148.

Deon

Asame követ, a biztonság kedvéért szemmel tart, noha most egy ideig megint nem lesz gond. Feszült vagyok, az igaz és kezdenek sajogni a vállaim, így míg a Tatsukiéval kiegészült létszámú telefont és cigarettát belegyömöszölöm az övtáskámba, megpróbál ellazítani. Annyira sikerül neki, hogy kioldódjanak a görcsök belőlem és én egy gyors hozzásimulással, s csókkal hálálom ezt meg. Sokat jelent nekem, hogy mellettem van, a nyugalma, a segítsége, ám most többet nem vagyok képes előhozni magamból. Hajt az idegesség, hogy talán már a következő másodpercben dolgom lesz egy alvilágival.


Míg az övtáskám kerestem, szerintem Asame értesítette Ayakot, hogy most kérünk reggelit, méghozzá hárman, mert mire a konyhába érünk, az asztal már terítve van mindenféle jóval, a lefőlő kávé illata pedig betölti a levegőt. Idillikus és kellemes, ettől azonban még nem jön meg az étvágyam. Úgy tuszkolok le pár falatot, inkább ésszel mérve, mire lesz szükségem az elkövetkezendő órákban, mintsem vágyból, ahogy válogatni szoktam a kínálatból. Jeremy is befut és ahogy én, úgy ő is leerőszakol a torkán némi élelmet és kávét. Egyedül Asame nyugodt, a tekintetével őriz engem, szinte várja, mikor fogy el a lendületem, mikor lesz szükségem rá, de még nem, még tartom magam. Kap egy telefont, mire azonnal felkel, a kávéját se issza meg és ezért én is talpra ugrom. Abból, ahogy válaszol, kiderül számomra, hogy megjött a vérbankunk. Jelzek Jeremynek, hogy kövessen, s már megyünk is fogadni a jövevényt.


Amint meglátom, előre lépek. Nem számít, hogy csak egy tizenhét éves srác vagyok, Katsuri fenyegető tartása, a szemeiben tükröződő vad, bizalmatlan, dühös érzelmi töltés, de még csak Asame óvó intése, kettejük közé keveredem. A férfi huszonöt év körüli lehet, magasabb Asaménál egy kicsit, teste erős, de nem olyan izmos, vállai viszont Tatsukiéhoz hasonlóan szélesek. Arca merev maszkká kövült, arcélétől és erős szemöldökeitől markáns, durva külsőt kölcsönöz, ugyanakkor a szemei kellemes barnák, szája íve szép, ajkai teltek, orra szabályos. Ha az ember jól megnézi őt, hasonlít egy kicsit az apjára és egy meglehetősen szép nőt feltételez anyjaként. Eltéveszthetetlen, hogy ő Katsuri, legalábbis a számomra. Arrogáns, durva fejmozdulattal von kérdőre, majd gyilkos pillantást vet a yakuzámra, én pedig hármat csettintek tá-tá-tá ütemben.

- Lehiggadsz - közlöm vele tárgyilagosan, él nélkül, de elég határozottan ahhoz, hogy egyértelmű parancsként értelmezhesse. Ettől bedurran, nem tűri, hogy így beszéljek vele, én azonban előbb ugrom, minthogy ő nekirugaszkodjon, mert ha feszült vagyok, még annál is gyorsabban mozgok, mint általában szoktam harc közben. Ez a legnagyobb előnyöm, a hihetetlen sebesség. Hüvelykujjam tőrként használva beledöfök az ádámcsutkája és állcsúcsa közti puha részbe, méghozzá kíméletlen erővel, miközben felkenem a falra, aztán amilyen gyorsan ott voltam, visszarándulok, ezzel lezárva a harcot. Katsuri nyeldekel, támadna még annak ellenére is, hogy a fájdalom sokkolóan vághatta fejbe, ám kapásból négy fegyver szegeződik rá. Ez elég nyomós indok a mozdulatlanná válásra. - Ne harcoljunk - kérem meg komolyan, azzal a tőrét, amit kirántottam a visszavonuláskor a tokjából, markolatával felé átnyújtom neki. - Nem azért hívtalak ide, hogy belefuss a halálba, hanem hogy ha szükséges, akkor segíts.

- Hol van? - kérdezi keményen, miközben elveszi tőlem a fegyvert, majd elrakja. Úgy fest, megadja magát, belátja, hogy a csata eldőlt, ezért a célkeresztből lekerül, ám mind pontosan tudjuk, hogy a ránk vigyázó testőrség, vagy Asame gondolkodás nélkül lelövi, ha valamivel próbálkozik.

- Orvos látja el.

- Nem ezt kérdeztem!

- Nem mehetsz be hozzá, de ott - mutatok az ajtóra. Nem méltat több figyelemre, elmegy mellettünk, aztán benyit. Pár pillanat múlva kirepül onnan és Shinji jelenik meg vérben forgó szemekkel. Hogy ismerik egymást, azt nem tudom, ám testőröm némileg lehiggad, mikor észleli, hogy mi nem támadjuk a betolakodót. - Katsuri vére adható Tatsukinak, hogy ha szükséges lenne - tájékoztatom a srácot, mire biccent, azzal visszamegy a szobába behúzva az ajtót. - Hajlandó vagy normálisan együttműködni? - kérdezem meg a férfit.

- Mi lett vele? - Ezt igennek veszem. Az arckifejezése megváltozott, elborzadtnak és némileg riadtnak látom, noha az érzelmek csak nagyon kicsit ülnek ki az arcára, ügyesen leplezi azokat.

- Nem tudom - mondom meg őszintén. - Bakari még nem tért vissza, Tatsukival meg Shinji beszélt.

- Ő volt Shinji? - biccent az ajtó felé.

- Igen. - Várom, hogy megindokolja, miért érdekelte, ám Katsuri hallgatásba burkolózik. Úgy tűnik, elgondolkodik valamin, méghozzá meglehetősen mélységesen. Vajon mi jár a fejében?