66.

Tatsuki

- Szóltam a kölyöknek, hogy rád nézek – válaszol Shinji, miközben mellém telepszik. - Tudod, milyen... majdnem még zavart is - árulja el mosolyogva, és ezt én sem tudom mosolygás nélkül hagyni. - Hogy vagy? - kérdezi meg komolyan végül, miközben kezét a homlokomra teszi. Morogva elhúzom a szám, nem tetszik, hogy ő is, meg Jeremy is aggódik értem. Voltam már rosszabbul, de jobban is, ez is igaz. Sajnos be kell vallanom, már nem bírom úgy az iramot, mint huszonévesen, amikor összeférceltem magam, elmenekültem, meglapultam, aztán egy hét múlva megerősödve visszatértem szétverni azokat, akik nem vettek komolyan. Mit mondjak, hogy meg bírnék gyulladni, nehezen lélegzem és fáradt vagyok?

- Ha még több... Mérget eszem... Tuti, kimúlok – válaszolok elvigyorodva. - Azért ennyire... Nem vagyok... Szarul – közlöm komolyan, így felelve Shinjinek, elismerve, hogy nem vagyok jól, s kérve kettejüket, hogy kattanjanak már le rólam. - Meddig maradsz? - kérdezem meg a mellettem posztoló srácot, fel is pillantva rá.

- Reggel jelenésem van Deonnál, bár nem tudom, mit akar a kölyök - feleli őszintén. Vagyis egy darabig még biztosan. Az jó, mert akkor tudok aludni normálisan egy pár órát úgy, hogy a figyelmem egy részét sem tartom ébren. Az sokat segítene.

- Nagyon kibukott... Eiji miatt? - kérdezem meg csendesen, lehunyva a szemeimet.