213.

Shinji

Nem hiszem, hogy komolyan végiggondoltam én ezt, mikor beleegyeztem. Vagy nem voltam józan, vagy valaki más bólintott rá helyettem, de már mindegy. A tű már annyira nem zavarna, mint amennyire azok a dolgok, amiket Bakari elmond. Remélem, csak hangzásában ennyire szar ez az egész, ám az első szúrásnál megkapom a választ a fel nem tett kérdésre; nem. Ami nem öl meg, az erősebbé tesz, mi? Hát most jelenleg egy nagy szart. Ehhez nem lehet hozzászokni. Fejem félrefordítva tűröm a dolgot, de erősen meg kell küzdenem magammal ahhoz, hogy ne akarjak inkább kiugrani az ágyból és itt hagyni mindent és mindenkit a faszba, mert ez felér egy komplett kínzással is. Főleg, ha végiggondolom, hogy napi kétszer egy hétig tűrnöm kell. Csodálatos egy hét lesz. Amint Bakari végez a kötéssel, elfekszem az ágyban. Bátran kijelenthetem, hogy mozdulni nincs kedvem ezek után, nemhogy mást csinálni és valszeg a legegyszerűbb az lenne, ha az elkövetkezendő egy-két órára elásnám magam, hogy se beszélni, se Tatsuki szemébe ne kelljen nézni. Fránya büszkeség...


Persze ha minden ilyen könnyen menne és minden kívánsága teljesülne az embernek, akkor már Kitamura is valahol holtan heverne. Tatsuki leül mellém végül és csókot nyom fejemre, majd felém nyújtja cigijét, de most nemlegesen megrázom fejem. Nem segítene semmit és nem is kívánom jelenleg. Aprót szusszanok és beletúrok hajamba, aztán a férfira nézek, ő pedig megcirógatja hasam, amivel apró, halvány mosolyt csal ajkaimra, még ha csak rövid időre is. Míg elszívja cigijét, kezét hasamon tartja, aztán elnyomja a csikket a hamutartóba, papírt és ceruzát keres, s visszaül az ágyra, hogy rajzolhasson, én pedig csak figyelem őt. Szeretem nézni, mikor alkot, tetszik, ahogy teljesen elmélyülten áll neki a rajzolásnak és ahogy lassan formát kap a papíron az, ami épp megihlette.


Tatsuki az állított lapra felvázol egy emberalakot, először csak vázlatosan megrajzolja a haját is, hogy látszódjon, a képre kerülő személy háttal lesz az alkotást nézőnek, majd a vékony test és a nem túl széles váll is formát kap. A hajhosszból és a testfelépítésből már most kitűnik, hogy fiút rajzol, s noha még mindig inkább csak vázlatosan dolgozik, mégis vissza-visszatér egy-egy részlethez, hogy kicsit jobban kidolgozza a szanaszét álló hajat vagy a finom vonalakkal megrajzolt hátat. A képen lévő alak inge az alkarjaira van lecsúsztatva, azzal takarja a fenekét. Néha, mikor nem elégedett valamivel, beleradíroz, gömbölyít a vállakon, és eltűntet pár vonalat a hátáról is.


Az inget alaposan kidolgozza, megrajzolja a gyűrődéseit, halványan árnyékolja is. A hajjal elszórakozik egy darabig, mire megvan vele, s az egész olyan hatást kelt, mint mikor Deon összeborzolja a sajátját, ám ez a figura nem kap frizurát és a haja sem olyan hosszú. Vékonyságából, finom ívű hátából és gömbölyded vállából könnyen megállapítható, hogy korát tekintve is mindenképpen fiatal. Szeretem a rajzait. Lepillantok a tőle kapott tigrisemre és eszembe jut, mennyire nem akarta megcsinálni nekem, pedig... Valószínűleg baromságnak is hangzott elsőre a kérés, de tényleg akartam, mindennél jobban.


Ismét a férfira pillantok, s a keze alatt egyre jobban kidolgozottá váló rajzra. Időközben a képen szereplő fiú hátára egy nonfiguratív patkány is felkerült, melynek farka rákígyózik a bal lapockájára, míg feneke az alatt van, az állatka feje a srác derekához került, s mellső lábai valamivel lejjebb érnek. Tatsuki végül kidolgozza a legapróbb részleteket is a képet, majd vörös ceruzákat kerít a bordótól egészen a halvány rózsaszínig, s egy fakó piros sémát ad a képnek. Miután ezzel megvan, feketével aláírja, dátumozza, majd a szokott módon megforgatva is megszemléli a kész művet.

- Csinálok teát, rendben? - kérdezi, majd felkel és elpakol.

- Rendben - válaszolok neki csendesen, majd elveszem a telefonom az éjjeliszekrényről és keresni kezdek benne valamit. Még ez az egy hét is borzalmas lesz ágyban fekve.

- Mást kérsz? - kérdezi, mielőtt elhagyná a szobát, én pedig csak nemlegesen megrázom a fejem. Valószínűleg mindenki hülyének tartana, de már azt az időt tervezem, mikor mindennek vége, leszámoltunk Kitamurával és éljük újra a mindennapokat. Racionális vagyok, számolok azzal a lehetőséggel, hogy nem keveredünk ki jól ebből az egészből, hogy Tatsuki talán nem éli túl ezt az egészet, és készülök valahol erre, de nem akarok túlságosan belegondolni ebbe a lehetőségbe. Tudok róla, hogy van, hogy létezik, de ennél mélyebben nem akarok semmit kezdeni vele. A “boldogan éltek, míg meg nem haltak” szlogen a mesékben marha jól hangzik, az életben val'szeg nem így működik, a mi esetünkben semmiképpen sem, de ha túlleszünk mindenen sikeresen, azt hiszem, mindketten szívesen eltűnnénk innen valahova egy pár napra. Felülök az ágyban, megigazítom magam mögött a párnát és amennyire sikerül, az ágyat is kicsit, majd kényelmesen elhelyezkedem. Elveszem a lábamnál lévő rajztáblát és ceruzát, Tatsuki művét félreteszem, majd az alatta lévő új lapon és kuncogva saját magamon nekiállok “rajzolni”. Gyanítom, az óvodásoknak ehhez nagyobb tehetsége van, mint nekem, de legalább leköt, főleg a sűrű radírozás, mire végre formát ölt az autóm a képen. Hát na, nem vagyok egy Picasso, elismerem, de most ehhez van kedvem. A felnikre rohadt nagy hangsúlyt fektetek, kidolgozom, egyedi mintát kap és ezzel eltökölök elég sokáig, főleg, hogy külön is megrajzolom és inkább ott kezdem el megtervezni a mintázatát. Ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok tehetséges...


Tatsuki is megjelenik hamarosan, de csak felpillantok rá. Vigyorog. Valamivel nekem is el kell foglalni magam, na, így csak rányújtom nyelvem és folytatom tovább a rajzolgatást. Ő leteszi az éjjeliszekrényre a két bögrét, majd nekiáll sms-ezni, legalábbis a hangokból ítélve és elhelyezkedik mellettem. Azt hiszem, most teljesen beleélem magam ebbe az egészbe, csak azon kapom magam, hogy annyira lekötött a felni mintájának kidolgozása, hogy még a nyelvem is kilóg kicsit a számból, amin persze Tatsuki jót röhög. Jólvanna...!

- El se tudod hinni, mekkora perverznek tűnsz! - közli rázkódva a röhögéstől.

- Kész szerencse ennek tudatában, hogy nem csináltál kompromittáló fotókat - közlöm, de folytatom tovább a rajzolgatást. Az kellett volna még, hogy megörökíti, ami még így is előfordulhat, ismerve őt, de lesz ennek még böjtje. - Különben se röhögd ki a kisebbet! - lököm oldalba játékosan könyökömmel tetetett duzzogással.

- A fotó nem is rossz ötlet - ismeri el a szavakat fülembe dorombolva, én pedig megborzongom tőle. Hé! Így nehéz rajzolni! - Még a végén új kedvencem lesz, bár nehéz leverni a csúcsról azt, amin alszol - közli vigyorogva, elhúzódva tőlem. He?

- Szóval felcsaptál paparazzonak - állapítom meg nagy értelmesen, elgondolkodva, a ceruzával játszadozva.

- Mert te nem? - kérdezi meglepetten és most én röhögöm el magam.

- Gondolod, kihagytam volna azt, amikor kötényben feszítesz? - vigyorgok rá. Tatsuki elképed és engem les, mintha azt várná, hogy valamiből kiderüljön számára, hogy csak vicceltem vele. Pedig teljesen komolyan mondtam. Az egyik legjobb kép lett szerintem, nem mintha túl sokat csináltam volna róla eddig, de azt muszáj volt megörökíteni.

- Na neeeeem! - tör elő belőle a hang, mikor rájön, hogy ez teljesen komoly volt. - Elmész te a picsába! Töröld ki! - követeli hangosan. Eszembe sincs! Inkább csak folytatom tovább a rajzolgatást.

- Miért zavar ennyire? - kérdezem egy újabb felni felrajzolása közben, ami teljesen más mintát kap, mint az előző, s jelenleg az eddigi lelkesedésem sem akkora, mint volt. Végülis... maximum visszavisz a Seichirou-házba és inkább Bakarira bíz erre az egy hétre. Nem biztos, hogy ezt a lehetőséget olyan jól viselném, ahogy utána az injekció kúrát sem, de most számolok ezzel az opcióval is. Túlélem, ha ez bekövetkezik. Tatsuki kihúzza egy gyors, mégis elegáns mozdulattal a ceruzát ujjaim közül, így rajzom nem rontja el, de ezzel kiköveteli magának a figyelmet. Aprót fújtatva dőlök hátra és pillantok végül rá.

- Nem tudom, de ez most nem érintett annyira jól. Muti! - kéri kicsit lehiggadva. Elveszem telefonom az éjjeliszekrényről, majd kutatni kezdek benne. Nem a képek között tartom, hanem egy külön mappában, így beletelik pár hosszabb másodpercbe, míg elővarázsolom, majd amint ez megvan, a kezébe adom a telefont. Szerintem annyira nem vészes még mindig, de ha zavarja, kitörlöm. Nekem mindenesetre tetszik az, ahogy áll a tűzhelynél, kötényben, mosolyogva, miközben a húst készíti.

- Ez lenne az.

- Rémes - állapítja meg, azzal kínjában felröhög és visszaadja a telefont, majd hátrasimítja a haját és belekapaszkodik a fonatába. Pár pillanatig így marad, aztán a teáért nyúl és szigorú képpel odaadja nekem az egyik bögrét, míg a másikból ő is iszik. Jó felét elfogyasztom, majd visszateszem a helyére a gyógyteát, s kicsit lejjebb csúszva az ágyon fekszem el mellette, ölébe hajtva fejem. Tatsuki szinte azonnal belefúrja ujjait a hajamba, majd félrerakja a bögrét és a ceruzát, ami a kezében maradt és azzal a mancsával is simogatni kezd.

- Kitöröljem? - kérdezem meg csendesen.

- Nem kell, csak ne lássa más - válaszol.

- Nem terveztem senkinek sem megmutatni. Nem hiszem, hogy másra tartozna - felelek neki őszintén. Ezért sem a képek között tartom, hanem viszonylag elrejtve még a telefonban is. Kikelek öléből, kirakom a telefont is az ágyból, majd visszahelyezkedem mellé úgy, hogy fejem vállára tudjam hajtani és átkarolom őt.

- Az is bejátszik - ért egyet kurtán halk hangon, szorosan magához fogva. Eléggé elgondolkodó képet vág még mindig, mintha emésztgetné a látottakat. Komolyan kezdem magam én rosszul érezni amiatt, hogy megint valami faszsággal sikerült elbaszni a hangulatot. Odafúrom fejem nyakához, lehunyom szemem és dorombolást utánozva mordulok egyet. El tudnék aludni megint. Fáradtnak érzem magam és teljesen elnyugtat az, ahogy Tatsuki karom és hátam simogatja. Most érzem azt, hogy rohadtul kivette az energiámat az, hogy minden erőmmel azért küszködtem, hogy ne kiáltsak fel a fájdalomtól, mikor Bakari beadta az első injekciót. - Aludj nyugodtan - szólal meg csendesen, így csak még jobban odafúrom a nyakához fejem és illatát magamba szívva hagyom, hogy elnyomjon az álom karjaiban.


***

Éles fájdalom hasít combomba, ami hirtelen ébreszt fel, s olyannyira nem tudok még magamról, hogy azt is percekbe telik felfogni, hol vagyok. Arcom a párnába fúrva igyekszem rendezni a légzésem, tompítani a fájdalmon valahogy, s gőzöm sincs, ez most normális-e, vagy az én szervezetem tiltakozik hevesen minden ellen. Val'szeg lényegtelen jelenleg. Tatsuki nincs a szobában, de annyira nem vagyok képes, hogy kiabáljak neki, bár megpróbálkozom vele, ám mikor nem történik megint semmi hosszú percekig, nehezen leszenvedem a szekrényről telefonomat, s kikeresve a nevét csörgetni kezdem. Valahol megkönnyebbülés az, hogy a lakásban kezd el zenélni a készülék, s nem sokkal később a férfi jelenik meg az ajtóban. Aggodalmas képpel lép az ágyhoz, majd fordít vissza félig ülő helyzetbe és faggatni kezd. Nem tudok neki érdemben válaszolni, így csak hol megrázom fejem nemlegesen, hol pedig egy egyszerű igent bólintok kérdésére. Elveszi a bögrém az éjjeliszekrényről, majd ahelyett, hogy kezembe nyomná, megitat a gyógyteával, ám a fájdalomtól jelenleg még mindig képtelen vagyok a kommunikációra, de arra határozottan nemet intek, mikor beajánl egy fájdalomcsillapítót. Nem akarok semmilyen gyógyszert, bőven elég ez az injekciókúra és bőven sok is, hiszen lassan megkapom a második adagom belőle. Remek lesz...


Tatsuki továbbra is figyel, miközben óvatosan elkezdi masszírozni combom tövénél lábam, hogy valahogy segítsen, s ha lassan is, de használ valamelyest a dolog. Keményen megdolgoztatott megint ez a fájdalom, érzem, ahogy a hideg verejték is kirázott, s val'szeg látszik is rajtam, mert míg a tetováló masszíroz, másik kezébe veszi a nedves törülközőt, és gyengéden törli meg vele homlokom, arcom, mellkasom, majd combomat kezdi hűteni gondosan ügyelve arra, hogy ne okozzon még több fájdalmat.


Végre kezd enyhülni az égető lüktetés, a testem is ura lesz önmagának és én is képes vagyok most már beszélni is, ha nagyon muszáj. Tatsuki abbahagyja a masszírozást, majd csókot nyom fejemre, de nem szól semmit egyelőre, csak figyel, és a telefonját a fülére emeli.

- Shinjinek erős fájdalmai voltak és teljesen begörcsölt - morog a telefonba indulatosan -, erre mondjál nekem valamit!

- A gyógyszer, amit kap, okozhat vércukorszint ingadozást, amiket kezelhet úgy a szervezet, hogy izomgörcsök lépnek fel - hallatszódik ki Bakari hangja a telefonból.

- Elmész a faszba! Erről kurvára szólhattál volna előbb! - ugatja le a férfit Tatsuki.

- Adj neki édeset és masszírozd! Attól, mert velem veszekszel, még fel fognak lépni ilyenek, de ha nem bírod a gyűrődést, hozd vissza Shinjit! - Erre már a tetováló nem is válaszol, kinyomja és visszateszi az éjjeliszekrényre a telefonját. Aprót sóhajtok, majd rápillantok. Hát erről jobb lett volna tudni, az tény. Már mindegy, ha tényleg nem akarja ezt csinálni, vagy nem bírja, visszavihet, én sem fogok megsértődni, mert ez sok vagy nem vállalható. Inkább lehunyom szemem kicsit, mint aki az ítéletre vár.

- Hozok mézet, jó? - kérdezi. - Hoztam neked chipset, de az lassabban alakul cukorrá.

- Jó - felelek csendesen ennyivel. Szarul érint, hogy ekkora gondot okozok, holott legszívesebben nem foglalkoztam volna semennyit a dologgal. Most már mindegy. Érzem, hogy Tatsuki felkel mellőlem, majd kimegy a beígért mézért, én pedig visszaszerzem a rajztáblát és a ceruzát, majd egy másik lapra csak firkálgatni kezdek mindenféle cél nélkül. Hamarosan a férfi is visszatér kanállal és mézzel a kezében, majd az enyémbe nyomja azokat. Normális esetben passzolnám a dolgot, ám így is meg kell fontolnom, mit válasszak. Tea vagy simán? Marad az utóbbi, úgy legalább csak rövid ideig szar. Kínzás mesterfokon. Injekció, édesség... A holnapi nap meg bővítjük a projektet ablakon kilógatással, hogy mindenből jusson, ami kicsit is gyengít vagy rosszul viselem. Még a végére megedződöm annyira, hogy élvezni is fogom a dolgot, mint egy rossz mazochista. Jó kisfiú módjára leharcolok három kanál mézet, majd visszanyomom a tetováló kezébe az egészet és a teáért nyúlok. Mosolyog egyet a dolgon, majd az egészet visszaviszi a konyhába és a két chipsszel a kezében jelenik meg újra az ajtóban, de nem jön vissza az ágyhoz.

- Filmhez, vagy magában? - kérdezi játékosan.

- Ha nem a Constantine-t kell megint megnézni - mosolyodom el.

- Mi az, hogy megint? - kérdez rá elröhögve magát. - Szépen odaviszlek a dvd-khez és választasz egy olyat, ami a kedvedre való, jó? - Az utolsó szót erősen megnyomja, mintha megsértődött volna, én pedig kuncogni kezdek.

- Legyen, de azért tiltakozzál hevesen, ha valami borzadályt akarnék rád tukmálni - vigyorgom. Amilyen sűrűn és sok filmet nézek, val'szeg simán belenyúlnék valami eszméletlen faszságba, azt meg akarja a franc.

- Az állvány tartalmát kilencvenkilenc százalékban semennyire sem tudom elhelyezni. Na jó, csak a kilencven százalékát, mert a Hannibalt és a Fűrészt még én is tudom, mi. Meg volt, amit kénytelen voltam végignézni a kölyökkel - teszi hozzá, azzal elhagyja a szobát és üres kézzel tér vissza, majd a karjaiba vesz. Ahogy mondta, az állványhoz cipel és hagy választani, utána pedig lepakol a kanapéra és beüzemeli a dvd-lejátszót. Kerít egy takarót is, a párnákat pedig ahogy elnézem, már korábban úgy halmozta, hogy kényelmesen el tudjunk a kanapén feküdni. Amint mindennel megvan, elnyúlik mellettem, megvárja, míg elhelyezkedem én is hozzábújva, magunkra húzza a takarót és elindítja a filmet.