120.

Deon

Csendesen követem Asamét. Tudom, hogy célt értem nála, látom a szemein, mert megkomolyodik, valószínűleg végiggondolja, mit mondjon el és azt is hogyan. Sejtem, hogy mindent nem köt az orromra. Vagy azért, mert jobb nekem nem tudni, vagy egyszerűen csak nem tartozik rám. Lényegtelen. Bármit is mond el, figyelni fogok rá és majd abból gazdálkodom. Nem biztos, hogy mindent akarok tudni. Jó, persze van bennem egy ilyen érzés is, de rábízom Asaméra, hogy mennyiben akar beavatni. Igazából azellen sem tehetnék sokat, ha semmibe se óhajtana bevezetni. Az ez ő dolga, az ő döntése. Én csak… egy kölyök vagyok, akivel szórakozhat.


A dolgozószobájában ismét az asztalát foglalom el. Nem kényelmesebb a széknél, de közelebb vagyok Asaméhoz, ha oda ülök. Nem választ el az asztal, nem ékelődik közénk. Nincs bennem olyasmi, hogy így fel kell néznie rám, vagy lenézhetek én őrá. Nem, az ilyesmi nálam nem játszik. Poénból lehet, hogy ugratnám hasonlókkal, de ezek nagyon éles játékok, én pedig véletlenül sem akarom megvágni sem őt, sem magamat. Ami érzékenyen érintheti, azzal nem viccelődöm és igazából nem tudom, hogy ez neki mennyire érzékeny terület, nekem az, s az is lenne.


Csak hallgatom őt komoly képpel, a kávém utóízét forgatva a számban és igyekszem minden információt befogadni, feldolgozni és elraktározni. Még jó, hogy Kazu felkészített rá, hogy két plusz agyra lenne szükségem. Sok dolog kicsit fura, lényegében teljesen ismeretlen a számomra, de nem baj, figyelek, szűrés nélkül mindenre. És közben az is eszembe jut, hogy Ryuuichinek igaza volt, ezzel a mesélős dologgal Asamét le lehet foglalni, marasztalni lehet, és mindketten jól szórakozhatunk rajta. Szeret ezekről a dolgokról beszélni, komolyan és tisztelettel teszi tehát. Ami fontos számára, azzal így bánik, legyen az a fegyverzete, az edzés, a yakuzásdi, vagy akár én. Igen, én. Annak ellenére, hogy fele annyi idős vagyok, mint ő és még bőven nem töltöttem be a nagykorúságot, ráadásul sanszos, hogy az eddig megismert suhancok összesen nem csináltak annyi baromságot, mint én egyedül az ismeretségünk óta, mégis komolyan vesz, okít, tanít, figyel rám. Nem nevet ki, nem sajnál, nem szán, nem aláz meg. Hihetetlenül vigyáz rám.


Nekem pedig halvány sejtelmem sincs, ezeket mivel tudnám viszonozni. Segíteni szeretnék neki, jó dolgokat cselekedni, amikkel örömet okozhatok Asaménak. Ha annak örül, hogy tanulok, lelkesen fogok tanulni. Nem csak azért, mert ez őt boldoggá teszi, azért van bennem annyi önzőség, hogy valamit ne csak őérte, vagy másvalakiért csináljak, hanem magamért is, tehát mindig csak azt fogom csinálni, ami nekem is tetszik, ami nekem is jó, amiben én is örömömet lelem. Asame is ezt akarná, hogy ne kényszeríthessen rám semmit, hogy csak azt vállaljam be, amit én is akarok, hogy ne áldozat, hanem valami jó legyen az életemben az, amit ő beletesz. Mert ő teszi bele, általa tanulhatok harcolni, a tradíciókról, a történelemről és a kultúráról, vezetni, az érzelmekről és az emberi kapcsolatokról, … Tényleg olyan, mintha egy amerikai kis űrlény lennék. Komolyan. Hihetetlen mód hiányos a tudásom, bár azt vettem észre, szerencsére a mentalitásból azért örököltem.


Mosolyogva hallgatom a rögtönzött töriórát, majd szinte úgy bukkanunk ki újra az eredeti témánál, mint úszó a vízből. Szép manőver, Asame. Mondanék neki valamit, ám kopogtatás zavar meg, s Naoto lép be. Levegőnek néz, mintha jelen sem lennék, ami egyrészről nagyon sért, hiszen valamilyen szinten igenis szeretek feltűnő lenni, másfelől megnyugtató, hiszen ez azt jelentheti talán, hogy elástuk a csatabárdot. Bár ki tudja…? Komolyan vettem a fenyegetéseit, hogy kicsinál, ha okot adok rá. Az más kérdés, hogy nem fogok neki okot adni. De ez a feszültség köztünk megmarad, nem mutatjuk, mégis nyilvánvaló. Figyelem őt, az arcát, a pillantását, ahogy Asaméra néz, a mozgását, a lépteit, a szája vonalát. Mindent. Egy embert meg lehet ismerni így elég jól, és nekem tudnom kell, igaza volt-e Kazunak Naotóval kapcsolatban. Mi van, ha igen, ha tényleg többet érez Asame iránt, mint a hűség? Lényegében semmi, amíg nincs egy adott konfliktus köztünk. Ez azonban csak idő kérdése, mert ha még nem tudja, nem is sejti, ha rájön, hogy Asame számára én tényleg nem csupán jó parti vagyok, akivel dug, lehet, hogy mérges lesz. Nem tudom. Nem ismerem, fogalmam sincs, mire számíthatok tőle. Két embert kérdezhetnék, Asamét és Ryuuichit, de nyilván előbbi, ha magától nem jön rá, hogy a vérebe mennyire imádja, nem az én tisztem felnyitni a szemét, Ryuu meg… nem vagyok biztos benne, hogy válaszolna. Vagy ha mégis, hogy nem érezném-e magam rosszul. Vagyis de, tudom, iszonyúan érezném magam. Főleg, ha igazolná Kazut. Még feszültebb lennék Naoto közelében. Mert igazából tartok tőle, hogy féltékeny lesz és rám ront. Mit csináljak egy csattogó pofájú, harapós és erős vérebbel? Csak egy kölyök vagyok, és nem akarom azt sem, hogy Asaménak rossz legyen, márpedig az lesz, ha Naotónak elszáll az agya, ha kárt tesz bennem, vagy Asaménak meg kell őt ölnie. Érzem. Biztos vagyok ebben. Ha viszont Ryuuichi meg tudna nyugtatni azzal, hogy hülyeség az egész, talán nyugodtabb lennék és megpróbálnék nyitni Naoto felé. Nem leszünk spanok, ez szerintem tuti, de a béke fontos lenne.


Találkozik a pillantásunk Asaméval, én pedig nem bírom mosolygás nélkül megállni.

- Jól sejtem, hogy elvekben beszéltél, úgy értem, tervekről, és mindaz, amit felfestettél nekem, a szépített, idealizált változata annak, ami jelenleg van, vagy lehetne? – kérdezem. Jobb lábam a balra teszem, majd a hátam mögött megtámaszkodom, és hátra vetem a fejem. Ideje egy kicsit megint vallani dolgokról, hátha az jobb ötletnek bizonyul, mint a reggeli Kazunak kibukós. – Nyilván nekem ez a kínai vadászkutya, meg a félvér szenátor és az apám cége közt húzódó szál elég para, mert bepottyantam a yakuzás világba és a nyakamba ömlött minden, de úgy kábé egyszerre és töményen, én meg még nem tudtam eldönteni, hogy forró-e vagy égetően hideg, deee… szóval jelenleg nekem ezek a dolgok rémképeket gyártanak – kezdek a lényegbe. – Beszéltem Kazuval, igen. Akartam tudni, többet, jobban. Érteni, amiket amúgy rohadtul nem. Ő meg megnyugtatott, hogy ez egész azért bőven nem három rosszfiú magánvilága. Említette, amit te elmeséltél most nekem egy komplett törióra keretében, bár Kazu a jelenről beszélt és mivel az alapok nálam nincsenek meg, mert nekem ez a yakuzás világ pont olyan, mint egy másik dimenzió, mert azelőtt én ezt az egészet kihaltnak, mondának hittem, csak lestem nagyokat, de elfogadtam, hogy oké, nem három vagy húsz rosszfiú van, hanem egy hangyabolynyi. És? Ettől nem változott meg semmi, nem lettem okosabb, nem léptem előrébb azokban a dolgokban, amiken agyalgatok időnként, nem érzem kevésbé fenyegetőnek, hogy Fei rád feni a fogát, kevésbé gázosnak, hogy az apámnak köze van a kínaiakhoz, meg ilyenek. Ha Fei jól lép, hulla mindegy, hány felbőszült vadállat áll érte bosszút, attól ő még jól lépett és bármelyik lépése is volt célravezető, az nekünk egyértelműen kurva szar lesz – magyarázom némi felháborodottsággal, ami nem Asaménak szól, de most így jön elő belőlem minden. - Kazu nekem azzal érvelt, amivel te is, hogy vannak szabályok, amiket mindenkinek be kell tartani. És? Ez nem biztosíték arra, hogy be is tartja mindenki. Nekem, mint lázadónak, az a természetes, hogy a szabályok közt ott vannak a kiskapuk, amiket ha megfelelően alkalmazok, nem kerülök bajba, megkönnyítem az életem, és mégsem olvadok be a társadalomba, a tömegbe. Mindegy. A lényeg, hogy engem rohadtul nem nyugtatott meg, hogy ez a vadászkopó, ha jót akar magának, nem rendez jelenetet. Nem csak azt lehet ugyanis – közlöm már-már közönyös hangon és vállat rántok. – Azt mondják, amelyik kutya ugat, az nem harap, de ez szerintem úgy hülyeség, ahogy van. Én arra következtettem az éttermi incidensből, ami ugyan lehet véletlen egybeesés, de ennek a valószínűsége kevés, ha meg mégsem, én ilyesmivel nem számolok, mert nem igazán hiszek a véletlenben, hogy ez a kínai vadászkutya igenis látványosan szeretné véghez vinni a tervét, hogy az erejét fitogtassa. Nem fog véleményem szerint nyíltan támadni, mert ő nem a közembereknek, a kívülállóknak címzi az előadását, sőt, őrájuk szüksége lesz, hanem a célközönsége a többi yakuza. Valszeg nem fogja könnyen elérni, hogy briósokat nyomjatok a félelemtől, de neki az is nagyon jó, ha ti vesztitek el a közembereket. Ha erre a területre, a te helyedre pályázik, akkor neki az a legjobb, ha benned megrendíti az emberek hitét és bizalmát, hogy majd ha ő sikerrel jár, előadhassa magát. Más kérdés, hogy ennek milyen fogadtatása lenne, nem is érdekel, én csak a gondolatmenetemet osztom meg – mondom újabb vállvonással. – És tessék, máris vázoltam egy olyan szitut, amiben a szabályokat nem szegte meg és a kiskapukat is megtalálta – szúrom gondosan oda a mondatot Asaménak. - A szenátoron nem gondolkodtam sokat, a politika sosem érdekelt, úgyhogy túlzás nélkül sejtésem sincs, mit kezdjek vele, apám meg a hab a tortán. Nagyon böki az oldalam, hogy tudatában van-e bárminek, vagy mindent a háta mögött intéznek el. Az utóbbi lenne az ő és ezzel együtt anyám számára is a legjobb, viszont arra is ki kellett térnem magamban, hogy ebben az egészben túl nagy pénz van, hogy egy olyan gerinctelen alak, aki a saját fiából kívánt fejőstehenet csinálni, kihagyja. Úgy vagyok vele, számítsunk a legrosszabbra és akkor csak pozitív csalódás érhet, ezesetben viszont az anyám túl közel van a frontvonalhoz, apám pedig könnyűszerrel leránthatja őt bárhonnan és bármilyen mélyre. Na ez az, amit egyrészt nagyon nem szeretnék, másfelől nagyon nem ajánlok. – Amit érzek, az a harag és indulat… ha apám árt anyámnak, a puszta kezemmel is kész lennék megölni. Komolyan.