132.

Jeremy

Mindig mielőtt igazán elmerülnék a munkában, kinyúlok és megsimogatom a macseszt. Nem akarok megint zombivá válni, mert Deon valszeg kitérne a hitéből, ha produkálnék még egy ilyen se lát, se hall dolgot. Nálam ez megszokott, bezárkózom magamba, mert úgy könnyebb feldolgozni a dolgokat, de lehet, hogy nem ez a leghelyesebb megoldás. Nem tudom, de nekem nem megy másképpen.


Shabu nagyon kis attraktív cica, mikor rájön... Rájön? Egy macska rá tud jönni? Mindegy, tételezzük fel, hogy rájön, hogy mit csinálok, egész nyugton marad és egész tűrhető modell lesz belőle. Édes kis dög, meg kell hagyni, ráadásul nekem kifejezetten jólesik, hogy hagyja magát megsimogatni és nem akar menekülni előlem. Rajzolás közben nem szoktam gondolkodni, de most megteszem, legalább tényleg nem merülök mélyre, mert munka közben nem szoktam agyalni, agyalás közben meg dolgozni, így a zombi állapotot el is vágom. Jó most így csendben, valahol még kellemes is a dolog, meg tudnám szokni, az biztos, és azt is, hogy Deon a közelben van, mert... Mert akárhogy is nézem, már most valami barátféleként tekintek rá. Az, ahogy sírt, mikor Ikuról beszéltem, nekem hozott valamiféle megkönnyebbülést. Ráadásul... sosem volt senki, akivel beszélhettem volna a dolgokról. Barátok? Akik voltak, elfordultak, mikor apu elment. Naná, mert egy fél család, ráadásul így, nem jelentett semmi jót a környéken. Anya nem ismerte a szokásokat, így hamar elvágta a lehetőségeinket, legalábbis az enyémeket tuti. Meg hát egy idő után már nem is mertek közeledni hozzám, azaz inkább lenéztek és undorodtak tőlem, hiszen komoly jelei voltak annak, amit Lucas tett velem. Nincs mit szépíteni, ha tesire öltöztünk, mindig próbáltam elbújni, de kigúnyoltak és bántottak mindig, pedig fogalmuk sem volt semmiről, ahogy azt sem tudták, hogy ez mennyire tud fájni. Így hát a barát szóba se jöhetett, voltak haverok mindig, akiknek segítségre volt szükségük, de akiktől szinte sosem kértem én szívességet, mert nem bíztam bennük. És most talán Deon... Nem tudom, képtelen vagyok pontosan megmondani, mit is érzek vele kapcsolatban, mert már olyan régen volt, hogy azt mondhattam, valaki a barátom. Már nem emlékszem az érzésre sem... Szóval nem tudom, ellenben szeretném. Legalábbis egy kicsit hinni benne mindenképp. Ha Deon hagyja és ő is így gondolja... Áhhh...! Kár ezen gondolkodni, majd kiderül, ahogy minden más is, mert egyszer minden csalás kisül, ha nem valódi. Fájna? Igen, azt hiszem, már fájna. Az a baj most velem, hogy úgy kapok minden érzelem és inger után, mint egy fuldokló a levegő után. Pillanatok alatt kötődöm, mert annyira régen tehettem meg és most jólesik, most kell és végre úgy érzem, lehet is. Vagy nem? Nem tudom... De olyan, mint mikor nagy levegőket vesz az ember és végre rájön, hogy így más a levegő, vagy könnyedebb tud lenni. Félek. Mindentől. Hogy vége lesz, hogy nem lesz vége, hogy kedvelnek, vagy éppen nem kedvelnek, hogy Tatsukinak valami baja lesz, hogy elbaltázom ezt az egészet, hogy elvesztem a lehetőségeket. Ha ez megtörténik, akkor már úgyis mindegy, nem? Tisztában vagyok azzal, hogyha itt vesztek, akkor veszélyforrás leszek, akit likvidálni kell, szóval nem engedhetem meg magamnak, hogy veszítsek. És talán ha nem kell harcolnunk Deonnal, akkor könnyebb lesz, mert... Mert nem tudom, mert hiszek benne, hogy talán segíthetjük egymást, hogy talán ha barátok leszünk, akkor fordulhatunk egymáshoz, vagy valami hasonló. Ezek csak álomképek lennének? Őszintén nem tudom, de most jó ebben a tudatlanságban lenni, mert egyelőre hihetek és ezzel viszont magamnak adok valami lehetőséget, vagyis én így érzem. Annyira talán nem bonyolult a helyzet, mint hiszem... Vagy mégis? Ráadásul magammal kéne tisztába jönnöm lassan, mert enélkül nehezen fog menni a dolog. De magammal nem olyan könnyű társalognom, tekintve, hogy mennyit tettem magam ellen úgy, hogy gyűlöltem, amit teszek és undorodtam magamtól. Nem tudom tényleg. Annyi kérdésre kéne még választ adnom saját magamnak is, aztán mindenki másnak, vagy nem tudom, majd kisül. Annyi a nem tudom és a kérdőjel, hogy nem is tudok igazán mit kezdeni most vele. Egyetlen dolgot tudok, hogy egyedül nem fog menni, ez valami olyan bizonyosság bennem, amit nem tudok kiölni sehogy sem. Egyedül már nem megy, többé nem... ahhoz túl sok minden történt egyszerre, és szükségem van az útmutatásra, meg a segítségre és talán arra is, hogy kedveljenek. Oké, nem tagadom, rohadt szeretethiányos vagyok. Nagyon durván kívánom az érzéseket, éppen ezért van az is, hogy hamar kezdek kötődni, mert egyszerűen kell. De majd ez is elválik.


Merengésemből az ajtó nyílása szakít ki. Abban a pillanatban kapom oda a tekintetem. Egyrészt, mert ha Deon, akkor talán így láthatom még az érzéseket, amik uralják a beszélgetés után, mielőtt esetleg eltakarná őket, másrészt, ha nem Deon, akkor vélheti, hogy tilosban járok és jó lenne ezt megelőzni. Egy halvány mosoly fut át az arcomon, mikor meglátom Deont, de le is olvad, az érzelmi vihartól, amit az arcán látok. Azt hiszem, összezavarodott és valami bántja, meg hát talán dühös is. Hirtelen ezeket kapom el az arcán, de hagyom, hogy majd ő szólaljon meg. Nincs jogom faggatni és nem is akarom.