána kérdeznek bármit is – mondom komolyan. - De ahogy nézem, Keinek is szemet szúrtál – hajolok hozzá közelebb és szinte suttogom neki a szavakat. Nagano cafkája érdekes pillantásokkal bámulja kettősünket, miközben cseppet sem feltűnésmentesen méri végig Deont. - Azt hiszem, veszélyforrás lettél a számára – vigyorgom. - Nem elég, hogy új vagy, azért sikerült sokak figyelmét magadra vonnod. Mit szépítsem? Ez a kompozíció nagyon is jól áll neked... - mondom ki őszintén, amit gondolok. Elvégre barátok vagyunk, nem? Akkor ez simán belefér. - Mellesleg Keiyuu kezd unalmassá és érdektelenné válni – árulom el neki. - Egy idő után már nem tud újat mutatni, mint amit megszoksz tőle. Persze, most is agyon dicsérik, de itt meg is áll az egész... - vonom meg vállam, mert egy bizonyos idő után már tényleg inkább megszokott látvány Keiyuu, mint jelenség, de persze ezzel ő is tisztában van és ez egyre jobban bosszantja. Főleg most, hogy Deonban riválisra lelt. - Asahito kiszámíthatatlan, ahogy Yoru is. Róluk sosem tudod biztosan eldönteni, hogy kinek az oldalán állnak és hogy a következő lépésük nem-e katasztrófához vezet majd. A többes pedig annak szól, hogy nem tesznek különbséget egymásközt, s bár Yoru most nem ül ott Asahitoval, nagyon ritka az olyan pillanat, mikor nem együtt intéznek mindent – magyarázom és az ágyban történő dolgok tabuságát érintő megnyilvánulásán jót mosolygok. - De, senki nem áll ki a színpadra és veri nagy dobra, hogy az ágyban mit művel, de azért nem is hallgatnak róla, mint a sír. Asahiton és Yorun pedig konkrétan látszik, mi a szitu – mondom vigyorogva. - Nézd csak meg Asahitot, majd nézd meg Yorut. Nem kell hozzá éles szem, hogy meglásd, melyikük a dominánsabb fél – vigyorgok még mindig, mint a vadalma. - Tudod, vannak dolgok, amikről beszél az ember, és vannak, amikről bőszen hallgat... Ez ennél a témánál is érvényes. Néha jobb, ha inkább elhintesz egy-két morzsát, mielőtt széttépnek a dögkeselyűk – vallom meg neki csendesen. Lassan tényleg inkább elhallgattat, minthogy ezt folytassam.
Nagyot sóhajtok és elhúzom a számat. Szeretnék neki beszélni dolgokról...
- Mi a véleményed rólam és Nishidáról? - kérdezem meg őszintén. - Mármint nem arra gondolok, hogy jól mutatunk egymás mellet vagy ilyesmi, hanem te mit látsz kívülről? - Na jó, hát ez így hülyén hangzik. - Mindegy, szóval Nishida és köztem is sokkal több van, mint amit egy kívülálló láthat – mosolyodom el. - Nem csak azért vagyok vele, mert a pártfogoltja vagyok, ennél kicsit sokkal többről van szó. Őszintén megvallva Nishidánál jobb embert keresve sem találnék. – És ahogy ezt kimondom, a férfira pillantok mosolyogva. - Nem igazán mozdít, hogy kinek mi a véleménye erről a dologról, mert mikor ketten vagyunk, minden teljesen más. És csak velem más, senki mással.... - mondom neki csendesen. - Szóval a mi kapcsolatunk sem éppen az, ami esetleg kívülről látszódik. Emlékszel, mikor azt mondtam, hogy egy jó dugás megér annyit, hogy cserébe versenyezhessek? Megér annyit, ez tény, főleg, ha szeretsz és viszont szeretnek – kacsintok rá. Akkor Deonnak úgy állítottam be magunkat, hogy tényleg nincs köztünk semmi Nishivel azon kívül, hogy a pártfogoltja vagyok és néha megdug. Elővigyázatosság volt a részemről, de most azért bátran merek vallani. Csak egy kicsit...
Pár perc telik el néma csendben, csak figyeljük a tömeget, az embereket, ám Hiroto úgy dönt, nem bírja ki a társaságunk nélkül és ismét elindul felénk, ráadásul Keiyuut is odarángatja magával. Na jó, nem kell rángatni a kölyköt, jön az magától is.
- Már megint mi van? - morgom, mert most tényleg nincs kedvem sem a műsorhoz, sem semmi egyébhez, amit ezek itt előadhatnak.
- Kei-chan meg akarta ismerni az új srácot – vonja meg vállait Hiro. Remek. Ennyire nem kell betojni Keiyuu, Deon nem olyan veszélyes... Na jó, de, de erről nem kell neki tudnia. Főleg nem így elsőre. Elvigyorodom.
- Mi az, Kei, riválisod akadt? - heccelem tovább. - Deon, ő itt Keiyuu, Keiyuu, Deon – esek túl a gyors bemutatáson, mielőtt a törpe nekem ugrik a karmaival. Igen, a karmaival, merthogy nem elég, hogy állandóan ennyire nőiesen öltözködik, bizony műkörme van. Szerintem a yakuzafeleségek nem szépítkeznek annyit, mint ő és nem költenek el vagyonokat a kezeikre. De hát érthető, nem? Egy elit szajha nézzen már ki jól.
- Bunkó vagy, Kazuki – veti oda nekem lekezelően, és még én vagyok a bunkó. Tényleg szép ez a mai este. - Kihez tartozol? - kérdezi Deont. Na mintha nem láttad volna, cica, hogy Asaméhoz. Ja, nem látta, túlságosan el volt foglalva azzal, hogy illegesse magát.
- Ha néha nem csak illegetnéd magad, de ki is nyitnád a szemed, láthattad volna, hogy Asaméval jött – vigyorgok rá. - Vagy a sok máz teljesen vakká tesz? - célzok a sminkjére. Istenem, egyszerűen imádom szívni a vérét. Mert hagyja. És annak ellenére, hogy vigyázni kell vele, tudom, hol a határ.
- Tudod, Kazu – simít végig arcomon –, azért, mert Hirotonak csapom a szelet, még nem kell ennyire látványosan féltékenykedned – mosolyodik el gúnyosan. Felnevetek. Ez az év vicce.
- Előbb leszek féltékeny egy csimpánzra, mint rád – vigyorgok, mire sértődötten elvonul. Elvonaglik... Komolyan imádom, mikor így fel lehet idegesíteni. Egy dolgot nem visel el Keiyuu, ha valaki nem tartja őt igenis csinosnak, dögösnek, lenyűgözőnek. Ami pedig még jobban megnevetett szinte, az az, hogy Hiroto úgy rohan a kölyök után, mint egy palotapincsi. Látványos. - Borzalmasak – vigyorgok Deonra.
Az est további részében szerencsére nyugtunk van, így nyugodtan beszélgethetek Deonnal a szombati versenyről, s bár tudom, hogy annyira nem ért az autókhoz, engem mégis elkap a lelkesedés és csillogó szemekkel, mint egy izgatott kisgyerek, mesélem neki, milyen módosításokat csináltunk az autón és hogy ez mennyire változtatta meg a gép teljesítményét. Teljesen belefeledkezem az egészbe, s csak arra eszmélek fel, hogy Nishida és Asame mellettünk kötnek ki. Zavart képet vágva, tarkóm dörzsölgetve vigyorgok Nii-sanra, aki csak halványan elmosolyodik, majd közli, hogy pár perc, és indulunk haza, csak megvárjuk, míg a többség elszállingózik és hogy amúgy is szeretne még beszélni Asaméval még valamiről. Hát jó... Mire a rosszfiúink végeznek, már rajtunk kívül szinte senki nincs a színházban. Elköszönök Deontól és Asamétól, majd mi is elindulunk haza.
146.
Kazuki
Beavatós szöveg, beavatós szöveg... - gondolkodom el. Úristen, Kazuki Youji, ha így folytatod, lassan valami agyfényesítőt kell szedned, különben még a végén azt is elfelejted, melyik lábaddal kell nyomnod a féket és melyikkel a gázt. Rendben, akkor gondoljuk végig ezt, mielőtt megválaszolnám a kérdést. Végül csak megjelenik a fejem felett az ilyenkor az idióta rajzfilmekben megjelenő villanyégő és kigyullad.
- Most erősen elgondolkodtattál ám – vallom be vigyorogva, de örülve saját győzelmemnek. - Igazából nem akarlak egy cseppet sem megsérteni, de az nyilvánvaló, hogy több van köztetek, mint amit most itt látunk, meg mint a pártfogoltság, de tényleg nem akarlak sem faggatni, sem semmit, ha akarsz, beszélsz róla, ha nem, én nem foglak faggatni. Így értettem a beavatást... - mondom mosolyogva, s végszóra odacsámborog hozzánk Hiroto is.
- Kazu, ki az új fiú? - kérdezi lenézően. Néha annyira, de annyira meg tudnám ütni, de megígértem Nishinek, hogy nem fogok nekiugrani. Itt nem.
- Talán kérdezd meg tőle - morgok rá. – Azért, mert nem dobott le a magasló, még nem kéne ilyen tájparasztnak lenned - mondom neki közönyösen.
- Mindegy is... Remélem, készülsz a szombatra, mert most lemoslak a pályáról – húzza elégedett mosolyra a száját, majd egyszerűen lelép. Én tényleg nekiugrom. Most és nem érdekel semmi. Azért végül csak megemberelem magam és lassan ökölbe szorult kezeimből is kienged a feszültség okozta görcs.
- Erről beszéltem – mondom Deonnak, de még mindig idegesen. Végül, hogy tereljem gondolataimat, inkább folytatom a bemutatásokat. Erősen kell pásztáznom a tömeget, hogy kiszúrjam az első embert, akit mindenképpen meg akarok mutatni neki. Keiyuut. Szerencsétlenségemre pont Hirotoval bájcseveg, de most igyekszem nem tudomást venni arról a pöffeszkedő majomról. - Hiroto épp Keiyuuval csacsog... - mondom csendesen. Kei megint kitett magáért. A rajta lévő ruhaköltemény akármennyire is nőies, igenis szemet gyönyörködtető, ahogy ő maga is benne, és ezt nagyon is tudja az a kis vipera. - Egyébként nem olyan ártatlan ám, mint amilyennek mutatja magát – magyarázom. - Igazi vipera... - teszem hozzá. - Hiába, a szép külső nem mindig jelent érző szívet és jó tulajdonságokat... - vonom meg vállamat.
Végül folytatom a bemutatást. Részletesen elmondom, hogy melyik ribancra hajazó yakuzafeleség kihez tartozik, hogy a jelenlévő szajhák és pártfogoltak kicsodák, s mikor Asahitora kerül a sor, egy pillanatra megállok. Csak fejemmel intek Deonnak a kerek asztal felé, megmutatva kire gondolok. Asahito kitűnik a többiek közül, így nincs nehéz dolga Deonnak és tényleg olyan a férfi, mintha valamelyik rockbanda üdvöskéje lenne. Miután elmondok néhány infót róla, tekintetemmel ismét a tömeget kezdem el pásztázni. Nem egyszerű végül kiszúrnom Yorut, de sikerül. A férfi csendben figyeli a tömeget, ő az egyetlen szajha, aki sohasem jelenik meg Asahitotól eltérő öltözetben. Értse ezt úgy az ember, hogy ugyanúgy öltönyt és nyakkendőt vesz, mint a yakuzák. Mérgesek is rá a nagyok emiatt.
- Az a srác ott – mutatok nem feltűnően az említett férfi felé – Asahito kedvenckéje. Nem merem kijelenteni, hogy szajhája, mert ha hihetek a pletykáknak, akkor bizony nem éppen Asahito a domináns fél az ágyban kettejük közül – mondom alig hallhatóan, de úgy, hogy Deon azért értse.
Beavatós szöveg, beavatós szöveg... - gondolkodom el. Úristen, Kazuki Youji, ha így folytatod, lassan valami agyfényesítőt kell szedned, különben még a végén azt is elfelejted, melyik lábaddal kell nyomnod a féket és melyikkel a gázt. Rendben, akkor gondoljuk végig ezt, mielőtt megválaszolnám a kérdést. Végül csak megjelenik a fejem felett az ilyenkor az idióta rajzfilmekben megjelenő villanyégő és kigyullad.
- Most erősen elgondolkodtattál ám – vallom be vigyorogva, de örülve saját győzelmemnek. - Igazából nem akarlak egy cseppet sem megsérteni, de az nyilvánvaló, hogy több van köztetek, mint amit most itt látunk, meg mint a pártfogoltság, de tényleg nem akarlak sem faggatni, sem semmit, ha akarsz, beszélsz róla, ha nem, én nem foglak faggatni. Így értettem a beavatást... - mondom mosolyogva, s végszóra odacsámborog hozzánk Hiroto is.
- Kazu, ki az új fiú? - kérdezi lenézően. Néha annyira, de annyira meg tudnám ütni, de megígértem Nishinek, hogy nem fogok nekiugrani. Itt nem.
- Talán kérdezd meg tőle - morgok rá. – Azért, mert nem dobott le a magasló, még nem kéne ilyen tájparasztnak lenned - mondom neki közönyösen.
- Mindegy is... Remélem, készülsz a szombatra, mert most lemoslak a pályáról – húzza elégedett mosolyra a száját, majd egyszerűen lelép. Én tényleg nekiugrom. Most és nem érdekel semmi. Azért végül csak megemberelem magam és lassan ökölbe szorult kezeimből is kienged a feszültség okozta görcs.
- Erről beszéltem – mondom Deonnak, de még mindig idegesen. Végül, hogy tereljem gondolataimat, inkább folytatom a bemutatásokat. Erősen kell pásztáznom a tömeget, hogy kiszúrjam az első embert, akit mindenképpen meg akarok mutatni neki. Keiyuut. Szerencsétlenségemre pont Hirotoval bájcseveg, de most igyekszem nem tudomást venni arról a pöffeszkedő majomról. - Hiroto épp Keiyuuval csacsog... - mondom csendesen. Kei megint kitett magáért. A rajta lévő ruhaköltemény akármennyire is nőies, igenis szemet gyönyörködtető, ahogy ő maga is benne, és ezt nagyon is tudja az a kis vipera. - Egyébként nem olyan ártatlan ám, mint amilyennek mutatja magát – magyarázom. - Igazi vipera... - teszem hozzá. - Hiába, a szép külső nem mindig jelent érző szívet és jó tulajdonságokat... - vonom meg vállamat.
Végül folytatom a bemutatást. Részletesen elmondom, hogy melyik ribancra hajazó yakuzafeleség kihez tartozik, hogy a jelenlévő szajhák és pártfogoltak kicsodák, s mikor Asahitora kerül a sor, egy pillanatra megállok. Csak fejemmel intek Deonnak a kerek asztal felé, megmutatva kire gondolok. Asahito kitűnik a többiek közül, így nincs nehéz dolga Deonnak és tényleg olyan a férfi, mintha valamelyik rockbanda üdvöskéje lenne. Miután elmondok néhány infót róla, tekintetemmel ismét a tömeget kezdem el pásztázni. Nem egyszerű végül kiszúrnom Yorut, de sikerül. A férfi csendben figyeli a tömeget, ő az egyetlen szajha, aki sohasem jelenik meg Asahitotól eltérő öltözetben. Értse ezt úgy az ember, hogy ugyanúgy öltönyt és nyakkendőt vesz, mint a yakuzák. Mérgesek is rá a nagyok emiatt.
- Az a srác ott – mutatok nem feltűnően az említett férfi felé – Asahito kedvenckéje. Nem merem kijelenteni, hogy szajhája, mert ha hihetek a pletykáknak, akkor bizony nem éppen Asahito a domináns fél az ágyban kettejük közül – mondom alig hallhatóan, de úgy, hogy Deon azért értse.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)