Naoto
Készülök az estére, egyelőre minden a terv szerint halad, és nagyon remélem, hogy az a két majom nem cseszi el az egyetlen esélyemet. Fáradtan dőlök hátra irodai székemben, s nagyot nyújtózom. Gerincem jólesően ropog végig, s egy apró sóhaj hagyja el ajkaim. Ryuu a kanapén fekszik és alszik. Tegnap egész éjjel virrasztott, mert a gyereke megbetegedett, így nem volt könnyű éjszakája, de nem akart kimaradni a ma esti melóból. Miután Asahito-sama távozott, ráparancsoltam, hogy pihenjen le, mert fáradtan nem vesszük hasznát, ha Fei mégis úgy döntene, arcoskodik nekünk egy sort. Olyan háromnegyed nyolc-nyolc magasságában azonban megszólal telefonom. Asame rendel magához, hogy kötözzem át a vállát. Percek alatt érek a szobájába, s kissé feszülten, de megteszem amit kér.
Észreveszi, hogy valami zavar, de ezen már meg sem lepődöm, ám mikor rákérdez, mi az, hirtelen nem tudok mit mondani, végül mégis csak sikerül megszólalnom.
- Nem lenne szabad mennünk – mondom csendesen. - Rossz előérzetem van és egyszerűen képtelen vagyok megmagyarázni, miért – kezdek bele a színjátékba, hiszen valójában azért aggódom, hogy minden gördülékenyen menjen, amit elterveztem. - Csak érzem. Ha hihetünk Asahito-samának, és Hitsuji-sama tényleg áruló, akkor gondban leszünk – mondom neki őszintén. Nem nyugtat meg és még csak nem is akar, ami még jobban aggaszt. Nekem az ő védelme az első, erre esküdtem fel, és bármi áron meg fogom őt védeni, kerül, amibe kerül. Nem érdekel az sem, ha úgy döglök bele, hogy a tervemet nem sikerült véghez vinnem. Egy a fontos, hogy ő éljen. Miután engedélyt kapok távozni, még tájékoztatom arról, hogy az autó fél kilencre a ház előtt fog várakozni. Aprót bólint, én pedig kilépve szobája ajtaján halványan elmosolyodom és elindulok vissza az irodába, hogy felkeltsem Ryuuichit. - Jó reggelt, Csipkerózsika! - ébresztem őt vigyorogva. Szegény, azt sem tudja hirtelen, merre van, s mikor felfogja a dolgokat, még visszadől és megkérdezi, mi történt. - Semmi. Nyolc óra van, ideje készülni az éjszakára – mondom neki csendesen, mire kapok egy lazább fejmosást, miszerint előbb is felkelthettem volna. Már ezen is csak mosolyogni tudok, most ezt sem veszem magamra, inkább készítek neki egy kávét. Hálásan pislog rám, mikor felé nyújtom a bögrét, s egy-egy szál cigi társaságában megkávézunk, majd mind a ketten ismét nekiállunk az előkészületeknek. Ryuu magához rendeli Deon testőreit, valamint még két embert és ismerteti velük az esti programot. Mindenkitől teljes figyelmet és határozottságot kér, én pedig ismét csak elmosolyodom, ahogy a két testőrre pillantok. Izgalmas éjszakának nézünk elébe, az már biztos...
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Naoto. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Naoto. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. szeptember 11., vasárnap
161.
Naoto
tthagyom Asamét és a kölyköt, és egyenesen a számunkra kijelölt irodába megyek. Szerencsémre Ryuu megint valahol csatangol, így egyedül maradhatok a dühömmel. Az a rohadt kis szuka...! Hányni tudnék tőle. Felkapom az asztalon pihenő bögrémet és a falhoz vágom. Naoto, barom vagy - rovom meg magam, mert az, hogy a bögre összetörik, még nem gáz, az már inkább, hogy a tartalma is a falon köt ki. Remek, még meszelhetek is ki, ha így folytatom, de egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni. Egyre jobban körvonalazódik bennem egy terv azzal kapcsolatban, hogyan szabaduljak meg végre a kölyöktől. Szinte biztos vagyok benne, hogy a mai nap megjelenik Fei, ahogy abban is, hogy balhé lesz. Talán ott lesz esélyem.
Előveszem telefonomat a zsebemből és Deon testőreit hívom.
- Lenne egy feladatotok – mondom ridegen, majd felvázolom nekik, mit kéne, illetve mit nem kéne tenniük, ha elszabadul a pokol a versenyen. Nem érdekel, hogy oldják meg, elég sok pénzt fizetek nekik azért, hogy kicsit gondolkodva megtalálják a megoldást arra, hogy intézzük el Deont. Persze tisztában vagyok a következményekkel. Ha buknak, idő kérdése és én is bukom, főleg, hogy ez a két mamlasz minden szívfájdalom nélkül fog beköpni Asaménak az utolsó szavaikkal... Nekem ennyit megér... már úgyis teljesen mindegy...
tthagyom Asamét és a kölyköt, és egyenesen a számunkra kijelölt irodába megyek. Szerencsémre Ryuu megint valahol csatangol, így egyedül maradhatok a dühömmel. Az a rohadt kis szuka...! Hányni tudnék tőle. Felkapom az asztalon pihenő bögrémet és a falhoz vágom. Naoto, barom vagy - rovom meg magam, mert az, hogy a bögre összetörik, még nem gáz, az már inkább, hogy a tartalma is a falon köt ki. Remek, még meszelhetek is ki, ha így folytatom, de egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni. Egyre jobban körvonalazódik bennem egy terv azzal kapcsolatban, hogyan szabaduljak meg végre a kölyöktől. Szinte biztos vagyok benne, hogy a mai nap megjelenik Fei, ahogy abban is, hogy balhé lesz. Talán ott lesz esélyem.
Előveszem telefonomat a zsebemből és Deon testőreit hívom.
- Lenne egy feladatotok – mondom ridegen, majd felvázolom nekik, mit kéne, illetve mit nem kéne tenniük, ha elszabadul a pokol a versenyen. Nem érdekel, hogy oldják meg, elég sok pénzt fizetek nekik azért, hogy kicsit gondolkodva megtalálják a megoldást arra, hogy intézzük el Deont. Persze tisztában vagyok a következményekkel. Ha buknak, idő kérdése és én is bukom, főleg, hogy ez a két mamlasz minden szívfájdalom nélkül fog beköpni Asaménak az utolsó szavaikkal... Nekem ennyit megér... már úgyis teljesen mindegy...
141.
Naoto
Hosszas keresgélés után végre megtalálom a két legmegfelelőbb embert Deon nem-védelmére. Ez a két testőr pokoli jó, de némi pénzért hajlandóak egy-két szívességre, így elégedett mosolyra húzva számat dőlök hanyatt a székben hatalmasat nyújtózkodva. Nem lesz nehéz dolgom, s bár sosem szerettem előre inni a medve bőrére, most mégis érzem a számban a győzelem ízét... Lehunyom szemem. Szükségem van egy kevéske pihenésre, mielőtt elkísérnénk Asamét és azt a taknyot az előadásra. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy még a két testőrnek is szólnom kellene. Ryuu most nincs itt szerencsére, hazaugrott pár holmiért, így egyelőre nyugtom van tőle is egy darabig.
Elgondolkodom. Számtalanszor eljátszadoztam azzal a gondolattal, milyen lenne meghalni Asaméért. Hogy milyen lenne, ha megmenthetném azzal, hogy elé ugorva fogom fel testemmel a neki szánt golyót, s utolsó leheletemmel még megvallom neki, hogy szerettem, igaz szerelemmel. A hideg kiráz, ahogy eszembe jut. Egy, mert ez az élet és nem egy csöpögős dorama, kettő, mert én baszottul nem vagyok ennyire nyálas. Persze azért eszembe jut ilyenkor, mit tenne Asame. Sajnálna? Fájna neki? Megköszönné? De ezekre a kérdésekre csak akkor kaphatnék választ, ha mindez bekövetkezne.
Ha szemmel ölni lehetne, Deon már rég alulról szagolná az ibolyát, vagy épp díszelegne egy betonfal kötőanyagaként, de sajnos ezt a képességet sem én kaptam. Talán majd a következő életemben. Most az első feladatom az, hogy eltávolítsam Asame közeléből a lehető legnagyobb veszélyforrást, Deont.
Eszembe jut az az este, mikor Asamét ápolva rám nyitott. Tisztán emlékszem az arcára kiülő érzelmekre és egyszerűen hányni tudnék attól, amit láttam rajta. Undorító puha pöcs... Ez volt az első dolog, ami akkor az eszembe jutott, s gondolkodóba ejtett. Egy ilyen soha a büdös életben nem lesz képes arra, amit én akkor éjjel már ki tudja, hányadjára éltem meg Asame mellett. Borzalmas látni a szenvedését, hallgatni a lázálmok szülte szavakat és borzalmas volt végighallgatni, ahogy a kölyök miatt aggódott még akkor is. Egy jó testőr mindent kibír gazdája kedvéért, de egy reménytelen szerelmes még többet elvisel szeretete alanyától... Én pedig tűrök, folyamatosan, nem feladva egy percig se, immáron közel öt éve...
Hosszas keresgélés után végre megtalálom a két legmegfelelőbb embert Deon nem-védelmére. Ez a két testőr pokoli jó, de némi pénzért hajlandóak egy-két szívességre, így elégedett mosolyra húzva számat dőlök hanyatt a székben hatalmasat nyújtózkodva. Nem lesz nehéz dolgom, s bár sosem szerettem előre inni a medve bőrére, most mégis érzem a számban a győzelem ízét... Lehunyom szemem. Szükségem van egy kevéske pihenésre, mielőtt elkísérnénk Asamét és azt a taknyot az előadásra. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy még a két testőrnek is szólnom kellene. Ryuu most nincs itt szerencsére, hazaugrott pár holmiért, így egyelőre nyugtom van tőle is egy darabig.
Elgondolkodom. Számtalanszor eljátszadoztam azzal a gondolattal, milyen lenne meghalni Asaméért. Hogy milyen lenne, ha megmenthetném azzal, hogy elé ugorva fogom fel testemmel a neki szánt golyót, s utolsó leheletemmel még megvallom neki, hogy szerettem, igaz szerelemmel. A hideg kiráz, ahogy eszembe jut. Egy, mert ez az élet és nem egy csöpögős dorama, kettő, mert én baszottul nem vagyok ennyire nyálas. Persze azért eszembe jut ilyenkor, mit tenne Asame. Sajnálna? Fájna neki? Megköszönné? De ezekre a kérdésekre csak akkor kaphatnék választ, ha mindez bekövetkezne.
Ha szemmel ölni lehetne, Deon már rég alulról szagolná az ibolyát, vagy épp díszelegne egy betonfal kötőanyagaként, de sajnos ezt a képességet sem én kaptam. Talán majd a következő életemben. Most az első feladatom az, hogy eltávolítsam Asame közeléből a lehető legnagyobb veszélyforrást, Deont.
Eszembe jut az az este, mikor Asamét ápolva rám nyitott. Tisztán emlékszem az arcára kiülő érzelmekre és egyszerűen hányni tudnék attól, amit láttam rajta. Undorító puha pöcs... Ez volt az első dolog, ami akkor az eszembe jutott, s gondolkodóba ejtett. Egy ilyen soha a büdös életben nem lesz képes arra, amit én akkor éjjel már ki tudja, hányadjára éltem meg Asame mellett. Borzalmas látni a szenvedését, hallgatni a lázálmok szülte szavakat és borzalmas volt végighallgatni, ahogy a kölyök miatt aggódott még akkor is. Egy jó testőr mindent kibír gazdája kedvéért, de egy reménytelen szerelmes még többet elvisel szeretete alanyától... Én pedig tűrök, folyamatosan, nem feladva egy percig se, immáron közel öt éve...
2011. szeptember 10., szombat
137.
Naoto
A feladat, amivel megbízott Asame, nem egyszerű, legalábbis abból a szempontból nem, hogy nekem kell kiválasztanom azt a két szerencsést, aki a kölyköt kísérgeti majd. A dolog nem dob fel. Rohadtul nem, de talán ezzel távolabb kerül a kölyök Asamétól és nem mindig a főnök nyakában fog lihegni. Bosszantó. Mióta is van itt? Négy-öt napja... franc se tudja, de sokkal jobban örültem volna, ha Asame hamar megelégelte volna őt és bebetonoztatta volna. De nem... persze... miért is? Asaménak mindig is fontosak voltak a szajhái, az árui és semmibe vett maga körül szinte mindenkit. Mennyivel jobb volt az az időszak. Akkor tudtam, hogy hiába reménykedem, nem lehet semmi kettőnk közt, most pedig... Meg tudnék őrülni annak a tudatától, hogy lehetett volna. Előveszem Deon aktáját és a fényképét nézem, miközben még mindig a két legmegfelelőbb testőrt igyekszem neki megtalálni.
- Mitől vagy te annyira más? - teszem fel a kérdést az előttem heverő aktának, de persze baszik válaszolni.
Számtalanszor elgondolkoztam azon, mi lenne, ha a kölyök többet nem kerülne elő. Balesetek előfordulnak és miért ne történhetne vele is az? A gond eddig az volt, hogy nekünk kellett mellette bébicsőszt játszani, de most... Most talán egyszerűbb dolgom lesz. Gonosz mosolyra húzódik szám. Némi plusz juttatásért találok mellé olyan testőröket, akik segítenek eltüntetni a kölyköt véglegesen Asame mellől...
Hogy félek-e a következményektől? Nem. Már nem félek semmitől. Számomra már megváltás lenne a halál, s örömmel halnék meg úgy, hogy tudom, Deon nincs többé Asame közelében, nem sodorja őt bajba a feltűnőségével és hogy végre a főnök is olyan lenne megint, mint régen. Ha már úgyis elkövettem életem legnagyobb hibáját és beleszerettem, akkor meg már nem teljesen mindegy, hogy mikor halok meg és hogyan? Nekem igen...
Persze ilyenkor eszembe jut az, ami két-két és fél évvel ezelőtt történt. Mikor az az ócska kis szajha behálózott és átbaszott a palánkon, csakhogy előkelőbb pozíciót csalhasson ki Asaménál. Rábaszott, de én is, hogy engedtem neki és megdugtam. Nehéz elfelejteni azt a fájdalmat, amit átéltem. Mikor éreztem saját húsom égett szagát, amitől szabályosan a hányinger kerülgetett. Egy valamiben azonban mindig is igazuk volt azoknak, akik valamilyen formában a kínzásokról beszéltek. Csak az első tizenöt-húsz perc a pokoli, amíg a fájdalom elhatalmasodik, utána már nem érzel semmit, mert olyan állapotba taszít a szenvedés, ahol minden megszűnik. Igazuk volt...
Az első lecke, amit minden testőr megtanul, hogy bármi áron meg kell védenie a főnökét, a második lecke pedig, hogy sohasem szerethet bele a védett személybe. A többit már a munkaadónk szabja. Én kapásból a második szabályt megszegtem, de leszarom. Engem egy dolog érdekel: Asame biztonsága és ha ehhez olyan dolgokat kell tennem, mely a halálommal jár, hát megteszem. Ryuu persze ezt képtelen felfogni és még most is hosszú órákat papol arról, hogy jobb lenne, ha megemberelném magam. Valahol igaza van, valahol nincs. Ő ezt talán sosem fogja megérteni, de nem is akarom, hogy értse. Szégyent hozok a családomra? Már az sem izgat. Anyám két éve meghalt, apám még éli az életét, de már csak úgy, mint egy félhulla, ráadásul az sem dobta fel, hogy a pici fiacskája soha a büdös életben nem fogja megörvendeztetni őt unokával, így nincs miért aggódnom. A mi családunknak rég leáldozott...
A feladat, amivel megbízott Asame, nem egyszerű, legalábbis abból a szempontból nem, hogy nekem kell kiválasztanom azt a két szerencsést, aki a kölyköt kísérgeti majd. A dolog nem dob fel. Rohadtul nem, de talán ezzel távolabb kerül a kölyök Asamétól és nem mindig a főnök nyakában fog lihegni. Bosszantó. Mióta is van itt? Négy-öt napja... franc se tudja, de sokkal jobban örültem volna, ha Asame hamar megelégelte volna őt és bebetonoztatta volna. De nem... persze... miért is? Asaménak mindig is fontosak voltak a szajhái, az árui és semmibe vett maga körül szinte mindenkit. Mennyivel jobb volt az az időszak. Akkor tudtam, hogy hiába reménykedem, nem lehet semmi kettőnk közt, most pedig... Meg tudnék őrülni annak a tudatától, hogy lehetett volna. Előveszem Deon aktáját és a fényképét nézem, miközben még mindig a két legmegfelelőbb testőrt igyekszem neki megtalálni.
- Mitől vagy te annyira más? - teszem fel a kérdést az előttem heverő aktának, de persze baszik válaszolni.
Számtalanszor elgondolkoztam azon, mi lenne, ha a kölyök többet nem kerülne elő. Balesetek előfordulnak és miért ne történhetne vele is az? A gond eddig az volt, hogy nekünk kellett mellette bébicsőszt játszani, de most... Most talán egyszerűbb dolgom lesz. Gonosz mosolyra húzódik szám. Némi plusz juttatásért találok mellé olyan testőröket, akik segítenek eltüntetni a kölyköt véglegesen Asame mellől...
Hogy félek-e a következményektől? Nem. Már nem félek semmitől. Számomra már megváltás lenne a halál, s örömmel halnék meg úgy, hogy tudom, Deon nincs többé Asame közelében, nem sodorja őt bajba a feltűnőségével és hogy végre a főnök is olyan lenne megint, mint régen. Ha már úgyis elkövettem életem legnagyobb hibáját és beleszerettem, akkor meg már nem teljesen mindegy, hogy mikor halok meg és hogyan? Nekem igen...
Persze ilyenkor eszembe jut az, ami két-két és fél évvel ezelőtt történt. Mikor az az ócska kis szajha behálózott és átbaszott a palánkon, csakhogy előkelőbb pozíciót csalhasson ki Asaménál. Rábaszott, de én is, hogy engedtem neki és megdugtam. Nehéz elfelejteni azt a fájdalmat, amit átéltem. Mikor éreztem saját húsom égett szagát, amitől szabályosan a hányinger kerülgetett. Egy valamiben azonban mindig is igazuk volt azoknak, akik valamilyen formában a kínzásokról beszéltek. Csak az első tizenöt-húsz perc a pokoli, amíg a fájdalom elhatalmasodik, utána már nem érzel semmit, mert olyan állapotba taszít a szenvedés, ahol minden megszűnik. Igazuk volt...
Az első lecke, amit minden testőr megtanul, hogy bármi áron meg kell védenie a főnökét, a második lecke pedig, hogy sohasem szerethet bele a védett személybe. A többit már a munkaadónk szabja. Én kapásból a második szabályt megszegtem, de leszarom. Engem egy dolog érdekel: Asame biztonsága és ha ehhez olyan dolgokat kell tennem, mely a halálommal jár, hát megteszem. Ryuu persze ezt képtelen felfogni és még most is hosszú órákat papol arról, hogy jobb lenne, ha megemberelném magam. Valahol igaza van, valahol nincs. Ő ezt talán sosem fogja megérteni, de nem is akarom, hogy értse. Szégyent hozok a családomra? Már az sem izgat. Anyám két éve meghalt, apám még éli az életét, de már csak úgy, mint egy félhulla, ráadásul az sem dobta fel, hogy a pici fiacskája soha a büdös életben nem fogja megörvendeztetni őt unokával, így nincs miért aggódnom. A mi családunknak rég leáldozott...
2011. szeptember 6., kedd
56.
Naoto
Először csak pislogok, mint borjú az újkapura, aztán valahol a második mondat felénél kezd egyre jobban felmenni bennem a pumpa. Ki ez a takony, hogy így dirigáljon?! Én ezt nem hiszem el... Komolyan... Méghogy nem szajha, nem a fenét... Hülye, ostoba, naiv takony... Majd meglátod, hogy te sem végzed másképp, mint a többiek. Hiába játszod a nagyfiút, ugyanúgy elbuksz vele szemben, mint ahogy az elődeid, mert kurvára nem tudjátok megérteni Asamét. Miért is tennétek? Mind csak a pénzt látjátok benne. Magasról szarjátok ti le, hogy él-e vagy sem. Egyre jobban idegesíteni kezdenek a szavai, s mielőtt kiléphetne azona tetves ajtón, elkapom őt és nekilököm a falnak. Most ugassál, kölyök! Feje fölött szorítom kezeit a falnak, szemeim szinte villámokat szórnak, olyan ideges vagyok. Egészen közel hajolva hozzá nézek a szemeibe.
- Leszarom magasról, hogy mit csinálsz vele – villanak szemeim. - Nem vagy több egy szajhánál, mégha ezt te nem is így látod – sziszegem. - Nem érdekelnek a szarakodásaid egészen addig, míg nem kevered vele bajba a főnököt, mert akkor elárulom, picinyem, én magam foglak kicsinálni. Nem érdekel, mit kell utána elviselnem tőle, de megteszem. Felesküdtem, hogy megvédem őt, ha kell, a saját faszságaitól is és nem hagyom, hogy egy ilyen szar miatt, mint te, baja essen. Nekünk ő a fontos, az ő védelme, a te életed csak pont annyit ér, amennyit majd fizetni fognak érted a piacon... - morgok rá, ám ekkor valaki megragadja a vállam és én hirtelen találom magam a szemköztes falon. Asame lép elém, szemei tele vannak haraggal és gyűlölettel. Utoljára az apjára nézett így és ez merőben nem jelent jót az én jövőmet tekintve...
Először csak pislogok, mint borjú az újkapura, aztán valahol a második mondat felénél kezd egyre jobban felmenni bennem a pumpa. Ki ez a takony, hogy így dirigáljon?! Én ezt nem hiszem el... Komolyan... Méghogy nem szajha, nem a fenét... Hülye, ostoba, naiv takony... Majd meglátod, hogy te sem végzed másképp, mint a többiek. Hiába játszod a nagyfiút, ugyanúgy elbuksz vele szemben, mint ahogy az elődeid, mert kurvára nem tudjátok megérteni Asamét. Miért is tennétek? Mind csak a pénzt látjátok benne. Magasról szarjátok ti le, hogy él-e vagy sem. Egyre jobban idegesíteni kezdenek a szavai, s mielőtt kiléphetne azona tetves ajtón, elkapom őt és nekilököm a falnak. Most ugassál, kölyök! Feje fölött szorítom kezeit a falnak, szemeim szinte villámokat szórnak, olyan ideges vagyok. Egészen közel hajolva hozzá nézek a szemeibe.
- Leszarom magasról, hogy mit csinálsz vele – villanak szemeim. - Nem vagy több egy szajhánál, mégha ezt te nem is így látod – sziszegem. - Nem érdekelnek a szarakodásaid egészen addig, míg nem kevered vele bajba a főnököt, mert akkor elárulom, picinyem, én magam foglak kicsinálni. Nem érdekel, mit kell utána elviselnem tőle, de megteszem. Felesküdtem, hogy megvédem őt, ha kell, a saját faszságaitól is és nem hagyom, hogy egy ilyen szar miatt, mint te, baja essen. Nekünk ő a fontos, az ő védelme, a te életed csak pont annyit ér, amennyit majd fizetni fognak érted a piacon... - morgok rá, ám ekkor valaki megragadja a vállam és én hirtelen találom magam a szemköztes falon. Asame lép elém, szemei tele vannak haraggal és gyűlölettel. Utoljára az apjára nézett így és ez merőben nem jelent jót az én jövőmet tekintve...
55.
Naoto
- Ne hagyd, hogy túl sokat ugráljon – ragadom meg a kölyök karját és kérem tőle komolyan. Asame sosem figyel magára és ez egyre bosszantóbbá válik számunkra. Nekünk őt kell védeni. Bármi áron.
27.
Naoto
Asame-sama mostani üzletfele cseppet sem barátságos, és az, hogy nem akarja a közelében tudni a kölyköt, azt jelenti, hogy valószínűleg a kínai emberkereskedelem egyik legnagyobb alakja. Még mindig nem értem, miért nem adja oda egyszerűen valakinek őt. Soha sem lesz olyan, mint amilyet Asame akar maga helyett. Nem tudom, miért gondolja azt a főnök, hogy az utódjává válik majd. Inkább a rabszolgájává, hacsak... Asame-sama alig volt huszonöt, mikor elvesztette Tatsuot. Talán őt látná a kölyökben? Nem utódot akar magának, hanem egy olyan embert, aki újra színt varázsol az életébe? Ráférne már némi boldogság, az tény, de egy tizenhét éves kölyök... kicsit túlzás szerintem. Azt még aláírom, hogy ha a fiú keményen küzd, akkor Asame majd maga mellé veszi, beavatja dolgokba, esetleg partnerévé teszi, de a többi... Egyszerűen képtelenség lesz... Az a kölyök fele annyira sem tiszteli őt, mint azt szeretné a főnök és soha nem is fogja, ebben biztos vagyok. Ugyan mit tudna adni egy ennyire tapasztalatlan senki Asamenak...?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)