208.

Asame

Reggel elég korán sikerül megébrednem. Valamikor az éjszaka közepén Deon a másik oldalára fordult, így kikecmeregnem is egyszerűbb mellőle anélkül, hogy felébreszteném. Az órámra pillantok. Még csak fél hat van. Nálam ez valahol megszokott időpont, de a kölyöktől nem várom el, hogy ilyen korán felkeljen. Úgyis lesz, amikor muszáj lesz, de most nem. Kiveszek szekrényemből egy fekete nadrágot és hozzá megint egy fekete garbót, majd felöltözöm, s belebújva cipőmbe összeszedem telefonom és cuccaimat, majd elindulok a dolgozószobámba. Egyből Ryuut hívom, miközben felveszem magamra a pisztolytáskát. Megbeszélem testőrömmel, hogy nyolcra álljon elő az autóval és amint tudja, hozza be nekem a szükséges papírokat, amik az új étteremhez kellenek. A hely még csak két hete van a tulajdonomban, így sűrűbben kell ránéznem, mint a többire, míg nem leszek biztos benne, hogy felügyelet nélkül is gördülékenyen megy majd minden a számukra. Nagyon azonban nem aggódom miattuk, az üzletvezető minden tekintetben kiváló és megbízható embernek bizonyult, legalábbis az eddigiek alapján, a számlázás is pontos és percíz, talán ilyen pontos könyvelést még egyik éttermemtől és kaszinómtól sem kaptam, mint amilyet tőlük már az első percben. Szeretem az ilyen embereket, könnyű velük dolgozni.


Miután Ryuu behozza a kért papírokat, kéretek magamnak egy kávét és rágyújtva futom át a dolgokat. Egyelőre nem akarok belemélyedni, majd, ha ott leszek, kifaggatom az üzletvezetőt. Jobban szeretem meghallgatni az ő koncepciójukat, mielőtt előállnék a sajátjaimmal, könnyebb is úgy alkudozni, hogy milyen átalakításokra lesz majd szükség, hogy mivel tehetjük jövedelmezővé a dolgot. Szeretem bevonni ezekbe azokat, akik mindennap ott dolgoznak és ténykednek, mert ők tudják igazán, mi jó, mi nem, én csak azt tudom mondani, amit elképzelek, közösen pedig ezeken lehet alakítgatni és még jobbá tenni. Apám persze nem ezen az elven volt, meg is látszott egyik- másik üzletén. A kávém is megérkezik lassan és kortyolgatva a fekete nedűt emelem fülemhez a telefont és Takashit hívom. Lebeszélem vele, hogy délelőtt beugrok hozzá a rendelőbe, ha nincs nála senki, hogy kiszedje a varratokat végre, meg meghallgassam a monológját arról, hogy mit meddig miért és hogyan kell csinálnom az elkövetkezendő napokban. Igazából ezekkel már tisztában vagyok valahol, de ismerve, milyen, mint egy jó gyerek, fogom végigülni az egészet és hallgatni, mit kell csinálnom...


Nyolc óra magasságában, míg sétálok le az autóhoz és kabátomat igyekszem felvenni, tárcsázom Nishidát is. Érdekel, mire jutott vagy mire nem a Fei-ügy. Egyelőre semmi újjal nem tud szolgálni. Hiroto, bár erősen próbálkozik Feinél, még nem férkőzött annyira a bizalmába a kínainak, hogy értelmes infókkal tudjon szolgálni, így jobb híján várunk tovább. Megemlítem neki, hogy még szeretnék vele beszélni a versenyről, miközben beszállok az autóba, Ryuu pedig indít és kigurulva a kapun indulunk el először az étterembe. Nishidával a holnapi napra tesszük a találkát, ma délután ugyanis tényleg szeretnék Deon tanításával foglalkozni és más nem érdekel most. Az étteremben jó kétórás tárgyalást követően mindent sikerül elintéznem. Persze akadnak még olyan részletek, amikre a későbbiekben vissza kell térnünk Nakanoval, de azok már apró csekélységek a most megbeszéltekhez képest.


Az órámra pillantok, mikor újra beszállok a BMW-be. Egyenesen Takashi rendelőjéhez megyünk. Szerencsére tényleg nincs nála senki, hogy ezt ő intézte így, vagy tényleg nincs most munkája, nem tudom, a lényeg az, hogy mindig is bizalmasan kezelte a velem való foglalkozását, így meg sem lepődöm azon, mikor az asszisztensét sem találom a helyén. Tehát direkt rendezte így. Hamar végzünk Takashival és most nem fordít túl nagy gondot arra, hogy kioktasson a seb kíméléséről. Annyit még azért kér, hogy ne ússzak vele egyszerre két kilométert, de egy pár száz méter belefér, és a kardforgatást is elkezdhetem vele megint, de csak kíméletesen... Kíméletesen? Mindig úgy csinálom. Na jó, most szakadt rám a mennyezet, de azért figyelni szoktam magamra, néha, ha van időm, de most van egy Deonom, aki megteszi helyettem is.


Takashi után megkérem Ryuut, hogy menjünk el Naoto apjához, mert mindenképpen beszélni szeretnék az öreggel. Lesz, ami lesz alapon. Persze nem számítok könnyű menetre, de akkor is ott akarok lenni Naoto temetésén, vagy a beleegyezésével, vagy nélküle... Nem érdekel. Jogom van hozzá, épp ugyanannyi, mint az apjának, vagy bárki másnak, hiszen évekig velem élt, nekem dolgozott és fontos volt a számomra. Még ha nem is úgy, mint én neki... Elgondolkodom. Bolond Nao... Miért kellett neked belém szeretni? Erre már amúgy sem kapok választ, tudom. Alig egyórás út után végül leparkolunk Naoto szülői házánál, s kiszállva az autóból Ryuuichivel az oldalamon lépek be a kapun. A házvezetőnő jön elém és kísér engem az öreg Yamadához. Meghajlok, de az öreg rám se néz.

- Beszélnünk kell – mondom tárgyilagosan és leülök seizába. - Ott akarok lenni Naoto temetésén – jelentem ki. Rideg pillantást kapok, gyűlöletet... Hallgatást. Majd végül megszólal, hidegen, undorral a hangjában és már kezdem érteni. Az öreg tudta, hogy a fia belém szeretett, s most engem is gyűlöl azért, mert így alakultak a dolgok. Nem vitatkozom vele. Ridegen tűrök mindent, amit a fejemhez vág, de nem tágítok az akaratomtól, végül megtörik, zokogva borul le előttem és kér bocsánatot mindenért. Nincs miért... Nem haragszom rá, mert nem tehetem. Meg kell őt értenem nekem is. Hagyományos temetést szeretnék a fiának, s biztosítom arról, hogy az összeg nem számít, csak tegyen meg mindent azért, hogy méltó temetésben legyen része Naotonak. Csendesen, valamivel könnyebb szívvel hagyom el a házat, mint ahogy beléptem a kapuján. Mielőtt beszállnék a BMW-be, az égre emelem tekintetem.


Hazafelé tartunk, újra előveszem zsebemből a telefont. Most nincs kedvem felmenni a házba és megkeresni Deont, így felhívom. Hosszan csörgetem, mire végre felveszi a telefont. Elmosolyodom.

- Fél óra és otthon vagyok, a dojoban találkozunk - mondom neki, majd leteszem. Tudom, hogy esélyt sem adtam neki most semmire, de majd megbeszélünk mindent, amit tudni akar.