26.

Deon

Hát vége. Túléltem. Nem fizikálisan, hanem lelkileg. Bár még nem tettem túl magam ezen az egészen, de most tényleg nagyon erősnek kell lennem, mert sem Asame, sem Akihito nem láthat gyengének, nem láthatja a meghatottságom, a könnyeim, a félelmem, semmit. Leteszem a kardot, majd törökülésbe ülve figyelem azt, ahogy mozog. Innen, távolról sokkal érthetőbb az, amit magyarázott, hogy hagyjam, hogy a mozdulat vezessen. Látom, hogy ez őfelette áll, s ezért fogódzót jelent a számomra. Ha egyszer netalántán szükségem lesz egy jó hasonlatra, már ezt is használhatom. „Add át magad a dolognak, mint mikor hagyod, hogy a mozdulat vezessen.” – szinte hallom, ahogy kiejtem a szavakat és majdnem kéjes az öröm, amit érzek tőlük.


Ez már beteges.


Lehunyom a szemem, hogy meditáljak. Nem akarom tovább nézni Asamét. Nem tudom, mi ütött belém, de át kell gondolnom mindazt, ami az idejövetelem után történt. Nem hagy nyugodni ez az egész. Keresem a csavart, várom a fordulatot, próbálom kitalálni, mi a turpisság a dologban, de az még mindig valószínűtlenebb, hogy kitanít egy kicsit, majd nemes egyszerűséggel lecsapja a fejem, mint az, hogy valami sokkal többre választott engem, minthogy a szajhája vagy a szeretője legyek. Mindigis éreztem, hogy túl nagy a lehetőségeim tárháza, hogy a szabadság és az engedmények, a könnyelmű bánásmód utal valamire, ám akkora marharépa nem vagyok, hogy olyasmit tűzzek a célszalagra, hogy magához hasonló férfit farag belőlem Asame. Túl vad. Bizarr. Hihetetlen.


És ha mégis így van?


Nem. És nem fogok ezzel foglalkozni. Továbbra is maradok a buta csibéje, aki kicsipegeti a sóderből a búzaszemeket. Ez egy normális hozzáállás, egyszerű életet kínál. Ha véletlen összetévesztem a búzaszemet egy méregkapszulával, konyec, ha pedig elfogy, ugyanúgy. Ennyi az egész.


Ryuuichi jelenik meg és rövidre zárja a gazdájával tölthető időt. Ez kevésbé lep meg, mint az, hogy arra utasítja őt Asame, hogy vigyázzon rám. Miután távozik, felvont szemöldökkel igyekszem megtudni a vérebtől, mi ez a nagy óvatoskodás, de a reggeli sértettsége miatt levegőnek néz. Pedig én próbáltam jófej lenni.

- Héj! – szólok csendesen utána, mikor lelépni készül. Egész eddig fontolgattam magamban, megmondjam-e, miért leckéztettem meg, és végül győzött a „Deon nem bírja szó nélkül hagyni” érzés. – A reggeli kávé és cigi szent. – Csak ennyit mondok, ebből is értheti, ha akarja, mi a stájsz. Ha nem akarja, nekem úgyis jó, hiszen ugyanannyira van megkötve a kezünk. Még én sem kaptam büntit, amiért heccelem vagy bosszantom őt, pedig volt pár melegebb helyzet, aminél lehet, hogy a gazdája elgondolkodott pár apróságon. Nem azon, hogy kinyuvassza-e a legjobb emberét, hiszen Ryuunak annak kell lennie, ha mindig vele van, fontos feladatokkal látja el őt Asame és engem is rá bíz, hanem csak azon, hogy újra leszögezzen pár, talán új szabályt.


Már távozik, mikor eszembe jut, hogy még tegnap meg akartam neki köszönni a ruhákat és a gyógyszert, hiszen csak ez lehet, amiért elugrasztották mellőlem, ami miatt nem jöhetett velem medencézni és a szigorú képű Ayakora bíztak, míg Sárkányhoz képest két közönséges kutya nem érkezett a felügyelésemre.

- Hö? – Ahogy ez kicsúszik a számon, felpillantok meglepetten Akihitora. Tök megfeledkeztem a külvilágról! – Üdv – köszöntöm, majd feltápászkodom a földről és elvigyorodom. – Amelyik kutya ugat, az nem harap, nem igaz? – heccelem csípőből. – Amúgy komolyan vehette, hogy szétrúgod a seggét, ha nem kényeztet el engem, mert egyre jobb dolgom van itt – mesélem el vidáman. – Veled mi a helyzet? – passzolom is vissza a labdát, mert most nem vagyok olyan állapotban, hogy cseverésszek a soromról. Most nem.