Bakari
Leparkolok a szalon mögött, azzal kiszállok a kis sárgámból és mindenre felkészülve megyek a csomagtartójához. Nem tudom, Akemiben mennyi ellenállás maradt azok után, hogy látta, milyen harcot vívtunk Masaoval, vagy hogy mennyire könnyedén magammal vittem. Remélem, nem akar megint hisztit csapni, mert akkor marad a kocsi hátuljában. Kinyitom azt és amint kiveti magát belőle, megragadom, testemhez szorítom, s megvárom, míg a fájdalom elég erős lesz ahhoz, hogy nyugton maradjon. Mivel pici, elég könnyű úgy fogni, hogy az izmai a mozgástól egyre élesebb fájdalmat produkáljanak. Végül lecsillapodik, nyöszörögve adja fel az eleve veszett harcot, így végre talán felfogja, amit mondani akarok neki.
- Azt sem tudod, hol vagy, gyorsabb és erősebb vagyok nálad, ezért az ellenállás felesleges - töröm le határozottan. - Nem bántalak, ha nem kényszerítesz rá - közlöm vele hidegen. - Kaptam egy hívást, hogy változott a terv, egy órát kell eltöltenünk egymás társaságában, aztán visszaviszlek Masaohoz. Ha nem bírsz szófogadó és normális lenni, gondolkodás nélkül visszagyömöszöllek a csomagtartóba, elmegyek enni, végül leadlak Masaonak, ellenben ha képes vagy ember módjára viselkedni, kapsz kaját, miután elláttam a sebeimet.
- Miért higgyem ezt el?
- Nem kell elhinned semmit, egyáltalán nem érdekelsz, én csak a dolgom végzem - jelentem ki, miközben elindulok vele a szalon felé. Talán tud viselkedni, bár azt, hogy normálisan, erősen kétlem.
- Miért változott meg a terv? Már nem akarod velem sakkban tartani Masaot? - faggat.
- Jeremy önállósította magát és megjelent Masaonál. Mivel ő mindent megtudott, nincs már rád szükségünk - tájékoztatom a fiút, majd leteszem és belököm a hátsó bejáratán a helyiségnek. Döbbenten néz rám fel.
- Bántotta Masaot?!
- Nem hiszem. - Terelgetem előre a kölyköt, ám az elüti a kezem, mikor hozzáérek. - Menj előre! - utasítom. Persze nem fog rajta a szó, így újabbat lökök rajta. - A szalon ajtaja zárva, csak egy kijárat van, de ha szöksz, a hátralévő időt tényleg a csomagtartóban töltöd - jelentem ki egyszerűen, azzal nem törődve az ellenállásával és a mellékelt nyavalygásával a műhelyig hajtom. Ott egy kicsit csillapodik, leköti a hely, így nyugodtan megyek el a konyhába az elsősegélyládáért. Nem is lep meg, hogy mire visszaérek, nyoma sincs. Apró sóhajjal nyugtázom, hogy egy hülyével több, azzal leteszem a ládát az üvegasztalra és elindulok megkeresni Akemit. Az első, amit megnézek, az a fürdő, utána a pihenőben a kanapé mögött, végül mérgesen csörtetek ki a kocsihoz. Még megnézem alatta a kölyköt, aztán a nyílt rész felé indulok. Azt hiszi, a nyomát vesztem, pedig nem fogom. Taxiba nem mer szállni pénz nélkül, a telefonja meg Masaonál maradt, erről gondoskodtam, tehát még csak értesíteni sem tudja, hogy visszamegy. A sikátorokban nem mer maradni, mert tudja, hogy az olyan alakok, mint mi, ott bukkanunk fel a legnagyobb eséllyel, tehát a tömegek felé halad. Ott lassulni fog, mivel információra van szüksége, hogy egyáltalán hol van és hogy jut vissza Shinjukuba és itt meg is áll majd nála a tudomány, mivel tömegközlekedni sem fog tudni anélkül, hogy lekapcsolják, a stoppolást pedig még inkább nem fogja kockáztatni. Túl forró fürdő volt a Kawanoval megesett incidens, ezért ha nem jut pénzhez, végül visszafordul és inkább rábízza magát egy olyan emberre, aki azt mondta neki, visszaviszi, mintsem megkockáztassa, hogy megint elkapják. Idő kérdése, hogy mikor találok rá.
Kimegyek az emberek közé és figyelni kezdem őket. Könnyű kitalálni, merre lehet, mert gyereknek fest, ezért az emberek egy része aggódva les hátra, érdekli, mi lesz vele, még akkor is, ha már nem látja. Figyelem a beszélgetést közöttük, majd nagy léptekkel elindulok. Nem sietek, mert ha messzire is jutott, vissza fog fordulni, számára az utca veszélyesebb, mint velem lenni. Én csupán biztonságos helyre suvasztom be ezek után, ahogy azt megmondtam neki. Nem vagyok fejvadász, de tudom, hogyan kapjak el valakit, így feltűnés nélkül, árnyként suhanok a többi ember közt Akemi után, mígnem rábukkanok a közeli park térképét bámulva. Tanácstalan, valószínűleg az égtájakat se tudja belőni, arról sincs fogalma, hogyan lenne érdemes visszajutnia Shinjukuba, de nem érdekel. Odafigyelek, hogy az árnyékom se leplezhessen le, majd megjelenek mögötte.
- Kibámészkodtad magad? - kérdezem meg mély, hideg hangon, mire ijedtében felkiált és nekiugrik a táblának. Megérdemelné, hogy kiröhögjem, de nincs kedvem hozzá. Halálra vált arccal fordul felém és belenéz a szemeimbe. - Ragaszkodsz hozzá, hogy cipeljelek, vagy jössz a saját lábadon?
- Kiabálni fogok! - figyelmeztet kétségbeesetten. - Rendőrért! - teszi hozzá gyorsan.
- Kíváncsi vagyok, kinek hisznek, egy érett, felnőtt férfinek, vagy egy tizenkét éves forma, hisztis gyereknek.
- Nem vagyok tizenkettő...
- Szellemileg tényleg a hatot súrolod alulról - vágok a szavába. - Indíts vissza a szalonba! - parancsolok aztán rá fejemmel biccentve az irányt. Durcáskodik, ezért becsapom a hónom alá és még csak azt sem mondhatja senki, hogy nem kapott egy második, egyben utolsó esélyt ez a buta taknyos. Persze kiabál, hisztizik, mindenfélét mond, ám olyan képet vágok, ami miatt az emberek messze elkerülnek. Van, aki mégis bátorságot vesz, hogy megállítson, de a jéghideg gyilkos pillantás minden esetben beválik. Végül visszavágom a kölyköt a Suzuki csomagtartójába, majd kiélvezve a csendet a pihenőbe telepedve ellátom a sebeimet. Masao jó harcos, muszáj volt pár mélyebbet belevágnom, mert bár nem akart megölni, kényszerhelyzetbe került. Mindenképpen szerencsés, hogy Jeremy nem bírt megülni a hátsóján és Terukival együtt visszamentek hozzá. Meglepett a kölyök, de végre kezdi igazán megmutatni, mi miatt tetszett meg Tatsukinak. Feltételeztem, hogy nem egy kerek fenekű háziszajhát akar belőle Tatsuki, ahhoz túlságosan odavolt már Shinjiért, de nagyon sokáig csupán az iránta érzett tisztelet miatt nem vontam kétségbe a józan ítélőképességét. Utóbb örülök, hogy maga mellé vette Jeremyt, mert bár nem volt egyszerű ezzel a kölyökkel se, rengeteg szeretetet kapott tőle, a srác pedig elég ígéretesnek tűnik. Szívesen megnéztem volna, ahogy kivallatja Masaot, de remélem, legalább elmesélésből megtudom, mi történt. Az, amit nemrég kaptam üzenetben, már kevésbé tetszik. Fogalmam sincs, miért akarja megvizsgáltatni velem Masaot Tatsuki, de bizonyosan nagyon nyomós okai vannak, ha még azt is vállalja, hogy személyesen látogatja meg abban az állapotban, amiben van.
Miután végeztem, kölcsönzök magamnak egy új pólót, a régit becsomagolom és majd eltüntetem, de most éhes vagyok, így betérek a közeli étkezdébe. A kiszolgálás gyors, a kaja finom, sokat se kell perkálni, ezért megteszi. Persze Mitsuko főztjéhez képest messze elbújhat, de ez természetes. Dolgom végeztével intézek pár ügyet, ellenőrzöm, rendben van-e minden, felhívom Mitsukot is, majd végül visszaülök a kis sárgámba és visszaviszem a szöszit Masaonak. Amint kinyitom a csomagtartót, Akemi megint kipattan, aztán beszalad a házba. Nyugodt, kimért léptekkel követem, míg szembe nem találom magam a férfivel. Nem tűnik feszültnek, a pillantásában nincs ellenségesség, eláll az útból, beenged. Eszemben sincs sokáig időzni, ám ha váltani akar velem pár szót, azt azért megvárom.
- Holnap hétre gyertek - szólal meg. - Addigra mindent elintézek. - A tartása magabiztos, erős, mint mikor először jártam itt ma. Most is védi tőlem a kölyköt, holott nem bántottam, Akemi meg ragaszkodóan öleli, arcát pedig a hátának nyomva rejti. Tényleg nagyon szeretheti ezt az embert. - Van még valami?
- Részemről nincs.
- Részemről sem. Holnap úgyis jöttök - teszi hozzá, erősen érzékeltetve, hogy mennem kell. Biccentek neki, még vetek egy pillantást a srácra, azzal elhagyom a házat.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bakari. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Bakari. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. február 4., hétfő
2012. május 20., vasárnap
182.
Bakari
Hallom Tatsuki hangján, hogy rosszul van, kihallatszódik számomra a fájdalom és valamiféle aggódás, ezért azonnal félrerakom a laptopot, összecsukom a jegyzeteimet, kézbe kapom a táskámat és már rohanok is. Fogalmam sincs, mi történhetett, azonban azonnal egyértelmű lesz, mikor benyitok a szobába. Shinji kiterülve hever az ágyon, a tetoválómester még félmerev farokkal támasztja a falat... Na nem, ezt már nem! Rögtön kifordulok és becsapom magam előtt az ajtót, azzal nekitámaszkodom a folyosó falának. Ilyen nincs... Hány évig tűrtem tőle ezt a fajta megaláztatást? És én még azt hittem, Shinjivel normálisabb kapcsolatuk van, jó hatással vannak egymásra...!
Kiszűrődik az ordítása és tudom, hogy valóban szükségük van rám, ezért leteszem a táskámat, megerőltetem magam, elmegyek a szobámba és előkerítem a fúvócsövemet. Most nem szarozok velük, altatót kapnak, mindkettőre ráfér a pihenés és egyiktől sincs kedvem szúrós pillantásokat bezsebelni, mikor ők tehetnek erről a mindenki számára megalázó helyzetről. Nem is értem, felnőtt létükre hova teszik ilyenkor az eszüket, de nem is érdekel, most talán megtanulják, mi az ábra.
Amint benyitok, már fújom is ki az első tűt, méghozzá Shinjinek, azzal gyorsan újratöltök és kap egyet Tatsuki is, mielőtt dühbe gurul még jobban. Nehéz egy ekkora hústornyot az ágyra kormányozni, egyedül bizonyára sérvet kapnék, úgyhogy csak annyit teszek, hogy ellátom a fiatal testőrt, átcipelem egy vendégszobába, azzal kerítek néhány testőrt, akik segítenek felpakolni ezt a mamlaszt az ágyra. Utána boldogulok egyedül, sőt, lekötözöm, csak ezután hozom vissza hozzá Shinjit, akit ugyancsak gúsba kötök. Remélem, megtanulják a leckét, különben új orvos után kell nézniük.
Hallom Tatsuki hangján, hogy rosszul van, kihallatszódik számomra a fájdalom és valamiféle aggódás, ezért azonnal félrerakom a laptopot, összecsukom a jegyzeteimet, kézbe kapom a táskámat és már rohanok is. Fogalmam sincs, mi történhetett, azonban azonnal egyértelmű lesz, mikor benyitok a szobába. Shinji kiterülve hever az ágyon, a tetoválómester még félmerev farokkal támasztja a falat... Na nem, ezt már nem! Rögtön kifordulok és becsapom magam előtt az ajtót, azzal nekitámaszkodom a folyosó falának. Ilyen nincs... Hány évig tűrtem tőle ezt a fajta megaláztatást? És én még azt hittem, Shinjivel normálisabb kapcsolatuk van, jó hatással vannak egymásra...!
Kiszűrődik az ordítása és tudom, hogy valóban szükségük van rám, ezért leteszem a táskámat, megerőltetem magam, elmegyek a szobámba és előkerítem a fúvócsövemet. Most nem szarozok velük, altatót kapnak, mindkettőre ráfér a pihenés és egyiktől sincs kedvem szúrós pillantásokat bezsebelni, mikor ők tehetnek erről a mindenki számára megalázó helyzetről. Nem is értem, felnőtt létükre hova teszik ilyenkor az eszüket, de nem is érdekel, most talán megtanulják, mi az ábra.
Amint benyitok, már fújom is ki az első tűt, méghozzá Shinjinek, azzal gyorsan újratöltök és kap egyet Tatsuki is, mielőtt dühbe gurul még jobban. Nehéz egy ekkora hústornyot az ágyra kormányozni, egyedül bizonyára sérvet kapnék, úgyhogy csak annyit teszek, hogy ellátom a fiatal testőrt, átcipelem egy vendégszobába, azzal kerítek néhány testőrt, akik segítenek felpakolni ezt a mamlaszt az ágyra. Utána boldogulok egyedül, sőt, lekötözöm, csak ezután hozom vissza hozzá Shinjit, akit ugyancsak gúsba kötök. Remélem, megtanulják a leckét, különben új orvos után kell nézniük.
2012. május 13., vasárnap
167.
Bakari
Nem volt könnyű elkapni ezt a mocskot, végigüldöztem őt pár kilométeren, de abból, ahogy üvöltött, mikor nyakon csíptem, biztossá váltam benne, hogy remek fogást csináltam. Nyilván csendben kibírta volna, ha nem állítok belé közben egy tőrt, aztán a nagymacskáktól kölcsönzött mozdulattal nem rúgom ki alóla a lábát és teperem le a földre, ezután azonban már könnyű volt kiütni és ezzel együtt elhallgattatni.
A kis sárgámat hátrahagyom az elém érkező testőrpárosnak, az egyiknek azt adom ki feladatnak, hogy álljon be vele a garázsba, mert egy hosszabb időt tervezek a házban tölteni, a másikat előre küldöm, hogy jelezze Asaménak vagy Ryuuichinek, hogy igénybe veszem a pincét, így mire leérek a vállamon cipelt Naokival, legyen mindenre kész. Hogy kinek szól, azt nem tudom, mert senki sem vár, csak a nyitott ajtó. Megfelel. A földre vetem a férfit, nem érdekel különösebben, hogy ettől több zúzódás keletkezik rajta, az a jó, ha végül nem tud gondolkodni, csak löki a kérdéseimre a válaszokat. Megszabadítom mindentől, ami rajta van, aztán a lábainál fogva kilógatom a terem közepére, a kezeit lerögzítem, s otthagyom. Megnézem a cuccait, a fegyvereit, majd a pincét bezárva kerekedek fel a házban. Az első utam a legközelebbi szobához vezet, ott kezet és arcot mosok, ruhát váltok, aztán megkeresem Tatsukit.
Természetesen alszik és nem ennyire természetesen, de Shinjivel. Nem is tudom, mit gondoljak róluk, meg az egyre szorosabbá, bensőségesebbé és biztosabbá váló kapcsolatukról. Deon mellett valamennyire megbékéltem a homoszexuális románcokkal, hiszen az Asaméval folytatott viszonya cseppet sem hasonlít a korábban Tatsuki mellett tapasztalt ocsmányságokhoz, a kettejük kapcsolata tele van szeretettel, szerelemmel, gyengédséggel és persze vággyal, izzik, élettel teli, még egy macskát is nevelgetnek, mintha a kölykük lenne. Sokáig undorodva gondoltam arra, hogy Deon mellett legyek hosszútávon, végül azonban be kellett látnom, hogy ő nem csupán egy feltűnési viszketegségben szenvedő, identitás- és hormonzavaros, ostoba gyerek, ahogy Asame sem egy közönséges barom, aki azt játssza, hogy követi a hagyományokat, hanem nagyon is komolyan veszi az egészet, a becsülete és az ereje tiszteletre méltó. Előítéleteim voltak velük szemben, de azokat sokkal könnyebben leküzdöttem, mint a viszonyukhoz fűződő iszonyomat. Akárhányszor sikerült elcsípnem azt, ahogy egymással bánnak, felfordult a gyomrom, úgy éreztem, még a hajam is az égnek áll, mígnem megértettem, mi zavar ebben az egészben. Rika hiánya és a szexuális elferdülések elítélése.
Shinji azonban ugyanúgy ragaszkodik Tatsukihoz, mint Deon Asaméhoz. Tűnődve figyelem egy rövid ideig kettősüket, a srác odabújt tartását, ölelését, s a tetoválómester birtokló, furcsa mód még most is Shinjit védelmező átkarolását. Szinte már egyik sem az az ember, akit én megismertem, főleg egymás közelében nem, noha ügyesen leplezik, hogy szép lassan gyengéd érzelmek kezdenek kialakulni bennük a másik iránt.
Nem fogom tudni csak az egyiküket felébreszteni, ezért hátrább lépek az ágytól és megköszörülöm a torkomat. Ahogy vártam, a testőr azonnal éber lesz, szemei rám villannak, majd elkezd kibontakozni Tatsuki karjai közül. Hogy erre, vagy már a hangra ébredt-e fel a férfi, nem tudom, álomittasan pillant rám fel, aztán az arckifejezése átrendeződik. Ő is éber lesz, a megszokott hidegség és magabiztosság lesz úrrá rajta, és felül. Nincs jól, a mozgásán látom, ám ismerem annyira, hogy be tudjam lőni, mennyire van rosszul. Nem vészes, ránézésre megfelelő ellátást kapott.
- Elkaptam Naokit – jelentem be. Látom Tatsuki szemében az elégedettséget és azt az izgalmat, amit a várható kínzáskor szokott érezni. Ez az ember egy igazi szemétláda, ebben sosem fog változni, mert az a típus, amelyik élvezi mások szenvedését.
- Csak őt sikerült nyakon csípni? - kérdezi meg. Hát persze, az sosem elég jó, ami van... Nem is vártam dicséretet, így nem ér csalódásként a telhetetlensége.
- Egyelőre – válaszolok kimérten. - Hogy vagy?
- Egyre jobban. - Persze, én is ezt mondanám, azonban engem nem tud becsapni, túl jól ismerem ahhoz. Ráférne legalább egy teljes nap átalvása, de azt sem ő, sem Shinji nem fogja hagyni, hogy altassam. Nagyszerű... szerzett magának egy vérebet, amelyikkel akár nekem is meg kellene küzdenem, hiába fárasztja le őt az állandó felügyelet. - És te?
- Az időm java részét Naoki üldözésével töltöttem – válaszolok kimérten -, tehát leszámítva az izomgörcsöket, nincs bajom. - És leszámítva pár karcolást, de azokat hamar el fogom látni. - Van valami különleges kívánságotok – Igen, mindkettejükhöz szól a kérdés. – a fogoly számára?
- Ne öld meg, szükségünk lehet még rá! – utasít Tatsuki. - Lehet, Kitamura vissza akarja kapni, elvégre ő a kedvence – teszi hozzá, mire biccentek. Úgy tűnik, a srácnak nincs kívánsága, ezért végzek egy gyors vizitet azért a tetoválómesteren, beletukmálok egy pohár vizet, majd hátrahagyom őket. Remélem, alszanak.
Míg idefele vezettem, rengeteg módszer megfordult a fejemben, hogyan vallassam ki Naokit. Orvos vagyok, ha úgy vesszük, tehát válogatott, alattomos és tökéletes módszereket tudok, egyaránt meg tudom dolgozni a testet és a pszichét, ám egy olyan vérebnél, mint ő, felesleges összetörni a testet. De célszerű, ezért ezzel fogom kezdeni. Főleg, ha netán pár nap múlva meghülyül végleg az a korcs és visszaküldhető Kitamurának. Ez megfontolandó ötlet. Ha lassan tönkreteszem, emberi roncsot faragok Naokiból testileg és szellemileg is, azzal dühösebbé tehetem elmebajos ellenségünket. Mert mi bosszantóbb egy valaha volt hűséges, erős, kegyetlen alárendeltnél, amelyiknek csorog a nyála, bambán néz és maga alá csurgat? Hosszú és kínos napokat fog eltölteni itt, ha pedig nem beszél, széttrancsírozom, majd összefércelem. Nem célom annál tovább életben tartani, mint ahogy Tatsuki akarja, s csakis nyomorékká, használhatatlanná téve vagyok hajlandó visszajuttatni a gazdájának, hogy ne lehessen vele többé gondunk.
Szerencsére felébredt és már próbálkozott a szabadulással is, persze hasztalanul. Dühösen villogtatja rám barna szemeit, arca vörös a fejébe csorgó vértől, kezeibe pedig beleágyazódott a bilincs. Tekereg, ráng, vergődik, míg én nyugodtan kesztyűt húzok és előkészítem az eszközöket, amikkel kezdeni óhajtok.
Nem volt könnyű elkapni ezt a mocskot, végigüldöztem őt pár kilométeren, de abból, ahogy üvöltött, mikor nyakon csíptem, biztossá váltam benne, hogy remek fogást csináltam. Nyilván csendben kibírta volna, ha nem állítok belé közben egy tőrt, aztán a nagymacskáktól kölcsönzött mozdulattal nem rúgom ki alóla a lábát és teperem le a földre, ezután azonban már könnyű volt kiütni és ezzel együtt elhallgattatni.
A kis sárgámat hátrahagyom az elém érkező testőrpárosnak, az egyiknek azt adom ki feladatnak, hogy álljon be vele a garázsba, mert egy hosszabb időt tervezek a házban tölteni, a másikat előre küldöm, hogy jelezze Asaménak vagy Ryuuichinek, hogy igénybe veszem a pincét, így mire leérek a vállamon cipelt Naokival, legyen mindenre kész. Hogy kinek szól, azt nem tudom, mert senki sem vár, csak a nyitott ajtó. Megfelel. A földre vetem a férfit, nem érdekel különösebben, hogy ettől több zúzódás keletkezik rajta, az a jó, ha végül nem tud gondolkodni, csak löki a kérdéseimre a válaszokat. Megszabadítom mindentől, ami rajta van, aztán a lábainál fogva kilógatom a terem közepére, a kezeit lerögzítem, s otthagyom. Megnézem a cuccait, a fegyvereit, majd a pincét bezárva kerekedek fel a házban. Az első utam a legközelebbi szobához vezet, ott kezet és arcot mosok, ruhát váltok, aztán megkeresem Tatsukit.
Természetesen alszik és nem ennyire természetesen, de Shinjivel. Nem is tudom, mit gondoljak róluk, meg az egyre szorosabbá, bensőségesebbé és biztosabbá váló kapcsolatukról. Deon mellett valamennyire megbékéltem a homoszexuális románcokkal, hiszen az Asaméval folytatott viszonya cseppet sem hasonlít a korábban Tatsuki mellett tapasztalt ocsmányságokhoz, a kettejük kapcsolata tele van szeretettel, szerelemmel, gyengédséggel és persze vággyal, izzik, élettel teli, még egy macskát is nevelgetnek, mintha a kölykük lenne. Sokáig undorodva gondoltam arra, hogy Deon mellett legyek hosszútávon, végül azonban be kellett látnom, hogy ő nem csupán egy feltűnési viszketegségben szenvedő, identitás- és hormonzavaros, ostoba gyerek, ahogy Asame sem egy közönséges barom, aki azt játssza, hogy követi a hagyományokat, hanem nagyon is komolyan veszi az egészet, a becsülete és az ereje tiszteletre méltó. Előítéleteim voltak velük szemben, de azokat sokkal könnyebben leküzdöttem, mint a viszonyukhoz fűződő iszonyomat. Akárhányszor sikerült elcsípnem azt, ahogy egymással bánnak, felfordult a gyomrom, úgy éreztem, még a hajam is az égnek áll, mígnem megértettem, mi zavar ebben az egészben. Rika hiánya és a szexuális elferdülések elítélése.
Shinji azonban ugyanúgy ragaszkodik Tatsukihoz, mint Deon Asaméhoz. Tűnődve figyelem egy rövid ideig kettősüket, a srác odabújt tartását, ölelését, s a tetoválómester birtokló, furcsa mód még most is Shinjit védelmező átkarolását. Szinte már egyik sem az az ember, akit én megismertem, főleg egymás közelében nem, noha ügyesen leplezik, hogy szép lassan gyengéd érzelmek kezdenek kialakulni bennük a másik iránt.
Nem fogom tudni csak az egyiküket felébreszteni, ezért hátrább lépek az ágytól és megköszörülöm a torkomat. Ahogy vártam, a testőr azonnal éber lesz, szemei rám villannak, majd elkezd kibontakozni Tatsuki karjai közül. Hogy erre, vagy már a hangra ébredt-e fel a férfi, nem tudom, álomittasan pillant rám fel, aztán az arckifejezése átrendeződik. Ő is éber lesz, a megszokott hidegség és magabiztosság lesz úrrá rajta, és felül. Nincs jól, a mozgásán látom, ám ismerem annyira, hogy be tudjam lőni, mennyire van rosszul. Nem vészes, ránézésre megfelelő ellátást kapott.
- Elkaptam Naokit – jelentem be. Látom Tatsuki szemében az elégedettséget és azt az izgalmat, amit a várható kínzáskor szokott érezni. Ez az ember egy igazi szemétláda, ebben sosem fog változni, mert az a típus, amelyik élvezi mások szenvedését.
- Csak őt sikerült nyakon csípni? - kérdezi meg. Hát persze, az sosem elég jó, ami van... Nem is vártam dicséretet, így nem ér csalódásként a telhetetlensége.
- Egyelőre – válaszolok kimérten. - Hogy vagy?
- Egyre jobban. - Persze, én is ezt mondanám, azonban engem nem tud becsapni, túl jól ismerem ahhoz. Ráférne legalább egy teljes nap átalvása, de azt sem ő, sem Shinji nem fogja hagyni, hogy altassam. Nagyszerű... szerzett magának egy vérebet, amelyikkel akár nekem is meg kellene küzdenem, hiába fárasztja le őt az állandó felügyelet. - És te?
- Az időm java részét Naoki üldözésével töltöttem – válaszolok kimérten -, tehát leszámítva az izomgörcsöket, nincs bajom. - És leszámítva pár karcolást, de azokat hamar el fogom látni. - Van valami különleges kívánságotok – Igen, mindkettejükhöz szól a kérdés. – a fogoly számára?
- Ne öld meg, szükségünk lehet még rá! – utasít Tatsuki. - Lehet, Kitamura vissza akarja kapni, elvégre ő a kedvence – teszi hozzá, mire biccentek. Úgy tűnik, a srácnak nincs kívánsága, ezért végzek egy gyors vizitet azért a tetoválómesteren, beletukmálok egy pohár vizet, majd hátrahagyom őket. Remélem, alszanak.
Míg idefele vezettem, rengeteg módszer megfordult a fejemben, hogyan vallassam ki Naokit. Orvos vagyok, ha úgy vesszük, tehát válogatott, alattomos és tökéletes módszereket tudok, egyaránt meg tudom dolgozni a testet és a pszichét, ám egy olyan vérebnél, mint ő, felesleges összetörni a testet. De célszerű, ezért ezzel fogom kezdeni. Főleg, ha netán pár nap múlva meghülyül végleg az a korcs és visszaküldhető Kitamurának. Ez megfontolandó ötlet. Ha lassan tönkreteszem, emberi roncsot faragok Naokiból testileg és szellemileg is, azzal dühösebbé tehetem elmebajos ellenségünket. Mert mi bosszantóbb egy valaha volt hűséges, erős, kegyetlen alárendeltnél, amelyiknek csorog a nyála, bambán néz és maga alá csurgat? Hosszú és kínos napokat fog eltölteni itt, ha pedig nem beszél, széttrancsírozom, majd összefércelem. Nem célom annál tovább életben tartani, mint ahogy Tatsuki akarja, s csakis nyomorékká, használhatatlanná téve vagyok hajlandó visszajuttatni a gazdájának, hogy ne lehessen vele többé gondunk.
Szerencsére felébredt és már próbálkozott a szabadulással is, persze hasztalanul. Dühösen villogtatja rám barna szemeit, arca vörös a fejébe csorgó vértől, kezeibe pedig beleágyazódott a bilincs. Tekereg, ráng, vergődik, míg én nyugodtan kesztyűt húzok és előkészítem az eszközöket, amikkel kezdeni óhajtok.
41.
Bakari
Veszélytelen, köznapi utcákon kavarogva vezetem el Jeremyt a közeli szórakozóhelyre, egy egyszerű, átlagos, hangos, villódzó diszkóba. Nem a bejáraton megyünk be, hanem a személyzeti ajtón, hiszen az ajtónálló jól ismer engem, aztán végighaladunk a tánctéren a falnál lapulva és a mosdóktól nem olyan távol megállok. Megragadom Jeremy kabátját és közel húzom magamhoz, de egy pillantásra sem méltatom, a tömeget pásztázom, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy senki sem figyel ránk, azzal megnyomom a megfelelő kombinációt és hátradőlök. Erőteljeset rántok a kölykön, hogy velem együtt tűnhessen el a forgóajtó mögött, ami után már csak tompán hallatszik a dübörgés, amit a tinédzserek zenének mernek hívni. Rémes zaj, de mindegy. Vaksötét van, ezért nem eresztem el a fiút, a kabátjánál fogva húzom magam után.
- Lépcső – figyelmeztetem kurtán. Valóban, két és fél lépés után elkezdünk lefelé gyalogolni. Hosszan megyünk le a föld alá, aztán amint újra vízszintes lesz alattunk a talaj, eleresztem és rohanni kezdek. Minél hamarabb Tatsukinál akarok lenni, de azért ügyelek rá, hogy a fiú ne maradjon le mögöttem. Hamarosan beérünk a parkolóházba, aminek az ajtaját kulccsal nyitom ki, felszaladunk a lépcsőn, aztán beállunk a liftbe. A futás egy hajszálnyit lenyugtatott, de nem eléggé. Még mindig forr bennem a düh és ennek nyoma lesz, az biztos. - Bármi lesz... ne avatkozz bele! - utasítom komolyan Jeremyt.
Veszélytelen, köznapi utcákon kavarogva vezetem el Jeremyt a közeli szórakozóhelyre, egy egyszerű, átlagos, hangos, villódzó diszkóba. Nem a bejáraton megyünk be, hanem a személyzeti ajtón, hiszen az ajtónálló jól ismer engem, aztán végighaladunk a tánctéren a falnál lapulva és a mosdóktól nem olyan távol megállok. Megragadom Jeremy kabátját és közel húzom magamhoz, de egy pillantásra sem méltatom, a tömeget pásztázom, míg meg nem bizonyosodom arról, hogy senki sem figyel ránk, azzal megnyomom a megfelelő kombinációt és hátradőlök. Erőteljeset rántok a kölykön, hogy velem együtt tűnhessen el a forgóajtó mögött, ami után már csak tompán hallatszik a dübörgés, amit a tinédzserek zenének mernek hívni. Rémes zaj, de mindegy. Vaksötét van, ezért nem eresztem el a fiút, a kabátjánál fogva húzom magam után.
- Lépcső – figyelmeztetem kurtán. Valóban, két és fél lépés után elkezdünk lefelé gyalogolni. Hosszan megyünk le a föld alá, aztán amint újra vízszintes lesz alattunk a talaj, eleresztem és rohanni kezdek. Minél hamarabb Tatsukinál akarok lenni, de azért ügyelek rá, hogy a fiú ne maradjon le mögöttem. Hamarosan beérünk a parkolóházba, aminek az ajtaját kulccsal nyitom ki, felszaladunk a lépcsőn, aztán beállunk a liftbe. A futás egy hajszálnyit lenyugtatott, de nem eléggé. Még mindig forr bennem a düh és ennek nyoma lesz, az biztos. - Bármi lesz... ne avatkozz bele! - utasítom komolyan Jeremyt.
40.
Bakari
Hátulról közelítem meg a szalont, hátha el tudom úgy hozni az új fiút, hogy Eiji fel sem ébred. Ez azonban gyorsan világossá válik, hogy nem fog menni, mert miután áthaladtam Tatsuki magánrezidenciáján, a pihenőbe érve csak egyetlen kölyköt találok a kanapén és az Eiji. Ő is megébred, ezért morogni kezdek és inkább felkapcsolom a villanyt. A srác összerándul és rémülten takarja el magát a takaróval, mire csak egy értetlen és megvető pillantást küldök felé. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy hidegen hagy a vézna teste. A másik is előkerül, visszatér a szalonból és bizalmatlanul méreget. A reakcióm, mikor rájövök, mi a különös benne azon kívül, hogy a felsőteste egy merő kötés, hogy emlékeztet Deonra, az az, hogy tenyeremmel megdörgölöm az arcom. Ezért még szét kell rúgnom Tatsuki hátsóját. Immár két ok miatt is.
- A nevem Bakari és Tatsuki küldött – jelentem ki határozottan. - Jeremy, te velem jössz, Eiji, te maradsz a szalonban. Tatsuki rendezte így. Mozgás! - parancsolok az idősebbre, mire az ijedten visszaszalad a szalonba. Előhúzom kabátom belső zsebéből az egyik köpőcsövemet, mert én aztán nem fogok azzal szórakozni, hogy hajnalhoz közel egy kölyköt hajkurásszak a városban, ám meglepetésemre Jeremy nem menekül, hanem pólót húz és hátára veszi a kabátját. Okos kölyök és ezek szerint Tatsuki mesélt rólam, tehát már elkezdte a betanítását.
- Mit akar Tatsuki? - kiált utánam Eiji.
- Rendezett egy tesztet Jeremynek – válaszolok hazugságot szemrebbenés nélkül, aztán amint a srác elkészül, magam után intem fejemmel és a hátsó ajtón kivonulok vele. Beülök a Suzukimba, megvárom, míg a kölyök is így tesz, aztán elhajtok. Nincs kedvem csevegni, még mindig dühít ez az egész és érzem, hogy képtelen vagyok normális kommunikációra. Szét akarom rúgni Tatsuki seggét ezért a közjátékért, másra nem is tudok gondolni. - Ha kiszálltunk a kocsiból, nem nézel se jobbra, se balra, csak jössz utánam! – közlöm mégis Jeremyvel. - Nem túlélőtúra lesz, nem kell visszatalálnod a szalonba, hanem te éppen menekítve vagy – tájékoztatom hidegen. Kell egy kicsi a mihez tartás kedvéért, többet azonban most nem szólok hozzá, szemem az útra szegezem, szorítom a kormányt az indulatoktól és nyomom a gázt, hogy minél hamarabb Tatsuki képébe vághassam az elégedetlenségemet.
Hátulról közelítem meg a szalont, hátha el tudom úgy hozni az új fiút, hogy Eiji fel sem ébred. Ez azonban gyorsan világossá válik, hogy nem fog menni, mert miután áthaladtam Tatsuki magánrezidenciáján, a pihenőbe érve csak egyetlen kölyköt találok a kanapén és az Eiji. Ő is megébred, ezért morogni kezdek és inkább felkapcsolom a villanyt. A srác összerándul és rémülten takarja el magát a takaróval, mire csak egy értetlen és megvető pillantást küldök felé. Úgy tesz, mintha nem tudná, hogy hidegen hagy a vézna teste. A másik is előkerül, visszatér a szalonból és bizalmatlanul méreget. A reakcióm, mikor rájövök, mi a különös benne azon kívül, hogy a felsőteste egy merő kötés, hogy emlékeztet Deonra, az az, hogy tenyeremmel megdörgölöm az arcom. Ezért még szét kell rúgnom Tatsuki hátsóját. Immár két ok miatt is.
- A nevem Bakari és Tatsuki küldött – jelentem ki határozottan. - Jeremy, te velem jössz, Eiji, te maradsz a szalonban. Tatsuki rendezte így. Mozgás! - parancsolok az idősebbre, mire az ijedten visszaszalad a szalonba. Előhúzom kabátom belső zsebéből az egyik köpőcsövemet, mert én aztán nem fogok azzal szórakozni, hogy hajnalhoz közel egy kölyköt hajkurásszak a városban, ám meglepetésemre Jeremy nem menekül, hanem pólót húz és hátára veszi a kabátját. Okos kölyök és ezek szerint Tatsuki mesélt rólam, tehát már elkezdte a betanítását.
- Mit akar Tatsuki? - kiált utánam Eiji.
- Rendezett egy tesztet Jeremynek – válaszolok hazugságot szemrebbenés nélkül, aztán amint a srác elkészül, magam után intem fejemmel és a hátsó ajtón kivonulok vele. Beülök a Suzukimba, megvárom, míg a kölyök is így tesz, aztán elhajtok. Nincs kedvem csevegni, még mindig dühít ez az egész és érzem, hogy képtelen vagyok normális kommunikációra. Szét akarom rúgni Tatsuki seggét ezért a közjátékért, másra nem is tudok gondolni. - Ha kiszálltunk a kocsiból, nem nézel se jobbra, se balra, csak jössz utánam! – közlöm mégis Jeremyvel. - Nem túlélőtúra lesz, nem kell visszatalálnod a szalonba, hanem te éppen menekítve vagy – tájékoztatom hidegen. Kell egy kicsi a mihez tartás kedvéért, többet azonban most nem szólok hozzá, szemem az útra szegezem, szorítom a kormányt az indulatoktól és nyomom a gázt, hogy minél hamarabb Tatsuki képébe vághassam az elégedetlenségemet.
2011. szeptember 12., hétfő
423.
Bakari
- Mégse nyúljanak hozzá – szólalok meg, mert talán Ryuuichi nem veszi a tréfát és még a végén tényleg szól valakinek, hogy machinálják meg a kocsimat, pedig sok minden közül az az egyik számomra legkedvesebb dolog a világon. Kényelmes, kicsi és átlagosnak tűnik. Nem az, de az, hogy annak tűnik, belesimítja a város képébe és nem kell mindig azon nyűglődnöm, hogy kívülálló vagyok, egy másik világ fattya, melynek mozgását mindenki kimeredt szemekkel figyeli. Mindenesetre a férfi szerint az őrkutyáknak jó dolguk van, s veszi ezt a lapot is, talán utal is arra, hogy nekem sem valószínű, hogy okom lesz panaszra. Majd próbálom intézni, hogy nekem is jó dolgom legyen, bár ez sajnos nem tőlem függ, hanem nagymértékben attól, hogy a kölyökkel mennyire jutok egy nevezőre. Az öltözködését érintő finom kritikára csak vállat vonok, miszerint nem rémes. Szerintem förtelmes, de lehet, nekem van ízlésficamom, mert undorodom egy kimázolt, feszülős farmert viselő, hisztis fiútól, mint amilyen Deon is szokott lenni időnként.
Látom Ryuuichi arcán az elismerést, amivel végigméri a fegyverzetem egy részét és kissé büszkévé tesz, hogy egy olyan alak, mint ő, ilyen pillantásokkal tekint az egyik kedvenc eszközömre. Tisztában vagyok az erejével, a múltjával és a képességeivel, ő az egyik legjobb testőr, ehhez kétség sem férhet, s ezt nem csak az a tény erősíti, hogy ő maga Asame vérebe, hanem a szakmában letett érdemei és eredményei is. Furcsa a szájából a –sama kifejezés, mégsem meglepő, hanem sokkal inkább természetes. A tisztelet, amit mások irányába tanúsít, csak őt emeli ki a többi testőr közül.
- Ismerem a történetet – mondom meg Ryuuichinek kimérten. – Szép kört futott be az alvilágban, és többek közt ennek is köszönheti Asame a megbecsültségét odaát – árulom el kurtán. Ez után az eset után a Seichirou nevet még komolyabban kellett venni és elkezdett bebizonyosodni, hogy az ifjú is egy igazi rém lesz, ha még nem is az, melyet aki nem vesz komolyan, kivégez. – A kusarigama egy jó választás, a maga módján elegáns, ráadásul a felhasználási módja igen széleskörű – osztom meg a véleményemet némi szigorral. – Az alvilágban becsületre méltó, ha valaki tud igazi fegyvert is forgatni, mert a pisztollyal az a helyzet szerintünk, hogy még egy olyan ember is képes használ, mint Deon, akiről nyilvánvaló, hogy valósággal undorodik tőle.
- És a hírek is tele vannak vele, hogy még a hülye is tudja használni, főleg, mikor mást sem látsz, csak hogy hány baleset történt, mert a felelőtlen szülők elöl hagyták a fegyvert... Ezek után kész szerencse, hogy Japánban szigorúak a fegyverviselési törvények... - mondja kimérten. Na ez sem az a téma, ami különösebben érdekel, vagy érint. - Asame-sama számára a becsület mindennél fontosabb, ezért is szereti így intézni a leszámolásait. Bár tény, hogy ezzel nekünk szerez pár kellemetlen percet, órát, mikor fájhat a fejünk, hogy mi lesz a vége a dolognak...
- Azon csodálkoznék, ha egyszer emberére akadna - közlöm komolyan, egyszerűen. Asame nem egy fedett pályás kis gyakorlójátékos, hanem egy igazi veszedelem, akitől még az olyan emberek is távol maradnak, mint Norimasa és Tatsuki, pedig ha valakiknek nem kell félniük sok mindentől, akkor azok ők.
- Benne lehet a pakliban - feleli őszintén. Vállat vonok. Persze, mindig benne van, hogy az ember meghal, de attól, hogy valaki aggódik, még nem menti meg senkinek az életét. - Ő sem halhatatlan, bármilyen is legyen a híre akár az alvilágban, akár itt, a yakuzákéban.
- Senki sem az - zárom le ennyivel a témát, mert nem akarom kioktatni Ryuuichit arról, hogy az ő feladata elhitetni a gazdájáról a távollétében, hogy utánozhatatlan, lekörözhetetlen, legyőzhetetlen és felülmúlhatatlan. Sok múlik azon, hogy az ember kutyái hogyan beszélnek a gazdáikról, ám minden bizonnyal a házon belül, vagy a testőrségnél ez másképp működik. Mindegy, nem érdekel.
Fizetés... milyen furcsa ezt hallani. Korábban áhítoztam időnként normális munka után, ám most valahogy esetlenül cseng ez a szó a fülemnek. Szokatlan a gondolat, hogy a pénzem nem a lebonyolított áruforgalom hasznából, vagy Tatsuki jóindulatából fog állni, hanem vélhetőleg igazi, törvényes munka által fogok hozzájutni és maradéktalanul az enyém lesz. Azon is meglepődöm, hogy a testőr megcsörget ahelyett, hogy lediktálná a számát, de nem számít, előhalászom a telefonomat és belementem a híváslistában szereplőt a nevével.
- Nino? Ja, persze, Ninomiya Shinji – értem is meg, kiről beszél, aztán az ő számát is a névjegyek közé teszem, mikor megkapom. Azt hiszem, végeztünk, de amint visszarakom a mobilomat a zsebembe, csörögni kezd. Immár két ember szólal meg ezen a dallamon, nem csak Tatsuki, hanem már Deon is, így elnézést kérek egy mozdulattal Ryuuichitől, elindulok kifele és felveszem a telefont. – Mondjad! – mordulok bele a tetoválómesternek.
- Lux – És már meg is álltam. – küldött egy embert a Seichirou-házhoz. Egy hírvivő, de ez nem jelent semmit. Lehet, még nem ért oda, azonban mindenképpen számítsatok a megjelenésére.
- Értettem – mondom most már nem morogva, azzal visszafordulok a testőr felé. Erről mindenképpen tájékoztatnom kell őt, neki pedig Asamét.
- Legyél a kölyökkel, mert Lux egyelőre vele nagyon szelíden és óvatosan játszik, de...
- De örülnék, ha nem csevegéssel húznánk az időt – szakítom gorombán félbe Tatsukit, ezért azonnal kinyomja a telefont. Helyes, én is így gondoltam. Nincs szükségem arra, hogy kioktasson a feladataimat illetően, az utasítgatása pedig elég sértő azok után, hogy ő maga adott át Deonnak. Már a srác keze alá tartozom, ezért nem tűröm, hogy egy másik ember parancsoljon nekem. – Egy hírvivő érkezik hamarosan a házhoz Luxtól – közlöm Ryuuichivel. – Nem tudom, mi a szokás itt, de ha megérkezik és beeresztitek, mindent vegyek el tőle, mert ha küldöncnek álcázott vadász, egy mobiltelefonnal képes ölni – világosítom fel kimérten, azzal lerakom az asztalára a nekem adott aktát, s már fordulok is el tőle, hogy a kölyköt hívva megkeressem őt.
- Fegyverrel - szólal meg, így az ajtóban megtorpanok, hogy meghallgassam - senki nem léphet a Seichirou-házba. A telefon más kérdés, de azt is elszedjük ezesetben. A jelenlegi helyzetben nagyobbak az óvintézkedések, így legalább két fegyveres őr kíséri majd a dolgozószobába, hogy elmondhassa Asame-samának, milyen üzenetet hozott. - Biccentek neki, azzal magára hagyom és a fülemre emelem a telefonom, hogy Deont hívjam. Nem kell sokat várnom, hamarosan felveszi.
- Hol vagy? – kérdezek bele azonnal.
- A szobámban – válaszol, azzal bontom a vonalat. Utálok felesleges csevegéseket folytatni, főleg mobiltelefonon, ezért nem bonyolítom túl semelyiket sem, amint megvan a szükséges információ, már nagy lépésekkel megyek is. Nyilván számít a megjelenésemre, ezért nem tartom fontosnak, hogy kopogjak, egyszerűen csak benyitok. Az ágyán ül és Shinji aktáját bújta eddig, most azonban összecsukja azt és felnéz rám. – Történt valami? – kérdezi meg azonnal, mikor felfogja, hogy őrt állni jöttem ide.
- Érkezik egy kínai hírvivő a házhoz, ezért jöttem ide – mondom meg ittlétem okát. Deon egészen okos, azonnal feláll az ágyról és az aktát egy hatalmas atlaszba rejti, melyet a könyvespolcon talál, aztán idegesen újra rám néz. Mit vár tőlem?
- Tudsz valamit arról, Tatsuki miért kutatott utána Shinjinek? – Hát nem pont erre a kérdésre számítottam, szóval ezzel most sikerült egy kicsit meglepnie, de nem hagyom, hogy egy fél pillanatnál tovább látszódjon ez az arcomon.
- Tatsuki kíváncsi típus, és mindenki, akivel kapcsolatba kerülsz, érdekelni kezdi – adom meg a választ a kérdésére. - Tudni akarta, ki a testőröd, az aktát azonban én írtam, méghozzá Shinjinek azzal a szándékkal, hogy tudja, mire figyeljen, ha valamilyen oknál fogva leviszed az alvilágba. Nem tudtam, hogy elmondta neked, hogy tanítványa volt egy Suki nevű bolondnak, ezek szerint azonban mindenről tudsz vele kapcsolatban – feltételezem, ő pedig bólint egyet. – Legalább te is tisztában vagy vele, mi az, amit kérhetsz tőle. Az én aktám hol van?
- Még Asaménál. – A válaszra méreg fut végig bennem. Nem neki lett odaadva, a kurva életbe, hanem neked, te anyaszomorító! Dühömet inkább egy cigarettába ölöm, előhúzok egy szálat a dobozból, majd sietősen rágyújtok. – Ezek szerint vele nem kell számolnom az akta miatt? – kérdezi komolyan. A füstön át, a cigim felett nézek rá. Még a végén igazolja, hogy nem véletlenül került oda Tatsukinál és Asaménál, ahova.
- Nem. – Furcsa mód hirtelen megnyugszik, ez azonban nem tart sokáig, Shinji fut be a szobába, mert a hírvivő csak az ő társaságában hajlandó beszélni. Morogva slukkolok még egyet a cigarettámból és egy olyan pillantást küldök a kölyöknek, amivel magamra vonom a figyelmét annak ellenére is, hogy nem tudok a szemébe nézni, míg eloltom a cigimet.
- Légy résen, ha kiderül, hogy álcázott vadász, nem hagyhatja el élve a házat! – mondom neki komolyan. Tudom, hogy nem parancsolhatok Shinjinek, a tapasztalataim azonban keményen kiszólnak belőlem és mivel mától társak vagyunk, össze kell dolgoznunk. Deon úgy fest, nem fél, már indul is, mi pedig alig maradunk el tőle. Mikor belép Asame dolgozószobájába, a küldönc mélyen meghajol, ő azonban csak egy apró biccentéssel jelzi, s céltudatosan a yakuza mellé lépdel, hogy mellette foglalja el helyét. Követem, nem engedem messzebb magamtól két lépésnyire, s úgy fest, Shinjiben is sikerült elültetnem az óvatosság magját, mert ő is a srác közelében foglal állást és Ryuuichi is úgy látom, készenlétben van. Nagyon helyes, legalább ha meglepetéssel szolgál az idegen, nem marad választalanul.
- Köszönöm, hogy hívatlanságom ellenére is fogadnak - szólal meg a kínai fickó angolul, igen tisztelettudó hangnemben. Figyelem, hogy az udvariassága természetes, vagy felvett, mert utóbbi esetén tényleg nem hagyom élve távozni ebből a házból, hiszen tudom, mi következne. Vadászok tömkelege. - Gazdám, Wong Luo Lux sajnálattal vette tudomásul, hogy a mai napra tett meghívását, ön, Mr. Elerden, elutasította - kezd beszélni. Deon arca dühössé válik a megszólítástól, Asame szigorúan figyeli a simabeszédűt, aki túlságosan szépen beszél ahhoz, hogy vadász legyen. Őket nem képzik ki ilyen beszédre, ettől függetlenül nem leszek vele kevésbé elővigyázatos, mert a kínaiak kiszámíthatatlan ellenfelek és nem szeretem a meglepetéseiket. - Azt a tájékoztatást adta a gazdámnak - intézi szavait továbbra is Deonhoz -, hogy a pártfogójától, Seichirou Asamétól kérhet önhöz időpontot ebbe a házba, ezért - és most a yakuza felé fordítja a tekintetét is - elküldött engem, hogy megkérjem önt, szolgáljon időponttal a gazdám számára, hogy találkozhasson Mr. Elerdennel, méghozzá ha kérheti, az elkövetkezendő napok egyikén. - Príma. Mit is vártunk? Kezdődik a simliskedés. Ha Deon nem megy el Luxhoz, ő akar majd idejönni. Jó kör lesz, előre látom. És azt is, hogy Tatsuki ki akarja majd szedni belőlem az információkat, hiszen nem véletlenül szólt előre, hogy ez a mitugrász érkezni fog.
- Deonnak be vannak táblázva a napjai elég rendesen - kezdi kimérten, rideg, tárgyaló stílusban, pókerarccal, majd a kölyökre néz. - Mikor tudsz időt szakítani a találkozóra?
- Attól függ, Lux mennyit akar rabolni az időmből - közli egyszerűen, s a hírvivőre néz. Ügyes. A sima beszéd éles ellentéte lesz az övé, úgyhogy ha nem egy igazi diplomatát küldött Lux, hamar kibújik a szög a zsákjából.
- Ezzel az információval nem rendelkezem - jelenti ki alázatosan a kínai férfi. - Természetesen beszélgetni szeretne önnel, tehát kellő időre van szükség ahhoz, hogy ezt lebonyolítsák.
- Mindent megbeszéltem vele legutóbb, nem? - vág vissza Deon. Úgy fest, megpróbál kihátrálni ebből az eshetőségből, de ha megérzésem nem csal, Lux ragaszkodni fog ahhoz, hogy láthassa őt. Próbálkozásnak azonban nem utolsó.
- Gazdám nyilvánvalóan nem így gondolja.
- A gazdád nem kívánatos személy a társaságunkban, ha azonban megfelel neki, hogy a maga jöjjön ide, hogy beszélhessen Deonnal, meghallgatjuk őt. Deon? Melyik nap felelne meg a számodra? - hangja még mindig rideg, tárgyilagos, kemény.
- Természetesen megfelel neki - bólint az idegen, míg a srác végiggondolja azokat a betervezett napokat, amik előtte állnak. Tényleg elfoglalt, vagy csak annak akar tűnni?
- Délután? - kérdez fel végül. A küldönc vár, bizonyára tisztában van vele, hogy nem ővele akarja elsődlegesen tisztázni ezt az időpontot Deon, így előbb Asaménak kell rábólintania, vagy ellenvetéssel élnie.
- Rövid határidő, nem gondolod? Ha illően akarjuk fogadni volt mentorodat, akármennyire is nem kívánatos személy itt, mindenképpen egy nappal későbbre kell szerveznünk ezt a találkozót - jelenti ki még mindig keményen. Hangjából érezhető, hogy későbbre óhajtja szervezni a Luxszal való találkozót.
- Rendben, akkor holnap négy? - kérdez vissza most ugyanazt a szigorú, kemény hangot használva, mire Asame csak bólint, a hírvivő pedig meghajol, jelezve, hogy elfogadja ő is a felkínált időpontot.
- Óhajtanak valamilyen üzenetet küldeni a gazdámnak? - kérdezi meg udvariasan kettejüket, Deon azonban azonnal megrázza a fejét.
- Nem - felel Asame.
- Rendben. Még egyszer köszönöm, hogy fogadtak - búcsúzik illően, mélyen meghajolva a páros előtt a kínai fickó, azzal felegyenesedik és Ryuuichi kíséretében távozik. Megjegyeztem az arcát, így ha legközelebb is őt küldi Lux, tudni fogom, hogy küldönc. Persze tudom, hogy az ilyenek is rendelkeznek némi harci tudással, hiszen meg kell tudniuk védeni magukat és a náluk lévő tárgyat vagy üzenetet, ám már nyírtam ki hírvivőt és azzal is tisztában vagyok, hogy ha fontos az információ, aminek birtokában van, akkor kész megölni magát a nála lévő méreggel. Mivel itt nem maradt több dolgom, váltok egy pillantást Deonnal, azzal én is elhagyom a szobát. Ideje végre tényleg ledőlnöm és a testőri szobán hagyott aktát is hamarosan át kellene futnom.
- Mégse nyúljanak hozzá – szólalok meg, mert talán Ryuuichi nem veszi a tréfát és még a végén tényleg szól valakinek, hogy machinálják meg a kocsimat, pedig sok minden közül az az egyik számomra legkedvesebb dolog a világon. Kényelmes, kicsi és átlagosnak tűnik. Nem az, de az, hogy annak tűnik, belesimítja a város képébe és nem kell mindig azon nyűglődnöm, hogy kívülálló vagyok, egy másik világ fattya, melynek mozgását mindenki kimeredt szemekkel figyeli. Mindenesetre a férfi szerint az őrkutyáknak jó dolguk van, s veszi ezt a lapot is, talán utal is arra, hogy nekem sem valószínű, hogy okom lesz panaszra. Majd próbálom intézni, hogy nekem is jó dolgom legyen, bár ez sajnos nem tőlem függ, hanem nagymértékben attól, hogy a kölyökkel mennyire jutok egy nevezőre. Az öltözködését érintő finom kritikára csak vállat vonok, miszerint nem rémes. Szerintem förtelmes, de lehet, nekem van ízlésficamom, mert undorodom egy kimázolt, feszülős farmert viselő, hisztis fiútól, mint amilyen Deon is szokott lenni időnként.
Látom Ryuuichi arcán az elismerést, amivel végigméri a fegyverzetem egy részét és kissé büszkévé tesz, hogy egy olyan alak, mint ő, ilyen pillantásokkal tekint az egyik kedvenc eszközömre. Tisztában vagyok az erejével, a múltjával és a képességeivel, ő az egyik legjobb testőr, ehhez kétség sem férhet, s ezt nem csak az a tény erősíti, hogy ő maga Asame vérebe, hanem a szakmában letett érdemei és eredményei is. Furcsa a szájából a –sama kifejezés, mégsem meglepő, hanem sokkal inkább természetes. A tisztelet, amit mások irányába tanúsít, csak őt emeli ki a többi testőr közül.
- Ismerem a történetet – mondom meg Ryuuichinek kimérten. – Szép kört futott be az alvilágban, és többek közt ennek is köszönheti Asame a megbecsültségét odaát – árulom el kurtán. Ez után az eset után a Seichirou nevet még komolyabban kellett venni és elkezdett bebizonyosodni, hogy az ifjú is egy igazi rém lesz, ha még nem is az, melyet aki nem vesz komolyan, kivégez. – A kusarigama egy jó választás, a maga módján elegáns, ráadásul a felhasználási módja igen széleskörű – osztom meg a véleményemet némi szigorral. – Az alvilágban becsületre méltó, ha valaki tud igazi fegyvert is forgatni, mert a pisztollyal az a helyzet szerintünk, hogy még egy olyan ember is képes használ, mint Deon, akiről nyilvánvaló, hogy valósággal undorodik tőle.
- És a hírek is tele vannak vele, hogy még a hülye is tudja használni, főleg, mikor mást sem látsz, csak hogy hány baleset történt, mert a felelőtlen szülők elöl hagyták a fegyvert... Ezek után kész szerencse, hogy Japánban szigorúak a fegyverviselési törvények... - mondja kimérten. Na ez sem az a téma, ami különösebben érdekel, vagy érint. - Asame-sama számára a becsület mindennél fontosabb, ezért is szereti így intézni a leszámolásait. Bár tény, hogy ezzel nekünk szerez pár kellemetlen percet, órát, mikor fájhat a fejünk, hogy mi lesz a vége a dolognak...
- Azon csodálkoznék, ha egyszer emberére akadna - közlöm komolyan, egyszerűen. Asame nem egy fedett pályás kis gyakorlójátékos, hanem egy igazi veszedelem, akitől még az olyan emberek is távol maradnak, mint Norimasa és Tatsuki, pedig ha valakiknek nem kell félniük sok mindentől, akkor azok ők.
- Benne lehet a pakliban - feleli őszintén. Vállat vonok. Persze, mindig benne van, hogy az ember meghal, de attól, hogy valaki aggódik, még nem menti meg senkinek az életét. - Ő sem halhatatlan, bármilyen is legyen a híre akár az alvilágban, akár itt, a yakuzákéban.
- Senki sem az - zárom le ennyivel a témát, mert nem akarom kioktatni Ryuuichit arról, hogy az ő feladata elhitetni a gazdájáról a távollétében, hogy utánozhatatlan, lekörözhetetlen, legyőzhetetlen és felülmúlhatatlan. Sok múlik azon, hogy az ember kutyái hogyan beszélnek a gazdáikról, ám minden bizonnyal a házon belül, vagy a testőrségnél ez másképp működik. Mindegy, nem érdekel.
Fizetés... milyen furcsa ezt hallani. Korábban áhítoztam időnként normális munka után, ám most valahogy esetlenül cseng ez a szó a fülemnek. Szokatlan a gondolat, hogy a pénzem nem a lebonyolított áruforgalom hasznából, vagy Tatsuki jóindulatából fog állni, hanem vélhetőleg igazi, törvényes munka által fogok hozzájutni és maradéktalanul az enyém lesz. Azon is meglepődöm, hogy a testőr megcsörget ahelyett, hogy lediktálná a számát, de nem számít, előhalászom a telefonomat és belementem a híváslistában szereplőt a nevével.
- Nino? Ja, persze, Ninomiya Shinji – értem is meg, kiről beszél, aztán az ő számát is a névjegyek közé teszem, mikor megkapom. Azt hiszem, végeztünk, de amint visszarakom a mobilomat a zsebembe, csörögni kezd. Immár két ember szólal meg ezen a dallamon, nem csak Tatsuki, hanem már Deon is, így elnézést kérek egy mozdulattal Ryuuichitől, elindulok kifele és felveszem a telefont. – Mondjad! – mordulok bele a tetoválómesternek.
- Lux – És már meg is álltam. – küldött egy embert a Seichirou-házhoz. Egy hírvivő, de ez nem jelent semmit. Lehet, még nem ért oda, azonban mindenképpen számítsatok a megjelenésére.
- Értettem – mondom most már nem morogva, azzal visszafordulok a testőr felé. Erről mindenképpen tájékoztatnom kell őt, neki pedig Asamét.
- Legyél a kölyökkel, mert Lux egyelőre vele nagyon szelíden és óvatosan játszik, de...
- De örülnék, ha nem csevegéssel húznánk az időt – szakítom gorombán félbe Tatsukit, ezért azonnal kinyomja a telefont. Helyes, én is így gondoltam. Nincs szükségem arra, hogy kioktasson a feladataimat illetően, az utasítgatása pedig elég sértő azok után, hogy ő maga adott át Deonnak. Már a srác keze alá tartozom, ezért nem tűröm, hogy egy másik ember parancsoljon nekem. – Egy hírvivő érkezik hamarosan a házhoz Luxtól – közlöm Ryuuichivel. – Nem tudom, mi a szokás itt, de ha megérkezik és beeresztitek, mindent vegyek el tőle, mert ha küldöncnek álcázott vadász, egy mobiltelefonnal képes ölni – világosítom fel kimérten, azzal lerakom az asztalára a nekem adott aktát, s már fordulok is el tőle, hogy a kölyköt hívva megkeressem őt.
- Fegyverrel - szólal meg, így az ajtóban megtorpanok, hogy meghallgassam - senki nem léphet a Seichirou-házba. A telefon más kérdés, de azt is elszedjük ezesetben. A jelenlegi helyzetben nagyobbak az óvintézkedések, így legalább két fegyveres őr kíséri majd a dolgozószobába, hogy elmondhassa Asame-samának, milyen üzenetet hozott. - Biccentek neki, azzal magára hagyom és a fülemre emelem a telefonom, hogy Deont hívjam. Nem kell sokat várnom, hamarosan felveszi.
- Hol vagy? – kérdezek bele azonnal.
- A szobámban – válaszol, azzal bontom a vonalat. Utálok felesleges csevegéseket folytatni, főleg mobiltelefonon, ezért nem bonyolítom túl semelyiket sem, amint megvan a szükséges információ, már nagy lépésekkel megyek is. Nyilván számít a megjelenésemre, ezért nem tartom fontosnak, hogy kopogjak, egyszerűen csak benyitok. Az ágyán ül és Shinji aktáját bújta eddig, most azonban összecsukja azt és felnéz rám. – Történt valami? – kérdezi meg azonnal, mikor felfogja, hogy őrt állni jöttem ide.
- Érkezik egy kínai hírvivő a házhoz, ezért jöttem ide – mondom meg ittlétem okát. Deon egészen okos, azonnal feláll az ágyról és az aktát egy hatalmas atlaszba rejti, melyet a könyvespolcon talál, aztán idegesen újra rám néz. Mit vár tőlem?
- Tudsz valamit arról, Tatsuki miért kutatott utána Shinjinek? – Hát nem pont erre a kérdésre számítottam, szóval ezzel most sikerült egy kicsit meglepnie, de nem hagyom, hogy egy fél pillanatnál tovább látszódjon ez az arcomon.
- Tatsuki kíváncsi típus, és mindenki, akivel kapcsolatba kerülsz, érdekelni kezdi – adom meg a választ a kérdésére. - Tudni akarta, ki a testőröd, az aktát azonban én írtam, méghozzá Shinjinek azzal a szándékkal, hogy tudja, mire figyeljen, ha valamilyen oknál fogva leviszed az alvilágba. Nem tudtam, hogy elmondta neked, hogy tanítványa volt egy Suki nevű bolondnak, ezek szerint azonban mindenről tudsz vele kapcsolatban – feltételezem, ő pedig bólint egyet. – Legalább te is tisztában vagy vele, mi az, amit kérhetsz tőle. Az én aktám hol van?
- Még Asaménál. – A válaszra méreg fut végig bennem. Nem neki lett odaadva, a kurva életbe, hanem neked, te anyaszomorító! Dühömet inkább egy cigarettába ölöm, előhúzok egy szálat a dobozból, majd sietősen rágyújtok. – Ezek szerint vele nem kell számolnom az akta miatt? – kérdezi komolyan. A füstön át, a cigim felett nézek rá. Még a végén igazolja, hogy nem véletlenül került oda Tatsukinál és Asaménál, ahova.
- Nem. – Furcsa mód hirtelen megnyugszik, ez azonban nem tart sokáig, Shinji fut be a szobába, mert a hírvivő csak az ő társaságában hajlandó beszélni. Morogva slukkolok még egyet a cigarettámból és egy olyan pillantást küldök a kölyöknek, amivel magamra vonom a figyelmét annak ellenére is, hogy nem tudok a szemébe nézni, míg eloltom a cigimet.
- Légy résen, ha kiderül, hogy álcázott vadász, nem hagyhatja el élve a házat! – mondom neki komolyan. Tudom, hogy nem parancsolhatok Shinjinek, a tapasztalataim azonban keményen kiszólnak belőlem és mivel mától társak vagyunk, össze kell dolgoznunk. Deon úgy fest, nem fél, már indul is, mi pedig alig maradunk el tőle. Mikor belép Asame dolgozószobájába, a küldönc mélyen meghajol, ő azonban csak egy apró biccentéssel jelzi, s céltudatosan a yakuza mellé lépdel, hogy mellette foglalja el helyét. Követem, nem engedem messzebb magamtól két lépésnyire, s úgy fest, Shinjiben is sikerült elültetnem az óvatosság magját, mert ő is a srác közelében foglal állást és Ryuuichi is úgy látom, készenlétben van. Nagyon helyes, legalább ha meglepetéssel szolgál az idegen, nem marad választalanul.
- Köszönöm, hogy hívatlanságom ellenére is fogadnak - szólal meg a kínai fickó angolul, igen tisztelettudó hangnemben. Figyelem, hogy az udvariassága természetes, vagy felvett, mert utóbbi esetén tényleg nem hagyom élve távozni ebből a házból, hiszen tudom, mi következne. Vadászok tömkelege. - Gazdám, Wong Luo Lux sajnálattal vette tudomásul, hogy a mai napra tett meghívását, ön, Mr. Elerden, elutasította - kezd beszélni. Deon arca dühössé válik a megszólítástól, Asame szigorúan figyeli a simabeszédűt, aki túlságosan szépen beszél ahhoz, hogy vadász legyen. Őket nem képzik ki ilyen beszédre, ettől függetlenül nem leszek vele kevésbé elővigyázatos, mert a kínaiak kiszámíthatatlan ellenfelek és nem szeretem a meglepetéseiket. - Azt a tájékoztatást adta a gazdámnak - intézi szavait továbbra is Deonhoz -, hogy a pártfogójától, Seichirou Asamétól kérhet önhöz időpontot ebbe a házba, ezért - és most a yakuza felé fordítja a tekintetét is - elküldött engem, hogy megkérjem önt, szolgáljon időponttal a gazdám számára, hogy találkozhasson Mr. Elerdennel, méghozzá ha kérheti, az elkövetkezendő napok egyikén. - Príma. Mit is vártunk? Kezdődik a simliskedés. Ha Deon nem megy el Luxhoz, ő akar majd idejönni. Jó kör lesz, előre látom. És azt is, hogy Tatsuki ki akarja majd szedni belőlem az információkat, hiszen nem véletlenül szólt előre, hogy ez a mitugrász érkezni fog.
- Deonnak be vannak táblázva a napjai elég rendesen - kezdi kimérten, rideg, tárgyaló stílusban, pókerarccal, majd a kölyökre néz. - Mikor tudsz időt szakítani a találkozóra?
- Attól függ, Lux mennyit akar rabolni az időmből - közli egyszerűen, s a hírvivőre néz. Ügyes. A sima beszéd éles ellentéte lesz az övé, úgyhogy ha nem egy igazi diplomatát küldött Lux, hamar kibújik a szög a zsákjából.
- Ezzel az információval nem rendelkezem - jelenti ki alázatosan a kínai férfi. - Természetesen beszélgetni szeretne önnel, tehát kellő időre van szükség ahhoz, hogy ezt lebonyolítsák.
- Mindent megbeszéltem vele legutóbb, nem? - vág vissza Deon. Úgy fest, megpróbál kihátrálni ebből az eshetőségből, de ha megérzésem nem csal, Lux ragaszkodni fog ahhoz, hogy láthassa őt. Próbálkozásnak azonban nem utolsó.
- Gazdám nyilvánvalóan nem így gondolja.
- A gazdád nem kívánatos személy a társaságunkban, ha azonban megfelel neki, hogy a maga jöjjön ide, hogy beszélhessen Deonnal, meghallgatjuk őt. Deon? Melyik nap felelne meg a számodra? - hangja még mindig rideg, tárgyilagos, kemény.
- Természetesen megfelel neki - bólint az idegen, míg a srác végiggondolja azokat a betervezett napokat, amik előtte állnak. Tényleg elfoglalt, vagy csak annak akar tűnni?
- Délután? - kérdez fel végül. A küldönc vár, bizonyára tisztában van vele, hogy nem ővele akarja elsődlegesen tisztázni ezt az időpontot Deon, így előbb Asaménak kell rábólintania, vagy ellenvetéssel élnie.
- Rövid határidő, nem gondolod? Ha illően akarjuk fogadni volt mentorodat, akármennyire is nem kívánatos személy itt, mindenképpen egy nappal későbbre kell szerveznünk ezt a találkozót - jelenti ki még mindig keményen. Hangjából érezhető, hogy későbbre óhajtja szervezni a Luxszal való találkozót.
- Rendben, akkor holnap négy? - kérdez vissza most ugyanazt a szigorú, kemény hangot használva, mire Asame csak bólint, a hírvivő pedig meghajol, jelezve, hogy elfogadja ő is a felkínált időpontot.
- Óhajtanak valamilyen üzenetet küldeni a gazdámnak? - kérdezi meg udvariasan kettejüket, Deon azonban azonnal megrázza a fejét.
- Nem - felel Asame.
- Rendben. Még egyszer köszönöm, hogy fogadtak - búcsúzik illően, mélyen meghajolva a páros előtt a kínai fickó, azzal felegyenesedik és Ryuuichi kíséretében távozik. Megjegyeztem az arcát, így ha legközelebb is őt küldi Lux, tudni fogom, hogy küldönc. Persze tudom, hogy az ilyenek is rendelkeznek némi harci tudással, hiszen meg kell tudniuk védeni magukat és a náluk lévő tárgyat vagy üzenetet, ám már nyírtam ki hírvivőt és azzal is tisztában vagyok, hogy ha fontos az információ, aminek birtokában van, akkor kész megölni magát a nála lévő méreggel. Mivel itt nem maradt több dolgom, váltok egy pillantást Deonnal, azzal én is elhagyom a szobát. Ideje végre tényleg ledőlnöm és a testőri szobán hagyott aktát is hamarosan át kellene futnom.
422.
Bakari
Mosolytalanul, ám elégedetten veszem tudomásul, hogy Ryuuichibe szorult némi humorérzék. Talán nem lesz annyira szörnyű itt, noha hiányozni fognak Tatsuki veszett poénjai. Noha az a barom nem halt meg, lényegesebben kevesebbet fogom látni, hiszen ő nem kívánatos személy itt, hiába tűnik úgy, hogy ideiglenes békét kötöttek Asaméval. Két olyan ember közt, mint ők, ráadásul úgy, hogy egy személyt akarnak magukénak, sosem lesz állandó, hosszantartó és stabil a béke. Engem pedig kötelez a hűség, bár szerencsére nem a yakuza felé, de hogy Deon kit választ egy döntéshelyzetben, teljesen egyértelmű, így mindenképpen szembe kell fordulnom előbb, de remélem, inkább utóbb azzal, aki felkarolt a sárból.
- Szüksége lenne még szárnyakra és valami sugármeghajtásra is, hogy a súlyát a levegőbe lehessen emelni – közlöm teljes komolysággal, aztán megcsóválom a fejem. – Meg nekem is egy repülési engedélyre – teszem hozzá szám jobb szegletét enyhén felfelé biggyesztve egy pillanatra.
Hallgatom a kiokosítást, mindent megjegyzek. Nem is bonyolult a kocsitéma, ráadásul előnyös is lesz néha a fekete járgányokat használni. Kifejezetten tetszik a dolog, noha a kis sárgámmal is hajthattam gyorsabban egy bizonyos mértékig. Csak ez a helyzetmeghatározó nem tetszik. Mindegy, majd újragondolom, mikor milyen autót használok.
- Nálatok sem lennék kutya – jegyzem meg szárazon, miközben átveszem a dossziét. Azt hiszem, az őrkutyák és a saját kutyaságom összekapcsolásával, és az elhelyezkedésemmel kapcsolatban még elsütök néhány viccesnek szánt beszólást, aztán meglátjuk, ki hogy viszonyul tulajdonképpen hozzám. Nem lapozok most bele a kapott anyagba, inkább felnézek a férfire. – Valószínűleg élni fogok azzal a lehetőséggel, hogy betekintést nyerjek az itteniek aktáiba – készítem fel rá. A nagyfokú körültekintés mindig fontos volt az életemben, sokszor mentette már meg az irhám és Tatsukiét, hogy belemélyedtem a részletekbe, megjegyeztem mindent, amint lehetett és nem bántam semmivel sem felületesen.
Követem Ryuuichi tekintetét és végigmérek a gépbe mélyedt srácon. Még most is hihetetlen, hogy két kölyköt varrtak a nyakamba. Ráadásul egyik sem egyszerű eset, Deon körül állandó a feszültség, Shinjire meg vigyázhatok úgy, mint a gazdámra, mert nem érheti sehol sem baj. Érzem, ez a fél év minden eddigi akciómnál emberpróbálóbb lesz számomra. De ha nem kerülök diliházba, újabb érdemeket mutathatok majd fel. Csak ez vigasztal.
- Ironikus lenne, ha Deon mondaná meg, milyen ruhát kell hordanunk, akinek az öltözködését csak úgy lehet befolyásolni, hogy ronggyá zúzza rajta az ember azt, amit nem bír elviselni – jegyzem meg egy apró sötét mosollyal. Levetkőztetni eszembe sem jut őt, attól tutira bekattanna. Úgy tippelem, mióta Tatsuki megdugta, még agresszívebben védi az intimszféráját, pedig korábban is voltak vele gondok, mikor egy játékos fenékre csapást ujjeltöréssel, arcon rúgással és hasonló finomságokkal honorált. Problémás védenc...
Elveszem a fegyvert, megforgatom, szétszedem, hogy alaposan megvizsgáljam, majd összerakom, aztán marokra fogom és hirtelen célra tartom az ablak fájára szegezve azt. Nem tetszik. Ezzel vissza is adom Ryuuichinek.
- Nekem egy Glockom van, de másfajta fegyvereket szeretek inkább alkalmazni – vallom be, majd felemelem a sarkam és a nadrágom felhajtásába rejtett alig tíz centis csövet az asztalhoz viszem és fejre fordítva kiszórom belőle a két centis tűt. – Könnyen lehet olyan halálos, mint egy pisztolygolyó, főleg ha méregbe mártják használat előtt a tűt – magyarázom el, s hagyok időt Ryuuichinek, hogy ha meg akarja vizsgálni a nálam lévő fegyverek közül azt, amit előszedtem, megtehesse. – Ez tiszta – teszem is hozzá, ezzel egyértelművé téve, hogy a jelenleg elővett tű nem mérgezett. A Glock a szobámban pihen, ellenben az övem alá a hátamnál betűztem két dobótőrt, s egy nagyobb nyugszik bal kezem alkarjához simulva.
Felvonom a szemöldököm azt a szöveget hallva, hogy „villoghatunk vele a csajoknak a kocsmában”. Ez most meglepett. Nem csak a helyzetkomikum miatt, hanem úgy általában is. Várjunk csak... Ryuuichi... Ja, persze! Végre egy hozzám hasonlóan normális identitással megáldott ember. Ennyi ferde hajlamú közt máris bizonyos mértékig a szívembe zártam őt. Gúnyos, de elégedett mosolyra húzom szám jobb szegletét egy pillanatra.
- Ez az óra nem hülyeség – jelentem ki, ezzel elfogadva, hogy én is kapok majd. Sejtettem, hogy van valami csak a Seichirou-házra jellemző a testőrökön, egyfajta felségjelzés, címer, vagy bármi hasonló, ez az óra azonban praktikus is és nagyban segít abban, hogy ha nem sikerül megjegyeznem valaki arcát, ezt keresve ellenőrizzem az idevalóságát. – Szerintem bontottan igénylem a fizetésem, van saját számlám, oda a felét és kápéban a másik felét – mondom, miközben összerakom az elővett fegyverem és visszahelyezem a nadrágom felhajtásába, majd farmerom hátsó zsebéből egy jegyzettömböt, ingem zsebéből pedig egy elegáns, vékony tollat veszek elő és leírom a bankszámlám számát.
Igen, mindent megjegyzek, amire szükségem lehet. Arcok, nevek, számok, jeligék... Olyan a fejem, mint egy információraktár, ahonnan a megfelelő kulcsot alkalmazva bármit előkaparhatok. Az ilyen elmetrükköket kedvelem, de a beültetéseket, amiket Tatsuki alkalmaz, megtiltanám. Tudom, hogy túl radikális és sarkos vagyok a kérdést illetően, de látva, milyen fegyvert készít ezek segítségével Deonból, azt hiszem, ez nem meglepő. A papírra a telefonszámomat is felírom.
- A telefonszámod – válaszolom a kérdésre egyenesen, s átnyújtom neki a letépett lapot. – És kellene Shinjié is – teszem hozzá, miközben zsebemből előhalászom a mobilom. - Elsősorban alvilági vagyok és csak másodsorban testőr. A szabályokat ismerni akarom, de nem fogom őket mindig betartani. Az egyetlen ember, akinek a keze alá dolgozom, az Deon, ő az elsődleges mindig, minden szempontból a számomra, másodlagos Asame és Shinji, mindenki más a gazdám meghatározott értékrendje szerint fog feloszlani – tájékoztatom kimérten Ryuuichit.
- Szüksége lenne még szárnyakra és valami sugármeghajtásra is, hogy a súlyát a levegőbe lehessen emelni – közlöm teljes komolysággal, aztán megcsóválom a fejem. – Meg nekem is egy repülési engedélyre – teszem hozzá szám jobb szegletét enyhén felfelé biggyesztve egy pillanatra.
Hallgatom a kiokosítást, mindent megjegyzek. Nem is bonyolult a kocsitéma, ráadásul előnyös is lesz néha a fekete járgányokat használni. Kifejezetten tetszik a dolog, noha a kis sárgámmal is hajthattam gyorsabban egy bizonyos mértékig. Csak ez a helyzetmeghatározó nem tetszik. Mindegy, majd újragondolom, mikor milyen autót használok.
- Nálatok sem lennék kutya – jegyzem meg szárazon, miközben átveszem a dossziét. Azt hiszem, az őrkutyák és a saját kutyaságom összekapcsolásával, és az elhelyezkedésemmel kapcsolatban még elsütök néhány viccesnek szánt beszólást, aztán meglátjuk, ki hogy viszonyul tulajdonképpen hozzám. Nem lapozok most bele a kapott anyagba, inkább felnézek a férfire. – Valószínűleg élni fogok azzal a lehetőséggel, hogy betekintést nyerjek az itteniek aktáiba – készítem fel rá. A nagyfokú körültekintés mindig fontos volt az életemben, sokszor mentette már meg az irhám és Tatsukiét, hogy belemélyedtem a részletekbe, megjegyeztem mindent, amint lehetett és nem bántam semmivel sem felületesen.
Követem Ryuuichi tekintetét és végigmérek a gépbe mélyedt srácon. Még most is hihetetlen, hogy két kölyköt varrtak a nyakamba. Ráadásul egyik sem egyszerű eset, Deon körül állandó a feszültség, Shinjire meg vigyázhatok úgy, mint a gazdámra, mert nem érheti sehol sem baj. Érzem, ez a fél év minden eddigi akciómnál emberpróbálóbb lesz számomra. De ha nem kerülök diliházba, újabb érdemeket mutathatok majd fel. Csak ez vigasztal.
- Ironikus lenne, ha Deon mondaná meg, milyen ruhát kell hordanunk, akinek az öltözködését csak úgy lehet befolyásolni, hogy ronggyá zúzza rajta az ember azt, amit nem bír elviselni – jegyzem meg egy apró sötét mosollyal. Levetkőztetni eszembe sem jut őt, attól tutira bekattanna. Úgy tippelem, mióta Tatsuki megdugta, még agresszívebben védi az intimszféráját, pedig korábban is voltak vele gondok, mikor egy játékos fenékre csapást ujjeltöréssel, arcon rúgással és hasonló finomságokkal honorált. Problémás védenc...
Elveszem a fegyvert, megforgatom, szétszedem, hogy alaposan megvizsgáljam, majd összerakom, aztán marokra fogom és hirtelen célra tartom az ablak fájára szegezve azt. Nem tetszik. Ezzel vissza is adom Ryuuichinek.
- Nekem egy Glockom van, de másfajta fegyvereket szeretek inkább alkalmazni – vallom be, majd felemelem a sarkam és a nadrágom felhajtásába rejtett alig tíz centis csövet az asztalhoz viszem és fejre fordítva kiszórom belőle a két centis tűt. – Könnyen lehet olyan halálos, mint egy pisztolygolyó, főleg ha méregbe mártják használat előtt a tűt – magyarázom el, s hagyok időt Ryuuichinek, hogy ha meg akarja vizsgálni a nálam lévő fegyverek közül azt, amit előszedtem, megtehesse. – Ez tiszta – teszem is hozzá, ezzel egyértelművé téve, hogy a jelenleg elővett tű nem mérgezett. A Glock a szobámban pihen, ellenben az övem alá a hátamnál betűztem két dobótőrt, s egy nagyobb nyugszik bal kezem alkarjához simulva.
Felvonom a szemöldököm azt a szöveget hallva, hogy „villoghatunk vele a csajoknak a kocsmában”. Ez most meglepett. Nem csak a helyzetkomikum miatt, hanem úgy általában is. Várjunk csak... Ryuuichi... Ja, persze! Végre egy hozzám hasonlóan normális identitással megáldott ember. Ennyi ferde hajlamú közt máris bizonyos mértékig a szívembe zártam őt. Gúnyos, de elégedett mosolyra húzom szám jobb szegletét egy pillanatra.
- Ez az óra nem hülyeség – jelentem ki, ezzel elfogadva, hogy én is kapok majd. Sejtettem, hogy van valami csak a Seichirou-házra jellemző a testőrökön, egyfajta felségjelzés, címer, vagy bármi hasonló, ez az óra azonban praktikus is és nagyban segít abban, hogy ha nem sikerül megjegyeznem valaki arcát, ezt keresve ellenőrizzem az idevalóságát. – Szerintem bontottan igénylem a fizetésem, van saját számlám, oda a felét és kápéban a másik felét – mondom, miközben összerakom az elővett fegyverem és visszahelyezem a nadrágom felhajtásába, majd farmerom hátsó zsebéből egy jegyzettömböt, ingem zsebéből pedig egy elegáns, vékony tollat veszek elő és leírom a bankszámlám számát.
Igen, mindent megjegyzek, amire szükségem lehet. Arcok, nevek, számok, jeligék... Olyan a fejem, mint egy információraktár, ahonnan a megfelelő kulcsot alkalmazva bármit előkaparhatok. Az ilyen elmetrükköket kedvelem, de a beültetéseket, amiket Tatsuki alkalmaz, megtiltanám. Tudom, hogy túl radikális és sarkos vagyok a kérdést illetően, de látva, milyen fegyvert készít ezek segítségével Deonból, azt hiszem, ez nem meglepő. A papírra a telefonszámomat is felírom.
- A telefonszámod – válaszolom a kérdésre egyenesen, s átnyújtom neki a letépett lapot. – És kellene Shinjié is – teszem hozzá, miközben zsebemből előhalászom a mobilom. - Elsősorban alvilági vagyok és csak másodsorban testőr. A szabályokat ismerni akarom, de nem fogom őket mindig betartani. Az egyetlen ember, akinek a keze alá dolgozom, az Deon, ő az elsődleges mindig, minden szempontból a számomra, másodlagos Asame és Shinji, mindenki más a gazdám meghatározott értékrendje szerint fog feloszlani – tájékoztatom kimérten Ryuuichit.
421.
Bakari
Nos... vagy ennyire ostobának tűnök, vagy csak annak néz Ryuuichi, vagy egyszerűen az alapoktól akarja kezdeni, ezért mond el olyasmiket, amiket magamtól is kitalálhattam volna, de nem gond, lényegében én nem fogalmaztam meg talán elég pontosan a kérdésemet. Shinji is befut a monológ közben és a számítógépbe mélyed. Egy kicsit elidőzöm rajta, megnézem magamnak, míg lefoglalja a figyelmét a pötyögés, ezután azonban újra Ryuuichire nézek.
- A kocsim csak a bombatámadást nem viseli el, egyébként rendelkezik némi plusszal. Repülni nem tud – teszem hozzá némi lazaságot belevíve a beszélgetésbe, hogy felmérjem a két igazi testőr humorérzékét. Tatsuki megtanulta értékelni száraz, néha sótlan vagy keserű poénjaimat, tanítottuk is egymást a hülyeségre szépen. Itt meg... halvány sejtelmem sincs, hogyan fogok elboldogulni. Megszoktam a magányos farkas szerepet, de ha kellett, mindig tudtam, hova menjek. Most... hiába tartozom Deon alá... olyan... elhagyottnak érzem magam. – A ti csodaautóitokat kell használnom, vagy megteszi az is? Kulcsokhoz hogy jutok, ha a fekete mégis jobban megy a kiruccanáshoz? – kérdezem meg ezeket. Egyszerű praktikussági dolgok érdekelnek elsősorban, azzal tisztában vagyok szerintem, hogyan óvjam meg Deont.
Kutyák... nagyszerű. Utálom az állatokat. Szolgalelkű dögök, amelyekkel csak a baj van.
- A kutyák hogy és mennyi idő alatt tanulják meg, hogy az én nadrágom ne szedjék le? – kérdezek rá noha kicsit talán viccesen, mégis morogva. – És a többi testőr? – teszem hozzá. – Szükségem lenne egy arckép- és névsorra, hogy tudjam, kik tartoznak ide, hogy a beépülőket kiszűrhessem – tárom is mindjárt Ryuuichi elé, mi kéne ahhoz, hogy megfelelően tudjam védeni a munkám. – Gondolom, Deon dönti el, maradhatok-e civil cuccban, vagy szükséges beszereznem a testőrökre jellemző öltözéket – tippelem meg. – Van kötelező fegyver, vagy nem kell megválnom az eszközeimtől? – kérdezem meg ezt is. Nem mintha le akarnám adni őket, de jobb ismerni a szabályokat, hogy mindig tudatában legyek annak, ha a kiskapukat használom, vagy megsértem őket. – Továbbá... több néven szerepelek a személyi nyilvántartásokban és a sajátomat természetesen sehol sem használom. Ezen miképp módosítsak? Mint alviláginak, nem javasolt az igazi személyazonosságomat használom, bár nincs senkim, akit bajba sodrok, szóval talán mindegy – gondolkodom hangosan és vállat vonok. – Abból a szempontból fontos ez, hogy mennyiben számítok ezután munkavállalónak, fizetést hova és hogyan kapok – folytatom a sort kimérten.
- A kocsim csak a bombatámadást nem viseli el, egyébként rendelkezik némi plusszal. Repülni nem tud – teszem hozzá némi lazaságot belevíve a beszélgetésbe, hogy felmérjem a két igazi testőr humorérzékét. Tatsuki megtanulta értékelni száraz, néha sótlan vagy keserű poénjaimat, tanítottuk is egymást a hülyeségre szépen. Itt meg... halvány sejtelmem sincs, hogyan fogok elboldogulni. Megszoktam a magányos farkas szerepet, de ha kellett, mindig tudtam, hova menjek. Most... hiába tartozom Deon alá... olyan... elhagyottnak érzem magam. – A ti csodaautóitokat kell használnom, vagy megteszi az is? Kulcsokhoz hogy jutok, ha a fekete mégis jobban megy a kiruccanáshoz? – kérdezem meg ezeket. Egyszerű praktikussági dolgok érdekelnek elsősorban, azzal tisztában vagyok szerintem, hogyan óvjam meg Deont.
Kutyák... nagyszerű. Utálom az állatokat. Szolgalelkű dögök, amelyekkel csak a baj van.
- A kutyák hogy és mennyi idő alatt tanulják meg, hogy az én nadrágom ne szedjék le? – kérdezek rá noha kicsit talán viccesen, mégis morogva. – És a többi testőr? – teszem hozzá. – Szükségem lenne egy arckép- és névsorra, hogy tudjam, kik tartoznak ide, hogy a beépülőket kiszűrhessem – tárom is mindjárt Ryuuichi elé, mi kéne ahhoz, hogy megfelelően tudjam védeni a munkám. – Gondolom, Deon dönti el, maradhatok-e civil cuccban, vagy szükséges beszereznem a testőrökre jellemző öltözéket – tippelem meg. – Van kötelező fegyver, vagy nem kell megválnom az eszközeimtől? – kérdezem meg ezt is. Nem mintha le akarnám adni őket, de jobb ismerni a szabályokat, hogy mindig tudatában legyek annak, ha a kiskapukat használom, vagy megsértem őket. – Továbbá... több néven szerepelek a személyi nyilvántartásokban és a sajátomat természetesen sehol sem használom. Ezen miképp módosítsak? Mint alviláginak, nem javasolt az igazi személyazonosságomat használom, bár nincs senkim, akit bajba sodrok, szóval talán mindegy – gondolkodom hangosan és vállat vonok. – Abból a szempontból fontos ez, hogy mennyiben számítok ezután munkavállalónak, fizetést hova és hogyan kapok – folytatom a sort kimérten.
420.
Bakari
Rövid kopogás után benyitok abba a helyiségbe, amit Ryuuichi az eligazításon az irodájaként adott meg. Magam is felkutathattam volna az ajtók mögötti szobákat, de nincs kedvem sokáig tökölni ma már. A nyakam lüktetve fáj, fáradtnak és levertnek érzem magam, úgyhogy ha sikerül megtudnom, amit feltétlen kell ahhoz, hogy az ide szóló íratlan szerződésemnek megfeleljek, lefekszem aludni. Deon úgyis felhív most már, ha szüksége van rám.
Nem lesz könnyű dolgom a kölyökkel. Harapós, nem csak tettlegesen, de szóban is. És hirtelen felkapja a vizet minden kis apróságon. Ráadásul nyilván élvezi a pozícióját is, de velem rossz lóra fizet, ha azt hiszi, hogy úgy táncolok majd, ahogy fütyül. A kötelességeimnek eleget teszek, lealacsonyítani azonban nem hagyom magam. Tatsukitól még valahogy elfogadtam bizonyos dolgokat, de őt, mint rangidőst, tapasztalt kutyát, báttyot tiszteltem.
- Testőrként még nem szolgáltam – jelentem ki, amint felpillant rám Ryuuichi, ezzel kezdve meg a beszélgetést. Nincs kedvem lefutni a „Miben segíthetek?” vagy a „Mit keresel itt?” felesleges körét, ezért azonnal a tárgyra térek. – Asame azt mondta, tőled kell információt kérnem, ezért egy lehetőleg mindenre kiterjedő felvilágosítással szolgálj nekem, kérlek – fogalmazom meg udvariasan a nyűgömet, majd leülök és rágyújtok.
Nem lesz könnyű dolgom a kölyökkel. Harapós, nem csak tettlegesen, de szóban is. És hirtelen felkapja a vizet minden kis apróságon. Ráadásul nyilván élvezi a pozícióját is, de velem rossz lóra fizet, ha azt hiszi, hogy úgy táncolok majd, ahogy fütyül. A kötelességeimnek eleget teszek, lealacsonyítani azonban nem hagyom magam. Tatsukitól még valahogy elfogadtam bizonyos dolgokat, de őt, mint rangidőst, tapasztalt kutyát, báttyot tiszteltem.
- Testőrként még nem szolgáltam – jelentem ki, amint felpillant rám Ryuuichi, ezzel kezdve meg a beszélgetést. Nincs kedvem lefutni a „Miben segíthetek?” vagy a „Mit keresel itt?” felesleges körét, ezért azonnal a tárgyra térek. – Asame azt mondta, tőled kell információt kérnem, ezért egy lehetőleg mindenre kiterjedő felvilágosítással szolgálj nekem, kérlek – fogalmazom meg udvariasan a nyűgömet, majd leülök és rágyújtok.
2011. szeptember 11., vasárnap
414.
Bakari
Út közben magamhoz veszem a kabátjainkat, de már nem tévesztem szem elől Deont. Tatsuki miatt cseppet sem aggódom, még pár mélyütés neki és nem lesz annyira heves vérmérsékletű. Rábaszott, hogy engem választott a veszett házikedvence mellé, hiszen mindent tudok róla, jól ismerem, pontosan tudom, hogyan bánjak vele, meddig mehetek el és hol tehetek neki keresztbe. Mindigis veszélyes vállalkozás volt a legjobb embert átörökíteni, de most kifejezetten hatalmas baromságnak bizonyult. Elfogadom Deont, mint új gazdámat és többé fikarcnyira sem leszek hű Tatsukihoz, azt azonban sosem felejtem el neki, hogy átpasszolt egy gyereknek. Nem érdekelnek a szép csomagolású magyarázatok, miszerint én vagyok a legalkalmasabb arra, hogy védjem, tanítgassam egy kicsit és szolgáljam az alvilági ügyeiben Deont, teszek rá, hogy ezt a gesztus tisztes jutalomnak kellene éreznem, mert elhajítva, elárulva, elárvultnak érzem csupán magam tőle. Rábízták az életemet egy hormonzavaros, agybajos, idegesítő, szeles kamaszra, megfosztottak a szabadságomtól, mostantól kefélni is csak engedéllyel kefélhetek és ... Már nincs miért dühöngenem, hiszen én fogadtam el ezt a helyzetet. Tatsuki nyilván tett volna róla, hogy megtegyem, mégsem kényszerítettem semmire őt, szép lassan törődtem bele az akaratába.
Asame számára cseppet sem ismeretlen az alvilág és amit kiderítettem a társamról, abból arra következtetek, valamennyit ő is tud. Nem sokat, ahogy az is felelőtlen volt, aki nem nevezte át a srácot és rejtette el az igazi személyét, de ez már másodlagos, változtatni nemigen lehet rajta. Én megtettem, amit tudtam és hála a kamiknak, mától őt is istápolhatom, mindjárt két kölyköt varrtak a nyakamba, s ha ez még nem lenne elég, távol kell tőle tartanom Tatsukit. Komolyan nem értem meg, miért kell minden jobb suhancra szemet vetnie. De mit is értetlenkedek, hiszen Shinji haja még mindig Deont idézi...
Odaérek a trióhoz, s noha újdonsült gazdám még nem került teljes mértékig képbe, valószínűleg rosszul van egy kissé, bal karomba fogom a két kabátot, majd elé térdelek és lehajtom a fejem. Mondanom is kellene valamit, tán esküt tenni, erre viszont nem vagyok képes. Magamban felesküszöm Deonnak, hogy életem végéig az ő érdekeit fogom szem előtt tartani és szolgálni, hűségesen és minden bennem rejlő képességgel, tudással és erővel kitartok mellette, míg óhajtja, vagy míg meg nem halok miatta, de számára néma maradok. Azt hiszem, senkinek nincs fogalma róla, milyen megalázó a számomra egy tizenhét éves gyereknek ígérni mindent előtte térdelve, a csend mégis terhes körülöttünk. Úgy fest, muszáj legalább pár szót kiböknöm.
- Felesküdtem neked – közlöm. Ha lehetne, talpra állnék, ám a helyzet megkívánja, hogy addig tartsam fenn az alázatos tartást, amíg Deon másképp nem kívánja. Mostantól még azt is ő dönti el, milyen ütemben verjen a szívem és ez frusztrál. Egy ostoba kölyök még, mégis azzal, hogy túl jól helyezkedett, fölém került. Nem becsülöm azért annyira le, remek lehetőségeket rejt és méltó utódja lehet Tatsukinak, de ahhoz még legalább tíz év kell. Addig gyűlölni fogom? A kettőnk közt lévő korkülönbség sosem fog csökkenni.
Peregnek a másodpercek és Deon hallgat, mint a sír. Úgy érzem, mindenki minket figyel, ami dühít. Meddig térdeljek még előtted a büszkeségemet is feladva?! Felnézek rá. Az arckifejezése komoly, tekintetünk azonnal újra összekapcsolódik, ám immár a figyelemösszpontosítás és kiélesítetlen rám hangoltság nélkül. Hallani akarod, amint azt mondom, „esküszöm”? Tudod, hogy kimondtam, ennél többet ne várj tőlem. Kezét a fejemre teszi, nem hosszú időre, csak pár pillanatra, aztán elereszt és hátrább lép. Ezzel ugyan Asaménak simul, valahogy mégis az az érzésem, hogy figyelmen kívül hagyta, hogy a yakuza mögötte áll. Végre felkelhetek a földről. Kihúzom magam, a tekintetét azonban továbbra sem eresztem el, nézem őt, szokom az érzetét annak, hogy mostantól ő számomra az atyaúristen.
Asame számára cseppet sem ismeretlen az alvilág és amit kiderítettem a társamról, abból arra következtetek, valamennyit ő is tud. Nem sokat, ahogy az is felelőtlen volt, aki nem nevezte át a srácot és rejtette el az igazi személyét, de ez már másodlagos, változtatni nemigen lehet rajta. Én megtettem, amit tudtam és hála a kamiknak, mától őt is istápolhatom, mindjárt két kölyköt varrtak a nyakamba, s ha ez még nem lenne elég, távol kell tőle tartanom Tatsukit. Komolyan nem értem meg, miért kell minden jobb suhancra szemet vetnie. De mit is értetlenkedek, hiszen Shinji haja még mindig Deont idézi...
Odaérek a trióhoz, s noha újdonsült gazdám még nem került teljes mértékig képbe, valószínűleg rosszul van egy kissé, bal karomba fogom a két kabátot, majd elé térdelek és lehajtom a fejem. Mondanom is kellene valamit, tán esküt tenni, erre viszont nem vagyok képes. Magamban felesküszöm Deonnak, hogy életem végéig az ő érdekeit fogom szem előtt tartani és szolgálni, hűségesen és minden bennem rejlő képességgel, tudással és erővel kitartok mellette, míg óhajtja, vagy míg meg nem halok miatta, de számára néma maradok. Azt hiszem, senkinek nincs fogalma róla, milyen megalázó a számomra egy tizenhét éves gyereknek ígérni mindent előtte térdelve, a csend mégis terhes körülöttünk. Úgy fest, muszáj legalább pár szót kiböknöm.
- Felesküdtem neked – közlöm. Ha lehetne, talpra állnék, ám a helyzet megkívánja, hogy addig tartsam fenn az alázatos tartást, amíg Deon másképp nem kívánja. Mostantól még azt is ő dönti el, milyen ütemben verjen a szívem és ez frusztrál. Egy ostoba kölyök még, mégis azzal, hogy túl jól helyezkedett, fölém került. Nem becsülöm azért annyira le, remek lehetőségeket rejt és méltó utódja lehet Tatsukinak, de ahhoz még legalább tíz év kell. Addig gyűlölni fogom? A kettőnk közt lévő korkülönbség sosem fog csökkenni.
Peregnek a másodpercek és Deon hallgat, mint a sír. Úgy érzem, mindenki minket figyel, ami dühít. Meddig térdeljek még előtted a büszkeségemet is feladva?! Felnézek rá. Az arckifejezése komoly, tekintetünk azonnal újra összekapcsolódik, ám immár a figyelemösszpontosítás és kiélesítetlen rám hangoltság nélkül. Hallani akarod, amint azt mondom, „esküszöm”? Tudod, hogy kimondtam, ennél többet ne várj tőlem. Kezét a fejemre teszi, nem hosszú időre, csak pár pillanatra, aztán elereszt és hátrább lép. Ezzel ugyan Asaménak simul, valahogy mégis az az érzésem, hogy figyelmen kívül hagyta, hogy a yakuza mögötte áll. Végre felkelhetek a földről. Kihúzom magam, a tekintetét azonban továbbra sem eresztem el, nézem őt, szokom az érzetét annak, hogy mostantól ő számomra az atyaúristen.
395.
Bakari
A szalon ajtaján a "ZÁRVA" tábla áll, az ajtaja azonban nyitva. Ez fura. Bezárom magam után az ajtót, majd átlépdelek a toporgón és körülnézek a műhelyben. Tatsuki nem pakolt el maga után, a használt eszközök a tálcán hevernek. Ez is fura, nem szokása ilyesmit csinálni, mindig ügyel a tisztaságra és a nyomok eltüntetésére. Kabátom alól előhúzom a pisztolyt és kiélesítem, mielőtt továbbhaladnék. Járásom apró neszeit elfedem, úgy lépkedek, hogy még annyi se hallatszódjon. Lélegzetem visszafojtom, ide-oda pillantok, hogy ha meglátok valakit, akinek semmi keresnivalója itt, azt azonnal lelőhessem, s fülelek. A harmadik helyiségben sincs senki, szokatlant sem találok, mert minden a helyén látszólag érintetlenül. Aki itt járt, vagy profi, vagy még nem jutott el idáig, vagy tudta, hogy amit keres, hol találja. Már csak az utolsó helyiség, a magánrezidencia van hátra, a szalon másik fő helye, az, ahol még sokkal értékesebb dolgokat rejteget a tetoválómester, mint a műhelyben. Mert az ékszerek és eszközök pótolhatóak, az értékük alig valami, ám azok a kincsek, fegyverek, időnként drogok és átfutó cuccok, amiket ott rejt el, már bírnak némi értékkel. Lassan tolom be az ajtót, ami szokásával ellentétben most nyitva van résnyire, felkészülök az ugrásra, majd berontok és mindenre rászegezem a pisztolyt.
Tatsuki ül széttett lábbakkal, farmerban a kanapén, jöttömre meg sem rezzen, nyilván emlékszik rá, hogy beígértem magam pár infóval, bár ahogy elnézem a képét és hanyag tartását, a szájában ernyedten lógó cigarettát, fel sem fogta, hogy itt vagyok. Leeresztem a fegyvert és jobban körülnézek. Ez a sokadik szál, amit a szájában tart, szerencsére egy füvescigi csikkjét sem látom, ami megnyugtat, mert utálom, mikor betép. Az viszont nem ígér semmi jót, hogy mellette óvszercsomagolás és síkosító van, tőle nem messze pedig egy használt gumi.
Szóval csak megdugtad Deont...
Évek óta ezt akarta tenni. Még a kurvák is, akiket kiválasztott, valamiben hasonlítottak a srácra. A rögeszméjévé vált az a félvér fiú és teljesen megkattant, amikor megtudta, hogy egy yakuza pártfogoltja lett. Azt hittem, sosem áll le és porrá zúz mindent maga körül. Az a düh és csalódottság... kegyetlen volt. Azt is nehezen viselte, hogy Deon eltávolodott tőle, de legalább volt ideje kutatni azt a szemét Mayrut és az embereit, hogy megbosszulja, amit tettek. Már csak a dílert kellene megtalálni és tudom, hogy idővel meg is lesz, hiszen nem bujkálhat örökké. Tatsuki elől meg főleg nem. Megvannak a módszerei, hogyan túrjon fel a föld alól is embereket. Elég egyetlen nyom, ő meg fogja lelni és azon elindulva végül eljut majd a keresett személyhez is.
Hát jól van... Ez volt az utolsó megbízásod nekem, Tatsuki, mert holnaptól Deonhoz fogok tartozni. Adok neked egy napot, kölyök, hogy kiheverd ennek a barbárnak a tettét, és ajánlom, hogy a rád jellemző állhatatossággal felkapard magad a földről, mert ha nem leszel képes kiállni velem, még el is verlek.
- Holnap egykor a tegnapi placcon legyen Deon! – mordulok oda a tetoválómesternek, aki csak most hajlandó felém fordítani a fejét. Arcán kezd megszáradni a felszakított bőrből szivárgó vér, mely egyik patakja a szemébe folyt, amitől azt csukva tartja, és ahogy látom, kezdi felfogni, mit művelt.
Késő bánat, eb gondolat.
Én megmondtam, mire számíthat, ha megbassza, de persze Tatsukinak beszélhet akárki. Most majd meglátjuk, Deon mennyire okos és bátor, milyen erős és szívós, mert ahogy a róla szóló ódákból megismertem, nem fogja hagyni, hogy háború legyen. Inkább áldozattá válik, hogy megmenthesse azokat, akiket szeret, mintsem hagyja, hogy miatta egymásnak ugranak.
Jaj, fiú... korán kellett kelned és ha elég ügyes vagy, későn fekszel le te is, mint ez a marha előttem.
Tatsuki ül széttett lábbakkal, farmerban a kanapén, jöttömre meg sem rezzen, nyilván emlékszik rá, hogy beígértem magam pár infóval, bár ahogy elnézem a képét és hanyag tartását, a szájában ernyedten lógó cigarettát, fel sem fogta, hogy itt vagyok. Leeresztem a fegyvert és jobban körülnézek. Ez a sokadik szál, amit a szájában tart, szerencsére egy füvescigi csikkjét sem látom, ami megnyugtat, mert utálom, mikor betép. Az viszont nem ígér semmi jót, hogy mellette óvszercsomagolás és síkosító van, tőle nem messze pedig egy használt gumi.
Szóval csak megdugtad Deont...
Évek óta ezt akarta tenni. Még a kurvák is, akiket kiválasztott, valamiben hasonlítottak a srácra. A rögeszméjévé vált az a félvér fiú és teljesen megkattant, amikor megtudta, hogy egy yakuza pártfogoltja lett. Azt hittem, sosem áll le és porrá zúz mindent maga körül. Az a düh és csalódottság... kegyetlen volt. Azt is nehezen viselte, hogy Deon eltávolodott tőle, de legalább volt ideje kutatni azt a szemét Mayrut és az embereit, hogy megbosszulja, amit tettek. Már csak a dílert kellene megtalálni és tudom, hogy idővel meg is lesz, hiszen nem bujkálhat örökké. Tatsuki elől meg főleg nem. Megvannak a módszerei, hogyan túrjon fel a föld alól is embereket. Elég egyetlen nyom, ő meg fogja lelni és azon elindulva végül eljut majd a keresett személyhez is.
Hát jól van... Ez volt az utolsó megbízásod nekem, Tatsuki, mert holnaptól Deonhoz fogok tartozni. Adok neked egy napot, kölyök, hogy kiheverd ennek a barbárnak a tettét, és ajánlom, hogy a rád jellemző állhatatossággal felkapard magad a földről, mert ha nem leszel képes kiállni velem, még el is verlek.
- Holnap egykor a tegnapi placcon legyen Deon! – mordulok oda a tetoválómesternek, aki csak most hajlandó felém fordítani a fejét. Arcán kezd megszáradni a felszakított bőrből szivárgó vér, mely egyik patakja a szemébe folyt, amitől azt csukva tartja, és ahogy látom, kezdi felfogni, mit művelt.
Késő bánat, eb gondolat.
Én megmondtam, mire számíthat, ha megbassza, de persze Tatsukinak beszélhet akárki. Most majd meglátjuk, Deon mennyire okos és bátor, milyen erős és szívós, mert ahogy a róla szóló ódákból megismertem, nem fogja hagyni, hogy háború legyen. Inkább áldozattá válik, hogy megmenthesse azokat, akiket szeret, mintsem hagyja, hogy miatta egymásnak ugranak.
Jaj, fiú... korán kellett kelned és ha elég ügyes vagy, későn fekszel le te is, mint ez a marha előttem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)