190.

Asahito

Fájdalmasan nyögök fel, ahogy nekiesek az íróasztalnak. Nem igazán szokott zavarni ez a dolog, de most magam is meglepődöm, s mikor Yoru az ajtót bebaszva távozik, oldalam fogva ülök le székembe. Érzem, hogy remeg a kezem, ám a bennem lévő düh helyét most a meglepettség vette át. Nem Yoru reakciója miatt, nem az első eset, hogy így kiviharzik innen, sokkal inkább a saját gyengeségem miatt, mert gyengének érzem magam. Nem lelkileg, nem az akaratommal van baj, fizikálisan. Mi a fasz van? Ahogy megnyugszom, hirtelen azonban minden változni kezd. Rágyújtok és lehunyom szemem. Ha most hívnám fel, elküldene a faszba, tudom, ismerem, így hagyom, hogy egyelőre lecsillapodjon ő is. Talán nem ártana azt tenni, amit kér és nyugton maradni, de az nem én lennék. Gőzöm sincs, mennyi idő telik el így, végül csak rászánom magam és felhívom őt. A testőrök már persze értesítettek arról, hogy összepakolt magának néhány holmit és csak remélni merem, hogy visszajön, hogy most sem váltja be a fenyegetéseit.

- Mondd! - mordul bele a telefonba, amint felveszi. Tehát most rendesen felbasztam az agyát mégis. Már nem is tudom, akarok-e egyáltalán bármit is mondani. Makacs és büszke vagyok, ő pedig jelenleg rideg és elutasító. Ügyes vagy, Asa!

- Hogy vagy? És hol?

- Jól és jó helyen, majd megyek valamikor - válaszol kurtán, én pedig csak felsóhajtok.

- Mikor? - kérdezem csendesen.

- Nem tudom. Ja ne! - Bontja a vonalat, én pedig most az egyszer tényleg kétségbe esek, hogy nem jön vissza. Hogy csak meg akart nyugtatni ezzel a szöveggel és ez cseppet sem azt a hatást váltja ki, amit el akart érni. Újra elkap a remegés, gyengének érzem magam és a látásom is homályosodik. A picsába! A telefon is kiesik kezemből, de annyi erőm sincs, hogy felvegyem és szóljak bárkinek is. A szék támlájának döntöm fejem és lehunyom szemem újra. Le kell nyugodnod, Asa, különben kurva nagy gáz lesz, bár nem tudom, lehet-e ennél is nagyobb.


Életemben másodjára lesz úrrá rajtam a pánik, ám ez rosszabb jelenleg még annál az állapotnál is, mikor megtudtam, hogy Nagano és Morikawa félholtra verette Yorut. A magány furcsa és fojtó érzése kerít hatalmába és ez tovább ront az állapotomon. Tisztában vagyok azzal, mi történik velem. Az orvosom mindent elmagyarázott annakidején, most mégsem tudok lehiggadni megint, pedig akarok. Nem akarom ezt az állapotot és nem akarom tolókocsiban végezni még, de egyszerűen nem megy... Félek. És ez a félelem most csak még jobban lök afelé, amitől rettegek: hogy lebénulok.


Gőzöm sincs, mennyi idő telik el, nem érzékelek már dolgokat, csak abban reménykedem, hogy valaki rám nyitja azt a kurva ajtót és orvost hív, vagy legalább segít eljutnom az ágyamig. Kurva mindegy, csak történjen valami. A hangokból ítélve azonban úgy tűnik, most az egyszer a kamik kurvára szeretnek, mert nyílik dolgozószobám ajtaja, majd Junya aggodalmas hangját hallom meg. Meg sem lep, hogy fekete párducom testőre lép be hozzám és nem a sajátom egyike. Bagirám még ilyenkor is rajtam tartja a szemét. A srác segít felállni, majd lassan megindul velem szobánk felé és időközben a saját két vérebem is megjelenik. Átvesznek Junyától, majd ők maguk visznek be a szobába és fektetnek az ágyba, míg Yoru testőre már az orvossal beszél telefonon.


Képszakadás...


Ismerős illatot érzek meg és puha ajkakat sajátomon. Kinyitom szemem, és Yorut pillantom meg. Arcán aggodalom ül, de én csak halványan elmosolyodom és kinyújtva felé kezem húzom őt mellkasomra, majd arcom hajába temetem. Sajnálom, Bagira. Tisztában vagyok vele, hogy ennyi nem lesz még elég, hogy majd beszélnem kell vele komolyabban mindenről, de egyelőre úgy tűnik, beéri most ennyivel is, amit nem bánok. Végül kibontakozik ölelésemből és csókot nyom homlokomra. Nem akarom, hogy elmenjen, ezért megfogom kezét.

- Nem megyek sehova, pihenj! - mondja kedvesen. Csak bólintok, jelezve, hogy rendben, ő pedig felkel mellőlem és elindul az ajtóhoz. Lehunyom szemem. Hallom, hogy beszél valakivel, s mikor felismerem Deon hangját, elmosolyodom. Hozzá menekült tehát, ami teljesen megnyugtat. - Ha akarsz vele beszélni, most tudsz. Fáradt, de már jól van - magyarázza a kölyöknek.


Deon gondosan becsukja maga mögött az ajtót, Yoru pedig nem jön vele, tehát ők ezt megbeszélték már. Gyanítom, hogy párducom elmesélt neki mindent, ami történt és most emiatt van itt a srác velem kettesben. Zokniban, ahogy szokott, lassú léptekkel lépdel az ágyhoz, s míg ideér, végig engem néz. Megáll és felsóhajt.

- Most meglehetősen utállak - jelenti be csendesen, de egyelőre nem mond többet, kivár. Nem tudok mit kezdeni ezzel az infóval jelenleg, így nem lep meg a dolog.

- Ezt ráértél volna közölni később is - felelek neki halkan, de minden él nélkül. Yoruval akarok lenni most. Nem tudom, mit akar hallani a kölyök tőlem. Fasz voltam, úgy viselkedtem, ahogy nem kellett volna és ezt belátom, be tudom látni, de nem neki. Magamnak már órákkal ezelőtt, a párducomnak meg valószínűleg csak órák múlva, de megteszem, ahogy eddig is megtettem. Nehézkesen ülök fel, s helyezkedem kényelmesebb pozícióba, mert utálok teljesen vízszintesen feküdni. Majd fekszem akkor, ha már megdöglöttem, addig csak a kórházi fekvésekre emlékeztet és az ott eltöltött két napra, mikor annak idején kiderült, mi bajom van. - Mit szeretnél? - kérdezem meg végül, mert Deon továbbra sem hajlandó megszólalni, csak engem figyel. Remélem, tetszik a műsor. Igen, a nagy yakuza, aki mindenkivel képes kegyetlen lenni, aki pont leszarja, hogyan vélekednek mások a dolgaival kapcsolatban, most gyenge és sebezhető.

- Megkérni, hogy ne nyugodj bele abba, hogy Yoru hozzám fordult most, hanem mielőtt legközelebb eddig fajulnának a dolgok, gondold végig, hogy mi van, ha egyszer nem hozzánk jön, hanem megy az orra után egyenest valamerre és nem jön vissza, nem veszi fel a telefont és nem hagyja megtalálni magát. Nem fogja végignézni, ahogy tönkremész mellette és Asame leveszi rólad a kezét, ha csak baszol el mindent, mert ő sem fog semmit belefeccölni egy olyan emberbe, aki reménytelen. Meg tudják tenni és meg is fogják.

- Tisztában vagyok vele, ahogy azzal is, hogy márpedig kénytelen lesz végignézni a dolgot. Nem a saját felelőtlenségem miatt, vagy azért, mert magamnak okozom a dolgot, Deon. A folyamat visszafordíthatatlan, rohadt nehéz ép ésszel végigcsinálni ezt. Tudni, hogy teljesen mindegy, mit teszel, évek-évtizedek múlva tolókocsiban végzed, majd meghalsz. Hogy nem kaphatsz akármit, mert rontja az állapotodat és ezt nem lehet sehogy sem kivédeni.

- Fiatal vagyok, nem hülye és fel vagyok világosulva a tényállásról - közli egyszerűen. - Szerintem pontosan érted, hogy nem az önhibádon kívüli dolgokra utalok, hanem amikor tombolsz, mintha kötelező lenne és nemhogy túlfeszíted a húrt, de elszaggatod hatszor. A saját életedet és Yoru boldogságát rövidíted meg a felesleges baromságokkal - jelenti ki csendesen, de magabiztosan. - Nézd... a büszkeség nem egyenlő a gőggel és bánhatsz úgy velem továbbra is, mintha egy idegen lennék, de ha szarnék a fejedre, nem itt tépném a szám. Ne csináld ki magad - kér meg határozottan. - Nem kell a kioktatás, nem kell beismerni semmit, nem tartozol bocsánatkéréssel sem felém, meg semmi. Azért nem fordultam ki az ajtón rögtön azután, hogy beközöltem a kis monológomat, hogy ha valamit mondani akarsz, azt meghallgassam, de ezekre a lepasszolásokra nem vagyok kíváncsi. Nekem te ember vagy, csak másodlagosan yakuza és ha már így belejöttem a beszédbe - folytatja lendületesen -, azt is megosztom veled, hogy hajdanán Asame azt mondta nekem rólad, hogy simán képes lennél veled szemben fülét-farkát behúzott kutyává tenni Morikawát és Naganot. Nekem az erő és a Yoruval egymás közé tett egyenlőségjel és az összetartásotok tetszett meg bennetek, az vonzott, nem a menő külső, vad viselkedés, vagy valami más, de ezek a dolgok úgy működnek, hogy ha az egyik eltaknyol, rántja magával le a másikat is. Nem tudom, meddig akarsz takarózni az esemeddel, de ha végre hajlandó leszel összeszedni magad és értelmes dolgokra fordítani az energiádat, nem lesz szükséged arra, hogy egy tizenhét éves sráccal is úgy viselkedj, mint egy morgós, harapós kutya. Én hiszek benned, de ez kurva kevés ahhoz, hogy bármi is változzon, neked kell tenned azért, hogy joggal legyél büszke - mondja ki nyíltan, azzal sarkon fordul és az ajtó felé indul.

- Nem vagyok büszke magamra - zárom ennyivel az egészet. Nem akarom megrövidíteni a Yoruval tölthető időt, de nem akarom azt sem, hogy végigszenvedje velem a dolgot, ha nem akarja. Vele akarok lenni, ez tény, de én nem tudnám elviselni, ha végig kellene néznie azt, ahogy tönkremegyek, mindegy, hogy minek a következtében... - Nem akarom, hogy végig kelljen néznie... - Erre Deon megáll és visszapillant a válla felett rám.

- Szívós, erős, kitartó srác - mondja csendesen -, nem fogja könnyen feladni. Te vagy számára a legfontosabb és szerintem nem lenne fair, ha kihagynád abból a döntésből, hogy veled legyen-e a halálodig, vagy sem. Tudjuk mindketten, mit akarna, te viszont, ha meg akarod tagadni tőle, akkor ezt egyértelműen közöld vele, mert ha így lassan elűzöd magadtól, minden szépet és jót, amit együtt éltetek meg, besározol és összetörsz, ez pedig embertelen, méghozzá mindkettőtök számára - mondja el lassan, őszintén a véleményét. - Előbb vagy utóbb mindenki meghal, így vagy úgy. Te döntesz, hogy a meglévő idődet úgy töltöd, mint egy őrült, akinek minden mindegy, vagy megragadod a jó dolgokat és mész előre, amíg bírsz. A saját munkád és életed barmolod szét az előbbi esetben - teszi hozzá komolyan, még mindig csendesen beszélve. - Ismerek olyat, aki ott volt az utolsó percig a szerelme haláláig, a karjában halt meg a fickó. Beleroppant, igen, ráadásul senki sem volt mellette, Yorunak azonban vannak barátai és nem fogjuk cserben hagyni - jelenti ki magabiztosan. - Annak, hogy kimúlsz, ugyanúgy esélye van egy hirtelen támadt csetepatéban, vagy egy előre tudott lövöldözésben, nem kell hozzá szklerózis. A fájdalomtól nem tudod megóvni, mert aki szeret téged, annak fájdalmat fogsz okozni életed során és a haláloddal is. Az egyetlen módja, hogy mindenkivel megutáltatod magad, de aki igazán szeret, az akkor is szenvedni fog, ha elkergeted magad mellől és még sokkal jobban fog neki fájni, hogy úgy kell tennie, mintha utálna, miközben veled akar lenni - mondja őszintén. - Így van kitalálva a szeretet és a szerelem, ezért kell hozzá bátorság és erő. Lehet harcolni a természet ellen, csak nem érdemes. Nem csak te élsz a halál árnyékában, ismerek olyat is, aki rendezi el a dolgait, tudatosan készül rá, hogy bármelyik napja lehet az utolsó és kurvára félek, hogy meghal, mert nagyon szeretem, de halhatatlanoknak kellene lennünk, hogy ezek a dolgok ne legyenek az életünk részei.

- Hidd el, nem akarok senkivel sem kibaszni ilyen módon, de Yorut sem akarom kitenni ennek az egésznek. Tudom, hogy neki kell döntenie, sőt, tudom, hogy valahol már eldöntötte azt is, hogy mellettem marad, de nem tudom... - mondom tényleg bizonytalanul, mire Deon visszafordul felém.

- Nem tudsz úgy dönteni, hogy meg tudd kímélni őt. Nem volt ilyen opció a lehetőségek közt és egyelőre az a helyzet áll fenn, ami mellett hiába keresed, nincs. Én... nem akartam szeretni Asamét... - vallja be kissé talán nehézkesen -, de pont olyan volt, ami egyre jobban tetszett és vonzott, minél többet láttam meg belőle... Nem volt esélyem kikerülni ezt a kapcsolatot, pedig akartam... próbáltam... és tudtam, hogy mindig kibaszottul fogom félteni... hogy gyomorgörccsel fogom hazavárni, vagy pislantás nélkül figyelni őt éles helyzetben... hogy hezitálás nélkül ölnék érte és az sem érdekelne, ha bajom esne... mert nekem ő kell, én őt akarom... Amikor a te véred kellett, annyi vért vesztett egy lövés miatt... eldöntöttem, hogy ha meghal... - Látszik rajta, hogy egyre nehezebben beszél, hogy még a gondolat is összeszorítja a torkát és mellkasát, de állhatatosan folytatja. - akkor is, ha nem volt ideje kitanítani... viszem tovább az egész mindent, ami körülveszi... a helyére lépek és folytatom, amit csinált, amit elkezdett, méghozzá minél pontosabban úgy, ahogy ő csinálta... Ő engem választott utódjának és én ezt, azt hiszem, akkor fogadtam el. Akkor jutott el az agyamig minden súlyával, hogy... pártfogoltként kötelességeim vannak és elhatároztam, hogy azokat... bármi áron teljesíteni fogom. Én tudom, hogy bele fogok dögleni, ha Asame meghal... de egy részem életben fog maradni, hogy mindaz, ami ő, az fennmaradjon... És persze hozzáteszem, ami én vagyok... aztán majd keresek valakit... aki már kettőnk munkáját viszi tovább. Pártfogoltnak sem könnyű lenni, ha nem egyszerű pártfogolt vagy, a srácokkal beszéltünk erről... és kábé csak bízni tudunk benne, hogy az elhatározásaink, az akaraterőnk és a barátságunk elég lesz. Ettől függetlenül... ha szar is, ha nehéz is, ha kegyetlen vagy fájdalmas is... ezt így kell, ezt egyikőnk, sem Yoru, sem Kazu, sem pedig én nem kérdőjelezzük meg. Ezt így akarjuk.

- Tudom - felelek ennyit, mert erre már képtelen vagyok bármit is válaszolni Deonnak. Tudom, hogy így vélekednek... Tisztában vagyok vele, hiszen beszéltünk Yoruval erről, hónapokkal ezelőtt, mert tudni akart mindent és mert én is úgy éreztem, hogy joga van tudni, mivel jár ez. Akkor egy egész éjszakát töltöttünk beszélgetéssel, hogy tisztázzuk, mivel jár a betegség, hogy mit akar tenni, mit várunk el egymástól és hogyan tovább. Mellettem akar maradni végig, én pedig nem akadályozhatom meg ebben.

- Vigyázz magadra és Yorura! - kér, majd távozik a szobából. Felsóhajtok és kibámulok az ablakon, percekkel később azonban újra nyílik szobám ajtaja, majd Yoru lép be rajta, végül letelepszik mellém az ágyra. Talán mondanom kellene valamit neki, talán felesleges, hiszen tudja, így csak felülök, s magamhoz ölelve őt fúrom fejemet nyakához.


Életemben először talán...
Zokogok.


Nem szól, szorosan ölel magához és várja, hogy megnyugodjak, de ez most megint pokoli nehéz. Újabb hosszú percek telnek el némán, úgy, hogy csak bújok ölelésébe, míg ő továbbra sem ereszt el. Valamelyikünknek szólni kellene, mondani valamit, de jelenleg a csend és ez a helyzet azt hiszem, nyugtatóbb mindkettőnknek. Teljesen elnyugszom, már csak fekszem párducom ölelésében, s úgy helyezkedem, hogy fejem mellkasára hajthassam. Szíve kellemes ütemben dobban, s most az egész teljesen olyan, mintha az enyémmel együtt tenné. El akartam lökni magamtól őt... azt akartam, hagyjon itt a faszba, hogy ne kelljen végignéznie, ahogy emberi roncsként végzem és meghalok, de be kell látnom, nélküle nem tudnám folytatni még ennyire sem. Kell nekem, szükségem van rá és akarom, hogy velem legyen...

- El akartalak lökni magamtól, nem akartam, hogy végig kelljen nézned, ahogy szép lassan egy emberi selejt leszek - mondom csendesen, szinte alig hangon, de bújva párducomhoz. - De nem tudom nélküled folytatni. Nem akarlak megláncolni, soha nem akartalak, mégis úgy éreztem, hogy ezt teszem. Azzal, hogy elmondtam neked mindent erről a betegségről, belekényszerítettelek abba, hogy mellettem maradj, hogy ne akarj kiszállni, mert sajnálsz, ezért úgy döntöttem, inkább ellöklek magamtól, de ma, mikor Junya közölte, hogy leléptél, én pedig rosszul lettem, megijedtem... Megijedtem, hogy nem vagy velem, hogy úgy döglöm meg, hogy nincs mellettem az, aki mindig is a legtöbbet számított, te, Bagira.

- Nem láncoltál magadhoz - mondja rekedtes hangon. Talán az előbb ő is együtt sírt velem, s most attól ilyen karcos a hangja. - Magam vállaltam, hogy melletted leszek végig, Asa. Ápollak, ha kell, mert ezt akarom. Minden együtt tölthető percet kihasználni és veled lenni. Ez nem teher, nem áldozat...

- Tudom, megértettem. Sajnálom... - mondom csendesen, mire csókot nyom fejemre, majd óvatosan elfektet az ágyon, s mellém fekszik. Hozzábújok, az ölelésébe menekülve, a karjai közé. Nem akarom őt elveszíteni, mert sokkal többet ér nekem bárminél.

435.

Asahito

Megébredek arra, hogy Yoru kikel mellőlem, bármennyire is óvatosan igyekszik ezt megtenni, de egyelőre nem adom tudtára, hogy felkeltett, csak csendesen figyelem őt. Öltözködni kezd, szinte nesztelenül bújik bele feszes farmerjába, majd veszi magára a felsőjét is. Szóval nem akar felkelteni, hát rendben. Miután távozik a szobából, én is kikelek az ágyból és utána megyek. Csendesen követem őt, mint egy ragadozó a zsákmányát. Megáll testőreim mellett, én pedig a falnak simulva figyelem őket továbbra is.

- Ha Asahito-sama felébred, tartsátok őt itthon! Kurvára nem hiányzik, hogy ugráljon. Pihennie kell! Nem érdekel, hogyan éritek ezt el, ha kell, zárjátok a szobájába, azt is leszarom, de nem mehet ki a házból - jelenti ki határozottan, mire testőreim bólintanak. Remek... Még egy darabig nem mozdulok, csak hallgatom vadmacskám veszett fújtatását. Mocskos kis bestia. - Kerítsétek elő nekem Aijit és Hant! Álljanak ki a kocsival! - adja ki a parancsot a vérebeknek, én pedig most látom elérkezettnek az időt arra, hogy előlépjek rejtekemből.

- Yoru - morgom bestiám nevét, miközben intek testőreimnek, hogy távozzanak azonnal, ők pedig fejet hajtva előttem lépnek le. Yoru ideges, én is. Megint szép kis menet lesz, úgy látom. Odalépek hozzá és egy hatalmas pofont keverek le neki. Meg se szólal, csak megdörzsöli állkapcsát. - Gyűlölöm, ha átbaszod a fejem - morgom. - Mi a faszt képzelsz? Azt hiszed, mindenhez jogod van, csak mert a szeretőm vagy? - válok egyre ingerültebbé, ami jelen helyzetben most nem jelent semmi jót. Nem az érdekel, hogy játssza a yakuzát, ez sosem zavart, csak az, hogy átbassza a fejem és ezt kurvára nem díjazom.

- Lenyugodtál? - morogja a kérdést.

- Nem, Yoru, nem nyugodtam le. Mégis, hogy a jó büdös francba gondoltad ezt?

- Máskor is intézkedtem már helyetted - morog vissza. Tény, és nem is ez a bajom, hanem az, hogy átbaszta a fejem.

- A tényen nem változtat, hogy átbasztál... - válaszolom valamivel higgadtabban. - Mégis most mi a faszt csináljak veled? - kérdezem tőle őszintén, de nem felel. Idegesen szusszanok egyet, majd odalépek hozzá és magamhoz ölelem. Utálom, hogy mindig megjátssza ezt velem és azt is, hogy kibaszottul nem tudok rá haragudni sosem miatta. Persze, dühös vagyok, de... kurva mindegy. - Egyszerűbb lett volna, ha nyíltan megmondod, nem? - kérdezek rá.

- Nem hallgattál rám akkor sem - mondja csendesen, átölelve. Ez is igaz. - Mindegy, megyünk? Aiji és Han előálltak már a kocsival - bontakozik ki ölelésemből. Elmosolyodom és mielőtt túlságosan elléphetne előlem, megragadom állát és rámarva ajkaira szenvedélyesen megcsókolom. - Ne haragudj - simítok végig arcán, ahol megütöttem őt, mire csak elmosolyodik.

- Megszoktam már a hangulatváltozásaid - feleli, én pedig elhúzom a számat. Ez akkor sem megoldás és mentség a részemre. Évek óta játsszuk ezt, de ez lassan nem mehet így tovább. Imádok vele vadulni, de ez nem az a kategória már. - Érzelgősködsz még, vagy indulunk végre?

- Ne akadályozz meg életem talán első romantikus öt percében - morgom neki.

- Nem az első, de ha tovább játszod a hős szerelmest, kiábrándulok belőled, az ágyhoz kötlek és itt hagylak a faszba - vigyorog rám elégedetten. Na fasza. - Tudod, hogy megteszem - teszi még hozzá, mintha nem lennék tisztában ezzel egy percig sem. Pedig tudom, ezért is imádom azt a hülye fejét. Csak sokszor már túllő mindenen, és ezt nem viselem el, még tőle sem.


Végül sikerül elindulnunk is, persze a két testőr kíséretében, míg sajátjaim egy másik autóval követnek minket. Nem bízok most sem semmit a véletlenre, mert még akár kurva nagy baszd meg is lehet abból, ha a kínaiak tényleg szemet vetettek az Endorfinra. Biztos nem hagyom szó nélkül és biztos lehet benne mindenki, hogy pont leszarok mindent ezzel kapcsolatban. Kezdem unni, hogy keresztbe akarnak tenni nekünk úton-útfélen. Elég volt.


Alig fél óra alatt érünk az Endorfinhoz, s a kocsi szokásosan a klub előtt parkol le. Sosem titkoltam az érkezésem, így már az sem lep meg, hogy az előtte lézengő prostik nyakuk behúzva ténferegnek arrébb a bejárat elől. Végignézek rajtuk, van egy-két friss darab is köztük és ez egy őszinte, de halvány mosolyt csal ajkaimra. Tehát Tetsuji megint fogott pár használható kölyköt. Nagyszerű.


Belépek az ajtón, mire azonnal minden szem rám szegeződik, de csak annyi időre, míg konstatálják, ki vagyok, majd már folytatják is tovább eddigi tevékenységeiket. Az újak persze hosszabb ideig bámulnak, de már ehhez is hozzá vagyok szokva. Végigpásztázom a tömeget, mindenképpen beszélni akarok az este folyamán pár emberrel, főleg Tetsuval. Ám ahelyett, hogy őt sikerülne megtalálnom a szokott helyén, pár kínai pincsibe botlom Tetsuji törzshelyén. Ebből botrány lesz.

- Nem vagytok kívánatos személyek a klubban - lépek oda az asztalhoz és közlöm a két férfival ridegen, akik először értetlen képpel merednek rám. Rendben, kár volt ellógni a nyelvórákról... Bár kötve hiszem, hogy ne értenék, mit magyarázok éppen. - Távozzatok! - szólítom is fel őket fejemmel intve az ajtó felé.

- Ki a fasz vagy te, hogy csak így beugass nekünk, kis csipszar? - szólal meg az egyik végül tört japánsággal. Pont az a fasz, bogaram, aki úgy basz ki innen pillanatokon belül, hogy még a villanyoszlop sem fog meg az utca túloldalán.

- A tulaj - felelem végül kimérten, mire mindkettő felröhög. Kezdek megint kurva pipa lenni és ezt Yoru is észreveszi rajtam, mert vállamra teszi kezét, ettől pedig csak még idegesebb leszek. Tökömet nyugtatgassa, ne engem, főleg ne a saját klubomban, a saját testőreim és a vendégek előtt! - Kaptok két percet eltakarodni innen! - morgom idegesen.

- Mert mi lesz? - áll elém a nagyobbik és gúnyosan végigmér rajtam. Vállat vonok, majd azzal a lendülettel mosok be neki egyet, mire a másik már pattanna is. Na nem. Előrántom fegyverem és testőreim is így tesznek.

- Húzzatok el innen a faszba! - biztosítom ki a fegyvert nyomatékosításképpen. Ha szemmel ölni lehetne, már valszeg halott lennék, mert ez a két kínai korcs elszántabb, mint egy falka veszett kutya, s hogy ezt bizonyítsák nekem, a nagyobbik kést ránt. Rábaszott. Lövök. - Takarodjatok, vagy a következőt a fejedbe küldöm! - Úgy látszik, ez végre használ, mert megindulnak kifelé. Intek fejemmel testőreimnek, hogy kísérjék ki a két fickót, nehogy eltévedjenek a végén, majd elrakom a fegyverem.

- Pénzt is szedhetnél lassan - hallom meg az ismerős hangot magam mellől, mire az épp az asztalhoz érkező Tetsujira pillantok. Gúnyosan elmosolyodom. - Nem tudtam, hogy felvetted a programok közé a pankrációt - lép közelebb hozzám, majd int fejével, hogy üljünk le.

- Láttam, sikerült újabb példányokat beszerezned - gyújtok rá végül, miután Yoru is elfoglalja a helyét mellettem. Ideje rátérnünk az üzletre inkább. - A tarifák továbbra is érvényesek - jelentem ki végül.

- Igazán adhatnál némi kedvezményt, lassan felkopik az állam miattad - nevet fel. - Mellesleg ez a két kínai... Az egyikük Akinari pincsije volt - jegyzi meg. Akinari... Elgondolkodom, majd idegesen felmordulok.

- Mi a faszt akart itt Akinari blökije?

- Nem vagyok az anyja, hogy tudjam - jelenti ki. Nem, de kétlem, hogy ő ne tudná. Tamayama Tetsuji vérbeli alvilági strici és számos kapcsolattal rendelkezik. Kötve hiszem, hogy ne jutott volna el hozzá bármilyen infó az egész Triádok-Szindikátus balhéról, vagy éppen arról, hogy mi a fenének szimatolgat itt a miei yakuza vérebe. Én sem ma jöttem le a falvédőről annak ellenére, hogy fiatal vagyok.

- Mit kérsz az infóért? - térek rá végül a lényegre, mire Tetsuji elmosolyodik.

- Megelégszem annyival, ha egy hónapi részesedésről lemondasz. - Tartható ajánlat, bólintok, jelezve, rendben, megállapodtunk. - Öröm veled üzletelni, Asahito. - Csak ne nyalj, mert azt rühellem. - Gondolom, tudsz arról, hogy a Triádok mindenáron területet akar szerezni Japánban és ezen cél érdekében több nemest is ideküldtek. Akinari pincsije is nekik dolgozik, részben, részben pedig a yakuzának - von vállat. - A hírek szerint Akinari nagyon is fontolóra vette, hogy elfogadja Zhijian ajánlatát, miszerint a tokiói kikötőket is megkapja, amennyiben segít a Triádoknak területeket szerezni, egyelőre azonban nem csinál semmit a miei yakuza. Minden bizonnyal tisztában van azzal, hogy figyelik minden lépését. A fickó amúgy, akire rálőttél, Xiao Zihan, az ő talpnyalója, ugyanakkor Zhijiannak is dolgozik - vonja meg vállát. Kezd összeállni bennem a kép és már roppant módon érdekelne, Asame mennyit tud és mit, mert ez az ügy egyre nehezebb lesz.

- Tájékoztathattál volna erről előbb is - morgom.

- Akkor hol marad az izgalom? - neveti. - Nem célom, hogy segítsem azokat a kínai faszokat, de tény, hogy roppant jól tejelnek a kurváimnak egy éjszakáért. Megéri velük üzletelni. Másrészről ennyi bőven belefért a dologba. Már muszáj volt helyrerakni az agyukat, mert túlságosan a gatyájukba csúszott - jelenti ki rágyújtva. Egyet kell értsek vele, azonban most rohadtul nem hiányzik a balhé, míg nem tudjuk őket kiűzni innen anélkül, hogy abból háború legyen.


Picsába...!

434.

Asahito

Mióta eljöttünk Asamétól, semmit nem tudok róla. Egyszerűen időm nem volt még felhívni őt, annyi munka gyűlt össze pillanatok alatt. Pedig talán két-három napig nem voltam itt. Mennyit is aludtunk Yoruval az elmúlt napokban? Szerintem maximum négy-öt órát, ami testvérek között is kurva kevés. Ráadásul most kibaszott fáradt is vagyok. Leülök dolgozószobámban iróasztalom mögé és elkényelmesedem a székben. Lehunyom szemem. Az ajtó nyílik, minden bizonnyal Yoru jön be, de arra sincs energiám most, hogy kinyissam a szemem. Érzékelem, hogy leül velem szemben az asztalra és csak figyel. Most még ez is zavar, így alig pár perc után kénytelen vagyok kinyitni a szemem és ránézni...

- Mondd! - kérem őt csendesen, fáradtan, minden él nélkül.

- Húzzál pihenni! - közli velem kissé morogva.

- Nem lehet, ma még le kell mennem az Endorfinba is kicsit rendet rakni. Az üzletvezető panaszkodott, hogy napok óta ott ólálkodik néhány ismeretlen kínai figura és feltűnően méregetik a helyet. Nem tudom, mit akarnak, azt sem, hogy kik. Ha közük van a Triádokhoz, muszáj lesz megjelenni előttük, mielőtt elbízzák magukat - magyarázom neki csendesen, szemem újra lehunyva.

- Kimerült vagy, pihenned kell - mondja keményen, határozottan. - Nem fogom végignézni, ahogy teljesen tönkremész - jelenti ki.

- Semmi bajom nem lesz, majd pihenek, ha ezt elrendeztük - jelentem ki én is határozottan. Kurvára nincs kedvem most vitatkozni és harcolni vele. Egyszerűen hagyjon békén, pihenek kicsit és kész. Ezen nem kell túrázni szerintem, aztán majd ha hazajöttünk, kipihenem magam. Pont leszarok mindent jelenleg, amíg ilyen szar a helyzet, nem érek rá én sem pihenni. Még az kéne, hogy Morikawa beugasson valamit emiatt is és nem állok jót magamért.

- Egyezzünk ki - jelenti ki végül. - Hét óra van. Most elhúzol legalább három-négy órát aludni, és utána elmegyünk az Endorfinba. Amúgy sem érdemes korán odamenni - közli velem. Alkuképes vagyok, így felállok és ajkaira marok, majd egyszerűen csak otthagyom és elmegyek lefeküdni aludni.


Nem tudom, mit akarnak az Endorfintól a kínaiak, de nagyon rosszul járnak, ha velem kezdenek el baszakodni, én ott szarom le az egész bagázst, ahol vannak. És kibaszottul beszélnem kellene Asaméval erről az egész szarságról, mert valahogy Morikawáék sosem tájékoztatnak... Meg sem lepődöm a dolgon. Elfekszem az ágyon és lehunyom szemem. Még bennem van a mozdulat, hogy akkor most felhívom Asamét, ám már nem jutok el addig, hogy ez tettlegességig fajuljon, egyszerűen bealszom.

326.

Asahito

Yoru végre elaludt mellettem és most én vagyok az, aki ébren őrzi őt. Volt időnk beszélgetni, volt időnk megvitatni azt, ami történt ma, és elmondtam neki mindent, amit tudnia kell erről a betegségről. Nehezen viselte, de nem is vártam, hogy könnyen tegye ezt. Bolond Bagira... Elmosolyodom, ahogy őt figyelem, miközben megint a hátán lévő tetoválással játszadozom. Tényleg remekül illik hozzá ez a szelíd kis minta. Végül mégis felébred, álmosan emeli rám tekintetét, majd halványan elmosolyodik. Imádom, mikor ennyire kómás, ilyenkor még heccelni is jobb őt, mert gondolkodás nélkül vág vissza.

- Úgy festesz, mint egy lusta nagymacska, Bagira – húzom elégedett mosolyra ajkaim, mire kinyújtja a nyelvét. - Ne nyújtogasd, mert leharapom.

- Hogyne – morogja. - Akkor nem élvezhetnéd a nyelvjátékomat a farkadon – szúr vissza. - Pedig egészen kellemes hangokat tudok belőled kicsalni vele – kuncogja és fölém mászik. Most kéne rettegnem? Nem.

- Ó, a kezed is tökéletesen megfelelne arra a célra... és legalább nem lennél ennyire szemtelen – mondom komolyan, miközben megfogva két kezem fejem fölött szorítja azokat le a párnára. Ejnye, cicus, párzási időszak van? - Mi az, Bagira, párzási időszak van? - nézek szemeibe.

- Nem, yakuzanevelési... - suttogja ajkaimra, de nem engedi, hogy megcsókoljam, akárhányszor megtenném, mosolyogva húzza el fejét. Játszadozik velem, mint egy igazi ragadozó a zsákmányával, miközben egy kézzel szorítja kezeimet a fejem fölé még mindig. Szabadulni? Tudnék, de nem akarok.

- Mi az, cicus, kifogytál az ötletekből? - húzom elégedett félmosolyra számat, jutalmul pedig beleharap ajkamba olyan vadul, hogy kiserken vérem. Felszisszenek és megnyalom nyelvemmel azt a részt, ahol feltépte bőrömet. Megint nem szól semmit, kivár, incselkedik. Tényleg egy vadhoz hasonlít, amelyik mielőtt elfogyasztaná az áldozatát, még játszadozik vele kicsit. Rendben van, akkor játsszunk. - Ennyi? - húzom őt tovább. A válasz persze most sem marad el, végignyal nyakamon, amitől megremegek alatta, ám a befejezése a dolognak épp olyan vad, mint eddig. Újabb harapás. - Ha mintát szeretnék a nyakamra, tetoválómesterhez megyek – morgom, cserébe ismét belém mélyeszti fogait. Megrándulok alatta, de ő továbbra is gondosan lefog. - Rohadt kis dög – sziszegem fülébe. Ismét tekintetembe fúrja tekintetét, szemében játékos vadság csillog, miközben mosolyogva nyalja meg száját. Most a vad teríti le a vadászt, és ezt nagyon is élvezi. Végigmar mellkasomon, megfeszülök alatta. - Bagira! - szólok rá kicsit erélyesebben, ám meg sem hatja. Mire játszol? Továbbra sem enged el, eldöntötte, hogy módszeresen fog széttépni. Hát legyen... - Rohadt kis dög – morgom felé ismét a szavakat, mire elégedett mosoly terül el arcán és végre megszólal. Forró lehelete perzseli ajkaimat.

- Imádom, amikor ilyen mocskos a szád – mar belém megint.

- Rohadt kis szajha! - sziszegem. Ha ez kell neki, rajtam ne múljon. Elveszi ingemet az ágyról és összekötve csuklóm kötöz ki az ágyhoz. Baszd meg, Asame, neked is ilyen ágyat kell itt tartogatni! Immáron két kézzel mar végig oldalamon, miközben elégedett vadként figyeli minden rezdülésem. Remek, még csak szaroznia sem kell a ruhákkal, mert nem öltöztünk vissza szeretkezés után. Az, ahogy játszadozik velem, teljesen begerjeszti őt is, érzem hasamon pihenő farkának lüktetését és ez rám is hatással van. Megtámaszkodik mellettem, fülemhez hajol, belenyal, belesuttog.

- Remélem, tudod, hogy most büntetésben vagy... – súgja sziszegve - Hogy úgy megkeféllek, hogy mozdulni sem lesz kedved – harapja meg fülcimpám. Szórakozz mással, cica! Megrándulok alatta, mire elégedetten morog a fülembe és fogait vállamba mélyeszti.

- Baszd meg! - nyögök fel fájdalmasan, ő pedig egy halk „megteszem” után furakszik lábaim közé és egyetlen határozott mozdulattal merül el bennem. Meg anyád! Felüvöltenék, de azt sem hagyja, csókkal fojtja el kiáltásomat, miközben mozogni kezd bennem vadul. Fáj... feszít... és mégis élvezem ezt tőle, ám a szűnni nem akaró fájdalom még az én szemembe is könnyeket csal. Saját ajkamat felharapva szorítom össze fogaimat, mire lassul vad mozgása és eloldozza kezem. A könnyeim mindig megállítják, pedig imádom, mikor ennyire fékevesztett és zabolázatlan. Megmarkolom haját és rántok rajta egyet. Szemei vadul villannak, s újra erősen lök rajtam ütemesen mozogva. Le van szarva, hol vagyunk, felnyögök. Hangosan, kéjesen.

- Utállak, te fasz! - sziszegi fülemhez hajolva. Átkarolom nyakát, nem engedem eltávolodni őt magamtól.

- Imádom, ahogy utálsz! – felelek neki újabb nyögés kíséretében, mire elégedetten mordul és ismét vadabb tempóba kezd. Szeretlek, Yoru...

311.

Asahito

- Nem megyünk haza? - kérdezi csendesen Yoru mellkasom cirógatva. Hallom hangján, hogy bántja valami és nem mondja el nekem. Talán szeretné, talán nem, nem tudom, de nem szeretem, mikor ilyen. Utoljára akkor viselkedett így, mikor összefutott a bátyjával az egyik üzletemben. Ott voltam vele, messzebbről figyeltem kettejüket. A bátyja megalázta őt, szajhának nevezte mindenki előtt, ráadásul a szemére vetette, hogy az anyjuk miatta lett beteg, mert belebetegedett a bánatba és a szégyenbe. Persze a pénz jól jött neki és egyre többet kért, mondván, kellenek a gyógyszerekre. Yoru pedig adott neki. Végül én elégeltem meg a dolgot és odaléptem Yoruhoz. A bátyja tudta, kivel áll szemben, mert azonnal meghunyászkodva kért elnézést, de láttam és éreztem a belőle áradó gyűlöletet, melyet az öccse iránt táplált. Havi kétszázezer jen, ennyi volt az ára annak, hogy végre békén hagyja őt. Yoru napokig alig szólalt meg, ha kérdeztem, vagy nem válaszolt, csak elvonult, vagy olyan választ kaptam, ami rövid volt, de kellően lényegre törő. Hagyjam békén, ne feszegessem a témát, kattanjak le róla... Nem tetszett az az állapot és most úgy érzem, megint ebbe csúszunk bele szép lassan, de én ezt nem akarom és nem is fogom hagyni neki, most nem.

- Nem érzem jól magam – füllentem neki nyerve ezzel legalább még talán egy napot, hogy itt maradjak Asame közelében, ha máshogy nem, legalább így. Itt akarok lenni vele. Tudni akarok arról, ha baj van. Azt hiszem, Yoruval ebből a szempontból is tökéletesen összeillünk. Mindketten azért küzdünk, hogy elfogadjanak minket és megszenvedünk a sikerért. Pokolian meg. Rám emeli mogyoróbarna tekintetét és aggodalom ül ki arcára, aminek hamarosan hangot is ad.

- Mit érzel? Fáj valamid? Orvos? - kérdezgeti, mire mutatóujjamat szájára tapasztva hallgattatom el doromboló vadmacskámat. Szemébe nézek és halvány mosolyra húzom számat. Néha túlzásba viszi a dolgokat. Bolond vadmacskám. Magamhoz húzom egy gyengéd csókra, s miután elválnak ajkaink, mosolyogva lehelem bőrére a szavakat.

- Csak gyengének érzem magam, Bagira – szólítom becenevén. Nem szereti, pedig illik rá, főleg, mikor dühös és fújtat, mint egy veszett macska. Most azonban nem teszi szóvá és ezzel meglep. Tényleg gond lehet, méghozzá nem is kicsi és ez egyre jobban aggaszt. Tekintetét fürkészem, hátha kiolvasok belőle valamit, de az aggodalmon és félelmen kívül nincs benne semmi. - Mi bánt ennyire, Bagira? - kérdezem csendesen, de nem felel. Kikel mellőlem az ágyból és nadrágba bújik.

- Kérek magunknak reggelit, meg valamit, ami rendbe hoz. Még mindig sápadt vagy – mondja nekem csendesen és kimegy. Megint terel és ez nem lesz így jó. Felülök magam mögé rakva a párnát és megvárom, míg visszatér. Nem érkezik meg túl hamar. Tálcával a kezében tér vissza végül és ölembe rakva azt ül le mellém. Nem ellenkezem vele, hagyom, hogy kiszolgáljon, mert rettenetesen bosszant, hogy nem őszinte hozzám, hogy nem mondja el, mi van.

- Megint a bátyád? - kérdezek rá végül, mire meglepetten néz rám. Tehát nem. - Yoru Takuyama, mi a lófasz bajod van? És nekem ne mondd azt, hogy semmi, mert van. Akkor nem terelnél, hanem válaszolnál. Miért nem bízol meg bennem még mindig?

- Miért, te megbízol? - kérdez vissza semlegesen, újabb szendvicset készítve közben. Most rajtam a sor, hogy meglepődjek. - Hagyjuk – mondja csendesen és felém nyújt valami édesnek tűnő löttyöt. - Ezt idd meg, jobban leszel tőle! – mondja határozottan.

- Megiszom, ha válaszolsz a kérdésemre – jelentem ki határozottan.

- Most tényleg ezt akarod játszani? - morogja. - Muszáj neked mindig makacskodni és ellenkezni? Egyszer végre figyelhetnél magadra is, cseszd meg! Kurva jó, hogy játszod a kemény yakuzát, miközben arra se vagy hajlandó, hogy eláruld nekem, mi bajod van! - akad ki végül, én pedig vállára teszem kezem. Hát rájött...

- Yoru, kérlek, nyugodj meg... - kérem, de ő lesöpri magáról a kezem és feláll. - Yoru Takuyama!

- Menj a faszba! Beszélsz itt őszinteségről, de te vagy az egyetlen, aki nem őszinte itt még magához sem! – sziszegi. Félrerakom a tálcát és kikelve az ágyból hozzálépek. - Engedj el! - lök el magától, én pedig kezdek egyre mérgesebb lenni.

- Beteg vagyok, cseszd meg, igen, az! Változtat ez bármin is? Számít? Kurvára nem, amíg te itt vagy nekem! – kiabálok vele. - Nem lesz jobb attól, ha csak feleslegesen felzaklatlak vele, attól még nem gyógyulok meg! Attól még ugyanúgy meg fogok dögleni előbb vagy utóbb! – morgom, mire hatalmas pofon csattan az arcomon. Szemébe nézek, könnyei végigfolynak arcán és dühösen néz szemeimbe, majd egyszerűen otthagy a fenébe. Felsóhajtok és visszamegyek az ágyhoz. Megcsináltad magadnak, Asa, gratulálok... Visszafészkelem magam, s a tálcát az ölembe véve állok neki reggelizni és meginni azt a löttyöt, amit hozott.

310.

Asahito

Mikor megébredek, Yoru hozzám bújva alszik mellettem, s bár nyugodtnak tűnik, arcáról süt a gondterheltség. Nem tudom, merre járhatott tegnap, mert amikor felébredtem, nem volt a szobában, de nem volt erőm ahhoz, hogy felhívjam és megkérdezzem. Majd ha felébred. Nézem arcát, s ujjammal gyengéden cirógatom meg ujjatlan, trikószerű felsője alól kilógó tetoválását. Elmosolyodom. Akkor találkoztunk először. Mikor megjelentem a tetoválószalonban, mindenki elhúzta onnan a csíkot, de ő rám se hederített, vizslatta a fényképeket, keresgélt valami hozzáillőt és megállapodva az egyik képnél eszmélt fel arra, hogy nincs egyedül. Megnéztem azt a képet, amit magának választott, nem tetszett. Túl snassznak találtam hozzá, így elvettem tőle az albumot és kikerestem neki a mostani tetoválását. Hetekig figyeltettem, követtem néha én magam is, végül nálam kötött ki. Véglegesen is és olyan szeretőt nyertem magamnak, akitől nem akarok sohasem szabadulni. Pedig egyszer muszáj lesz.


Nem tudtam még neki elmondani, mert nem akartam felzaklatni, de egyszer el kell neki mondanom, hogy beteg vagyok, tudom. De ezt nehéz bárkinek is. Másfél évvel ezelőtt felkerestem Asamét és megkértem, segítsen abban, hogy elmehessek egy orvoshoz a lehető legnagyobb titokban. Megtette, pedig nem kellett volna megtennie... Hálás voltam neki még annak ellenére is, hogy folyton elutasított. A helyzet pedig csak rosszabb lett, miután megtudta, gyógyíthatatlan beteg vagyok. Akartam, hogy elfogadjon testvéreként, hogy tanítson néhány dolgot, mert tudtam jól, hogy az apánk neki többet mutatott meg abból, mint amit én kaptam a sajátomnak hittől, mégis inkább ellökött magától és csak akkor keresett, ha valami kellett neki, így ezeket voltam kénytelen kihasználni. Mindegy is, azt hiszem. Yoru lassan ébredezni kezd mellettem, én pedig mosolyogva nyomok csókot ajkaira. Álmosan morog egyet, mire megcsóválom a fejem. Szeret aludni és nem szereti, ha ébredezés közben zavarják. Olyankor kész házisárkány, de olyankor imádom a legjobban.

- Hogy vagy? - morogja a kérdést és fejét nyakamhoz fúrja.

- Remekül – felelem neki őszintén. - Merre jártál éjjel? - kérdezem tőle csendesen, mire újabb morgást kapok. - Ne morogj, nem szeretem. - De nagyon, bár tisztában van vele szerintem.

- Ne zaklass, fáradt vagyok – vág vissza. Pont leszarom.

- Aki éjjel úr, az nappal is legyen az. Ha mellettem aludtál volna, nem lennél fáradt – közlöm vele tényként, mire besértődve fordít nekem hátat és még a takarót is magára húzza. A durcás kisgyerek. - Úgy viselkedsz, mint egy hisztis óvodás. - Újabb morgással jutalmaz. - Vadmacska... - ölelem át végül és hámozom ki a takaróból. - Morogj még... - lehelem fülébe búgó hangon.

- Ha felizgatsz, letámadlak és könyöröghetsz, az sem fog érdekelni.

- Egyetlen egy dologért könyörögnék jelen pillanatban... a folytatásért – lehelem ismét fülébe a szavakat és finoman beleharapok fülcimpájába. Megremeg alattam, én pedig elégedetten elvigyorodom.


Imádom azt a vadat, ami benne rejlik. Azt, amelyik csak nekem szelídül meg annyira, hogy ahelyett, hogy széttépne, dorombolva nyalogat végig a kezemen. Sosem használnám ki a szerelmét, nem tudnám megtenni vele. Akkor, a tetoválószalonban valamit megláttam benne, valami olyan megmagyarázhatatlan kisugárzása volt, ami vonzott... Nem volt ennyire vagány, ennyire vadóc, de mellettem igazi ragadozó vált, aki bármikor képes maga alá parancsolni, uralkodni felettem és mindezt úgy, hogy ne akarjam érte megbüntetni... Szeretem.

281.

Asahito

Sokáig figyelem Asamét, miközben ott fekszem mellette az ágyon. Szeretném, ha felépülne, ha tényleg rendbe jönne. Mindig szívózom vele, hogy takargassam azokat az érzéseket, melyek igazából jelen vannak, ha a közelemben van. A testvérem, még ha csak az apánk az egyetlen közös pont az életünkben. Utáltam egyke lenni, így mikor megtudtam, hogy az apám nem az a férfi, aki évekig nevelt, eljöttem hozzá és bevallottam neki... Megromlott az amúgy sem rózsás kapcsolatunk, pedig nem ezt akartam elérni. Csak szeretném, ha elfogadna. Nem kell öcsikéznie, nem kell körbeugrálnia, nem... csak fogadja el, hogy a testvére vagyok, nem vágyom másra. Miután végzünk, Yoru kitámogat az ajtón és leültet az egyik székre. Pokolian szarul érzem magam, ami nem is csoda. A Deon-hasonmás hoz nekem egy adag édes löttyöt, de kurvára nincs kedvem sem enni, sem inni, Yoru azonban hajthatatlan és eléri, hogy igyak belőle. Nincs nehéz dolga, mert ahelyett, hogy mikor belekortyol, lenyelné azt a vackot, megragadja állam és megcsókolva juttatja számba az édes cuccot. Nem tudok mit tenni, le kell nyelnem, de ezért még kapni fog. Megint nyílik Asame ajtaja és Ryuu jön vissza hozzánk, majd meghajolva újra hálálkodni kezd. Megmorgom, pedig most kivételesen nem rá, hanem Yorura vagyok dühös, amiért átvert.

- Hányingerem van ettől a magázástól – morgok rá, mire rám pillant. Eltolom magam elől Yoru kezét, amiben a poharat tartja. Értse már meg végre, hogy nem kell ez a szar! Persze viszonzásul egy szúrós pillantást kapok, mire rá is rámordulok. Utálom, ha mások előtt gyengének állít be, akármennyire is az vagyok most. - Felejtsd el a magázást! - kérem valamivel szelídebben a testőrt és felállok, de megszédülök. Ösztönösen mozdul Ryuu is és Yoru is, hogy elkapjanak.

- Előkészíttetek egy vendégszobát nektek – mondja csendesen, mire Yoru csak bólint és elindulunk a véreb után. Nincs kedvem maradni, de menni sem. Tudni akarom, ha Asaméval történik valami és ezt itt tudhatom meg a leggyorsabban. Yoru az ágyra ültet, én pedig kapaszkodok bele, nehogy leszédüljek mellőle. - Azonnal jön valaki és ad nektek tiszta ágyneműt. Szükségetek van még valamire? - kérdezi csendesen, mire nemleges választ adok neki. Meghajol és elindul kifelé, ám mielőtt kiléphetne az ajtón, még utána szólok.

- Ne mondd el a bátyámnak, hogy én voltam! - kérem szelíden, mire meglepődve visszafordul. Elszánt vagyok, bár hangom ehhez most elég gyenge. Persze Ryuuichi azonnal leáll velem akadékoskodni.

- Tudnia kell! - mondja csendesen. Nem, nem kell. Lehet, hogy ez megváltoztatná a kettőnk közti kapcsolatot, de lehet, nem abba az irányba, amibe szeretném. Nem akarom még jobban magamra haragítani a bátyám, a kevés is több, mint a semmi.

- Nem, nem kell! Nem kell tudnia – jelentem ki határozottan, mire távozik. Felsóhajtok és fejem Yoru ölébe hajtom. Nem szól, csendesen cirógat, de érzem, hogy ő sem érti, miért utasítottam el azt, hogy Asame megtudjon mindent. Mert csak, majd idővel elmondom neki, talán, de nem most. - Szerinted is el kellene mondanom? - kérdezem meg végül. - Nem akarom, hogy ennél jobban is megromoljon a viszonyunk – vallom be neki. - Tudod, hogy mennyire szeretném, ha a bátyám elfogadna, ha csak egy kicsit is jobban érdekelném. Nem vágyom arra, hogy körbeugráljon, nem vágyom arra, hogy szeressen, csak fogadjon el. Hogy bármikor számíthasson rám... - osztom meg vele csendesen.

- Persze, hogy tudom, de ettől még lépned kellene neked is – fejti ki véleményét. - Ha mindketten csak kerülgetitek egymást, mint macska a forrókását, lószarra sem mentek, Asa... Tudom, hogy mit érzel, én ne tudnám... Mindig is arra vágytam, hogy a bátyám elfogadjon, persze ez a mai napig nem történt meg. Szerinte egy szajha szajha is marad és anyámat is tönkretettem ezzel... A pénzem jól jön neki azonban... De már leszarom... már nem foglalkoztat – mondja semleges hangon. Megint hazudik. Igenis foglalkoztatja, igenis bántja a dolog, ahogy engem is Asame viselkedése. Jó páros vagyunk, azt hiszem. Miután megkapjuk az ágyneműt, segít megszabadulni a ruháimtól és befektet az ágyba, majd mellém fészkeli magát. Magamhoz ölelem és átkarolva őt lehunyom szememet. A fáradtságnak és vérveszteségnek köszönhetően hamar elnyom az álom, amit most cseppet sem bánok.