Akihito
Elmosolyodom. Értelek én, Deon, hogy a fenébe ne értenélek. Apró meghajlással jelzem, hogy részemről a téma ezzel le van zárva. Eddig sem szóltam bele Asame dolgaiba, ezután sem fogok és ez mindenre vonatkozik. Ettől függetlenül fontos nekem. Ezt lehet szeretni, nem szeretni, elfogadni, de ez sosem fog változni. Lassan mutatom először Deonnak a mozdulatokat, felhasználva a tanult védéseket és támadásokat, és mindig visszatérünk az alaphoz, az átöntőkezekhez. Közben persze figyelem a kölyköt is, meddig lehet még terhelni a vállait.
- Hogy bírják a vállaid? - kérdezem meg tőle, miközben egy újabb támadást és visszatámadást tanítok neki lassan mutatva a dolgot, először csak vezetve a kezeit.
- Még egy kicsit bírom – mondja komolyan, mire elmosolyodom. Kicsit dinamikusabban folytatjuk tovább az edzést, egészen addig, míg nem jelez, hogy már nem bírják a vállai, így meghajlok előtte és leülök seizába, megvárva, míg Deon is így tesz. - Mikor először elkezdtem neked tanítani a Wing Tsunt, beszéltem néhány alapelvről – mosolyodom el. - Kíváncsi vagyok, mi maradt meg neked belőle. Na nem azt várom, hogy szóról szóra visszaadj mindent, de érted – kacsintok rá. - Szóval, középvonal elmélet? - Deon láthatóan zavarba jön és azzal kezdi, hogy megmutatja azt magán.
- A test legérzékenyebb pontjait tartalmazza, melyek támadása gyors eredményhez vezet.
- Pontosan. Hány középvonalról beszélünk?
- Kettőről - felel értetlen képpel, hiszen megmutatta őket, ennek eredményeképp nem érti, ez miért kérdés még. Elmosolyodom. Oké, csak teszteltem kicsit, ez belefért.
- Mire osztja ez a két középvonal a testet? - Először grimaszol, úgy fest, mint akinek fogalma sincs, mit kérdeznek tőle, aztán becsukja a szemét és az orrnyergében ülő pirszing felett körkörösen dörgölni kezdi a homlokát. Másik kezével int közben, hogy egy pillanatot kér.
- Négy kapura - válaszolja végül. Elmosolyodom, rendben-rendben. Térjünk át másra.
- Említetted a beszélgetésünknél, hogy két pont között a legrövidebb út az egyenes. A Wing Tsun is ezt tanítja. A támadások általában egyenes vonal mentén történnek, követve a mottót: 'két pont között legrövidebb út az egyenes'. Ehhez kapcsolódik hozzá a következő elmélet alapja, miszerint mindig szemben helyezkedünk el az ellenféllel, így mindkét kezünket egyenrangúan tudjuk használni. Ez az egyidejű technikák miatt különösen lényeges, és az ellenfél nem tudja támadni a vakoldalunkat sem. Mit mondtam az egyidejűségről? Miben nyilvánul ez meg a Wing Tsunban? - Deon megvakarja a fejét, aztán kínosan nevet egy aprót.
- Ezt nem tudom - ismeri be.
- Én csak örülök neki – vigyorgom. - Igazából az sem jó, ha a tanítvány mindent elsőre megjegyez. Asamét különösen utáltam érte – kacsint Deonra, mire a kölyök jót nevet a dolgon. - A támadást és a védekezést egyszerre hajtjuk végre, így időt takarítunk meg és a támadót nem engedjük kibontakozni. Ez az egyidejűség elve. Mikor gyakoroltuk a technikákat az első alkalommal, ez volt a másik elv, amit gyakorlatba ültettünk – magyarázom. - Ha megfigyelted, amint ismerted a védést és visszatámadást, nem álltál meg annyinál, hogy védekezz, hanem már léptél is, hogy ellentámadj. Amihez rögtön egy másik elv is társult, miszerint a technikákat láncszerűen összefűzve, folyamatosan egymás után hajtjuk végre, így a támadónkat folytonos védekezésre kényszerítjük. Ez a folytonosság elvét takarja – mosolyodom el. - Mi jellemző a mozdulatokra és támadásokra? Milyenek?
- Egyszerűség, gyorsaság, a támadó elbizonytalanítása és harcképtelenné tétele? - kérdezi betippelve. - Nincs valami jegyzet erről? Szóból nehezen tanulok, mert nincs kép, amit meg tudok jegyezni. - Elmosolyodom.
- Pontosan – mondom végül. - Asaménak van pár könyve a stílusról – mondom végül. - Mellesleg nincs min szégyenkezned, jobban megjegyezted a dolgokat, mint a legtöbb kezdő tanítványom. Van, akitől hiába kérdezek vissza akár hónapok múltán is, még ennyire sem tud válaszolni, mint te, mert nem értik meg, hogy nem arról szól az egész, hogy minél hamarabb megtanulják a legtöbb technikát, hanem hogy el is sajátítsák azt, megértsék a rájuk épülő elvek alapján – állok fel végül.
- Könyv... - ejti ki kikerekedő szemekkel. - Jelenleg kettőt olvasok, de oké - mondja inkább hangos gondolkodásképp, mintsem igazából nekem szánva a szavait. - Szerintem ez a különbség a harc és a harcművészet között. Harcolni az utcán is meg tudsz tanulni, egy harcművészetet azonban csak úgy, ha az elméletét is elsajátítod - osztja meg nyíltan a véleményét. - Sokkal könnyebb úgy küzdeni, legyen szó szóbeli vagy tevőleges küzdelemről, hogy van némi elmélet a fejedben. Szóbeli harchoz például jó segítség a pszichológia, aminek alkalmazása eredményesebbé teszi az embert. Ilyen alapon azt is meg kell érteni, miért úgy van valami, miért nem máshogy. Amikor karatét tanultam, az első katámat úgy értettem meg, hogy a mesterem megkérdezte, milyen alakot ír le a földre. Hagyott rá két napot megfejteni, én meg jártam a katát, rajzoltam a földre, végül megértettem, miért nem tudtam addig jól eljárni. Nem láttam át, csak ütöttem a levegőt. Azután viszont nem rontottam el. És az elsőre ráépült a második, majd a harmadik - árulja el büszke mosollyal, mire én is elmosolyodom.
- Pontosan. Harcolni bárki meg tud tanulni, de a harcot művészetté, mesterszintre emelni csak kevesen képesek, pont azért, mert amiket elmondtál, nem látják át. Minden fejben dől el, de enélkül – mutatok szívére – semmit nem ér a bemagolt tudás. Mára ennyi lenne akkor. Holnap? - kérdezem meg végül.
- Asaméval jól kimerítettük ezt a ninjutsu értelmezése kapcsán - árulja el vigyorogva. - Részemről rendben - válaszol a kérdésre, majd feláll és meghajol, így köszönve meg az edzést.
- Akkor köszönöm az edzést – hajolok meg én is előtte. - Valamikor délután beugrom Asaméhoz, szólnál neki? Van pár elintéznivalóm előtte még – köszönök el végül tőle.
- Én is köszönöm. Persze. - Azzal Deon megindul kifelé, s távozás előtt meghajol a dojo szelleme előtt. Én is így teszek nem sokkal később, s kilépve a dojo ajtaján meghajlok, majd bebújva a cipőmbe elindulok vissza a szobámba intézkedni.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Akihito. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Akihito. Összes bejegyzés megjelenítése
2011. szeptember 11., vasárnap
369.
Akihito
- Félreértettél – jelentem ki csendesen, miközben beigazítom a tartását a következő gyakorlathoz. - Nem kértem és nem kérem, hogy parancsolgass neki. Azt megteszem én, minden gondolkodás nélkül. Az pedig, hogy lapít, mint kecskeszar a fűben és játssza az erős gyereket, nem neked szól, jobban mondva nem csak neked. Előttem ugyanúgy játssza ezt az egészet, ahogy Ryuu és Takashi előtt is. Senki nem várja el tőled, hogy szerepet cseréljetek, hogy vele szemben te lépj fel keményen, holott kétszer idősebb nálad... - magyarázom csendesen, s beállva elé elkezdem a gyakorlatot, egyelőre csak vezetve a kezét, míg bele nem szokik ebbe az alaphelyzetbe. - A boldogsága fontos a számomra, de ettől még nem fogom neki megmondani, mit és hogy tegyen. Jöjjön rá ő maga, ha akar, oldja meg. Ha valamiért megmosom Asame fejét, az nem azért van, hogy veled kibéküljön, vagy ne vesszetek össze... Amit elmondtam neked vele kapcsolatban, azért tettem, hogy tisztában legyél azzal, miért viselkedik úgy, mintha semmi baja sem lenne... Mondtam neked tegnap, hogy Asamét sosem látod gyengének és te is kijelentetted, hogy nem tud az lenni. Erről van szó, most a miértjét kaptad meg annak, hogy miért nem tud az lenni. Ennyi volt vele a célom. Bocsáss meg, ha ez úgy hatott, hogy kerítőnőt játszok, mert a cél nem ez volt – mondom őszintén. - A boldogságát pedig mindenkinek magának kell megtalálnia, megmondani senkinek nem lehet, hogy mit tegyen, hogy ezt elérje. Igen, javasolhatnám neki simán, hogy ugráljon körbe, és jobban, többet foglalkozzon veled, de egyrészt úgyis az lesz, amit ő akar, másrészt akármennyire is fontos, hogy boldognak lássam, azt magának kell elérnie, nem nekem, mert az nem lenne őszinte tőle - jelentem ki végül. Persze a véleményemet ezentúl is meg fogom mondani Asaménak, de a többi az ő dolga. - Térjünk vissza az edzéshez – kérem Deont komolyan. - A Chi Sau az az edzésmódszer, amely a bőrreflexre épül. Fejleszti az érintésen alapuló reflexet és technikai sorozatokban tanítja a közelharcot. A Chi Sau gyakorlása után a gyakorlók tudatos gondolkodás nélkül, automatikusan reagálnak ellenfeleik mozdulataira, tapadós kezeknek is nevezik ezt a gyakorlatot éppen ezért. A kezdők az egykezes ragadást, a Chi Dan Saut tanulják meg elsőként általában, de most szeretném, ha ezzel foglalkoznánk inkább, majd játékos harcként lehet szó az egykezesről is – mondom elmosolyodva. - A következő szint a Poon Sau, azaz az átöntő kezek. Ezt tanuljuk meg most mi. Chi Sau nyolc szekcióból áll, mely sorra veszi a különböző támadási technikákat. Az első szekció az alaptechnikákat gyakoroltatja be, a második a különböző feszítéseket, rántásokat, csavarásokat. A harmadik és negyedik szekció a dupla ütéseket tanítja, míg az ötödik szekció a könyöktechnikákat – magyarázom tovább. - A hatodik szekció a kézéltechnikákat foglalja magába, míg a hetedik és nyolcadik megint csak a dupla ütést és dupla kezes támadásokat. A Chi Sau tehát az első két formagyakorlatra épít, míg a Chi Saut követő Lat Sau gyakorlat a Biu Tzet öleli magába négy és fél szekción keresztül. Ez utóbbi mindemellett a szabad harchoz is kiváló gyakorlást biztosít, de ahogy a Chi Saunál, úgy a Lat Saunál is ragadós kezekről beszélünk.
368.
Akihito
Bezárom magam mögött az ajtót. Asame Deonnak adta azt a láncot, amit az anyjától kapott még gyerekként, amit mindigis nagy becsben tartott és nekem is csak félve mutatta meg, mintha baja eshetne az ékszernek azzal, ha a kezembe veszem. Elgondolkodom, ahogy haladok lefele a dojoba. Tényleg fontos neki a kölyök. Sosem hittem volna, hogy valaki egyszer majd ennyire megváltoztatja őt, ráadásul a legjobb irányban. Asame mindigis kemény volt megőrizve a becsületét, ahogy azt a medálon lévő kis szöveg is írta. Ez tette őt naggyá, bámulatossá és az ellenfelei szemében kemény harcossá. Gyerekkorom óta ilyennek ismertem és sosem változott ez meg. Még Tatsuo mellett sem. Akkor, mikor a testőrrel egymásba szerettek, felszabadultabb lett, s most, hogy Deont megismerte, még jobban az. Régebben nehezen beszélt dolgokról, a félelmeiről, most képes volt megnyílni minden kérés nélkül és ez olyan változás, amit a kölyöknek köszönhetünk. A dojo ajtajában levetem magamról a cipőm és belépve meghajolok ott. Elmosolyodom, ahogy meglátom a kivégzett fababát és a már falon lévő újat. Asame mindigis kegyetlen volt ezekkel az eszközökkel. Végül Deon is megérkezik, de még mindig nem olyan, mint szokott lenni. Komor és egyáltalán nem mosolyog.
- Mit szólnál, ha ma megtanulnánk egy-két komolyabb technikát? - kérdezem meg tőle mosolyogva. Nekem ez már alapjáraton is megy, s talán sikerül kiderítenem, mi bántja Deont ennyire.
- Örülnék neki - válaszol őszintén és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán.
- Rendben van – válaszolom neki. - Akkor először az alapállást vegyük fel – kérem őt, s amint ez megtörténik, kicsit igazítok rajta, majd beállva elé, lassan elkezdem mutatni neki, mit csináljon folyamatosan bevárva őt a mozdulattal. - Ez a harmadik formagyakorlat a Wing Tsunban – magyarázom, miközben tovább folytatom a gyakorlatot mozdulatról mozdulatra, megvárva, hogy lekövesse azt. Ha valami nem megy, újra megismétlem, és így haladunk lassan a technika elsajátításával. - A Biu Tze, avagy Repülő ujjak formagyakorlat azon technikák közé tartozik, melyek alkalmasak arra is, hogy megölj vele valakit. Elég egy jó helyen elhelyezett ütés az ujjakkal és eltöröd ellenfeled gégéjét, kinyomod a szemét – magyarázom tovább. - Fontos szerepet kap a körlépés, ezért többször is előkerül. A technikákat jellemzi az egyszerűség és a hatékonyság, amelyek már csírájában fojtják el az ellenfél támadását. A Biu Tze forma a technikái segítségével bármely támadásra a leghatásosabb és legegyszerűbb választ adja. A Biu Tze nyolc részben tanítja a főként támadótechnikákat, amelyeket mesterjelöltek és mesterek tanulhatják – árulom el neki, ám még mindig nem tetszik az, hogy ennyire le van lombozva. - A támadótechnikákat a test minden részével, ujjak, kézél, könyök, végrehajtjuk. A közelharcban az egyik leginkább használható támadótechnika a könyökös, amelyeknek három változatát mutatja a formagyakorlat első három része – fejezem be a mozdulatsort és újra alapállásba helyezkedem, megvárva, míg ő is így tesz, s ismét elkezdjük lassan a formagyakorlat mozdulatait. - Valami baj van? - kérdezem meg miközben tovább edzünk.
- Nem. - S látom rajta, hogy próbál mosolyogni, de nem sikerül neki. - Csak túlfeszül bennem pár érzés és másképp csapódik le, mint ahogy normálisan kéne - mondja el végül.
- Normálisan hogy kellene? - kérdezem meg őszintén, miközben újra visszarendelem magunkat alapállásba és kezdjük elölről az egészet. - Ha úgy érzed, szólj, Asame szerintem nem fog megharagudni, ha a vadonatúj fabábút te végzed ki – mosolygok rá.
- Nem tudom, külső szemlélő számára mennyire érezhető, de éles váltásokkal válaszolok... hol ingerülten, hol komolyan vagy semlegesen, hol fellelkesülve - magyarázza a gyakorlat közben. - Normálisan úgy kéne, hogy megcsinálom, amit akarok és akkor nem feszít szét, de erre nem igazán van lehetőségem, szóval marad az, hogy korlátozom magam, a korlátozás viszont felbosszant. Ez egy frankó öngerjesztő folyamat, de az úszás vagy a hangos zene általában megnyugtat. És persze az edzés - teszi hozzá elvigyorodva. - Nem akarok goromba vagy durva lenni, szóval, ha sikerült, bocsánatot kérek érte. Egyébként a rombolás semmilyen mértékben nem nyugtat meg, még akkor sem, ha pótolható vagy értéktelen, amit tönkrevágok. A legutóbbi áldozatom egy szép üvegasztal volt és egy kőből faragott, asszem, elefánt, és marha bűntudatom van még mindig, hogy annyi mindkettőnek - árulja el kínosan, kissé elvörösödve.
- Akkor most mindkettőnknek az az előnyös, ha az a fabábú életben marad, míg Asame nem határoz másképp – kacsintok rá. - Mivel akadályozott meg a cselekvésben? - kérdezem meg, miután újabb mozdulatokat kezdek el mutatni neki, még mindig lassan, hogy legyen ideje lekövetni őket pontosan. - Vagy inkább mit tett, ami miatt úgy döntöttél, nem teszed meg azt, amit akarsz?
- Semmit - válaszol könnyedén, de egy zavart mosoly suhan át az arcán közben. - Én döntöttem így - teszi hozzá komoly képpel. - Még Asame sem tud korlátozni – folytatja tovább. - Ha valamit a fejembe veszek, vagyis ha valamit akarok, csak fizikai síkon lehetnek akadályaim, de azokat is idővel leküzdöm. Nem számít, hogy magamra kell gyújtanom a házat, mert amíg oltják a tüzet, el tudok slisszolni. Nem vagyok lebeszélhető sem, maximum úgy csinálok, mintha meggyőztek volna, aztán kerítek rá alkalmat, hogy megvalósítsam, amit akarok. Az észérvek sem mindig hatnak. Nem azért, mert annyira hülye lennék, hogy nem látom be, hogy baromság, amit akarok, hanem mert annyira akarom, hogy nem érdekel, hogy baromság - vallja be őszintén.
- Ez néha hasznos, néha pedig a legnagyobb ellenségeddé válhat – mondom neki komolyan. - Mellesleg ez a mentalitás nekem nagyon is ismerős... - árulom el elmosolyodva. - Kettőt találhatsz, kire gondolok - dobom oda neki a labdát, miközben még mindig csináljuk, de most már a teljes formagyakorlatot végigvesszük, újra és újra. Asame is hasonlóan gondolkodott gyerekként is és kamaszként is. A „csakazértis” korszaka merőben kemény pillanatokat szerzett nekünk. Mindegy volt, milyen verést kap érte, érvényre juttatta az akaratát az apjával szemben, pont leszarta, hogy ezért napokig mozogni alig bír majd. Végül rájött, hogy nem mindig az az előnyös számára, ha a saját feje után megy, mert abba előbb-utóbb akár bele is halhat, ő pedig mindig ragaszkodott az életéhez. Szerette, akármilyen szar is volt a gyerekkora.
- Tisztában vagyok vele és igen, tőle ismerős - mosolyodik el némi büszkeséggel a szemeiben. - Nem az a baj, ha hülyeséget csinálsz, még csak nem is az, ha tudatában vagy annak, hogy mi van, hanem az, ha nem számolsz a következményekkel - mondja ki még mindig büszkén mosolyogva. - Alapvetően hajlamos vagyok vakmerőségre, ezért jobbnak látta, ha fegyvert kovácsol belőle a számomra, szóval van a tarsolyomban pár ilyen kellemes meglepi - árulja el most már vadalmavigyorral.
- Még ebben is hasonlítotok – nevetem el magam most már, mert tényleg. - Asame is magasról szart az alkotmányra annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy az apja képes lett volna őt akár agyon is verni, ha a pici fiacskája nem úgy ugrál, ahogy ő fütyül. És persze nem tette, nagyon sokáig nem. Sokszor verte meg őt az öreg Seichirou és nem egyszer olyannyira, hogy napokig nem tudott mozdulni Asame. A mai napig viseli a nyomait ezeknek... - árulom el neki őszintén. - Az elsőt akkor kapta, mikor ellenszegülve apja akaratának ő tényleg majdnem magára gyújtotta a házat. Már nem tudom, mit akart elérni, de remek tábortüzet rakott a szobája közepén pár festményből. Persze az öreg ezt nem díjazta annyira... Akkor még én is azt hittem, hogy ott helyben veri agyon őt az idős yakuza. A testőrei fogták le, hogy hagyja abba - mesélem el neki, miközben megint elölről kezdjük el a formagyakorlatot, de már kicsit dinamikusabban, mint eddig, Deon azonban a kijelentésemen felvonja a szemöldökét.
- Mármint... nem Asamétól tanultam a vakmerőséget fegyverként alkalmazni - kezd zavarba jönni. - Rajta és ellene csak alkalmaztam, és ez volt a mázlim - teszi hozzá, s ahogy folytatom tovább, látom rajta, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát. - Akihito... jobban szeretném, ha ezekről a dolgokról nem beszélnél nekem - vallja be végül őszintén, mi okozott nála most gondot. - Nem azért, mert nem akarok tudni róluk, hanem mert ezek olyasmik, amiket Asame elmond, ha el akarja mondani - magyarázza is meg csendesen nekem. Ebben egyetértek vele, azonban a mi múltunk annyira közös Asaméval, hogy nehéz külön kezelni a kettőt. Mert akkor is ott voltam nála, ott álltam az ágya mellett, miközben könyörögtem az apjának, hogy hagyja abba, amit csinál, s mikor napokig ápoltam őt, mert mozdulni nem bírt. Ezeket bármennyire is szeretném különválasztani, nem lehet.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem tőle tanultad – mosolyodom el. - Csak megjegyeztem, hogy ebben is hasonlítotok valahol, annak ellenére, hogy Asame a sokadik alkalom után rájött, jobban jár, ha néha enged - mondom kimérten. - Tiszteletben tartom, amit kérsz, nehéz azonban mást említeni ilyen dolgokkal kapcsolatban, hiszen együtt nőttünk fel. Én csak aludni jártam haza, már amikor nem Asaménál lógtam még este is – osztom meg vele - és számtalanszor néztem végig tehetetlenül, ahogy megtörténnek vele az előbb felvázolt dolgok. De térjünk vissza az edzéshez. Hidd el, nem áll szándékomban kiadni őt semmilyen formában, de vannak dolgok, amiknél ezek elkerülhetetlenek... - mosolyodom el végül, és Deonhoz lépve kérem őt arra, hogy kezdje el a formagyakorlatot nélkülem, s mikor ront vagy megakad, segítek neki tovább folytatni, kijavítom a hibát és hagyom, hogy ráérezzen az egészre ismét többször elismételtetve vele a gyakorlatot.
- Egyszer Tatsuki is megjegyezte, hogy ami eltörik, az túl kemény volt, nem bírt meghajolni... Köbö ezzel az egy mondattal olyan durván betalált, hogy az kegyetlen - magyarázza csendesen. - Sehogy sem értettem, a bőröm miért nem nyúzták le a töréskor, míg a csontjaim ripityára törtek. Hát így... nem tudok engedni. De tanulok - teszi hozzá elmosolyodva. - Asaméval rengeteg mindenben hasonlítunk és ez baromira bejön - árulja el vigyorogva. - Nagyon vicces, mikor ugyanarról beszélünk, csak máshonnan közelítjük meg, ugyanazt akarjuk, csak másképp fogalmazzuk meg, meg ilyenek. Tudom, hogy nem adnád ki Asamét, és az sem ért váratlanul, amit elmondtál, csak... érted - zárja végül le ezzel a szóval a mondatot.
- Értem – felelem röviden, s megint csak elismételtetem vele a formagyakorlatot. Egyre kevesebbet ront és egyre dinamikusabbá válnak mozdulatai. - Nagyon jó, még egyszer – kérem őt újra. – Tudod, miért kezdtem el tanítani annak idején? - kérdezem meg csendesen, miközben figyelem, ahogy csinálja a gyakorlatot. - Asaméval gyerekként rengeteg idézetet keresgettünk és magoltunk be. Valahol a mániájává vált a buddhista dolgok követése, az olyan dolgok megtartása, mint az anyjától kapott medálon szereplő idézet is, amik persze csak erősítették őt, és vele együtt én is tanultam dolgokból. Nem apám akaratát követtem akkor, mikor átvettem tőle a dojot, hanem a sajátomat. Eszembe jutott az a buddhista közmondás, amit Asaméval találtunk anno, miszerint: „Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.”. Az én kincsem az a tudás, melyet a harcművészetek révén szereztem meg - árulom el neki. - Ha megtartom magamnak, ellenszegülve apám akaratának, talán tönkretettem volna. És Asame ugyanígy él. Az ő kincse a tradíciókban rejlik, azokban a hagyományokban és tudásban, melyeket hosszú évek alatt sajátított el. Hasonlók miatt tanulta meg a fájdalom kizárását is. Szintén egy közmondás szolgáltatta az alapját: "A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.". És Asame választott. Gyűlöli a fájdalomcsillapítókat, mert valahol minden ilyen szer drog, viszont ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni, szüksége van arra, hogy a fájdalom ne terelje el a gondolatait, a figyelmét. Ez főként a harcban előnyös számára. Hiába sérül meg, órákig képes elnyomni a fájdalmat magában, de ezt már láthattad tőle – mosolyodom el. - Valamit azonban mindenképpen tudnod kell vele kapcsolatban és ezt azért árulom el neked, mert ő maga sincs tisztában ezzel, ezért nem fogod tőle hallani, de ha mellette maradsz és vele élsz, tudnod kell – jelentem ki komolyan. - Asame azzal, hogy megtanulta kizárni a fájdalmat, magát ejtette csapdába – kezdek bele. - Ösztönössé vált a számára mindez. Ha valami fáj, elnyomja, ha túl erősen, akkor is tompít rajta. Ugyanez van vele most is. Az, amire ő azt mondja, jól van, koránt sincs mindig úgy. Ahogy most sem. Gondolom, feltűnt, hogy úgy viselkedett, mintha semmi baja nem lenne, mindez azért van, mert működik benne ez az ösztönné fejlesztett fájdalomkizárás. Pocsékul van – jelentem ki. - És még napokig pocsékul lesz. Nem fog belázasodni, de a folyamatos önkontroll miatt, amit a tudatalattija végez, fáradékonyabb lesz sokkal, ezért is fontos, hogy még ágyban maradjon, ameddig lehet. Nekem is beletartott egy kis időbe, míg erre rájöttem, csodáltam azért, hogy két nap alatt talpra állt bármiből annyi következménnyel, hogy hamar elfáradt, hamarabb, mint normális esetben... - mosolyodom el. - Csináld meg még egyszer – kérem Deont mosolyogva, s már én is csinálom vele újra a formagyakorlatot, a kölyök pedig hibátlanul teljesít. - Nagyszerű – dicsérem meg. - Akkor nézzük a másikat – állok elé felkészülve egy újabb gyakorlat, a Chi Sau bemutatására.
- Mit szólnál, ha ma megtanulnánk egy-két komolyabb technikát? - kérdezem meg tőle mosolyogva. Nekem ez már alapjáraton is megy, s talán sikerül kiderítenem, mi bántja Deont ennyire.
- Örülnék neki - válaszol őszintén és egy halvány mosoly jelenik meg az arcán.
- Rendben van – válaszolom neki. - Akkor először az alapállást vegyük fel – kérem őt, s amint ez megtörténik, kicsit igazítok rajta, majd beállva elé, lassan elkezdem mutatni neki, mit csináljon folyamatosan bevárva őt a mozdulattal. - Ez a harmadik formagyakorlat a Wing Tsunban – magyarázom, miközben tovább folytatom a gyakorlatot mozdulatról mozdulatra, megvárva, hogy lekövesse azt. Ha valami nem megy, újra megismétlem, és így haladunk lassan a technika elsajátításával. - A Biu Tze, avagy Repülő ujjak formagyakorlat azon technikák közé tartozik, melyek alkalmasak arra is, hogy megölj vele valakit. Elég egy jó helyen elhelyezett ütés az ujjakkal és eltöröd ellenfeled gégéjét, kinyomod a szemét – magyarázom tovább. - Fontos szerepet kap a körlépés, ezért többször is előkerül. A technikákat jellemzi az egyszerűség és a hatékonyság, amelyek már csírájában fojtják el az ellenfél támadását. A Biu Tze forma a technikái segítségével bármely támadásra a leghatásosabb és legegyszerűbb választ adja. A Biu Tze nyolc részben tanítja a főként támadótechnikákat, amelyeket mesterjelöltek és mesterek tanulhatják – árulom el neki, ám még mindig nem tetszik az, hogy ennyire le van lombozva. - A támadótechnikákat a test minden részével, ujjak, kézél, könyök, végrehajtjuk. A közelharcban az egyik leginkább használható támadótechnika a könyökös, amelyeknek három változatát mutatja a formagyakorlat első három része – fejezem be a mozdulatsort és újra alapállásba helyezkedem, megvárva, míg ő is így tesz, s ismét elkezdjük lassan a formagyakorlat mozdulatait. - Valami baj van? - kérdezem meg miközben tovább edzünk.
- Nem. - S látom rajta, hogy próbál mosolyogni, de nem sikerül neki. - Csak túlfeszül bennem pár érzés és másképp csapódik le, mint ahogy normálisan kéne - mondja el végül.
- Normálisan hogy kellene? - kérdezem meg őszintén, miközben újra visszarendelem magunkat alapállásba és kezdjük elölről az egészet. - Ha úgy érzed, szólj, Asame szerintem nem fog megharagudni, ha a vadonatúj fabábút te végzed ki – mosolygok rá.
- Nem tudom, külső szemlélő számára mennyire érezhető, de éles váltásokkal válaszolok... hol ingerülten, hol komolyan vagy semlegesen, hol fellelkesülve - magyarázza a gyakorlat közben. - Normálisan úgy kéne, hogy megcsinálom, amit akarok és akkor nem feszít szét, de erre nem igazán van lehetőségem, szóval marad az, hogy korlátozom magam, a korlátozás viszont felbosszant. Ez egy frankó öngerjesztő folyamat, de az úszás vagy a hangos zene általában megnyugtat. És persze az edzés - teszi hozzá elvigyorodva. - Nem akarok goromba vagy durva lenni, szóval, ha sikerült, bocsánatot kérek érte. Egyébként a rombolás semmilyen mértékben nem nyugtat meg, még akkor sem, ha pótolható vagy értéktelen, amit tönkrevágok. A legutóbbi áldozatom egy szép üvegasztal volt és egy kőből faragott, asszem, elefánt, és marha bűntudatom van még mindig, hogy annyi mindkettőnek - árulja el kínosan, kissé elvörösödve.
- Akkor most mindkettőnknek az az előnyös, ha az a fabábú életben marad, míg Asame nem határoz másképp – kacsintok rá. - Mivel akadályozott meg a cselekvésben? - kérdezem meg, miután újabb mozdulatokat kezdek el mutatni neki, még mindig lassan, hogy legyen ideje lekövetni őket pontosan. - Vagy inkább mit tett, ami miatt úgy döntöttél, nem teszed meg azt, amit akarsz?
- Semmit - válaszol könnyedén, de egy zavart mosoly suhan át az arcán közben. - Én döntöttem így - teszi hozzá komoly képpel. - Még Asame sem tud korlátozni – folytatja tovább. - Ha valamit a fejembe veszek, vagyis ha valamit akarok, csak fizikai síkon lehetnek akadályaim, de azokat is idővel leküzdöm. Nem számít, hogy magamra kell gyújtanom a házat, mert amíg oltják a tüzet, el tudok slisszolni. Nem vagyok lebeszélhető sem, maximum úgy csinálok, mintha meggyőztek volna, aztán kerítek rá alkalmat, hogy megvalósítsam, amit akarok. Az észérvek sem mindig hatnak. Nem azért, mert annyira hülye lennék, hogy nem látom be, hogy baromság, amit akarok, hanem mert annyira akarom, hogy nem érdekel, hogy baromság - vallja be őszintén.
- Ez néha hasznos, néha pedig a legnagyobb ellenségeddé válhat – mondom neki komolyan. - Mellesleg ez a mentalitás nekem nagyon is ismerős... - árulom el elmosolyodva. - Kettőt találhatsz, kire gondolok - dobom oda neki a labdát, miközben még mindig csináljuk, de most már a teljes formagyakorlatot végigvesszük, újra és újra. Asame is hasonlóan gondolkodott gyerekként is és kamaszként is. A „csakazértis” korszaka merőben kemény pillanatokat szerzett nekünk. Mindegy volt, milyen verést kap érte, érvényre juttatta az akaratát az apjával szemben, pont leszarta, hogy ezért napokig mozogni alig bír majd. Végül rájött, hogy nem mindig az az előnyös számára, ha a saját feje után megy, mert abba előbb-utóbb akár bele is halhat, ő pedig mindig ragaszkodott az életéhez. Szerette, akármilyen szar is volt a gyerekkora.
- Tisztában vagyok vele és igen, tőle ismerős - mosolyodik el némi büszkeséggel a szemeiben. - Nem az a baj, ha hülyeséget csinálsz, még csak nem is az, ha tudatában vagy annak, hogy mi van, hanem az, ha nem számolsz a következményekkel - mondja ki még mindig büszkén mosolyogva. - Alapvetően hajlamos vagyok vakmerőségre, ezért jobbnak látta, ha fegyvert kovácsol belőle a számomra, szóval van a tarsolyomban pár ilyen kellemes meglepi - árulja el most már vadalmavigyorral.
- Még ebben is hasonlítotok – nevetem el magam most már, mert tényleg. - Asame is magasról szart az alkotmányra annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy az apja képes lett volna őt akár agyon is verni, ha a pici fiacskája nem úgy ugrál, ahogy ő fütyül. És persze nem tette, nagyon sokáig nem. Sokszor verte meg őt az öreg Seichirou és nem egyszer olyannyira, hogy napokig nem tudott mozdulni Asame. A mai napig viseli a nyomait ezeknek... - árulom el neki őszintén. - Az elsőt akkor kapta, mikor ellenszegülve apja akaratának ő tényleg majdnem magára gyújtotta a házat. Már nem tudom, mit akart elérni, de remek tábortüzet rakott a szobája közepén pár festményből. Persze az öreg ezt nem díjazta annyira... Akkor még én is azt hittem, hogy ott helyben veri agyon őt az idős yakuza. A testőrei fogták le, hogy hagyja abba - mesélem el neki, miközben megint elölről kezdjük el a formagyakorlatot, de már kicsit dinamikusabban, mint eddig, Deon azonban a kijelentésemen felvonja a szemöldökét.
- Mármint... nem Asamétól tanultam a vakmerőséget fegyverként alkalmazni - kezd zavarba jönni. - Rajta és ellene csak alkalmaztam, és ez volt a mázlim - teszi hozzá, s ahogy folytatom tovább, látom rajta, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát. - Akihito... jobban szeretném, ha ezekről a dolgokról nem beszélnél nekem - vallja be végül őszintén, mi okozott nála most gondot. - Nem azért, mert nem akarok tudni róluk, hanem mert ezek olyasmik, amiket Asame elmond, ha el akarja mondani - magyarázza is meg csendesen nekem. Ebben egyetértek vele, azonban a mi múltunk annyira közös Asaméval, hogy nehéz külön kezelni a kettőt. Mert akkor is ott voltam nála, ott álltam az ágya mellett, miközben könyörögtem az apjának, hogy hagyja abba, amit csinál, s mikor napokig ápoltam őt, mert mozdulni nem bírt. Ezeket bármennyire is szeretném különválasztani, nem lehet.
- Tisztában vagyok vele, hogy nem tőle tanultad – mosolyodom el. - Csak megjegyeztem, hogy ebben is hasonlítotok valahol, annak ellenére, hogy Asame a sokadik alkalom után rájött, jobban jár, ha néha enged - mondom kimérten. - Tiszteletben tartom, amit kérsz, nehéz azonban mást említeni ilyen dolgokkal kapcsolatban, hiszen együtt nőttünk fel. Én csak aludni jártam haza, már amikor nem Asaménál lógtam még este is – osztom meg vele - és számtalanszor néztem végig tehetetlenül, ahogy megtörténnek vele az előbb felvázolt dolgok. De térjünk vissza az edzéshez. Hidd el, nem áll szándékomban kiadni őt semmilyen formában, de vannak dolgok, amiknél ezek elkerülhetetlenek... - mosolyodom el végül, és Deonhoz lépve kérem őt arra, hogy kezdje el a formagyakorlatot nélkülem, s mikor ront vagy megakad, segítek neki tovább folytatni, kijavítom a hibát és hagyom, hogy ráérezzen az egészre ismét többször elismételtetve vele a gyakorlatot.
- Egyszer Tatsuki is megjegyezte, hogy ami eltörik, az túl kemény volt, nem bírt meghajolni... Köbö ezzel az egy mondattal olyan durván betalált, hogy az kegyetlen - magyarázza csendesen. - Sehogy sem értettem, a bőröm miért nem nyúzták le a töréskor, míg a csontjaim ripityára törtek. Hát így... nem tudok engedni. De tanulok - teszi hozzá elmosolyodva. - Asaméval rengeteg mindenben hasonlítunk és ez baromira bejön - árulja el vigyorogva. - Nagyon vicces, mikor ugyanarról beszélünk, csak máshonnan közelítjük meg, ugyanazt akarjuk, csak másképp fogalmazzuk meg, meg ilyenek. Tudom, hogy nem adnád ki Asamét, és az sem ért váratlanul, amit elmondtál, csak... érted - zárja végül le ezzel a szóval a mondatot.
- Értem – felelem röviden, s megint csak elismételtetem vele a formagyakorlatot. Egyre kevesebbet ront és egyre dinamikusabbá válnak mozdulatai. - Nagyon jó, még egyszer – kérem őt újra. – Tudod, miért kezdtem el tanítani annak idején? - kérdezem meg csendesen, miközben figyelem, ahogy csinálja a gyakorlatot. - Asaméval gyerekként rengeteg idézetet keresgettünk és magoltunk be. Valahol a mániájává vált a buddhista dolgok követése, az olyan dolgok megtartása, mint az anyjától kapott medálon szereplő idézet is, amik persze csak erősítették őt, és vele együtt én is tanultam dolgokból. Nem apám akaratát követtem akkor, mikor átvettem tőle a dojot, hanem a sajátomat. Eszembe jutott az a buddhista közmondás, amit Asaméval találtunk anno, miszerint: „Valójában semmit sem birtokolsz, csak őrzöl egy darabig. S ha képtelen vagy továbbadni azokat, akkor azok birtokolnak téged. Bármi legyen is a kincsed, úgy tartsd a markodban, mintha vizet tartanál. Mert ha megszorítod, eltűnik. Ha kisajátítod, tönkreteszed. Tartsd szabadon és örökre a tiéd marad.”. Az én kincsem az a tudás, melyet a harcművészetek révén szereztem meg - árulom el neki. - Ha megtartom magamnak, ellenszegülve apám akaratának, talán tönkretettem volna. És Asame ugyanígy él. Az ő kincse a tradíciókban rejlik, azokban a hagyományokban és tudásban, melyeket hosszú évek alatt sajátított el. Hasonlók miatt tanulta meg a fájdalom kizárását is. Szintén egy közmondás szolgáltatta az alapját: "A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választás dolga.". És Asame választott. Gyűlöli a fájdalomcsillapítókat, mert valahol minden ilyen szer drog, viszont ahhoz, hogy tisztán tudjon gondolkodni, szüksége van arra, hogy a fájdalom ne terelje el a gondolatait, a figyelmét. Ez főként a harcban előnyös számára. Hiába sérül meg, órákig képes elnyomni a fájdalmat magában, de ezt már láthattad tőle – mosolyodom el. - Valamit azonban mindenképpen tudnod kell vele kapcsolatban és ezt azért árulom el neked, mert ő maga sincs tisztában ezzel, ezért nem fogod tőle hallani, de ha mellette maradsz és vele élsz, tudnod kell – jelentem ki komolyan. - Asame azzal, hogy megtanulta kizárni a fájdalmat, magát ejtette csapdába – kezdek bele. - Ösztönössé vált a számára mindez. Ha valami fáj, elnyomja, ha túl erősen, akkor is tompít rajta. Ugyanez van vele most is. Az, amire ő azt mondja, jól van, koránt sincs mindig úgy. Ahogy most sem. Gondolom, feltűnt, hogy úgy viselkedett, mintha semmi baja nem lenne, mindez azért van, mert működik benne ez az ösztönné fejlesztett fájdalomkizárás. Pocsékul van – jelentem ki. - És még napokig pocsékul lesz. Nem fog belázasodni, de a folyamatos önkontroll miatt, amit a tudatalattija végez, fáradékonyabb lesz sokkal, ezért is fontos, hogy még ágyban maradjon, ameddig lehet. Nekem is beletartott egy kis időbe, míg erre rájöttem, csodáltam azért, hogy két nap alatt talpra állt bármiből annyi következménnyel, hogy hamar elfáradt, hamarabb, mint normális esetben... - mosolyodom el. - Csináld meg még egyszer – kérem Deont mosolyogva, s már én is csinálom vele újra a formagyakorlatot, a kölyök pedig hibátlanul teljesít. - Nagyszerű – dicsérem meg. - Akkor nézzük a másikat – állok elé felkészülve egy újabb gyakorlat, a Chi Sau bemutatására.
359.
Akihito
Visszatérek a szobába és csak jelzek Ryuunak, hogy minden rendben van, aki összeszedve a mosatlanokat távozik végül. Gondolom, ő is beszélni akar a Deon mellé adott testőrrel, így hagyom, hogy tegye a dolgát. Visszaülök Asame mellé és ismét elvéve a tégelyt kenek a krémből sebére. Nem is ő lenne, ha megint nem morogná meg a dolgot, én meg pont leszarom, hogy mennyire zavarja az, hogy büdös a cucc.
- Mit szervezkedtek Ryuuval? - kérdezi meg csendesen, még mindig lehunyt szemmel. Hogy én hogy utálom, mikor ennyire odafigyel mindenre, komolyan...! Meg tudnám fojtani egy kanál vízben.
- Kértem tőle pár dolgot, hogy szereztesse be. Rendbe hozlak, mert Takashi szarjai ki fognak készíteni – mondom neki komolyan. - És nem érdekel a nyavalygásod sem, hogy büdös ez a szar, mert nem fogja senki elviselni azt, ha lázasan itt vergődsz nekik, főleg nem Deon. Csak egy tizenhét éves kölyök, de bármennyire is erős, ez neki is sok lenne látványnak, főleg, hogy odavan érted, úgyhogy örülnék, ha a fogad összeszorítva tűrnél kivételesen – parancsolok rá kedvesen, de határozottan, hogy még eszébe se jusson tiltakozni.
- Tudom, hogy aggódik – mondja komolyan és kinyitja szemeit. - Segíts feljebb ülni – kéri csendesen, így nem áll módomban megtiltani neki a dolgot. Nem is baj az, hogy nem fekszik, főleg a borogatással a teste körül, mert nem az a célunk, hogy tüdőgyulladást kapjon. - Nem is akarom, hogy aggódnia kelljen – teszi hozzá végül. - Tudod, hogy máskor már nem lehetett volna megállítani, bárki bármit mondott volna. Aki, nem akarom őt elveszíteni ilyen miatt – mondja csendesen. Rég beszélgettünk ennyire bizalmasan. Utoljára akkor, mikor Tatsuoról beszélt. Akkor annyira boldog volt, vidáman mesélte el nekem, mi történt köztük, kérdezett, segítséget kért, mert neki is új volt a dolog, aztán mikor az apja lelőtte Tatsuot, mintha hirtelen kicserélték volna őt. Már nem beszélt nekem sem semmiről, hiába kérdeztem, elutasította a válaszadást. - Aznap... mikor eldördült a lövés... megijedtem. Életemben talán először féltem attól, hogy most vége mindennek, hogy most én leszek az, akit lelőnek úgy, mint apám lőtte le Tatsuot és megint csak elvesztem a számomra fontos embert... - vallja meg csendesen, én pedig megfogom kezét. - Nem akarom elveszíteni a kölyköt - mondja határozottan.
- Nem fogod – jelentem ki, mintha biztos lennék abban, hogy attól, hogy ezt ki mondom, úgy is lesz, de mást nem tudok, mint biztatni, mert ha valaki, akkor én látom, mennyire változik a fiú mellett és hogy lassan kapunk vissza mindnyájan abból az Asaméból, aki volt, és aki így csak még erősebb és még félelmetesebbé fog válni az ellenfelei szemében.
- Mit szervezkedtek Ryuuval? - kérdezi meg csendesen, még mindig lehunyt szemmel. Hogy én hogy utálom, mikor ennyire odafigyel mindenre, komolyan...! Meg tudnám fojtani egy kanál vízben.
- Kértem tőle pár dolgot, hogy szereztesse be. Rendbe hozlak, mert Takashi szarjai ki fognak készíteni – mondom neki komolyan. - És nem érdekel a nyavalygásod sem, hogy büdös ez a szar, mert nem fogja senki elviselni azt, ha lázasan itt vergődsz nekik, főleg nem Deon. Csak egy tizenhét éves kölyök, de bármennyire is erős, ez neki is sok lenne látványnak, főleg, hogy odavan érted, úgyhogy örülnék, ha a fogad összeszorítva tűrnél kivételesen – parancsolok rá kedvesen, de határozottan, hogy még eszébe se jusson tiltakozni.
- Tudom, hogy aggódik – mondja komolyan és kinyitja szemeit. - Segíts feljebb ülni – kéri csendesen, így nem áll módomban megtiltani neki a dolgot. Nem is baj az, hogy nem fekszik, főleg a borogatással a teste körül, mert nem az a célunk, hogy tüdőgyulladást kapjon. - Nem is akarom, hogy aggódnia kelljen – teszi hozzá végül. - Tudod, hogy máskor már nem lehetett volna megállítani, bárki bármit mondott volna. Aki, nem akarom őt elveszíteni ilyen miatt – mondja csendesen. Rég beszélgettünk ennyire bizalmasan. Utoljára akkor, mikor Tatsuoról beszélt. Akkor annyira boldog volt, vidáman mesélte el nekem, mi történt köztük, kérdezett, segítséget kért, mert neki is új volt a dolog, aztán mikor az apja lelőtte Tatsuot, mintha hirtelen kicserélték volna őt. Már nem beszélt nekem sem semmiről, hiába kérdeztem, elutasította a válaszadást. - Aznap... mikor eldördült a lövés... megijedtem. Életemben talán először féltem attól, hogy most vége mindennek, hogy most én leszek az, akit lelőnek úgy, mint apám lőtte le Tatsuot és megint csak elvesztem a számomra fontos embert... - vallja meg csendesen, én pedig megfogom kezét. - Nem akarom elveszíteni a kölyköt - mondja határozottan.
- Nem fogod – jelentem ki, mintha biztos lennék abban, hogy attól, hogy ezt ki mondom, úgy is lesz, de mást nem tudok, mint biztatni, mert ha valaki, akkor én látom, mennyire változik a fiú mellett és hogy lassan kapunk vissza mindnyájan abból az Asaméból, aki volt, és aki így csak még erősebb és még félelmetesebbé fog válni az ellenfelei szemében.
358.
Akihito
Asame légzése lassan egyenletessé válik, talán sikerült megint elaludnia, vagy csak meditál, nem kockáztatom meg, hogy esetleg felzaklassam, így felkelek az ágyról. Ryuunak azt mondom, hogy elugrom egyet telefonálni, miközben fejemmel egyértelműen jelzek neki, hogy jöjjön az ajtóhoz. Kilépek rajta, ő pedig megáll ott magára húzva az ajtót, inkább fedezéknek szánva, mint annak, hogy elkerülje, hogy bárki benézzen Asamehoz.
- A kapcsolatom hívott – kezdek bele nagyon halkan, mert nem akarom, hogy Asame bárminek is a fültanúja legyen. - Lux talált kiskaput arra, hogy Deonnal találkozzon, még nem hívtak, hogy mi van, de két emberem van ott a helyszínen. Deon mellett láttak két testőrt, egy harmadik távolabb volt tőle és volt ott még pár alvilági figura a környéken. Deonnak mi köze az alvilághoz? - kérdezek rá, mert ahhoz, hogy ne legyen semmi, túl sokan őrizték a kölyköt.
- A pirszingesének, Tatsukinak az emberei – mondja csendesen. - Tatsuki vigyáz Deonra, mióta Asame az ágyat nyomja, mellesleg informátorként sokat segített Asaménak, mikor kellett. Asame többet tud mondani neked erről, de egyelőre a mi oldalunkon áll – mondja kimérten, mire bólintok.
- Felhívom az embereim, hogy mi van, aztán tájékoztatlak, hogy kell-e nekik segítség. Asaménak pedig egy szót se egyelőre! Nem fogom tudni visszafogni, ha ezt megneszeli...
- A kapcsolatom hívott – kezdek bele nagyon halkan, mert nem akarom, hogy Asame bárminek is a fültanúja legyen. - Lux talált kiskaput arra, hogy Deonnal találkozzon, még nem hívtak, hogy mi van, de két emberem van ott a helyszínen. Deon mellett láttak két testőrt, egy harmadik távolabb volt tőle és volt ott még pár alvilági figura a környéken. Deonnak mi köze az alvilághoz? - kérdezek rá, mert ahhoz, hogy ne legyen semmi, túl sokan őrizték a kölyköt.
- A pirszingesének, Tatsukinak az emberei – mondja csendesen. - Tatsuki vigyáz Deonra, mióta Asame az ágyat nyomja, mellesleg informátorként sokat segített Asaménak, mikor kellett. Asame többet tud mondani neked erről, de egyelőre a mi oldalunkon áll – mondja kimérten, mire bólintok.
- Felhívom az embereim, hogy mi van, aztán tájékoztatlak, hogy kell-e nekik segítség. Asaménak pedig egy szót se egyelőre! Nem fogom tudni visszafogni, ha ezt megneszeli...
357.
Akihito
Asame kezd egyre jobb színben lenni és egyre könnyebben beszél is, de fáradt, így arra kérem, próbáljon meg pihenni, miközben még mindig hűtöm arcát a nedves törülközővel. Lehunyja szemét, és kivételesen hallgat is rám. Mit meg nem adnék azért, ha ezt sűrűbben is megtenné, de komolyan...!
Ekkor megszólal a telefonom. Az egyik informátorom az, így minden hezitálás nélkül veszem fel a készüléket. Nem szólok semmit bele, gyorsan elhadarja, amit tudnom kell. Lux elment a kölyök szüleinek házához. Ráadásul Deon éppen ott van és tárgyalnak. Fantasztikus. Ezt az infót előbb is leközölhette volna.
- Hányan vagytok ott? - kérdezem komolyan, mire azonnal megkapom a választ, hogy ketten, de azt is elmondja, hogy mások is vannak ott, szintén alvilágiak, de nem Luxnak dolgoznak. Meghallgatom az infókat, majd kinyomom a telefont és Ryuura pillantok. Asame persze nem bírja ki szó nélkül és rákérdez, mi történt. Na most légy észnél, Aki, különben készítheted a szíjakat Asaménak, hogy itt tartsd őt! - A tanítványaim voltak. Késik a segédedző – jelentem ki komolyan. Valahogy beszélnem kéne Ryuuval, de amíg Asame ennyire fülel, esélyem sincs. Oké, nincs altató kéznél véletlenül?
Asame kezd egyre jobb színben lenni és egyre könnyebben beszél is, de fáradt, így arra kérem, próbáljon meg pihenni, miközben még mindig hűtöm arcát a nedves törülközővel. Lehunyja szemét, és kivételesen hallgat is rám. Mit meg nem adnék azért, ha ezt sűrűbben is megtenné, de komolyan...!
Ekkor megszólal a telefonom. Az egyik informátorom az, így minden hezitálás nélkül veszem fel a készüléket. Nem szólok semmit bele, gyorsan elhadarja, amit tudnom kell. Lux elment a kölyök szüleinek házához. Ráadásul Deon éppen ott van és tárgyalnak. Fantasztikus. Ezt az infót előbb is leközölhette volna.
- Hányan vagytok ott? - kérdezem komolyan, mire azonnal megkapom a választ, hogy ketten, de azt is elmondja, hogy mások is vannak ott, szintén alvilágiak, de nem Luxnak dolgoznak. Meghallgatom az infókat, majd kinyomom a telefont és Ryuura pillantok. Asame persze nem bírja ki szó nélkül és rákérdez, mi történt. Na most légy észnél, Aki, különben készítheted a szíjakat Asaménak, hogy itt tartsd őt! - A tanítványaim voltak. Késik a segédedző – jelentem ki komolyan. Valahogy beszélnem kéne Ryuuval, de amíg Asame ennyire fülel, esélyem sincs. Oké, nincs altató kéznél véletlenül?
2011. szeptember 6., kedd
31.
Akihito
- Te, figyelj már, Ayako ennyire szarul főz? - kérdezem a kölyökhöz hajolva. - Vagy az öreglány megint összekeverte a pokrócot a csirkehússal? - kacsintok rá.
27.
Akihito
- Asaméval az a gond, hogy ő nem csak ugat, de harap is, és mindezt baromi jól csinálja – felelem őszintén. - Egészen addig ugat rád, míg elhiteti veled, hogy nem veszélyes, majd amikor a legkevésbé várod, beléd mar... Ilyen szempontból Asame kiszámíthatatlan. - Felnevetek a második kijelentésen, mert ezt talán még a kölyök sem gondolhatta komolyan. - Kölyökkora óta ismerem azt a fafejűt, ahogy te becézgeted. Hidd el, tudja jól, hogy nem tudom szétrúgni a seggét, és nem is akarom, csak egyszerűbb heccelni és folyton a vérét szívni. Asame rengeteget változott az évek során és nem is csodálom, kapott rendesen leckét, nem csak az élettől, de az apjától is – jelentem ki, de nem kívánom folytatni a témát tovább. Nem azért vagyok itt, hogy Asame magánéletét tálaljam ki, hanem hogy megnézzem, mire képes a kölyök. És távol tartsam őt a dolgozószobától, ahol most egy igazi fenevad tárgyal Asamével. Sok mindent köszönhetek neki, valahol mindig vigyáztunk egymásra, hiszen szinte együtt nőttünk fel... És mellettem volt, mikor kellett... - Én megvagyok – vigyorgom. - Egész jól megy a dojo szerencsére, nincs miért aggódnom. És Asame sokat segít, hogy ez így is maradjon... Na, de nem ezért jöttem. Szeretném látni, mit tudsz – vigyorgok rá. - Na ne ijedj meg, nem szándékozlak elverni, csak egy-két gyakorlatot akarok veled megcsináltatni, hogy lássam, mennyire vagy reménytelen – nevetek fel. - Asame nagyon komolyan gondolja, hogy tanít téged, de arra rohadtul nem válaszolt, hogy miért... Neked mondott valamit ezzel kapcsolatban netán?
26.
Akihito
- Egész jó állapotban vagy ahhoz képest, hogy azt hittem, Asame szétszed – vigyorgok a kölyökre őszintén. - Na, ne vágj már ilyen gyászos képet...! Csak nem befenyített? - kérdezem őszinte kíváncsisággal.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)