23.

Tatsuki

Különös érzés lehet yakuzának lenni, ezt a részét soha nem gondoltam végig. Nem mintha valaha annyira fel akartam volna vergődni magam közéjük, most mégis olyan érzetet kelt az, ahogy Shinji és Bakari közrefog, vigyáz rám, mintha egy kiöregedett tagja lennék annak a társadalomnak. Furcsa. Amíg csak a srác ugrált körbe, még nem volt ennyire feltűnő ez a vonatkozása, ám most, hogy állig fegyverben, észrevétlenül, de vérbeli testőrként vonul be velem a kávézóba, kedvem támad mosolyogni. Remekül is néz ki, jól áll neki a bőszárú, fekete, sokzsebes nadrág, amit felvett és a hosszú bőrkabát. Bakari is alkalomhoz illően öltözött, bő, világosbarna nadrágot, egy laza fekete pólót és a nadrághoz való, könnyű zakót vett fel. Ehhez képest igen egyszerűnek érzem magam, főleg, mert az én ruházatom nem rejt egyetlen fegyvert sem. Azon viszont meglepődöm, hogy a kölyök és a vérebe már itt vannak. Jó, fütyülőscukor mindkettőnek, azt hittem, késni fognak. Odaérve köszöntjük egymást, majd a túlbuzgó pincérnőtől kérünk egy-egy kávét mindhárman. Nem azért, mert nagyon kéne, inkább csak a látszat kedvéért. Shinji ezerszer finomabbat főz és a mennyiséggel sem csak kiszúrja az ember szemét. Míg kihozzák, felteszek pár kérdést a kölyöknek, amivel talán sikerül elérnem, hogy lenyugodjon, aztán belevetem magam a dolog lényegi részébe.

- Terveim szerint pofátlanul körbenézek Masaonál - jelentem ki. - Nem az otthona érdekel, még csak nem is a trükkje, amivel azelőtt rájön a vendége érkezésére, hogy az becsengetne hozzá, hanem a határai. Felmérem a keretet, amit aztán a beszélgetés során szétverek. - Eddig bevehető volt mindenki számára a meredekség, most jön az, aminél várom legalább Shinji lázongását. - A beszélgetést négyszemközt akarom vele megejteni, csak Bakari lehet ott, hogy megvizsgálja Masaot - jelentem ki.

- Egy egész sereggel rontasz neki a nyitott kapuknak, de a zártakat magad akarod áttörni - jegyzi meg színtelen hangon a testőr, majd rágyújt.

- Ennek mi értelmét látod? - kérdezi meg Jeremy.

- Ez egy gesztus. Formalitás. Ha azt akarom, hogy ő letegye a csatabárdot és a páncélt, nekem is meg kell tennem. És nekem kell kezdeményeznem - mondom. Teruki és Bakari szinte szakasztott ugyanazt az arckifejezést vágják, egyiküknek sem tetszik a tervem, mégis hallgatnak.

- Hát... Nem tudom. Nem hiszem, hogy veszélyes lenne, de ez kicsit meredek - ismeri el tűnődve a kölyök.

- Semmi meredek nincs benne, mert ha lenne is, Bakari bent lesz és egyenesbe fordítja a helyzetet - jelentem ki. - Kétlem, hogy bármelyikőtök megnyílna egy olyan szituációban, amikor az otthonába jön néhány idegen azzal a felszereléssel, amivel felszerelkeztetek és míg különféle vizsgálatokat végeznek el rajta, beszélne a problémáiról, ezért ezt tőle se várjátok el. - Ez még hármasban is necces lesz, de több az esély rá, mintha az egész banda ott ülne és lesné. Jeremy rábólint, ő elfogadja, bár a tetszését nem nyeri el, ahogy vérebe is tovább agyal, az enyém azonban láthatóan beletörődött, ami meglep. Nagyobb ellenállást vártam tőle a korábbi vitánk után, ám úgy fest, kitalált valamit. Shinji is hallgat, bár nem tudom eldönteni, hogy sikerült-e meggyőzni, vagy egyszerűen kihagyja a döntésem megvétózását. Nekem jó így, legalább senkivel sem kell percekig tartóan hadakoznom.


Miután eltüntettük a kikért nedűket, mind felállunk és átballagunk Masaohoz. Bakari elől, Shinji mögötte, utánam Jeremy, majd Teruki. Nem haladunk libasorban, csak mikor a kapun kell áthaladni, de akkor Bakarit érzem feszültté válni. Kevés olyan ember van, akit nem ismer ki és kevés olyan helyzet, amikor nincs is rá ideje. Ez egy kétes szituáció, bosszantja az, hogy még a csengőhöz sem nyúl, de már kitárul előtte az ajtó. Masao farmerben, mezítláb és könnyű, testhez álló, rövidujjú pólóban fogad minket, aprót biccent a társaságunknak, majd félreáll az útból és beenged. Nem látok rajta fegyvert, Shinji mégis előttem marad takarva tőle, ahogy Bakari sem nyugszik meg.

- Az utáid? - vonja kérdőre hidegen az eltakarítót.

- Ott vannak - biccent a nappali asztala felé, amelyen ott fekszik a két fegyver.

- Add oda Shinjinek! - utasítja. Ez is formalitás, Masao ezért sem hadakozik, igyekezve minél természetesebben viselkedni a két fegyverért megy, majd átnyújtja a srácnak. - A szálaid?

- Nincs nálam egy se - válaszol a kezeit feltartva, megmutatva őket. - Valamilyen lehetőleg fém ütköző nélkül csak az ujjaim tudom levágni velük, másban kárt tenni nem.

- Áruld el, honnan tudod előre, hogy valaki érkezik hozzád! - szólítja fel őt Bakari, mire Masao elmosolyodik és leengedi a kezeit.

- Tulajdonképpen nem lenne kötelező megtennem, mivel ez rátok semmilyen hatással sincs, de ha ez megnyugtat... A levegő páratartalma és hőmérséklete változik meg hirtelen, de olyan kis mértékben, amelyet más nem vesz észre. A kabátoknak ott van fogas, a cipőiteket meg vegyétek le - kér meg minket. Közvetlenebb lett, tehát úgy fest, kedvére való, hogy sikerült Bakarira tegnap ráhoznia a frászt, hogy ilyen elővigyázatos legyen, ám ahogy elnézem, már egészen más miatt méregeti Masaot. - Teát?

- Elfogadom - jelentem ki. Remek alkalmat nyit ez számomra, így ha rajtam kívül senki más nem kér, engem akkor is illendő volna kiszolgálnia. Mivel mindenki más hallgat, elfordul tőlünk és a konyhába megy, így megtesszük, amire kért, lekerülnek a cipőink. Jeremy ezután, mintha csak haza érkezett volna, körbejárja a házat, ami meglep egy kissé, Teruki meg csak figyeli őt. Végül a kölyök előkerül és a nappali asztala körüli egyik puffra ül, a kutyája pedig mellé telepszik. Nem értem a rátörő szomorúságot, azonban nekem most Masaoval kell foglalkoznom, így utána megyek a konyhába. Shinji követ, Bakari pedig elhagyja a házat, míg behozza a felszereléseit.

- Jeremy milyen szerepet kapott, amiért elhoztad? - kérdezi tőlem a férfi.

- Csak jönni akart, én pedig nem tiltottam meg neki.

- Értem. - Annak ellenére, hogy csupán ketten iszunk teát vélhetően, több vizet tesz fel forrni, majd átlátszó, elegáns kancsóba teafüvet tesz, s egy fémkanalat. Megkezdem a felmérőmet, szétnézek a konyhában, megfigyelem azt a különös, már majdnem extravagáns eleganciát, amivel Masao rendelkezik.

- Szép konyha. - Sosem voltam valami ügyes bókoló, a férfinek azonban ennyi is elég, hogy ajkai egy kicsit mosolyra görbüljenek. - Jó az ízlésed.

- Köszönöm. - Az alvilág nélkül, azt hiszem, jó kapcsolatot ápolnánk egymással. Hajdanán, mikor a bőrére varrtam a választott kígyótetoválást, végig beszélgettünk és bár akkoriban még nem volt bennünk annyi közös vonás, halvány szimpátiát azért talán éreztem iránta, mégis miután elhagyta a szalont, automatikusan, akárminek a meggondolása nélkül visszahelyezkedtünk abba, amibe kellett, ő a semlegességébe, én pedig arra az álláspontra, hogy amíg az utamba nem kerül, nem foglalkozom vele. Ha ma ülnénk ott és más nem kötne egyikünket sem, talán meginnék vele is néha valamit. De ez az élet ilyen, magányra kárhoztatja az embert és ezt különösen ő érezheti, pedig sokkal több szociális érzék szorult belé, mint belém.


Kíváncsian mustrálva a tárgyakat haladok végig a konyhán, mígnem egészen a közelébe nem érek. Kíváncsi vagyok a reakciójára, arra, hogy mennyire tudom ráhozni a parát ezzel, illetve arra, hogy ha lehetőséget kap, kihasználja-e. Mindketten tudjuk, hogy a gyorsasága miatt Shinjinek akkor lenne csupán esélye megakadályozni, hogy tegyen velem valamit, ha már rászegezné a pisztolyát, egyébként nem és erről jobb is, hogy a kölyök egyelőre nem tud, nem akarom semmikor sem a morgását hallgatni, ami nem is biztos, hogy jogos lenne. Ez nem bizalom tőlem Masao felé, hiszen nincs okom bízni benne, hanem kíváncsiság, amelyet így élhetek ki a legkönnyebben. Az eltakarító teljesen felém fordul válaszul, majd lassan, gondosan végigköveti pillantásával a karjaimat egészen a kötésekből kilógó, visszahajlott ujjaimig. Nos... nem állítom, hogy ez most jólesett. Sőt...

- Szóval ez az oka annak, hogy az alvilág legrettegettebb alakja hónapok óta nem mutatkozik, holott egy olyan háborút nyert meg, amelyre minden oka megvan büszkének lenni - szólal meg csendesen. A mondatban nincsenek élek, mégis mélyen betalál vele, majd mikor lassan a kezeim felé nyúl, én gyulladok be. Shinji, Bakari, Deon és Jeremy hozzám nyúlhat, ám nem vagyok benne biztos, hogy ezt megengedem Masaonak is. Hezitálok, míg figyelem az egyre közeledő tapogatózását. Az a gond, hogy magamat cáfolom meg, ha visszautasítom ezt, mert az azt jelentené, hogy én nem voltam képes levetni a páncélt, de ha jobban belegondolok, ennyire azért nem akartam messzire menni a gesztustételben. Nem reagálok. Érzem, hogy a tartásom megváltozik, a vállaim megemelkednek, a fejem leszegem és pillantásom is jegessé válik, Masao azonban továbbra is kíváncsi marad, végül leheletfinoman a kézfejemre teszi a mancsát. Nem tudom, hány másodperc múlva fogom pofán könyökölni, ha nem ereszt el, de azt igen, hogy erre számít, noha a tartásán nem észrevehető.


Indulat lesz úrrá rajtam, ami megfeszít és hiába alig tudom mozdítani az ujjaim, amint a férfié közéjük csúszik, hogy felmérje a bénultságuk szintjét, gyengén ökölbe szorulnak. Mérhetetlen önuralomra van szükségem és még pont időben vonul vissza. Hátra is lép figyelve engem és ahogy visszalépek, észreveszem, hogy fújtatok és Shinji is mindenre készen került mellém. Igazából hajszál híján nem remegek a dühtől, de a szédülés azért elfog. Muszáj emlékeztetnem magam, hogy mindent én döntöttem el és tartanom kell magam a terveimhez, különben baszhatom az egészet, máskülönben biztosan beleépíteném egy rúgással Masaot a kellemes konyhabútorába.

- Nagyon érdekes, ahogy felépíted ezt - szólal meg komolyan. - Mi határozza meg, hogy taníthatom-e Jeremyt, amiért ilyen messzire mész?

- Például, hogy mennyi idő múlva kezdesz döglődni - válaszolok mély, az előbbitől még rekedtes hangon.

- Hagyjuk ezt - kéri. - Ha csupán ennyiről volna szó, te nem lennél itt és főleg nem ilyen közel hozzám.

- Most akarod megtudni, milyen lucky packet húztál?

- Essünk túl rajta - dönt így, majd elfordul tőlem és intézi tovább a teával kapcsolatos teendőket. Még hátrább vonulok Masaotól, igyekszem minél jobban megnyugodni, eloszlatni a felzaklatottságot, amit az a meleg, óvatos érintés okozott. Legalább már van sejtésem, mivel bolondította meg a hülye tanítványomat. Masao gyengéd, figyelmes, de bátor is, nem akaratos, de ha engedélyt kap, érvényesíti az akaratát. A viselkedése könnyed és barátságos, ráadásul gondoskodó is.

- Nyilván világos számodra, hogy a kölyök miért akart itt lenni - kezdem, mire ingatja a fejét. Nem biztos benne, de sejti. - Szerelmes beléd.

- Tudom - jelenti ki. A legkevésbé sem örül ennek a ténynek, az okát azonban csak később fogom megtudakolni tőle, egyelőre csupán leterítek elé néhány kártyát.

- Ennek tudatában érthető, miért nem adom melléd, ha meg kívánsz dögleni belátható időn belül.

- A tudásom egy részét át tudom adni neki anélkül, hogy részese legyen a problémáimnak - biztosít róla.

- Kétlem, ugyanis ha a rákkal való küzdelmed még távol is marad tőle és időben felszívódsz, a Yuusuke családdal kapcsolatos terveid mindenképpen érinteni fogják, nem mellesleg meg a kölyök sem az a típus, akit félre tudsz állítani, ha akar valamit. Ő nem egy tizenhat éves kis tacskó, akit lepasszolhatsz, amikor végeztél vele, nekem pedig nem ér meg annyit a tudásod, hogy aztán vakargassam fel a földről Jeremyt - jelentem ki élek nélkül, de határozottan. Masao visszateszi a forróvizet a tűzhelyre, mert megremeg a keze az indulatoktól, ám nem fordul felém és nem is szól semmit. - Azt javaslom, ezt a beszélgetést folytassuk később...

- Nincs mit megbeszélni ezen.

- De igen, van. Nem azért jöttem el ide, hogy tárgyaljak veled, mert a kölyök csak akkor képez alkualapot, ha mi már túljutottunk ezen a beszélgetésen, máskülönben eltiltom tőled, a Yuusuke családot pedig a személyes védelmem, vagy akár Seichirou Asame védelme alá helyezem, ezzel elvágva a terveid szálát és mehetsz a picsába meghalni.


Ugyanaz a düh köszön Masaon vissza rám, mint amit pár perccel ezelőtt én éreztem. Megszívja magát, a szemei szikrákat szórnak, ujjai ökölbe szorulnak és csak alig tudja türtőztetni magát, de ahogy korábban ő is, úgy én is állom a sarat, rezzenéstelenül figyelem, kitör-e, vagy vissza tudja fogni az indulatait. Nagyokat fújtat, a tartása feszültséget és ellenségességet sugároz, ám lenyugszik. Még idegesen a kancsóba tölti a forróvizet, aztán cigarettát kerít magának és leül a konyhaasztalhoz.

- Az, hogy Jeremyt eltiltod-e tőlem, vagy engeded-e, hogy tanítsam, a te dolgod, az enyém pedig a Yuusuke családdal ápolt kapcsolatom - jelenti ki higgadtan. Lábammal húzok ki egy széket és leülök rá.

- Mindaddig csupán a tiéd, amíg az ránk nincs hatással. Raktari nyilván nem fogja jól viselni, hogy kiirtod a családját, ami miatt Yoshimivel való kapcsolata is megbomolhat. A szöszi jelenleg is egy kilógó csavar, amit még meg kell faragni, hogy belepasszoljon a gépezetbe, de ha elcseszed akár akaratlanul is a biztos pontját, kurva mérges leszek.

- Nem az én dolgom, hogy nem tudtok kezessé tenni egy testőrt - passzolja vissza nekem. Shinji testőrhöz méltóan és egy jó kutyához hűen ugrásra készen, kellő távolságból figyel minket, s semmi másra nem fog reagálni, csak ha valamelyikünk támad. Én nem szándékozom és azt gondolom, Masao sem.

- Jeremynek kell megölnie, ha hibázik - közlöm vele.

- Tanul a kölyök... - Hazudik, a pillantása elárulja, hogy nem hagyja ennyire hidegen a dolog, de szívesen játszom vele egy kicsit.

- Sem ő, sem pedig ha jól sejtem, Raktari nem fog ennyire közömbösen a kérdéshez állni.

- Miért ártod ebbe ennyire bele magad? Sokkal könnyebb megoldást is tudnál a problémáid orvoslására.

- Nem mindig a könnyebb a jobb - vetem oda neki egyszerűen. - Mutasd meg Bakarinak, hol fog megvizsgálni! - utasítom, mire feláll az asztaltól, elnyomja a csikkét és magunkra hagy Shinjivel.

22.

Tatsuki

Utálok egyedül lenni. Semmi bajom nem lenne a dologgal, ha a kezeimet tökéletesen tudnám használni és meglenne az erőm, ám ezek hiányában kurvára nyomaszt, amikor magamra maradok. Shinji sem szívesen hagy egyedül, időnként azonban muszáj elmennie például boltba, ahogy most is, én viszont kényszerítve sem mennék vele. Akkor inkább már az egyedüllét, mint az emberek vizslatása. Attól dühbe gurulnék, érzem. A félelemmel elvagyok, csendben megvívunk egymással, míg a srác elő nem kerül, s bár így minden perc hosszú óráknak fest, kiböjtölöm. Addig gondolkodom, teszem helyre fejben, mihez akarok kezdeni, gyógyítom magam, meditálok, tervezek, álmodom... Elfoglalom magam, hogy ne kelljen azzal a tudattal farkasszemet néznem, ha rám törnék azt a kurva ajtót, az egyetlen dolog, amire hosszútávon képes lennék, az a fejvesztett menekülés. Kínos. Csúfos visszafejlődés ahhoz a rettegett múltú nagykutyához képest, ami voltam. De lesz ez még jó, a halálból szép visszatérni és akkor tovább erősödik a nimbuszom. Ez az egy, amibe kapaszkodni tudok, ami erőt ad, amiért egyáltalán esélyt adtam arra, hogy visszatérjek, hogy visszahozható annyira a helyzet, hogy ne legyen okom panaszra. Ha nyomorékká váltam volna hátralévő életemre, akkor Shinji szerelme, ragaszkodása és odaadása sem lett volna elég. Semmi, mert teher és bánat nem leszek senki nyakán.

- Telefon felvesz, kihangosít! - szólalok meg, amint megszólal mellettem a készülék. - Mondd!

- Szia! Mikor mentek Masaohoz? - szól egy elég bátortalan kérdés Jeremytől.

- Hétre, de előtte találkozunk Bakarival néhány apróságot megbeszélni. Miért?

- Szeretnék menni. - Hmm... Jót mosolygok, milyen könnyen megoldható, hogy Bakari vágya is meglegyen és nekem se kelljen még egy embernek megmutatni, hogy milyen állapotban vagyok.

- Háromnegyed hétre legyél ott a Murasa utcai kávézóban - válaszolom neki szinte elégedetten.

- Rendben van. Terut is viszem - teszi hozzá most már határozottan. - Veled minden rendben?

- Hozhatod - adok rá neki engedélyt némi hezitálás után. Ezzel együtt nem jött be, amit én akartam, de elfogadom a véreb jelenlétét, nem hiszem, hogy komolyabb gondot okozna, ellenben kíváncsi vagyok, hova fejlődött. - Legyél pontos - kérem meg a kölyköt.

- Az leszek - ígéri meg. - Pontosan mire készülsz? - kérdezi meg némi hezitálás után.

- Ízekre lesz szedve - válaszolok játékosan. - Egyébként érdekel, milyen állapotban van, meddig húzza még és mennyire érdemes vele törődni.

- Értem - válaszol ennyivel, de érezhető, hogy agyal. - Hányan leszünk?

- Velem Shinji és Bakari jön, meg ti ketten. Miért akarsz jönni? - kérdezem meg, mert jobban szeretnék tisztában lenni azzal, mire számíthatok ettől a hülyétől.

- Tisztán akarok látni ezzel az egésszel kapcsolatban. Tudni, mégis mire számíthatok, vagy mire nem. Meg... kisebb az esélye, hogy a feszültségtől egymásnak ugrotok akkor. Legalábbis én így látom. - Hajjaj...

- Mindez nagyon szép, de nem lesz feszültség - közlöm komolyan Jeremyvel. - Ha Masao ránk támad, megöljük - jelentem ki. - Ehhez szoktasd magad hozzá, készülj fel rá - kérem határozottan. - Mit nem látsz tisztán?

- Tisztában vagyok vele és készülök rá - válaszol komolyan. - A betegségével kapcsolatban, márpedig szeretném pontosan tudni, mi a helyzet. Egyébként nem fog támadni, ha nem muszáj, ahhoz túl sokat agyalt a beleegyezésen. Nem engedte volna, ha nem gondolja viszonylag komolyan.

- Nem engedhetünk meg magunknak kiskaput, nem vagyok abban a helyzetben, hogy akármit is kockáztassak, ezért inkább felkészülünk rá, hogy trükközik, mint nem. - Ironikus, mikor arról győzöd meg a tanítványod, amiről korábban téged sem lehetett meggyőzni egykönnyen.

- Tudom, nem is kértem, hogy ne tegyétek meg, vagy ne védjétek meg magatokat. Az elsődleges, hogy neked ne essen bajod semmiképpen, a többi már csak részletkérdés. Oké, nem viselném jól, ha az történne, amit vázoltál, de nyugodt vagyok, mert szerintem nem lesz rá szükség.

- Egyébként sem engedném, hogy kiállj mellette, ha ellenem jön - jelentem ki. - Félre kell tudnod raknod az érzelmeidet - teszem hozzá. - Ha Masao partner, feltérképezzük egy pár óra alatt a legkisebb gondjait is, aztán keresünk rájuk megoldásokat, ha érdemes rugdosni a seggét. Ha nem, akkor neked is hagynod kell kipurcanni. Nem lehet segíteni azon, aki nem kér belőle.

- Csak idő kérdése, hogy félrepakoljam az érzelmeimet. Nem olyan könnyű, mint ahogy gondoltam. Egyébként nem akartam menni, csak... mégis. Ma folyamatosan azon őrlődöm, mi legyen. De így jobb lesz, azt hiszem.

- Az ilyesmit egyáltalán nem könnyű, de meg kell tanulnod - mondom neki. - Egyébként hogy érzed magad? - kérdezek rá.

- Nyomottan. Olyan... talán kicsit szomorúan. Kicsit idegesen, picit félek is. Pedig ehhez képest egészen jól aludtam, csak reggel nem kellett volna felkelni, azt hiszem. Deon tegnap rendesen helyrepakolta a lelkem dolgokban, azok meg most rakódnak le.

- Na. Mit mondott neked a kis méregzsák? - kérdezem meg elmosolyodva. - Ne legyél ideges, félned meg aztán végképp nem kell.

- Sok mindenről beszéltünk. Ugye neki még az Omois dolgok is teljesen frissek voltak, így mindent zúdítottam, szóval a Masaos dolgaimtól kezdve, Teru és Yoshi viselkedésén, a szerepekről, mindenről beszéltünk, meg persze magunkról. Elég hosszúra nyúlt. Teru kábé olyan állapotban tett le a küszöbén, hogy mindjárt összeesem, de Deon helyrerakott, a végén már nevettünk is, meg minden. Teru meg megvárt - teszi hozzá érezhetően mosolyogva.

- Abban a kölyökben kódolva van, amit más évekig tanul... - nevetem. - Bár őt nem javasolnám pszichológusnak - teszem hozzá viccelődve. - Kölyök, ne akadj ki. Megértem a helyzeted, de nem jutsz előbbre, ha csak toporogsz. Azzal, hogy elmentél Masaohoz, nagyon jól döntöttél. Még bírj ki pár órát, aztán meglátjuk, mire jutunk vele. De tudj feladni is olyan dolgokat, amikbe nem érdemes beleölni semmit.

- Most csak csendesen vagyok igazából. Szerintem megpróbálom még lekötni a figyelmem addig. Egyébként azt hittem, haragudni fogsz - ismeri be. - Már felkészültem a büntetésre is, az akcióm miatt.

- Az időzítés kifogástalan volt, a meggyőzőerőd meg kifogástalan tud lenni, ha a fejedbe veszel valamit - mondom neki őszintén.

- Csak a végén rontottam el - mondja kicsit keserűen. - Nem úgy kellett volna, és nem akkor. Mármint... a francba is, hogy tudja, hogy szeretem! - tör ki belőle egy pici indulat. Jót mosolygok rajta, de megvárom, hogy végigmondja, amit akar. - Most arra is készülök, hogy rendben, elfogadja a segítséget, de engem távol fog tartani magától. Fájna, de el kell fogadnom.

- Rólad ordít, hogy mit érzel, kölyök, ezért aztán ne csodálkozz, hogy anélkül is tudja, hogy elmondtad volna neki - mondom neki szinte vidáman. Mulattat ez a srác. - Te és ennek az elfogadása? Yoshival kapcsolatban még megértem, de rámenősebb vagy te annál, minthogy ilyen könnyen félreállj. Vagy én tévedek? - kérdezem meg tőle játékosan.

- Kavarognak a gondolataim - ismeri el. - Akarom őt, nagyon, csak ez így nem biztos, hogy működhet. Én... Fogalmam sincs, hogy mi a jó, ha most békén hagyom, vagy ha nem. El sem jöttem volna onnan szívem szerint, csak betalált rendesen a végén. Amúgy meg minden nincs is rám írva! - háborodik fel. - A félelmet már egészen jól tudom leplezni.

- Tudom, hogy nem az erősséged, de legyél türelmes. Azt is kiszedem belőle - teszem hozzá.

- Igyekszem. Egyébként azt kiderítettem, hogy nem fogadott hűséget Raktarinak - jut eszébe valószínűleg.

- Nem jelent sokat, én sem fogadtam Shinjinek. - Ennek ellenére úgy viselkedem, úgy viszonyulok hozzá, mintha megtettem volna. Meghaltam volna érte, az érdekei az én érdekeim is, s nagy dilemmában lennék, ha döntenem kellene közte és Deon közt.

- Tudom, csak mellékesen közöltem. Csak... nekem ez annyira furcsa és kicsit rossz, hogy... mármint... hülyeség - hagyja ennyiben.

- Most már mondd végig! - Nem szeretem, amikor belekezd valamibe, aztán félúton meggondolja magát és motyorászik az orra alatt, mint valami egér. Elkezdte, legyen tökös befejezni!

- Úgy érzem, valamit nagyon rosszul csinálok, ha nem tudom felvenni a versenyt Raktarival - motyogja csak inkább.

- Hogy... mivan?! - Ezt nem tudom értelmezni vagy hova tenni. Raktari számára semmiben sem ellenfél.

- Hát... igazából Masao... szóval valami ilyesmit mondott a végén, hogy hiába vagyok olyan, amilyen és hiába jó velem, meg szeretem, akkor sem vehetem fel vele a versenyt. Ahogy Yoshinál sem.

- Raktari nem ver kenterbe, ha ez érdekel. Semmi különöset nem találok benne. Ennek ellenére úgy érzed, folyton veszítesz ellene? Nem igazán értem a problémád lényegét - árulom el a kölyöknek.

- Félig miatta dobott Yoshi, Masaonak miatta nem kellek, szóval biztosan van benne valami, amitől sokkal jobb, mint én. - A hangja kicsit keserű, én pedig nem tudom, nevessek-e rajta, vagy mit csináljak.

- Ki kell ábrándítsalak, de te még sehol sem voltál, amikor a kérdés már eldőlt Masaonál. Nem arról van szó, hogy nem rúgsz labdába se Raktari mellett, hanem arról, hogy erre esélyt se kaptál, kölyök. Ez nem összetévesztendő.

- De miért nem? - Ez csak kibukik belőle és ahogy felszusszan, úgy vélem, visszaszívná ezt a mondatot, ha tehetné.

- Nálad labdába rúg Masao mesterként? - kérdezek vissza egyszerűen. Csúnya botrány lenne egy igenlő válasz esetén, erősen csökkentené az eltakarító túlélési esélyeit is, ám biztos vagyok benne, hogy Jeremy véglegesen döntött mellettem.

- Mesterem már van - válaszol komolyan. - Azt el tudom képzelni, hogy tanítson pár dolgot, de az nem ugyanaz.

- Tökéletesen megfelel példának. Az alvilágiak egyet választanak mindenből és amellett kitartanak.

- De ez rád pont nem igaz - kockáztatja meg óvatosan.

- Cáfolj meg - kérem elmosolyodva.

- Te Deonnak fogadtál hűséget, elvileg ez azt jelenti, hogy akkor Shinjiért nem kockáztathattál volna mindent - próbálja összefoglalni értelmesen. - Mert akkor már nem tudtad volna Deont szolgálni.

- Azt hittem, ezt a részét jobban érted - jelentem ki nyugodtan. - Shinji olyan Deonnak, mintha a bátyja lenne. A barátja, a testőre, a kutyája. Rangban velem egy szinten áll, az alvilági befolyásom azonban bőven nagyobb, s mivel a gazdámnak fontos Shinji, megvédhetem. Kezdetben ezért ugrottam fejest abba, hogy bevédem Shinjit, később valóban másról volt szó, megváltozott, ám ez ellen Deonnak nem volt kifogása. Ha már a későbbi időkben nemet mond, bajban lettem volna, mert döntenem kellett volna kötelesség és érzelmek közt, ám cseppet sem fogtam volna vissza magam, hogy meggyőzzem a kölyköt, helytelenül dönt. Ha ennek ellenére is tilt ettől, én kiszállok, Bakarit meg titokban megbízom a feladat továbbvitelével, de természetesen Deonnak eszébe sem jutott akadályt állítani elém.

- De pont ez az, hogy megváltoztak a dolgok. Márpedig szerintem te sem így tervezted, ha jól értem, csak alakult. Szóval... nem értem. Mármint, hogy miért jó Masaonak az, amit csinál.

- Shinji akkor kezdett érdekelni, amikor majdnem megöltem. Meg akartam dugni. Miután ezzel megvoltam, nem foglalkoztam volna vele tovább, de újra felkeltette az érdeklődésemet. És mindig újra és újra. Hónapokig csak a kefélés érdekelt vele, de ha ennyi ideig együtt vagy valakivel, elkezded megismerni. Masao pontosan úgy áll hozzá Raktarihoz, ahogy én Deonhoz, a kettőnk közt csupán az a különbség, hogy én képes voltam elfogadni a változásokat, ő köti magát egy adott ponthoz, amihez viszonyítva a jelen élesen eltér - magyarázom a kölyöknek, hogy megértse. - Magyarán én nem álltam ellen annak, ami jött Shinjivel, míg ő kizárja a lehetőségeket is. Ő egyelőre meg akar dögleni Raktariért, én pedig kibaszottul örülök, hogy Shinji elég érdekes számomra ahhoz, hogy még nagyon sokáig akarjam kínozni.

- Azt mondta Akeminek, hogy tudna minket szeretni, de nem akar. Csak... akkor nem értem. Vagyis biztosan az én felfogásom más ebben, de szerintem olyan nincs, hogy nem akarom ebben a témában. De ezek szerint tévedek. Egyébként neked jót tesz Shinji, és jó benneteket együtt látni - ismeri be szégyellősen. Apró mosolyt csal ezzel az arcomra, de nem reagálok rá bővebben.

- A szerelem is egy döntés annak, aki úgy fogja fel, minden az ő kezében van - jelentem ki magabiztosan. - Mi így fogjuk fel, ezért ha valaki szimpatikus, vonz, de mi nem akarunk csapdába esni, eltüntetjük az életünkből. Van olyan srác, aki harminc éve könyörög, hogy keféljem meg újra - hozom fel azt a szerencsétlent szemléltető példának. - Egy pár évig jó móka volt szórakozni vele, aztán meguntam. A hatodik alkalommal, hogy pépesre vertem, feladta. Még mindig könyörögne érte, csak most már ketten villogtatjuk rá a pillantásunkat és Shinji fellépése is értésére adta, hogy kurva szarul jár, ha nem takarodik el. Ez ennyi, kölyök. Shino hidegen hagyott mindig is - teszem hozzá, mielőtt még azt gondolja, valaha is érdekelt ő vagy bárki más magamon kívül akkoriban -, ahogy az összes többi is, de ugyanilyen könnyedén passzolható akárki, ha ura vagy önmagadnak, jól ismered és érzed saját magad. Én döntöttem Shinjivel kapcsolatban. Meggondolatlanságból hoztam fel a lakásomra kefélni, bosszantott is, mennyire jólesett együtt aludni vele, és ott nyílt is a lehetőség, hogy a legközelebbi látogatásánál kibaszom a szalonból, aztán ha visszajön az ablakon, újra kibaszom, ha megint visszajön, megverem és kibaszom, míg nem tud vagy nem akar többet jönni. Nem így döntöttem, adtam egy esélyt a dolognak.

- De én nem tudom döntéssé tenni. - Teljesen el van szontyolodva emiatt, ahogy hallom. - Ezek a lelki szarok... kicsit lehetne kevesebb igazából.

- Az a gond veled, Jeremy, hogy elfojtasz ahelyett, hogy megismernéd és elvezetnéd, ami jön. Nekem aztán nem magyarázat, hogy túl nyughatatlan vagy a belső útra, mert ez is csak egy kibaszott döntés, keresni egy megoldást, amivel feltérképezed önmagad. Sokkal magabiztosabb is lennél, jobban kihasználnád a tehetséged és a képességeid, ha foglalkoznál a saját személyiségeddel, mélységeiddel és magasságaiddal.

- Azt sem tudom, hogyan kellene hozzákezdenem - vallja be.

- Hagyd el a félelmet. Tény, hogy önmagunkba nézni a legijesztőbb, de amíg félsz attól, amit találhatsz, addig nem tudsz mit kezdeni. Nem vagy veszélyesebb magad számára, mint józanul.

- Tudsz ebben segíteni? - kérdezi meg elég hosszú szünet után, majd fújtat egyet.

- Szerinted eddig mi a szart csináltam? - kérdezek vissza felröhögve.

- Jól van na! - csattan fel, de tudom, hogy csak zavarba jött vagy elszégyellte magát. Lényegében mindegy is, mindkettőtől rákvörös lesz. - De úgy komolyabban is.

- Végig ezt csináltam, Jeremy és komolyan - tájékoztatom. - Ez nem egy két hetes intenzív tanfolyam, de még csak nem is egy év munkája adja meg az eredményt.

- De te látsz bármiféle javulást vagy eredményt? - kérdezi meg csendesen.

- Persze, különben nem foglalkoznék veled.

- De hol?

- Az orrod határozottan szebb formát kapott. Jól áll neked az izomzat is... - mondom szándékosan elgondolkodó hangon. - Bátrabb és magabiztosabb vagy egy kicsit, vannak terveid, vagy nem?

- De ez igaz. Sőt... majd tárgyalnom is kell veled nemsokára - élénkül meg egy kicsit. - Meg némi segítséget kérni.

- Erről beszélek. - Nem folytatom a beszédet, mert nyílik az ajtó. Feszülten várom a jövevényt, s ismét megkönnyebbülést jelent az, hogy Shinji kerül elő. - Megjött Shinji - tájékoztatom a kölyköt, miután sikerült nyugalmat erőltetnem magamra, majd a testőr elé megyek, hogy még egy kicsit a kezében kelljen tartania a zacskókat, amikben élelmet hozott nekünk, míg megcsókolom, s ő mosolyogva viszonozza.

- Igyekeztem vissza - suttogja a számra. - Megyek, felrakom a kaját. Kérsz egy kávét? - kérdezi vidáman.

- Kérek - felelek neki csendesen, de mielőtt engedném elmenni, hideg arcához nyomom az enyém, mire belecsókol a nyakamba. A tegnapi kirohanása túl édes volt, s átfagyottságáról eszembe jut. Szép emlékeket szerez nekem ez a kölyök. - Vetkőzz kicsit le, gyorsabban felmelegszel - tanácsolom neki csendesen, játékosan.

- Rendben van - egyezik bele, majd nyom még egy csókot a számra. Most már engedem a konyhába menni lepakolni, én pedig visszatelepszem a kanapéra a telefonom mellé.

- Vagy még? - kérdezem meg.

- Vagyok.

- Másegyéb? - érdeklődöm.

- Holnap átmehetek?

- Mikor? - kérdezek vissza meglepetten.

- Amikor neked jó, az se baj, ha nem holnap, csak a közeljövőben.

- Jelenleg Tokiótól északra vagyunk egy kis falu táján, szóval még most találd ki, hogy mit akarsz - kérem komolyan, bár sok kedvem nincs változtatni azon, amit Shinjivel megbeszéltünk és ezt a kölyök tudtára is adom. - Terveink szerint csak felpakolni, átöltözni megyünk haza, aztán irány a kávézó. Mit szeretnél?

- Hogy mi? Az nem ma van? Egyébként kicsit veled lenni. Hiányzol - ismeri be.

- Utóbbi rendben van, de ezt a ma van dolgot nem értem - mondom megzavarodva, majd inkább leveszem a tekintetemet a konyhában sürgölődő testőrről.

- Masao... Az ma este van. Én meg holnapról beszélek. - Kicsit kioktatós a modora, mivel nem érti, mi van. Először én sem, ezért visszaidézem az előbb beszélteket.

- Igaz, bocsi! - mondom neki, mikor lekoppan, hogy sikeresen összemostam vagy két napot és nevetve dőlök el vállammal félresöpörve a telefont, ami így végül a földön köt ki. Ezen már ki sem érdemes akadni. Ettől persze még bosszant, hogy nem tudom felvenni, de nem fogok dühöngeni. - Túl nagyot löktem a telefonon - magyarázom a kölyöknek. - Előbb tudjuk meg, mi sül ki a ma estéből, utána tervezzünk. Részemről semmi akadálya, hogy átgyere, Shinji sem hiszem, hogy ellenvetéssel élne, de elég sok múlik azon, Masaoval hogy alakulnak a dolgok. Ha lehet vele kezdeni valamit, belevetem magam, ha nem, jobb, ha vissza se mész a Seichirou-házba.

- Miért? - kérdezi meglepetten.

- Gondolkodj, mielőtt kérdezel. - Megint előbb jár a szája, mielőtt végiggondolná, hogy a Napnál is világosabb dologra kérdez rá, nekem meg az lenne a legjobb, ha aktiválná az agyát, mert anélkül elég nagy kutyaszorítóba kerül és viszonylag hamar. Shinji közben kibattyog a nappaliba, majd a tűz elé telepszik és megpakolja. Szeretem figyelni.

- Tudod, hogy hamarabb beszélek, mint gondolkodom néha - nyöszörgi zavarban. - Azért... majd meglátjuk, mi lesz és döntünk.

- Gyógyegér - jegyzi meg neki a testőr, miközben hozzám lépdel, majd felveszi a földről a telefonomat, a mellkasomra rakja és csókot nyom a számra. Bírom, hogy nem bírja ki anélkül, hogy ossza Jeremyt, a dilis kölyök meg azt hiszi, Shinji utálja őt. Jót vigyorgok és élvezettel nézem a tigrisem hátsóját, miközben visszasétál a konyhába.

- Nem is vagyok egér - morogja, de aztán elkuncogja magát.

- Szürke biztosan nem - ugratom. - Tényleg használhatnád az agyad többet, azért van. Egyébként hogy van az, hogy nemrég voltál nálam és hiányzom?

- Csak rám tört ma - ismeri be. - Vagy ez baj?

- Miért lenne az? - Megint hülyeséget kérdez. Nem tudom, mikor fogja fel, hogy kedvelem. Szeretettel.

- Mert nem akarok bezavarni nálatok, csak jó veled lenni, az megnyugtat és megtámaszt kicsit.

- Mégis mivel zavarnál be? - kérdezem meg tőle értetlenül.

- Azt nem tudom - mondja végül kuncogva.

- Ha még mindig attól félsz, hogy agyoncsaplak - kiabál be a konyhából Shinji -, kár túráznod. Ami nincs, azt nehéz... - hecceli Jeremyt. Röhögök rajta. Na? Veszekedés lesz? Úgyis imádom a műsort.

- Már nem lenne olyan könnyű dolgod - vág vissza a srác. Ezaz...! Csak így tovább, fiúk! - Nem félek.

- Szájkarate helyett egyszer be is bizonyítod, vagy folytatod tovább a hattyúhalálát és csak hitegetsz?

- Mikor és hol?

- Csak én is ott legyek! Ezt látni akarom - jelentem ki vidáman.

- Majd ha elég bátornak érzed magad hozzá.

- Már rég nem a bátorságomon múlik. De ha szeretnéd, még várhatunk. - Szép kis labdajáték, de aki Shinjivel kezd, az vagy vakmerő, vagy elbizakodott. Lehet ügyes, remélem is, hogy Jeremynek sikerült már megszednie magát, ahhoz Deonnal is rengeteg időt tölt.

- A világért sem várakoztatnálak meg, nem szeretném, ha miattam lennének álmatlan éjszakáid. A helyet és az időt megvitatjuk attól függően, hogyan alakulnak a dolgok este - mondja komolyan most már.

- Rendben van - vált a kölyök is komolyra. - Igazából tök kíváncsi vagyok rá - vallja be azért. Hát még én! Bár befürdik, ha azt hiszi, hogy Shinjivel könnyű dolga lesz. Úgyis imádom nézni, ahogy cincálják egymást...

- Van fantáziád, nem? - kérdezi be a testőr.

- Az igazi mindig jobb, mint amit elképzelsz - búgja. Hmm... van benne igazság, de azért a fantáziát sem vetném el.

- Meglátjuk, akkor is így vélekedsz-e majd erről, mikor az egyik konténerben végzed összecsomagolva.

- Ha vacsorát szeretnél, inkább főzök neked és nem kikukázom. - Jó válasz! Szép volt, tökalsó. Tagadhatatlanul és vitathatatlanul élvezem, amit lenyomnak. Nem is értem, Shinji miért nem hagy minket sokáig nyúzni egymást Bakarival, pedig jó hozzáállással az is ennyire mókás lehet.

- Ha vacsorázni hívnálak, azt jobban élveznéd.

- Végülis Tatsuki is él még...

- A harcnál kétlem, hogy Shinji jobban élvezné az evést, de az szent igaz, hogy élek mellette, mint hal a vízben - kotyogok közbe vigyorogva.

- Akkor lehet, hogy a vacsorameghívást is elfogadom majd - mondja végül hangjából kihallhatóan vigyorogva Jeremy.

- Húst süt - tájékoztatom vidáman őt -, szerintem már nem hallotta, de majd mondom neki, hogy meghívott vacsira. Lehet, hogy holnap? - kérdezem nevetve.

- Ha úgy alakul, nem fogok ellenkezni - kuncog ő is. - Azért ennyire hallhatóan ne élvezd, hogy szívjuk egymás vérét.

- Miért, tán zavar? Imádom, amikor két kölyök egymásnak feszül, legyen az szóban vagy fizikálisan - közlöm szándékosan búgó hangon.

- És akkor most fogjam vissza a mocskos fantáziámat, igaz?

- Épp ellenkezőleg! Mesélj! Érdekel, mire gondoltál - bátorítom.

- Fizikális egymásnak feszülés? Merev dolgok, mert ugye a feszüléshez az kell. És akkor már csak a hátteret kell jól megválasztani. Mondjuk egy kellemes hálószoba képében - írja le, mi ugrott be neki rögtön. Fújva kuncogok rajta.

- Keménynek jó lesz a padló, feszülni pedig az izmok feszüljenek - ajánlom.

- De az nem olyan élvezetes. Amit én mondtam, az sokkal jobb.

- Egy jó partnerrel minden élvezetes - jelentem ki. - De ha ragaszkodsz az ágyhoz, legyen kemény a kanod farka - vágok neki vissza.

- Na így már sokkal jobban hangzik - neveti el magát. - Tudod, olyan úri igényeim lettek, minthogy ne nyomja a hátam semmi - ismeri el.

- Mert csak te fekhetsz a földön? Vagy kevés pózt ismersz? - ugratom tovább.

- Mostanában egyre többet, bár igaz, felül lenni sem rossz. Sőt... De még van mit tanulni. Ez már nem az, hogy kétvállra, aztán tök mindegy, mit akarok.

- Ez a lényeg, Jeremy. A szexnek nincs értelme élvezet nélkül, kielégíteni te is ki tudod magad. Sose hagytam senkit parlagon, az szégyen - jelentem ki. - Lehet, hogy megbasztam, mint még soha senki, de kurvára élvezte.

- Masao is valami ilyesmire próbált tanítani, hogy élvezzek mindent, amit csinál velem, meg hogy ne csak magában az aktusban találjak élvezetet. Teljesen új volt, Yoshinak sem ilyen volt a felfogása erről - mesél kicsit izgatottan.

- Masao szexuális szokásairól semmit sem tudok és Yoshit sem próbáltam ki, de az biztos, hogy az alvilág a maga mocska mellett is a legélvezetesebb világ, amit ismerek. Akármi kell, meg tudod szerezni, ha ügyes vagy. De keféltél Deonnal! - jut eszembe. - Nem feltétlen kell ehhez visszanyúlni, mert a srác mindenben az élvezetet és az örömöt keresi, amiben pedig nem találja, azt elutasítja, de ha valakiről tudom, hogy a szex számára erről szól és neked is tapasztalatod van róla, akkor az ő.

- Igen, ebben igazad van. Ráadásul nem is akármilyen tapasztalat... - gondolkodik el.

- A tökéletes hozzáállás az alvilágban, ami neked nem jó, az nem kell. Legyél öncélú és önző, így tudsz érvényesülni, az meg, hogy az ágyban egy odaadó szuka vagy, legyen a bónusz a szerencséseknek.

- Igyekszem - mondja komolyan. - Kicsit kezdem másképpen látni a dolgokat, de még idő, mire teljesen átalakul. Egyébként... az a legerősebb kutya baszik dolog... Szóval az gáz, hogy ebből kilógok?

- Úgy érted, probléma-e, hogy uke vagy? - fordítom le nyíltan a kérdését.

- Aham. - A válasz elég halk, szinte csak egy sóhaj.

- Nem. A semék egymást dughatnák seggbe, ha nem lennének ukék, vagy be kellene érniük nőkkel, ha nem jutnak egymással dűlőre. Találd ki, milyen akarsz lenni, hogyan tudod magad úgy eladni, hogy erősnek lássanak, mert nem takarózhatsz mindig a nevemmel. Egyszer magadra maradsz és akkor csak arra számíthatsz, amit addig összekapartál.

- Én sosem leszek nagy, de lehetek kegyetlen, akaratos, önző és erős. Ezekre próbálok erősíteni, mert a testalkatomra inkább csak akkor lehet, ha már látják, is mire vagyok képes. Meg nagyon sokat kell tanulni és akkor képes leszek félelmetes lenni.

- Lehetsz agyafúrt, mindig tájékozott, gyors, befolyásos és engesztelhetetlen is - mondom neki könnyedén. - Nem muszáj a klisékhez nyúlnod, a lényeg, hogy a választott jelzők mindig érvényesüljenek, a szereped legyen tökéletes. Nem baj, ha mindenki tudja rólad, hogy uke vagy, a nőkről is tudjuk, hogy a befogadó oldalon teljesítenek és ettől még nem biztos, hogy rájuk akaszthatjuk, hogy passzívak. Oliviával találkoztál, láthattad, mennyire harcias. Kane és Anai párosa ugyancsak tanulságos - hozom fel őket, mert remek szemléltetők. - Kane sokak számára már taszítóan sok, mint Deon számára is, mások számára őrülten vonzó, de igazi kígyó, a keblére vesz, majd belemar a nyakadba. Anai viszont visszafogott, a több kevesebb elvet alkalmazva vonzza a fiatal csődöröket és választ közülük. Akit nem lő keresztbe, azt elfogadja. Ezzel szemben elárulom, hogy Kane egy ijedt kismacska, Anai pedig köddé válik, mielőtt túl közel kerülne hozzá valaki.

- Van még olyan férfi az alvilágban, akit ismersz is és ezen az oldalon van? - kérdezi meg óvatosan. - Egyébként ezt jól fel is használhatom, mert ugyebár egy ukétól nem vár az ember sokat, ha pedig lenéznek, akkor könnyű meglepetést okozni.

- Nagy hülye, aki lebecsüli a másikat, mindegy, hogy uke, seme, nő vagy férfi. Ha valakivel szemben állsz, sose nézd le, bármit is tudsz vagy híresztelnek róla, akárhogy is fest. Tsuji tipikus példa. Feltűnő, mégis fejvadász és jó is. Ő nem rejtőzködik, lopakodik, vagy besurran, ő beépül.

- Na, ő lesz a következő nagy falat. Azt sem tudom, hogyan viselkedjek vele szemben. Kicsit tartok tőle, pláne, hogy semmit nem tudok róla.

- Tsuji Onodera egy kattant - mondom a kölyöknek mosolyogva. - Nem is lehet normális az, aki úgy öltözik, mint ő - teszem hozzá nevetve. - Egy átváltozóművész és srác, bárhogy is jelenik meg, ebben biztos lehetsz. Huszonnyolc éves, valamivel magasabb nálad, de szerintem a mérlegen ugyanannyit nyomtok, laza és követhetetlen. Bírni fogod. A félelmetes az benne, hogy sosem tudod, mikor szórakozik, mikor mond valamit komolyan és őt, vagy a szerepet mutatja-e. Ha nem akar ártani neked, semmi félnivalód nincs tőle és nem akar, ebben biztos lehetsz. Egyébként ő ugyanazon az oldalon játszik, mint te - teszem hozzá. Igen, ezt szándékosan a végére hagytam. A konyhából remek illatok szállnak, de csak lesegetek hiába, Shinji el van foglalva az étel elkészítésével.

- Igazából tök kíváncsi vagyok rá - vallja be. - Meg... Deon is - kuncogja el magát. - Szóltunk mindenkinek, aztán meg elpofáztunk rajta, hogy milyen lehet.

- És, mit gondoltatok ki, milyen Tsuji? - kérdezem meg.

- Deon első kérdése az volt, hogy nő vagy férfi - ismeri el, mire felröhögök. - De nem tudtunk rájönni, hogy milyen lehet, csak már mindketten szeretnénk megismerni.

- A kölyök tud valamit, pedig sose hallott Tsujiról!

- Mármint? - kérdezi kicsit furcsán.

- Nem figyeltél arra, amit mondtam. Nem véletlenül biztosítottalak róla, hogy Tsuji faszt hord a nadrágjában - jelentem ki.

- He? Ezt úgy érted, hogy képes női szerepet is felvenni? Vagy mi?

- A stílusa erősen feminin, de virított már nőnek öltözve nem kétszer.

- Szerintem bírni fogom - kuncogja el magát. - De biztos vagy benne, hogy elvállalja, amire kérted?

- Biztos - válaszolok mély elégedettséggel a hangomban.

- És mire is kérted pontosan?

- Vigyázzon rád és kalauzoljon. Helyi zsivány, ő nem fog egész nap a szalonban ücsörögni. Felpezsdül majd az életed vele, de Yoshit is vond be, mert Teru nem fogja idegekkel bírni Tsujit és a szöszinek igen sokat kell tanulnia! - kérem komolyan Jeremyt. - Tsujitól igyekezz minél többet tanulni. Sokáig nem marad melletted, de amíg igen, jó dolgod lesz.

- Rendben van, igyekezni fogok. Meg ha valaki olyan, akkor sokkal könnyebb is tanulni tőle. Yoshit is bevonom, bár vele most egy kicsit bajos a Masaos dolgok miatt, de majd megoldom.

- Na mesélj csak erről! - szólok rá, mielőtt elsumákolja.

- Masao azt akarja, hogy Raktari ne tudjon semmiről, ami azzal jár együtt, hogy Yoshit sem avathatom be, így pedig a mikor kinek hogyan mit mondokra nagyon oda kell figyelni. Ráadásul Raktarit is rázhatom le, mert nem beszélhetek vele, neki nehéz lenne hazudni.

- Értem. Az első olyan feladat, mint aminek köze van ahhoz, amit majd egész addig csinálni fogsz, amíg ki nem lépsz abból a szerepből, amibe én raktalak a helyem rád örökítésével - közlöm vele vigyorogva. - Meg is mondhatod Yoshiminek az egészet, aztán megtilthatod neki, hogy beszéljen. Ha eljár a szája, duplán kellemetlen lesz neki. Ha tudni akar, tudja, hogy a tudásának mi az ára, akkor talán nem akar majd, Raktari meg maradjon távol az alvilágtól, mert az apja kikel a tolószékből és elteszi láb alól - figyelmeztetem komolyan Jeremyt.

- Hát... Masao éppen az apját akarja eltenni láb alól - közli hadarva.

- Heh... Mégis mi baja a régi szövetségesével?

- Szerinte Raktari miatta nem tud boldogan és felszabadultan élni. Illetve miattuk, valami nagybácsiról is volt szó.

- Akkor Masao az egész családot kiirtja. Az szép vállalkozás! - mondom elismerően.

- Igen, azt hiszem, ezt is mondta. Ezzel egyrészt elérné, hogy Raktari szabad legyen, másrészt, hogy meggyűlölje. Szóval neki ez kétszeresen jó, szerinte. - Van abban valami, ahogy ezt mondja, mintha könyvből olvasná a szavakat, érzelemmentes, de azt hiszem, ez a szerelme számlájára írható. Előre, utólag, igazából mindegy, mikor figyelmeztetjük ezt a kölyköt, megtalálja azokat, akiket nem kéne szeretnie kezdve velem, ő mégis... Nem is ő lenne.

- Megvan, mi a történet vége. Ha el is tudja tüntetni a Yuusuke családot, azt nem Raktari elől, hogy ő volt, ám ha az kívánja a halálod, akinek hűséget fogadtál, akkor is megdöglesz, ha ő nem öl meg. Nagyon kifundálta ez.

- Remek.

- Mondd tovább! - kérem.

- Mit?

- Ami benned van. Ne fojts vissza - kérem kevésbé követelően, mint az előbb.

- Hülyeségnek tartom, amit csinálni akar. Ha sikerül, sem biztos, hogy eredménnyel jár, mert attól még a nevelés megmarad, szóval akkor meg az lesz, hogy nehogy a család emlékére hozzon szégyent. Még romolhat is a helyzet, de gondolom, ezt nem gondolta végig, mert akkor tényleg ő lesz az egyetlen, szóval... nem tudom... Most hülyeséget mondtam?

- Nem ismerem Raktari hátterét, de abban van ráció, hogy egy olyan hagyománykövető és konzervatív család sarja, mint ő, nem feledi el sosem a neveltetését.

- Már nem akartam Masao képébe vágni, mikor elmondta, de szerintem annyira nyakatekert, mint hülye ötlet. Más módon kéne ezt megoldani, az erőszak itt nem vezet megoldásra, de gondolom, mondhatnék én bármit is, annak tudná be, hogy őt akarom életben látni. Pedig nekem az is megfordult a fejemben, hogy akkor Yoshit is otthagyhatja a srác, merthogy ez ellenkezik a halott ősei akaratával. Nagyon nem vagyok ilyen ősi cuccosokban otthon, de ezt simán el tudom képzelni. - Jeremy dühös és indulatos, még a léptei is behallatszódnak a telefonba. Felülök, mire a telefon végiggurul rajtam, majd az ölemben köt ki.

- Tulajdonképpen kinek a sorsa aggaszt a legjobban? - kérdezek rá.

- Legjobban a sajátom - ismeri be. - Ha Raktari most otthagyja Yoshit, akkor kábé nézhetem, ami eddig megvolt, mert összezuhan, amiből majd szépen lehet kirángatni, közben meg én is mélypontra kerülök, akármi is lesz, amit ugyan tudok kontrollálni, meg fel tudok rá készülni, de lesz. És igazából... Raktarinak sem akarok rosszat, márpedig ez szenvedés lenne több oldalról is. És akkor még Masaoról nem is beszéltünk. Utálom, hogy azok a kurva szálak mindig összeérnek és sehogy se jó. - Felsóhajtok. Legalább annyit fejlődött, hogy már maga érdekli elsősorban, de még mindig túl lágyszívű és jóságos.

- Raktari és a kapcsolata Yoshival nem a te gondod, nem tartozik rád. Masao is azt csinál az életével, amit akar. Ami neked fontos, hogy Yoshi a kutyád és vagy hűséges, szófogadó eb lesz, vagy meg kell ölnöd. Erre nyugodtan emlékeztesd - teszem hozzá. - Ezek a szálak tökéletesek arra, hogy játssz rajtuk, csak fel kéne ismerned a lehetőségeket. Yoshimi sakkban tartható Raktarival, ahogy Masao is pont a sráccal. Gondolkodj el ezen! - utasítom. Ennél többet nem vagyok hajlandó segíteni neki, rakja ő össze.

- Szóval mozgassam én a szálakat. - Pontosan. A lépései elhalnak, csend telepszik kettőnk közé, addig rápillantok Shinjire. Dohányzik, füst száll fel, mire elmosolyodom azon, mennyire tudok vágyni egy kurva cigire, de nem mindig arra, ami az övé. Talán van kint a Merciben a másikból, de nem fogom ugráltatni, így is állandóan sürög-forog körülöttem. - Tényleg sokat kell még tanulnom - szólal fel az ölemből Jeremy hangja, ami visszaránt a mélázásból.

- Az embereket manipulálni nem is olyan nehéz, kölyök.

- Kivéve, ha ők manipulálnak téged.

- Na igen. Csakhogy engem nem lehet manipulálni. Hajlandó vagyok engedni, de az ujja köré nem csavar senki. - Talán az a pöfékelő bestia a konyhában, elkanászodni azonban ő sem mellettem fog.

- Nekem még ebben is erősödni kell. Most meg azt hiszem, nagyon gondolkodni, hogy hogyan tovább. De... talán lehet ebből jól is kijönni.

- Mindent lehet, csak akarni kell - közlöm vele könnyedén. - Masaot ugyanezekkel mozgathatod, de vele sokkal óvatosabban kell csinálnod, mert ellök, ha manipulálni próbálod. Gondold végig és csináld úgy, ahogy eddig.

- Rájön, ha annyira manipulálni akarom. De legalább Yoshit rendbe tudom rakni végre, azt hiszem, ezzel a problémával meg szerintem nem érdemes ma este előtt foglalkoznom, mert ha belelovalom magam, csak rosszabb lesz. Vagy te nem így gondolod? - Remélem, nem várja, hogy most az orra alá toljam, hogy ezt pofázom az elejétől fogva.

- Rá hát, hiszen független és ezt tartani akarja, de teljesen nem maradt semleges tőled, ha ennyire belekevert ebbe az egészbe, ha meg akart védeni és meg is tette.

- Meg... ő komolyan gondolta, hogy a tudása egy részét át akarja adni. Így meg... ez már sehogy sem semleges. Vagy ezt rosszul látom?

- Egyáltalán nem.

- Akkor viszont... mégis mit akarsz neki felajánlani és hogyan?

- A terveimet nem árulom el, de nem egy másfél órás beszélgetést tervezek Masaoval, hanem legalább kicsit többet. Mondtam, ízekre szedem.

- Rendben van, ahogy gondolod, ebben teljesen megbízom benned. Bakarival közlöd, hogy megyünk?

- Ráér megtudni, amikor megérkeztek a kávézóba, de ha nagyon próbál meggyőzni, hogy kell nekem egy hátvéd is, akkor közlöm vele, hogy a problémája megoldva - válaszolom halvány félmosollyal.

- Uh... Biztosan vitázni akarsz vele, hogy mennyire felelek meg hátvédnek, vagy sem?

- Ha te nem is, Teruki mindenképp - dorombolom.

- Na így viszont már nem tetszik annyira... Azért nem kell lebecsülni.

- Nem becsüllek le, de Bakari velünk is összeugrott amiatt, hogy hárman nem leszünk elegek. Vagy túl jónak találta Masaot, vagy az idegesíti, hogy nem jött rá a trükkjére, így nem tudja, mi ellen is megyünk pontosan. Szeret felkészülni és bár nem mondja ki, de kamikaze akciónak találja azt, amit kitaláltam. Nem állíthat meg, nem szólhat bele, ám jó kutyához méltón ugat, jelzi az ellenérzését.

- Biztos vagyok benne, hogy nem jött rá a trükkjére, de az valami iszonyat jó - ismeri el. - Mikor ott voltunk és játszottunk hármasban, akkor is tudta, hogy megjött értem Teru és Yoshi, pedig akkor fordulhattak be a sarkon, szóval tudni fogja, hogy jövünk. De... én biztos vagyok benne, hogy nem akar támadni, abban tényleg semmi ráció nem lenne már.

- Meglátjuk. Háromnegyed hétkor találkozunk a kávézóban - búcsúzom tőle.

- Rendben van. Vigyázzatok magatokra - zárja a szokott módon.

- Te is magadra. Telefon lerak! - utasítom a készüléket, majd felkászálódom a kanapéról és a konyhába megyek megnézni, Shinji mire jutott.

20.

Tatsuki

A hóra való tekintettel nem az alacsony Nissannal, hanem a téligumikkal felszerelt tereptaposómmal megyünk. Hogy Bakari gondoskodott-e róla, vagy önszorgalomból Shinji, mikor a saját gépén cserélte át, nem tudom, de hálás tudok lenni érte. Furcsa érzés az anyósülésén ülni és a testőrt látni a volánja mögött. Nem fogom tudni megszokni, abban biztos vagyok. Észak felé vesszük az irányt, korán ránk sötétedik, ám ezt kellemesnek találom. Elkényelmesedem az ülésben és behunyva a szemem hallgatom a Mercim motordorombolását. Határozottan szeretem ezt a hangot. Sajnálom, hogy nem én vezetem a járgányt, de azon vagyunk, hogy minél előbb használni tudjam a kezeimet újra. Nem fogom feladni, ahogy Shinji sem. Kitart mellettem, pedig néha tényleg elviselhetetlen tudok lenni. Muszáj megérintenem, még akkor is, ha ez idővel lüktető, kellemetlen, fájdalmas érzést kelt az alkaromban, így kibújtatom a kötésből balom és addig ügyeskedek, míg tenyerem a combjára fekszik. Szeretem és a szerelme segít átvészelni ezt a rohadt időszakot, elviselni a kínokat és a félelmet, azt a szégyent és magatehetetlenséget, ami a béna kezekkel jár, túljutni a dühön és a bánatrohamokon. Rápillantok. Most is komoly képpel, a legnagyobb figyelemmel és körültekintéssel vezet. Tetszik az, amit látok. Kívánom őt. Mintha lenne olyan pillanat, amikor nem... Az a különbség a korábbihoz képest, hogy most nem tudnám őt kéjjel zavarni vezetés közben.

- Nem unod? - kérdezem meg tőle könnyedén.

- Mit? - kérdez vissza értetlenül és egy rövid pillanatra rám pillant.

- A gondozásomat, meg ami vele jár. - Válasz azonban nem érkezik, helyette Shinji félrehúzódik a pályán, leparkol, kirakja az elakadásjelzőt és felém fordul. Nem sejtek semmi jót ebből.

- Egyáltalán nem - jelenti ki határozottan a szemembe nézve. - Megunni csak azt lehet, amit kényszerből csinál az ember, vagy már annyira nem megy, hiába próbálkozik, hogy feladja, beletörődik. Nekem ez nem kényszer és nem érzem értelmetlennek sem. Vannak napok, mikor nehezebb, de ha minden túl könnyű lenne, neked sem lenne rám szükséged.

- Látom, hogy megvisel néhány dolog és még mindig nem adod ki magadból az érzéseidet mindig - mondom neki komolyan.

- Meg. Hogy a viharba ne viselne meg, mikor látom, hogy mennyire szenvedsz néha és semmit nem tudok tenni? - kérdezi rágyújtva.

- Az életem munkája hullik ki a kezemből, mert nem tudok semmit megfogni. Egyáltalán nem így készültem visszavonulni - osztom meg őszintén a sráccal.

- Rengetegszer gondoltam arra, hogy ha lehetne, átvállalnám tőled ezt az egészet, csakhogy többet ne kelljen néznem, hogy szenvedsz emiatt, mert fáj... Rohadtul fáj... - mondja csendesen, kibámulva az ablakon. Összerándulok, mert eszembe sem jutott, hogy itt kötünk ki, hogy Shinjinek ilyen gondolatai vannak.

- Ezt nagyon felejtsd el! - szólok rá határozottan. - Ezt szerencsére nem lehet átvállalni és ne is akard, bőven elég az is, amit teszel! Neked még építened kell, nagyon hosszú út áll előtted, míg nekem már csak hátra kell dőlnöm jóformán és élvezni az életet!

- Tisztában vagyok vele - feleli, majd eloltja a csikket és újra elindul. Folytatnám még a beszélgetést, ám megszólal a telefonom. Morcosan felsóhajtok, ám muszáj lesz fogadnom a hívást, mert Jeremy az.

- Telefon felvesz, kihangosít! - utasítom a készüléket. Ezt is Shinjinek köszönhetem, a távvezérlés remek dolog és kapóra is jön megint az informatikai széleskörű tudása. Némi életkedvet erőltetek magamba, aztán megszólalok. Rögtön kihallom a kölyök beszédéből, hogy szar van a palacsintában, így feljebb helyezkedek az ülésen és a kezem is visszaügyeskedem a tartókötésbe, mert már komoly lüktetésnek indult. Muszáj, Shinji még vezetés közben is figyel rám.


Jeremy meglep. Örülök, hogy van kurázsi a kölyökben és meg mert lépni egy ilyet, bár ahogy hallom, nagyon rövidet húzott vele, ami cseppet sem dob fel. Elkezdem kérdezgetni, ha már felhívott, hátha megtudott valamit. Meg. Háromszázhatvan fokos fordulatot vesz körülöttem a világ, ahogy szó szerint majdnem elsírja, mi baja van Masaonak. Most utálom, hogy igazam lett, ráadásul nem is gondoltam komolyan azt a kurva kijelentést. Minden mondattal rosszabb színt kap a helyzet és csupán egy bassza megre futja, meg kis híján rászólok Shinjire, hogy forduljon vissza, tudja a címet, most menjünk el Masaohoz, az sem érdekel, ha magatehetetlenül lát, ám a józan eszem még időben megakadályoz ebben és figyelmeztet, ha odamennék, se tudnék tenni semmit sem az eltakarítóért, sem pedig a kölyökért. Azon túl, hogy hagyom Jeremynek, hogy megöleljen, hozzám bújjon, nem tudnék mit csinálni, ezért végiggondolom, mi az, amivel javíthatók a helyzetek. Először is Akemivel kapcsolatban kell szólni Bakarinak, másodszor pedig... Igen, megajánlok egy kurva nagy lehetőséget Masaonak, amivel ha él, talán ki tudom hozni abból, amibe keverte magát. A rák egy nagyon egyszerű betegség, visszatartott, gyűjtött harag vagy bánat programozza a sejteket hibás szaporodásra, vagyis megfelelő étrend és lelkizés folytán a legvadabb folyamat is visszafordítható, ehhez azonban a páciensnek nagyon kell akarnia a gyógyulást, a javulást, a problémáin való túljutást. Megvannak az eszközeim ahhoz, hogy talpra állítsam Masaot, ám ezt vele kell megbeszélnem, mert ha nem kér abból az esélyből, amit tőlem kaphat, nem hagyom, hogy Jeremy közelében maradjon és szétcincálja őt érzelmileg. Szenvedett már eleget az a gyerek, nem kell, hogy teljesen bolond legyen a kíntól, vagy tönkremenjen egy halálra szánt ember mellett, akibe szerelmes.


Miután Shinji szólt a kutyámnak a programváltozásról, a kölyköt kell elrendeznem, ez pedig egyáltalán nem egyszerű, mert makacsságból neki is bőven osztottak. Kénytelen vagyok én engedni, mivel most nem lehetek vele, hogy pórázra kötve visszatartsam a hülyeségektől, hiába azt kéne. Azzal, hogy megnyomorodtam ideiglenes, rengeteg szart sikerült mások nyakába öntenem, kezdve Shinjivel és Bakarival, másokat meg, akiknek a sorsáról most kellene döntenem és annak megfelelően elrendezni nekik néhány apróságot, nem tudok segíteni. Ez dühít, kegyetlenül fel tud bosszantani, aminek ugyancsak a mellettem ülő kölyök issza meg a levét, mert ő az, aki megpróbál megnyugtatni és nem érti...


Vége lesz a beszélgetésnek, mire nehéz szívvel felsóhajtva csúszom lejjebb az ülésen. Becsukom a szemeimet és végiggondolom, mégis mi a francot csináljak, s persze megint oda lyukadok ki, ahol a part szakad: kezek nélkül? A dolog annyira idegesít...


Észre sem veszem, hogy az ajkamban lévő pirszinget dörgölöm a fogaimhoz, miközben gondolkodom, csak mikor Shinji a combomra csúsztatja a kezét. Rögtön abbahagyom és ránézek. Fogalmam sincs, mit mondhatnék neki. Ugyanúgy nincs, mint mielőtt elaludtam volna. Tudom, hogy nem gondolatolvasó, ezért nem tudhatja, mi jár a fejemben, nem érzi, amit én, tehát csak szavakkal oszthatnám meg vele ezeket, ám nem tudom elmondani. Sajnálom, kölyök, de ha nem kérdezel, nem fogsz megtudni semmit sem.


Csend marad köztünk. Megnyugszom a motor dorombolását hallgatva, figyelve az utat, a hófödte erdőt, ami körülvesz minket. Egy kicsi faluba visz nem messze Tokiótól, majd miután megszerzi a kulcsokat, feljebb merészkedünk. Jól ismeri a járást, a kicsi ösvényt, mely egy tisztásra vezet, amin faház áll. Kellemes a látvány, jónak ígérkezik az itteni időtöltés is. Ahogy kiszállok a tereptaposóból, a hideg rögtön átjárja a ruháimat, a hó pedig ropog a talpam alatt. Bakancsot kellett volna vennem, de túl sokáig tartott volna fel- és levenni, Shinji viszont közel állt meg a házikóhoz, így nem kell azon aggódnom, hogy átázik a cipőm. Frissít a hűs levegő, még a sötétben is vakít a hó, az erdő pedig fenyegetően tornyosul körénk, mégis otthonosan érzem magam itt. Ha tudnám használni a kezeimet, most lehajolnék, gyúrnék egy hógolyót és a sráchoz vágnám. Tudom, hogy remek csata lenne, ami aztán egymás kinti, végül benti megfürdetésével végződne, így azonban csupán csendesen követem őt a házba.


Pici előtér fogad, lekerül rólunk a felesleges ruha, majd a hatalmas nappaliba lépünk. Kandalló, előtte vastag, szőrös, puhának látszó szőnyeg hever, azt hiszem, valamilyen állatszőrutánzat lehet, mintha egy átlagos amerikai filmből nyúlták volna az ötletet, ettől függetlenül cseppet sem érzek bármi negatívat ezzel kapcsolatban, szívesen heverednék oda, miután Shinji elintézte, hogy ropogjon a tűz, mivel majdnem olyan hideg van idebent, mint kint. A srác is hasonlóan gondolkodhat, mivel rögtön a kandallóhoz megy, hogy begyújtson, én pedig megnézem magamnak a lak többi részét. Amerikai stílusú konyha, kicsi fürdőszoba vécével és háló két személyre. Megértem, miért szeretett idejönni a testőr: harmónia lengi be ezt a helyet és gondozzák is. Visszatérve a nappaliba a kanapéra ülök és figyelem Shinjit. Szívesen segítenék neki, ám...


Mindig ez akadályoz. Néha eszembe jut, hogy életben kellett volna hagyni Kitamurát és kínozni éveken át, ám sem a fájdalmaimat, sem a problémáimat nem csökkentené. Bosszú volna csupán, kockázatvállalás a semmiért. Vége, vége az egész balhénak, végre mindenki fellélegezhet, ezért minden jól van úgy, ahogy. Én is tudtam, hogy akár az életemmel fizethetek a győzelemért, ahogy el is bukhatok, így pedig az ár nem nagy, amit fizettem. Rendbe fogok jönni. Nem akarok úgy élni, ahogy most, kiszolgálva, magatehetetlenül, de ez az időszak kell ahhoz, hogy később ugyanolyan legyek, mint a Kitamurával vívott harc előtt.

- Telefon felvesz, kihangosít! - szólok a zsebemben megszólaló, Bakarit jelző készüléknek. - Mondd!

- Leadtam a kölyköt, avass be!

- Holnap este visszamegyünk - jelentem ki. - Megvizsgálod Masaot, amit meg lehet tudni róla mindazzal, amit tanultál, azt megtudod, én pedig beszélek vele.

- Nem ellenséges, de ezt akkor sem támogatom.

- Én pedig tudni akarom, rábízhatom-e Jeremyt vagy sem - közlöm vele határozottan. - Ha hónapok múlva nekiáll döglődni, a tökalsó jobb, ha elkerüli...

- Nem fogja - vág a szavamba. - Ki fog tartani Masao mellett, teljesen mindegy, hogy mennyi van neki vissza és tetszik-e neki, vagy sem.

- Kivéve, ha nem engedem.

- Ezt nem óhajtom bővebben megvitatni - dönt végül így Bakari. - Hétre vár minket, addig elintéz mindent. Shinji készüljön úgy, mintha egy háborúba készülne - kéri komolyan. - Masao egy szokványos és egy a végén visszafele hajló sarlójú utával harcol főként, de a ruhája különböző vastagságú fémszálakat rejt, melyekkel főként fojtani, de akár vágni is lehet. Ezen kívül tőrökre lehet még számítani tőle, ám mivel ő a kígyó, a mérgeket sem vetném el, mint lehetőséget.

- Jeremy szerint...

- Nem érdekel Jeremy, ő másodlagos, engem te érdekelsz! - vág újra közbe, most indulatosabban. - Végighallgatsz és ha nincs ott Shinji, elmondod neki, amit én leadok neked, holnap pedig normálisan felkészültök, különben, rohadjak meg, nem juttok át Masao kapuján!

- Higgadj le! - szólok rá. - Itt ül és mindketten megértettük, amit mondtál. Rendesen felkészülünk, háromnegyed hétkor találkozunk a közelben és ha van valami, azt még megbeszéljük.

- Murasa utca, a kis kávézóban - közli, hol fogunk találkozni. Nem szívlelem, hogy így átvette az irányítást, azonban kénytelen vagyok elfogadni. Aztán ha megint elegem lesz belőle, lerúgom. - Előre tudja, ha érkezik hozzá valaki. Nem jöttem rá a titkára, de mire az ajtóhoz érünk, felkészül ránk, ezért döntsd el, ki lesz a hátvédünk, mert Shinji előtted lesz.

- Nem kell senki! - utasítom vissza dühösen. Ez most már aztán tényleg több a soknál.

- Ha lehet, ezt most rögtön fejezzétek is be! Nagyon édesek vagytok, mikor morogtok egymásra, de kicsit fárasztó műsor ez kétnaponta. Tatsuki el tudja dönteni, mekkora felkészülésre van szükség és én sem ma kezdtem azt, amit csinálok. Ha meg ketten nem tudunk elbánni Masaoval, azt hiszem, akár el is áshatjuk magunkat a fenébe. Lehet, hogy tudja, hogy mikor érkezik hozzá valaki, mi meg tudjuk, hogy készül ránk. - Egyikünk sem száll vitába Shinjivel, felesleges volna, ennek a szócsatának úgysem lehet igazi győztese. Az orvos csak elégedetlenül fúj egyet, én pedig a fejem csóválom. - Te ne fújtass, mint egy veszett kanca! - Azt hiszem, ezt hallva a túlvégen is szemkikerekedés lehet, ahogy én is egy pillanatig rettentően elcsodálkozom, hogy a srác így nevezi Bakarit. - Te pedig ne csóváld a fejed, mert már kezdem unni az állandó bunyót a homokozóban azért, hogy kié legyen a vödör! - használja ezt a metaforát megint, majd feláll és kimegy a konyhába.

- Tedd rendbe Shinji fejét, különben mehet vissza Deon mellé! - morog végül Bakari. - Én azt kezdem unni, hogy beleszól abba, amibe nem kellene! - Tessék, ilyen gyorsan kerül az ember két tűz közé! Nagyszerű...

- Kezded igen erősen felcserélni a szerepeket. Lehet, hogy jelen pillanatban nem tudom összeroppantani a fejed, de még mindig az én szavam a törvény - jelentem ki.

- Nem cserélek fel semmit...

- Ne ellenkezz velem folyton! - szólok rá parancsolóan. Ez hat, a fújáson kívül mást nem kapok, az elmúlt hónapokhoz képest meg már ez is jó eredmény. - Hárman megyünk holnap, felkészülten. Ha ránk támad, megöljük.

- Lavina lesz Raktari miatt - jelenti ki csendesebben. Ez sajnos igaz...


Míg nyúlik köztünk a csend, Shinji a szobába megy, majd takaróval tér vissza és azt rám teríti. Teaillat szűrődik ki a konyhából, a kandallóban ropogó tűz pedig lassan melegíti fel a levegőt, a srác meg visszatér a konyhába, s bögréket kerít.

- Senki nem várhatja el tőlünk, hogy nem védjük meg magunkat, ha támadás ér. Ha emiatt Jeremy vagy Yoshimi megpróbál kihátrálni, seggbe lesznek rúgva, Raktari meg egy következő lépcső.

- Teruki kettejük barátja.

- És a kölyök vérebe - közlöm hidegen. - Eldönti mindkettő, mi a fontosabb számára, a kötelesség, amit vállaltak, vagy pedig Raktari patáliája. Amennyiben az utóbbi, korcsok és halált érdemelnek, mert az árulás nem megengedhető, a kölyök meg edződik, mert egy puhapöcsű tökmagként nem lesz képes a helyemen trónolni.

- Ez hiányzott - jelenti ki elégedetten. - Jó éjt - búcsúzik is, mire elröhögöm magam.

- Neked is. - Még azután percekkel is jókat vigyorgok, hogy Bakari bontja a vonalat. Hihetetlen, de úgy fest, hiányzik neki a régi Tatsuki, vagy fél attól, hogy esetleg elpuhultam. Szó sincs róla, ugyanúgy kiirtásra ítélek egy fél bagázst, ha nem azt csinálja, amit mondok, mint hajdanán. Szeretem Jeremyt, a döntéseim megvétózásához azonban nincs joga, a kutyái pedig vagy mindig, minden esetben hűségesek lesznek hozzá, vagy nem érdemlik meg az életet. Már nincs visszaút, csak előre van és hogy mi a végcél, azt ilyen formán lehet eldönteni. Shinji közben mellém telepszik két bögrével.

- Remélem, tudod, hogy ilyenkor félelmetesen festesz.

- Mert mulattat, hogy hiányzik Bakarinak a kegyetlenségem?

- Mert ülsz és vigyorogsz, mint egy elcseszett vadalma. - Elkezdi megfújni az egyik bögrében a teát közben. - Ha nem tudnám, min, komolyan aggódnék.

- Én azon aggódom, mi lesz így körülöttem, ha még ti is morogtok egymásra. Az, hogy mi megtesszük, nem újdonság, de hogy ebbe csatlakozol... - Újra megcsóválom a fejem, de most egy apró mosollyal a szám szegletén.

- Ácsi! Pont leszarom, hogy eszitek meg egymást akár szóban, akár szemtől szemben, de egy bizonyos szint után már nekem is sok hallgatni meg elviselni. Végülis igazad van, a ti dolgotok, közöm sincs hozzá, majd legközelebb elvonulok, vagy rátok zárom az ajtót, lesz, ami lesz.

- Hisztis vagy? - kérdezem tőle csodálkozva.

- Nem.

- Akkor csak fáradt? - találgatok őt figyelve.

- Inkább - feleli, majd belekortyol abba a teába, amit eddig hűtött, végül nekem nyújtja, hogy ihassak. Jólesik, pár korty után azonban visszahúzódom és a füléhez hajolok.

- Akkor vetkőzz le és hasalj rá arra a szőnyegre - búgom.

- Ha megfázok, te ápolsz - felel játékosan, s finoman beleharap a fülcimpámba, miközben a kanapé melletti kis asztalkára ügyeskedi a két bögrét, végül feláll és elém lép, de egyelőre nem csinál semmit.

- Ott a tűz - védekezek, míg várom, hogy előálljon valami izgatóval ez a kis dög.

- Ott is marad, kár lenne a szőnyegért - vág vissza, miközben lassan elkezdi kioldani derekán az övet, majd lehúzni nadrágja cipzárját. Mosolyra húzódnak ajkaim erre.

- Az majd melegen tart téged is, így nem fogsz megfázni - magyarázom neki, mintha nem érteném, hogy húzza az agyam. Kap lehetőséget folytatni.

- Másfajta felmelegedésre vágyom - incselkedik tovább és lejjebb tolja derekán a nadrágot, de csak annyira, hogy még ne csússzon le róla, ám a bokszert mindenképpen kivillantsa, majd leveszi magáról a pisztolytáskát és a kanapéra dobja. Kíváncsi vagyok, mire készül, a műsort pedig szeretem. Hozzám hajol ezután, s végignyalva az ajkamon csókol meg, de csak röviden, majd újra elhúzódik tőlem és megszabadul a felsőjétől.

- Milyenre? - játszom az ártatlan értetlent.

- Mondjuk egy forrófürdőre - vág teljesen ártatlan képet, miközben lassan letolja magáról a nadrágot, s míg lehajol érte, hogy felvegye és a kanapéra dobja azt is, végigsimít a testemen.

- Az sem utolsó ötlet - mondom elismerően. Tudja, hogy tetszik nekem, amit művel, épp csak fel nem falom a szemeimmel, de szándékosan nem csinálok semmit, nem akarom befolyásolni.

- Te mit tanácsolnál? - kérdezi és bokszerébe akasztva ujjait tolja azt lejjebb testén. Most már vigyorba fut a szám, ezt nem lehet enélkül kibírni.

- Mindegy, csak gyorsan! - vágom rá. Azt hiszi, megkönnyítem a dolgát, pedig eszemben sincs.

- Akkor mentem zuhanyozni - jelenti ki és elengedi bokszere szélét, majd ellép előlem. Na nem így gondoltam én ezt...! Felállok és levetem magamról a rám terített pokrócot, majd utána lépek.

- Ragaszkodsz hozzá, hogy egyedül csináld? - kérdezem meg Shinjit játékosan.

- Teljesen máshoz ragaszkodom - feleli visszafordulva felém, majd átkarolva a nyakam megcsókol. Nem aggódtam azon, hogy ki akar hagyni, inkább a kezére játszom, így míg csókol, lassan és óvatosan megszabadít a tartókötésektől, pulcsimtól, ingtől és trikótól, végül hátrább lépve tőle én nyújtom neki a kezeimet, hogy szedje le róluk a kötéseket. Hiába telt már viszonylag sok idő, a látványuk és használhatatlanságuk letör, de mindig igyekszem nem mutatni.

- Mihez ragaszkodsz? - kérdezem meg csendesen a kezeit figyelve, ám nem nyúl az enyémekért, hogy leoldja róluk a kötéseket, amivel összezavar. Felkészültem rá, beletörődtem, hogy megint szabadon lesznek a még mindig hegesedő sebeim, ám Shinji csak megrázza a fejét és visszalépve hozzám végigsimít rajtam, majd a nyakamba csókolva kezdi kioldani az övem, végül minden ruhám lehúzva térdel elém és a hasamra intézett apró harapásokkal ingerel, rámarkol a combomra. Nézem őt, a kérdésemre eszében sincs szerintem szóval válaszolni, helyette végignyal a farkamon, aztán úgy áll fel, hogy közben nyelvét a hasamon, mellkasomon vezeti végig egészen a nyakamig. Szívesen felkenném a falra ezért az izgató tettért és veszettül megkefélném, ám Shinji mást tervez amellett, hogy nekem is lennének gondjaim ennek kivitelezésével. Óvatosan kezei közé fogja az enyémet, majd puha csókot lehel az ujjaimra. Nem tudom eldönteni, hogy megijeszt, elborzaszt vagy jólesik ez a nagyon gyengéd gesztus, inkább hagyom magam csípőmnél fogva húzni a szőnyeg felé, így kilépek a cuccaimból. A srác végül a szőnyegen állít meg, leveti a saját alsónadrágját és elém térdel újra. Mióta visszajöttem hozzá, sokkal több szerepet kap az ő akarata. Nem azért, mert én nem akarok dolgokat, hanem mert nem tudom őket kivitelezni.


Érzéki szopásban részesít, én meg csak a vállára és fejére simított kézzel élvezem. Szeretnék többet tenni, ahogy az elmúlt időszakban általában, ám végül szinte mozdulatlan maradok, míg át nem jár az orgazmus. Fújtatva, kicsit meginogva élvezem, míg tart, majd egyszerűen lerogyok a testőr elé és átkarolom. Bújik hozzám, magához is ölel és a fejét is a nyakamhoz fúrja, ezért amennyire tudom, a hajába temetem az arcom. Egy kicsit így maradunk, végül leülök a sarkamra és az ölembe invitálom Shinjit. Nem kell kétszer kérnem, s már simul is hozzám, ahogy csak tud. Mosolyogva dorombolok neki, mert azt nagyon szereti, közben pedig vállára halmozok csókokat. Viszonozza is őket a nyakamra és vállamra nyomva, azonban nehezen tudom eldönteni, mihez kezdjek hasznáhatatlan kezekkel a sráccal. Szívesen eldönteném a szőnyegen és megdugnám, támaszkodni viszont nem tudnék sokáig a karjaimon. Valamit ki kell találnom sürgősen, amire hajlandó is... Beszélni például a vágyairól nem valószínű, hogy fog.

1.

Tatsuki

Kibaszottul szarul érzem magam. Egyszerre szeretnék már bent lenni a házban, és szólni Bakarinak, hogy inkább a lakásomra menjünk és maradjunk továbbra is távol az egész bandától. Másfél hónap telt el a Kitamurás csata lezárása után. Abból úgy két hetet tökéletesen eszméletlenül töltöttem, mivel a sérüléseim megkövetelték, aztán pedig az a tény, hogy a kezeim használhatatlanokká váltak jóformán. Bakari nem mert felébreszteni, nem tudta, mire számítson, főleg annak fényében, hogy elvitt a mesteréhez, Lukuya doktorhoz egy kórházba és megműtöttek. Kibaszott nagy mázli, hogy ebből semmire nem emlékszem, nem tudtam előre és utólag is nagyobb bajom volt, hogy alig bírom mozdítani az ujjaimat, különben iszonyatosan tomboltam volna. A maradék négy hét azzal telt, hogy Bakari próbált nyugton tartani, mert bevallom, leterített a lábamról a kezeim bénasága. Ezt nem lehet megemészteni, ezen nem lehet túllépni és bármilyen kemény erőfeszítéseket tett... ugyanúgy fáj, rettegésben tart, rémiszt, kétségbe ejt, taszít, idegesít, dühít, frusztrál, ingerel, ...


Elszorult torokkal, szabálytalanul lüktető szívvel, gyomorgörccsel, meg-megremegve nézem az utat a Seichirou-ház felé haladva. Minden pillanatban ki bírna bukni belőlem, hogy forduljunk vissza, tűnjünk el mégis a városból, végleg, holott tisztában vagyok vele, hogy három fiú olyan nagyon fog nekem örülni, mint még talán soha semminek. Három kis hülye és pont miattuk akarok a legjobban meghátrálni, mert nem akarom, hogy gézbe kötözött kézzel, jóformán magatehetetlenül, sebezhetően és megtörten lássanak. Ahogy Asame pillantásától is szeretnék megkímélt maradni.


Vissza lehetne fordulni, de akkor mindenki pofára esne, ami különösebben még csak nem is érdekelne, de azt a három bolond srácot nem akarom megbántani, hiszen Bakari már indulás előtt két órával felhívta Deont, hogy élünk és visszatérünk. Ő tutira feltelefonálta még Yorut és Kazukit is, ahogy ismerem, úgyhogy mesteri hatást érnénk el, ha mégse mennénk. De megyünk, minden megmaradt erőmmel azon vagyok, hogy higgadt maradjak és visszaszorítsam az érzelmeimet amögé a pajzs mögé, ami anyám halála óta fedett és védett. Persze semmilyen módszer nem segít és amikor meglátom a kaput, a feszültségtől fulladni kezdek. Azt hiszem, most érzem át azoknak a szerencsétlen kutyáknak az érzéseit és sorsát a maga teljes súlyával és rémületével, amikor a pórázuknál fogva húzzák be őket az állatorvoshoz, hiába tartanak ellen négy lábbal. Na, pont ezt élem át.


Begurulunk a kapun és már távolról kiszúrom a három kölyköt. Kicsi, mégis megható a fogadóbizottság, de csak közel érve látom meg, ki milyen érzésekkel vár. Deon sír, körülbelül hisztérikusnak lehetne nevezni, ellenben Shinji igyekszik nyugodt maradni, nem kimutatni az örömét és azt, amit Jeremyn is látok. Nem hiszik el, hogy ez igaz. A tökalsóról is ordít az öröm, mégis értetlennek fest. Micsoda katarzis... Valahogy az nyugtat meg, hogy csak hárman vannak és jóformán a rajtpisztoly hangjára várnak, hogy megrohanjanak, amit majd az fog jelenteni, hogy Bakari kinyitja nekem a kocsit. Ez hamarosan meg is történik, biccent a három srácnak, amint kiemelkedik a sárga Suzukiból, majd átnyargal mellém és kitárja az ajtót. Lassan mászom ki, óvatosan, valahol még mindig rettegve. Nem is nézem a három kölyköt, arra figyelek, hogy a méltóságom maradékát megőrizve, nyugodtan, magabiztosan, összeszedetten keveredjek talpra. Nehéz, sokat feküdtem és ültem az elmúlt időszakban és a kezemet sem bírom használni, de amint Bakari felém nyúl, hogy segítsen, dühösen villan rá a szemem, ő pedig mindent értő módon visszahúzódik és félreáll. Felegyenesedem, tétován lépek is a ház felé, de aztán a kocsi fog meg, visszalök a belém csapódó Deon. Szerencsére már csak a berozsdált ízületek és a kezemet ért károk a problémáim, így nem okoz különösebb gondot a kölyök hevessége, s csak félszeg, halvány mosoly kúszik szám szegletére attól, ahogy szorítva ölel, az ingembe kapaszkodik, reszketve zokog.

- Utállak! Utállak! Utállak! - ismételgeti alig érthetően.

- Én is örülök neked - mondom halkan neki. Ügyetlenül és óvatosan átkarolom, mert amíg nem nyugszik le, nem tudok tovább jutni a házhoz, a még mindig hitetlen Jeremyhez és már a dermedtnek tűnő Shinjihez. Vajon sokkolja, hogy ujjbegytől egészen a felkarom közepéig gézben látja a kezeimet? Talán ő tudja a legjobban, hogy a kezeim nélkül semminek érzem magam. Nem csak azért, mert a seggem nem bírom kitörölni, az másodlagos probléma. Az elsődleges, hogy nem tudok rajzolni, tetoválni és rendesen megérinteni őt. Nyíltan nézem a testőrt, miközben Bakari hozzánk lép és hogy kicsit megnyugtassa Deont, megsimogatja a fejét. Tudta ő is, hogy ez kurva nehéz menet lesz, felkészültünk rá, hogy ki lesz bukva mindhárom srác, a letaglózó, elsöprő örömük ereje azonban még így is váratlan a számunkra.


Szeretnék már abban a nekem elkülönített szobában lenni. Shinjivel, az ágyon fekve. Nincs mit mondanom, nem is nagyon bírok megszólalni és nem is akarom elhúzni ezeket a perceket. Rosszul érint. Tisztában vagyok vele, hogy az elutasításommal megbánthatom Deont is, Jeremyt is, ugyanakkor bízom abban, hogy a két kölyök képes lesz megérteni kimondatlan indokaimat.


Deon végre elereszt és könnyes, vörös, feldagadt szemekkel, püffedt orral bámul rám fel. Most veszem csak észre, mennyire sovány, az arca szabályszerűen beesett. Nem örül, nem, ez a gyerek most azért rimánkodik, hogy igaz legyen. Kis hülye... Lassan megemelem jobbom és óvatosan a fejére teszem. Most elfogadja, hogy a hajához érek, nyúlna a kezemért, de aztán nem ér a gézhez, én pedig ellépek mellette. Nem akarom látni a képét, ellenben észreveszem, hogy Jeremy megindul felém. Meglehetősen kába, a léptei nem valami magabiztosak, egyenesen se bír menni, úgyhogy elébe megyek, mielőtt összeesik útközben. Lehet, hogy nincs is magánál, az viszont nem lenne túl jó, fogalmam sincs, most mi törne ki belőle, ha kattanna egyet és Bakari is úgy ugrana rá, mint egy vadállat. Követ; hátrahagyja Deont, a legcsekélyebb mértékben sem érdekli a kölyök, tőlem viszont nem akar távol maradni. Megviselték az elmúlt hetek. Szigorú, kemény és hideg minden pillantása, a mozgásán mégis látszik, hogy ölni lenne képes, olyan feszült. Ez is várható volt, a féltése. Akkor is, ha pontosan tudja, hogy ez a három idióta nem akarna nekem ártani. Jeremy egy ujjal érint meg, amit nem tudok hova tenni, aztán nekiáll bőgni. Azt vártam, hogy hozzám bújik, hogy Deonhoz hasonlóan fog szorongatni, de nem. Felpillantok Shinjire, hogy jelezzem neki, hamarosan odaérek, azzal közel lépek ehhez a hülyéhez is és magamhoz vonom. Ő is teljesen ki van borulva és azt hiszem, csak most hiszi el, hogy nem álmodik. Rögtön átfog és szorítani kezd, ugyanúgy, mint Deon, sírva és egy szót ismételgetve:

- Élsz... Élsz... Élsz... - Talán. Valahogy úgy. Olyasmi. De mit mondjak neki? Érzem, hogy kezd felengedni belőle a feszültség, ami azóta gyűlhetett benne, hogy eltűntem a csatamezőről és ennek tudatába került.

- Igen - felelek. Ennyiben hagyom, nem fogom elárulni neki, hogy amikor felébredtem, inkább kívántam a halált, mint azt, hogy Bakari küzdjön értem tovább. Persze baromság volt, tudom, de csak a legrohadtabb ellenségeimnek kívánom azt, amit akkor éltem át. Azt a négy-öt napot, amíg ott ingtam a kurva szakadék szélén és nem hagyták, hogy beugorjak. Amikor a saját gondolataim püfölték egymást, hánykódtam és beszélni se bírtam, annyira kicsinált az a tény, hogy megbénultam. Nem ez a tényállás, talán egy fél év-év múlva fogom tudni használni a kezem, enni például ha nem is evőpálcával, de képes leszek egyedül, a rajz, a mesterségem és normális szex nélkül azonban nem tartom józan döntésnek, hogy Bakari nem hagyott megdögleni.


Jeremy gyorsabban elereszt, mint a másik kölyök, de ő is felnéz rám. Kicsit józanabbnak tűnik Deonnál, ahhoz képest meg, ahogy felém kevergett, meglepően épeszűnek tűnik. El is mosolyodik.

- Téged várt - suttogja. Vagy csak leolvasom a szájáról a szavakat? Még az is meglehet, de az biztos, hogy valahogy kimondta, mert ellép mellettem és Deon felé veszi az irányt. Értetlen képpel követem, míg ki nem poroszkál a látóteremből, azzal megindulok előre, végre akadálytalanul. Persze ez a legnehezebb rész. Odamegyek Shinjihez, őt nem érintem meg, nem is nyúlok felé sem, csak mellé érek.

- A szokásos szoba? - kérdezem tőle csendesen, a lendület azonban visz tovább, már teszem is meg a következő lépést, de még látom, hogy bólint. - Gyere - kérem is, hogy biztos legyen abban, nem hagyom üdvözlés nélkül, csak nem itt, nem így, nem most akarom. Az is rémisztő volt, amit a két fiútól kaptam, közel álltam hozzá, hogy ne bírjak úrrá lenni a reszketésen és az érzelmeimen, de végül csak győztem, megtartottam az önkontrollt. Nem szeretném, ha Deon és Jeremy látna ennél is jobban szétesve. Úgy, ahogy igazából vagyok.


Hagyom, hogy Shinji kinyissa előttem és becsukja mögöttem az ajtót. Némán tettük meg az utat ide, úgy saccolom, pontosan azt akarja, amit én, ezért nem húzom az időt, leülök az ágyra és azt figyelve, ahogy a könny végigfolyik az arcán, lerúgom magamról a cipőmet. Amint ezzel megvagyok, biccentek neki a fejemmel és ügyetlenül beljebb fészkelem magam az ágyon, s elfekszem. Iszonyú bénának, esetlennek és nyomorultul érzem magam, de ezt akarom, szokott módon, fekve, ölelve összebújni vele. Megnyugtat és felzaklat az élmény. Hetek óta sóvárogtam ezután és ugyanúgy elutasítottam, mint első körben az életet. Nem akartam, hogy így lásson, megakadályozni nem tudtam azonban, mert győzött az a hozzáállás, hogy a biztos rosszat tudni még mindig jobb, mint bizonytalanságban lenni, remélni, félni, hinni, kétségbeesetten róni az értelmetlen köröket, vádolni...


Meztelennek érzem magam és tehetetlennek. A pirszingjeim nélkül és a kezem használhatatlansága miatt az arcom a hajába fúrom. Menekülök. Shinjivel akarok lenni, de mindaz, amit eddig láttam rajta, fáj. Talán jobb lett volna nem jönni vissza, hagyni, hogy kicsit belehaljon az elvesztésembe, aztán túllépjen mindenen. Fiatal még, biztosan lett volna esélye még egyszer kikelni a poraiból, de nem bírtam ki, nélküle végképp nem akartam élni, nem beszélve arról, hogy tartottam attól, hogy nem nyugszik bele az eltűnésembe, keresni, reménykedni, gyötrődni fog. Ahogy valószínűleg eddig is tette, mert fáradtnak, nyúzottnak, elesettnek és megkínzottnak látszik. Mégis úgy vélem, boldog, hogy itt vagyok, ragaszkodón bújik hozzám.


Átkarolom, így azonban nem az igazi, ezért csak annyira elhúzódom, hogy a feje alá bepróbálkozzak a karommal. Minél közelebb akarom tudni magamhoz, a ruháink is hihetetlen mód zavarnak, ha képes lennék rá, tépném lefele az összeset róla is, magamról is. Dühít és taszít a gondolat, hogy nem vagyok rá képes, hogy még egy ennyire egyszerű, ösztönös dolgot sem tudok megtenni. Marcangol és ijeszt, mert nem tudom, így mi lesz velünk később. Erre is kigondoltam valamit, szavakba önteni mégsem vagyok elég erős egyelőre. Shinji nem teszi meg, amit szeretnék, helyette felül és leveti a pólóját. Hihetetlen megkönnyebbülés árad szét bennem, mert ha folytatja, ha engem nem is hámoz ki a cuccomból, legalább fikarcnyi esélyem lesz a bőréhez érni, egy réteggel kevesebb választ el tőle. Végül teljes levetkőzés helyett meztelen felsőtesttel hajol fölém. Talán egy kicsit vékonyabb, mint volt, de nem érdekel, izomból húzom fel magam, míg elérem a száját és az enyémet szorosan rányomom. Repedezik és szakadozik mindaz, amivel kordában tartom a kitöréseimet, ez a csóknak nem nevezhető gesztus is kétségbeesésről, elveszettségről, félelemről árulkodik, méghozzá hevesen.


Furcsa, hogy nem feszül az ajkamnak a karika. Hiányzik. Az viszont otthonossá teszi kissé az igazi csókká váló egymáshoz közeledésünket, hogy a srác nyelvében lévő ékszer az enyémhez ér. Amint ki bírok nyögni majd pár szót, megkérem, hogy pakolja vissza a fejembe az ékszereimet, nem érdekel, hogy három nap múlva megint ki kell őket szedni egy újabb műtét miatt, mert szükségem van rájuk. Kiszolgáltatottnak érzem magam nélkülük, mintha ennyi, a hiányuk elég volna, hogy szétkürtölésre kerüljön az egész világon, hogy én, Tatsuki, azaz Akashuri Akira gyenge, sebezhető, védtelen vagyok, hogy nagyrészt romokban az életem és rettegek minden következő perctől.


Visszaereszkedem az ágyra és tűröm, hogy Shinji megkíséreli lerángatni rólam a nadrágom. Val'szeg az is rájátszik nyomorultságérzetemre, hogy egyetlen fegyver sincs nálam, még a tőröm sem, hiszen megfogni sem bírom, nemhogy belevájni valakibe. Meg az, hogy nagyon reménykedem benne, hogy semmilyen módon nem akar szeretkezni velem, mert az nekem most nem megy. Ilyen se volt még, de a testiség nekem most kimerül abban, hogy minél szorosabban hozzábújok, átölelem kézzel-lábbal, a hajába temetem az arcom és el se eresztem, amíg nem lesz mindenképpen muszáj. Addig viszont még el kell jutni, ám a srác keze remegve vetkőztet, én pedig nem tudom beazonosítani az arcán, szemeiben tükröződő érzelmeket. Talán megrémíti, hogy sikerült összetörnöm? Vagy valamitől fél? Ideges? Gyötri a vágy? Egyszerűen nem tudom...


Emelem csípőm, felülök, hogy boldoguljon az inggel, majd amint meztelenül egymáshoz simulunk, megint karolom, ölelem, testemhez fogom. Igen, ezt akartam. Abban, ahogy átkarol, felfedezni vélem a kapcsolatunk elején általam tanúsított erőt, ragaszkodást, azt a félreismerhetetlen “nem eresztelek el” határozottságot. Jó... ne is engedj el... Lecsukom a szemeimet, hallgatom a szívem dübörgését, fojtom el az érzéseimet, mert még mindig próbálok az maradni, aki voltam, holott az... elveszett. De minimum nagyon messzire kerültem tőle. Önfegyelem, mi? Van, de minek? Egyértelmű, hogy üvölteni bírnék, csak mégse megy, valami akadályoz. Orromba áramlik Shinji elfeledett, kellemes illata. Próbáltam felidézni, kapaszkodni az emlékbe, hogy ennyivel is segítsem magam túlélni a pánikot, hogy a kezeim ügyetlenek, erőtlenek, nehezen mozdíthatóak, megmerevedettek annak ellenére is, hogy Bakari naponta többször is nyújtotta és masszírozta őket. Most, hogy újra érzem Shinji illatát, nem is értem, hogy nem voltam képes felidézni, csupán annyit, hogy nagyon szeretem, nagyon finom illat.


Sír. A légzésének üteme megváltozik, a teste megfeszül még egy kicsit jobban, megremeg talán, vállamat és mellkasomat pedig forró könnyek árasztják el, s ahogy már nem fér el rajtam a tenger, csiklandozva lefolyik rólam több helyen is. Én sem bírom tovább. Meghasad a kitartásom, az izmaim össze-összerándulnak, de csak apró mozdulatokat képeznek, inkább a vállam rángatják ütemesen. Nehezen kapok levegőt és az arcomon is vonaglanak az érzelmek, a szemeimet azonban leszorítom, mert nem akarom látni Shinjit, mikor tudatosul benne, hogy befelé sírok. Kifelé nem megy. Most sem. Úgy érzem, belülről mar szét valami, amivel nem tudok semmit sem kezdeni. Ez teljesen elvon, kitép a pillanatból, a srác karjából, a testemből, csak a tudat marad: megsemmisülök lassan.


Azt hiszem, percekig tart, míg lecsillapodom. Vágytam erre, ugyanakkor tudom, hogy most adtam meg magam. Hogy teljesen-e, abban nem vagyok biztos, csak abban, hogy megtettem. Patthelyzetek követik egymást. Akarjam tudni, Shinji mit gondol, mit érez, mit mondana? Vagy inkább semmit, csak maradjak csendben, mozdulatlanul? Passzolom a kérdést. Nem tudom, mit és hogyan kéne kinyögnöm, neki kellene feltennie azokat a bizonyosokat, tapintatból, vagy talán félelemből azonban nem fogja. Egyszerűen csak válaszolnom kellene, megmondani, hol voltam, mi történt velem az elmúlt másfél hónapban és mi következik. Megtudni, vállalja-e, akarja-e, vagy hagyjuk a picsába az egészet. Mély levegőt veszek és ahogy kifújom, remeg a lélegzetem. Vajon mennyi hangom van? Bármennyi, nem akarok beleesni abba a csapdába, hogy most belenyugszom a helyzetbe és elhiszem, hogy valahogy túl tudunk jutni ezen is, aztán pofára esni, hogy mégsem. Shinji erős, nagyon erős, szívós, kitartó, elszánt, határozott, akaratos, állhatatos, de... De vajon ehhez is eléggé az bír lenni? Tudnom kell.

- Két hétig... - kezdek nagyon halkan beszélni - aludtam. Altattak - teszem hozzá. - Megműtöttek... Bakari nem mert felébreszteni... - Nem túl összefüggő, amit mondok, de legalább meg tudok fogalmazni félinformációkat. Shinji ennyiből is össze fogja tudni rakni a távolmaradásom okait, körülményeit, történetét. - Utána... kellett egy hét... hogy meg bírjak szólalni...


Attól féltem, ha kinyitom a szám, üvöltözni fogok. Zokogni, szitkozódni, lebaszni és még jobban beledöngölni a földbe Bakarit, amiért nem hagyott megdögleni. Vagy arra kérni, hogy valahogy öljön meg, holott pillanatról pillanatra változott bennem, mit akarok: befejezni az életem, vagy visszatérni Shinjihez, ahogy lehet, folytatni tovább az egészet, menni előre, ahogy mindigis tettem. Az is bennem volt, hogy a Deontól eltanult módon ordítsak bele az éterbe, csupán egyetlen hangot hosszan kitartva, a legmélyebb mélyemből felszabadítva mindent, közben az sem baj, ha remegnek a falak, betörik az ablak, vagy berekedek, semmi, csak valahogy szabaduljon ki belőlem, ami beleszorult a mellkasomba és feszített. De nem ment. Három nap múlva már akartam, azonban nem volt hangom. Nem bírtam megszólalni, még csak kommunikálni sem Bakarival. Csak az alvás, pontosabban az altató adta alvás jelentett nyugalmat, anélkül és nyugtató nélkül felkeltem volna, hogy mindent szétrúgjak magam körül. Főleg akkor volt szükségem valami szerre, amikor megláttam azt a nőt. Szét bírtam volna robbanni a méregtől, elárulva, kifordítva, kibelezve, más elé tárva éreztem magam, utána azért kussoltam. Amit mondtam volna, abból gyűlölet fröcsögött volna, pedig nem gyűlöltem Bakarit, hamar megértettem, hogy szüksége volt valakire, aki őt ápolja, aki segít neki, mert ő is a határán volt idegileg a kipurcanásnak. Mitsuko egyébként rettenetesen hasonlít Rikára és Yanamira is, apró, kecses, szép, csendes, szelíd, szolgálatkész... tetőtől talpig, kívül-belül, ízig-vérig nő. Könnyen lehet, hogy ha nem lett volna, mindketten meghalunk Bakarival.

- Nem tudtam... vissza akarok-e jönni... - vallom be némi hezitálással töltött hallgatás után. - Vállalni... ezt... mindent... Kellett idő... míg... - Míg nem azért akarok felkelni az ágyból, hogy kiugorjak az ablakon. Tizenkét emelet magasról a biztos halál várt volna és furcsa mód féltem. Nem magától a haláltól, hanem hogy ezt így meg tudnám tenni. Sokszor mentem szembe különféle fegyverekkel, azzal a tudattal, hogy meghalhatok, gyilkosokkal, elmbeháborodottakkal, drogosokkal, vadállatokkal, de sosem azzal a szándékkal, hogy végem legyen. - Míg... elfogadom... Nem, azt nem! - javítom is gyorsan, erőtlenül magamat. - Nem tudom... el tudom viselni, vagy valami.... ilyesmi...

Igen, pontosan ennyire vagyok magabiztos. Még most is olyan érzések, gondolatok, ötletek cikáznak bennem, ami erősen túlszárnyalja az önpusztítás fogalmát, miközben semmi mást nem akarok, csak azt, hogy Shinji ki akarjon és ki bírjon tartani mellettem. Szükségem van rá, most mindennél és mindenkinél jobban. Nélküle nem élem túl és nem is akarnám túlélni ezt. Ugyanakkor nem kell az, hogy azért legyen mellettem, mert tartozik nekem ennyivel, ha már miatta mentem neki Kitamurának. Nem miatta. Nem csak miatta. Először Deon miatt, hogy védjem azt a személyt, akiért még ellenem is teljes vállszélességgel kiállt, akit nem hagyott nekem megölni. Aztán azért, mert tetszett Shinji, jó volt vele kefélni és érdekelt, meddig kínozhatom még. Végül megszerettem, beleestem, a rabja lettem és hajlandó lettem volna meghalni érte. Érte és nem azért, mert megnyomorodtam. A kettő nem ugyanaz. Kicsit sem hasonlít...

- Nem mozognak az ujjaim... Érzem őket... de mozgatni nem megy - folytatom a vallomásomat. - Három nap múlva megint... megműtenek... - Ha hagyom. - Akkor talán... az is fog menni... - Ennyiből bőven egyértelmű, hogy amihez kéz kell, ahhoz máséra van szükségem. És az is, hogy ami az enyémben volt... az erő, a tehetség, az érzék... az nincs. Most biztos nincs és lehet, hogy nem is lesz később se. - Shinji... - szólítom meg. Megint elönt a pánik, de még ma, most akarom tudni, hogy van-e remény, vagy valahogy el kell érnem, hogy Bakari hajlandó legyen átjuttatni a túlvilágra. Vagy más. Bárki, csak minél előbb tegye meg és lehetőleg legyen gyors. Komolyan nem szándékozom élni így nélküle. Nincs miért. A kölyköket tanítja más, jó helyen lesznek, a dolgaimat elrendeztem, leharcoltam, amit le kellett, megnyertem a háborút és békét hoztam azokra, akiket érintett a Kitamurás balhé. Már csak hátra kellene dőlnöm és élvezni az életet, ez azonban ügyetlen, mozdíthatatlan ujjakkal nem megy. És anélkül se, aki miatt ennyire mélyre ástam magam az egészben, aki miatt mindenáron nyerni akartam. - Kitartasz mellettem? - kérdezem meg komolyan. Talán ez hozzá az egyik leghatározottabb mondatom, még akkor is, ha kérdés. Gondolom, felesleges elmondanom, hogy ez nem nehéz lesz, hanem embertelen. Hogy lesz minden, dühkitörés, hiszti, ordítás, sírás, kiborulás, használati tárgyak pusztítása, kifakadás, félelem, kétségbeesés, elveszettség, bűntudat, kapaszkodás, kellemetlenségek, amit csak el lehet képzelni, s több. Nem várt fordulatok, rizikó, kalkulálatlan problémák, reménytelenség, hiú ábrándok, talán vádaskodás és még a fasz se tudja, mi.

- Nem számít, mit kell kiállnom melletted, hetekig, hónapokig, évekig. Szeretlek, Tatsuki, és ezen nem változtat semmi. Nem foglak elengedni vagy ellökni csak azért magamtól, mert nehézségek adódnak. Nem érdekel, mi jön még, melletted akarok maradni! - jelenti ki határozottan, méghozzá belenézve a szemeimbe.

- Nem hátrálsz meg? - kérdezem csendesen. Elég elszánt, határozott választ kaptam, sokkal magabiztosabbat és kiforrottabbat, mint amit várhattam volna. Remélni se mertem, hogy egy igennél többet kaphatok. Valószínűleg visszavárt, talán sejtette, hogy nagy szar van, azért nem kerültem elő és tűntem el nyomtalanul, vagyis végigzongorázta már azt a lehetőséget, hogy sor kerülhet egy hasonló kaliberű kérdésre. És döntött, annak ellenére, hogy megkérdőjeleztem egy kicsit, csak hogy megerősítést adjon és kapjak, biztos vagyok benne, hogy lefutott kör ez, mellettem fog maradni, ha törik, ha szakad, ha fúj, ha havazik.

- Sosem hátráltam meg semmitől. Ez a másfél hónap maga volt a pokol. A bizonytalanságba bele tudtam volna őrülni, mert valami mélyen azt súgta, életben vagy és ne adjam fel annak ellenére sem a reményt, hogy az napról napra csak egyre kisebb lett és nem volt mibe kapaszkodnom, csak a lakásod ágyában hagyott illatodba, az együtt töltött idők emlékeibe, de hinni akartam, hogy visszajössz. Évekig kapaszkodtam volna az utolsó morzsájába is a reménynek, hogy élsz, amíg az ellenkezőjét nem tudják bizonyítani. Visszakaptalak. Nem érdekel, hogy mennyire kemény lesz, hogy mennyi mindent kell elviselnem tőled, kiállnom melletted. Veled akarok lenni! Amint lehet, elhúzni innen hetekre valahova, kiszakadni ebből az egészből és normális életet élni, még ha csak kis időre is. De veled!

- Jó. - Nem tudok többet mondani. Agyonütnek a szavai és olyan mély fájdalmat érzek, amit nem lehet elmondani. Öröm, megnyugvás, remény... ezek lehetnek. Elveszettnek éreztem magam, féltem, hogy így már nem kellek neki, nem lesz képes elég kemény lenni, ám felkészültnek érzem. Három nap múlva legkésőbb indul a dili, főleg, ha addigra nem sikerül megnyugodnom se. Még mindig rettegek a kórháztól. Undorodom tőle és gyűlölöm. Bármennyit is muszáj eltöltenem ott, minimum egy nyugtatóra szükségem lesz állandóan, hogy ne rúgjak bele mindenbe és mindenkibe, hogy kiszabadulhassak onnan.


Percekig hallgatok. Emésztem azt, ami a mellkasomban beszakadt. Most nem érzem olyan erősen a kétségbeesést, pedig nem lett kevésbé kétségbeejtő a helyzet, ugyanúgy megmaradt az esélye annak, hogy hátralévő életemet tölthetem el így, bénán. Elképzelni sem tudom. Felfoghatatlan annak gondolata, hogy nem leszek képes belemarkolni Shinji hajába, fenekébe, megujjazni vagy kézzel kielégíteni, felkapni és cipelni, levetkőztetni, … Hogy mindig csak ülhetek valahol a közelében és figyelhetem, mit csinál, nem tudok majd segíteni neki rendet rakni, pakolni, mosást vagy teregetést intézni, ágyat húzni... Vezetni, kulcsra zárni egy ajtót, engedni magamnak egy pohár vizet, vagy fizetni a boltban... Edzőteremben ténykedni, tőrt rántani, harcolni, megfojtani vagy összeroppantani valakit... Rajzolni, pirszinget szúrni, tetoválást készíteni, tanítani Jeremyt ezekre...


A súly visszanehezedik rám, újra elönt a pánik. Végre megnyílt előttem a kapu, hogy rendes életem legyen egy szerető párral, akiért én is teljesen és jobban odavagyok, aki maximálisan megbízik bennem és mindenre nyitott, szereti vagy épp elviseli a durvaságaimat, kegyetlenségeimet, játékaimat, ráadásul gátlástalan, vonzó, izgató, okos, mindenben tökéletes a számomra... Hogy szabad legyek, ne terheljen semmi, utazhassak, élhessek bármilyen kedvtelésemnek... Hogy átlagos férfiként élhessek, akinek vannak gyerekei, akikkel foglalkozik, játszik egy kicsit; tanítványai, akiket okít, nevel, fedezi a seggük és rendet rak, mikor a problémáik túlnőnek rajtuk; igaz barátja, aki a legpokolibb helyzetben is kitart mellette, gondozza, eltűri minden szarságát...


Francba, Deon, ez a te áhított tökéletes boldogságod, aminek a kapujában állok és nem bírom elfordítani a kilincset?!


Azt hiszem, csak utólag fogom fel igazán, mi az, amiket Shinji mondott. Járt a lakásomon, valószínűleg nem is egyszer. Utólag pokoli hálás vagyok Bakarinak, hogy eszébe sem jutott Tokióban maradni velem és belenyomorított abba a kisautóba, amit annyira szeret. Pontosan azt akarhatta, hogy aki életben maradt mégis - noha határozott utasítást adtam a vadászaimnak, hogy senki se élje túl az ellenség táborából, mint a régi nomádok, férfit, asszonyt, gyereket, tábort gyújtsanak fel, égessenek porig -, az rettegjen, bujdosson és soha meg se merje kísérelni, hogy azok közelébe jusson, akik mellettem harcoltak. Ugyanazt az álcát használta fel, amiket én is, nem tudhatta senki, hogy élek vagy halok, mert mindent hátrahagytam és aztán visszajöttem megtisztítani a területeimet a hiénáktól. Persze ez a megoldás, a nyomtalan eltűnés Shinjinek, Deonnak és Jeremynek pokoli kínt jelentett, mégis hálás vagyok azért, hogy Bakari sehogy sem jelezte számukra, hogy még nem haltam meg. Látni akartak volna, én pedig nem lettem volna elég erős ahhoz, hogy elviseljem és valószínűleg amint lehetett volna, azt követelem Bakaritól, hogy húzzunk el innen és ne jöjjünk vissza, vagy tényleg átvetem magam az ablakon fejjel előre. A fájdalmat, a félelmet, az aggodalmat és a sajnálatot senki szemében nem akartam látni, annak tudata is bőven elég volt, amit barátommal tettem.


Szenvedett... kutyául szenvedett... Ő még pontosabban tudta, hogy cérnaszálak kötnek az élethez, melyeket képes lennék elvágni, ha végül úgy döntenék, Shinji sem elég, hogy megpróbáljak felkelni az egész szarságból és tovább menni, előre, csakis előre. Tisztában lehetett vele, hogy a heteken át tartó küzdelme, minden erőfeszítése számomra semmilyen tartóerőt nem fog képviselni, még bele is rúgok, vagy kijátszom, ha végül úgy döntök, hogy nekem így nem kell az életem. Szüksége volt arra a nőre, még akkor is, ha kegyetlen haragot ébreszthet vele bennem. Ez meg is történt, de mindent megtettem azért, hogy ne nyissam ki a számat és ne keljek ki az ágyból, hogy megöljem. Talán mindkettőjüket ezzel mentettem meg magamtól és a dühtől, amit éreztem. Aztán felfedeztem, micsoda gondoskodással lát el engem és szelídséggel bánik Bakarival. Meglepődtem, de a maga csendes, puha módján is képes volt a határozottságra, ha másképp nem ment, akkor szigorúan, mégis asszonyhoz méltóan parancsolt barátomnak. Olyanokat, hogy egyen két falattal többet, feküdjön vissza aludni, vagy egyáltalán menjen el lefeküdni, sétáljon egyet az utcán, de hallottam egyszer azt is követelni, hogy kapcsolja be a telefonját és értesítsen néhány ismerőst, hogy élünk. Halvány fingom sincs, hogy került a kis patkánylyukunkba Mitsuko, nem kérdeztem róla semmit, rideg elutasítással és fojtott ellenségességgel viseltettem felé, ő pedig bölcsen hallgatott, nem szólt hozzám egy szót se, nem csinált velem felesleges dolgokat és gondosan kerülte azokat, amiktől megtörik az önuralmam és tajtékozva próbálom meg beleépíteni a szoba padlójába. Kétségtelenül szükségünk volt rá, vagy bárkire, aki elég erős, hogy kibírja velünk ezt a másfél hónapot. Arról sem volt sejtésem, mikor jelent meg és kezdett el besegíteni Bakarinak. Semmit, valahogy úgy tiltakoztam a jelenléte ellen, hogy egy kurva kérdést nem intéztem hozzá se, róla se.


Felesleges firtatnom, hogy ne maradjon mellettem szánalomból, amit Shinji mondott, az egyértelművé tette, hogy bolondulásig szeret és jobban. Már most sokkal magabiztosabb és erősebb ahhoz képest, amilyennek az ajtóban állva láttam. Mintha csak elég lett volna számára az, hogy testéhez szoríthatott és kibőghette magát ő is, s lassan elhihette, nem álmodik, valóban élek. Megrázó volt ennek a három srácnak a kitörése. Az, ahogy Deon kimondatlanul könyörgött, hogy ne menjek el sehova, maradjak itt, legyen igaz, hogy visszajöttem, és még csak számításba sem igazán vettem, mikor az életemről elmélkedtem, hogy mekkora fájdalmat okozok neki az esetleges halálhíremmel. Az, hogy Jeremynek szüksége volt egy érintésre, egy egészen apróra is ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, nem délibáb játszik vele, s csak azután mert hozzám bújni, hogy átkaroltam. Az öröme és az a józanság, amivel félreállt, ijesztő volt. A legveszedelmesebbnek azonban Shinji bizonyult a nyugalmával, néma könnyeivel, megfejthetetlen arckifejezésével, erős ragaszkodásával és határozott szavaival, melyek nagyon súlyos döntést mondtak ki számomra.


Ügyetlenül, lassan, óvatosan megsimogatom az ujjaimat fedő gézzel a hátát. Valószínűleg nem túl kellemes, inkább gyomorösszerántó érzés, úgyhogy nem csinálom három oda-vissza húzásnál többször. Nekem szerencsére ennyi nem fáj, fizikálisan legalábbis nem, az pedig, hogy mennyire meggyötör lelkileg ez az egész, felboncolhatatlan.

- Majd... visszateszed a pirszingjeimet? - kérdezem meg tétován, csendesen. - Nem most... később is ráér. - Nem akarom még elereszteni. A teste súlya, melege, bőrének érzete, az illat, ami belőle párolog, a mellkasa süppedése és emelkedése, karjai szorítása engem is megnyugtat. A korábban belőle áradó elszántság némi erőhöz juttatott, azonban tartok tőle, hogy ez nem sokáig lesz elég számomra.

- Visszateszem őket - feleli csendesen, majd csókot nyom a mellkasomra. Felnyitom a szemeimet és lenézek rá. Halványan már mosolyogni is képes, ami őszintén meglep. Tőlem nem igazán futja most többre egy átsuhanó mosolyfintornál.


Szeretnék a hajába túrni, ujjaimmal elveszni a tincseiben, majd kirajzolni arca vonásait, végighúzni nyaka vonalán, ám az, amit most tudnék tenni, cseppet sem hasonlítana ahhoz, amire vágyom. Fogalmam sincs, mit csináljak. Én nem tudom olyan nyíltan és határozottan megfogalmazni, mit érzek, mint ő, a kifejezőeszközeim pedig elvesztettem nagyrészt. Bénultnak, magatehetetlennek, ügyetlennek és szerencsétlennek érzem magam. Egy pancsernek. Mérhetetlen közlési kényszer tör rám, de minden, amit Shinji tudtára szeretnék hozni, nem tehető meg szavakban. Nem biztos, hogy lehet ennél közelebb is bújni valakihez, mint ahogy mi most tesszük, ennyi azonban nem elég. Nem is tudom, elmúlik-e ez az érzet, ez a furcsa, idegen félelem, hogy nem tudom megtartani őt és megkapni sem, mert nem leszek képes harcolni vele. Nem vagyok már ellenfél számára, noha tudom, nem fogja ellenem használni ezt, hacsak nem feltétlen muszáj. Ettől még végigcikázik a fejemben az a lehetőség, hogy hamarosan megébred benne a seme. Most, hogy már nem vagyok olyan erős és sebezhetetlen, elképzelhetőnek tartom. Félek ettől. Nem azért, mert nem bízom benne, hanem attól a ténytől, hogy nem bírnám ellökni, megütni, megverni... hogy nem tudnám megvédeni magamat, elutasítani a szavaimon túl és tenni sem lennék képes, mert a kezeim gyengék és ügyetlenek. Biztos vagyok benne, hogy nincs miért félnem, az azonban rémülettel tölt el, hogy a lehetőség sincs a markomban, hogy ellenálljak, küzdjek. Ez rosszabb annál, mintha agyonvernek kis híján és megkötöznek... vagy bénító mérget kapok, amitől hat óráig mozdulatlan leszek... mert ez tartósabb és nem biztos, hogy valamikor is visszanyerem a régi erőm és képességeim.


Erőszakkal szakítom el a gondolataim ettől az egésztől. Mióta magamhoz tértem, ezek járnak a fejemben, mindig új dolog jut eszembe, mint most a Shinji és köztem fennálló viszonyok felborulása. Bizonytalan vagyok, az idegeim kinyúltak, addig tépték őket, elfáradtam, rémiszt egy csomó minden, ...


Behunyom a szemem újra. Szeretném, hogy mikor kinyitom, minden rendben lenne... mintha álom lett volna csak az egész, amit azért idézett elő a tudatalattim, hogy kissé megváltoztasson néhány dologhoz való hozzáállásomban. Megteszem, csak legyen ép a kezem! Sok mindent hajlandó lennék megtenni ezért... De amikor Shinji felett a mancsaimra nézek, azok kötésben vannak továbbra is, zsibbadnak, viszketnek, fájnak.

- Kell Bakari - szólalok meg. Tudom, hogy percek múlva olyan lesz, mintha nyúznák vagy égetnék a bőröm, remegni fognak a kezeim és rángani az ujjaim, amitől pánikba esek és a kín is kiborít. Megelőzném. Nem akarom megmutatni a srácnak ezt... Tudom, hogy nem fogom tudni mindig eltitkolni, hogy lesz alkalma látni, de még ne most...!

- Azonnal idehívom - mondja és már ül is fel. Szerencsére nem megy el, csupán előkutatja nadrágja zsebéből a telefonját és felhívja a férfit. Mikor bontja a vonalat, újra rám néz. - Kell valami Bakarin kívül? - kérdezi. Nem szívesen fogom megmondani a választ, de a hamarosan megérkező pasas nem fogja pozitívan értékelni a látványát, a morgása meg nem kell, felbosszantana.

- Húzz alsónadrágot - kérem csendesen. - Utána kérek inni - teszem hozzá most már elnézve oldalra. Sem a pohár, sem az üveg nem kezelhető eszköz számomra, tényleg szinte mindenben másokra szorulok. Ez bánt, zavar és idegesít. Shinji kikel az ágyból, majd felveszi alsóját és a szobában az asztalon lévő poharakból elvesz egyet, majd elviszi, kiöblíti és visszatérve vele leül mellém, hogy megitasson. Nem strapálom magam azzal, hogy takargassam magam, feleslegesnek tartom, így csak felülök és bekortyolom az utolsó kortyig a vizet. Bakari is befut, rögtön megrándul az arcán valami, talán annak a döbbenete, hogy egyedül egy alsónadrág maradt az öltözékünk, s valószínűleg lefut a fejében az a lehetőség, hogy szexeltünk, ám hamar rájön, hogy ahhoz túlságosan zaklatott vagyok, most nem menne a szex, még a farkam sem áll fel. Ezen már nem is problémázom, noha ezelőtt példátlan volt ez a jelenség és tisztában vagyok vele, hogy meg kéne rémisszen, de ha ezen is beparázok, komoly mennyiségű nyugtatóra lesz szükségem.

- Hogy érzed magad? - kérdezi meg, miközben a szokott módon vizsgálni kezd. Lehajtott fejjel tűröm.

- Kell fájdalomcsillapító - közlöm halkan.

- Egyébként? - faggat tovább. Belém fagy a vér, mikor nekiáll leoldani a kötést a karomról, ösztönösen rántom el és húzódom hátra az ágyon, amivel meglepem és értetlenné teszem őt. Én is alig bírom elviselni a látványt, ezért Shinjit meg akarom kímélni tőle. Felnézek rá és remélem, magától dönt úgy, hogy most kimegy, de nem kérem meg, mert ha maradni akar, én nem fogom elküldeni. Eddig Bakari ténykedését figyelte szemeiben ugyanazzal az elszántsággal, amit a hangjából éreztem, mikor kimondta, velem marad, kitart mellettem, mert szeret. Nem látok rajta sajnálatot, a legcsekélyebbet sem, amiért némi hálát érzek. Rosszul érintene, nagyon rosszul. Találkozik a pillantásunk, s felméri, mérlegeli, mit kellene tennie. Kimenne, tudom, ha megkérném, azonban nem akarom elküldeni őt. Végre velem van... Régóta vágytam ezt és még most is szeretném, csak... nem akarom, hogy lássa a kezeimet.


Shinji végül egy köztes megoldást választ, az ablakhoz megy, felül a párkányra és rágyújt. Nem néz ránk vissza, nekem pedig az jut eszembe arról a megszokottnak, rutinosnak látszó mozdulatsorról, ahogy ezt véghez vitte, hogy rengetegszer csinálta ezt.

- A fájdalomcsillapító - emlékeztetem keményebben Bakarit. Megrándul szája ép szeglete, de némán hagyja el sietős lépteivel a szobát, majd tér vissza egy méretes orvosi táskával, amit lepakol mellém. A kezeim már ránganak a combjaimon, aminek láttán elszorul a torkom és rám tör a hányinger. Őszinte, óvatos, figyelmes mozdulattal próbál Bakari megnyugtatni, végigsimít a kézfejeimen lehelet finoman rásimítva mancsaimat a lábaimra, de nem ér el vele semmit, most nem tudok ennyitől nyugodtabb lenni. Ideges vagyok és dühít a fájdalom is, ami marcangolja a kezeimet és a mellkasomat is. Megkapom az injekcióm, majd folytatja a kötéseim eltávolítását. Az első reakcióm, hogy felpillantok Shinjire, ám ő továbbra is az ablakon bámul ki, a gyomrom azonban így is borsónyivá szűkül és fojtogat, ami közeledik, következik.


Mérhetetlenek a károk, amit a bőrömben tettek, valósággal szétroncsolták a kezeimet. Amikor megéreztem a hasító, tépő fájdalmat, azt, ahogy megnyúznak, szabályszerű halálfélelmet éreztem. Túl mély volt egyszerű nyúzásnak, és nem is olyan egyenletes. Ha csak az lett volna, könnyebben lehetne kezelni, így azonban... A roncsolt sebek mindig sokkal problémásabbak. Nincsenek sebszélek, amiket össze lehetne illeszteni, a felület egyenletlen, élő és holt hús tapad egymáshoz, amit ha összevarrnak, gyakorlatilag a saját tested öl meg, mert a rothadás vérmérgezést okoz. Ugyanakkor ott vannak a fertőzésveszélyek és az egyetlen lehetőségként a kukacok. Még jó, hogy azt átaludtam és a szövetelhalás nem volt olyan nagy mértékű... Így is nehezen bírtam és bírom ki, de az a tudat, hogy élek és mégis kukacok rágnak, idegileg teljesen tönkretett volna. Megpillantom azt, ami maradt az alkarjaimból és a kezeimből, mire az egész belsőm csavarodik, rándul és liftezik egyet. Majdnem hányok... megint. Elkapom a tekintetem, mély lélegzeteket véve kezdem bámulni a plafont és küzdök... küzdök az ösztönök, a természetes reakciók és önmagam ellen.


Csend van, amelyet csak apró neszek zavarnak meg a belőlem áradó heves légzés hangján túl. Bakari ténykedésének is van némi zizegése, de semmi több, így kénytelen vagyok megint a gondolataimat hallgatni. Azt, hogy hogyan fogom én elviselni ezt az egészet, ami előttem áll. Nem tudom, Bakari mit intézett, beszélt-e Asaméval vagy Ryuuichivel, ők akarnak-e valamikor látogatót tenni nálam, vagy a két kölyök meddig bírja nélkülem. Anai és Katsuri is biztosan látni akar majd, utóbbi szarni fog rá, hogy ehhez be kell jönnie a yakuza házába, lányomat pedig már egyáltalán nem zavarja ez a tény.

- Kérsz még valamit? - szólal meg a kezemen babráló férfi.

- Ne értesítsd a kölköket - felelem azonnal.

- Nem erre gondoltam, de rendben.

- Asaméval vagy Ryuuichivel beszéltél? - teszem fel végül némi hallgatás után a kérdést.

- Deon foglalta az előbbit, Ryuuichi pedig szerintem megbeszélést tartott a testőrökkel, mikor kerestem. Behordtam mindent - folytatja a beszámolót semlegesen hangszínnel, hogy eddig mivel ütötte el az időt -, jártam Ayakonál, beszéltem Terukival, mert Yoshimi nyakában meg Jeremy lógott, meg megejtettem pár telefont.

- Meddig maradtok itt? - kérdezi meg végül Shinji csendesen, s ahogy hallom, ismét rágyújt. Ennyire rákapott volna a dohányzásra? Vagy csak feszült? Esetleg egyszerűen így foglalja le a figyelmét, hogy ne engem bámuljon? Szeretném tudni, de akkor rá kellene néznem.

- Két hétig biztosan - válaszol Bakari. - Még nem sikerült beszélnem Asaméval erről, hiszen ez nagyban függ tőle is, meg attól, hogy Tatsuki meddig akar itt lenni. - Nem tudom. Itt ugyanolyan rossz és jó, mint otthon. De egy ideig jobb lenne a házban, biztonságosabbnak érzem a lakásomnál. Bakari is el tudna mellőlem mozdulni, nem terhelném őt le annyira, a kölykök is megnyugodhatnának, hogy a közelükben vagyok, ide nem jönne el akármelyik alvilági még a saját klánomból sem... - A két következő műtét lábadozását terveim szerint itt húzzuk ki, utána újra elővesszük a kérdést - jelenti ki végül.

- Nem hiszem, hogy gond lenne abból, hogy itt maradtok - mondja őszintén Shinji.


Hosszú ideig telepszik meg ezután közöttünk a némaság. Bakari nem mond semmit, én pedig főleg nem akarom elmagyarázni, miért akar mindenképpen beszélni a yakuzával. Mi tudjuk, hogy ez nekem is kibaszottul szar és azt is, hogy könnyen megkeseríthetem az itteniek életét a vehemens viselkedésemmel.


Végül újra kötésbe kerülnek a kezeim, Bakari letuszkol a torkomon még egy pohár vizet, ami azért annyira nem esik jól, majd az ajtó felé indul.

- Hamarosan hozok valamit enni. - Tudom, hogy felesleges tiltakoznom, pedig nem vagyok éhes. Nincs étvágyam, a gyomrom csak egy görcsös góc. Ennek ellenére inkább itt ül órákig, mintsem hagyja, hogy kimaradjon az étkezés. - Neked hozzak majd valamit? - kérdezi meg távozás előtt Shinjit.

- Eszek majd Tatsukival én is - feleli, s leszáll a párkányról. Bakari magunkra hagy, a srác pedig visszatér hozzám. Egy röpke pillanatra felnézek rá, aztán leszegem a fejem és az ölemben nyugvó, kötéssel fedett kezeimet bámulom. Még mindig nem érzek vágyat, semennyit se, pedig nem látom kevésbé vonzónak, izgalmasnak, vagy kívánatosnak Shinjit. Talán annyi az egész, hogy jelenleg a mellkasomban keletkezett kráter jobban vággya őt, a közelségét, mint a testem. Remélem, ha sikerül megnyugodnom, legalább ez a megszokottá válik, mert nem hiszem, hogy el bírnám viselni azt, ha még annyira sem lennék képes a szexre, mint gézbe csavart kezekkel.


Szeretnék olvasni belőle. Ránézésből se nagyon megy, ám így, hogy képtelen vagyok állni a pillantását, még nehezebb lesz. Pedig szeretném tudni, mit gondol, mit érez, mit szeretne. Bármit, ami vele kapcsolatos, amit még nem tudok. És nem bírok egyetlen kérdést sem feltenni, nem bírom megfogalmazni, nincs hang a torkomban érzésem szerint, ezért csupán megvonom szám szegletét és várok. Nem tudok mást tenni, csak várni. Várni, hogy vánszorogjon az idő, történjen valami, túllegyek ezen az egész szarságon...


Megriaszt egy kicsit, hogy Shinji a tenyerét az arcomra simítja, majd szelíden, mégis határozottan maga felé fordítja a fejem, hogy ránézzek. Annyiszor kényszerítettem másokat, hogy a szemembe nézzenek, s most, hogy velem teszi ezt ez a srác, átérzem mások nyomorát, kínját, mégsem annyira rémes talán ez a helyzet, mint amiket én idéztem elő. Shinji megcsókol, én pedig lassan, őszintén, ragaszkodón viszonzok mindent. Szeretnék a hajába túrni, belemarkolni, kezeimet azonban már meg sem mozdítom, hagyom visszavonulni is a testőrt. Nem tudom, mit tegyek, így visszatornászom magam a korábbi helyemre az ágyon és elfekszem. Rábízom, mi lesz, csak figyelem őt a szemem sarkából. Elhelyezkedik mellettem, majd ahogy én szoktam, most ő könyököl fel a fejét támasztva, lenézve rám. Furcsán, zavartan, talán egy picit hülyén érzem magam, de nem a helyzettől, hanem annak a lehetőségnek a hiányától, hogy tükrözzem a gesztust. Ahogy elnézem, azon elmélkedik, hogyan mondja meg, amit akar. Ismét csak várni tudok. És remélni. Rohadt egy dolog tehetetlennek, magatehetetlennek lenni. Hamarosan kell hugyoznom is, az lesz a főnyeremény. Azt hiszem, igen gyorsan eldől, tényleg mellettem akar-e maradni, vagy képes-e rá. Vagy az, hogy én egyáltalán el bírom-e viselni, hogy ő segít mindenben, mintha egy takonyorrú kis szaros gyerek lennék. Negyvenen túl...

- Szeretlek - mondja komolyan, őszintén. Kezdem nem érteni, miért mondja ki ilyen sokszor és nyíltan. Korábban nem használta túl sűrűn ezt a szót, inkább kimutatta az érzéseit, bár nem mindig nyíltan, időnként burkoltan, ami ugyanúgy tetszett, mint mikor egyértelműbb nem is lehetett volna, mit érez. - Mi a baj? - kérdezi csendesen. Mi nem? Annyi választ adhatnék erre a kérdésre... - Mit szeretnél hallani? Kérdezni? Mondani? - Magam sem tudom. - Tatsuki, nem számít, mi történik, nekem mindig az az erős és büszke férfi maradsz, akibe beleszerettem. - Pedig már nem vagyok erős, megtörtem és büszkének sem tudom, mire kéne lennem azon túl, hogy nem vetettem ki magam azon az ablakon, nem követeltem Bakaritól, hogy kegyelmezzen meg nekem és vessen véget az életemnek. - Nem érdekel, mennyit kell veled harcolnom hetekig, hónapokig, hogy mit kell elviselnem tőled esetleg, de ki fogok tartani melletted. Igazad van, ha azt gondolod, el sem tudom képzelni, min mész keresztül, mit érzel, pedig ha pontosan nem is tudom, sejtem... Az én szememben ettől nem vagy más, nem vagy gyengébb és nem vagy kevesebb. Nem szánlak, mert ha valaki, akkor te talpra fogsz állni ebből is és ha kell, seggbe is rúglak párszor, hogy ez így legyen, de rendbe fogsz jönni. Együtt - mondja határozottan. Igen, emlékszem erre korábbról... Együtt... Szeretnék hinni úgy magunkban és magamban, ahogy ő teszi, de egyelőre nem megy. Látom Shinjin, hogy nehezebben beszél, hiszen ritka az, mikor ennyit és ilyen nyíltan vall az érzéseiről vagy bármiről, de most őszintén ezt akarja tenni. El akarja mondani azokat, amiket kimond. - Számomra ugyanaz maradtál, aki voltál. Aki képes lett volna megölni a gyakorlóplaccon aznap, mikor Deon után mentem. Aki megalázott és akihez mégis ragaszkodom és akit szeretek. Az a vad, amelyikkel élvezet harcolni és aki képes úgy megdugni, hogy ne tudjak magamról, és akiben ugyanúgy benne van a gyengédség, amit szintén szeretek. Ezeken semmi nem fog változtatni soha - jelenti ki komolyan. - Napokig nem bírtam egy-két óránál többet aludni, azt is csak akkor, mikor már voltam annyira fáradt, hogy ne bírjam ébren. Magamat vádoltam és még most is magam vádolom mindazért, ami történt, de... - nyomja meg a de-t, ezzel kiemelve a szót - nem azért maradok melletted, mert ennyivel tartoznék, vagy mert ez kötelességem. Visszakaptalak, visszajöttél. Hosszú idő után te vagy az első, akit újra és igazán szeretni tudok őszinte, tiszta szerelemmel. És ebben nincsenek olyan érzések, hogy "mert az én hibám volt..." vagy "mert ha én nem vagyok, nem ez van" és "ezt meg kell tennem érte, ha már ekkora áldozatot hozott". Nincsenek bennem ilyen érzések, mert egy percig nincs ilyenről szó...

- Ha lennének, mehetnél a picsába és húznám el innen a csíkot - jelentem ki. Egy pillanatra érzem magamban azt a magabiztosságot és erőt, amivel a kezem tönkretétele előtt rendelkeztem. Aztán kihuny, mint egy hullócsillag. Amiben viszont biztos vagyok, hogy ha felmerülne a gyanú bennem, hogy Shinji mégis szánalomból vagy kötelességtudatból maradna mellettem, azt nem lennék hajlandó elviselni. - Nem maradtam ugyanaz. Egyelőre esélyt sem látok önálló, másoktól független életvitelre, ahogy arra sem, hogy rajzolni, tetoválni, pirszingelni a későbbiekben képes leszek. Elvesztettem az életemből egy jelentős részt... valamit, ami végigkísért évtizedeken keresztül és ami rosszabb, mindenben másokra vagyok utalva. Mindenben - emelem ki a szót. Nem mintha nem értené meg. - Nemhogy megölni vagy leharcolni nem lennék képes téged jelen helyzetben, de félretolni vagy normálisan megölelni sem. Nincs értelme az önvádnak viszont. Felnőtt emberek vagyunk, én azután döntöttem úgy, hogy ebbe a harcba belemegyek, hogy összeraktam, te csináltad ki Kitarot. Gyakorlatilag semmi közöd nem volt a döntésemhez - mondom meg neki nyíltan -, azért kezdtem szétzilálni, amit már mások összeraktak, falsch információkat terjeszteni, bevédeni, mert Deon kutyája voltál, akiért szembeszállt velem. Barátok voltatok már, ahogy én láttam és nem akartam, hogy a kölyöknek fájjon a halálod. Meg végülis te ölted meg azt, akit én is ki akartam nyírni, tehát tehetek én is neked egy olyan kéretlen szívességet, hogy falazok neked. Ebből indult ki az egész.

- Lehet, hogy nem látod az esélyét, de tudom, hogy ebből is talpra állsz. Én hiszek benne és benned is, te is higgy magadban - kéri csendesen, majd úgy helyezkedik, hogy fejét a nyakamhoz tudja fúrni. Átfogom őt, bár eléggé ügyetlenül és nem is biztos, hogy sokáig így fogok tudni maradni. - Az önvádaskodáson már túltettem magam - árulja el végül. - Volt, aki helyretegye az agyam emiatt és nem szarozott megtenni sem.

- Az jó. - Paradox gondolat fogan meg a fejemben. Nem értem, miért nem kételkedik abban, hogy talpra tudok állni és azt sem, hogy én miért kételkedem benne, mikor ezelőtt mindig sikerült. - Feküdj máshogy - kérem meg őt végül -, így nem jó a kezeimnek - és az indokot is megmondom. Máshogy fekszik rám és én is áthelyezem a mancsaimat. - Néha... jó lenne olvasni a gondolataidban - árulom el csendesen, őszintén.

- Mit szeretnél kiolvasni onnan?

- Többet, mint amit elmondtál... Nem tudom megfogalmazni - vallom be végül megadóan. Kerülgethetném a forró kását, de nem akarom. Ha önszántából nem beszél, nem akarok kierőszakolni a legszelídebb módszerrel sem belőle semmit.

- Most tényleg nem tudom, mire gondolsz - vallja be csendesen.

- Nem baj - hagyom ennyiben ezt a részét a beszélgetésnek. - Mesélj, mi történt itt másfél hónap alatt - kérem inkább.

- Lecsendesedett minden. Megpróbáltuk túlélni és folytatni mindent. Nem volt könnyű sem Deonnal, sem Jeremyvel, de ment. A kölyök rajzolt, Deon sokszor dühöngött, mindig társaságot akart maga mellé. - Az jó, mert akkor legalább hagyta valakinek, hogy figyeljen és vigyázzon rá. - Aztán lassan lecsillapodott. Nem volt könnyű. Inkább a munkába temetkeztem. Felvettek a főiskolára, de majd csak októbertől indul, így van egy kis időm még ahhoz is - válaszolja, majd aprót sóhajt. - Azt hiszem, halasztok egy évet - mondja végül. - Veled akarok lenni...


Nem örülök neki, hogy ez így jött ki, hogy miattam halasztani akar, mikor végre felvették. Tiltakozzak? Vagy felesleges? Igazából valahol szeretném, ha velem lenne, bár nem minden áron. Ugyanakkor az ő álmai is érdekelnek, szeretném, ha teljesülne végre, amit már olyan régóta akar.

- Meddig adhatod be a halasztási kérelmed? - kérdezem meg végül. Nem mintha sokat számítana, ahhoz nem elég hosszú az októberig hátralévő idő, hogy felgyógyuljak. - Jó lesz ez így? - kérdezem meg végül némi hezitálás után. - Végre felvettek...

- Szeptember közepéig - feleli. - Nem lesz gond, már felvettek. Halasztok egy évet és jövő októberben elkezdem. Ezen semmi nem fog múlni és te fontosabb vagy most.


Jólesnek a szavai. Megint azt a beszakító fájdalmat érzem a mellkasomban, csak most kicsiben. Ez lenne a meghatódás? Fogalmam sincs, valahol a kellemes és a kellemetlen közt tendál, de arra késztet, hogy amennyire tudom, magamhoz szorítsam. Már ha ez menne annál jobban, mint egy lehelés ereje. Nem csak az erőtlenség a baj, hanem az, hogy fájna, ha erősebben bírnám csinálni, az izmok, idegek és varratok húzódnának miatta, az pedig egyelőre nagyon nem tenne jót a kezeimnek, meg az idegeimnek.


Hosszú ideig hallgatok. Meg kellene köszönöm, de nem vagyok képes megtenni, így csak egy mély sóhajtással tudatom Shinjivel, hogy hálás vagyok neki. Később cseppet sem biztos, hogy elégedett lesz a döntésével, de nem akarom ennél jobban megkísérelni eltántorítani, mert noha nagyon elszánt tud lenni, azért tartok tőle mégis, hogy sikerülne.

- A Triádokkal hogy áll a széna? - kérdezem meg inkább ezt.

- Egyelőre úgy tűnik, Asame befogta a szájukat, mert semmi mozgolódás nincsen, bár ami késik... Asame készül arra, hogy ez megint csak egy új hullám kezdete esetlegesen, de a meglátásai és informátorai szerint minden kínai igyekszik lapítani - feleli.

- Kíváncsi lennék, miért lapítanak - jegyzem meg kicsit elgondolkodva. A Triádok ügy is valamennyire érdekel, hiszen szeretem a hazám és kötelességemnek érzem megvédeni, hiába egyelőre nem tehetek szinte semmit. Azért, ha kell, jó pár embert Asame mellé tudok állítani, bár Akihito is elég jó segéd- és munkaerő.

- Asame tett néhány olyan intézkedést, ami miatt meghúzták magukat. Az az igazság, hogy sokat nem tudok erről, mert nem kaptam infókat Ryuutól.

- Miért nem kaptál, azt tudod?

- Sejtésem sincs - vallja be őszintén. - Abból, amit tudok és amit sikerült kideríteni, semmi olyan nem volt, amiről ne tudhatnék esetleg. Hozzám nem volt köze a dolgoknak, Asame csak keményen rendet tett a területein is többek közt, de nem folyt vér... Passz piros. Talán megint csak túlságosan kímélni akart ahelyett, hogy lefoglalt volna.

- Lehetséges. Ez érthető is, meg érthetetlen is. - Hiszen Shinji szeret, tud és akar is dolgozni, amikor meg baja van, menekülő számára a munka. - Mindegy, nem?

- Végülis igen - feleli. Ennyiben maradunk akkor és ugyan még várom a kölykök megjelenését, Bakari kerül elő a beharangozott kajával. Idegesít, hogy egyedül nem megy semmi, ő viszont rutinosan töm belém minden újabb falatot, amit nem akarok elfogadni. Az elmúlt időszakban az a szokás alakult ki köztünk, hogy mondhatok bármit, ő addig etet, amíg szerinte elegendő mennyiségű étel nem tűnik el bennem. Inkább több alkalommal tukmál le a torkomon kaját, nem terhel nagy adagokkal, de hogy napi szinten még összeszűkült gyomorral is megeszek annyit, amennyit általában szoktam, abban biztos vagyok. Nem szól egy rohadt szót se, mert felesleges, a mozdulataiban lévő határozottság, az ismert erély, amivel rendelkezik, régóta elég, hogy meggyőzzön. Veszekedtem én már vele eleget, ordítoztunk, visszahánytam az egész bevitt mennyiséget, úgyhogy most már inkább hagyom megtömni magam. Addig jó, míg emberi eszközökkel próbál életben tartani. Shinji is eszik valamennyit, aztán még apróbb dolgokon túlesünk, kérdéseken a hogylétem felől, azt még felfogom, aztán a fáradtság és az étkezés utáni álmosság elnyom.