216.

Shinji

Pár napja megkaptam az utolsó szteroidos injekciót is és Bakari kiszedte a varratokat, így már csak jobb híján az ágyban fekvés maradt. Közel két hét telt el. Hosszú két hét, ám a Tatsukival eltöltött idő mindenért kárpótolt. Jobb lett volna, ha nem csak lakása négy falát bámuljuk persze, de a szeretkezések, néhol vad kefélések sok mindent feledtettek. Valahol kipróbálhattuk legalább, milyen lenne együtt élni. Sokat beszélgettünk, én a múltam igyekeztem minden ilyen alkalommal összerakosgatni, ő pedig ha eszébe jutott néhány emlék, megosztotta velem. Két napja végre engedélyt kaptam arra is, hogy felkelhessek kicsit, mozoghassak, persze nem túl sokat, mert terhelni még mindig nem lehetne a lábam, de Tatsuki úgy ítélte, hogy egész rövid távokat, mint kimenni a mosdóig vagy a konyháig, megtehetek, felügyelet nélkül azonban így sem enged, ha kimegyek a konyhába, jön mellettem, gondosan ügyelve arra, hogy ha kell, kéznél legyen. Persze a türelem nem volt sosem nagy erénye, így van, hogy inkább ölbe kap és kivisz, mint megvárja, hogy karjába kapaszkodva kievickéljek, de hát ezt is imádom benne.


Reggel hamarabb ébredtem, mint ő, ami sosem volt meglepő, most pedig végképp nem. Az elmúlt majd’ két hétben szinte csak aludtam - már amikor nem szexeltünk -, így megint visszatértem a napi négy-öt órákhoz. Míg Tatsuki felébred, kávét főzök és reggelit készítek magunknak. Val'szeg nem leszek megdicsérve, amiért egyedül másztam ki, bár tök tudja, min aggódik ennyit, figyelek magamra.


Végül kicsattog a konyhába ő is, s hátulról átkarolva csókol bele nyakamba. Megijedek. Teljesen elkalandoztak a gondolataim, így fel sem tűnt, hogy kijött a konyhába. Persze jót kuncog rajtam, majd kávét tölt bögréinkbe és leteszi az asztalra őket. Befejezem a kaja készítését és letelepszem mellé. Rengeteget agyaltam azon, hogy tényleg jó ötlet-e felhánytorgatni a múltat, ám akárhányszor végigzongoráztam ezt magamban, mindig arra a következtetésre jutottam, hogy tudni akarom, mindegy, hogy mennyire fog fájni, hogy mi fog változni vagy újra romjaira törni bennem. Az én múltam, az én életem, még akkor is, ha borzalmas vagy kiábrándító.


Míg reggelizünk, őszintén beszélek Tatsukinak arról, hogy nem hagy nyugodni a múltam megismerésének lehetősége. Tizenhat év hiányzik, tizenhat olyan év, aminek nyoma van, de ezek a nyomok nem visznek sehova. Hát itt az ideje kiegészíteni a kirakóst végre.

- Belevágunk? - kérdezem meg végül talán kicsit bizonytalanul, miközben felállok és megkapaszkodva Tatsuki karjában elindulok a nappali felé.

- Neked kell rá kész lenned - felel így.

- Kész vagyok - mosolyodom el és válaszolok magabiztosan. Legalábbis azt hiszem, az vagyok. Lehet erre felkészülni rendesen? Nem hiszem.

- Válassz egy kényelmes széket, ahova leülhetsz, a telefonod lődd ki. - Ő is így tesz, kikapcsolja a sajátját, majd félreteszi. - Ha kétségeid vannak, félsz, beszéljük meg - kér komolyan. - Visszaidézni valamit felkavaró, nem biztos, hogy sikerül és nem biztos, hogy szükséges, de ha úgy érzed, a biztos rosszat jobb tudni, mint bizonytalannak lenni, az is rendben van. Lehet, hogy sírni, kiborulni is fogsz, ezt előre el kell tudnod fogadni, hiszen egy húst sem tudsz megsütni, ha nem rakod láng fölé. Beleviszlek egy meditációba, majd mélyebbre, átvezetlek a feljövő élményeken és ki is hozlak belőle. Ha a pszichéd nem bírja, kidob, az egésznek vége lesz - mondja el. - Tudatodnál leszel, mindenre emlékezni fogsz.

- Félek, de inkább attól, ami lesz - Elhelyezkedem a kanapén, azt hiszem, az tökéletes lesz erre a célra, miközben előhalászom a telefonomat és kikapcsolom -, amit esetleg megtudok, de akarom tudni, ezt már eldöntöttem és bízok benned.


Tatsuki letelepszik mellém és miután kikapcsoltam a telefonomat, elveszi tőlem, s hosszan megcsókol, majd az asztalra teszi a készüléket és hátradől.

- Helyezkedj el kényelmesen - kéri, s csak azután folytatja, hogy ezzel megvagyok. - Nyújtsd ki a bal kezed, keress rajta egy pontot és kezdd el rákoncentrálva nézni. Ez a pont valószínűleg változni fog, kisebb lesz, nagyobb, homályosul, ez rendben van. - Aprót bólintok, majd kinyújtom bal kezem, ahogy kérte, s egy pontra koncentrálok rajta. Minden úgy történik, ahogy mondta és lassan leragadnak a szemeim.

- Világomban minden rendben van - mondja csendesen, nyugodtan, folyamként, mintha csak szépen felolvasná. A hangszíne megváltozik, meleggé, gyengéddé, mégis határozottá válik, az erély azonban teljesen kiveszik belőle. - Az élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok, nincs kezdet és nincs vég, csupán az anyag és a tudat állandó egymásba fordulása. Életem téren és időn kívüli létező, tudatom teret és időt teremtő. A szeretet törvényét szívemben ismerem. Biztonságos magamba néznem, biztonságos a múltba tekintenem. Örömmel tölt el, ha a határtalan élet elém tárul. Folyton megújul az életem, minden pillanata új, friss és eleven. Pozitív gondolkodással érem el mindazt, amit akarok. Tudom, hogy elmémet egyedüli irányítóként bármire használhatom. Életem magam irányítom. Mindenben a szépet és a jót keresem. Gondolataimmal a szépet és a jót erősítem. Új valóságom új gondolkodásom tükörképe. Bízom az egyetemes erőben, bölcsességben és szeretetben, hisz tudom, hogy bármit szeretnék is tudni, feltárul előttem az, bármire is van szükségem, megkapom azt, a megfelelő helyen, időben és összefüggésben. Világomban minden rendben van. - Tart egy pár másodperces szünetet. - Képzelj magad elé egy ajtót - kéri aztán. - Nyisd ki. Előtted egy lefelé tartó lépcső van. Lépj rá és indulj el. Ahogy visszafele számolok, úgy haladsz lefelé önmagad belsejében. Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. Hat. Öt. Négy. Három. Kettő. Egy. Lent vagy a lépcső alján, egy újabb ajtó előtt. Nyisd ki és menj ki a szabadba. Mondd el, mit látsz! - kéri szelíden.

- Mindenhol emberek vannak. De az arcukat nem látom. Beszélgetnek, zaj van... talán zene, nem tudom, nem vagyok biztos benne, olyan az egész, mintha valami összejövetel lenne.

- Helyileg hol vagy? Milyen a környezet? Milyen érzés ott lenni?

- Talán egy színház. Minden csillog, ragyog a fényektől. Mindenki csinos. Rám is ünneplőt aggattak és borzalmasan utálom. Ott lenni is utálok. Unatkozom és egyik-másik ember félelmetes. Vannak rajtam kívül gyerekek, de nem akarok velük lenni.

- Mi bajod az ünneplőddel? Kényelmetlen? Hülyén néz ki? - faggat. - Miért nem akarsz a többi gyerekkel lenni? Ismerősek?

- Kényelmetlen és állandóan viszketek tőle. A többi gyerek... Van ismerős köztük. Egy-egy srác, a többieket életemben nem láttam. Furcsán méregetnek, mintha semmi keresnivalóm nem lenne ott és így is érzem magam. Félrevonulok tőlük, hogy senki ne lásson.

- Miért vagytok a színházban? A szüleid és a testvéreid hol vannak? Miért nem maradsz velük?

- Nem tudom, nem is értem, miért kell ott lennem. A szüleimet nem látom, nem tudom, hol vannak, nincsenek testvéreim.

- Ki vitt oda? Milyen korú vagy körülbelül?

- Öt, talán hat lehetek, a szüleim vittek. Hosszúnak tűnt az út... Anya a kocsiban énekelgetett és apával nevetgéltek, de az arcuk nem ismerős. Mintha nem az én szüleim lennének, de nem félek tőlük, nem idegenek.

- Azt mondtad, egyik-másik ember félelmetes. Miért? Mi ijesztő bennük? A gyerekek miért méregetnek téged úgy, mintha nem kéne ott lenned? Az ismerőseidhez miért nem mész oda?

- Van bennük valami, ami ijesztővé teszi őket és furcsa szaguk van. Mintha vérben fürdenének minden nap... Árad belőlük... Nem tudom, folyton csak azt mondják, hogy nincs ott keresnivalóm, nem tartozom közéjük. Nem látok ismerősöket, nincsenek, csak az a két fiú, de őket is elrángatják mellőlem és nem mondják meg, miért. Mindenki olyan furcsán viselkedik, mintha készülne valami és távol kellene tartaniuk magukat tőlem.

- Az a két fiú is ellenséges, furcsa volt veled? Hova viszik őket?

- Ők nem, barátkozni akartak. Messze tőlem, talán a terem másik felébe, nem tudom. Csak átrángatják őket az embereken és eltűnnek a tömegben.

- Miért nem mész utánuk? Mi tart ezen a helyen?

- Félek azoktól az emberektől. Ridegek, szigorúak.

- Van valami jellegzetes rajtuk? A gyerekek hova lettek? Nők is vannak?

- Mindenki öltönyben van, az egyiken volt egy érdekes figura is, a nyakánál, talán egy kígyó vagy valami hüllő. Mindegyikük teljesen egyforma ruhában van szinte. Nem tudom, hol vannak a gyerekek, eltűntek. Vannak nők is, mind csinos, nagyvilági nő. Kelletik magukat a férfiaknak...

- Te most mit csinálsz? Hol vagy az emberekhez képest?

- Nem akarok itt lenni, de nem tudom, hol vannak a szüleim. El akarok tűnni mindenki elől, próbálok minél messzebb keveredni a tömegtől és az emberektől, de nekiütközöm valakinek. A szüleim azok.

- Milyen arcot vágnak? Mit látsz rajtuk?

- Anya feszült, de engem próbál nyugtatgatni és mosolyog, apa is ideges és aggódik valami miatt, talán fél.

- Nem kérdezed tőlük, mi történt, hol voltak? Mi történik körülötted?

- Anya azt hajtogatja, hogy semmi gond, hazamegyünk. Apa továbbra is feszült, de elkezd minket kiterelgetni anyámmal. Több öltönyös fickó is megjelenik mellettünk, kikísérnek minket. Kint apa összebalhézik velük. Kiabálnak, de nem értem, miről. A kígyós fickó is kijön, gúnyolódik apámmal, veszekednek. Az egyik öltönyös kirángat anyám karjai közül.

- Miért rángatnak el anyádtól, ti hogy keveredtetek bele a veszekedésbe?

- Nem tudom, az egész zavaros. Anyámhoz akarok menni, de nem engedik. Anya üvöltözik a kígyós fickóval, hogy hagyjanak engem békén, apámra fegyvert fognak, hogy távol tartsák...

- Azt sem érted, ő mit mond? Hogy miért lett balhé a szüleid és a fazonok közt?

- A kígyós fickó valami fegyverszállítmányról beszél, hogy apám átbaszta, ezért bukott egy rakat pénzt. Anyámat és engem nem akarnak elengedni, míg nincs meg a pénze. Apa dühös, folyton azt üvöltözi, hogy nem verte át és nincs nála a pénz. Nem hisznek neki. Engem valaki megragad, a kezén pókok vannak... Nem értem, mi történik körülöttem... bántanak, mindenem fáj... Anya zokog, apám dühöng. Nem értem, miért teszik ezt velem... Már nem tudok sírni...

- Miért nem tudsz sírni?

- Félek, rettegek és nagyon fáj, amit csinálnak. Anya engem néz és zokog, de csitít, nyugtat... Ha mozdulni akarok, belém rúgnak, megütnek... aztán nem tudom, mi történik, lőnek, anya már nem sír, apa üvölt...

- Mi történik ez után?

- Nem tudom, nem merem nézni - sírom el magam. - Megint rugdosni, ütni kezdenek, aztán valahova bevágnak, egy autóba... kidobnak valahol és elhajtanak.

- Megjelenik előtted egy ajtó ott, ahol vagy - szólal meg az eddig hallott hangon, de kicsit határozottabban. - Elmúlik minden fájdalmad, félelmed. Menj az ajtóhoz, s lépj át rajta a lépcsőhöz, amivel lejöttél önmagad mélyébe.

- Ott vagyok.

- Tízig számolok, s te felérsz, ahogy felfelé jössz vissza önmagadból. Egy. Kettő. Három. Négy. Öt. Hat. Hét. Nyolc. Kilenc. Tíz. Nyisd ki a szemed! - kéri. Amint megteszem, lassan felém nyúl és megsimogatja az arcom. Csak nézek egy darabig magam elé, próbálva felfogni mindazt, amit láttam, miközben érzem, hogy arcomon megint patakokban folynak le könnyeim. Nem tudom, akartam-e ezt tudni. Azok az emberek, akiket mióta az eszemet tudom, a szüleimnek hittem, azok nem a szüleim, nem mintha ez számítana, mert szerető családban nőttem fel, de az, ami történt a múltamban, borzaszt annak ellenére is, hogy most már tudom, miért nem emlékszem, miért kellett hangulatjavítót szednem és miért emlékszem undorodva a kórház szagára. Tatsuki nem szól egy szót sem, szorgalmasan letörölgeti könnyeimet, engem figyelve, majd finoman magához von.


Azt hiszem, itt szakad el az utolsó cérna megint nálam. Reszketek, remeg mindenem, s csak bújok Tatsuki ölelésébe. Jobb a biztos rosszat tudni? Nem tudom. Úgy érzem, legalább felnőtt koromban jogom lett volna megtudni mindezt. Nem változott volna semmi, mert ők neveltek fel, de... szeretnék többet tudni az egészről. Miérteket, hogy kik voltak a szüleim...


A férfi átfog, átölel, s hátam és fejem simogatva hagyja, hogy kisírjam magam. Nem siettet, nem irányít, csak elviseli, hogy kiborulok, majd szép lassan megnyugszom karjaiban, de továbbra is csak bújok hozzá. Szeretnék többet tudni, talán Tatsuki többet tud ennyiből, talán egyáltalán semmit. Végül azt hiszem, összeszedem magam annyira, hogy képes legyek megszólalni, de még mindig bújok a férfihoz.

- Azt hiszem, nem mindig jobb tudni... - mondom csendesen.

- A rossz biztos tudatába bele tudsz nyugodni, a kétség örök bizonytalanságába sosem. Ezt fel tudod dolgozni, azt, hogy van, amit saját magad elől titkolsz és zársz el, azt kevésbé.

- Kik voltak a szüleim? Tudsz valamit...? - kérdezem meg végül, hátha tud valamit, vagy tud segíteni abban, hogy kiderítsem. Tudni akarom, hogy miért kellett meghalniuk, hogy ki volt az a kígyótetoválásos... és a pókos... aki megerőszakolt és megvert...

- Shinji... - sóhajtja. - Ha többet fogsz tudni, mihez akarsz kezdeni? Masszív húsz évvel ezelőtt történtek ezek...

- Csak... szeretném tudni végre az igazat.

- A történet alapján van sejtésem, ki kicsoda, de ha csak újabb bosszúhadjáratot tervezel, elintézem, hogy ne találd meg se a kígyós, se a pókos fazont - jelenti ki komolyan. - A bosszú nem old meg semmit, nem leszel tőle jobban. Tudni tudhatsz, hiszen tudni akartál, de dolgozd fel a múltad. Megegyeztünk?

- Nem akarok bosszút állni, Maonál sem lett jobb semmi utána, de most már akarom tudni, mi történt valójában. Hogy ki vagyok valójában.... - mondom csendesen, de tényleg komolyan gondolva mindazt, amit mondtam. Változtatni nem lehet raja és elég nekünk Kitamura. Feldolgozom, belenyugszom és ennyi.

- Az elmondásod alapján abban az időszakban egy yakuzarendezvényen vehettél részt - kezd bele -, de ezt inkább tippelem a színház meg az elmondottak alapján leszűrhető környezet alapján. Valószínűleg a yakuzagyerekek nem komálták, hogy egy nem közéjük való csemete is köztük jár, ezért voltak elutasítóak veled. A kígyótetoválásos pasas egy yakuza egy másik prefektúrából, aki igen sok tüzet tart melegen az alvilágban, a pókos fazon meg a vérebe, aki kutya és testőr egyszerre. Kínai származású szerzemény, a nevét meg ne kérdezd, majd utánanézek. A yakuza Tanaka névre hallgat, de nekem kutatómunka többet tudni róla. Azt tudom, hogy engem kerül, mert akkoriban még többen haltak meg körülöttem, mint ahányakkal szóba álltam - osztja meg velem. - Ha jól saccolom, Ryousei fia vagy, aki egészen a most felelevenített napig Tanakának dolgozott, azonban egy fegyverszállítmány eltűnt a beleölt pénzzel együtt, amiért őt tették felelőssé, ezért a szeme láttára a feleségét megölték, egyszem fiát pedig ronggyá verték, aztán végeztek vele is, mikor nem árulta el, hol a szállítmány vagy a lé.

- Apám mi volt?

- Gondolom, szállító, de lehetett csempész is. Csak abban vagyok biztos, hogy fegyverkereskedelemben volt otthon.

- Szép kis családfa - sóhajtom halvány mosollyal. - Ki tudod deríteni, mi történt, hogy mik voltak a szüleim? Lehet, baromság, de tudni akarok mindent, aminek van talán nyoma valahol. Kórházi zárójelentések... nem tudom. Annyi kérdőjel van még mindig... - remegek meg.

- Nem baromság, én is ismerni akarnám a gyökereimet - mondja csendesen, s megsimogatja nyakam, arcom. - A családodról mindent akarsz tudni, amit csak lehet, ez tiszta sor. De milyen kérdőjelek vannak még?

- Hogy miért nem volt elég megverni... - ráz ki a hideg is, ahogy eszembe jut megint. - Miért hagytak életben? Megölhettek volna engem is... Miért nem? - kérdezem csendesen. - Hogy mi történt később, mikor kidobtak valahol... A kórházból csak a fájdalomra emlékszem... - És most olyan, mintha érezném is. Sajog a combom, lüktet oldalam, fájnak a hegek testemen, rosszul vagyok, émelygek... és bújok az ölelő karok közé, mint egy elveszett gyerek.

- Gyakran használjuk információkicsikarás céljából egy hozzátartozó kínzását, megalázását, vagy megölését. Megroppantja az ellenállást, a tartást, a szívet. Az alvilágiak ezért nem szeretnek senkit, vagy ha igen, arról nem beszélnek, eltitkolják, letagadják - magyarázza csendesen. - Szerintem a szerencsédnek köszönheted, hogy élsz, az orvosi papírjaid alapján hajszálra voltál attól, hogy meghalj.

- Olvastad őket? - kérdezem csendesen. Jó lenne tudni dolgokat. Bár nekem semmit nem mondana az orvosi latin, Bakarinak igen.

- Bakaritól megkérdeztem, mit írtak, lestem egy nagyot, aztán kutattam tovább.

- Mit írtak? És mit találtál rólam? - kérdezem halvány mosollyal. Elolvashattam volna, de akkor nem volt miért érdekeljen... Azt hittem, átlag életem volt, így nem tartottam fontosnak.

- Ezt most úgy kérdezted, mintha át se nézted volna az aktád - mondja feltételezve, erősen sandítva rám.

- Belenéztem... kicsit... - Ezen Tatsuki elröhögi magát.

- Elektronikusan az egész megvan, megnézheted, de Bakarinak el ne mondd, hogy feleslegesen körmölte le az egészet.

- Akkor épp nem volt fontos - mosolyodom el. - Majd elolvasom... egyszer... - mondom úgy, mint aki most nagyon, de nagyon fontolóra vette, hogy kikel innen és nekiáll átbújni az aktáját. Csak ez nem fog bekövetkezni, inkább faggatózom. Tatsuki az ölébe húz, és még szorosabban ölel, én pedig továbbra is bújok hozzá. Érdekes érzés megtudni, hogy nem az vagy, akinek egész eddigi életedben hitted magad. Vajon milyen névre kereszteltek? Vagy csak a vezetéknevem változtatták meg? Kavarognak a gondolataim, az érzéseim, s bár a tetováló közelsége megnyugtat, még mindig nem vagyok nyugodt.


Hosszú percek telnek el így, néma csendben, mozdulatlanul, míg Tatsuki csak ölel magához, végül puha csókokat hint nyakamra. Megborzongom és jólesően felszusszanok. Továbbra is úgy érzem, hogy mindenem fáj. Nem tudom, ez mennyire normális ilyenkor, bár gyanítom, nem is éppen szokatlan.

- Megnyugodtál? - kérdezi csendesen.

- Fogjuk rá - válaszolok őszintén. - Furcsán érzem magam... - vallom be.

- Ezt hogy érted? - kérdez rá.

- Nem tudom, csak olyan... - Hát, Shinji, te aztán tudsz magyarázatot adni néha. Na kapard össze magad szépen! - Olyan... furcsa na... - Rendben, ez kimerítő válasz volt. - Kicsit skizó az egész. Tulajdonképpen húsz évig éltem úgy, hogy egész normális, átlagos senki vagyok, erre kiderül, hogy nem. - Lehet, most kéne inkább befogni, mert még mindig össze vagyok zavarodva teljesen. Legalábbis ha ezt a kurva értelmes magyarázatot nézem, amit most adtam. - És fáj mindenem...

- Téves, tizenévesen megcsináltad azt a balhét, amivel valakivé váltál, aztán hiába próbáltál elbújni - világít rá könnyedén. - Ne ragadj benne abban - kér komolyan.

- Nem akarok - felelek őszintén -, csak most ilyen baromságok jutnak az eszembe.

- Semmi baj, minden rendben van - mondja csendesen, újra megsimogatva fejem. Nem, még nincs, de rendben lesz, csak még emésztgetem a dolgot. - Kérsz valamit? Tea, cigi, kávé, kaja?

- Jólesne egy cigi és egy tea - válaszolok csendesen, bár elereszteni nincs kedvem még Tatsukit. - Enni nem bírnék, émelyeg a gyomrom - vallom be. Várja, hogy eleresszem, ám mivel ez nem történik meg, egy halvány mosollyal az arcán masszírozni kezdi a karjaimat.

- Milyen baromságok jutnak eszedbe?

- Csak olyanok, mint amilyeneket az előbb említettem.

- Értem. Javul a helyzet?

- Attól függ, melyik - kötekedek játékosan. Javul.

- Mindegyik érdekel - válaszol incselkedve.

- Mindegyik javul. - Mire Tatsuki halkan és röviden nevet egyet. Na igen, magasröptű a beszélgetésünk jelenleg. - Elengedlek, ha megígéred, hogy visszajössz - ajánlom be holt komolyan, mintha nem tudnám, hogy úgyis így lesz. Tatsuki nem felel semmit, csak ledönt a kanapéra és megcsókol. Ha így folytatja, meggondolom ezt az elengedés dolgot.

- El se menjek? - heccel, s játékosan végignyaldos a nyakamon. - A konyha csak egy apró kitérő, ráadásul önkéntes kiszolgálószemélyzet lettem az elmúlt időszakban a számodra. Szóval? Mit is kérsz? - húz mély, búgó hangon. - Vagy kérdezzem úgy, mit is szeretnél pontosan?

- Elmehetsz, de... - sóhajtok fel jólesően - csak egy módon... - Imádom ezt a férfit. Mindegy, mikor, mit és hogyan, de megőrjít.

- Benned? - kérdezi vigyorogva, miközben izgatottan feltúrja testemen a felsőt. Még jó! Hol máshol? Na jó, lenne tippem a befejezés különböző kimeneteleire, de na...

- Húsz centi mélyen - nyögök fel és borzongok meg jólesően.

- Mélyebben - közli felröhögve, azzal beleharap a mellbimbómba, majd tovább játszik nyelvével mellkasomon, s türelmetlenül bont ki a nadrágból. Megint apró remegést vált ki belőlem, s jóleső felszusszanásokat.

- Csak gyere már! - nyögöm vágytól rekedtes hangon és megemelem csípőm, hogy meg tudjon szabadítani nadrágomtól.

- Ahogy akarod - egyezik bele nevetve. A nadrág alsónadrággal együtt landol a kanapé mellett valahol, ő pedig gyors mozdulatokkal röviden megujjaz, miközben előveszi a farkát, majd besíkosítózza magát és belém nyomul.

- Pont így - nyögök fel, s feszülök meg a hirtelen keletkező érzéstől. Vállaiba kapaszkodok, zihálok, remegek... élvezem.

- Őrült - morogja elégedetten a fülembe, miközben dugni kezd. Az vagyok, de büszkén vállalom mellette. Többször végigsimít testemen, markol, simogat csókolva és harapva ajkaim. Akarom, hogy megkeféljen és nyomot hagyjon rajtam.

- A te hibád - nyögöm a szavakat, miközben lábammal átkulcsolom derekát, hogy még mélyebben nyomulhasson belém.

- Miért lenne az enyém? - kérdezi elégedetten, mély, rekedtes hangon. Vad, mély lökésekkel kefél meg, ujjait belenyomja bőrömbe, nyakamba pedig beleharapja fogai nyomát. Felszisszenek, ám ebbe mérhetetlen vágy is keveredik, s megint a fájdalom és kéj furcsa kettőse járja át testemet.

- Mert... megőrjítesz... - Belemélyesztem ujjaim hátába és végighúzok rajta egészen oldaláig, mire hosszan, elégedetten hallatja azt a doromboláshoz hasonló, mély hangot, s még erősebb lökéseket visz be nekem, amitől ismét megremegek alatta, s izmaim is megfeszülnek, majd ernyednek el újra. 

- Őrjítő is vagy - közli velem őszintén.

- Te is - nyögöm lassan teljesen elvesztve a józan eszemet.

- Bocsánatos bűn? - kérdezi kissé most már nyögve a szavakat, de még mindig incselkedve. Már csak kicsiket harap, hogy levegőért tudjon kapni, izmai pedig meg-megfeszülnek.

- Még... eldöntöm... - felelem egyre nehezebben, ahogy szép lassan elborítja elmémet a kéj. Nem bírom sokáig, már nem, pedig ez megint egy olyan kefélés, amit szívesen elnyújtanék még hosszú percekig.

- Ugyan... már most tudod.

- Egyál...talán nem... - harapok ajkaimba, hogy elfojtsam nyögésemet, mely így egy hangos és jóleső morgásba fullad.

- Dehogynem... Nem megbocsátható... mert túl édes... és még akarod - közli magabiztosan. Tatsuki is elég közel jár már a beteljesüléshez, szemei ködösek, s a szavakat már cseppet sem a szokott módon, hanem kissé nehézkesen és nem olyan precízen formálja meg. Megpróbálok kinyögni neki egy választ, de az egész szó szerint nyögésbe fullad, s testem ívbe feszül, izmaim görcsbe rándulnak, ahogy végre átjárja testemet a gyönyör, s egy hangos nyögéssel élvezek el alatta. Tatsuki még lök rajtam párat, aztán megáll és imbolygó tekintettel figyel. Még mindig zihálok, még mindig remeg a testem az orgazmustól.

- Ez az én bűnöm - pihegem valamivel összeszedettebben, de még mindig hevesen ver a szívem és szaporán veszem a levegőt. - Ez megbocsátható? - Tatsuki nagyon lassan kihúzódik belőlem, de nem teljesen, majd ugyanilyen lassan és óvatosan, csípőből mozdítva magát tolja vissza belém farkát. Egy apró, de jóleső morgás a jutalma.

- Meg... abszolút - válaszol elmosolyodva.

- Pedig vezekelni akartam érte - heccelem őt, testem pedig újra meg-megrándul alatta.

- Nem zárja ki egyik a másikat - közli elégedetten, majd megismétli az előbbit.

- Megnyugtató - morgom játékosan, elmosolyodva.

- Hogyan akarsz vezekelni? - kérdezi incselkedve.

- Hogyan akarod, hogy vezekeljek? - kérdezek vissza csípőből. Mióta együtt vagyunk, nem beszéltünk még ennyit szex közben. Érdekes... ugyanakkor van benne valami... vonzó talán.

- Mondjuk kikötözve - húzódik ki belőlem. Vágyom rá, ugyanakkor már most bennem van az megint, hogy ne hagyjam magam. Még jó, hogy könnyű kiigazodni rajtam még saját magamnak is.

- Azért bizony meg kell dolgoznod - mosolyodom el ravaszul, heccelve őt és incselkedve vele.

- Még kapsz egy kis felkészülési időt, aztán leverek rajtad mindent - fenyeget vigyorogva, miközben mellém fészkeli magát. - A könnyű győzelem nem is olyan jó, mint a nehéz harc.

- Tájékoztatnálak, hogy előnnyel indulsz - bújok hozzá.

- Mire gondolsz, miféle előnyre?

- Arra, hogy fel sem bírnék állni, hogy meneküljek - vigyorgok rá erősen utalva arra, hogy még mindig a hatása alatt vagyok az előbbi körnek, arról nem is beszélve, hogy így is az ő segítségével közlekedem a lakásban még.

- Hamarosan nem lesz ilyen gondod remélhetőleg.

- Már jó lenne - felelem csendesen.

- Én is élvezném, de így sem panaszkodom. Nincs mire.

- Reméltem. De már akkor is unom ezt a tétlenséget így két hét után. Szar, hogy nem tudok segíteni a rendrakásban, hogy kábé semmit nem csinálhatok még mindig - vallom be, bár tény, hogy most már, hogy enged felkelni és kicsit mozogni a lakásban, jobb a helyzet. Nem az zavar, hogy a segítségére szorulok, csak ilyen vagyok, nehéz nyugton lenni.

- Hamarosan nem lesz ilyen gondod, aztán én leszek az, aki hátradől és nézem, ahogy körbesürögsz - közli vigyorogva.

- Vigyázz, mit kívánsz... - nyújtom rá nyelvem.

- Micsoda fenyegetés... - kuncogja. - Nyújtsd ki megint! - kéri és közelebb hajol hozzám. Megint rányújtom nyelvem, méghozzá vigyorogva. Tatsuki játékosan megsimogatja azt az övével és apró harapást intéz rá. Mordulok egyet incselkedve, viszonozva a harapást, nyelvemmel játszadozva az ő nyelvével. A játék közben Tatsuki végig engem néz, vigyorogva csiklandozza, simogatja nyelvével az enyémet, aztán ajkai közé fogja, kissé megszívja, majd hevesen rohan le, és szinte belegyűrve a matracba smárolni kezd. Belenyögök a csókba. Kibaszott gyorsan fogom elveszíteni vele a küzdelmet, ha ezt csinálja, ráadásul Tatsuki teljesen tisztában van azzal, mivel tud annyira megőrjíteni, hogy ne tudjak gondolkodni, védekezni és ezt ki is használja mindig, bármennyire is bennem vannak az ösztönök. Levegőért kapok, amint ajkaink elválnak, ám a férfi folytatja tovább ostromlásomat, nem sok időt hagyva nekem, hogy kijózanodjak a levegőhiány okozta kábulatból és mámorból. Újra végigmancsolja testem, miközben folytatja a levegőhiány okozását a csókjaival és lassan fölém telepszik szenvedélyesen simulva hozzám. Ösztönből próbálom erőtlenül eltolni magamtól, hogy jusson némi oxigén végre, miközben kibaszottul élvezem, amit művel megint. Ez is egy módja annak, hogy megfojtson, bár a mintáimra büszke szoktam lenni. Persze Tatsuki nem hagyja, hogy eltoljam magamtól, továbbra is fullasztóan csókol, majd talán pár perccel később, besíkosítózott farkával újra belém nyomul, s torkomra fog. Elkapom csuklóját, igyekszem lefejteni nyakamról kezét, miközben testem megfeszül alatta, Tatsuki pedig dugni kezd arcom figyelve.


Felnyögök, már amennyire ezt lehet annak nevezni. Tatsuki továbbra is fogja nyakam, miközben kefél, ám most csak annyira szorít rá, hogy fulladjak, de ne kerülhessek közel az ájuláshoz. Sokáig tart ez így, levegőért kapva, meg-megfeszülő testtel nyögök alatta és élvezem, amit velem művel. Vadul, szenvedélyesen és durván kefél meg, továbbra is torkomat szorítva, s ahogy egyre közelebb kerülök a beteljesüléshez, úgy fog el a pánik is. Jobban rászorítok csuklójára, már nem őt látom magam előtt, hanem azt a férfit a póktetoválással. Növekszik bennem a fájdalom is, végül megfeszülve, nyögve-reszketve élvezek el Xion alatt... könnyeimmel küszködve.


Elereszt, kihúzódik belőlem, s felhúzva magához karol testéhez. Ösztönösen menekülnék, nem akarom, hogy hozzám érjen, csak eresszen el.

- Shinji... - szólít meg értetlenül a férfi, s ahogy rádöbbenek, hogy Tatsuki az, minden ellenállásom és menekülési kényszerem abbamarad. Átölelem ragaszkodón, szinte görcsösen kapaszkodva testébe és fejem nyakához fúrom. Még mindig remegek.

- Én... - Nem tudok kinyögni semmit, csak bőgök ölelve őt, mint egy kisgyerek. Ahogy aznap éjjel sírtam, míg magamnál voltam, míg volt erőm hozzá, ám most hangtalanul, s csak vállaim remegnek, ahogy bújok hozzá. Tatsuki nem nyugtat, hagyja, hogy kisírjam magam, miközben simogat. Lassan elnyugszom, de továbbra is kapaszkodok belé, nem tudom elengedni és nem is akarom. Azt hiszem, szépen elbasztam a dolgot megint.

- Mi a franc volt ez? - kérdezi meg csendesen. Megrázom fejem. Nem tudom, nem értem... - Olyan képet vágtál, mintha kínoztalak volna.

- Nem tudom, mi történt - felelek nehézkesen, megküzdve a szavakkal. Tényleg nem tudom, hirtelen minden megváltozott, nem ő volt itt...

- Fájt? Rossz volt? - kérdezgeti, mire megint csak nemlegesen megrázom fejem. - Gyorsan elélveztél, de... - Érződik, hogy nehézkesen szedi össze a szavakat. - Nem szoktál sírni - mondja végül halkan. El kellene mondanom, meg kellene magyaráznom, de nem tudom, hogyan, nem akarok megszólalni sem nagyon most. Kínosan és rosszul érzem magam az előbbiek miatt.

- Csak.... - kezdek bele halkan, remegő hangon, így nem is folytatom azonnal. Nem tudom még mindig, hogy mondjam meg. Tatsuki továbbra is simogat, egyik kezével derekamnál, míg másikkal fejem, de ettől sem megy könnyebben a dolog. Össze kellene kaparnom magam, azt hiszem. - Nem te... - Nem tudok kinyögni többet. Egyszerűen nem tudom elmondani, hogy nem ő volt itt pillanatokkal ezelőtt, hanem az a kínai véreb, és ettől bepánikoltam. Azt sem értem, neki ezt miért nem tudom ennyire egyszerűen leközölni, mint magamnak, hogy miért nem tudok kinyögni egy kibaszott értelmes mondatot legalább.

- Héj... Shinji, nézz rám! - kéri most már hallhatóan aggódva. Képtelen vagyok rá, egyszerűen még ez sem megy, el akarok a francba tűnni, csak egy kicsit, hogy ne kelljen ezt tennem. Bízom benne, szeretem és kibaszottul érzem magam emiatt. Persze Tatsuki nem törődik bele ennyire könnyen a dologba, állam alá nyúl, megfogja állkapcsomat és maga elé irányítja fejem, miközben letörli arcomról könnyeim. Határozottan rosszabbul vagyok, mint eddig voltam. Ha most tükörbe kellene néznem, biztos vagyok benne, hogy egy hullafehér valami nézne vissza rám onnan. Mégsem sütöm le tekintetem, hanem állom pillantásait. - Egy pillanatig sem akartalak bántani - mondja ki. Az arcán riadtság, értetlenség, aggódás van, a szememből és az arckifejezésemből próbálja kitalálni, mi lehet a baj, de tudom, hogy egyelőre fogalma sincs semmiről, én meg még mindig képtelen vagyok mondatokban beszélni. Valami nem engedi, hiába akarom, szeretném neki megmondani, mi a baj, hogy miért viselkedtem így.

- Nem... bántottál...

- Kérsz vizet?

- Nem. - Ha lehet, most még annyira sem akarom elengedni a közelemből, hogy kimenjen a konyhába; még ha csak rövid időre is, de itt hagyjon.

- Megnyugtatna egy kicsit talán. Jöhetsz velem, viszlek - ajánlja fel, én pedig bólintok, hogy rendben. Csak ne kelljen most túl messze kerülnöm tőle! Bár a túl jelenleg még a tíz centis távolságot is simán lefedi. Felkészített rá, hogy a hipnózistól ki fogok borulni, de azt én sem gondoltam volna, hogy egyszer sem működik semmi úgy, ahogy kellene. Miért is tenné? Kibaszott könnyű lett volna, ha rögtön azután, hogy vége az egésznek, kiborulok, kibőgöm magam, majd tovább haladunk. Nem, nekem most kell ezt is előadnom. Tatsuki a dereka köré irányítja lábaim, alám fog, majd kicipel a konyhába. Lábaimmal és kezemmel is kapaszkodom belé, míg ő fél kézzel kerít elő poharat, s a mosogatóba téve azt enged bele vizet, hogy végül a bútorra ültetve engem adja azt kezembe. Két kézzel veszem el tőle, mert bár csillapodott a remegés, még mindig félő, hogy kiejteném kezemből a poharat. Iszok egy pár kortyot, s letéve a vizet lábaim közé a pultra hajolok előre és hajtom fejem Tatsuki vállára, ő pedig gyengéden simogatni kezdi hátam és karom. Talán most már képes leszek kinyögni is valamit, szeretném legalábbis.

- Sajnálom... - Szinte csak suttogok, ahogy beszélni kezdek, ennél most nem megy hangosabban, vagy határozottabban, a hangom még mindig remeg így is. - Én csak... megijedtem... Nem tőled... - magyarázom is meg, hogy ne értse félre. Erősen meg kell küzdenem minden egyes szóval, de el akarom mondani neki. - Amikor el... bepánikoltam... nem te... - Na ez kurva értelmes lett, inkább befogom még egy darabig, amíg jobb lesz.

- Semmi baj - mondja halk hangon, s megsimogatja az arcom, másik kezével pedig lassan saját farkát kezdi el dörgölni, ám igyekszik mindezt jelentéktelenné tenni, amivel megint csak nem tudok magamnak elszámolni. Nyakához fúrom fejem apró csókokat lehelve rá, finoman harapdálva a bőrét, míg egyik kezem megkeresi saját farkán dolgozó kezét és átveszem tőle a kényeztetését, másikkal pedig kirakom lábaim közül a poharat.


Hagyja, hogy ezt tegyem, nyakam, vállam, fejem csókolja, miközben közelebb húzódik hozzám és gyengéden combom és fenekem simogatja, épp csak érintve, kicsit néha felkúszva derekamra. Fújtatni kezd, össze-összerándul az élvezettől, miközben továbbra is csókolom, harapdálom nyakát. Erősen küzdök magammal is... talán bűntudat, talán nem tudom, mi, hiszen nem így akartam befejezni, nem ezt terveztem. Akartam és vágytam arra, hogy kikötözzön, hogy tényleg bennem menjen el és újra és újra megkeféljen. Mély hangon, hosszan nyög, arcát bőrömhöz érintve bújt hozzám percekkel ezelőtt, de már nem csókol, csak meg-megfeszülve, fel-felnyögve élvezi kezem játékát és végül a levegőt kifújva, összerándulva-rángva élvez tenyerembe. Tatsuki megtámaszkodik mellettem a bútorzaton és fejét vállamra ejtve szuszog. Magamhoz ölelem, továbbra is apró csókokat lehelve nyakára bocsánatkérően, a férfi azonban nem sokáig piheg, hanem állam gyengéden megmarkolva csókol meg hosszan, lassan és szerelmesen. Élvezem és kiélvezem a pillanatot, s lehunyva szemem csókolok vissza én is, kifejezve vele, hogy szeretem.


Miután ajkaink elválnak, Tatsuki megszabadul a pólójától, majd kibontakozik ölelésemből és a többi ruhától is megválik hanyagul a konyha kövére ejtve őket, végül visszalép hozzám, felnyalábol és a fürdőbe cipel. Jól fog esni egy forró zuhany vagy fürdés, talán megnyugszom tőle végre teljesen. Tatsuki belép a kádba és leguggolva-térdelve beleereszt, majd elvéve a zuhanyrózsát, elfordulva tőlem beállítja a vizet és nekiáll mindkettőnket lecsutakolni. Még mindig kellemetlenül érzem magam az előbbiek miatt, ezért míg ő mosdat, lassan elkezdem megmasszírozni kicsit combomat.

- Fáj? Feszül? - kérdezi.

- Feszül kicsit - felelem halkan.

- Nyugodj meg - kéri szelíden, majd csókot nyom a fejemre és elnyugtatja a feszülést pár mozdulattal. Figyelem, mit csinál, hogy megjegyezhessem, s egy apró megkönnyebbült sóhaj hagyja el ajkaim, ahogy megszűnik a feszítés combomban. - Hogy érzed magad?

- Pocsékul - vallom be őszintén.

- Bővebben? - kérdezi, közben pedig tusfürdőt dörgöl szét a testemen. Azt hiszem, erre a kérdésre nem igazán tudok mit felelni. Pedig kellene, tudom... Még mindig rosszul vagyok, még mindig remeg a kezem, bánt és zavar az előbbi kiborulásom, bármennyire is tisztában voltam azzal, hogy ez megtörténhet és tulajdonképpen még azt se mondtam el, miért reagáltam úgy, ahogy.

- Rosszul érzem magam, még mindig remeg a kezem... ami bizonyos helyzetben még előny is lenne... - mosolyodom el halványan, mert azért a hangulatom legalább javul, ahogy kezdek talán végre megnyugodni.

- Bolond - mondja mosolyogva, azzal leöblíti rólam a habot. - Édes vagy; mindent elmondasz, de semmit sem tudok meg - jegyzi meg nekem.

- Még nem tudom elmondani - vallom be neki bocsánatkérően. Igyekszem továbblépni, túllendülni, de idő kell. Nem napok, nem hetek. Pár óra... Ha kérdezne, lehet, könnyebb lenne, de nem tudom, ezért nem is kérem, hogy inkább faggasson, mert úgy jobb és könnyebb.

- Az nem gond, de ha ezt mondod, nem kérdezgetlek - mondja, azzal feltérdel és megmosakszik.

- Ha kérdeznél, lehet, menne, magamtól nem tudom egyelőre összeszedetten elmondani, hiába akarom. Próbáltam... - felelem csendesen, felhúzva jobb térdem, s átkarolva azt megtámasztom rajta állam, míg figyelem, ahogy ő is megfürdik teljesen gátlástalanul.

- Emésztgesd, aztán ha megy, mondd el - kér szelíden.

- Rendben - felelek neki. Miután Tatsuki végez, elzárja a csapot és kiszáll a kádból, hogy törülközőket kerítsen. Továbbra is figyelem őt, ugyanúgy, ahogy az előbb, lábam átkarolva, fejem ráhajtva. Néha tényleg csak egy kölyöknek érzem magam mellette, de nem bánom és nem zavar, amíg elviseli ezt is tőlem. Amint visszatér, hátamra borítja a törülközőt, én pedig csak összefogom azt magamon és továbbra is őt figyelem. Tatsuki aprólékosan áttörli a testét, bár rám pillant néha, s látom rajta, hogy nem tudja eldönteni, hogy segítségre van-e szükségem csak, vagy úgy döntöttem, itt öregszem meg. Egyik sem játszik, csak most jó így kibambulni a fejemből. Valójában nem mindig vagyok itt gondolatban, próbálom összerakni a dolgokat, rendezni magamban, hogy végre túllépjek rajta, végül megtörlöm magam, amennyire így a kádban megy, majd megtámaszkodva és kapaszkodva a szélében, bal lábam igyekezve nem terhelni felállok és folytatom tovább a törülközést, aztán leülök a kád szélére, hogy valahogy kikeveredjek belőle. A tetováló persze végig mellettem van és segít kikeveredni, nehogy összetörjem magam, majd a karjaiba vesz és a hálóba cipel. Elfekszem az ágyon, s hagyom, hogy ellenőrizze a műtéti sebem. Nem éreztem, hogy bármi gond lenne vele, de engedem neki, hogy azért megnézze. Gézt és fertőtlenítőt vesz elő, s óvatosan áttörölgeti a sebet és környékét.

- Kérsz valamit? - érdeklődik.

- A beígért tea és a cigi jólesne - mosolyodom el, miközben ülőhelyzetbe keveredem elhelyezve hátam mögött a párnát és így dőlve vissza.

- Cigi - mondja, miközben kerít egy dobozzal és az ölembe dobja. - A tea hamarosan. - Azzal eltűnik a hálóból. Magamra húzom a takarót, majd kibontom a cigit és előhalászva belőle egy szálat gyújtok rá végül. Teljesen elbambulok megint, miközben komótosan szívom a koktélos nikotinrudat, s csak addig szakadok ki gondolataim közül, míg az időközben ölembe vett hamutartóba pöccintem a hamut. Felfogom, hogy Tatsuki visszatér a hálóba, de továbbra is csak bámulok előre, elnyomom csikkem és egy újabb szálra gyújtok rá, ám az első slukk után már nem igazán szívom tovább, csak kell a tudat, hogy a kezemben van és füstöl, végül csendesen megszólalok, mikor a tetováló mellém telepszik, s minden bizonnyal engem figyel.

- Nem tudom, mi történt. Minden remek volt, akartam, hogy vadul megkefélj, de azt hiszem, a legrosszabb pillanatban sikerült végül teljesen kiborulnom - árulom el csendesen, Tatsuki pedig megfogva csuklómat húzza kezem szájához, hogy beleslukkoljon a cigimbe. - Nem sokkal az orgazmus előtt teljesen bepánikoltam, s hirtelen nem te voltál ott, hanem Xion - borzongok meg még az emlékétől is a dolognak, de még mindig magam elé bámulva. - Aztán minden csak rosszabb és rosszabb lett, mert el akartam mondani és egyszerűen nem ment, mintha valami leblokkolt volna, amikor meg akartam vele próbálkozni és az is csak tovább rontott a helyzeten, hogy nem így terveztem az együttlétünk befejezését sem - mondom végül, utalva a konyhában történtekre, s most megint slukkolok a cigiből.

- Megnyílt benned valami és térnek vissza az emlékek... - állapítja meg, miközben mellém telepszik. - A blokk is érthető, de tartsd mindig észben, hogy már nem az a kisfiú vagy, hanem egy huszonhat éves felnőtt férfi! - mondja komolyan. - Nem kell félned attól, hogy emlékezni fogsz, mert mindaz már a múlt. Lesz rád hatással, de ne állj ellen, akkor jó eséllyel fel tudod dolgozni. A szexszel meg nem volt semmi gond, megijedtem, hogy mi a franc van veled, aztán nem tudtam, hogy otthagyjalak-e arra a pár percre, ami nekem még hátravolt, vagy mit csináljak, de túlvagyunk rajta.

- Engem zavart akkor is... most is zavar, hogy nem úgy jött össze, ahogy.... - sóhajtom, majd kirakom ölemből a hamutartót, s fejem vállára hajtva, átkarolva bújok Tatsukihoz.

- Eredetileg is a hasadra akartam élvezni - árulja el őszintén, cirógatva engem. - Szeretek benned kielégülni, de ahogy a szopást is imádom, úgy ráverni a partneremre is.

- Nem, nem az volt a gondom... inkább... a kettő közt eltelt idő.... - Nem tudom normálisan megmagyarázni.

- Az sem volt nagy gond - közli könnyedén -, inkább csak nem tudtam, mi baj van és mit kéne csinálnom, hogy ne rontsak a helyzeten.

- Ebben azt hiszem, én sem nagyon tudok tanácsot adni. Nem volt jellemző eddig ilyen, úgyhogy... - vonom meg vállam, jelezve, hogy passz piros, ám azt meg tudom mondani neki, mi volt az, ami viszont akkor perpill használt. Persze ez nem garancia semmire, de kiindulásnak már jó lehet. - Az mindenképp segített, hogy magadhoz húztál... és a hangod... - Tatsuki pedig elmosolyodik és azt a dorombolásszerű hangot adja ki, amit szeretek tőle hallani. Én is elmosolyodom és csókot nyomok bőrére, ő meg szelíden viszonozza.

- Nem vagy éhes?

- Nem. Legalábbis nem érzem magam annak.

- Evés közben jön meg az étvágy - közli széles vigyorral. - Én már igencsak tudnék enni. Kivigyelek? - kérdezi meg játékosan.

- Ha még nem unod cipelni a hátsóm - incselkedek vele.

- Nem hát - neveti. - Könnyű vagy - jelenti ki vállat vonva.

- Inkább csak pont ideális - nyújtom rá nyelvem. Ennek persze sosem tud ellenállni, most is ráhajol és megcsókol, én pedig mosolyogva viszonzom. Imádok vele smárolni. Ajkaink végül elválnak, s Tatsuki kimászva mellőlem vesz újra karjaiba, majd kivisz a konyhába, s felültetve az asztalra a lábam alá tolja a széket. Még a végén én leszek a vacsi... ajjaj... Persze rohadtul nem bánnám, ám ez az elgondolás hamar elvetéltnek bizonyul, mert Tatsuki újságot pakol mellém, amit szétnyitva tesz az asztalra, s lassan előpakolásra kerül a krumplihámozó, egy jóadag krumpli és egy tál víz. Hogy én hogy utálok krumplit pucolni... Inkább eszek rizst mindenhez. Mondjuk vicces, mert neki meg a rizzsel vannak gondjai, már ami a megfőzését illeti, szóval pont kiegészítjük egymást ezen a téren is. Kuncogva a dolgon állok neki végül meghámozni az egyik nagyobb szem krumplit. Tatsuki is leül egy másik székre, majd ő is nekilát a pucolásnak.

- Min vigyorogsz, te ideális? - kérdezi felpillantva rám, vigyorogva.

- El nem tudom mondani, mennyire utálok krumplit pucolni. Mindenhez rizst eszek inkább - kuncogom még mindig, a tetoválóból meg kitör a röhögés. - És pont azon, hogy te viszont azzal nem vagy remek barátságban, már ami a készítését illeti... - Tatsuki hosszan rázkódik a röhögéstől és a kezeit is az asztalra fekteti, míg kiröhögi magát.

- Kiegészítjük egymást. El nem tudom mondani, mennyire utálok rizst főzni - ismétli el ugyanazt a hangsúlyt használva, amit én is, aztán megint felnevet.

- Félelmetes, hogy ráadásul még ugyanarra is gondolunk - nyújtom rá nyelvem vigyorogva, majd belerakom a tálba a meghámozott példányt és egy újabbért nyúlok. Túlzásba azért nem fogom vinni, inkább csak elszüttyögök vele.

- Az lenne ijesztő, ha ennyi idő után külön életet élnénk - jegyzi meg játékosan, én pedig végzek a második krumplival is. Természetesen Tatsuki már a sokadikon van túl. Gyorsan, rutinosan dolgozik, így én inkább felhagyok a krumplikkal.

- Ez is egy tény, de néha aggódom, hogy Bakarival közösen elsajátítottátok a gondolatolvasás művészetét.

- Bakari kifutna a világból, de minimum messzire kerülne, ha képes lenne ilyesmire - állítja vigyorogva. - Miért mondod ezt? - kérdezi kuncogva.

- Hé! Annyira nem is rémesek a gondolataim - duzzogom, de elröhögöm magam. - Csak ijesztő volt, hogy egyszer-kétszer valami eszembe jutott, vagy elgondolkodtam rajta például, hogy szükségem lenne rá, s fél perc sem telt el, ti beközöltétek, hogy hozzátok, vagy csináltátok, vagy tudomisén...

- Ezt jelenti, ha egymásra van hangolva két ember - mondja teljes nyugalommal. Befejezi a krumplipucolást, elégnek ítéli, átmossa a kezét és a tálba tett darabokat, majd a mosogatóhoz viszi és kiönti. - Bakari rendszeresen csinálta ezt velem is, de ez nem meglepő - kezd közben beszélni -, nagyon hosszú ideje van mellettem, már nagyon kicsi dolgokból tudja, mi van.

- Csak furcsa volt - árulom el mosolyogva, őt figyelve megint.

- Pedig te is teljesen természetesen csinálod - mondja meg komolyan, majd kiveszi a hűtőből a tegnap bepácolt húst, egy serpenyőt pedig a tűzhelyre tesz, aztán visszatér a tál krumplival és vágódeszkán ujjnyi vastag csíkokra kezdi vágni őket. Meglepődöm és csak nagyokat pislogok. - Most mi van? - kérdezi értetlenül.

- Semmi - vonom meg vállam elvigyorodva.

- Szerintem is pont úgy festettél - jelenti ki kuncogva, de nem firtatja tovább a dolgot, hanem elkezdi megsütni a húst, majd a krumplit is.

- Nem tudok festeni - kötekedem vele játékosan megint rányújtva nyelvemet. - Csak meglepődtem, mert nekem nem tűnt fel, hogy ezt csinálom - világítok rá a dologra. Tatsuki hozzám lép, ám most ahelyett, hogy megcsókolna, játékosan morogva harap fülembe, és egy nyögést vált ki ezzel belőlem, majd visszavonul húst sütni.


A kaja végül hamar elkészül, s nekiállunk elfogyasztani. Még mindig nem vagyok éhes, de pár falatot sikerül magamba erőltetnem, rendet rakni azonban most nem hagyom egyedül, lemászom az asztalról és a mosogatóhoz állva nekiállok elmosni az edényeket és tányérokat. Nincs ellenemre, hogy körbeugrál, de tényleg zavar, hogy tétlen vagyok hetek óta, ennyi állásba meg nem fogok belerokkanni. Amint végzünk a rendrakással és a romeltakarítással, Tatsuki újra az ölébe kap, majd visszacipel a hálóba és bepakol az ágyba. Mellém bújik, én pedig hozzásimulva karolom őt át és hajtom fejem vállára. Hamar lesz úrrá rajtam a fáradtság, s bár nem igazán akarok aludni, a közelében megint teljesen elnyugszom és engedem, hogy elnyomjon végül az álom.