209.

Asame

Miután leparkolunk a ház előtt, egyenesen a dojoba megyek és már átöltözve nézegetem a gyakorlókardokat. Mindegyik más, hiába hinné azt az ember, hogy tök egyformák. Kiválasztok egy könnyebb katanautánzatot és hozzá egy rövidkardot Deonnak, majd magamnak is elveszek egy-egy nehezebb darabot a tartóról. Mikor Deon megérkezik, csak csendben figyelem őt, ahogy meghajol, majd elém lépve kér segítséget a ruha megigazításához, ám mielőtt hozzányúlhatnék, megfordul és úgy lép hozzám közel. Rendben, megmutatom, csibém. Mint a nyakkendő kötés... Azt is így tanítják jobb helyeken. Rosszabbakon is, mert apám is így csinálta. Hat éves voltam... Ki a tökömet érdekelt a nyakkendőkötés? Most úgy őszintén... Mindegy, megtanultam, mert így elmaradt a hiszti legalább. Apám sem vágta anyám fejéhez, hogy hasznavehetetlen vagyok és még lusta is arra, hogy megtanuljam. Lassú mozdulatokkal igazítom el a git Deonon, mutatva a helyes felvételt és az övet is ugyanígy kötöm meg rajta, hogy meg tudja jegyezni a mozdulatokat és a helyes felvételt, ám nem engedem, hogy ellépjen előlem, hanem puszit nyomok a fejére egy jó reggelt kíséretében, s csak utána hagyom, hogy menekülőre vegye a figurát.

- Mellesleg – lépek oda a neki kiválasztott kardokhoz és hajolok le értük – nem azt mondtam, hogy fél órád van ideérni, csak annyit, hogy fél óra és itthon vagyok – mosolyodom el, majd átnyújtom neki a kardokat és felveszem sajátomat is. Jobb kezembe egyelőre a rövid kardot rakom, mert arra kevesebb mozdulat van, s nekiállok gyakorolni a két karddal. Most nem mélyülök bele, ahogy szoktam, mert csak bemelegítésnek szánom ezt a pár vágást és szúrást, nem pedig tényleges gyakorlásnak, s amikor ezzel megvagyok, kezemben a két karddal lépek Deon mögé, hogy beállítsam az alapállást. - A kardokat úgy tartsd, ahogy neked a legkényelmesebb és amiből azonnal támadást tudsz indítani – magyarázom neki. - Én szeretem magam mellett lógatva tartani – mutatom is meg neki -, mert ebből a helyzetből könnyen lehet mozdulni egy hárítással – mondom, miközben kicsit balra fordulva emelem fel hárításként a jobbomba lévő rövid kardot. - Van, aki persze arra esküszik, hogy maga előtt keresztbe tegye a kardot. Őszintén, szerintem ez a legnagyobb ostobaság, mert ha hirtelen kell cselekedned, nem azt nézed, melyik kard van a másikon, ezáltal ha rontasz, összeakadsz saját kardjaiddal – mutatom meg neki, mire gondolok, majd ismét visszaállok alapállásba és őt is kérem, hogy tegye ezt. Egyelőre csak az előbb említett hárítást gyakoroljuk mindketten, miközben figyelem a tartását, a mozdulatát, hogy jól csinálja. Mindkét kézzel végiggyakoroljuk, újra és újra, s az egyik mozdulatban megállítva őt leteszem a kardom és mögé állva igazítom meg tartását.


Ám nem lépek vissza saját fegyvereimhez, hanem tartva Deon mindkét kezét egy újabb mozdulatot mutatok neki, amiből ismét alapállásba húzom őt. Egybe kötöm a két mozdulatot, először a hárítással kezdünk, gyengéden vezetem a kezét, majd lassan, hogy érezze a mozdulatot, fordítom át támadásba az egészet. Párszor elismételjük, mire elengedem őt megint és mellé beállva együtt kezdjük el csinálni az előbb megmutatott lépéseket. Először megint csak lassan kezdek, hogy ráérezzen a mozdulatokra így is, majd az egészet igyekszem a folyamatosság felé terelni. Többször megcsináljuk újra és újra, mígnem egészen jól megy a kölyöknek. A másik oldalra is begyakoroltatom vele a mozdulatot, s letéve a kardokat elé állok sajátjaimmal. Mit szeretnék? Ugyanúgy kérem, hogy folytassa tovább, amit mutattam, felváltva mindkét oldalra, én pedig támadom a gyakorlat közben.

- Ne szorítsd görcsösen sose a kardot – kérem őt komolyan –, különben az első támadás védésénél – csapok rá a kardra, persze nem túl erősen – kiütik a kezedből... Ha úgy érzed, az ellenfeled túl erőset csap, hajlíts a könyöködön, így valamennyire elnyeled az ütés erejét és könnyebb lesz kivédeni. Mint a pusztakezes harcnál. Hagyd továbblendülni és ugyanúgy használd fel ellenfeled erejét saját maga ellen.